Egyszer már belekezdtem ebbe a könyvbe, de valami elsodorta, azóta meg ott állt a polcon. Tegnapelőtt este az eszembe jutott, levettem, belekezdtem, s most a kezemben maradt.
Az juttatta az eszembe, hogy szembe jött velem az információ: suttyomban, a tudtom nélkül azóta két olyan PKD kötet is megjelent, amiről nem tudtam. Micsoda dolog ez?
PKD könyveiről egy idő után elég nehéz írni. Azért nehéz, mert számtalanszor ő volt már egyik példám azon írókra, akik voltaképpen egész életükben ugyanazt a könyvet írják, nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel, és mégsem válnak sem önismétlővé, sem unalmassá.
De írni a könyveiről egyet jelent az önismétléssel.
S persze ennek a véleménynek azonnal adok egy sallert, mert ez a regény egy 1966-os, tehát korai PKD-regény. Mert az életműve nagy része, a fő műveivel már megjelent magyarul. Amik mostanság napvilágot látnak, nem a legfontosabb regényei, hanem azok, amelyek ahhoz kellenek, hogy teljessé legyen magyarul az életműve.
Még mielőtt félreértenéd: a fentiek korántsem jelentik azt, hogy ezek rossz regények lennének. Csak azt, hogy nem a legjobbjai. Mintegy élvezetes bevezetők a későbbi, fontosabbakhoz. Illetve csudát bevezetők! Keresem a szót.... Az ujjgyakorlat sem jó. Mert teljesértékűek ezek is, élvezetesek, fordulatosok, sőt, a későiek elborultsága is hiányzik belőlük, s ez egyáltalán nem jelent negatívumot. Szóval vitatkozom önmagammal. Amíg a vita nem jut dűlőre, írok erről a regényről.
Kezdem azzal, hogy igen, jól látod, a borítón az a műhold egy stilizált, meztelen nő. Mert bordélyműholdról van szó. Mi a szösz, ugye? Na, gyere, nézzük meg, mit tud a korai PKD!
Nem is tudom, a történetről érdemes-e beszélnem. Talán azért sem, mert kár bármiféle fordulatot előre elárulni. Meg azért sem, mert bár minden oldal érdekes, minden cselekménye lényeges, voltaképpen, a lényeg szempontjából mégsem az. Mert PKD legtöbb írásának nem a cselekmény a lényege, hanem az, amit a cselekménnyel elmond.
AHOGY PKD ÍR
S jobbára ugyanarról beszél, ugyanazt a kérdést szálazgatja, szőrözgeti műről műre: mi a valóság, és hogyan megismerhető, Szóval nem foglalkozik semmi mással, mint a Mátrix első részének a valóságával. (A folytatásokat hagyjuk.) A Mátrix meg nem tesz mást, csak sci-fi keretek közé helyezi a filozófia többezer éves kérdését. De PKD ettől persze nem válik filozófussá. „Csak” felettébb érdekessé, izgalmassá és érdekessé. Már akinek bejön az ő tálalása. Mert ez nem feltétlenül általános. Sőt!
Nekem bejön.
Szárnyaló a fantáziája. Azzal együtt, hogy éppen ebben a regényben vannak anakronizmusok. De az anakronizmusokkal együtt szárnyal. Nem magyaráz, úgy van vele, magyarázzon a cselekmény, és értsük meg a személyek, szervezetek, tárgyak szerepét, jelentőségét, pozícióját mindenét a cselekményen keresztül.
Aztán nem pepecsel apró részletekkel, nincsenek nála hosszú leírások, háttéradat részletezések, szereplő bemutatások, leírások.
Az utóbbiak regénybeli jelentőségével sem teketóriázik: ha úgy véli, szükséges, hát rögvest szemszöget cserél, és elveti az addigi központi figurát. Előfordul, hogy ez engem frusztrál, de legyen az én bajom.
A szereplői teljesen hétköznapi kvalitással bíró emberek. Sohasem heroikusak. A hétköznapiság akkor is igaz, ha magas hivatalban vannak. (Ebben a regényben például két amerikai elnök is szerepet kapott. De ne is várd az amerikaiaktól kötelező áhitatot feléjük! Szakasztott olyan emberek, mint bárki más. Csak a hivatali posztjuk tér el nagyon.) Aztán az is van PKD-nél, hogy a szereplők jelleme sem túl kontúros: a történetek a mondanivalóról szólnak, nem a szereplőkről. Ebben a könyvben is annyi szereplő van mint a hajdermenkű, de nagyon lazán felcserélhetők egymással. Nem is rémlik, hogy bárhol is lett volna emlékezetes szereplője, finom lélekrajzzal, erkölcsi, morális dilemmákkal, ilyesféle nyüglődésekkel.
PKD korai regényei jobbára lineárisak a mesélést tekintve, a későbbiek már nem törvényszerűen. Ezáltal a korábbi regényei fogyaszthatóbbak, a későbbiek viszont gondolatgazdagabbak. Bár általában, a két dolog, a lineáris mesélés és a gondolatiság nem feltétlenül egyenesen aránylik egymáshoz.
MULTIVERZUM PKD-MÓDRA
Na, ennyit mégis elmondok a sztoriról, tessék! Egy elromlott Surranóval, a 2080-as évek mindennapi közlekedési eszköze fura dolog történik: átjáró nyílik benne egy párhuzamos Földre.
Jellemző, hogy a tulaj, aki ezt felfedezi, saját, piti céljaira használja az átjárót. Aztán az lesz, hogy erkölcsiségében a pitiség megmarad, csak állami kereteket ölt. 2080-ban a Földön úgy százmillió ember fekszik mesterséges altatásban, jobb időkre várva. S az illetékesek úgy gondolják, itt a jobb idő: ugyan, mi lehet klasszabb, mint telepesnek lenni egy új Földön? S ezzel a kecske és a káposzta esete áll fen. Mert a Föld megszabadul a százmillió altatásának a mocsokul költséges terhétől. Hurrá van!
De mégsincsen hurrá. A multiverzumos Föld, és ez csak a meghirdetett gyarmatosítási akció után derül ki, lakott. Ha gyéren is, de lakott. Az is kiderül, kik lakják: humanoidok. De nem emberek. Illetve félig azok. Az elő-előtaggal azok. De mégsem előemberek, mert vannak útjaik, ruhát hordanak és különleges, fából készült eszközzel repülnek. A fémet és a kőolajat nem ismerik. Fura egy multiverzumos bagázs. Ja, pekingi előemberek. Külsőre.
S mert 2080-ban választják meg az USA első fekete bőrű elnökét (jó, PKD ebben mellényúlt, pesszimistább volt a valóságos helyzetnél a rasszizmust illetőn). Várható, hogy a Klu-Klux-Kan a tenyerét összedörzsölve, elégedetten nyújtózhat egy nagyot, hogy asszongya!
De aztán kiderül az is, hogy nem használnak ugyan fémet, nem bányásznak kőolajat sem, nem ismerik a gumit, a műanyagokat, de olyan képességeik vannak, amelyről mi emberek, itt, a multiverzum ránk eső részében még csak nem is álmodhatunk. Bezony! Van baj! Mármint 2080-ban.
Az életüket komplikálja, hogy egy odaát fellőt itteni műhold egyszerre csak eltűnik az égről. Hökk! Meg az is, hogy egy rövid kikapcsolás után az átjáró megszűnik. Illetve nem szűnik meg, hanem egy másik alternatív Földre vezet. Vagy mi. De legalábbis nem akkor oda, ahol előtte voltak. Kiderül, hogy száz évvel későbbre.
Meg azért sem mindegy, hogy valami, amit alig látnak, átjön ide onnan. Hogy gebedne meg! S még csak nem is biztosak abban, hogy átjött. De mégis de!
Szóval van baj, van kavarodás, tudnám fokozni. Mármint a leírásomat PKD ötleteivel. De már így is sokat mondtam.
MIRŐL SZÓL A KÖNYV?
Azt ugye már tudjuk, te is, én is, hogy egy könyvnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről. (Tudod, Stephen King pompásan alkalmazott stilisztikai és művészettörténeti mosakodása, amin ráadásul elég nehéz fogást találni. Én legalábbis mind jobban a magamévá teszem.)
De ha nem is mond óriásit, azért PKD mond valamit. Leírva banális, meg semmitmondó. A történettel elmesélve sokkal érdekesebb ám. Mondja például azt, hogy gebedjenek meg a politikusok. Meg azt is, hogy a szülőföld, akármilyen gyehenna is tud lenne, mégiscsak szülőföld. Vagy ebben az esetben: szülő-Föld. Meg azt is mondja, hogy a technikai fejlődés csak egy variánsa a civilizáció útjának. (Több, alternatív történelemben gondolkodó elménk azt mondja, volt már itt, a bolygónkon magasan művelt civilizáció, csak nem technikai volt, ezért nem leljük a nyomait. Nem megyek bele.) 
Meg persze szó van az emberiség határtalan egoizmusáról: nagyjából kakkantják lefelé, hogy ahová mennek, már valaki más lakhelye. Mintha minden a miénk lenne, ami csak megtetszik, vagy amire szükségünk van.
De bizony, mondom néked, ha sovány is így leírva, olvasva nem volt igényem, hogy többet mondjon. Talán azért nem, mert kompenzált a mese.
*
Agave Könyvek, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634199298 · Fordította: Pék Zoltán
8/10
2023 második hetének első napja. Piszokul hideg volt ma. Dupla zokni, alánadrág, két és fél pulcsi a kabát alatt, szőrme béléses sapi, és csak a sál került le rólam napközben. Jó, nem csináltam kánikulát az autóban, de akkor is.
A hétre rengeteg teendő volt előirányozva. Úgy alakult, hogy a napi munka közben a jó részét el tudtam intézni. Tulajdonképpen munka után is maradt még időm, de untam már a hideget, hazajöttem.
Szerelmetesfeleségtársam és Matyi barátunk összehozták, na jó, inkább SzFT, hogy húsvétkor elmenjünk négy napra, körbe bringázni a Fertő tavat. Még nem tudom, hogy örüljek-e neki. Jó, nem marha sok, úgy száz kilométer, de ennyire nem szeretek bringázni, meg edzésben sem vagyunk. Amikor tavaszonként a Duna-kanyarban lecsorgunk bringával Szobról Verőcére, elég szokott lenni. Most ez néggyel szorozva... Meg annyira nem is olcsó, hanem drága.
