Szerelmetesfeleségtársam Anyujával cserekereskedelemben vagyunk bizonyos ételekkel és könyvekkel. Akinek van, megosztja, de legalábbis kínálja vele a másikat. Igaz, alapvetően más-más ízeket kedvelünk ételben is, könyvekben is, de határozottan vannak közös metszeteink.
Legutóbb én egy Andrew Lloyd Webber önéletrajzot vittem neki a könyvtárból, ő ez a cserhalmisat tukmálta már egy ideje. Különösen, amikor kiderült, hogy kedvelem a pasast. Ööö... A művész urat. Méltóbb kifejezés.
Cserhalmi György. Nekem elsősorban és mindenekelőtt a Nagy generáció kihaneménjét, Rébjét jelenti. Ezt a filmet úgy kábé bármikor meg tudom nézni, úgy vagyok vele mint a Betty Blue moziverziójával (a rendezői feleslegesen rétestésztás). Egyszerűen mindenki piszok jól játszik benne, de tényleg! Az a jelenet, amikor Réb (Cserhalmi) és Makai (Eperjes Károly) x év kihagyás után újra találkoznak... Együtt élték a fiatalfelnőttségüket, aztán Réb kiment külföldre, onnan jött vissza. Szóval az a jelenet... a mozdulatok, tekintetek, a szívet feszítő öröm... Elmondhatatlan. Nézd csak meg! És Cserhalmi azt mondja a könyvben, az eredeti forgatókönyv sokkal jobb volt, ő meg sem nézte egészében a filmet.
Szóval ha Cserhalmi az eszembe jut, elém kerül valahogy, szóba hozzák, akkor Réb jut az eszembe.
Ja, és naná, a Dögkeselyű!
Harmadiknak nem is tudom... Ezen még soha nem gondolkodtam. Színházban sajnos soha nem láttam őt. Pedig az elmúlt negyven-negyvenöt évben lett volna rá alkalom. Mégsem lett. Még lehet.
OKÉ, LÁSSUK ELSŐRE, KICSODA A KÖNYV MICSODÁJA!
Csáki Judit. Én nem tudtam eddig, kicsoda ő. Úgy kellett utánanéznem. Ez engem minősít, nem őt.
Ezt olvasom róla:
Csáki Judit (Budapest, 1953. október 5. – magyar színházkritikus, újságíró, műfordító, egyetemi tanár.
Folyóiratok, amelyekben publikált: Irodalomtörténet (1979), Színház (1986–), Kritika (1995–2006), Revizor Online (főszerkesztő 2008–2021), Magyar Narancs (2000–), Jelenkor (2007, 2015), Ellenfény (1997–1998), Beszélő (1996, 2005, 2006), HVG (1987–2014)
Megjelent könyvei
- 1 420828 0076 – Közelkép Szilágyi Tiborról, IPV, Budapest, 1987
- Alföldi színháza – Öt nemzeti év, függelék: Gálos Orsolya, Libri, Budapest, 2013
- Alföldi – Magánügy, Libri, Budapest, 2015
- Imi, ne csináld! – Egy nyár Csuja Imrével, Corvina, Budapest, 2022
- Alföldi – Rajtam nem múlt, Open Books, Budapest, 2023
- Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni, Open Books, Budapest, 2023
Szemmel láthatón Alföldi Róbertet különösen fontos embernek tartja a magyar színháztörténetben, meg lehet, hogy úgy egyébként is, hiszen három könyvet is írt róla, vele.
ÉL BENNEM EGY CSERHALMI-KÉP, NEM TUDOM, MENNYI KÖZE VAN A VALÓSÁGHOZ...
Ha Cserhalmi Györgyre gondolok, egy olyan ember ugrik be, aki távolságtartó, kemény, nyílt, megmondja a véleményét, letojja, mit okoz vele, tud kegyetlen lenni, bár alapból egyáltalán nem az, önmagát nem adja ki, maximalista, s mindezzel együtt mégis van benne hedonizmus.
Nem hinném, hogy ha ismernénk egymást, barátok lennénk. De úgy gondolom, akkor is tudnám őszintén tisztelni. Ő meg, úgy gondolom, pont tenne arra, hogy ott vagyok-e vagy sem.
S bármelyik filmben láttam, mindig tetszett az alakítása. Akkor is, ha maga a film nem. Ezt add össze!
Ezt a róla szóló (vagy hogyan is fogalmazzam... erről majd később) könyvet akkor is elolvastam volna, ha csak a Nagy generációt vagy a Dögkeselyűt látom. Nem mintha Cserhalmi egyfilmes lenne, de vannak olyan alkotások, amelyek önmagukban is meghatároznak egy gazdag életművet. Nem leuralnak, vagy nem mindig, hanem meghatároznak. Mondom, ezért olvastam el ezt a könyvet.
Molière: A mizantróp (Udvaros Dorottyával, Katona József Színház, r. Székely Gábor, 1988)
(Innentől az összes illusztráció ebből a könyvből származik)
CSÁKI JUDIT KÖNYVÉNEK A MŰFAJA, HA EGYÁLTALÁN EZ AZ Ő KÖNYVE, DE HÁT OTT VAN A BORÍTÓN A NEVE...
Mert voltaképpen az sem tisztázott, hogy a borítón szereplő információkat milyen sorrendben kell olvasni és értelmezni. Opciók:
- Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
- Csáki Judit: Nem lehet mindennap meghalni – Cserhalmi
- Cserhalmi: Nem lehet mindennap meghalni (Csáki Judit) [szerkesztő, csak ez ilyen kis diszkréten szerepel]
Véletlenül vetettem egy pillantást a könyv gerincére. Ott ezt olvasom: Csáky Judit Cserhalmi. Vagyis a gerinc egy szerző-cím-verziót kínál fel.
A kérdés azért is kérdés, mert tulajdonképpen nem Csáki írta a könyvet. De az is igaz, hogy nem is Cserhalmi. Jó, persze nem is az MI, és nem is a Jóisten küldte mint Mózessel a kőtáblákat.
Az történt, hogy Cserhalmi és Csáki beszélgettek. Bár ez ebből a könyvből nem derül ki. Illetve kiderül... Hjaaaaj!
Na, fussunk neki újra!
Csáki a szövegben nem kérdez semmit, viszont Cserhalmi az ő szövegében rendre válaszol, utalva a feltett, de nem látszó kérdésekre. Jó, mi? A könyv egy monológ. így csak közvetve derül ki, hogy Cserhami mire válaszol. Lehet, hogy Csáki azért nem akarta, hogy a kérdései, észrevételei itt legyenek, mert selypít vagy raccsol, és ezt szégyelli.. :-D
A kérdés az, jó-e ez a megoldás? Hááát, nem egyértelműen. Sőt, határozottan nem az. Miért nem?
Shakespeare: Lear király (Földes Eszterrel, r. Bagó Bertalan, Vörösmarty Színház, 2013)
MINTHA ÜLNÉK A KEDVENC KISKOCSMÁNKBAN, ÉS BELEHALLGATNÉK EGY BESZÉLGETÉSBE
Olyan benyomásom támadt olvasás közben, mintha bementem volna a félig telt, kedvenc kocsmánkba, ahol nyüzsi már valamelyest van, komoly zaj még nincsen.
A szomszéd asztálnál egy férfi és egy nő beszélget. A nő nagyon csendesen beszél, még a viszonylagos csendben sem hallom, amit mond. A férfi, akiről tudom kicsoda, de olyan jaj, de nagyon nem ismerem, hosszan válaszolgat neki. A, hangja teljesen áthallatszik hozzám, akusztikai szempontból teljesen érthetően beszél.
Csak éppen olyan dolgokról, amikről nekem nincsen információm. Vagy ha van, akkor az nagyon felületes, félinformáció. Ki kell találnom az általa említett emberekhez való viszonyát, mert nem mindig tudom, kik ők, fel kell térképeznem a kapcsolatrendszerét. Sári például kicsoda? A felesége? A szeretője? A lánya? Talán a nevelt lánya? Aham, úgy tippelem, hat oldal után, hogy a lánya. De melyik nőtől? Talán Erzsi Sári anyja? De ki az az Erzsi? Színésznő volt, oké... vagy az a Magdi? Ő Sári anyja? És ő ki lehetett? Mert a férfi ismert arc, de a Magdi név nem tűnik ismerősnek, senki Magdit nem tudok hozzá kapcsolni. Nem is ismerek se közvetlenül, se sehonnan Magdit, csak a Rúzsát, de azt nem hiszem, nagyon más generációk ők ketten.
Aztán van, hogy be-beszól ennek-annak, Básti, Sinkovics, Bessenyei, Eperjes és sokan mások, de sokkal többeket dicsér a művészetükért. S bár maga konzervatív ember, másokat egyáltalán nem a világnézetük alapján osztályoz. Még csak nem is a múltbeli tevékenységük alapján. Ezért kaphat annyi dicséretet például Major Tamás.
Shakespeare: Hamlet (Bán Jánossal, Győri Nemzeti Színház r. Bódy Gábor, 1981)
Mondjuk látok némi ellentmondást Major elismerése és aközött, hogy amikor Cserhalmi szembesült a III/III-as akták tartalmaival, lesokkolódott. De az ellentmondás ellenére inkább pozitív, hogy képes embereket árnyaltan, világnézetüktől függetlenül, vagy azzal együtt, más tulajdonságaikat is figyelembe véve megítélni.
Lépjünk tovább! Komolyan, a könyv olvasása közben néha olyan érzésem volt, hogy egy posztmodern regényt olvasok: feladatom van, csak semmi önfeledtség, ki kell találnom, ki beszél kihez, hol vagyunk, hol voltunk, és vajon a következő pillanatban hová megyünk miért, nincs lazítás!
Ez nem Cserhalmi hibája. Vagy nem csupán az övé. Cserhalmi beszélget egy ismerősével. Részéről ezzel az ügy lezárva.
A Nagy generáció egyik jelenete sokat elmond erről a kötetről is. Réb a presszóban asztalánál ülve felnéz a megérkezett Makaira. Makai előtte áll, merev arccal néz rá. Réb kicsit elmosolyodik és azt mondja:
– Van ilyen!
– Van ilyen!
És utána jön az érzelemkitörésük.
A „van ilyen” nyilván egy a múltjukból maradt szófordulat. Amiben benne van minden, ami közös volt egykor. Ők tudják, miről beszélnek. A velük levő gyerekeik meg csak lesnek rájuk, a két, meglett férfiemberre, akik boldogan, önfeledten ölelgetik egymást, és saját kóddal beszélgetnek. De aki nem ismeri őket, annak fogalma sincsen, mire a boldogságuk, és miről beszélnek.
Na, ilyen ez a könyv!
Csáki Judit, úgy fest, nem szerkesztette Cserhalmi válaszait, csak átalakította monológgá. S ez nem tesz jót a szövegnek. Mert se Csáki reakció, közbekérdései nincsenek benne a szövegben, csak néha, Cserhalmi szájába adva. Cserhalmi csapongását sem nem fegyelmezi. Utólagos szerkesztéssel sem. Ezáltal néha kimondottan kérdésessé válik, hány éves a kapitány, hogyan kerülünk minden átmenet nélkül más földrajzi területre, kivé változik a mesélés alanya, és melyik évtizedben is vagyunk egyáltalán?
És ugye, aki beszél, azt nem ismerjük igazán, csak éppen tudjuk kicsoda, meg van róla néhány innen-onnan elkapott, kósza információnk. Tudod, a kiskocsma, a szomszéd asztal kihallgatott beszélgetése.
Ottlik Géza: Hajnali háztetők (r. Dömölky János, 1985)
És most figyelj! Csáki Judit így vezeti be a könyvét.
Ez nem életrajz, és nem is pályakép ...hanem egy manapság nem annyira trendi tevékenység rögzítése: egy beszélgetéssorozaté. Persze életrajz is, meg pályakép is. Csak egyiknek sem szokványos, mi több, beszélgetésnek sem szokványos, hiszen a könyvben én egy szót sem szólok. De azért nem kell ahhoz nagyon vájt fülűnek és éles szeműnek lenni, hogy az olvasó mégis dialógust halljon és lásson. Idill és rengeteg nevetés – így készült a könyv, mert ilyen volt ez a beszélgetéssorozat. Egymástól három kilométerre lakunk a Káli-medencében, két apró faluban; jöttünk-mentünk, ültünk hol egy fa alatt, hol egy teraszon, volt kávé és limonádé, pogácsa és rétes, hőség és béke, természet és csönd. (7.)
[...]
Kanyarogtunk és kalandoztunk – hiába határoztam el eleinte, hogy szisztematikusan haladunk, mindig nyílt egy érdekes mellékösvény, és máris letértünk az útról. Így aztán egy-egy szereplő több beszélgetésben is felbukkan, egy-egy téma vissza- visszatér; még ismétlődés is akad, de ez is a keletkezéstörténet fontos része. Vagyis: sem időrend, sem másmilyen rend nincsen az olvasó tartson velünk a csapongásban. (9.)
Vagyis Csáki Judit a bevezetésben aláaknázza amit a tőle való idézet előtt mondtam. Mert nem is szánta a könyvet sem interjúnak, sem életrajznak, sem pályaképnek. Annak szánta, ami: beszélgetésnek. S ezért nem szerkesztette. Mossa a kezeit.
Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy ő választotta-e a könnyebb utat, vagy Cserhalmi nem hagyta magát instruálni egy róla szóló könyvvel kapcsolatban?
Mert végső soron a kihallgatott kocsmai beszélgetés nyomtatásba került. Különösebb magyarázatok, háttérinfók megadása nélkül. Aki nincsen képben adott politikai, kultúrhistóriai, színháztörténeti eseményekkel, a színházak környéki hatalomharcokkal, az bizony Cserhalmi által egy fikarcnyit sem jut közelebb a történésekhez, a belső összefüggésekhez.
Bakker, vagy öt-hat oldalon keresztül olvastam a MMA-ról. Aminek a mibenlétéről semmit sem tudtam. Aztán az öt-hat oldal után ott van a könyvben Cserhalmi szélfoglaló beszéde az MMA-n. És most én sem mondom el, mi az az MMA, hogy érezd, milyen a könyv.
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (Sághy Tamással, Vörösmarty Színház, r. Hargitai Iván, 2014)
Persze, hogy utána nézhettem volna miről van szó. De ha pár oldalanként kell utánanézni személyeknek, eseményeknek, összefüggéseknek, tényeknek, adatoknak, akkor mi a fenének olvasom a könyvet? Nem színház- és filmtörténet kutatásokat akarok végezni, hanem egy nagy színész életrajzát olvasni! Vagyis a könyv bennfenteseknek és fél-bennfenteseknek íródott, amilyen Szerelmetesfelségtársam-Anyuja is, aki hetente nyolc estén megy színházba, ott van az ujja a művészeti élet pulzusán. Aki nem ennyire érdeklődő, a Cserhalmi-könyv feléből vajmi keveset fog érteni. Mert egy kocsmai beszélgetést nem szoktak lábjegyzetekkel ellátni. Igaz, megjelentetni sem... Van itt ellentmondás!
HOGYAN MESÉL TYUTYU, AKI NEM A KÁNTOR NEVŰ RENDŐRKUTYA, HANEM EGY MAGYAR SZÍNÉSZ, AKINEK CSERHALMI A NEVE?
Cserhalmi György beceneve Tyutyu. Ezt eddig nem tudtam. Van új a Nap alatt. De még az édesanyja is így szólította.
Nos, a kérdésre válaszolva: Tyutyu csuda jól mesél. Ha csapong is. De hát, tudod, ez, amit olvasol, voltaképpen egy baráti beszélgetés. Nem egy kiskocsma asztalánál, hanem egy Káli-medencében levő, Tyutyu tulajdonában levő parasztház kertjében, teraszán.
De tényleg olyan az egész könyv. Innen nézve, Cserhalmi tök jól mesél. Mindennapian, természetesen a bennfentes biztonságával. S mert mindennapian beszél, rengeteg mindent nem fejt ki részletesen, tengernyi mindenre csak utal, néha vulgáris, néha melldönget (tény, hogy okkal, joggal, nem pedig kocsmaasztali hőbörgéssel). Szóval beszélget, és nem életinterjút ad, nem kinyilatkoztat, nem világot vált meg.
Tényleg teljesen őszintének tűnik. Meg tényleg szimpatikusnak. Sokkal szimpatikusabbnak mint amennyire én annak képzeltem őt (vö. az ÉL BENNEM EGY CSERHALMI-KÉP alcím alatt írottakkal). Jó, persze, ki nem szimpatikus, hacsak nem végletekig elvetemült, és elmond minden aljasságot, stiklit, undorító titkot, szégyellnivalóságot, bűnt, vétket magáról. De ki az, aki ezt teszi, maradj már, amikor még én sem!
Cserhalmi önképe ezzel együtt megkapó. Pozitívan. Azért, mert miközben egy pillanatig sem firtatja önnön tehetségét, és méltán simán a legnagyobbak közé valónak tartja magát, ezzel úgy véli, jómaga nem értelmiségi, nem akart mindent tudni és érteni, és hetvenplusz évesen is azt mondja, hogy tulajdonképpen a személyiségét a mai napig leginkább az egykori intézetisége határozza meg. Értsd: érzelmek, indulatok, az erkölcsi kérdések vállalásának egyértelműsége (értsd: ha békén hagysz, veled vagyok, ha rám mozdulsz, egy figyelmeztetés után megütlek). Az érdemesek szeretete. Meg az élet élvezete.
Minden bizonnyal a belső energiákból fakadó aktivitás miatt nagy ellensége a „lefúrt lábú színészetnek¨, a színpadi mozdulatlanságnak.
Csáki könyve nekem azt is mondja, hogy Cserhalmi nem a rendszerben-gondolkodás, -fogalmazás mestere. Ez vajon tudatos koncepció vagy csak a szöveg ahogy esik, úgy puffan szerkesztetlenségének a következménye?
HA ILYEN KESZE-KUSZA, FÉSÜLETLEN A KÖNYV, AKKOR MÉGIS, MOND-E BÁRMIT CSERHALMIRŐL VAGY CSAK AMOLYAN ÖRÜLJÜNK, HOGY VAN EGYÁLTALÁN?
Mond és örüljünk, hogy egyáltalán van. Cserhalmi azt mondja, hogy többen megkeresték a róla szóló könyv gondolatával. Ő mégis Csákinak engedett. Keresgéltem most, hogy pontosan idézzem. Mert olyasfélét mondott, hogy pont azt akarta elkerülni a róla szóló könyvvel, hogy a mennybemeneteléről szóljon. Ezért mondott eddig nemet. Most nem mondott nemet. Tény, nem is megy a mennybe.
Ahogy belegondolok, a bennem élő Cserhalmi-képet végső soron lefedte az, ami ebből a kötetből lejött róla. Hm..
S egyébként ha a háttérinfónélküliséget, az égből ereszkedett, meg nem magyarázott, néha be sem fejezett sztorikat, gondolatokat nem számolom (tudod, minek háttereljünk egy olyan valakinek a kocsmaasztálnál, aki pontosan ismeri az egész sztorit, tudja, kik a szereplők, látja az összefüggéseket?), Cserhalmi végső soron érdekesen beszél. S ha kapaszkodók nélkül is, de áttekinthetővé válik a pályája, és kapunk egyfajta rálátást a személyiségére is.
S tulajdonképpen ezért érdemes időt szánni rá. 
Törvénytelenül (r. András Ferenc, 1994)
Open Books, Budapest, 2024, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635725090
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 márciusának az eleje, hétfő reggel. Egész hétvégén fájt a fogam. Nem is fájt, csak sajgott. Tegnap estére csillapult csak a sajgás. Hétvégi ajándék...
Nem voltunk sehol. Illetve pénteken könyvtárban. Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte mikor akarok menni. Mert tudta, hogy egy nálam levő, de előjegyzés alatt levő könyv miatt mennem kell. Akkor már tudtam, hogy jönni akar. Ha nem akart volna, úgy kérdezi, hogy: „Morzsám, ha majd mész könyvtárba...”.
Gyorsan végigjátszottam az alternatívákat. A közös nevező az lett, hogy pénteken elmentünk könyvtárba, szombaton bundáskenyeret ebédeltünk, előtte kitakarítottuk a már nagyon koszos lakást, és vasárnap főztünk.
Könyvtár után SzFT javaslatára elmentünk egy magyar hamburger-láncba vacsorázni. Én sokaltam a hamburger árát, de kétségtelen, hogy nagyon finom volt, amit adtak. Szemben a leginkább hamburger-láncnak tekintett amerikai prototípus ugyancsak szar mindenével, amitől a múltkor simán felfordult a gyomrom. A shake-ük pedig egyszerűen csodálatos. Vagyis az étellel-itallal semmi baj nincsen. Csak az ára. De az üzlet hibái és hiányosságai élesen szemben álltak a kínálat minőségével. Sokáig nem j9ttem rá, mi zavar, de aztán igen: az éles, hideg megvilágítás. Azt egyből tudtam, hogy az asztal ragadóssága zavar: nem törölték le az előző vendég után. Abban az Astoria-közeli üzletben van egy emeleti szint. Majdnem jó a kialakítás, de még sincsen kihasználva a tér. S az egymás mellé tolt két asztalnál sem volt meg minden lehetséges szék. A mosdóban is furcsa volt, hogy a piszoár úgy nézett ki, mintha le akarna esni a falról. Holott csak egy szigetelő csík hiányzott a fajansz és a téglafal közé. De mondom a drága kaja igazán pompás.
Vacsora után sétáltunk egy kicsit a Deák térig. Vagyis a táv úgy nézett ki, hogy Kálvin tér-Astoria-Semmelweis utca-Petőfi Sándor utca-Deák tér. Nem egy nagy wasistdas. SzFT mégis olyan kis hálás volt.
– KÖszönöm, Morzsám, jól esett egy kicsit együtt barangolni!
És tényleg.
*
Péntekről szombatra hajnali háromkor ébredtem. Szombatról vasárnapra hatkor. De egész nap olyan álmos voltam, hogy csuda. Az ebéd közbeni/utáni filmbe bele is szenderegtem. Aztán ledőltünk, de mélyen akkor sem sikerült aludnom. Jó, ittam pár pálinkát is...
*
– Morzsám, átküldtem egy állásajánlatot, itt vannak az amerikai hamburgerező mögött, a sziget felé.
Kiadványszerkesztőt keres a cég. Minimum három év gyakorlattal, nyomdai tapasztalatokkal rendelkező alkalmazottat, aki készségszinten profi a Photoshop és az InDesign használatában.
– Olyat nem lehetne, hogy itthon elmerülsz ezekben a programokban, és megtanulod őket?
Van kétségem, de persze ez csak kifogás. A Quarkot úgy tanultam meg huszonvalahány éve, hogy volt egy tankönyvem és dolgoznom kellett benne napi sok-sok órát, több hónapig. Mert munkanélküli voltam. Ráadásul a két program mellé ott van még a vektorgrafikus Illustrator, amit kérni szoktak. S persze mert ezt-azt tudok róluk, attól gyakorlatom még nem lesz. De jobb a békesség...
Lehúztam, és némi okoskodással feldobtam mindkettőt a laptopomra. A Photoshopban már tevékenykedtem kicsit úgy húsz éve, az InDesign-t soha meg nem nyitottam. Aztán néztem, a rendszerpartíción maradt két giga szabad helyem... A két program összesen tíz gigabájtot foglal a nyolcvanból. Mondjuk akkor is marhára tele maradt, hogy az InDesign-t végül leszedtem. Pedig összesen öccé giga az ssd. De a D is kezd tele lenni. Mentegetnem kell, és át kell szabnom a partíciókat.
