A középiskolai ostályomnak, '85-ben érettségiztünk, egyetlen találkozója volt csak, az is már vagy húsz éve. Vagy csak én nem tudtam róla, hogy volt több. Bár fent voltam az iwiwen is, és nagyjából kezdettől fogva a Facebookon is. Nem vagyok megtalálhatatlan.
Arról az egyetlen találkozóról nincsenek jó emlékeim. Nagyon kíváncsi voltam a többiekre. Emlékeim szerint mindenki el is jött. Valahol a Belvárosban, egy kis kocsmában találkoztunk. Nem ettünk, csak ittunk. Ki-ki alapon, így beszéltük meg.
A program a szokásos volt: rendelés, kortyolgatás, körbement a szó, kiből mi lett, mire jutott. Én semmire. Alkalmazott voltam világéletemben. A legtöbb, amire vittem, hogy egy kis egyház berkeiben működő alapítvány kiadta két könyvemet. Én tördeltem mindkettőt, az exem illusztrálta őket. Közben főszerkesztettem ugyanennél az alapítványnál egy kéthavi, teológiai folyóiratot. Sem a könyvek után, sem a főszerkesztésért nem járt pénz, szeretetmunka volt. Nem kevés. A lapot is én tördeltem.
Az osztálytalálkozó idején még az exemmel voltam, született tőle két gyerekem, egy lány és egy fiú. Ennyit tudtam magamról elmondani. A mindennapi munkám éppencsak elég volt a mindennapok fenntartására, egy Nagyitól kapott önkormányzati lakásban laktunk.
Mindenki más sokkal többet tudott felmutatni. Mivel vendéglátós iskolába jártunk, rajtam kívül mindenki maradt a szakmában. Séfek, szállodatulajdonosok, étteremvezetők lettek. Egyedül Boskónak nem jött be az élet, az osztrák exe tökéletesen kisemmizte, s még a hazahozott hiper-szuper kávégépe sem működött jól, hiába akart kávézót nyitni a Madách tér környékén. De hát Boskó mindig nevetségesen szerencsétlen volt. Én meg lúzer. Bár Boskónak legalább az üzleti szocializációja sokkal jobb volt, az édesapja országosan ismert, jónevű sportriporter volt. Az enyém kezdetben esztergályos, aztán profeszionális alkoholista.
A társaság nem volt sokáig együtt. Olyan kínos volt az egész, hogy alig valamennyi időt töltöttünk együtt. A végén csak hárman maradtunk, Boskó ,én még egy volt sorstárs. Mentünk fizetni. Nekem elég kis helyen elfért, amit erre az alakomra szánhattam.
A pultnál ért a meglepetés, a slusszpoén. Miután a szállodatulajdonosok, séfek, étteremvezetők elmentek, a ki-ki-alap döntő része fizetetlen maradt, a kiegyenlítés hármunkra hárult. Nem kicsit volt qvaanyátok-érzésem. Mi hárman becsületesen, testvériesen elosztottuk a nagyvonalúan ránkhagyott cehket, és tömény grapefruit utáni szájízzel távoztunk
Gyorsan hozzáteszem, az általános iskolai volt oszitársakkal éppen az ellenkezője volt minden. Hat óra felé találkoztunk a Mókusban, és amikor tízkor kirúgtak minket a zárás miatt, a csapat döntő része átvonult az óbudai Fő térre, és úgy minden pia, kaja nélkül, körbeülve a valami rendezvényről otthagyott székeken még vagy két órát beszélgettünk. Pedig köztünk volt a helyi kultúrális főfejes, több sikerkönyves szerző, cégcsoportos gazdasági vezető, aerobic-klub tulajdonos.
A rajtam kívüli egyetlen, a munkájáról szégyenkezve beszélő, kétkezi mesterembert versenyben dicsérte a csapat. Mindenki igyekezett oldani a munkájából fakadó, egyébként valóban teljesen indokolatlan kisebbségi érzését.
Mondom, szuper egy társaság, kivétel nélkül mindenki csuda jól érezte magát, jó volt együtt lenni. Ebben a történetben, az előzővel ellentétben nincsen semmi slusszpoén. Csak jó emberek vannak benne. Isten áldja őket!
A szerző nem író
Nem én vagyok szőrősszívű, ő mondja ezt magáról, bárhol, akárhol, akármikor nyilatkozik. Ezt olvasom róla:
Rényi Ádám újságíró és kommunikációs szakember. Dolgozott a Tv2-nél, az RTL Klubnál és a Viasatnál, volt a Playboy főszerkesztő-helyettese, jelenleg pedig a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs főtanácsadója.
Ami a fenti felsorolásban nincsen benne: a 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Aki nem készült írónak, kikapcsolódásképpen írogatott a blogjára. Ismerősök, rokonok hívták fel a figyelmét arra, hogy érdemes lenne a blog írásait kötetben megjelentetni. S lőn. Bár ahogy mondja, az írások nem azonosak egy az egyben a blogon megjelentekkel, a kötet jelentős része végül nem is onnan származik, s ami onnan, az ott már nincsen, mert nem akart különféle változatokkal ékeskedni.
Rényi Ádámnak idén megjelent a második kötete, A bezzeggyerek és más felnőttmesék címmel. Vagyis Rényi jelenleg két és fél könyves szerző, ha tekintetbe vesszük, hogy társzerzője egy a Madách Színházról írt könyvnek (A Fantomtól a Mamma Miáig).
Ezt a könyvét a moly.hu-n hetvenhatan értékelték (ez igen szép szám, nehogy fikázni kezd! (Viszonyítási segítségül vedd figyelembe, hogy Vámos Miklós Apák könyve című köteténél ez a szám 168. A Trónok harca első köteténél 1068.)
Ötlet ötlet hátán
A kötetben szereplő harminc történet mindegyike egy-egy ötletre épül. A fülszöveg nem véletlenül említi Roald Dahl és Örkény István nevét. Azzal együtt, hogy ez jócskán marketing, ha van is áthallás. Egyébként pont én vagyok az, akit nem zavarnak sem irodalomban, sem zenében, sem semmiben.
Volt amikor a rokonítás teljesen egyértelmű volt (Jelentéktelen eset – Örkény; Barna lötty – Dahl), volt, amikor nem. De ennek voltaképpen nincsen jelentősége. Illetve az a baj, hogy van. Mert a viszonyításból Rényi semelyik irányban nem jön ki jól. Mert nem jöhet ki jól. Akkor sem lenne képes ezt megtenni, ha a történetei képesek lennének felvenni a versenyt Örkény és Dahl műveivel. Kell mondanom, hogy nem tudják?
Újra: nincsen ezzel semmi baj. Mármint azzal, hogy eszünkbe jutnak ezek a nevek Rényi olvasása közben, s azzal sem a léc túl magas. Mással van a baj. De erről majd később.
Egy interjúban a szerző elmondja, hogy a kis novellák úgy születnek, hogy van előbb a csattanó (mert kivétel nélkül minden sztori csattan valahogyan), aztán írja meg a hozzá vezető utat. Van itt minden, mint a vurstliban: repülő ember, halálból visszajött férj, mészárlást végző rendőrtiszt, lánykérőbe menő férj, miközben az asszony magára nyitja a gázcsapot, a drogdíler halálfélelme, mert a 76-os trolin észreveszi, hogy figyelik... És így tovább.
Az önkényszer visszavág
A kötet felénél jártam, amikor megfogalmazódott bennem, miért nem vagyok képes önfeledten elmerülni a sztoricskákban. Ahogyan ez a viszonyítási pontoknál nem szokott felmerülni. Elfogadom a koncepciót, hogy minden írás szerkezete gyakorlatilag ugyanaz, nincsen is vele bajom. Csak a tényt szögezem le: a kötet felénél, az Összeesküvés című írás esetében, a körülmények felvázolása után előre tudtam, mi fog történni. Ez megtörtént előbb is, a tizedik,a Hálátlanok című írás esetében is, amelyben egy idős férfi monologizál a nyugdíjasotthonban, de ott még azt hittem, pusztán arról van szó, hogy én is egy hasonló otthonban dolgozom. De nem arról volt szó.
Tudnod kell, hogy én vagyok az, aki nem csupán képtelen előre megfejteni egy-egy könyv vagy filmbeli csavart, hanem aki sokszor még utólag is morfondírozik azon, mi is történt, és ki kicsoda a megfejtésben. Büszke nem vagyok rá, ezt dobta a gép, ahogy mondani kell. S most mégis, legalább két esetben már előre látó voltam. Lettem. Vagy csak... Szerintem vagy csak.
Pár hete olvastam Agócs Károly könyvét A remekmű című bölcseleti-misztikus prózát. A műfaji meghatározása kicsit ijesztő, mert vérkomoly didaktikusságot sugall. Ám amennyire ijesztő, annyira pompás olvasmány. Szépirodalom. Minden története csattanóra végződik. De nem arról szól. Nem a szöveg van a csattanónak alárendelve, hanem a csattanó a szövegnek.
S itt ragadható meg a kötet írástechnikai lényege.
A történeteknek nem annyira a mondanivalója, nem az üzenete a lényeges a szerző számára, hanem a poénokra való kiélezése, kihegyezése. Hogy üljenek, üssenek, nagyot csapjanak a befejezések.
Emiatt azonban az lesz, hogy némely valóság adta ötlet a kocsmaasztalnál frenetikusat szól ugyan, de így, kötetben kiadva olcsójánosos. Elmondom, mi a problémám Rényi megoldásával.
Nagyon kamaszkoromban írtam egy kis novellácskát. Sci-fi történet volt. Legalábbis úgy hihette a gyanútlan olvasó. A főszereplő egy, az életét meghatározó, talán jelentő ugrásra készül. Az ugrás elkerülhetetlenségének, előkészületeinek, az ugró félelmének, a bátorsága összeszedésének leírása a hosszabb első rész. A rövid, csattanóra kiélezett második elmondja, hogyan szedte ki Anyu a kisgyerekből a ráugró kullancsot.
A kis novellácska a poénra épült. A félreérthető, mert csak tudatosan hiányosan kifejtett nézőpontokra. Arra, hogy az első részben nem tudja még az olvasó, kicsoda, micsoda a tépelődő, ugrásra készülő alany. Valami nagy dolgot vár, aztán kiderül, hogy a nagy dolog mindössze egy étkezés. Ami a kullancs számára valóban életbevágó dolog, ám amint az emberi szempont következik, kiderül, hogy az ugrásra való készülés mindössze egy pitiáner, mindennapi esemény előkészülete volt. Ami ráadásul, Anyu tevékenysége következtében kudarcba is fulladt, mert hiába sikerült, halál lesz a vége.
Mondanivalót belemagyarázva akár jó is lehetne a novella, megírva még mai ízlésem szerint sincsen rosszul, de összességében mégsem jó. Mert a poén csupán az olvasó ismerethiányára épül, arra, amit az első rész nem mond el. A másik baja az írásomnak, hogy tulajdonképpen nem mond semmit. A célja semmi más, csak a poén előkészítése.
S ez a két bajom Rényi jó néhány írásocskájával is az Osztálytalálkozó kötetből. Egyfelől a pusztán poénra, csattanóra, váratlan fordulatra épülés, másfelől, hogy sokszor nem szól másról, csak a poénról. A belemagyarázat lehetősége természetesen él és virul. Különös tekintettel arra, hogy a témák valóban mai, mindennapi, élő témák.
Nagyon szívesen hoznék példákat, de az a helyzet, hogy a jövendő olvasók számára teljesen tönkretenném az élményt. Egyetlenegyet mégis megemlítek. Mert erre kimondottan haragudtam. Nem a kizárólagos pártpolitikai mondandója miatt, nem azért mert vaskos beszólás a Fidesznek. Erre önmagában akkor sem haragudtam volna, ha Fidesz-szavazó vagyok. Azért haragudtam, mert bár Rényi egy interjújában szóvá is teszi a munkamódszerét (tudod, előbb van meg a poén, aztán épül köré a történés), ebben az esetben, bár teljesen világos, hogy egy tudatosan túltolt, képtelen alapszituációról van szó (oligarchákat keresnek újsághirdetésben, de beérik gyakorlott strómanokkal is), mégis sántít az egész. Kilóg a lóláb: a Fidesz egyik ismert jelmondatának a mindenképpen való kiforgatása a cél a csattanó érdekében. Itt tökéletesen tetten érhető, hogy nem az irodalom a fő cél, hanem a poén mindenekfelettisége. A poén egyébként nem rossz. Csak nem illik a kötetbe. Egy standup-komikusnál nagyot szólna. Ennél Rényi sokkal többet tud.
A továbbiakban...
Ha nem válna szinte foghatóvá a poénok görcsös csattanás-kényszere, sokkal jobb lenne ez a kötet. Eszembe sincsen azt mondani, hogy így rossz. Habzsolva faltam. Rényinek van néhány olyan írása, amely toronymagasan emelkedik a többi fölé.
Azon gondolkodtam, hogyan ragadható meg ez a minőségi különbség? Itt kellene elmerülnöm az Örkény István és Tabi László írásai közötti különbség bemutatásába. Elsősorban az egypercesek és a humoreszkek közötti különbséget kellene a fókuszba tennem. (Mármint amikor Tabi nem drámákat ír.) A két név és a két műfaj említésével már fogalmad lehet, miről beszélek. Rényinek sokkal jobban áll az örkénység, de többnyire megmarad a tabiságnál. Tabi is jó író. Örkény meg világhírű, de elsősorban maradandón hatásos.
Rényi remekül sikerült darabjainak a titka, hogy semmi görcs nincsen bennük, s van mondanivalójuk. Szép vagy fájdalmas mondanivaló, de van. Még akkor is, ha napi társadalmi jelenségről beszél. De leginkább akkor, amikor az általános emberin van a fókusz. Erre a legjellemzőbb (s talán legörkényibb) példa a Jelentéktelen eset. A másik, amit kiemelnék, ezt meg dahlsága miatt, a Mosoly. A harmadik pedig szívszorítón fájdalmas idősotthoni történet, a Hálátlanok. Mindenképpen említést érdemel a kötet záródarabja, A két Lotti Budapesten. A maga fájdalmas, finom fatalizmusával ez az írás mutatja meg leginkább, merre lenne az az út, amelyik a szerző írásait a standupból az irodalomba emelné. Gyönyörű, szívszorító a történet, igazán remek a címválasztás, pompás az előkészítés, a befejezés, nos, méltó lezárása a kötetnek.
Egyébként a könyv végére sorolt utolsó négy történet számomra a többi fölé emelkedett A láthatatlan tanárnő sci-fis alaptörténete, amely aztán az adminisztrációba és egy teljesen hétköznapi, patetikus megoldásba fullad, sok mindent elmond a pedagógusok helyzetéről. A Fellobbanó lángban a már korban levő nő magányosságában felbukkanó régi, nagy szerelem arculcsapása talán azért találó, mert mindennapos tapasztalatra épül.
Azt hiszem, kamaszkorom nagy-nagy szerelméből akkor ábrándultam ki teljesen és tökéletesen, amikor a szakításunk után egy-két évvel megkeresett, beszélhetnénk-e? Nem akartam már tőle semmit, nem véletlenül szakítottam vele, de a hívása közben láttam,ahogyan dobog a szívem.
S igen, a látogatásának a célja, a beszélgetés témája valami olyasféle lett mint a Fellobbanó lángé. Tisztán emlékszem, ahogy ült előttem a keskeny szobámban, az íróasztalomnál az egykori, szememnek, fülemnek, kezemnek, mindenemnek nagyon kedves, hallgattam őt, és azzal amit mondott, a mondanivalója céljával gyűrött, zsírfoltos, porban hetrengő szalvétává alázta az égen kelettől nyugatig feszülő szivárványt, mindazt, ami egykor kettőnk között létezett, Még akkor is, ha a beszélgetésünk idején már réges-rég csak a múltban létezett az, hogy mi.
Amikor elment, olyan keserűn fájt a világ, mint addig talán soha.Minden empátiámmal együtt gyűlöltem a szituációt, viszolyogtam, undorodtam attól, hogy az egykori kedves ezért keresett meg. Mocskosnak, leköpöttnek éreztem magamat. Körülröhögött madárijesztőnek. Mintha egy zsúfolt tér közepén mozdulatlanul állnék, mindenre képtelenül és többen csak azért jönnek oda hozzám, hogy lábszáron, derékon és lágyékon hugyozzanak.
Az egykori barátoknak, szerelmeknek, ismerősöknek nem én kellek, csupán a pénzem. Ha nem kellene, nem keresnének.
Aki az évek során így, ezért keresett meg, és csak ezért, annak töröltem a számát mindenhonnan. Kegyetlen vagyok és vérszomjas.
Eddig csak olyan izésnek tartottam az ilyen megkereséseket, most megfogalmazódott, hogy aljas, álnok visszaélések egy kapcsolat egykori tartalmával és jelentőségével. Ezáltal lealacsonyítják a múltat, és ellehetetlenítik a jövőt.
Szóval ezek az írások tökéletes példák arra, hogy bár csattanóval érnek véget, mégis jóval többek mint csupán annak előkészítői. Rámutatnak, hogy bőven van remény, csak nem a jelenlegi úton kellene tartani a szekeret, hanem rá kellene térni erre a másikat útra.
Szerintem éppen a görcsösség annak magyarázata, miért nem tűnik egységesen irodalminak a szöveg. Itt meg persze azt kellene kifejtenem, mitől irodalmi egy szöveg. Nem fogom ezt tenni, mert képtelen lennék megfogalmazni. Még azt sem mondom, hogy szépirodalmi igényű megfogalmazással feltétlenül jó egy könyv, anélkül meg feltétlenül rossz. Sokszor említettem, az egyáltalán nem irodalmi szövegekkel dolgozó Burroughs (vö. Tarzan), a kalandokon túl semmit sem mondó könyvei remek olvasmányok. A nála a szavakkal, szójátékokkal, képekkel, hasonlatokkal, miegymással remekül bánó, a stílust kisujjból rázó, mittomén, Esterházy pedig számomra olvashatatlan. (Ne felejtsd el, ez egy kiemelten, hangsúlyozottan szubjektív blog!) Vagyis még az irodalmi minőség sem feltétlenül mérvadója annak, mennyire jó egy könyv. Tehát nem fogok a spanyol viasszal üzérkedni.
Rényi szövegei jelentősen jobbak mint Burroughs-é, s messze elmaradnak Esterházytól. Olvastatják magukat. Letehetetlenek. Mégis úgy éreztem, ha nem lennének a poénjaik nem lennének jók ezek a szövegek. Így, ebben a formában a poénok viszik el a hátukon a kötetet. Ha ez nem ellentmondás a fentiekkel szemben, akkor mi az?
Vagyis ha Rényi hajlandó lenne a poénok kárára engedményt tenni, és elindulni a mondanivaló felé, remek író lenne belőle, nem csupán valaki, aki írt egy (illetve immár két) remek könyvet, de aztán a munkássága a teljes önismétlésbe fulladt.
Itt mondom el azonnal, hogy a második könyvét, a Bezzeggyereket, amiről azt olvastam, csontugyanilyen, mint az Osztálytalálkozó, mindenképpen el fogom olvasni! Csak azért, hogy tökéletes legyen e bejegyzés ambivalenciája.
Befejező gonoszkodás
Amint azt említettem, a könyv szerzője a 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Egy interjúban elondta, hogy ezáltal a könyvének a kiadása, ugye, nem ütközött különösebb nehézségbe. Sőt, azt is elmondta, hogy ugyan melyik szerkesztő, melyik munkatárs húzta volna le a szöveget. Erről mint negatívumról beszélt.
Bennem meg az merült fel, hogy elég töketlen munkatársi gárdája van (értsd: nincs egyetlen tökös kolléga sem, aki őszinte véleményt, kritikát merne mondani). S ha ez így van, akkor vajon milyen tulaj-főnök-beo kapcsolat van abban a kiadóban?
Mert mondom, azt csiripelik a verebek, hogy a Bezzeggyerek egy az egyben Osztálytalálkozó. Annak minden erényével, de minden hátrányával is.
Kiadós kollégái a szerzőnek! Persze, pénzért dolgoztok, etetni kell az ottthoni éhes szájakat, az autót is, fizetni a növekvő energiaárakat, de azért a munkátok elsődleges célja a kultúra terjesztése! Szóljatok már a górénak, és mondjátok el neki, hogy jó-jó, de van baj is! Magasabb színvonalú lesz a munka, amit a kezetekből kiadtok, a főnök is büszkébb lehet magára, az olvasók meg, ugye, sokkal boldogabb leszek... :-)
Interjú Rényi Ádámmal a Szeretlek Magyarország oldalán
XXI. Század, Budapest, 2021, 204 oldal · ISBN: 9789635680924
7/10
2022 júliusának utolsó hete. Még mindig Gyulán. Pontosan nem tudnám megfogalmazni miért szeretem annyira ezt a várost, de nagyon a szívem csücske. Attól fogva, hogy legelőszőr, még gyermekvédelmis koromban jártam erre egy szívemcsücske gyámmal, a Virtuális Szeretőmmel. (Szerintem ezt már elmeséltem valahol, ha nem szólj!) Amikor Szerelmetesfelségtársammal tavalyelőtt itt nyaraltunk, összebólintottunk: itt lenne jó élni.
Tegnap elmentünk Aradra. Kivételesen eltérő volt a véleményünk, SzFT forszírozta az utazást, aztán ő volt az, akinek annyira nem tetszett a város. Nekem igen. Legalábbis a belvárosi része. Természetesen a tizenhárom emlékművét megkerestük.
Csemete tegnap este hazaért Máltáról, a szakmai gyakorlatáról. Egyedül van most otthon, az óbudai lakásunkban. Ilyen sem volt még. Tegnap az anyjával való beszélgetésben ezt meg is fogalmazta. Végül is tizenkilenc éves.
Én úgy két hete nem beszélgetek valakivel, aki nagyon fontos számomra. Nem azért, mert nem akarok beszélgetni vele,,hanem mert ő nem akar. S fel nem foghatom, miért nem. Komolyan nem tudom.
