Ez egy olyan PKD-könyv, amely tandemben íródott, és amely számomra megint fű alatt jelent meg. Értem ez alatt, hogy a megjelenés ténye simán elment mellettem, utólag kapcsoltam, hogy jé, megint egy új könyv a sci-fi klasszikustól!
Előre mondom, fogalmam sincsen, mi a része a második szerzőnek, Ray Nelsonnak a könyv születésében. Sehogy sem tudom. Azért nem, mert minden porcikájában, a stílusban, a történetvezetésben, a mondanivalóban PKD.
Talán egyetlen összetevője van, amin meglepődtem, ami nem tipikus PKD: a befejezés csavara és lezártsága.
Meg azon, hogy a könyv címe mennyire félrement a fordításban, s hogy senkinek fel nem tűnt. De van értelmezési-kiút, hogy értelmes legyen a cím.
De még mielőtt csapkodnánk a lecsót, előre szólok, az életműből nem kiemelkedő, de remek szórakozást nyújtó, izgalmas, fordulatos, és elgondolkodtató történet ez a Föld-megszállásos sztori, amelynek a végén lehet studírozni, istenigazából ki is a féreg?
A ganümédeszi hatalomátvétel
Jól van kezdjük a címmel, ha már felreklámoztam a kérdést!
Szerelmetesfelségtársam az imént rápillantott a borítóra, és felhúzott szemöldökkel mondta:
– Gasztroművész?
A Ganümédesz az a bolygó, ahonnan a Földet megszálló, féregszerű lények érkeztek, és amelyek a regény kezdetekor uralják a szülőbolygónkat. A történet itt, a kék bolygón, a Terrán, a Földön játszódik, ki sem mozdulunk róla. A Ganümédesz kizárólag úgy szerepel a történetben, mint éppen csak megemlítésre méltó hely, ahonnan az idegenek érkeztek. Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.
Vagyis a könyv címe ebben az értelemben félrement. Mert nem a Ganümédeszen volt hatalomátvétel, hanem a Földön.
Ha a cím az itteni, a földi eseményekre vonatkozik, akkor ezek a címek is szóba jöhettek volna: A ganümédesziek hatalomátvétele, A ganümédesziek hatalma.
Amikor a fenti alcímet leírtam, határozott prekoncepcióval rendelkeztem, tudtam mit akarok leírni. A biztos tudás birtokában.
Aztán kifolyt a billentyűn ez a két mondatom: „Az ottani eseményekről, történelemről semmit meg nem tudunk. Csak annyit, hogy a férgek telepata Nagytanácsa irányítja.” És abban a pillanatban felismertem, hogy talán itt van a kulcs a könyv igenis jól fordított címéhez. Mert tulajdonképpen, és ezzel talán nem spoilerezem péppé a történetet, a végére már nem irányít ez a Nagytanács. Vagyis elképzelhető, hogy mégis a szerzőpáros szándéka szerinti a magyar címfordítás, és valóban a regény kb. két mondatára vonatkozik, s így az éppencsak megemlített ganümédeszi fordulat a kulcsa ennek a százkilencvenkét oldalnak. (Ha nem lenne belső kényszerem az olvasónapló írásárára, lám, ez fel sem merül bennem! )
PKD
Maradjunk ennyiben, s akkor nem kell tovább kötekedni sem a szerzőkkel, sem a fordítóval. (Akinek egyébként minden tiszteletem, jó egészséget, lelki derűt és további sikeres munkát kívánok, már csak puszta önző önérdekből is!
Ray Nelson, aki maga is író volt. PKD-vel ezt az egy közös könyvet alkották
A regény cselekménye
A dolgok közepébe csöppenünk. A ganümédesz lényei már átvették a hatalmat a Földön. A többesszám nem csupán arra vonatkozik, hogy többen jöttek, hanem arra, hogy több fajta lény él szimbiózisban a Ganümédeszen, és együtt vették át a Föld feletti hatalmat, A szimbiózisuk kicsit felemás (ahogyan ez a regény végére kiderül, mert az egyik, az alávetettebb (ők a gricsek) tud élni a fejlettebb, uralkodó faj (a féregszerű, végtag nélküli, telepatikus képességgel rendelkező granük) nélkül, de fordítva ez nem igaz.
Ahogyan az lenni szokott PKD regényeiben (egyszerűen képtelen vagyok kétszerzősnek gondolni ezt a könyvet, szerintem Mr. Nelson maximum alapötlet tulajdonos lehetett, PKD meg jó fej, hogy feltetette a nevét társszerzőnek a borítóra), a dologok sűrűjébe csöppenünk.
A bolygónkon már a ganük uralkodnak. Van egy réteg, amely kiszolgálja őket, a fernyákok (a féreg-nyalók kifejezésből). Tudod, ők azok, akik bármilyen uralkodó, adminisztráció mögé képesek beállni, és bármilyen uralmi forma alatt képesek érvényesülni.
Vannak, akik a fegyveres ellenállást választották: ők színesbőrűek, és már csak Tenesse-ben van egy maroknyi, de roppant elszánt csoportjuk, akiket egy Percy X nevű férfi vezet. Ők a fekete partizánok, vagyis a fek-partok.
Aztán adva van egy televíziós személyiség, a nagyrészt japán, meg mindenféle nációs vérvonallal rendelkező Joan Hiashi, Percy X egykori kedvese, aki útra kel, hogy interjút készítsen az azóta legendássá és gyűlöltté vált férfival. Van még egy ganümédeszi politikusunk, Mekkis, aki megkapja a Tenesse haduradalom területét, s vele persze a Percy X vezette fek-partokat. Van egy ganü katonai főszemélyünk, Koli. Ki is van még? Ó, igen, egy tenesse-i ültetvénybirtokosunk, keményen rasszista fickó, világvezetői ambíciókkal, s egy darabig jól is mennek a dolgai. Szállodatulajdonosból indul, hadvezető lesz. Ő Gus Swenesgard. Utolsó fontos bemutatandó szereplőnek maradt: Paul Rivers a Pszichológiai Világtársaság embere.
Összegyűlt a csapat.
- A ganük célja Percy X kiiktatása, megnyúzása, és a bőrének a kipreparálása, a gyönyörű, ép fogait természetesen megtartva.
- Megnyúzás, preparálás nélkül Gus Swenesgard is Percy X kiiktatását választja céljának. Ezért simán kész a ganükkel való együttműködésre. Már csak azért is, mert nekik van az akcióhoz szükséges fegyverzetük.
- A japcsi csaj is a ganük kezére akarja játszani az expasit.
- Paul Rivers (Pszichológiai Világtársaság) nem akar ilyet tenni, mert a PV nézete szerint Percy X és a fek-partok eltűnése összeroppantaná az emberiség maradék önbecsülését.
Aztán a helyzetet komplikálja, hogy egy neves pszichiáter feltalált pszichofegyvereket, s az egyik olyan, hogy mindazt a semmibe viszi, aminek, akinek agya van. A neve, neves egyszerűséggel, pokolfegyver. Ha valaki használni kezdi, az tutira véget vet mind az emberi, mind a ganü civilizációnak. Az utóbbinak azért, mert a ganü vezetők telepatikusan kapcsolódnak össze. Nem csak a helyi vezetők egymással, hanem a bolygó Nagytanácsával is. Meg mindenki mindenkivel. Vagyis az agyuk kisülése körbeadott, ingyen ajándék. Szóval csak csínján azzal a stukkerral!
A regény mint olyan
Sima regény: elkezdődik, történik, véget ér. Közben csavarodik erre-arra, izgulhatunk is, meg is lepődhetünk, ahogyan egy ilyesféle regényben az elvárható. Persze PKD nem lenne PKD, ha tökéletesen sima lenne minden. S azért van benne agyatlanság. Ez esetben roppant tréfás, én legalábbis nagyon jót röhögtem rajta.
Most mindegy, a jelenetben kik csatáznak egymás ellen. Az egyik fél bevet egy pszichológiai fegyvert, amely a használója látomásait vetíti az ellenség elé. Ráadásul a látomások a valóságban is tevékennyé válnak. PKD tálalásában így fest ez a csata-tripp. Vagy inkább tripp-csata? Hm... Nagyon beteg, de nagyon vicces! Figyelj csak!
– Rohamra! – ordította Robert E. Lee tábornok, és egy szakasz lovas valkur élén vágtatott a csatába. A valkűrök hosszú szőke haja lobogott a szélben, ősi rúnaesküket üvöltöttek, és fagylaltfehér lovaik patájával válogatás nélkül tapostak el krícseket, fehéreket és feketéket.
Fent elhúzott egy szakasz vámpír, akik agyaráról vér csöpögött, és akik Manfred von Richthofen báró Repülő cirkuszának jelét viselték, közben a szőrös és hatalmas Sámson trappolt el egy kacsacsőrű emlős állcsontját lengetve.
A zűrzavarban egy cserkész zászlóalj is sürgött-forgott, túlsütött keksszel törtek be koponyákat jobbra-balra, egy kóser hentes pedig bárddal aprította húsmasszává az ellenséget. Mögötte vörös seggű páviánok rohamoztak, ötvenmillis gépágyúval felfegyverzett bevásárlókocsikat toltak. Egy rock and roll zenekar, amit egy Gabriel nevű fiatal, hosszú hajú trombitás vezetett, indulót játszott, és egy csapat sebész sorban vette ki a féregnyúlványokat, az unalom elkerülése érdekében néha elvégezve egy-egy lobotómiát is.
Négy visító selyemestélyis transzvesztita lengetett betonnal töltött kék flitteres retikült halálos pontossággal; barlanglakók és pigmeusok hajigáltak mérgezett konfettit.
Egy foszforeszkáló narancssárga unikornis ágaskodott fel, a szarván hét felszúrt katona, akár a kifizetetlen számlák, és egy emberevő növény oxfordi akcentussal egymás után szívta ki a gerincvelőket, méghozzá olyan szörtyögéssel, mint egy gyerek egy finesi turmix utolsó cseppjét.
Szadista pávák keringtek a sebesültek között, tollukkal halálra csiklandozták az óvatlanokat. Egy terhes tízéves, bekábítószerezett lány könyörtelenül megvert mindenkit sakkban, és a lépések között kedvenc hírességeit, Ky tábornagyot, Koli tábornagyot és Adolf Hitlert festette le csupasz, lapos mellkasára lila rúzzsal.
Pottom, két-három centis meztelen leszbikusok lepték el az ellenség arcát, és szálanként tépték ki a szakállukat. A Farkasember elégedetten rágcsált egy nagylábujjat, bár a körmöt kiköpte. Fűnyírók és dübögő mosógépek bátor bandája hajtott végre zseniális átkaroló hadműveletet, és hátulról támadott. A levegőt megtöltötte a rengeteg kísérteties, torokhangú síkoly, hujjogás, vonítás, gyöngyöző nevetés, lihegés, röfögés, sziszegés, rikkantás, krákogás, bőgés, nyüszítés, érzéki nyögés, tülkölés, nyikkanás, nyávogás, mekegés, ordítás és hadoválás.
Ám amikor már úgy tűnt, hogy Gus Swenesgard erőit az utolsó emberig leölik, Percy X fantasztikus hordái egymás ellen fordultak. Frankenstein megtámadta Farkasembert. Godzilla nekiesett King Kongnak. A cserkészfiúk lerohanták a cserkészlányokat. A cipóvarró tündék a tűikkel megvakították a kardfogú tigrist. Tapsi Hapsi orvul lecsapott egy réti csenkeszt (Festuca elatior) portokostól, bibéstől, pelyvapikkelyestől, glumástól-mindenestől. Hirtelen elszabadult a pokol: minden jelenés csak magáért harcolt.
Percy rögtön átlátta, hogy ha még egy pillanatig a rémálomcsata közepén marad az embereivel, a saját fantazmagóriájuk áldozatául esnek. Egy húsevő porszívó ebben a pillanatban is megpróbált betörni a taxiba, amiben ő meg Lincoln Shaw ült.
Ne rémülj meg! Ez a rész egyáltalán nem jellemző a történet egészére. Mitöbb, a tréfásság sem nagyon. De ez pazar lett, nem?
A vége adja a savát-borsát
Szóval ettől eltekintve, meg a befejezést illetőn a regényt olvasni teljesen sima ügy. Semmi fakszni, csak ami egy PKD-történettől elvárható és megszokott.
Egyébként meg is lepődtem, hogy a cselekmény fő sodrában tartott szereplők egyike sem söpörte el a másikat, a jelenlétük és a szerepük kiegyensúlyozott volt, PKD (vagy RN?) egyikről sem feledkezett el, senkit nem tolt az örök feledésbe, amíg véget nem ért a regény. Azért lepődtem meg, mert PKD más regényeiben ez sűrűn előfordul.
Az is meglepő, hogy lezárt megoldása a fordulatoknak. Az egy más kérdés, hogy az utolsó pár oldal, bár nem hatalmas csavar, mégis hatalmasat sóhajt tőle az ember fia. A befejezés felhangja nem optimista az emberiségre nézve. A szerzői úgy tűnik, azt mondják: semmiből sem tanulunk, semmiből sem vonjuk le a megfelelő következtetést.
Egy nekem nagyon fontos személlyel tavaly nyár óta nem beszéltem. Volt egy kis összezördülős szóváltásunk. Írtam valamit, ami őt is érintette, és nem tetszett neki. Én banálisnak tartottam ugyan az orrfelhúzásának az okát, semmi titok, elfedni való nem volt abban, amit leírtam róla, de bocsánatot kértem tőle. A szöveget természetesen töröltem. S, meg akartam vele beszélni ezt az egészet. Pár mondatban. Ő azt mondta, még gondolkodik rajta, ilyen gyorsan nem tudja összeszedni a gondolatait.
Aztán nagyon gyorsan még egy reakciómat kritika alá vette. Ez a reakciót egy személyes Messenger-beszélgetésben kaptam. Az már csak kettőnk között zajlott. Nem tetszett neki egy reakcióm. A reakcióban nem volt semmi sértés, csak egy videó láttán az értékelésében nem oda tettem a hangsúlyt, ahová ő elvárta.
Én mondtam neki, kértem tőle, ugyan, ne kelljen már kötelezően az elvártak szerint reagálnom, és félnem, hogy mi nem fog neki tetszeni, mert így ez nem kommunikáció, hanem egyoldalú elvárás-rendszer. Képmutatást szül.
Nem válaszolt nekem. Semmit. Azóta nem beszéltünk egymással sehogyan sem. Kezdetben vártam valami reakciót arra, amit írtam neki. Aztán megérteni véltem, hogy nem is akar válaszolni.
Nekem nagyon hiányzik, hogy lássam őt, hogy halljam a hangját, hogy beszélhessek vele, hogy átölelhessem. Igaz viszont, hogy reakció-marionettje viszont piszkosul nem szeretnék lenni. S egyáltalán nem hiányoznak a műkonfliktusok sem: miért nincsen rajtam sapka, ha van füstszűrős cigim...
Két közös ismerősünk is próbált segíteni nekünk. Mindketten beszéltek mindkettőnkkel, és megerősítették: az, hogy hiányzunk egymásnak, kölcsönös.
Én a konfliktustól való félelem miatt nem keresem őt. Volt már régebben is nézeteltérésünk, azt sem tudtuk igazából megbeszélni. Csak évekre a szőnyeg alá sepertük. Én úgy voltam vele, hogy nem jó, hogy így van, de jó, hogy mégis újra önfeledten tudunk egymással beszélni. Aztán tessék, nem jó, nem is volt önfeledtség, csak én hittem azt.
S nyár óta azon morfondírozok, mi a fenét kellene tennem, így, hogy nem hajlandó beszélgetni? Törődjek bele a dróton rángatott kapcsolatba, csak legyen valami, bármi kettőnk között, akkor is ha nem az igazi, ha tojáshéjon lépkedek?
Volt, aki azt mondta, az egóm... Én erre azt mondtam, hogy nem az egóm, hanem a féltése: nem akarok frusztrálódni a megfelelési kényszer miatt.
Szóval hagyjam a csába a kapcsolatot, majd megérik őbenne is az alapvető hiány, és akkor majd...? Vagy bukdácsoljunk a szőnyeg alá söpört szarok fölött, kockáztatva, hogy újra és újra pofára esünk? Tegyek így, mert a bármilyen kapcsolat sokkal jobb, mint a semmilyen?
Igazából egyikhez sincsen kedvem. Igazi, teljesértékű, felnőtt kommunikációt szeretnék. Enélkül, azt hiszem, megette a fene az egészet. Volt már benne részem, köszönöm, olyan is....
Vagy én sem tanulok semmiből, és nem vonom le a kellő következtetést...
Egyébként a regény is arra jut, a dolgok szeretik a saját bejáratott útjukat. Amint elmúlik egy vészhelyzet, minden fénysebességgel tér vissza az addigi medrébe. S ez annyira, de annyira kiábrándító! Mert ebben benne van az is, hogy minek nekünk ellenség, amikor a sajátjainkkal is képesek vagyunk megkeseríteni, tönkretenni egymás életét? 
Agave Könyvek, Budapest, 2023, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635981021 · Fordította: Pék Zoltán
7,5/10
2023 február közepe. Minden csordogál a maga lassú folyása szerint, éljük a kényelmes, kispolgári életünket. Régebben ennél nagyobb szitokszót el sem tudtam képzelni. Holott soha nem voltam balhés, féktelen, mértéktelen, soha nem ittam szakadatlan, még egy füves cigit sem szívtam soha életemben, orgián sem vettem részt, nincs kirakatüveg, amit betörtem volna, szemeteskuka, amit én borítottam fel, autó, amit megrongáltam volna. Nem aludtam még padon, vasútállomáson, árokban. Apró stikliktől eltekintve becsületesen, átlátszón éltem mindig, iparkodtam azt mondani, tenni, ami én vagyok. Nem azért mintha annyira fontosnak tartanám magamat, hanem, hogy kiszámítható, következetes legyek. Ó, igen, bár mindenki hazudik (csúsztat, mismásol, elhallgat, játszmázik), de én elég tudatosan iparkodom ezt elkerülni. Ahogyan a konfliktusokat is. De az is tény, hogy ha kell, simán beleállok. Fizetem az adómat, ha kocsival indulok útra, a forgalmi velem van (bár 2023-tól már nem kötelező), és iparkodom betartani a szabályokat. Csak egyszer tört alattam komolyabban autó, de nem én voltam a hunyó. Példás férj vagyok, bevásárolok, főzök, mosogatok, mosok, teregetek, takarítok, „állva pisilek és ülve kakálok”, tisztesség dolgában nem állok szarul, és lehajtom magam után a wc-deszkát. A felfreccsent húgyomat is le szoktam mosni a jobbára általam feltöltött, hypós kefetartóban levő vízzel.
Szóval tök szürke, beolvadós, nem nagy szám, mindennapi pasi vagyok. Szürke. Egyébként szeretem is a szürke ruhákat. Herr Grau. S vagy beleposványosodtam ebbe az engedelmes mindennapiságba, vagy csak simán erről szól az élet. Kiülni a gangra, ha süt a Nap, iszogatni valami jóféle borocskát, alkalomadtán megcsinálni az asszonyt, ahogy múlnak az évek, egyre kevesebbszer, mert valakinek úgyis változik a libidója (aztán akinek nem, az vagy kitör és rendezi máshol, vagy alkalmazkodik, és egy idő után a szüntelen várakozás úgyis csökkenteni fogja az akarást). Hétvégén kétfogásos ebéd, délutáni alvás. Viráglocsolás.
Szóval régebben kétségbeejtőnek gondoltam volna, hogy erről szóljon az élet. Mert ez nem szól igazából semmiről. Úgy fest, mint egy növényi szintű vegetálás. Pedig nem az. Miről szól egy muskátli élete? Miről egy erdőé? Miről szól egy hegy, egy fennsík élete? Miről egy dakszlié vagy a Cili cicáé? Egyre kevésbé tartom bajnak, ha nem szól semmiről, pusztán csak élet. Ami élvezi, ha süt a Nap, ha esik az eső, ha hajnal van, új nap, új, semmitmondó lehetőségek, ha eljön az este, és le lehet pihenni, ha vannak jó könyvek, szólhatnak a jó zenék...
Most éppen Anton Kalugin (Karfangen, Sunchild, Hoghwash, AKP) 2021-es „Stellar Gardener” című pompás szólóalbuma.
https://www.youtube.com/watch?v=Wgnpu1FJGzU
