DICSÉRET A KIADÓNAK AZ ÖTLETÉRT ÉS AZ ALKOTÓKNAK A MEGVALÓSÍTÁSÉRT! 

Az ötlet tulajdonképpen roppant egyszerű. Manapság már simán lehet egyetlen példányban is könyvet kiadni. Nekem is van egy egyedi példányom a Zsomborról, a kertészről írt mesesorozatomból. Szerelmetesfeleségtársam adatta ki, a fiam, Geri rajzai vannak benne. Az egyik fő poén a kötetben, hogy SzFT talált egy kiadót, amelynek a neve megegyezik az ő lánykori vezetéknevével. Kedves adalék, hogy a kiadó tulaja a névegyezés miatt nem kért semmit az egypéldányos megjelenésért. SzFT hálából küldött neki futárral két üveg, márkásabb bort.. 

Szóval arról szól ez a kötet, mármint a Lilis, hogy van egy előre megírt, megrajzolt sablon, külön kisfiúknak és kislányoknak, amelybe beleilleszthető a megrendelő által megadott, tetszőleges név, jelen esetben Lili unokámé, és hozzárendelhetők egyedi, külső tulajdonságok, hajszín, szemszín, szemüveg, szeplő. Aztán megadható, miképpen szólítsa a főszereplő az édesanyját, édesapját, illetve a megszülető kistestvérét. Megadható a belső címlapra egy fotó a megajándékozottról, illetve egy mondat, amit a könyv tulajdonosának a szülei üzennek a tulajdonosnak. Ha piszkosul semmi eredeti sem jut az eszükbe, van egy kis idézetgyűjtemény, amiből tetszőlegesen választható valami.                    

Igen, az ott középen nem egy képzeletbeli, irodalmi alak, hanem a mi privát Lilink!

Egyszerű a folyamat és pár napon belül készen van a teljesen egyedi, névre szóló, 1-6 éveseknek szóló, kemény borítós, negyven oldalas mesekönyv. Az ára relatív, jelenleg 8400 forint. Ami elsőre talán ijesztő. De ha belegondolsz egy átlagos mesekönyv manapság háromezer-négyezer forint között van. A fennmaradó különbség az egyediség ára, minek következtében a megajándékozott kölöknek olyan könyve lesz, amelynek ő maga a főszereplője, és a tesója is olyan néven szerepel benne, ahogyan ő szólítja. Lili, ahogy mondtam, Kicsinek szólította a kistesóját, aki így is szerepel a könyvben. 

Jelenleg tizennégy, különböző könyv rendelhető a honlapon, egy kivételével természetesen mindegyik mindkét nemre vonatkoztathatón és mindegyik testre szabhatón. 

Le a kalappal! Pedig eddig csak a külső megjelenésről és a megjelenés rugalmasságáról beszéltem. 

A TÖRTÉNET

Mivel a könyv adott alkalomra szól, ezért természetesen valamelyest didaktikus.

Én attól tartottam, hogy annyira az lesz, hogy sekélyes, rálegyintős, reggeli kávézás mellett a pékség szalvétájára írt munkadarab lesz, jóleszazígyis-alapon, „én megírom, az ötlet és a nevem elviszi, a megrendelő, a megajándékozott boldog, mert ilyen könyve senki másnak nincsen, a kiadó is boldog, mert lett bevétele és is boldog vagyok, mert nekem is van. 

Persze, mindez benne van a pakliban. Mert rajtam kívül ki a fene szeret ingyen dolgozni? (Jó, van erről egy kis listám...) 

Azt hiszem, e miatt a prekoncepció miatt nem siettem elolvasni a könyvet. Hiába csak negyven, képesen szellős oldal. 

Csakhogy...! 

A szerző, ahogy több helyen felhívtam rá a figyelmedet, Lackfi János. Akinek azért van neve és ismertsége a magyar könyvpiacon. Érdekes, hogy a könyv címlapján nem szerepel a neve. Bár valahol megértem. Ő sohasem írt olyan könyvet, hogy Lili és a kistesó. Ő csak olyat írt, hogy X és a kistesó. Viszont azt ő írta. Minden bizonnyal ezt a tényt ő maga és a kiadó is tudatosítani akarta. Talán ezért van úgy, ahogyan. 

Lackfi ír mindenfélét is. A könyveinek a megítélése eléggé vegyes. Dicsérik is, kritizálják is. Ezzel nem mondtam nagyot, hiszen aki nyilvánosság elé lép, annak számolnia kell azzal, hogy manapság, az össznépi gyűlölködés korszakában (és ezt semmiképpen sem bármelyik politikai oldal áldatlan tevékenységének tulajdonítom) nem fogja mindenki szeretni. De az írásainak a megítélése meglehetősen vegyes. Elég csak a Molyon megnézegetni a kapott értékeléseit. (Egyébként most meglepődtem, mert találtam több könyvét is, amiből az derült ki, amit eddig nem tudtam, hogy Lackfi keresztény lehet. Számomra ez pozitívum.  

Ebben az esetben azonban az a lényeg, hogy van mögötte, ezeken a testreszabhatókon túl tízen túl darabszámú gyerekkönyv, amit ő írt.  Vagyis nem gyakorlattalan a műfajban. 

S mondom, a magam részéről nem vártam túl sokat a szövegtől, éppen, mert nem önálló, hanem ipari, kimondottan kereskedelmi célra készült, rövid fogalmazásról van szó. 

Ehhez képes meglepődtem már a bevezetőn is, a várakozás izgalmáról szóló, egyszerűen, de plasztikusan fogalmazott részen, meg azon is, hogy a nyolcadik oldal remek párbeszédét olvasva felnevettem. 

És a fürdés sem akkor kezdődik, amikor a szülök azt mondják, hogy kezdődjön. Mert akkor még el lehet szaladni, el lehet bújni, lehet kiabálni, hogy neeeem akarok fürödni. Aztán egy idő után viszik a gyereket, leszedegetik a ruháit, és berakják a kádba. De a fürdés vége sem akkor van, amikor vége van. Hanem akkor, amikor már megunják a szülők a vitatkozást.
– Ki kell jönni a vízből!
– Nem akarok!
– Nem kell akarni, csak kijönni.
– Nem jövök!
– De hiszen alig tudtunk betuszkolni a vízbe... Nem is akartál bemenni.
– Kijönni sem akarok.
– Kihűlt a víz!
– Nem hűlt ki! Megfázol!
– Nem fázom meg!
– Ez hideg!
– Akkor eressz bele meleget!
– Nem eresztek!
– Akkor te leszel az oka, ha megfázok!
– El fogsz olvadni.
– Nem is, nem vagyok szappan!
– Akkor is ki kell jönni!
– Akkor sem!
– Örökre ott akarsz maradni?
– Igen!
– Ide hozzunk neked enni, inni?
– Igen!

– Káddal együtt vigyünk majd oviba?

– Igen!
– Na, jó, most már elég!
Szóval Lili megtanulta, hogy a fürdőből kijövés nem akkor kezdődik, amikor a szülők mondják, hogy kezdődik, hanem amikor a szülők azt mondják: elég! Akkor általában hiába kapálózik, egy erős markológép felkapja, kirántja a vízből, törülközőbe csavarja, és ledobja az ágyra. Lehet öltözni.

Nem mondom, hogy az első sortól az utolsóig ilyen meggyőző a szöveg, de majdnem. S egyébként ahogy olvastam, tényleg visszaköszönt a könyvben a valós, húsvér-Lili tesóvárásának majdnem minden momentuma. Innentől Lackfinak nyert ügye van. 

AZ ILLUSZTRÁCIÓK

Na, hát ez a másik fele. Még ha a szövegről nem is lenne az a véleményem, ami, a rajzok átütő erejű, de teljesen csöpögésmentes kedvessége két vállra fektetne. Baracsi Gabriella manapság kedvelt illusztrátor. Ráadásul még a kereskedelmi célú rajzolás sem áll távol tőle: készít ő például párnás falvédőkhöz rajzokat. 

Szóval egyáltalán nem csöpögnek ezek a rajzok, semmi sutaság nincsen bennük, magabiztosak a mozdulatábrázolások, magától értetődik a kompozíció és egyértelmű, hogy Baracsi és a kiadó egyformán, profi módon, oldalpárokban gondolkodott, amikor ezt a könyvet megalkotta.

Úgy jó ez, ahogy van, én mondom. És mondok még valami nagyot. Vannak könyvek, amiket el sem lehet képzelni mással mint az eredeti illusztrátorokkal. Nem azokra a könyvekre gondolok, amelyek eleve adott rajzokra alapozták. Amikor megkérdeztem Szerelmetesfeleségtársamat, mondjon már olyan gyerekkönyveket, amelyek meghatározott a grafikájuk, ő kapásból A sehány éves kislányt és a Mesél az erdő... sorozatot mondta. Tény, ami tény, az eredeti illusztrációk nélkül ezek valóban tökéletesen hallottak. Csakhogy ezek eleve az illusztrációkra alapozódtak. Tony Wolf történetei tökéletesen érdektelen, történet nélküli történetek, még a gyerekeim is unták őket, amikor kiskorukban olvasgattam nekik. Ahogyan ilyen volt mondjuk a Sicc- vagy az eleve a bábfilm-sorozaton, Foky Ottó figuráin alapuló Mirr-Murr-sorozat is. 

Csak hogy értsd, mire gondolok:

• a Vackor Reich Károly nélkül nem Vackor. 
• Nekem Lázár Ervin sem Lázár Ervin Réber László nélkül. Legalábbis azok a könyvek, amik eredetileg Réber rajzaival jelentek meg.
• De egy Mézga-könyv is csak Ternovszky Béla rajzaival Mézga, minden más vállalkozásban suta lett a végeredmény.
• De például a Szikra Ferkó minden kiadása taszított, amiben nem láttam viszont Rusz Líviia könnyed, frenetikusan élő, karikatúrába hajló, bármikor nézegethető rajzait. Úgy negyven év után jutottam hozzá egy ilyen kiadáshoz. Utoljára általános isi közepén, az óbudai Fő tér gyerekkönyvtárában találkoztam vele.

Na, szóval a sor a szöveg és az illusztráció szerves, egyszer és mindenkorra összekapcsolódásáról a végtelenségig folytatható lenne. De minden esetben azt jelzi, hogy a grafikus mintegy szerzőtársa az írónak. Ha a Simon & Garfunkel-ből bármelyiküket kiveszed, akkor az már csak Paul Simon vagy Art Garfunkel. Akkor is, ha önmagukban egyik sem „csak”-kategória. Mindössze a Simon & Garfunkel szempontjából „csak” önmagában bármelyikük is. 

Mit is akarok ezzel az egésszel mondani? Azt, hogy simán el tudom képzelni, hogy szülessen olyan mesekönyv, amely úgy forr össze az ő nevével, ahogyan a fentiek. 

Na, mutatom akkor, miféle rajzai vannak az unokám egyedi könyvének. 

...ÉS A VALÓSÁG

Azt mondtam, a Lili és a kistesó Lilivel és a tesójával gyakorlatilag úgy történt meg, ahogyan azt Lackfi a könyvben leírta. És valóban. Lili az első pillanattól fogva várta a kistesóját, Kicsit. Beszélgetett vele Szami, azaz Anya pocakján keresztül. Már akkor játékot vitt neki. Ami persze butaság, de hát Lili, most, hogy a Kicsi megszületett, és Dani lett a neve, még most sincsen három éves. Majd négy nap múlva lesz annyi. 

De Lili minden rezdülésén látszik, hogy szereti a kistesót, Kicsit, Danit. Dani pedig egy nagyon kiegyensúlyozott, barátságos, bár a hasfájóssága miatt sírós baba. Amikor Szami, Anya már nagyon kiakad a fáradtságtól, volt, hogy két nap alatt aludt úgy öt órát, hát naná, hogy kiakadt, és már türelmetlenül kérdezi Danit: 
– Miért nem alszol már, kicsim, miéééért? 
Akkor Lili szemráhányón néz az anyjára: 
– Anyaaa, azért, mert ő babaaa!
S ezzel a mondattal, ahogyan Szami, a lányom fogalmazott, Lili helyrepofozta őt. 

Éppen tegnap kaptam egy videót Liliről. Tisztába teszi a játékbabáját, bekrémezi, megszoptatja, megbüfizteti, és elaltatja. „Mintha volna édesanyja.” Aztán a kamera arrébb siklik, jó volt az operatőr, gratula, Szami!, és ott fekszik Kicsi, Dani, jár a keze, lába. Szami azt írta a videóhoz, hogy: „Lehet, hogy jó anya lesz!” Nem Danira gondolt. :-) 

Szóval itt van az én két unokám, akikről a Lili és a kistesó című ipari könyv szól. De egy az egyben. Ja, nem. Egy tévedés van benne: Lackfi azt írja, Nagyi az oviba ment Liliért. Lili még nem óvodás. Az anyai Nagyija viszont iderepült Angliából, valahonnan a nyugati tengerpartról, hogy segítsen a családnak. De nem kellett Liliért oviba menni, mert Lili még nem óvodás. Úgy ez az egyetlen különbség. Meg az, hogy valós-Lili még nem ilyen dumagép, mint a könyvbéli-Lill. De mondom, minden más teljesen stimmol. 

És akkor elvihetném teljesen személyes felé ezt a bejegyzés. Írhatnék arról, mit jelentett nekem, amikor Szami megszületett. Hogy a születése után másfél óráig a karjaimban tarthattam, mert annyi nő szült aznap este, hogy elfelejtették elvenni tőle.És másfél óráig nem sírt, mert a hangom megnyugtatta: sokat beszélgettem vele már akkor, amikor az anyja hasában volt. Meg hogy tánclépésben mentem haza a kilencker sötétjében a Baross utcából a Klinikákig abban a tudatban, hogy lányom van, hurrá, hurrá, hurrá! Írhatnék Geriről, akinek a születésénél már profik voltunk, de bármennyire is azok, fiunk még nem volt. :-).

Írhatnék arról, hogy tulajdonképpen a mai napig nem fogtam fel, hogy apa lettem, hogy ez a két harmincas ember az én gyerekem, és hogy mindennek dacára egy pillanatig sem bántam meg, hogy lettek. S megírhatnám, hogy büszke vagyok mindkettőre, mert ha más nem, az átment mindkettőnek, hogy a párkapcsolat csak hosszú távon az igazi. Meg azért is büszke vagyok, mert a szakmájában mindkettő csuda klasszul teljesít. .  

S persze írhatnék arról, hogy nekem mindkét oldalról nagyon jó nagypapáim voltak, s hogy szeretnék olyan nagypapa lenni, amilyenek ők voltak. Ha más és más volt is mindkettő. Én az apai nagypapám vonala vagyok inkább, aki írogatott, festegetett, eszperantóul beszélt, kreatív volt és szívbeteg. Oké, festegetés és eszperantó nincsen, írogatás és szívbetegség van. 

Meg áradozhatnék a képeken látható két unokámról. Hogy mennyire különböznek, hogy melyik miben szerethető, és melyikben mi a feladat. S elsősorban, hogy a maga jellemével, tulajdonságaival mennyire szerethető, imádható mindkettő. Meg leírhatnám, hogy mondom, azt sem fogtam még fel, hogy gyerekeim vannak, nem hogy azt, hogy az egyik gyerekemnek már kettő is van. 

Azt is leírhatnám, hogy nagyapaként mekkora döbbenet, hogy Lilit is, Danit képes vagyok ugyanúgy önmagáért szeretni, ahogyan Szamit és Gerit szerettem, szeretem. Nem tudtam, nem hittem, hogy ez így működik akkor is, amikor nem a saját gyerekemről van szó, 

Meg írhatnék egy csomó mindenről. A végtelenségig. Sőt, bölcselkedhetnék a család fontosságáról, a szeretet erejéről, a konfliktusmegoldásokról, és a szőnyeg alá söpört problémák önsorsrontásáról. S ahogy írnék, ezer meg ezer okot találnék, hogy még ezt, meg azt hozzátegyem, kiszínezzem, élővé fogalmazzam. S így soha, de soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek. S a végén, akárhogy akarnám élővé tenni, úgyis csöpögősnek tűnne. Még akkor is, ha egészen őszintén írnék a komoly, majdnem végzetes konfliktusokról is. 

Ezért most befejezem...

 UTÓIRAT

Töprengtem mit tegyek, mondjam-e vagy sem a cég nevét. Mert ha mondom, az, ugyebár, egyértelműen reklám. A reklám pedig pénzt ér a cégnek, mert bevételt fiadzik. De mert olyan marha vagyok, hogy nem egyeztettem a velük, és mert olyan elégedettséget érzek könyv miatt, úgy fogtam fel ezt a bejegyzést, mintha egy internetes elégedettségi kérdőívet töltöttem volna ki vele, nekik, róluk. 

Szóval itt találod őket:

Meseveled 
A Meseveled Facebook oldala

9/10

2025 január eleje. Már csak egy nap van az itthonságból, vége a hosszú szabinak. Miközben hálás vagyok, zokogok. 

Ma könyvtárba mentünk, Szerelmetesfeleségtársam csomagolt elemózsiát is, készített oda innivalót is. A buszon, a könyvtár felé menet felhívta az édesanyját, aki mondta neki, hogy írt nekem, nem olvastuk? Gyorsan elolvastuk. Meghívott délre, disznótoros ebédre minket. És nekem írta meg. :-) 

megbeszéltük vele, hogy most már akkor könyvtárazunk, bocs, hogy nem voltunk bekapcsolva. A könyvtárból elhoztunk tizenkét könyvet, bebarangoltuk az össze szintet, megettük, ittuk az elemózsiát és az innivalót, vettünk még a kapucsínót a büfében, és iszkiriztünk is disznótorolni. 

*

Csupa látogatás az élet: tegnap a fiamnál és a párjánál voltunk Szigethalmon. Szerelemtesfeleségtársam választott és vett nekik kariajit. Tekintettel arra, hogyan állunk, mindenkinek apróságot. Geri két, névre szóló, fa pengetőt kapott, Vanda pedig egy törhetetlen dobozú gyűrűt, ami pont jó volt az ujjára. Én egy könyvet vittem Gerinek, amit keresett egy ideje. 

Semmi nagy és különös nem történt náluk, egyszerűen csak jó volt ott lenni náluk. Néztem, ahogyan Geri egy vas karkötőt kovácsolgat egy barátjának, pálinkáztunk, whiskyztünk, szivaroztunk, cigarettáztunk (ezt figyeld: kaptam Geritől egy eredeti szál Románc cigarettát!) macskáztunk, Geri ismét próbált gitárolni tanítani, de kész, végleg feladtam, két nyomorult akkordot nem bírtam lefogni, nem hogy jó ütemben váltani közöttük, énekeltünk, pizzáztunk... És Geirvel megint leszögeztük, hogy tök jó együtt lenni, meg tök jó úgy beszélgetni, hogy tudjuk, simán elküldhetjük egymást a francba, és még akkor sem kell közlekedési rendőrt állítani a szavaink mellé. 

Aztán itthon rájöttem arra is, hogy beszélnem kell Gerivel, mert amikor szívem szerint közbeszóltam egy Vandával való kis összevicsorgásnál, mégsem szóltam közbe, nem akartam rontani a helyzeten. Vagyis még van mit javítani a kommunikációnkon. 

Amikor jöttünk elfelé, kikísértek minket a kocsihoz. Átöleltem Vandát és a fülébe súgtam: 
– Ha egyszer teljesen józan leszek, szólj, hogy el akartam neked mondani, mennyire hálás vagyok, hogy szereted a fiamat!
Vanda mosolygott. 
– Hát nem mindig! De azért összességében igen... 
De tényleg hálás vagyok neki. Idén már nagyon sok éve úgy tíz körül jár, együtt vannak.