„Van-e még szó, ami elmondható?” – kérdezte énekelve Cipő abban a dalban, ami szeretném, ha szólna a majdani, remélhetőleg minél későbbi temetésemen. Itt egészen másról szól a kérdés mint a Republic nótájában.
Képregények és képregényekről szóló könyvek kapcsán elég sok szó esett már a blogomon KORCSMÁROS PÁLRÓL. Volt olyan,igen jól sikerült könyv is, ami egyenesen róla szólt.
Ezért nem is szaporítom a szót, még a végén kifogynak a betűk a klaviatúrámból. a beírod Korcsmáros nevét a jobbra lelhető keresőmezőbe, sok-sok mindent fogsz találni, ígérem!
S mivel viszonylag sok bejegyzés van, ami Korcsmáros Pál alkotásaival foglalkozik, sok-sok képet is megnézhetsz.
*
A helyzet nagyjából ugyanez CS. HORVÁTH TIBORRAL is. Így-úgy, tetszik-nem tetszik, de CsHT ugyanúgy, sőt még inkább meg- és kikerülhetetlen figurája, fő alakja a magyar képregények történetének. Úgy harminc évig gyakorlatilag nem volt képregény, amihez ne lett volna köze. Van róla szóló, nagyon jól sikerült könyv is: stílusosan képregény formában.
*
VICTOR HUGO egészen más tészta.A történeteit nagyon szeretem. Úgy, hogy egyetlen könyvét sem olvastam. Bizarr, nem? Filmeken, képregényekben találkoztam csak a művei feldolgozásával. Illetve nekifutottam A párizsi Notre-Dame-nak és a Nyomorultaknak is, de mindkettő legyőzött. Egyszerűen nem vagyunk kompatibilisek egymással. Pedig, mondom, a történetei nagyon jók.
De annak, hogy birtokomban van ez a képregény, nem ő az oka és indoka. Hanem Korcsmáros, persze!
A moly.hu-n a Chris nevű felhasználó egyenesen azt állítja, hogy A nevető ember élete egyik kedvenc olvasmánya. Mármint az eredeti mű. Aminek a molyos értékelései igazán beszédesek: kilencvenhét ötcsillagos értékelés után következik harminchét négy és feles, majd negyven négyes. Fél csillag és két csillag egy-egy darab van. Összesen negyvennyolcan értékelték szövegesen a regényt.
Vagyis azt mondhatjuk, hogy Hugo jött, írt és győzött.
Már csak azért is mondhatjuk ezt, mert A nevető embernek olyan későbbi, huszadik századi, hm, adaptációja, alternatívája született, mint a Batman-sztorik Jokere. Akiről egyébként volt egy konkrétan A nevető ember címet viselő eredettörténet is. S lássuk be, Joker a Batman-univerzum legérdekesebb, legizgalmasabb figurája. Mondom, a LEG-.
Nem természetes a mosolya sem Hugo nevető emberének, Gwynplaine-nek, sem Jokernek. Bár mindkettőnek alapvető jellemzője, ismertető jele.
Gwynplaine-re eszközzel kényszerítették rá a vigyort, Joker magának festette: röhög a társadalom értékein, reakcióin, félelmén és a saját zseniálisan torz ötletein, cselekedetein is. Mindkettő hátborzongató. Kié-kié hogyan. De mindkettő az emberi kegyetlenségről szól. Érted: a kényszerű mosoly, vigyor a kegyetlenségről szól.
*
Mert miről is szól A nevető ember? Anglia, újkor hajnala, a társadalom legalján egy bűnöző csoport abból l, hogy gyerekeket rabol, késes beavatkozással eltorzítja őket, majd eladja csepűrágónak, vásári komédiásnak, látványosságnak.
A hétvégén láttunk egy filmet, A szabadság hangja a címe. A szexmunkásnak elrabolt gyerekről szól. A történet középpontjában egy testvérpár, öcsi és nővérke áll, meg egy rendőr, aki amikor ennyi gonoszsággal szembesül, elborul az agya és meglehetősen monomániássá válik: ki akarja szabadítani a testvérpárt.
A forgatókönyvet megtörtént eset alapján írták. A film végén megtudjuk, hogy manapság több rabszolgaságban élő ember van mint abban az időben, amikor teljesen legális volt a rabszolgatartás. S ahogy a filmet néztem, sokkal több a beteg állat is: soha fel nem foghattam, kislányok és kisfiúk hogy a fenébe válthatnak ki szexuális vágyat érett férfiakból? Nem, eszembe sincsen, ahogy mostanában fogalmazni kell, összenovákkatalinozni, -vargajuditozni, s pláne -magyarpéterezni ezt a bejegyzést. Már csak azért sem, mert a két történet egészen másról szól. De az tény: a kémiai kasztráció felett pozitív részrehajlással töprengek, ha a pedók eszembe jutnak, szóba kerülnek.
Az élet mint olyan amúgy is kegyetlen. Hosszú évekkel ezelőtt töprengtem afelett, egy óriásplakát váltotta ki az agymenetet, ami egy premierplános kislányt ábrázolt, hogy mikor van az a pillanat, amikor egy gyerek szemében kihuny a bizalom, a tisztaság, s hogy teljesen természetes, hogy előbb-utóbb ki kell hunynia?
Ilyen elrabolt, tönkretett gyerek a regény, képregény főszereplője, Gwypaine is. Ő a nevető ember. Nem azért nevető, mert permanensen jókedvű, hanem mert éles késsel örök vigyort faragtak az arcára. A szíve: arany.
Ráadásul aztán még kiderül az eredeti származása is. Nem semmi társadalmi ugrást hajt, vagy inkább hajtatnak vele végre.
Minden jóra fordulhatna, ha a történetét nem Victor Hugo írta volna. Csóri, peches Gwynpaine!
*
S közben azért ne feledjük el, hogy jelenleg nem regényt, hanem képregényt olvasunk. Egy adaptációt. A regény átlagosan hatszáz oldalas. Azért átlagosan, mert van négyszáznyolcvan, de van hatszáznyolcvan oldalas kiadása is.
A képregény füzete negyvennyolc oldalas. Amiből a képregény mindössze harmincnégy oldal. A többi az eredeti író és a rajzoló bemutatása, meg az utóbbi egyéb munkái a kiadó gondozásában, meg a füzet sorozatának a reklámja. Nem haszontalan plusz infók, csak némileg meglepő a terjedelmük. Vagyis inkább a képregény rövidsége a meglepő. Hiányérzetet hagyó.
Nem a képregény minőségéről, hanem a hosszáról beszélek. A minősége egészen más kérdés. Nem is tudom, mennyire nem dicsértem még Korcsmáros kifejezőkészségét?
A dolgozdámban szintenként két helyen van egy-egy könyvespolc. Ide teszik azokat a könyveket, amelyek a lakók utáni hagyatékokban megmaradtak. Mármint amit nem vittek el a rokonok, és nem ragadtak magukhoz a kollégák. Azért ez elég vastag szűrő, annyira nincsen nagy forgás a polcokon. De ma, mert sokkal kevesebb munkám volt az átlagosnál, volt időm bejárni az összes polcot. Találtam ezt meg azt.
Többek között egy Jalna lakói című, kétkötetes, kis alakú könyvet, ami még a réges-régi Vidám Könyvek sorozatban jelent meg. Mármint annyira réges-régi, hogy abban a kb. 12x10 centis formátumúban, az 50'-es években.
A borító alapján fel sem tűnt, csak belelapozva: Korcsmáros készítette az illusztrációit. Jött is velem haza a könyvecske(kék). Nem csak azért, mert Korcsmáros, de sokat nyomott a latba a neve és a munkája.
Annyit írtam már róla, hogy nem dicsérem már megint. Tény, hogy számomra megunhatatlan, amit csinált. Pedig nem rajzolt keveset, és megjelenése is volt jócskán. De nagyon el tudok merülni a képkockái részleteiben, a dinamikájában, humorában, az átütő kifejezőkészségében. Ami, nem nehéz belátni, egy képregény esetében ugyancsak jelentős szempont.
Ráadásul, ahogy a harmincnégy oldalon kívüli tizennégy egyikén olvastam, a képregény eredetileg 1968-ban jelent meg, a pályája csúcsán levő Korcsmárostól. Ezt nem én mondom, hanem az olvasott szöveg. Ugyan a pályája elején levő Korcsmáros rajzai valóban, hm, nem olyan erőteljesek mint a későbbiek, de a későieken fel nem ismerném, hogy már nem a pályája csúcsán levő Korcsmáros munkái.
Bár olvastam azt is, hogy a Piszkos Fred közbelép-et szinte újra kellett rajzolni az újrakiadáshoz, s nem csupán azért, mert a zseniálisan színezett, illetve minden szempontból zseniális Garisa H. Zsolt–Varga „Zerge” Zoltán átdolgozások ezt igényelték (most nem megyek bele miért, és nem kezdem el részletezni, hogy CsHT annyi szöveget pakolt a képkockákba, hogy alig maradt hely bennük a képnek, s a felúító duó ezeket a szövegkitakart hiányokat pótolta (többek között). Na, szóval, Korcsmáros Pál látása a Pizskos Fred közbelép rajzolásának az idejére már erőteljesen megromlott...
*
A harmincnégy oldal csinált némi kedvet, vagy inkább felkeltette az érdeklődést a hatszáz iránt. Csak ne Hugo lenne az eredeti szerző!
Most tudatosítottam magamban, hogy ezt a képregényt nem a Képes Kiadó adta ki. Vagy mi... Mindenesetre nekik is hála a munkájukért! :-)
Casparus, Solymár, 2024, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833845
9,5/10
2024 áprilisának a mellkasa felé. Elég kevés munkám volt ma. Gondolkodtam is, bemenjek-e egyáltalán, de szabit már nem akartam pazarolni ilyen tinglitangli napra. Cserébe délután unakoztam egyet, Csöppem szokásával ellentétben most nagyon gyorsan oldódott, kétévesen bohóckodott, immár viszonylag aktívan csacsog, bár még csak alig több mint próbálkozás, de határozottan bővülő szókincsű próbálkozás. Olyan az egész jelenség, mintha sokkal többet tudna, mint amire a biológia korlátozásai, a finommotorika, a szókincs hiánya engedélyt adnak neki. S az érzelmi intelligenciája elképesztő: ugyan melyik kétéves visz játékot a játékot a finom megölelgetett, még pocakban levő öccsének? Most mondd!
*
Ma reggelre megint mocsokul bedurrant a derekam, alig tudtam felkelni az ágyból. De aztán beindult, végig is tudtam dolgozni a napot, de volt, hogy a kormányba kapaszkodva, sziszegve másztam fel a Transit vezetőülésébe. Még reggel bekentem lóbalzsammal, az valamelyest segített, de délután, a szekér takarításánál már a seprűnyélbe kapaszkodva tudtam csak felállni.
*
Volt ma egy édes sztori. A céges telóm egy óráig nem volt hajlandó hívásokat fogadni. Foglaltat jelzett. Két kontakttal történ már ilyen: bármikor hívtak, egyből nem voltam kapcsolható. Aztán kitöröltem a névjegyüket, újra bevittem, és lőn siker. De ma vagy hatan hívtak. Itt jön az édesség: többnyire aggódva, hogy mi az, hogy ilyen sokáig foglalt vagyok, nem szokott ilyen lenni, biztos bajom történt... A Bánkutas Olajág-szerte Mohát hívogatták a kollégák.
Persze lehet, csak azért aggódtak, hogy akkor innentől ki végzi el a munkámat. :-D
