Philip K. Dick azon kevés szerzők között van, akinek a könyveit látatlanul, ismeretlenül is azonnal megveszem. A szerelem az írásai iránt a Figyel az ég óta állandó. Az annyira betalált, hogy azóta nem tudott olyan semmitmondót írni, hogy kiszeressek belőle. Pedig nem minden könyve jó. Ez sem a legjobb, de teljesen rendben van.
PKD könyveivel akkor találkoztam első alkalommal, amikor a keresztény hitem válságba került, és kutatni kezdtem, hogyan ismerhető meg a valóság, miképpen lehet eldönteni, mi igaz és mi nem az? Akkoriban jöttem rá, hogy a filozófia egész története erről szól, de erről szól maga a hit is. Amiről keresztényként is tudtam, hogy fittyfenét azonos a hiszékenységgel. Legalábbis a komoly, megfontolt, gondolkodó hit nem. Ez utóbbi már Chesterton és C. S. Lewis Istennel kapcsolatos írásai megismerése után teljesen világos lett számomra.
Ez az időszakom egybeesett a Mátrix bemutatásával. Amely film elvezetett PKD-hoz is, más filmeken keresztül.
Mert PKD majdnem teljes munkássága is a valóság megismerésével, a párhuzamos és a virtuális valósággal foglalkozik. A tökéletes fegyver azon kevesek közé tartozik, amelyik nem. Vagy csak nagyon kicsit. De inkább nem.
PKD tudatmódosító iránti, gyakorlati szimpátiáját mindig nagyon komoly fenntartással kezeltem. Pedig alig van regénye, amiben ne lenne benne magától értetődő természetességgel.
Adva van egy kétpólusú világ, a Nyugat és a Tábor-Kelet. Az előbbi az, ami, az utóbbi a kommunista blokk, a Szovjetunió vezetésével, A két pólus cinkos egyezségen alapuló hidegháborút folytat egymás ellen. PKD nem szokott humoros lenni, de itt és most mégis az. Ugyanis az egyensúly megtartása a fegyverkezésen alapszik. Azonban az mindenkinek világos, hogy Hiroshima után nincs kérdés, mi a továbbfejlesztés egyértelmű és visszavonhatatlan következménye.
De mert a két pólus továbbra is létezik, és az egyensúlyt fent kell tartani, mindkét tábor paraképességű fegyvertervezőket alkalmaz. Mindkettő egyet-egyet. Nyugaton Lars Powderdry-nak, Tábor-Keleten Lilo Topcsevnek hívják a látnokot.
Ezek a fegyvertervezők valamiféle vegyi szerekkel segített transzban megkapják a fegyver-ötleteket. Amiket aztán a megfelelő hozzáértők kivonatolnak és olyan tökéletesen haszontalan használati tárgyakat kreálnak belőlük, mint amilyen a borítón is van. Vagy amit a történet mottója mond.
A 207. fegyvertétel vezérlőrendszere, amely hatszáz miniatürizált elektronikus alkatrészből áll, a legjobban zománcozott kerámiabagolyként alkalmas a kivonatolásra, amely csak a tudatlanok szemében tűnik dísztárgynak; a beavatottak azonban tisztában vannak vele, hogy ha a bagoly fejét eltávolítják, az üreges testben szivart vagy ceruzát lehet tárolni.
Az ENSZ-NY Nembiz Tanács hivatalos jelentése, 2003. október 5., beterjesztó: „A" konkurens (személyazonosság biztonsági okokból titokban tartva; lásd a Tanács XV 4-5-6-7-8 határozatait)
A transzállapotban alkotott „fegyverek” meglététől megnyugszik a lakosság. Megnyugszik, mert nem tud a kivonatolásról. Csak azt látja, hogy az ő térfelén játszók foglalkoznak és gondoskodnak a védelemről.
Aztán, ahogy mondani szokják, szar kerül a palacsintába: megjelenik egy műhold az égen, amelyet nem a Nyugat és nem is a Tábor-Kelet lőtt fel. Majd még egy előbukkan. Aztán sokasodnak.
Egyértelművé válik, hogy idegenek figyelik meg a Földet. Ami fegyver híján tökéletesen védtelen. Kellene valami hatékony védekezési lehetőség. Nyugat és Tábor-Kelet összeadja, amije van: Lars Lars Powderdryt és Lilo Topcsevet.
Akiknek életükben első alkalommal valódi fegyvert kellene alkotniuk. Lars a bizakodóbb, Lilo a távolságtartóbb. Lars, hiába is van szeretője, ismeretlenül is vonzódott Lilohoz. Már akkor, amikor sok esély nem is volt a találkozásra. Még mielőtt egyáltalán látta volna, hogyan is fest a hölgy. Hát úgy fest, hogy nem is hölgy, sokkal inkább kiszámíthatatlan vadmacska. No, nem nagyon, de előfordul, hogy simán meg akarja ölni Larsot.
Tehát a közös munkájukat nem kicsit befolyásolja mindaz, amit egymás iránt éreznek. Ami annyira intenzív, hogy amikor összefutnak Lars nyugati szeretőjével, az fegyvert ránt és meg is húzza a ravaszt. Robbanógolyó hagyja el a kis marokfegyver csövét...
Vagyis van itt konfliktus talajszinten és fent az emeleten is. Mintegy teljesen emberi az emberiség legnagyobb konfliktusa is. Mondhatnók, milyen legyen, ha nem olyan? Ebben az esetben persze PKD-s emberi. Ami szintén ebben az esetben olyan kis magától értetődőn úgy tűnik, valóban hasonlón zajlana hasonló konfliktusban.
Ha belegondolsz a jelenlegi világhelyzetbe, több mint abszurd: Európa azzal próbálja megzabolázni az Ukrajna ellen háborút viselő Oroszországot, hogy vagy gazdasági- és energiaválságba kényszeríti saját magát, az összeomlás szélére sodorja a gazdaságát vagy megfagyasztja télen a saját lakosságát. Úgy ezt a két választási lehetőséget hagyja magának.
Amikor a bivalyerős Pistike nekiesik Tomikának, aki azért maga sem éppen szent, és Janika úgy akarja szétválasztani őket, Tomika mellett kiállva, hogy megfenyegeti mindkettőt::
– Tomika hagyd abba vagy irgalmatlanul úgy tökön rúgom magamat miattad, hogy attól koldulsz!
A hasonlatot persze jócskán lehetne még árnyalni. De a valós helyzet talán még abszurdabb, mint amit PKD ki bírt találni. Pedig az sem semmi!
Gondolkodom, mondjak-e többet a történetről. Bármit is. Legyen elég, hogy tipikusan PKD-s a befejezés. Mondjuk az sem mellékes, hogy van befejezés, lesz megoldás az űrből jövő támadás kivédésére. Igazi, PKD-s megoldás. Olyan kis abszurd, olyan kis tréfás, olyan, hogy az ember csóválja a fejét, hogy mekkora ökörség, Aztán megérti a jelentését, az üzenetét.
Nem nagy dolog. Nem rogyasztja az eget a földre, nem korbácsolja a városok fölé a hullámokat, és nem olvasztja meg a hegyek hósapkáját sem. S nem változtatja meg az emberi történelmet sem. Sajnos. A PKD által megtalált konfliktus-csodaszer: az empátia. Segíteni kell a másikat, hogy kijusson a maga labirintusából. S ettől megszűnne minden háborúság. Mert ha egymás felé fordulnánk és nem egymás ellen...
Olcsó? Közhelyes? Ezen a helyen valahogy mégsem. Inkább poénos és kedves. Meg döbbenetes, hogy még ezzel is vissza lehet élni. Mert PKD nem lenne PKD, ha nem lenne PKD: képes még egy ilyen üzenetbe is csavart vinni: ha a másik kijut a labirintusából, megszűnik annak a lehetősége, hogy segíthessünk neki. Ezért végső soron feltétlen szükségletünk a segítségadás, de mert feltétlen szükséglet, ezért feltétlenül szükséges, hogy legyen kinek segítséget adni. Vagyis a végső cél nem is a másik megsegítése, hanem önmagunk szükségletének a kielégítése. Azt a csavaros PKD-mindenit! Úgy akarunk segíteni, hogy minden maradjon, ahogyan van: a segítségre szoruló érezzen némi enyhülést, de maradjon a maga pozíciójában, helyiértékén, hogy továbbra is segíteni lehessen neki. Ámen!
*
PKD 1964-ben, a pályafutása közepén jelentette meg A tökéletes fegyvert. Mögötte is, előtte is voltak olyan munkái, amelyek alapnak számítanak a PKD-életműben. A tréfa alapvetőn nem alapvető eszköze, egyáltalán nem jellemző rá. A tökéletes fegyver ebből a szempontból a leginkább figyelemreméltó. Természetesen túlzás tőle könnyes röhögést várni, de PKD-hez képest meglepően könnyed és mosolyfakasztó a regény. Ezzel együtt nem tartom se felületesnek, se összecsapottnak. Van, aki igen.
Leginkább egy elgondolkodtató, bár kétségtelenül naiv narratívája a hidegháborúnak, az eszmék gyilkos harcának és a titkosszolgálatok működésének. Nem véletlenül ugrik be róla akár még A magas szőke férfi, felemás cipőben is. Természetesen ez is csak erős túlzással hasonlítható Dick művéhez. Vagy Dick regénye a filmhez.
Agave Könyvek, Budapest, 2022, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635980215 · Fordította: Pék Zoltán
8/10
2022 augusztusnak utolsó napjai, Debrecenben. A tegnapi program a Nagytemplom és kiállításai, meg a Déri Múzeum. Nagytemplom: eredeti vizsolyi Biblia, maga az épület, Déri múzeum: elsősorban és mindenek előtt Munkácsy Trilógiája. Amikor orrba vág a történelem és nyakon ragad az igazság. A valamelyest kiábrándító az volt, hogy a múzeumban a trilógia után volt még egy kiállítóterem. Egy teljesen koncepciómentes, szedett-vedett kiállítással, amit ráadásul fordított kronológia szerint kellett végignézni, mert úgy volt a menetirány. A magasztosságból visszazuhantunk egy egyébként nem bántó laza megfogalmazásos útmutatásba (a tárgyak mellé tett feliratokról beszélek). Amivel önmagában véve az égvilágon semmi baj nincsen, csak a Krisztus-képek után volt kiábrándító.
Aztán beültünk a Piac téren az első kajáldába, amit megláttunk, és este hat felé megebédeltünk, majd elücsörögtünk úgy másfél órát egy sör és egy kávé mellett.
Nagyon szeretem én ezt a nőt, aki a feleségem! Nem nyavalyás, nem hisztis, viszonylag konzekvens, ritkán nem az, okos is, szép is. Apropó!
Megfigyeltem, tudományosan: Debrecenben nagyon kellemesen vastagcombúak a nők! Aki nem az, az nem debreceni. Még a Déri Múzeum előtti szobrok is vastagcombú nőket formáznak. Az egyik elé, a szobor pózában be is állítottam Szerelmetesfeleségtársamat, de nem engedte posztolni a fotót. Viszont megjegyezte:
– Ha itt nőttem volna fel, nem lett volna kisebbségi érzésem, simán elvegyülök.
Mert neki sem pálcika málnakeverői vannak. Vagyis pillanatok alatt debrecenivé vált, és simán elhiszi ezt neki minden jó megfigyelő.
Mondtam is neki, hogy mennyivel jobb itt, mint Pesten, nem kell válogatni a nők megnézésében. Csak azt kell kiszűrni, kit ne nézzek meg. S ha egyszer úgy alakulna, mennyivel nagyobb esélyem van, hogy megfelelő testalkatú nőt találjak. (De el ne hidd, ez csak évődés ám!)
