Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Paul B. Coleman: Cenzúrázva

A gyűlöletbeszédet korlátozó törvények a szólásszabadságot fenyegetik

2018. július 16. - Mohácsi Zoltán

cenzurazva.jpgPaul B. Coleman könyve a liberális demokráciák cenzúrájáról szól. A liberális demokráciák a gyűlöletbeszéd korlátozásán keresztül valósítják meg a cenzúrát és köpik ezzel szembe mind a liberalizmust, mind a demokráciát. 

Coleman alapállása az, hogy a szólás- és véleményszabadság gyakorlatilag a demokrácia alapja. Ha e kettő nincsen, akkor gyakorlatilag a demokrácia alapja sérül. Ha az emberek nem mondhatják, nem vélhetik azt, amit mondani akarnak, nem vélekedhetnek úgy, ahogyan vélekednek, akkor előbb-utóbb súlyosan sérül a szabadság. Sőt, tovább is lép: diktatúra lesz. Mintegy: liberálfasizmus. 

Azt is mondja, hogy gyűlöletbeszéd-törvénnyel nem lehet a szélsőséges nézeteket megállítani. Erre jó példa, hogy valamilyen szintű gyűlöletbeszéd-törvény a weimari köztársaságban is volt, de ez semmiben nem gátolta a nácik hatalomra jutását. 

A nyilvánosan megjelenő, másokra tett állításoknak, kijelentéseknek természetesen kell, hogy legyenek korlátai. Ha valaki azt állítja rólam, hogy tegnap este két gyereket erőszakoltam meg, holott tanúkkal tudom bizonyítani, hogy aznap a helyi óvodában én voltam a Télapó, nem lehettem én az erőszakoló, akkor ezt úgy hívják: rágalmazás. Kell, hogy rendelkezésemre álljanak jogi eszközök ezzel szemben fellépni. (Bár a sajtó erejéről, a megrágalmazott lehetőségeiről Heinrich Böll sok mindent elmondott.) Csakhogy ez polgárjogi és nem pedig büntetőjogi kérdés. És ez hatalmas különbség. 

Ráadásul liberális demokráciák gyűlöletbeszéd-törvényei jobbára értelmezhetetlen, gumi-törvények, amelyeknek az alkalmazása teljesen szubjektív. Ugyanolyan vagy nagyon hasonló törvények mellett a bírói ítéletek a legszélesebb skálán mozognak. Van, hogy egy országon belül is. Vagyis teljesen a bíróság szubjektivitására van bízva a vádlottak sorsa. Hangsúlyozom: szubjektivitására. 

Ha a gyűlöletbeszédről szóló törvények alkalmazása nem áll meg a konkrét tettekre való buzdításnál („Öljük meg a rohadt …kat!”), akkor van a nagyon nagy baj. A törvényi szabályozás ugyanis a sértést fogja szankcionálni. Pereskedni pedig az fog, aki sértődékenyebb. Vagy aki peres úton akar másokat simán elhallgattatni. A sértés tematikája mára jobbára behatárolható: rasszizmus, szexuális vonzalmak, vallás, holokauszt. (A könyv idéz számos konkrét példát a perekre. Érdekes, olyat nem találtam, amelyben keresztények pereskedtek volna a vallásukat ért sértések miatt. Vagy nem sértegetik őket [hahahahaha] vagy türelmesebbek és toleránsabbak a tolerancia liberális bajnokainál és haszonélvezőiknél.) 

Coleman szerint a gyűlöletbeszéd jelenlegi alkalmazásának egyetlen következménye lehet: az öncenzúra megjelenése. S ahol öncenzúra van, képtelenség bármit megvitatni, körbejárni, érvelni mellette vagy ellene, megvizsgálni, és dönteni. Ahogy Illyés írta: „Ahol cenzúra van, ott cenzúra van.” Az öncenzúra működésbe lépésének esetében az történik, hogy a szemlélete utolér kormányzati szerveket, intézményeket, az oktatást, a kultúrát, mindent. 

Egy gondolatkísérleten könnyen lemérhető, mennyire él máris bennünk a cenzúra: „ha nem félnél, mit tennél?”, hogyan fogalmaznál a kötelező polkorrektség nélkül a holokausztról, a homoszexualitásról, a homoszexuálisok, leszbikusok házasságáról, örökbe fogadásáról, a cigányság problémájáról? (Természetesen nem az anyázós, trágár, gyilkosságra felhívó, hanem a józan megfogalmazásokra gondolok.)

Erről (természetesen nem konkrétan erről az esetről) beszél Coleman: a gumi törvényi szabályozás cenzúrát, félelmet hoz létre minden résztvevőben. 

Coleman azt is mondja, hogy bizony a liberális demokrácia tartalmában benne kell lennie annak, hogy elhangozhatnak sértő vélemények, gondolatok. Ezeknek elhangzása, megjelenése sokkal kevesebb rizikóval jár, mint az, ha a szólásszabadság, ezáltal a demokrácia sérül. Lehet, ezek a vélemények sértenek bizonyos személyeket, érdekcsoportokat, de ez mind a liberalizmussal, mind a demokráciával együtt jár. Ezt tudomásul kell venni. Legalábbis együtt kellene járnia, és tudomásul kellene venni. Az, hogy nem jár együtt, az mind a demokráciára, mind a liberalizmusra nézve fából vaskarika. Ráadásul, logikusan újabb és újabb érdekcsoportok vonják magukat a gyűlöletbeszéd-törvény magukra való alkalmazásának a lehetőségei alá. Már eldőltek az első dominók. Hol lesz a sor vége? 

A könyv utolsó fejezetében Coleman idézi az európai országok vonatkozó törvényeit. Ami önmagában szomorú, mert ez azt mutatja, hogy nincs már ország, amely ki merné vonni magát az ostoba, következetlen és veszélyes trend alól. Bár van ok a bizakodásra, írja Coleman: egyfelől néhány ország már finomított a törvényén, másfelől pedig Magyarország elég jól áll a kérdésben. Legalábbis a könyv megírásának az idején, 2013-ban jól állt.

Személyes utószó

1997–2004 között főszerkesztője voltam egy kis keresztény folyóiratnak, a Szövétnek-nek. Mint minden eszmei csoportosulás esetében, itt is voltak konzervatívabb és liberálisabb munkatársak. Meglepő fordulat, én a liberálisok közé tartoztam. Akkoriban pályája delén futott a Harry Potter-sorozat. Ami keresztény szemszögből több okból is igen megkérdőjelezhető. Nem az irodalmi értékéről beszélek, hanem az eszközeiről és a mondanivalójáról. De többekkel ellentétben jómagam felháborodtam, azon, érveltem ellene, cikket jelentettem meg, hogy érdemes-e, szabad-e máglyát rakni a mágiának. Nem, nem szabad. Sőt, nem érdemes. Ezt vallottam, ezt vallom ma is. Elsősorban, mert a máglya semmit nem mond a szeretetről, csupán a gyűlöletről és a félelemről beszél.

Akkoriban a gyülekezetben is arra törekedtem, vezetőként is, hogy soha semmilyen vélemény ne legyen elfojtva. Még a nyilvános istentiszteleteken sem. S bevallom a kint levők behívás jobban érdekelt, mint a bent levők irtózata a kint levők nézeteitől. Úgy gondoltam, nem akkor kell beengedni őket, ha megváltozott a véleményük, hanem be kell engedi őket, hogy megváltozhasson a véleményük. 

Lehet, ezért értek mélyen egyet Coleman könyvével.

5/5

Kairosz, Budapest, 2013,  ISBN: 9789636626457

(Megírás időpontja: 2018

Ryszard Legutko: A ​közönséges ember diadala

a_kozonseges_ember_diadala.jpgA könyvnek már a címe is ínycsiklandozó. Ízlelgessük csak! „A közönséges ember”. Mi a közönséges? Ami mindennapi, amiben nincsen semmi rendkívüli, ami alpári és híján van minden cizelláltságnak, műveltségnek finomságnak. Ki a közönséges ember? Aki alpári, trágár, akinek a viselkedése nem kulturált, aki híján van minden finomságnak, árnyaltságnak. No, és az ő „diadaláról” beszél Legutko. Hogyan arathat diadalt a középszer mocskos része?

Legutko lengyel katolikus filozófus, politikus. Ahogy az utószó mondja, ebből mindegyik lényeges. A szemlélete, a világnézete és a mélysége miatt is.

Azt mondják, a kellő könyvek megtalálják az embert. Meg hogy egyik könyv vezet a másikhoz. Jelen esetben velem ez úgy esett, hogy a valahol találkoztam Alexander Dugin könyvével, aminek a címe: A negyedik politikai eszme. Dugin azt állítja, hogy a XX. században már volt három domináns politikai eszme, ezt kell követnie majd a negyediknek. Sajnálatos módon a negyedikről túl sok konkrétumot nem mond, annál inkább tárgyalja az előző hármat: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmus. Azt mondja, hogy az utóbbinak sokkal nagyobb és rafináltabb hatalma van, mint az első kettőnek volt. Már csak azért, mert alig van ember, aki megkérdőjelezné, hogy van egyáltalán bármi alternatívája, és mert szinte észrevétlenül lett domináns eszmévé. Viszont annyira domináns lett, hogy manapság ember nincsen, aki a legitimitását megkérdőjelezné. Nos, Dugin gondolatait fejti ki Legutko nagyon részletesen.

Kedvcsináló 

Azt mondják, aki fiatalon nem liberális és öregkorára nem lesz konzervatívvá, az valamit nagyon nem tud az életről. Én is liberálisként kezdtem. Naná! Még ha nem is ideológiaként, eszmeként kezeltem a liberalizmust, akkor is. Minden heti betevőm volt a „168 óra” és a „Hócipő”, ha nem is voltam vallásellenes, de hivőnek semmiképpen nem mondtam volna magamat, még akkor sem, ha mélyen hatott rám például a „Napfivér, Holdnővér”. De az egyházzal, bármilyennel, soha nem szimpatizáltam. Aztán mindez a visszájára fordult. Rájöttem, hogy a balos, liberális nézetek voltaképpen teljes ellentétben vannak a saját nézeteimmel. És akkoriban a másság ájult imádata messze-messze nem tartott ott, ahol ma tart. Mintegy harminc évvel ezelőtti dolgokról mesélek. 

Manapság ezek a dolgok már ott tartanak, hogy lízingelt lányom figyelmét fel kell hívnom arra, hogy bizony-bizony, kedvenc sorozatában az, hogy a két nagypapa egymással folytat szerelmi viszonyt, az nem a természetes mindennapok ártatlan visszatükröződése, hanem kőkemény agymosás láthatatlan propagandája. S nem, nem okos Facebook-kiírás, hogy a Pride nem a homoszexualitás, hanem a jogok ünneplése, és nem, nem okos érv, hogy heteroként örüljek, hogy nekem nem kell Pride-ot szerveznem, és bizony, jól látjuk, a két állítás egy gondolatban összefoglalva több mint ellentmondás, sokkal inkább vaskos baromság és hazugság, bár valóban jól hangzik.

Lényeg 

Legutko könyvének alapállása az, hogy alkalmazott módszereiben bizonyos fokig igen, de lényegében semmi különbség nincsen a kommunista és a liberális politikai berendezkedés között. Ennek bizonyítását öt területen keresztül végzi el: politika, ideológia, vallás, ember. 

Nagy a kísértés, hogy elmerüljek a részletekben, de végtelenné válna a könyv bemutatása. A zanzája a következő: mindkét rendszer az alsóbbrendű embert állítja a középpontba, a színvonalat folyamatosan az alsóbb társadalmi régiók felé közelíti, irtózik, fél a múlttól, sutba dobja az általános társadalmi erkölcsöt, értékeket, vadul vallásellenes, és összemos minden mindennel, de közben szemernyi kritikával sem él az uralkodó eszmével, politikai renddel szemben, sőt, azt nyomja minden téren, gazdaságban, jogban, társadalmi erkölcsben, művészetben egyaránt. Aki nincs velük, ellenük van, könyörtelenül, gondolkodás nélkül. (Az utóbbi két hónapban háromszor találkoztam ezzel a hihetetlenül ostoba megfogalmazással: Mindennel toleráns vagyok, kivéve az intoleranciát.) Legutko kifejti: a tolerancia önmagában semmit sem jelent, a mércévé emelése pedig ostobaságokhoz vezet. 

A liberalizmus fel- és kiforgatja az erkölcsöt, elsekélyesíti a gondolkodást, és miközben a sokszínűségre hivatkozik kocka-embereket termel. És végtelenül intoleráns mindennel, mindenkivel szemben, ami, aki megkérdőjelezi az a nézeteit, az igazát és a mindenekfelettiségét. 

Valamint levezeti, hogy Kelet-Európában a volt politikai elit hogyan tudott pillanatok alatt liberális demokratává válni. (Végre felfogtam, hogyan volt képes az MSZP az SZDSZ-el, és vissza koalícióra lépni. Ez számomra permanens ellentmondás volt.)

Ez a könyv alapmű. Olyan tisztán, világosan fogalmaz, hogy liberális oldalról nagyjából egy dolgot lehet vele tenni: el kell hallgatni, ha már elhallgattatni nem lehetett. Aláhúzottan ajánlott mindenkinek, aki csudálkozva néz szét, hová jutott ez a világ, és miért tartunk ott, ahol tartunk. Szerintem mindenkinek lesz jó néhány aha-élménye. Külön erénye, hogy nem kell sem filozófusnak, sem politológusnak lenni a megértéséhez.

Vélem, hogy a liberális demokrácia egyik vívmányát, az öncenzúra óhatatlan megjelenését (ennek módszertanát is kifejti Legutko) is ezért alkalmazta a szerző: a közel háromszáz oldalas könyvben az egyik legfőbb, a liberálisok szemében talán legvörösebb posztót, az antiszemitizmust és a holokausztot jóformán meg sem említi. (Megteszi ezt egy másik, korántsem és egyáltalán nem revizionista könyv, de erről majd később, egy másik értékelésben.)

5/5 

Rézbong, Göd, 2018, ISBN: 9786155475252

(Megírás időpontja: 2018)

Anonymus - Kézai Simon: A magyarok cselekedetei

magyarok_cselekedetei.jpgAzért elgondolkodtató, hogy az összes régi magyar gesta beszél Nimródról, a hun-magyar, szkíta-magyar rokonságról. Nézzétek csak meg! 

Tényleg, történet: egy ruszin barátom, aki valamikor a magyarországi ruszinok szövetségének (azért nm írtam nagy betűvel, mert nem tudom, ez-e a pontos nevük) az elnöke volt, Finnországban járt, valami nyelvészeti konferencián. Megkérdezte a finn nyelvészeket, mi a véleményük a finnugorizmus tanításáról. Finoman szólva kimosolyogták: „Nálatok van még, aki ebben hisz?”

5/5

(Megírás időpontja: 2011)

Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet

moszkvai_tortenet.jpg„Minden”, amit a Szovjetunióban a XX. században történtekről tudni érdemes! :-) 

Az a zseniális Akszjonov könyvében, hogy egyszerre nagyon mai és nagyon XIX. századi orosz próza. Miközben sodor a történet, csikorog a fogam, törlöm a könnyeim, jókat mosolygok az író kiszólásain a regényből, magyarázatain, hogy éppen mi miért történik, hogy ő nem akarta, hogy egy szereplő megjelenjen újra, néhány oldallal ezelőtt ő sem tudta, hogy jönni fog, de a szereplő jönni akart, jönni kellett, hát mit tehet ilyen esetben az író? S tényleg, mit? 
Kezdetben megriadtam az 1200 oldaltól. A 150. oldalon már tudtam, hogy nincs okom riadalomra. Most, azt sajnálom, hogy túl gyorsan véget ért.

Egy nagyon széles, tágas, olvasmányos tablót olvashatunk arról, hogy az ember ember maradhat-e az embertelenségben, elkerülhetetlen-e, hogy elsodorjon, bedaráljon a történelem, előre elrendelt-e, hogy ki hova áll, milyen döntéseket hoz. S közben letehetetlen történetet olvasunk. Olyan történetet, amely nem csak mesél, de emberi sorsokon mutatja be a kommunizmus kegyetlenségét, álságosságát és a lehetséges kiutakat is. De úgy, hogy közben mindvégig élvezzük minden sorát.

5/5

(Megírás időpontja: 2011)

Mohabácsi olvas

morzsa_portan.jpg

Üdvözlök mindenkit!

Szeretek olvasni. 

A nevem Mohácsi Zoltán, vagy ahogy jobbára mindenki ismer vagy négy évtizede: Moha. 2017-ben ötvenéves vagyok. Amióta tudok olvasni, értsd, általános iskola első osztály, azóta olvasok. Úgy maradtam. 

Egy könyvekkel foglalkozó oldalra közel ezer könyvértékelést írtam eddig. Gondoltam, hogy egy saját blogban is megörökítem ezeket az értékeléseket. 

Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

tineket_duhos_ember.jpgVannak alapművek, amelyek ezért vagy azért, de kitörölhetetlenül rögzülnek az emberben. Természetesen nem mindenkiben ugyanazok. Van, amikor a művel való találkozások körülményei is ezerrel megmaradnak, vn amikor csak egy nagyon fontos gondolatfoszlány által válik mérföldkővé, életalakítóvá valami. Emlékszem, Mike Oldfield  Platinum című lemezével való találkozás (egy nyáron át hallgattam, szinte szakadatlan) vagy Peter Schaffer Equus-ának Sidney Lume-féle filmváltozata, abból is Dysart professzor utolsó monológja. De ilyen volt a Tizenkét dühös ember is. Nagyimmal laktunk kettesben az Üllői úton, csak az ő szobájában volt tévé, és péntek esténként, rohadt késő éjjel fantasztikus filmeket vetítette. Így láttam az Equus-t is, és a dühös embereket is. Egyikről sem tudtam semmit, de mindkettő bevésődött, örök élmény, meghatározó darab maradt.

Mondjuk mindkettő Lumet-rendezés.

A dühös emberek minden eredeti változatát ugyanaz az ember követte el: Reginald Rose. Szerintem ha mást nem csinált volna az életében, már ezzel örök életű marad.

A sztori, gondolom, mindenki számára ismert. Megölnek egy embert egy amerikai város lepukkant negyedében, szemtanúk vannak, alibi nincs, igaz ujjlenyomatok sincsenek, e kétségtelen, a tizenhat éves fiú pár pofon miatt végzett az apjával. A tizenkét esküdtet bezárják döntéshozatalra, csak egyöntetű szavazás alapján dönthetnek, s ha bűnös a fiú, megy a villamosszékbe. Meleg van, mindenki unja az egészet, annyira egyértelmű az ügy, el is határozzák, hogy egy gyors szavazással lezavarják a döntést, mindenki mehet, amerre lát, van, akinek egy focimeccs múlik a gyorsaságon.

De egyvalaki, a Nyolcas, azt mondja, ne siessék el a dolgot, emberélet múlik a döntésükön. Mindenki hülyének nézi. Nyolcas nem mesterdetektív, nem lángelme, nem megdönthetetlen intuitív mester. Ő a nyolcas számú esküdt. Aki azt mondja, egy ember élete megér annyit, hogy kicsit elgondolkodjunk felette.

És dőlni kezdenek a látszólag sziklaszilárd bizonyítékok. a mindenki által szikla szilárdnak vélt történések összeomlanak, és végül arra a következtetésre jutnak, hogy nem, nem a fiú követte el a gyilkosságot.

Amikor először láttam a filmet, az tűnt fel, hogy az esküdtek végső soron rohadtul nem, vagy csak a bulvár szintjén foglalkoznak a gyilkossággal, mégis nagyjából mindenki személyes ügynek, identitáskérdésnek tekinti a fiú elítélését. Van, akit a saját múltja, van akit a negatív előítélete motivál, és van akit mindössze a pillanatnyi érdeke. De mindenki menne már haza a francba, mert unják a társadalmi kötelességüket. Miközben hatalmas a felháborodásuk a gyilkosság felett, voltaképpen rohadtul nem érdekli őket az eset teljes súlya.

Érdekes az is, hogy az fiú bűnösségében hívők, akik teljesen nyilvánvalónak tekintik az igazságot, akik úgy vélik, ha a védő és az ügyész sem tudott semmi többet, illetve kevesebbet kihozni a bizonyítékokból és a tanúkból, akik mintegy társadalmi konszenzust látnak a fiú bűnösségében, mindvégig úgy gondolják, hogy nincs semmi megbeszélnivaló. Csak a látszat és a kötelesség kedvéért egyeznek bele abba, hogy egyáltalán szóba álljanak az egyetlen ellenvéleménnyel. Ők azok, akik egyből agresszívek, és akik rendszeresen személyeskedésbe fognak, hogy az érveiket megtámogassák. Érdekes, hogy amikor átkerülnek a másik oldalra, elcsöndesednek, és empatikussá válnak.

Rose mondanivalója minden szájbarágás nélkül is többrétegű.

Mert szól arról, hogy a negatív előítélet gyilkossá válhat, „abból” a közegből senki ne várjon semmi jót. Ez mára közhely.

Aztán szól arról is, hogy a vélt objektivitás jobbára nem tényeken, hanem felszínes belső előfeltevéseken alapszik.*

Aztán szól mg arról is, hogy sem a szakemberi megközelítés, sem a társadalmi összhang nem garantálja semminek az igazság voltát. „Miért gondolja, hogy magának igaza van? Az ügyvéd nem vette ugyanezt észre?” Hát, nem. Vagyis továbbra is érvényes a graffiti igazsága: „Egyél sz@rt! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!” Még a szakemberek összecsengő véleménye sem feltétlenül az igazság maga, mert őket is befolyásolja a világnézetük, a projekcióik, az előítéleteik.

Aztán szól még arról is, hogy a szemtanúk szinte a legritkább esetben használhatók fel bárminek a bizonyítására, hiába is tartja ennek ellenkezőjét a közvélekedés.**

Aztán szól arról is, hogy miközben mindenki rohadtul kompetensek tartja magát mindenben, mindenről veszettül határozott véleménye van, voltaképpen a kompetencia és a vélemény rigófing a szélben.
Szól még arról, hogy legtöbbször az zavar a másikban, ami önmagunkban zavar bennünket. „Megölöm! Megölöm!” – üvölti az egyik esküdt a másiknak, aki az előbb bizonyítéknak tekintette, hogy a fiú azt kiabálta az apjának, hogy: „Meg foglak ölni!”

Valahogy úgy érzem, a Rose által kiaagyalt történet az életünkről szól, a képmutatásinkról, a világról és önmagunkról kialakított előítéleteinkről, a felszínességünkről és a közönyünkről.

S bizony, Rose optimista. Azt mondja, a józan ész elvezethet a feloldó, logikus, ésszerű konszenzusig. Én nem vagyok ennyire optimista.

Eddig végig a filmről beszéltem. De közben nem is, mert a könyv, vagyis a drámaváltozat gyakorlatilag csont ugyanaz. Olvasva viszont marhára zavart, hogy a kizárólag a számukon nevezett esküdteket rendre kevertem. Iparkodtam legalább a borítón levő színészekhez kötni őket, hogy ne legyenek teljesen felcserélhetők. De olyan rövid a dráma, hogy mire belejöttem volna, már véget is ért az olvasás.

 *  vö.: https://moly.hu/konyvek/theodore-dalrymple-az-eloiteletek-dicserete
** „…a téves azonosítás a hibás bírósági ítéletek leggyakoribb oka. Az Ártatlanság Projekt (Innocence Project) nevű szervezet például megállapította, hogy a később elvégzett DNS-tesztek alapján utólag felmentett több száz elítélt 75%-át azért ítélték el, mert a szemtanúk pontatlanul azonosították a tettest. Azt hihetnénk, hogy az ilyen felismerések nyomán alapjaiban átgondolják a rendőrségi szembesítés egész folyamatát. Sajnos az igazságszolgáltatás rendszere ellenáll a változásoknak, különösen, ha a változtatások alapvetőek – és kényelmetlenek.”  (Leonard Mlodinow: A tudattalan, 2012)


5/5

(Megírás időpontja: 2011)

süti beállítások módosítása
Mobil