Szöveg:
Brian Michael Bendis
Rajz:
Udaku: Angel Medina
Egy igazán pocsék nap: Jamie Tolagson
Boszorkányság: Alberto Ponticelli
Nem, a borítókép baloldalán az nem egy rémalak, hanem egy teljesen normális bűnügyi nyomozó. Csak így néz ki. Ő Twitch. Jobbra meg a társa, Sam. Jobbára nem jó az illata, elég szókimondó. Kettejük közül ő a főnök.
Ja, és igen, a könyv címe nem Szendvics, ahogyan Szerelmetesfeleségtársammal negyed óra különbséggel, egymástól függetlenül olvastuk, hanem Sam és Twitch. Bár SzFT angolul kérdezte. Így: : „Sandwich?”
Az m-betű után az nem o-betű, csupán egy körben elhelyezett szöveg. Ami kölcsönöz a cím értelmezésének valami kaotikát. Amitől nem mentes a kötet belső tükre sem. Előre futottam. Szóval a borítórajz alakjai zsaruk. Nem überokosok, nem pokoli jó bunyósok. Nem járnak a bűnözök előtt három lépéssel. Semmi se nem, ami ők. Illetve, de egyvalami mégis: becsületesek mindketten. És egyre nagyobb szarban vannak. Ennek ellenére.
Én meg persze, hogy a könyvtárban leltem, szokásom szerint teljes tudatlanságban emeltem le a polcról, belelapoztam, és úgy véltem, az vagy nagyon fog tetszeni vagy nagyon nem, adok neki egy esélyt.
Jól tettem. S az is jó volt, hogy sem az író-szerzőről, Bendisről, sem a két főszereplőről nem tudtam semmit. Mert a szerző csupa szuperhősös dolgot írt. Például a Jessica Jones és a Dardevil kötődik a nevéhez. Meg ezer más. Mint például a Hellspawn. A jelenlegi két alak egyébként a Spawn mellékfigurája. Spawn egy pillanatra, mintegy poénként, jelzésértékűen ebben a kötetben is megjelenik.
A helyzet az, hogy a felsorolt munkák engem egyszerűen nem kötöttek le. Voltak nálam, próbálkoztam velük, de rendre feladtam. Ezért inkább nem is írtam róluk.
S na, szóval mindezt nem tudtam, jó, hogy nem tudtam, és úgy fogtam bele ebbe a kötetbe. És végigolvastam!
Utólag néztem szembe azzal, hogy Bandis nagykutya a képregény-világban. Megjárta a Marrvelt is, a DC-t is, meg sok minden egyebet is. Tényleg felsorolni is sok, mi minden kötődik a nevéhez. S még az is jó volt, hogy ezt nem tudtam. Meglátod, miért.
Szóval a dolog úgy esik, hogy van itt ez a két nyomi figura, Sam Burke és Twitch Williams. Semmiben sem kiemelkedők, különösen nem szépek. Emberek. Akik rendőrök. Mert visszahívták őket. Pályaelhagyó, bumeráng-rendőrök. Egyszerre visszataszítók és különösen szimpatikusak. Majd egyre jobban az utóbbi. Minél inkább haladtam a könyvben, annál inkább. Bár a fodrászokat szemmel láthatón mindketten szívből rühellik. Erről, mármint a fodrászokról egy szó sincsen a könyvben, a leghalványabb utalás se, de nézz csak rájuk!
A SZTORIK
elhanyagolhatók. Tényleg, egyik sem nagy durranás. De mert láttam már karón varjút, vö. a Bonelli-univerzum majd bármelyik kötetével, főszereplőjével (Morgan Lost, Dampyr, Morgan Lost, Tex, Dragonero), azzal is ugyanez a helyzet: nem a sztorik baromi erősek, hanem a főszereplők személyisége, és az egész hangulata. Ha egyet olvastál, mindegyiket olvastad, de mégis az összessel szeretnéd megtenni.
Beszélhetnék a történetekről, három van a könyvben, de annyira tényleg nem érdemes. Az egyik nyúlfarknyi, a másik kettőnek meg el is spoilerezném a poénját, mire összefoglalnám, miről szól. Legyen elég annyi, hogy a nagyváros alján vagyunk, az emberek aberráltak, a zsaruk korruptak, s aki böcsületes, annak az arcába másznak. Nem csipkés rózsaszín a történet, a lányszobáknak nem lesz állandó vendége, van itt minden, hányás, levágott fejek, élve szénné égetett boszorkányok, élő egyenesben önszájba-lövés, ami kell.
Nem guszta, viszont ebben a közegben nem is öncélú. Mintegy indokolt. Tényleg az. A brutalitás nélkül, amit egyébként ki nem állhatok (még a poloskákat is élve dobálom ki az ablakon, ha látogatóba jönnek, pókot soha nem hajítok a klotyóba, a legyet is inkább kikergetem, a méheket, darazsakat meg természetesen, hogy persze), a Sin City sem az lenne, ami, s azzal mindenki csak vesztene. Itt, mármint ebben a képregényben is ez a helyzet. Viszont a két sokat próbált, zilált üstökű nyomingerünk számára nem természetes, hogy az emberek állatok, nem szokványos számukra, ha valaki aberrált.
A BELSŐ TÜKÖR MEGPRÓBÁLTATÁSAI
Nos, ez volt az, ami miatt kétszer fogtam bele az olvasásnak. Ami megkapó és egyedi a kötetben, éppen az a rákfenéje is. Különös tekintettel a könyv méretére. Lefekvés után kezdtem bele, kicsi lámpa fényénél. Egyszerűen fárasztott az olvasás, a képeket sem tudtam jól kivenni. Másnap természetes fénynél, majd erősebb, fókuszáltabb fényű lámpa mellett már nem volt baj.
S ezzel együtt néha érthetetlenül apróbetűs a szöveg. Közelre jól látok. Ám hogy olvasni tudjam a párbeszédeket, igen közel kellett hoznom a lapokat a fókuszálás miatt.
Arról nem beszélve, hogy a szerzők igen sajátosan mutatnak be jeleneteket. Képregényben szokatlan aprólékossággal. Nézd csak az első oldalpárt! Méretaránynak hagytam ott a kezemet. A filmszerűség több esetben is azt jelenti, hogy a mozdulatokat, az arckifejezés-változásokat mintegy képkockáról képkockára követhetjük. Majdnem pazar. Különösen a második kép perspektívája és mulatságos fokozatossága tetszett. Valószínűleg azért is, mert olvasóként nem tudtam, mit néznek ennyire egyre többen.
Amit látsz egyfelől illusztrálása az aprólékosságnak. Amit viszonylagos rendszerességgel alkalmaznak a szerzők.
Van két oldalpár, amin felül Sam császkál erre-arra, nyomoz, alul meg egy képsorban Twitch keres valami infót a neten. Zöld fényben látjuk a fejét, a monitort bámulja mereven. Úgy két és háromnegyed oldalon, mint egy régi filmszalagon, ugyanaz a kép ismétlődik, sorban, egymás után. A harmadik oldal háromnegyedénél Twitch talál valamit: ezt úgy tudjuk meg, hogy egy pillanatra félre néz, majd visszatérünk az ismétlődéshez, még nem teljes az infó, amit talált. Felül mindhárom oldalon zajlik a császkáló Sam története. Zseniális!
Ugyanakkor hiányoznak a párbeszédbuborékok. Csak egy-két vonal jelzi, kihez tartozik az adott mondat. Meg a betűk formázása, típusa. Amikor többen beszélnek, akkor kezd bonyolódni a helyzet. Van olyan, hogy olvasó legyen a heverőjén, aki kapásból megmondja, melyik mondat kihez tartozik: túl sokan beszélnek, ugyanennyi tehát a formázott, típus-változtatott szöveg.
Viszont így a rajzot, a színeket nem takarja ki a szövegbuborék. Valamit valamiért.
Azonban éppen ezért néha kicsit kaotikus, amit látunk. Ezáltal fárasztó az olvasás, az átlagosnál több koncentrációt igényel. A kaotikát fokozza a kockánként egyébként nem, de együtt néha sokká váló rajzstílus.
Ezért tettem le első alkalommal a könyvet. Meg a félhomály, tudod. De aztán nem hagyott a kíváncsiság és a kalandvágy. Engedtem neki. Jól tettem! Mert szokás kérdése is lehet az élvezeti faktor emelkedése.
A RAJZSTÍLUS
Futólag érintettem. Most álljunk meg! Keresgélem, hogyan is adhatom át a lényeget. Talán: hiperrealista, fenyegető, thriller-karikatúra. Mármint nem úgy, hogy a thrillert figurázza ki, hanem úgy, hogy a rajz karikatúraszerű. Megkapó karikatúrán látni egy tátott szájú, élve megégetett, lámpaoszlopra függesztett hullát...
Van olyan rajz, hogy azt hittem, Korcsmáros Pál készítette. Csak éppen elképzelhetetlen, hogy Korcsmáros ilyet rajzolt volna. Ezt add össze!
Minden karikatúrszerűsége mellett a rajzok hihetetlenül kifejezők. Akármiről is szólnak, legyen rajtuk nagytotál-ábrázolás, vagy csak egy dülledő szem, vagy ismétlődjön ugyanaz a mozdulat. Egy idő után arra figyeltem fel, hogy önkéntelenül koncentrálni kezdtem Sam arcaira. Sam vehemens, érzelmileg szélsőséges figura, úgy csúszik át a sztoikus filoszból a dühverte állatba, mint a pinty, és tök természetes számunkra, ahogy ez megtörténik.
Emellett bár nem szalonképes, de jó a humora is. Figyeld a „kamera” remek közelítésnek a megoldását!
De nem csupán a statikus látószögek érzékeltetésében, hanem a dinamikus képkockák megkomponálásában is több mint remek, filmszerű, látványos ez a képregény. Ezeket a képeket, különösen az elsőt igen sokáig nézegettem. Jobbára mert zajokat is hallani véltem, ahogy elmerültem bennük.
S TUDOD, MI VAN?
Az, hogy most, meg kellene mondanom a szubjektív frankót. Ki kellene nyilatkoztatnom, hogy milyen a Sam és Twitch.
Ülök itt munka után, fáradtan, sajtos tallért és japán szilvát majszolgatva a heverőnkön, egy bolyhos takaró alatt, az Nth Ascension keménykedik a laptopom hangszórójából, én meg tanácstalan vagyok, csak azt tudom, hogy jó végre itthon lenni, jó a zene, csak az nem jó, hogy Szerelmetesfeleségtársam nem ért még haza. (Meg van még több dolog, ami nagyon nem jó, de ez most messzire vezetne...)
Akkor megpróbálom. Egy hete olvastam el a könyvet. Máris nehezemre esett a történeteket felidéznem. Még a boszorkányos ment a legkönnyebben. Az Uduko végéről fogalmam sincsen. A középsőből meg semmire sem emlékszem, kizárólag a rajzok hangulatára.
Viszont a rajzok igazán remekek! Különösen az Uduko-é. Amikor szemelgettem belőlük a szemléltetés végett, legszívesebben az egészet befotóztam volna. Mitöbb, minél többet lapozgattam, nézegettem, válogattam, annál inkább tetszett, mint amikor olvastam is. A szövegre most nem figyeltem, egyedül a képekre.
S így megkísértett a gondolat, hogy ha szembe jön velem valahol, hát kézen fogom és hazaviszem a könyvet. Ez egyre nagyobb szó, a könyvmennyiség miatt fokozódó, jogos itthoni feszültség miatt. De olyan sejtésem van, hogy ha így is történne, többet nem olvasnám el, csupán nézegetném. Szerintem ezzel mindent elmondtam.
Ja, nem, az igazsághoz még egy mondatra szükség van. Bendis a kötet végén leírja, hogy ő a komplett forgatókönyvet meg szokta írni, tokkal-vonóval, mindenestül, s a rajzolónak erre kell reflektálnia. Vagyis itt egyáltalán nem annak a tiszta esetével állunk szemben, hogy valakinek a harmatgyenge sztoriját másvalaki mocsok frankón képpé varázsolta, hanem úgy fest, gratulálni kell az egész alkotó bagázsnak. Akkor is, ha sztorik... De ezt már mondtam. S így sem egy mondat lett.
Infinity, 2019, 336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155982040 · Fordította: Kóbor Róbert
7/10
2022 novemberének utolsó napja. Holnap már december lesz. A kutya mindenit neki! Úgy elhussolt ez az év, hogy csuda! Lili unokám mindjárt egy éves lesz. Én meg egyre bőszültebben lépkedek a hatvan felé.
A hét elején jött a jó hír, hogy a két ünnep között nem kell dolgoznom. Így simán lesz rá alkalom, hogy találkozzunk a fiammal és a párjával. Legnagyobb örömömre ő kezdeményezte a találkozást. Eredetileg egy Nyíregyházi felruccanásra gondolt, de aztán megfontoltuk, és csupán egy Normafás séta lesz belőle. Utána meg iszogatás, ittalvás nálunk, Kaszáson. De addig még van három hét, és a dolgozdámban az évvége roppant idióta szokott lenni. És ez már elkezdődött.
