Egyik könyv vezet a másikhoz, mondja a közhelyes közhely. Ámbátor teljesen igaz. Ehhez a könyvhöz ténylegesen egy másik könyv vezetett. Amannak 2084 a címe, és a MI-t (mesterséges intelligenciát; az MI ugyanúgy két betű mint az AI, csak magyarul van) vizsgálja keresztény szempontból. Több szempontból is gyümölcsöző volt az elolvasása. Itt és most csak erre a könyvre mutatok rá: Lennox nélkül, bár ebben bizonyos nem lehetek, csak valószínűsíthetek, rá nem nyílt volna a szemem a Szuperintelligenciá-ra.
A könyvet olvasva gondolkodtam el, vajon a szocializációmban, a személyiségemben, vagy az intelligenciámban (bármekkora is legyen) rejlik annak titka, hogy miközben csudára szeretek élni, szeretem és becsülöm az életet, még egy poloskát sem húzok le a klotyón, hanem kimentem a lakásból, hosszú távon valahogy mindig a dolgok pesszimista végéről vagyok meggyőződve. Talán azért, mert mindig szerettem élni, de az életem első hét évét abban a tudatban éltem le, hogy az anyukám bármikor meghalhat. Beteg volt, leukémiás. Hétéves koromban aztán bekövetkezett, ami bármikor bekövetkezhetett...
Biztosnak vélem például a háttérhatalom létezését, a Covid mögött is őket sejtem, hiszem, hogy ez a világ el fog pusztulni. Hamarosan.
De közben hiszek abban is, hogy nem önnön magától, az ember tevékenységének a következtében tesz ilyet, hanem transzcendentális vége lesz. Ami szomorú, mégis örvendetes. Mert az a vég egy másik kezdetet jelent.
S egyre inkább úgy tűnik, az MI rész lesz az utolsó idők drámájának, tragédiájának. Ezt mondja egyébként Lennox is. De erről beszél ez a közel ötszáz oldal is.
Nem vagyok gépromboló. Használok számítógépet, használom az MI-t is, ha másra nem, képgenerálásra. De néha beszélgetek is vele. Szürreális. De beszélgetek. Blogbejegyzés csak próbaképpen írattam vele. Elképesztően jó lett. S emiatt szomorú lettem.
Mert szép lassan nem csupán a zenészek, képzőművészek, hanem a bloggerek is totál feleslegesek lesznek. Mondjuk nekem meg egy csomó szabadidőm lesz...
A Szuperszámítógép című könyv nagyon röviden összefoglalva azt mondja: JAJ, DE JAJ NEKÜNK! Csak ezt roppant hosszan, részletesen mondja.
Nick Bostrom
Mert lusta vagyok, hogy kicsoda Nick Bostrom, egyszerűen csak kimásoltam valahonnan, és honnan máshonnan mint a bárki által szerkeszthető, ezáltal megbízhatóság és tudományosság szempontjából teljes joggal megkérdőjelezhető Wikipedia-ról.
Lássuk, csak kicsoda is az a grafomániás tudálékos!
Nick Bostrom (születési név: Niklas Boströmm) (Helsingborg, 1973. március 10. –) svéd filozófus, író és kutató. Nemzetközi hírnévre a mesterséges intelligencia-kutatás terén tett szert. Legismertebb műve a „Szuperintelligencia” című könyv, amely feljutott a New York Times Bestseller listájára.
A Stockholmi Egyetemen fizikát és filozófiát hallgatott, a londoni King’s College-en pedig idegtudományt. A London School of Economics-en (Londoni Közgazdasági Iskola) szerezte doktoriját 2000-ben. A Yale Egyetemen tanított 2000 és 2002 között, és az Oxfordi Egyetem posztdoktori ösztöndíjasa 2002 és 2005 között. 2011-ben ő hozta létre az Oxford Martin Tervezetet, mely a jövő technológiáinak hatásait hivatott vizsgálni. Jelenleg ő az igazgatója az Oxfordi Egyetem Emberiség Jövője Intézetének.
[...]
Bostrom professzor több mint kétszáz publikációt írt. A legismertebb a New York Times bestseller listájára is felkúszott „Szuperintelligencia”, amelynek kiadási joga sok országban elkelt már. A könyv a technológiai szingularitás által átalakult társadalomra mért változásaival foglalkozik, és a fizikán kívül a filozófia szemszögéből is megközelíti az ún. „szuperintelligenciát”.
[...]
Maga a Szuperintelligencia című könyve Bill Gates egyik kedvenc olvasmányává nőtte ki magát, ki így nyilatkozott róla: „Mindenkinek melegen ajánlom!”
[...]
Az író több, a transzhumanizmus szempontjából fontos lépést tett meg évekkel korábban. 1998-ban David Pearce-szel közösen megalapította a Transzhumanista Világszövetséget (amely később Humanity+-ra módosította a nevét), James Hughes-zal pedig 2004-ben az Új Technológiák Etikus Kapcsolata Intézetet. Bostrom már nem tagja egyik csoportnak sem. A Foreign Policy beválogatta a világ száz legnagyobb kortárs gondolkodójának listájára, és olyan ismert tudósokkal emlegetik egy szinten, mint Stephen Hawking, Max Tegmark, Ray Kurzweil és Elon Musk.
Bostrom termékeny tudományos pályafutása alatt elég sok szakmai kitüntetésben részesült. Az Oxfordi Egyetemtől megkapta a Professorial Distinction-díjat, majd 2009-ben az Eugene R. Gannon-díjat is bezsebelte az emberiség fejlesztéséért végzett munkája miatt. Mind a Foreign Policy, mind a Prospect magazin beválogatta a legjobb száz, aktívan tevékenykedő filozófusának listájába. Ez utóbbi két listán olyan nevek mellett szerepelt, mint Salman Rushdie, Bill Gates, Margaret Atwood, Richard Dawkins és Barack Obama.
Mondjuk az utolsó névsor személyit egytől-egyig illusztrisak, közéjük tartozni azért rejt némi ellenmondást. Obama ahogy van kakukktojás,de spongyát rá! A lényeg, hogy Bostrom nem csupán egy magát hűdeértelmesnek feltüntető kocka a Dob utca 46/Z-ből, hanem valóban egy sokak által megbecsült... izé, mi is... tudós, na! Vagyis van súlya annak, amit mond. S a szavának azért lett súlya, mert megírta ezt a vaskos könyvet. S nem azért lett súlya a szavának, mert a könyv vaskos.
In medias res
Az úgy volt, hogy akkor Buzas (igen, rövid u.val) Ferenc tanár úr, aki megírta azt a nagyon alapnak számító, nyomdaipari szakkönyvet, bejött a tanterembe, és minden további nélkül belefogott:
– Denzitást tehát úgy számolunk, hogy... – és közben írta is fel a képletet a táblára.
D = lg (φ0/φ)
Ne aggódj, a képlet nekünk annyit mondott akkor, mint most neked. A Bázis Oktatási Iroda Kiadványszerkesztő tanfolyamának egyik csoportja voltunk, a tanár úrral az volt az első óránk, és a féléves oktatás második napjn tartottunk.
– Na, a D, ugye adja magát – állította a tanár úr, de sajnos nem állt meg itt: – De miért kell logaritmust számolni a fí értéknél? És mondják csak, mi is az fi?
Csend a teremben. Aztán egyszer csak valaki felnyögött:
– És egyáltalán, mi az a denziizé?
A tanár úr erre már felemelte a fejét, első alkalommal nézett az osztályra, és ingerülten, a fejét csóválva mordult fel.
– Ezt az előző órán már megbeszéltük! Ne kelljen már mindig kétszer elmondanom mindent!
– Mi a tanár urat eddig nem is láttuk! Nem volt még óránk!
– Neeem? Akkor minden bizonnyal rossz osztályba jöttem be!
– Nekünk a tanár úrral van most óránk most, de eddig még nem volt egy sem!
– Aham... – bólintott a tanár úr, majd kicsit eltöprengett és feltette a költői kérdést: – Akkor minden bizonnyal kicsit másképpen kellene kezdenem, igaz? Rendben van! Nos... Jó reggelt kívánok, üdvözlöm önöket, Buzás Ferenc vagyok...
Buzás tanár úr onnantól fogva természetesen csak Denzitás tanár úrként szerepelt a mikroszlengünkben. Az óráit soha nem szerettünk, nem magyarázott valami fényesen, de azt érezni lehetett, hogy amiről beszél, abban hihetetlenül otthon van, és mély tudással rendelkezik.
Én meg azóta sem tudom, mi is az, hogy logaritmus, és mi a fí...? Bár az utóbbit, úgy sejtem, kit tudom következtetni. A denzitásról tudom, hogy a fényáteresztő képességről szól.
Óh, most látom a neten, Buzás tanár úr 2010-ben elhunyt...
Mire ez a történet? Hát, valahogy így kezd, folytat és tárgyal Nick Bostrom is. Csak ellenben Buzás tanár úrral, ő nem bútol újra, hanem töretlenül, egyre mélyebbre merülve halad a maga által megszabott úton. Semmi lacafaca, semmi érdeklődés, hogy ugyan milyen szinten vagy, kedves olvasó. Tessen felnőni a feladathoz, ha Bostromot akarsz olvasni! Vagy ha a szuperintelligencia érdekel.
Mondjuk ebben van tapasztalatom. Mármint a feladathoz való felnövésben.
Ofi barátom is nagyon hasonló módon kommunikál. Valahogy cseppet sem frusztrálja, hogy megértik-e vagy sem. (Volt olyan, hogy a feleségét kérdeztem, ő jobban ismeri, fordítson már, Ofiról magyarra, de volt, hogy Ofifeleség is feladta: „Ezt már én sem tudom!” Most képzeld! Szerelmetesfeleségtársam meg engem szokott kérdezni, hogy Ofi vajon mit ezen-azon. Vagyis vannak mennyiségi tapasztalaton alapuló Ofi-értési szintek.) S ugyanúgy nem ad fogalmi magyarázatot a nem feltétlenül magyar szótövű kifejezéseihez.
És a kötet közel ötszáz oldal. Nem véletlen, hogy miközben világsiker, aközben többször megfogalmazódik, hogy bizony nem könnyű olvasmány. Szerintem Ofival csudára kijönnének, kockák egymást között.
Bostrom bizonyos fogalmakkal csap arcon, hogy érzékeltesse, mennyire műveletlen vagyok, néha a logikám maradt messze távolban az elől rohanó svéd gondolatmenetétől, néha, s ez a legsűrűbb, a kettő egyszerre. Szóval nem volt egyáltalán komfortérzetem, amikor Bostrom részletes figyelmeztetését olvastam. Mert a Szuperintelligencia egy cseppet sem olvasóbarátkönyv, tehát Bostrom cseppet sem jó író.
Ezt figyeld, majdnem teljesen random nyitottam ki a könyvet. Se előzmény, se magyarázat!
Ellenben a téma és a gondolatmenet annyira érdekes, hogy nem lehet olvasatlanul hagyni. Különösen nem 2024-ben, amikor jó pár dolog már megvalósult abból, ami 2014-ben még csak fantázia terméke volt. Akkor még nem volt például valósidejű beszélgetés az MI-vel. Különösen nem élőszóban.
Akkoriban egy ilyen YouTube-videó még teljesen sci-fi-kategóriába tartozott. Nem is annyira a téma az érdekes, bár egyáltalán nem érdektelen az sem, hanem a beszélgetés ténye, gyorsasága és mélysége. Illetve, hogy tulajdonképpen az derült ki a beszélgetés végére, hogy az MI nárcisztikus személyiségzavaros. Küszködni nem küszködik vele. A videóban számomra messze nem a nárcisztikus ingyombingyom a lényeg
Quis est hic liber?
(Mi ez a könyv?, latin. Semmi jelentősége, hogy latinul írom az alcímeket, csak ha már az előző In medias res volt... Valahogy ez jutott eszembe Blostrom stílusáról... Ja, nem tudok latinul. Se.)
A könyv első száz-százötven oldala realitás.
Onnantól egyfajta jövendölés, tudományos előrelátás. Csak nagyon lassan kúszott elő az a felismerés, hogy voltaképpen egy alaposan átgondolt, zseniális sci-fi blöff. Na, kimondtam.
Ez nem azt jelenti, hogy Bostrom mondanivalójából akár részleteiben, akár egészében bármi is hazugság lenne, főleg nem, hogy netán hülyeségeket beszélne. Csak azt, hogy a világsiker könyv döntő része nem a valósággal, hanem a jelen állapot (értsd 2014) alapján levont logikai következményeket veszi végig.
Valami olyasmit képzelj el, mit Mesterházi Lajos zseniális agymenete, A Prométheusz-rejtély. Amit persze egy pillanatig sem veszünk komolyan, mert a görög mitológia az alapja. És sokan mindenek ellenére fantasy-regénynek tekintik. Holott dokumentarista fantasy-regény. Ha regény egyáltalán. S ugye, dokumentálja a mitológiát...
Na, Bostrom ugyanezt teszi a jövővel. Vagyis a könyve egy dokumentarista, technológiai, futurista sci-fi regény. Jó, rendben, a regény szó több mint túlzás. Különös tekintettel Bostrom nehézkes, túlkomplikált stílusára, nehézkes, követhetetlen gondolatmeneteire, alapok nélküli helyzetvázlataira...
A könyv olvasása közben többször megkísértett a gondlat, hogy semmit sem veszítek, ha oldalakat átlapozok (megtettem, gátlás nélkül), illetve hogy voltaképpen elég, ha az olvasásom mindössze belelapozásokból áll, és ahol érdekes gondolatokkal, következtetésekkel találkozom, ott lelassítok. Az utóbbit nem tettem meg. Féltem, hogy akkora lenne a lapozási együttható mértéke, hogy túl sok érdekes dolgot ugranék át. De a háromszázadik oldal környékén nagyon belefáradtam, hogy alig-alig értem, amiről beszél. S képzeld, még úgy is izgalmas felvetései voltak.
Mondjuk gondolkodtam azon is, vajon én vagyok-e ennyire kőfejű, vagy mindenki más sokkal okosabb nálam, hogy ez a könyv világsiker lett? Mert ha az lett, akkor rengetegen megértették, követték a mondanivalóját, sőt élvezték is...
Szégyen rám nézve.
Benedictio vel maledicta?
(Áldás vagy átok?, lat.)
Bostrom nem töpreng egy pillanatig sem: csodálatos dolog, kimondhatatlan nagy segítség lehetne, de tuti, hogy átok, mert tuti, hogy kézben tarthatatlan, hosszú távon ellenőrizhetetlen. A kézben tartása nagyjából addig működhet, amíg az intelligenciája meg nem haladja az emberét. Vagyis még néhány pillanatig.
Utána jön a szuperintelligencia világuralma, esetleg az emberiség kiirtása. Bostrom egyikkel sem bíbelődik, ténynek tekinti mindkettőt, ha nem így vagy úgy jár az MI-k alkotócsapata. De ezért meg azért képtelen lesz így vagy úgy eljárni. Vagyis jön az MI hatalomátvétele, és több mint esélyes az emberiség kipusztítása is.
Nesze neked, én meg mostanság gondolkodtam, hogy megcsináltatom a Digitális Állampolgárságomat!
S hogy miért az, azt fejtegeti sok-sok-sok oldalon át. Felvázol néhány koncepciót egyrészt a várható forgatókönyvekre, a MI reakcióira, aztán meg a kézben tartására. Illúziók nélkül. Nem megyek bele, mi mindenről ír. Azért nem, mert annyira mégsem érdekes és nagyon bonyolult is. Néha az érthetetlenségig az. Arról nem beszélve, hogy amiképpen mondtam, a feltételezéseket csűri-csavarja, hogy újabb feltételezésekhez jusson, amiket tovább tud csűrni-csavarni.
Dat quod a nobis accipit
(Azt adja, amit tőlünk kap, lat.)
Lennox professzor is ezt állította a napokban olvasott, 2084 című könyvében. Ofi barátom, aki maga is informatikus, hevenyészett tiltakozást fogalmazott meg, mondván, hogy maximum a kiindulási alapnál játszhat a dolog, utána tanul, önállóan fejlődik. Belátom, lehet igazsága. Két és fél gyerekem esetében tapasztaltam, hogy az output nem mindig hozható összefüggésbe az input-tal. Miközben azért a végeredmény valahol mégis visszatükrözi a mélyből az utóbbit.
Ad Astra, Budapest, 2015, 466 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155229619 · Fordította: Hidy Mátyás
Mondanivaló: 10/10
Olvashatóság, érthetőség: 3/10
2024 októberének a vége. Tegnap, megelőzve a Mindszentek napjának tömegét, jártam egy temetőmenetet. Mivel a család szanaszéjjel van Budapesten, nem egy napra szoktuk időzíteni az összes látogatást. Vagy mit... Mert évente egyszer megyünk ki. S már évek óta mindig arról beszélgetünk, hogy megyünk, megyünk, de ugyan minek? S minek a gyertya, minek a virág? Kinek? Ki örül neki, kit nyugtatunk meg vele?
A kispesti temetőben van az édesanyám sírja. Koporsós temetése volt. Ötven éve, Az ő sírjába eresztettük az édesapja, anyai nagyapám és az édesanyja, drága Nagyikám urnáját. Ebben a temetőben van, a „lakótelep”-részen az apai nagypapám urnahelye is.
Édesanyám és a szülei sírján egy matrica fogadott, hogy a sírhely bérletét meg kell hosszabbítani. Az egy dolog, hogy nincsen rá pénzünk. A nagyobb kérdés, hogy nem nagyon tudtam megérvelni magamnak, hogy minek is tennék ilyet....? Persze, a megszokás, meg az illem miatt van bennem valami rossz érzés, ha nem tesszük meg. De a megtevést meg tökéletesen feleslegesnek gondolom. Bennem itt élnek mindhárman, Nagyi, akivel sokat éltem együtt is, hol kettesben, hol sokasban leginkább. S ő csak hét éve (egek, már hét éve? :-O) aludt el. Anyu '74-ben, Papa '79-ben halt meg. Én '67-es vagyok.
Már csak azért is kérdés a hosszabbítás, mert a gyerekeim gyakorlatilag soha nem mennek ki a temetőbe. Megkérdeztem mindkettőt, mit gondolnak a meg nem hosszabbításról.
A lányom a temetés óta nem volt Nagyim az ő dédije sírjánál. A nagymamáját, az én édesanyámat nem ismerte, ahogyan a dédpapáját sem.
A fiam pedig a következőt írta nekem: „Ismered a véleményem! 🙂 Nekem a sír, inkább önmagunknak állított kegyelet hely, mintsem a tényleges elhunyt akarata.Egy felújításra nem szánt fejfa jóval szimbolikusabb és szakrálisabb, ahogy szép emlékké szelídül az elvesztett hiánya, ami fa bomlásával együtt apránként halványul.
És hát őszintén, neked van ehhez a legtöbb közöd, így hát szerintem a te döntésed a mérvadó ebben! Köszönöm, hogy megkérdezted!”
