Írtam már értékelést erről a köyvről.
De méltatlannak találom mindenféle szempontból.
Ezért egy újraolvasás során ápgrédelem önmagamat.
Ez a 2.0-s értékelésem.

A legtöbbször bajban vagyok, amikor a magyarság ősi történelméről olvasok.

Hm, ez így nagyon pozitív rám nézve. Az igazság az, hogy a legtöbbször bajban vagyok, ha olvasok. Hol ezért, hol azért. 

Az ilyen-olyan múlt-elképzelések sokaságában van jó pár verzió, amelyik sokkal szimpatikusabb mint amennyire szimpatikus a pillanatnyi hivatalos verzió. Egyfelől persze ez nem jelenti azt, hogy igaz is, csak azt, hogy jó lenne, ha az lenne. Másfelől az is tény, hogy az elképzelések annyira szerteágazók, hogy némelyik nem csupán a történelemtudomány mai álláspontjának mond ellent, hanem más, alternatív elgondolásoknak is. 

Amikor böngészgetem ezeket az alternatív megoldásokat, történéseket bemutató gondolatmeneteket (tudod, ezekre mondják hogy délibábos, mélymagyar, turbómagyar, stb.), engem jobbára még csak nem is az hökkent meg, hogy ellene mondanak a hivatalos verziónak, hanem az, mennyire nincsenek semmivel alátámasztva. A szerzők jobbára a saját elgondolásaikat hívják be annak bizonyítására, amit állítanak. S ha sorakoztatják is az érveket, akkor azok többnyire a levegőben lógnak, nincsen kontextus, összefüggés-feltárás, csak benyögése valaminek, amivel önmagában nem tudok mit kezdeni. Mert laikusként nem ismerem a hátterét, az összefüggéseit, a valóságalapját, az alátámasztottságát a kijelentéseknek.

Rendre így járok. Pedig Isten bizony olyan kis nyitott vagyok, hogy az csuda, és nem adom fel, mindig újra próbálkozom. 

A hivatalos álláspontokról egy gondolat. Nem vagyok tudományellenes. Amit írok most számítógépen írom, villanyfénynél. Van autóm, hűtőnk, tévénk, mikrónk, és olvasok Michio Kakut, meg Gribbint is. Van, hogy e-könyv formátumban az e-könyv olvasómon. Többnyire a nálam okosabb telefonomon fizetek, ha rendelek valamit, illetve ha megérkeznek a rendszeres csekkek. Onnan konfigurálom a routert, a hálózati, önálló IP-címmel rendelkező nyomtatónkat. És így tovább. 

A tudomány fejlődik, és bizony van, hogy előfordul: ami ma tudományos eredmény, az holnap idejét múlt botorság. Meg fordítva. Két évvel ezelőtt azok, akik később a kőbe vésett tutit mondták a koronavírus elleni védekezéséről, még nem ajánlották az állandó maszkviselést. Aztán meg de. Itthon nyomták a PCR-teszteket, miközben állítólag maga a WHO is megkérdőjelezte a megbízhatóságukat. Nekem mást mondott az infarktusom után a kórházi kardiológus főorvosasszony, mint a Szent Margit Rendelő kardiológusa és mindkettőnek ellene mondott a diabetológus... Tréfás volt. Tehát hiszek a tudomány erejében, de majdnem olyan fenntartásokkal, mint bármi másban. Valószínűleg emiatt adok újra és újra esélyt a történelem alternatív bemutatásainak. Különösen, mert a történelem, mint műfaj szubjektívebbnek tűnik a többi tudományágnál. 

Apropó történelem. Minimum Neagu Djuvara óta tudjuk, hogy a tények összegyűjtése, értelmezése mennyire függ az interpretáló történésztől, annak tudatos, tudatalatti prekoncepcióitól, a világlátásától, a filozófiájától, sőt, akár a társadalmi koordinátarendszerétől is, beleértve a karrierjét. 

S akkor figyeld csak, miket mond Gönczi Tamás a Pilisről!

Kinézek az ablakon és látom. Mármint nem Gönczit, hanem a Pilist... Ott jobbra, jóval a nagy kémény mögött.  

A szerzőről

elképesztő módon semmit nem találtam a neten. A könyveit természetesen igen, illetve néhány YouTube-videót, interjút, előadást. De a foglalkozásáról, a tevékenységéről hallgat a mély. A könyvei témái egyébként roppant érdekesek. 

• Írt egy könyvet Nimródról, a Biblia által egyértelműen negatívnak beállított ősi figuráról. Akit ellenben a magyar gesztáink pont ellentétesen kezelnek: a magyarság ősapjaként, különleges képességű hőseként mutatják be. A címe: Nimród gyűrűje.
• Aztán van egy könyv a fekete Madonnáról, a magyarok ősi nagyasszonyáról. A címe: A fekete Madonna
• Illetve egy másik a magyarság ősi hitéről és Koppányról. A címe: Pogány Biblia – Koppány hagyatéka
• Valamint van egy könyve Csontváryról, Napúton címmel. 

A könyvek, tartalmak más formájú, más címen történt megjelenéséről most nem ejtek szót. 

De arról, hogy kicsoda is Gönczi Tamás, mivel foglalkozik a mindennapokban, nos, arról nem leltem semmit. Még a fotót is úgy szedtem ki róla egy interjú videójából. 

A könyv mondanivalója

nagyon érdekes és roppant izgalmas! Létezett, ugye, egy magyar alapítású szerzetesrend a történelemben: a pálos rend. A nevük nem az újszövetségi Pál apostolhoz, hanem az egyiptomi gyökerű Thébai Szent Pálról nevezte el magát. A pálosok az egyetlen magyar alapítású rend. 

A később boldoggá avatott kanonok, Özséb alapította 1250-ben. A munkába egy látomás alapján fogott bele. A látomás egyértelműen elmondta Özsébnek, hogy a rendalapítást és a célt, amiért alapítania kell, a Pilisben kell elvégeznie, elérnie. Gönczi szerint nem véletlenül: Özséb feladata nem Róma uralmának a helyi megszilárdítása, gyakorlása volt, hanem a magyarság látható világon túli feladatának az őrzése és továbbvitele. Ehhez volt szükség a Pilisre mint szakrális térre. 

A pálos rend tehát renitens rend volt, nem illeszkedett pontosan a római istálló egyébként sokszínű világába. 

Ezek szerint a magyarság választott nemzet, és küldetése van ezen a világon. Ennek a küldetésnek a fenntartásához, beteljesítéséhez volt szükség a pálos rendre és a Pilisre.

A magyarság nem volt pogány nemzet István erőszakos térítése előtt sem. Csak más formában gyakorolta a kereszténységet.

S ugye az államalapító a németek és Róma segítségével éppen ettől az ősi vallástól fosztotta meg a népét, hogy a mindennapi politikai céljait megvalósíthassa.

Illetve itt egy kicsit összekavarodtam. A kettővel ezelőtti mondatot nem Gönczi, hanem Badiny Jós írta, az István-Koppány kettősből egyértelműen Koppány mellett érvelve. („Csak annyit kérdezek a válaszra várva: rabok legyünk vagy szabadok?”) Gönczi azt mondja, nincs még egy királyi ház, amelyik annyi szentet adott volna a kereszténységnek, mint az Árpád-ház. Ennek okát abban látja, hogy az Árpád-házi királyok tudtak, gyakoroltak valamit abból a transzcendenciából, arról a küldetésből, feladatból, amelynek szellemi központja a Pilis volt. 

Özsébnek és a pálosoknak tehát ehhez a majdnem teljesen elpusztított, kiirtott hithez, üzenethez, feladathoz kellett visszatérnie. 

Hm, nem semmi! Milyen jól hangzik már! S mekkora felelősséggel jár az elvégzendő feladat! 

Az elvégzendő feladatunk és a megőrzött tudás

A baj csak az, hogy hatszáz oldal alatt nem derült ki számomra,

• mi is a feladat, mi a választottság oka és célja?
• Ahogy az sem, voltaképpen mi is van a Pilisben,
• mire képes a hely élő szakralitása?
• S hogy honnan vesszük az információkat, hogy mindez így van? 

Jó, persze vannak hivatkozások a szövegen belül is, van irodalomjegyzék a kötet végén, de az információk olyan kis... mi is a jó szó... szétszórtak. Hirtelenek. Talajtalanok. Az összefüggések nem állnak nekem össze. Nem egyáltalán nem, hanem többnyire nem. Pedig nagyon figyeltem. 

Gönczi Tamás nem sokat pepecsel azzal, hogy az olvasó orrára kösse, honnan szerzi az információit. Még akkor sem, amikor pedig konkrétan hivatkozik valamire.

Erre egy példa: beszél a budapesti Báthory barlang rejtélyeiről, csodáiról, és elmondja, hogy egyetlen vaskos könyvet írtak csak róla (ide vele!), ám a könyv már sehol nem beszerezhető, kikopott a könyvtárakból (ne becsülj alá!). Azonban nem tudjuk meg: se a könyv szerzőjét, se a címét! Átböngésztem miatta a Piliscsillag komplett irodalomjegyzéket, de fogalmam nincsen, mire gondolt?  S ez csak egy példa. Izé, mennyibe lett volna egy lábjegyzetes utalás? 

De a varázslatos az a könyvben, hogy mindez csak akkor tűnik fel, miután felhúztunk a túracipőt, a hátunkra kanyarítottuk a hátizsákot, bepakoltuk a szendvicseket, vizet, persze egy kis pálinkát is, és már lépünk is ki a lakásból, hogy nagyot kortyoljunk a Pilisben ránk váró szakralitásból, Dobogókő Föld szívcsakraságából, a Klastrompuszta nyújtotta szellemi, transzcendentális kalandból

Olyan hatása van a könyvnek, hogy amikor Dobogókőről végignézünk a gyönyörű kilátáson a Duna-kanyar, Óbuda felé (igen, valóban, mintha piramisok emelkednének előttünk), hogy oké, rendben, itt vagyunk, jöhet a megvilágosodás, az áldás, a nem tudom micsoda, mert ami most körülvesz, az valami más...

Nagyon kedveltem ezt az Ágit. Nem volt köztünk semmi (én tettem egy gyenge kísérletet, de úgy elhajtott mint a szél), csak jópofa volt, vidám és végtelenül ezoterikus. Emlékszem, azt hiszem jó, hogy eljött velünk egy ürömi íjászkodásra. A srácaim is kedvelték őt. Ültünk valahol egy virágos réten, kifulladva némileg az íjászos lövöldözéstől, és szóba került Dobogókő. 

Ági csillogó szemmel mondta: 
– Igen, voltam ott, energiát kértünk a mindenségtől!
– Upsz! És azt hogyan kell?
–  Hát leültünk körbe Dobogókőn, megfogtuk egymás kezét, és megnyitottuk magunkban a csakráinkat, hogy jöjjön! 
– És jött?
– Jött ám, mint a csuda! – somolygott ez az Ági. – Nagyon izgi volt!
– És milyen, amikor jön? Nekem az Edda „Kék sugara” jut eszembe...
– Á, dehogy! Csikis! – nevetett Ági, és máris terelte a szót másra. 

De voltaképpen mi a csudát is keresünk itt fent, azon kívül, hogy kirándulni jó, a kilátás gyönyörű, és végre nem xaraxik velünk senki a coviddal, meg a maszkkal? Hol találjuk tehát ebben a szakrális térben a micsodát? Mit is keresünk? S mi is a feladat, aminek a végrehajtása érdekében keressük? 

Újra mondom, Gönczi jól írta meg a könyvet. Annyira jól, akár egy krimit. Egészen végig keressük, kutatjuk a titkot, a megoldást, a feloldást. S Gönczi annyira jól írta meg a könyvét, hogy fel sem tűnik az, hogy nem is tudjuk, mire keressük a megoldást és a feloldást. Sőt még az sem, hogy a végén sem vagyunk biztosak semmiben. Illetve még azt sem tudjuk, miben nem vagyunk bizonyosak! Tudod, arról beszélek, amit fentebb írtam a történelmi alternatívákat, alternatív történeteket bemutató könyvekről videókról. 

A pálosok küldetésének az eredménye

Lehet, hogy nagyon földhözragadt vagyok, és nem ott keresek, ahol találhatnék, de a könyvet olvasva rendre ugyanazok a kérdések jutottak az eszembe.

Leginkább és legtöbbször az, vajon milyen eredménnyel járt Özséb látomással megerősített feladatának a teljesítése? 

A feladat e könyv szerint is az volt, hogy megőrizzék a magyarság szent küldetését és a küldetés teljesítéséhez szükséges tudást. Manapság a magyarságnak Európában egyetlen küldetése van, elsősorban az Unió felől: „Elmész te a...ba!” De viccen túl: ma semmit nem tudunk sem a küldetésről, sem a tudásról. Mintha a pálosok nem is lettek volna. Hiába volt és van a pálos rend. Mondjuk a mai pálos rend mit sem tud magyar szakralitásról, legalábbis abban az értelemben, ahogyan ez ebben a könyvben van. A rend mai szakralitása kizárólag a katolicizmus szakralitásából fakad.

Ha egy kicsit ezoterikus vagyok, akkor arra gondolok, hogy nekem, Mohácsi Zoltánnak, a kaszásdűlői, panelproli sofőrnek nem is kell erről semmit sem tudnom. Már csak azért sem, mert nem vagyok beavatott. Maximum az asszony ölén. Aminek csak nagyon apró köze lehet a magyarsághoz, de ahhoz meg már túl öregek vagyunk, és már semmi kedvünk gyerekezni, jó lesz az bőven unokázásnak... 

Elképzelhető az is, hogy Özsébnek és rendbéli testvéreinek sikerült végrehajtania a látomásban kapott küldetést, ám az nem szól minden magyarnak.  (Bennem úgyis domináns a zsidó-, a cigány- és a jász-, és csak egy kis rész alföldi parasztvér.) Csupán azoknak, akik tudnak is élni vele. Vagyis egyszer majd, valamikor, az arra érdemeseknek feltárul, és nyilvánvalóvá válik a magyarság szerepe, feladata, üdvszerző ereje. Vagy micsodája...De a lényeg, hogy lesz minek feltárulnia, és lesz, akinek feltárul. 

De pilisi pálos rendet tárgyaló ezen könyv ismeretének a következtében, nagyon úgy fest, most bizony nem lettünk sem okosabbak, sem többek, sem gazdagabbak, sem tájékozottabbak, sem semmik semerre. 

Már csak azért sem, mert a könyvben levő fejezetek mindegyike oda fut ki, hogy ezt a kérdést, amiről a fejezet szól, még nem látjuk világosan, még nem találtunk rá választ, még nem és már nem... Csakhogy így még az sem világos, hogy mire a hatszáz oldal felhajtás. 

Agymenet:
A magyar Hari Seldon létrehozta a Magyar Alapítványt, de az Enciclopedia Hungarica-val már piszkosul elakadt. Hacsak nem élünk a lehetőséggel, nem is a Magyar Alapítvány a lényeg, az csak figyelem elterelés, hanem a Második Magyar Alapítvány. Lehet Asimov a pálosokból kiindulva írta a regényfolyamát? Én meg itt küszködök, hogy mit is kellene belőle kreálni... 

A könyv szerkezetéről

Egy gondos szerkesztő bizony nagyon kellett volna a könyv (többszöri) kiadása előtt a mondanivaló egészének az átlátása és az egyes részek érthetőségének az érdekében is. 

A KÖNYV EGÉSZÉNEK a szerkezete nem világos. Nyolcvankét fejezetből áll (!), s ez a rengeteg fejezet nincsen részekre tagolva. Mire gondolok? Rengeteg logikai beosztással élhettek volna. Mondjuk így:

1. Kik voltak a pálosok az ismert történelemben 
2. Kik voltak a pálosok a háttérben
3. A Pilis földrajza (hegyek, völgyek, barlangok, amit láthatunk és amit nem)
4. A Pilis szerepe a magyar történelemben (avagy nem oda Buda)
5. A Pilis szakralitásának történelmi nyomai, jelei
6. A Pilis földrajzának transzcendentális jelentése
7. A Pilis szakralitásának metafizikus jelentése
8. Mit kellett megőrizniük a pálosoknak és miért? 
9. A küldetés sorsa (Sikerült-e, ha igen, hogyan? Ha sikerülni fog, egyszer, valamikor, hogyan történik ez meg?)

De mert ilyen szerkezete nincsen a könyvnek, olvasás közben én néha elvesztem. Miért került egyik téma a másik után? Miért ismétlődik egy-egy téma? Mi az oka, hogy egy-egy adott fejezet egyáltalán bekerült a könyvbe? Mintha egymástól független cikkek sora lett volna logikai lánc nélkül egymás mellé dobálva. 

STILÁRIS PROBLÉMÁK ASZERKEZET ROVÁSÁRA
Voltaképpen szerkezeti kérdések az alábbiak is. Nem az egészre vonatkoznak, de egy rossz szemű szerkesztőnek is kellett volna valamit kezdenie vele. A jószeműnek pláne!

Mert nagyon szép a bizalom az olvasó felé, de szerintem úgy a kilencvenkilenc százalékunkat túlbecsülte mind a szerző, mind a kiadó, amikor ezt és az ehhez a hasonló bekezdéseket a könyvben hagyta. 

Adva van a magyar legenda, hogy a Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma Árpád sírja fölé épült, és ami nekünk itt a legfontosabb, hogy a pálos barátok ,»használatában« volt, ahogy azt a korabeli dokumentumokban fogalmazták. A használatban kifejezés azt jelenti, hogy korábban épült, és nem a pálosok építették csak azok használatában volt. Mit is tudunk minderről bővebben? Béla királyunk névtelen jegyzője az alábbiakat írja (Anonymus/52 fej.)

»Anno dominicae incarnationis 907. Dux Arpad migravit de hoc seculo, qui honorifice sepultus est supra caput unius parvi fluminis, qiu descendit per alveum lapideum in civitatem Attylae regis, ubi etiam post conversionem Mungarorum aedificata est Ecclesia quae vocatur alba, sub honore Beatae Mariae Virginis...«

Tehát nem lehet kétség ezek után a latinul leírt örökbecsű feljegyzés után: Árpád sírja fölé épült a legendás Szűz Máriáról elnevezett Fehér Egyház temploma! E templom tényleges helye máig vitatott, és ami igazán szomorú ebben a kutatásban, hogy a valósan megtörtént tényeket és az ezeket hírül adó Árpádházi ,»legendáriumot« a meg nem történt mesék birodalmába illesztették, és ezzel sokak számára hiteltelenné is tették. De a tények azért tények maradnak. Nagy Lajos király 1355-ben, amikor Új-Budát Ó-Budától hivatalosan széjjelválasztja, és egyben Új-Buda határait kijelöli, szó szerint megemlíti e templomot.

Késöbb IX. Bonifác pápa 1400-ban szintén konkrétan említi a Fehér Egyház templomát: »Alba Ecclesia S. Mariae prope Veterem Budám...« Borbála királyné 21 évvel később (1421-ben) az óbudai apácáknak adományozza a Fehér Egyházat, a magyarok e régi templomát: »...molendinum nostrum prope Albam Ecclesiam eiusdem B. Mariae V. in rivulo calidea aquae situm et deccurens...«

Ami talán perdöntő lehet ez ügyben, Zsigmond király mindezt megerősítve így szól a Fehér Egyház templomáról: »...cuiusdam molendini ante fores Albae Ecclesiae in promontorio civitatis Budensis in comitatu Pilis«.

S itt már el is érkeztünk konkrétan a Pilishez, a pálosok rejtett, szent birodalmához. Tegyünk egy rövid kis kitérőt, már ami az idézeteket illeti, hogy jobban meghatározhassuk, hol is feküdt igazán az a bizonyos magyar Fehér Egyház, ami a pálosokkal és persze a Pilissel oly sok mindenben összefügg. Ha ezeket a különféle idézeteket összevetjük, egyértelművé válik, hogy a Fehér Egyház melletti kis folyó, amit Anonymus is megemlít (»supra caput unius paervi fluminis«), a méltatlanul elfeledett Borbála királyné szerint malmot hajtó hévíz (»molendinum... in rivolo calidea aquae«) volt. S ha Anonymus szavait (»qui descendit per alveum lapideurn«) összevetjük Nagy Lajos 1355-ben elhangzott szavaival (»per murum dirutum cuius lapides, usque ad finálém lapidem, sunt pro metis assignati...«), könnyen egyértelművé válik, hogy az »elveus lapideus« és a ,»murus dirutus« nem más, mint a hajdani rómaiaktól ránk maradt római vízvezeték (alveus lapideus), aminek düledékei (murus dirutus) az Árpád-völgyben egészen a löpormalmokig egyenes vonalban fekszenek manapság is. Innen már viszonylag könnyebb a dolgunk. Ugyanis a szóban forgó római vízvezeték mellett, az Esztergom felé vezető országút irányában található ez a bizonyos magyar Fehér Egyház.

(130–131.)

Csak úgy magamnak dörmögtem a bajuszom alatt, amikor ezt a pár bekezdést elolvastam, minden mélységes tiszteletem mellett Gönczi Tamásnak, hogy: „Elmész te a büdös francba a latinoddal és a következtetéseiddel!” S akkor még nem értem el a 146–147. oldalra, ahol mintegy oldalnyi latin szövegben gyönyörködhetünk fordítás nélkül, de a belőle fakadó következtetések szigorú levonásával. Értem én, hogy a Google Fordító idején ez már nem emberpróbáló feladat, de azért ne feledjük, könyvet olvasunk, ne kelljen már bűvészkedni a szerző szerint bizonyító erejű szövegek megértésével! 

Mert

1. ahogy írtam, az átlag olvasók kilencvenkilenc százaléka nem fog tudni latinul. Ennyit pláne nem. Vagyis az idézett szöveg mintegy fele érthetetlen nyelven van a számára. Hiába is teszi hozzá Gönczi, hogy így már kétség sem férhet semmihez...;

2. háromszor olvastam végig a szövegrészt, plusz most, amikor beszkenneltem, és idemásoltam. Próbáltam a latintól függetlenül is felfogni, mit mond. Engem simán kétvállra fektetett, és röhögve ott is hagyott. Mondd csak, te érted? 

Vagyis a citált részlet a stiláris szerkesztés hiányának is jellemző példája, nem csupán az olvasó cserbenhagyásának.

Tipográfiai vérdohogás

Jelenleg a könyv negyedik kiadása van a birtokomban. Ez már az én példányom. Van itt nálam egy másik kötet is belőle, kölcsönben, az nem az enyém. Az a második kiadás. Kiadványszerkesztői szempontból az eddig általam látott könyvek közül gondolkodás nélkül mindennek a legalja. Csak a borítója könyv. Semmi más nem az benne. Azon kívül, hogy lapokból áll és nyomtatva van.

Ennek az értékelésnek az első verziójában a második kiadás tipográfiájáról elég sokat írtam. De a saját példányomat, a negyedik kiadást olvasgatva megkönnyebbülve látom, hogy a dohogásom jócskán okafogyottá vált. Ezért ami nem igaz erre a kiadásra, minden tépelődés nélkül törültem. Tehát most csak a negyedik, 2020-as kiadásról lesz szó. 

Nem vagyok teljesen elégedett az új, tavalyi kiadás végeredményével sem. Az Angyali Menedék kiadónak nagyon ideje lenne egy igazi kiadványszerkesztő szakembert alkalmaznia! A könyvtárban belenéztem egyéb, nagyon sokezer forintos könyveikbe, hát, barátom, hihetetlen mit művelnek! De tényleg! Vagy inkább mit nem... Az alábbiak következetes hiányok az Attila kódexben, Badiny Jós újra kiadott műveinek esetében, s az összes eddigi Göncziben. Nem is kerestem további példákat.  

Hatalmas megkönnyebbülés ugyan,

• hogy végre ráengedtek egy elválasztó programot a szövegre,
• hogy a bekezdések első sorában alkalmaztak behúzásokat,
• és eltérő betűmérettel jelenítették meg a fejezetcímeket,
• a képméretezés javítva lett, láthatók az ábrák,
• és a képaláírás sem a törzsszöveggel megegyező.

Sajnos azonban ezek a hibák csak a jéghegy csúcsát jelentették, jócskán vannak bajok. S a maradék dohogásomhoz nem kell segítségül hívnom a kiadványszerkesztői tudásomat, elég ha egyszerűen a mindennapi esztétikai érzékemet veszem alapul.

Még mindig a kezére kellene csapnia annak, aki ezt a könyvet tördelte. De az is szégyellje magát, aki engedte nyomdába menni így ezt az anyagot! Egyszóval az Angyali Menedék Kiadó nagyon csúnyán szégyellje össze-vissza magát! Még mindig, a negyedik kiadás esetében is ezt kell mondanom. 

Különös tekintettel arra, hogy a negyedik, bővített, javított kiadás. Ahogyan azt a borító is hirdeti. A tördelés ugyan már nem maga a komplett szégyen, de azért mégis, na! Mindjárt mondom, miért, de előtte nem tudom elhallgatni, hogy ezért a pocsék, hozzá nem értő, dilettáns munkáért 2020-ban 9990 forintot kérnek el bolti árként. Az internetes ára kétezer forinttal soványabb, tehát még úgy sem kevés. 

Az ízléstelenség és az igénytelenség ocsmány iskolapéldája lett ez a kötet. Mintha sem a szerzőnek (ha egyáltalán konzultáltak vele), sem a tördelőnek, sem a szerkesztőnek a kezében nem lett volna soha egy árva könyv sem. De basszus, az Angyal Menedék egy kiadó! Egy ember nem akadt, aki minimálisan értene náluk a tipográfiához? Vagy legalább józan paraszti esze és esztétikai érzéke lenne? Könyörgöm! 

Szóval

• Nagyon sok könyvben ma már sztenderd ocsmányság, hogy a tartalomjegyzék kezdete az oldalpár bal oldalára kerül. Itt is. (Hogy minek a tartalomjegyzékbe a három oszlopcím, rejtély!)
• Az alkalmazott betűtípusok nagyon csúnyák. A korhoz sincsen közük, amiről szólnak. Ráadásul olvashatatlanok. Ez utóbbi a nagyobb gond. A törzsszöveggel, a címoldallal semmi baj, de a fejezetcímek már elrettentők. Pap Lajos előszavával egy darabig küszködtem, de aztán feladtam az olvasását. Nem a tartalma, hanem a betűtípus és -méret miatt. Olvashatatlan.

  

  

• Ezt talán a szerzővel kellett volna egyeztetni, de nagyon vacakul fest, amikor egy fejezet kezdő oldalára annyi mottó szöveg kerül, hogy a törzsszövegből már semmi sem fér oda. Ráadásul az összes mottó jobbra zárt, az oldalpár bal oldalán is. A szöveg teljesen rendezetlen, tele van egyszavas utolsó sorokkal. Egyszerűen ocsmány. Aztán még: a mottóoldalakon a szöveg elhelyezése annyira eseti, még egy oldalon belül is, hogy nekem az ökörhugyózás szó jutott róla eszembe. Indokolatlan jobbra, balra, középre zárások, tabulátorok, enterek, szóközök, hatalmas térközök... Volna meg ötletem, nehogy egységes legyen a kinézet, mondjam? :-P

• A fentiek után apróság, bár örvendetes, hogy az új bekezdések immár behúzással kezdődnek, de sajnos immeg a behúzást is túltolták. Az egyes fejezetek első sora is bezúzásra került, holott nincsen iniciálé, nincsen semmiféle első betű kiemelés. Mondjuk a fejezetcímek betűtípusa után: hála Istennek, hogy nincsen, félelmetes, mi lett volna, ha rájönnek, hogy ilyet is lehet csinálni! 

Érthetetlen, amit ezzel a könyvvel (is) művelt a kiadó, még így is, hogy jócskán javítva lett. Főleg, mert a tartalma sokkal többet érdemelne mint ez a kontármunkás külső. Éppen tegnap olvastam a Molnár-C Pál, a könyvművész című könyvben: 

»...a szép könyvet nem az teszi, hogy tele van cifra betűkkel és mütyürkékkel, ornamensekkel és fejlécekkel, amelyeknek rajza és stílusa mind elütő egymástól [...], hanem a megfelelő technikának az alkalmazása és az intuitív erővel bíró anyagszerűség, és ennek megfelelő művészi betű és illusztráció« – hirdette 1932-ben a Magyar Grafika című folyóirat.

No, de hibáiból tanul az okos ember. Majd az ötödik kiadás vagy az azt követők helyre teszik ennek a hiányosságait. Eddig is volt már némi evolúciója a könyvnek! S remélhető, hogy a tipográfiai ráébredések a kiadó más könyveiben is érvényesülnek!

Angyali Menedék, Budapest, 2020, 624 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789638983602

Téma: 10/10
Megvalósítás: 5/10
Külcsín: 3/10 

2023 február első napján csináltam egy hülyeséget, annak a következménye ez a bejegyzés. Ma jött ehhez az értékeléshez egy hozzászólás a blogomon. Ami csak azért volt különös, mert tudtommal még nem élesítettem a bejegyzést. Tudtomon kívül meg véletlenül de. Ezek szerint. Élesen hagytam, csak itthon átolvastam, kicsit szerkesztettem, meg a képeket kicseréltem. Ha már éles... 

A dolgozdámban lett fizetésemelés. Nem annyi, mint kellett volna, amivel annyi lehetne a bérünk, mintha máshol ugyanezt csinálnánk, de valami. Ami sajnos végeredményben majdnem semennyi... Így olyan huszonöt-negyvenötezerrel vagyunk lemaradva... :-(