Tekintsünk el attól, hogy a könyv három illusztris „szereplőjének” e holtvilági találkozása a Biblia szerint lehetetlenség, ez csupán apropó egy zseniális gondolatkísérlethez a kereszténység melletti érveléshez!

Ha ettől eltekintünk, marad a zsenialitás és a briliáns gondolatmenet. Volt, ahol viszonylag edzett érvrendszeremet is meglepte a megidézett alakjaihoz méltó szerző. Már ha ez egyáltalán jelent valamit. A Dawkins-féle csípőből előszedett, de tartalommal nem bíró, kereszténység-fitymáló, a hit és az értelem össze nem egyeztethető badarságára méltó válaszokat, szempontokat nyújt a könyvecske. Ezt nem azért mondom, mert drukkoltam, hogy így legyen, hanem azért, mert azt mondom, így van. 

Ajánlom innen és túl, mellette vagy ellene egyaránt! De nagyon!

5/5 
(Megírás: 2011)

Lehet, lehet, lehet… A puding próbája az evés.

De nem vagyok éhes.

Nem hiszek a módszerekben igazából, talán azért. Vagy csupán azért, mert ahogyan öregszem, a lelkem mélyén egyre inkább egy erőszakos, galád, énérvényesítő alak vagyok, aki nem akar ablakot nyitni, nem akar mindig okosabb, megfontoltabb lenni, s nem akar mindig lábtörlő lenni, s akar néha haragudni, minősíteni és elítélni.

De komolyan: tényleg olyan érzésem volt, hogy ha hallgatunk a szerzőre, az embernek folyamatosan fedőt kell tennie a kommunikációjára, és gazembernek kell éreznie magát, ha valakinek minősíthetetlen viselkedését minősíti és elküldi a francba. A szerző tán még Jézust is lebeszélte volna a jeruzsálemi templom kirámolásáról: „Olyan erőszakos vagy! – mondta volna a Szeretetnek. – Rossz a kommunikációd! Ablakot nyiss, ne falakat építs! Micsoda értékelő beszéd azt mondani a farizeusoknak, hogy viperák fajzatjai: ez értékelés, nem megértés!” 
etc. etc. 

Ezzel együtt: tényleg halálosan kevés ma a meghallgatás, a hallgatni-tudás. Ezáltal pedig a valós probléma-megoldás is.

Én meg ma összevesztem a feleségemmel, és kiszálltam az autóból, nem mentem strandra, vele meg a gyerekkel. Itthon punnyadok és írok mindenféle antiajánlásokat. 

Ablakot kell nyitnom, lám!

2,5/5

A közelmúltban jártam a Semmelweis utcában, ahol is megálltam a Magyarok Háza kirakata előtt, amelyben a Magyarságtudományi Füzetek eddig megjelent számai kínálták magukat. Úgy a huszonegynéhányadik példányig az összes ott sorakozik a polcomon. Akkor valahogy lemaradtam a sorozatról. Egyből azt stírőltem, miről maradtam le. Egyből feltűnt Einstein arca. Mint kakukktojás. Mert, ugye, Magyarságtudományi Füzetek. Einstein meg kevésbé magyar. A tudomány, mint olyan, még kevésbé. Einstein pedig nyilván nem magyar világképről írt. Azonnal betértem megvenni. Nem sikerült, mert csak nagy címletű bankjegy volt nálam, s nem tudtak visszaadni. De legközelebb már kiszámolt pénzzel mentem.

A füzet megmagyarázza a megjelentetés okát: túlléptek a kitűzött célon, mert a szerző, dr, Balogh Sándor mondanivalója egyetemesen fontos.

Vágjunk bele! 

A szerző nem állít mást, mint azt, hogy a tudomány mára zsákutcába jutott. A materializmus zsákutcájába, amely kizárólag alulról próbál felfelé gondolkodni, és a részletek alapján próbálja összeállítani a nagy egészet. S így eleve tudománytalannak ítél mindent, ami ebbe a világképbe nem fér bele. Valahogy úgy, ahogyan egy lábjegyzetben idézett, álhivatalos szócikk megállapítja: Tudományos fikció – olyan tudományos elmélet, amely kihagyja Istent. Holott, mondja a szerző, a teljes kép csak hierarchikusan megismerhető. Valahogy a jól ismert arisztotelészi oksági elmélet alapján: minden mozgás mögött ott van a Mozgató. S mert így tesz a tudomány, kénytelen a véletlen, a valahogy, az önszerveződés, és a tudjuk szavakkal manipulálni. S mondja, az utóbbi, a tudjuk mögött jobbára ennyi áll: 

A redukcionista módszer könnyen megzavarja a laikust: ha egy tudós „tudja” ki vagyok én, hogyan vitatkozhatnék egy tudóssal, egyáltalán meg merhetem-e kérdőjelezni, amit egy tudós „tud”? Pedig az ilyen „tudjuk”, gyakran csak azt jelenti, hogy ismerjük a közvetlenül látható előzményeket, de fogalmunk sincs, hogy mi okozta az előzményeket, és hogyha az előzmények létrehozzák a vizsgált eredményt, vajon miért történik az, ami történik.

Balogh Sándor nagyot mer: azt állítja egy einstein-i előszó alapján, hogy a tudománynak új paradigmára van szüksége, mert a jelenlegi, ahogy írtam, zsákutca. Képes törvényszerűségek felismerésére, de alig képes többre, mint milliárdok elköltésére olyan sehová sem vezető kísérletekre, mint a részecskegyorsítás, vagy az ellenőrizhetetlen húrelmélet körüli cécót. S amivel foglalkozik, annak már régen alig van gyakorlati haszna.

A kvantumfizika (nocsak, ismét!) sok mindent felborított. Ismerjük a hatásait, de nagyon ismerjük a miértjeit, a hogyanjait. Ráadásul teljesen felborította a statikus newton-i fizika egyetemlegességét. A „hiszem, ha látom” hozzáállás teljesen értelmét veszítette, hiszen régen túllépett a fizikailag érzékelhető három dimenzión. Az amiről beszél, amit feltételez, már régen olyasmi, mint a hangyáknak magyarázott konyhatechnika.

Dr. Balogh Sándor mondanivalója gyakorlatilag leegyszerűsíthető a következőkre: 1. Ami van vagy történik és amit az okság elve megkövetel, az nem lehetetlen, nem lehet kizárni a tudományok területéről. 2. Amikor a végső dolgokról van szó, el kell fogadni, hogy valami vagy Valaki VAN. 3. Isten elégséges oka a valóságnak. 
De azonnal ki is emeli, hogy ez nem „istenhit”, nem hit a teremtő Istenben, hanem tudományfilozófiai konklúzió, annak megállapítása, hogy létezik egy teremtő Isten . Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez az Isten nem szükségszerűen azonos sem az Ó- sem az Újszövetség Istenével. (Gondolom, ez sokaknak megnyugtató.) Pusztán csak azt, hogy Isten van. Mint létező oka mindennek.

Ez a könyvecske lényege. Amit természetesen doktor Balogh sokkal hosszabban, kimerítőbben és tudományosabban fejteget. Sokszor úgy, hogy fel is adtam a megértését a tudományosabb részeknek. Ismerethiány és hiányos szürkeállomány végett. Viszont, ahogy többször leírtam már, éppen a kvantumfizikáról olvasott egy-két könyv volt az, ami megerősített abban, hogy a tudomány nem mindenható, és sokszor ugyanúgy képviselőnek metafizikai befolyása, hite alatt áll, mint az általa kárhoztatott vallások képviselői. (A szerző erre hozza példának a nyugati orvostudományt, amely, szemben a keleti orvoslással, csak kezeli a betegséget, néha nagyobb bajt okozva, mint amit az alapállapot jelentett, szemben a keleti orvoslással, amely az embert, mint egészet nézi.) S így eleve kizár magyarázatokat, mert nem illenek bele a világképébe. Ez a zsákutca.

Amit nem fogtam fel az a lényeg: mitől új ez a paradigma? A XIX. század végéig az összes tudomány képviselőnek ez volt a világképe. (Figyelj, Szerelmetesfeleségtársam!) A zene is tudomány, és például Bach egész életét annak szentelte, hogy művein keresztül mutassa, bizonyítsa be Isten létezését, nagyságát és szeretetét.

Dr. Balogh Sándor írását csuda izgalmasnak és felettébb naivnak találtam. Ha egyet is értek vele. Amit át akar adni voltaképpen hitkérdés. S tudomány emberei, néhány kivételtől eltekintve, ha el is jutnak odáig, hogy valamire már csak a VAN lehetne magyarázat, nem lépik át a küszöböt, mert a következtetést eleve kizárják. Ebben képtelenek hinni, számukra megváltoztathatatlan, hogy a véletlenben, a valószínűlegben, az önszerveződésben higgyenek.

4/5

Úgy istenigazából nem tudom, kicsoda Antalffy Tibor. A neten sem találtam sok mindent róla, jóformán a könyveit, meg a blogoldalát, mint legöregebb bloggerét. 

Érdekes egy világ ez! Az emberi eszet dicsőítő francia forradalom óta az eszetlenség gigantikus térhódítását figyelhetjük meg, jobbára a humanizmusra, a logikára, a jogra és az észszerűségre hivatkozva. Vagyis az eszementség nemes elvek, célok mögé bújik. Ami a Brian életében még roppan meghökkentő és mulatságos volt*, mára a legkomolyabb polémiák tárgya, hódít az emberi jogok érvényesítése és a gender-ideológia.

Szilvay Gergely kemény fába vágta a fejszéjét. Már az alcímmel kihívja maga ellen a Sors liberális haragját: Kritika a klasszikus gondolkodás fényében. Mert, ugyan, mi a klasszikus? Például a férfi-nő kapcsolattól bármilyen irányba, mértékben, technikában eltérést mutató kapcsolatok akármilyen formája? S miért baj, ha két ember, függetlenül attól, hogy mi van a lába között, szereti egymást? Miért kell ezt kritizálni? Miért ne lehetne két azonos nemű szerelme tartalmasabb, mélyebb, az általuk örökbe fogadott gyerekeknek többet mond, mint egy tartalmatlan, képmutató, hazug heteroszexuális kapcsolat. Kinek fáj, hogy két (vagy több) ember mit csinál zárt ajtók mögött, miért kell mondvacsinált okokkal megtagadni tőlük azt a jogot (élettársi, házastársi kapcsolat), amit bárki más megkap? Miért ne lehetnének házasok, miért ne fogadhatnának örökbe gyerekeket? (Nem sorolom tovább a liberális érvek néha valóban elgondolkodtató tömkelegét.)

Szilvay nem kertel, nem szépít, nem próbálja óvatos tekintetével folyamatosan figyelni az érveivel szemben állók emberi, politikai érzékenységét. Mondhatnók, távol áll tőle a polkorrekt fogalmazás gondolata is. (Ezzel engem teljesen megnyert magának.) De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy érvek nélkül, bármiféle tekintélyre hivatkozva (legyen az akár klasszikus gondolkodás, az évezredes gyakorlat vagy Isten) megpróbálná leuralni a vele egyet nem értőket, a vele szemben állókat. Akkor sem, amikor azt a nevetséges, morbid érvet kell például megvitatnia, hogy a nemek, a férfi és a női mivolt, azt ne mondjam, princípium voltaképpen semmit sem jelent. (Én egyébként itt akadtam el: erről polemizálni kell? A gépszíj a földön, és újra bootoltam.)

Miközben Szilvay érvel, egyértelmű, hogy alaposan végiggondolta, amit ír, amit gondol. Nem valakik, valami ellen érvel, hanem valami mellett. Még akkor is, amikor rámutat az alapvető témájának feloldhatatlan, vagy csak a Brian élete-nek logikájával feloldható a társadalmi, logikai, biológiai és sokszor kétségbeejtőn nevetséges ellentmondásaira.

Nem mondom, hogy könnyű olvasmány a kötet. De azt igen, hogy de mindvégig érdekfeszítő, alapos, nem kertelő, nem törleszkedő és nem durva. Nem pusztán egy indulatos, könnyű pamflet az azonos neműek kapcsolatai, házassága ellen, nem csupán a klasszikus, konzervatív értékek egyoldalú mantrázása, hanem széles-, mondhatni teljes körű végiggondolása a témának és határkérdéseinek. Elég csak a kötet tartalomjegyzékre rápillantani itt, a Molyon. Az is tény, amit @Sytka olvasótársunk megállapít pompás értékelésében: sokszor annyira széles spektrumban fogja be Szilvay Gergely az érveket, hogy már-már úgy érezzük, a türelmünkkel játszik, és túl messzire merészkedik a témától. Ez az egyetlen olyan pont, amikor felmerül a kérdés, hogy ebben a betegesen polkorrekt, szélső liberális módon intoleráns világban bizony van határa a bátorságának és határozott véleményének, amivel a témához nyúlt. Minden bizonnyal ezért a túlbiztosítás. De ettől függetlenül minden tiszteletem a szerzőé. Én magamban itt a Molyon is érzem azt a fajta belső stoppot, öncenzúrát, amit az 1989 előtt, a rendszer- és a vezetőket illető kritikák kimondásakor, leírásakor érzett a honpolgár; nincs különbség, csak a tematika változott, s a figyelő szemek, bár mást vizslatnak, mégis ugyanúgy vizslatnak, s adott témákra sutty!, lecsap a siserecsoport (mert a had az túlzás lenne). Szilvay Gergely meg sem próbál polkorrekt lenni. Csupán minden szélsőséges indulattól és érzelemtől mentesen: érvel. S az a fura, hogy valahogy így objektív. Miközben, ugye, a könyv alcíme is azt sugallja, hogy itt egy pokolfajzat konzervatív veri majd a nyálát. S lám, miközben persze, igen, aközben meg egyáltalán nem.

Afelett tűnődtem egy picit, hogy vajon mit ér el a vaskos tanulmányával? Mert nyilván csak azok fognak egyetérteni vele, akik a „mindenbuziköcsögötkikellirtani” és a „egyéniszabadságjogokhozsemmiközükarohadtfasisztáknak”-spektrumok között vannak. S csak azok fognak egyetérteni vele. És akkor mi van? Vélem, hogy a tanulmány összeállításának a fő célja az volt, hogy a törvényhozásban sertepertélő képviselők számára mutasson logikai, morális, biológiai, és teológiai utat. De vajon őket érdekli-e ilyen mélységben a kérdés? Kételkedem. S vajon őket nem köti-e a politikai berkekben is kötelezővé vált idióta, intoleráns polkorrektség? Dehogynem! 

De legalább ketten vagyunk a moly.hu-n, akik elolvastuk (és ketten még olvassák). 

Részemről nagyon köszönöm a lehetőséget!

A könyv tartalmáról csak egyetlen gondolat: meggyőz arról, hogy a homoszexualitás nem természetes dolog (miközben körüljárja, mi a természetes), sorra veszi azokat a kérdéséket, amelyeket a melegházasság és a meleg kapcsolatok mellett fel szokás hozni, és sorra meg is cáfolja őket, miközben komoly mélységben bemutatja a kritikája témája mellett felhozott érveket is, az érvei elleni ellenérvekkel egyetemben.

Egy gondolat a könyvről, mint tárgyról. Négyszázhatvannégy oldal, tehát nem vékony kötet. Nem keménykötésű a kiadás, mégis van súlya, egy kézben nem tartható, mindenképpen kettő kell hozzá. De mert a gerincnél strapabíró, erős ragasztást alkalmaztak, a könyv kinyitva nem tehető le a kézből, tehát azt, hogy magunk elé tesszük ágyra, asztalra, felejtsük el! Viszont olyan margóarányokat alkalmazott a tördelő, bár kétségtelenül betartotta a tipográfiai szabályt, miszerint a kötéstől az óramutató járásával megegyező irányban növekszik a margóméret, ami miatt a könyvvel gyakorlatilag folyamatosan küzdeni kell. Komoly fizikai munka, ínhüvely-gyulladás generátor nyitva tartani, és a margó felőli szöveget olvasni. Hatalmas mellényúlás. Ennél rosszabbak már csak az Osiris könyvei, amelyek ragasztottak, vaskosak és legalább szét is hullanak, ha az ember kinyitja őket.) Éppen a célt, az olvasást, a tanulmányozást akadályozza a könyv megtervezése. Nem hiszem, hogy direkt. Bár, annyi összeesküvés van, miért itt ne lenne? :-)

* https://www.youtube.com/watch…

5/5 

Peter Tatchell, az egyik vezető brit melegaktivista viszont úgy véli, nem minden szexuális töltetű gyermek-felnőtt kapcsolat okoz sérülést, lehet ennek pozitiv oldala is, amelyet a nyugati kultúra nem hajlandó elismerni, még ha a pedofíliát el is kell ítélni. A Journal of Homosexuality című folyóirat 1990-ben különszámot szentelt a pedofíliának, pontosabban a „férfiak nemzedékközi intimitásának”. A cikkek hangvétele nem volt elítélő. Theo Sandfort professzor, a kötet főszerkesztője egyben az Utrechti Egyetem Meleg-és Leszbikus Tanulmányok Tanszékének vezetője volt. A kiadvány egy 1999-es számában Harris Mirkin le találta írni, hogy a pedofilokat ugyanúgy elnyomta a társadalom a történelem folyamán, mint a feketéket. A pedofília és a melegmozgalom között a pedofil-különszám egyik tanulmánya szerint – amit egy, a pedofília legalizálásáért küzdő szervezet, a North American Man/Boy Love Association alapítója, David Thorstad irt – mindig volt átfedés. A pedofíliáért küzdők ugyanazon a módon érvelnek mint a melegek: hogy hajlamuk velük született, és nem tehetnek róla. (266.)

A meleg párok örökbefogadási joga mellett gyakran úgy érvelnek mindenkinek joga van a boldogsághoz, mindenkinek joga van a gyermekvállaláshoz. Nem tagadhatjuk meg senkitől a gyermekek okozta örömöt. Elizabeth Marquardt szerint: „A hangsúly mindinkább a felnőttek gyermekhez való jogán van, mintsem pedig azon, hogy a gyermeknek szüksége van rá, hogy amikor csak lehetséges, az apja és az anyja nevelje fel, és ismerje a szüleit.” (265.)

 

Gareth Kirby, az Xtra West cimű meleglap szerkesztője 2001-ben azt irta: a „legális házasság" ellentétes a melegszubkultúra természetével: „A mi kultúránkban nem hoztunk létre egy olyan hierarchiát, mint a heteroszexuális kultúra. Mi tudjuk, hogy a szerelemnek számos arca, neve, helye, kora van. Tudjuk, hogy egy harminc éves kapcsolat nem jobb, mint egy kilenchetes vagy egy kilencperces élmény – más, de nem jobb. (…) Tudjuk, hogy két ember egy nyitott kapcsolatban épp olyan mélyen szeretheti egymást, mint egy zártban.” 
Ronald G. Lee, aki „a homoszexualitás őrült menhelyéről érkező menekültnek" tartja magát, leszögezi: a melegszubkultúrában nem azért ilyen meghatározó tényező a promiszkuitás, mert a törvények úgymond „tiltanák" a melegházasságot vagy mert a melegek „internalizált homofóbiától" szenvednek, hanem azért, mert ha tehetik, a melegek túlnyomó többsége a promiszkuitást választja.” 
A volt leszbikus Melinda Selmys azt írja a melegszex pszichológiájáról: „Mi nem a másikkal szeretkeztünk, hanem mindenki beleegyezett, hogy névtelenül a másik archetipikus ideálját fogja szolgálni. A szex által egy másik, stilizált, idealizált énné váltam, és a pszichém bizonyos kivetítésével tokéletes »másikká« lettem, akinek megvolt a képessége, hogy beteljesítse a legmélyebb vágyaimat.” Ez az anonimitás viszont tökéletesen ellentétes egy egészséges párkapcsolat és egy házasság jellemzőivel. Mindez azt mutatja – jegyzi meg Robert Reilly –, hogy a „melegszerelem" természete nem felel meg a házasság természetének. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lehetne tartós és kizárólagos kapcsolat két meleg között. (239–240.)

 

Az azonos neműek házasságának bevezetése mellett szokás felhozni a görög társadalom homofíliáját; ellenzését párhuzamba szokás állítani a második világháború előtti, zsidók és nem zsidók közötti házasságot tiltó törvényekkel és a Egyesült Államok, főleg a feketék és fehérek közti házasságot tiltó faji törvényeivel. A melegjogi mozgalmat ezzel együtt a feketék polgárjogi harcához szokás hasonlítani, kimondva-kimondatlanul egy kalap alá véve bármilyen etnikai, vallási vagy épp szexuális kisebbséget. 
Így, aki ellenzi a melegházasságot, arról automatikusan kimondatik, hogy homofób, intoleráns, felvilágosulatlan, latens rasszista ráadásul valószínűleg kisebbségi komplexusai vannak a világgal szemben. A homofóbia, ami „az azonostól való félelmet" jelenti szó szerint, eredetileg a melegektől való megmagyarázhatatlan idegenkedést, esetleg a homoszexuálisok utálatát jelentette, ma már viszont a melegmozgalmi agenda bármiféle kritizálását – például a melegházasság egyszerű ellenzését-is magába foglalja. Aki pedig homofób – vélekedik a vulgárpszichológia – az saját latens homoszexualitásával nem akar szembenézni, azaz öngyűlölő meleg. Mert hát miért zavarja a heteroszexuálisokat, ha a melegek is házasodhatnak. Jobb lesz nekik attól, ha nem házasodhatnak a melegek? Miért akarják ráerőltetni „saját nézeteiket” másokra? És miért akarják „betiltani" az azonos neműek házasságát? 
Ez a kötet ezekre a felvetésekre, megállapításokra, kérdések kíván válaszolni a természetes, józan ész alapján; majd arra is rámutat, hogy a hagyomány és a vallás érvényes hivatkozási alapok. (17.)

 

A leszbikus aktivista, Mashasen azt találta mondani 2012-ben: a melegházasság bevezetése szerinte elsósorban nem arról szól, hogy a házasság elérhető legyen az azonos nemű párok számára, hanem a házasság újra definiálásáról és lerombolásáról, Kár volna persze Gessen véleményét általánosnak tekinteni a melegházasság hívei között: sokan vannak, akik tisztelik az intézmény tartósságát és szentségét, s éppen hogy házasság- és családpártiak. Ettől azonban még a forradalmi értelmezés forradalmi, inkonzisztens, a határokat elmosó értelmezés marad: „Ha egy férfi össze tud házasodni egy máik férfival, és egy nó egy másik nővel, akkor bárki össze tud házasodni bárkivel. Ha a biszexualitás érvényes, akkor két férfi és egy no alkothat egy triádot (throuple), vagy két férfi és két nő, akik kapcsolatban vannak teract), »összeházasodhat« egymással. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy levonjuk a következtetést: ha a házasságot bárki úgy értelmezi, ahogy akarja, akkor az nem jelent semmit sem egyáltalán.” (214.)

 

Politikatudományi közhely, hogy a többség zsarnokságát valamiképp korlátozni kell, s többek közt ezt is szolgálja a jogállam, a parlament, a hatalmi ágak szétválasztása, az alkotmány, az alkotmanybiráskodás. A kortárs liberális demokráciák emberi jogi paradigmája retorikai szinten sokkal inkább a bármilyen értelemben vett kisebbségek jogaira koncentrál, mintsem a per definitionem elnyomásra hajlamos többségre. Holló András, a magyar Alkotmánybiíóság egykori főtitkára is úgy vélekedik, hogy „a többségi demokrácia nem jogállami kategória". 
Kérdés tehát, hogy tényleg értelmezhető-e a többség korlátozása az emberi jogok kiterjesztésének szándéka miatt a demokrácia kiterjesztéseként. A demokrácia ugyanis a szó eredeti értelmében népuralom, egészen pontosan a nép többségének az uralma. Ha ezt a többségi döntéshozatalt korlátozzuk, akármilyen nemes célok érdekében is, akkor az nem a demokrácia kiterjesztése, hanem korlátozása. Nem biztos persze, hogy ez a korlátozás oly megvetendő lépés volna, sőt erős indokaink lehetnek a többség hatalma korlátozása mellett; ám illik bevallani, hogy ilyenkor bizony egyéb célok érdekében korlátozzuk a demokráciát. Ennek elmulasztása minden bizonnyal a kortárs közbeszéd állapotának köszönhető, aminek a keretei közt a demokrácia tabusítva van, s a kormányzati döntéseket többek közt azok „demokratikus” mivolta legitimiálja. 
A liberális tehát inkább megszorító jelző a demokrácia előtt, nem pedig kiterjesztő: a liberális demokrácia kevesebb demokráciát jelent a szó eredeti jelentéséhez képest. (102.)

 

A kortárs politikai gondolkodásban vannak olyan áramlatok és szerzők, akik rossz szemmel nézik a politika liberális demokráciákhoz köthető eljogiasítását. Ez a tendencia abban nyilvánul meg, hogy egyre több kérdésben a bíróságok, az alkotmánybíróságok és a jogászok döntenek, mivel az emberi jogi gondolkodás őket tartja a morál független letéteményeseinek és a kisebbségek védelmezőinek, s imigyen egyre több kérdésre tekintünk jogi kérdésként politikai helyett. Holott alapvető etikai kérdésekben (s szerintünk ilyen alapvető etikai kérdés a melegházasság is), amelyek a politikai közösség egészét érintik, egy jogász és egy bíró nem jobb ítélkező a hétköznapi embereknél, sőt –jegyezhetjük meg Richard Bellamyval –: miért gondoljuk, hogy a bírák dönteni fognak tudni olyan kérdésekben, amelyekben Platóntól a XX. század második felében az igazságosságról értekező John Rawlsig még a legnagyobb politikai filozófusok sem jutottak dűlőre? A jogászok sem társadalmi vákuumban dolgoznak, ugyanúgy hatással van rájuk számos tényező.(109.)

 

Nem szeretnénk sem a demokrácia értékét, sem a jogászok munkáját lebecsülni, és tisztában vagyunk a többségi modell problematikusságával is. Nem tisztünk eldönteni a demokráciáról szóló vitát,vagy megállapítani, melyik demokrácia-értelmezés a „jobb” (már ha létezik ilyen egyáltalán). A demokrácia-elméleti kitérő azért volt fontos, hogy rámutassunk: erősen megkérdőjelezhető annak a gyakorlatnak a demokratikussága, amelynek nevében a melegmozgalom kitér a népszavazások elől, a melegházasságot pedig számos helyen gyakorlatilag bírósági döntések vezetik be. A népuralom közvetlen megvalósulása nemkívánatos és nem is lehetséges, ám a politika napjainkban tapasztalható eljogiasítása, amelyben – mint bemutattuk – része van a melegmozgalomnak is, aggodalomra ad okot. A melegmozgalom a demokráciát az emberi jogok szinonimájaként alkalmazza, ami téves értelmezés, ahhoz képest pedig, hogy milyen gyakran hivatkozik a demokráciára, kerüli a demokratikus eljárásokat. (111.)

 

Az EP 2015 júniusában elfogadta a gender mainstreamingről, a férfiak és nők közötti egyenlőségről szóló Maria Noichl-jelentést, amelyben az olvasható: az EP „ ismételten felhívja a bizottságot és az Egészségügyi Világszervezetet, hogy a nemi identitással kapcsolatos rendellenességeket töröljék a mentális és viselkedési rendellenességek listájáról, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a Betegségek Nemzetközi Osztályozása 11. változatával (BNO-11) kapcsolatos tárgyalásokon a másság e megnyilvánulásait, valamint a gyermekkori nemi sokszínűséget ne minősítsék kóros jelenségnek”, azaz a szöveg végső soron ellenzi a nemi identitásukkal küzdő gyermekek biológiai nemüknek megfelelő identitását erősítő terapeutikus segítséget, épp abban a korban, amikor arra a legnagyobb szükség lenne, s amikor az a leghatékonyabb lehetne. (98.)

Oriana Fallaci neve számomra a Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvet jelenti. Jelentette. Pedig, úgy fest, nem az a legjobb, legfontosabb könyve.

Szigeti Jenő bizonyos körökben fogalom. 

Hoppá! Amikor a ceglédi Coop-ban lelt Szex és Szekszárd-ot elolvastam, bármennyire jókat rötyögtem rajta, nem lettem túl lelkes. A moly-os értékelésem végén megkérdeztem, milyen Réti, amikor nem Marcus Meadow álnéven ír Szex és Szekszárd-ot? Hárman a segítségemre siettek (Galagonya33, Robinson és brigg) siettek kedvet csináltak a folytatáshoz. 

Amikor a könyvtárban megálltam a krimi-polc előtt, az Üveghegyen túl és az Óperencián messze is híres vacak memóriám természetesen nem hazudtolta meg magát, fogalmam sem volt, melyik könyvet ajánlották: mintegy a család legkisebb gyermekeként (nincs testvérem) ezt emeltem le a polcról.

In medias res: nem bántam meg. Nagyon nem. Minden más olvasnivalómat félretettem, A hasonmás bankot robbantott. Köszönöm, feleim!

Mert: a poénok nagyon ülnek, s tényleg csak egy-két helyen éreztem, hogy a cselekmény, a párbeszéd pusztán azért van, hogy megágyazzon a viccnek. (Az egyik ilyen hely, amikor a főhős megkéri a kollégáját, hogy hallgasson ki helyette valakit, mire az közli, hogy rendben, úgyis tartozik egy vallomással. Se füle, se kapcsolata, se borja sem az éppen folyó cselekménnyel, sem az egésszel, bár jó kis szóvicc.) Tény, hogy egy idő után már nem fogtam vissza magam a BKK közönsége előtt sem, hadd legyenek kíváncsiak, mi a francot olvasok!

Mert: a cselekmény döntő részben következetes, meglepő (és mulatságos; bár ezt már írtam), fordulatos, izgalmas. Komolyan: filmre való. De egészen komolyan! Akkor is teljesen így van, ha ezt a könyvet nem emiatt őrzöm meg a legjobb emlékeimben (emlékhelyeimben, tudod, Óperencia, Üveghegy, stb.), hanem a főszereplő alakja és humora miatt.

Mert: miközben nem éreztem plágiumnak cseppet sem, nagyon kedves olvasmányélményeket, vagy inkább azoknak érzetét elevenítette fel bennem: Rejtő, Fable, és (a sajnos nagyon magában álló) az Őfelsége magánnnyomozó-ját. Ez pedig nem kevés, de nem ám!

No, kb. egy hét, és megyünk megint könyvtárba!

P.S. (vagy sok héttel később): A könyvet odaadtam a nem éppen könyvmoly, s ha már olvas, akkor is inkább ismeretterjesztő irodalmat olvasó, huszonegy éves fiamnak. Egy hét alatt kiolvasta, és ez nála nagy szó! (A Korongvilág első részét fél éve olvassa, és azt mondja, tetszik neki… Érzékeltettem?) Aztán a vége felé járva szólt, ha megyünk könyvtárba, hozzunk még Rétit, s hogy ezt tervezem-e állandóra megszerezni, s ha igen (igen), akkor jó! Hoppá, hoppá! – a' la Cipő. 
Hoztunk Rétit a könyvtárból.

4,5/5

Ulpius-ház, Budapest, 2013 ISBN: 9789632547367

(Megjelent Polip címen is)

(Megírás: 2015)

Gimesi Dóra mesekönyvével a Molyon találkoztam. Szegedi Katalin rajzait meg réges-rég az exemen keresztül kedveltem meg. A könyv borítója pedig telitalálat, egyből megfogott magának. Gimesi Dóráról pedig semmit sem tudtam. (Most sem, de már olvastam egy könyvét.)

Amikor az első történetnek nekiveselkedtem, mert hogy, ugye, a csalóka cím két, nem összefüggő mesét rejt. Az első mese címe: Amikor a városban megállt az idő. Szóval nekiveselkedtem, de valami másra számítottam, csalódás volt. De valami ott bizergett odabent, mert éreztem, a csalódás most nem az író teljesítménye, hanem az én hozzáállásom, prekoncepcióm terméke.

A második nekifutásnál márt jöttek az ízek, a fények, a zamatok. Gimesi Dóra valami nagyon szépet, ízeset, pasztell-fényeset kevert. Olyan meséket, ami úgy reálisak, hogy telis-teli vannak lírával, de közben mégsem lesznek lilák. Úgy szimbolikusak, hogy közben mégsem lesznek ezmegmiafenék. Gimesi Dóra olyan mesét írt, ami szerintem a szépségével, játékosságával, melankóliájával kortalanná tette a meséjét. (De azért van olyan sejtésem, hogy a kicsik annyira nem fogják díjazni.) Ha hasonlítanom kellene, elsőre Oscar Wilde jut eszembe. De nem teljesen találó a hasonlat, Gimesi finomabb, pasztellebb.

Az első mese, az Amikor a városban megállt az idő*, egy gyönyörű szerelem története, két össze nem illő, khm, ember (á, nem, de mégis) hatalmas egymásra találása. Akik mégsem tudnak együtt maradni, mert mindkettőnek meg van a maga hatalmas közösségi feladata. De képtelenek egymás nélkül élni is. Nagy dolog, talán a legnagyobb dolog a csuda-szerelem. Tanúsítom!

A Macskaherceg kilencedik élete szintén egy gyönyörű, fájdalmas, beteljesületlen szerelem története. Itt nem a kötelesség, hanem a megszokás, a volt életmódtól való elszakadás képtelensége a tragédia oka.

S miközben, igen, Gimesi Dóra tragédiákat ír le, mégis az ember fia nagyokat nyel a szépségtől, és némi sírhatnéktól. Mármint ha nő! (Férfiként nem árulom el, hogy dehogynem, így is…)

Ám minden tragédia ellenére kedves, szép meséket olvasunk. Nagyon szépeket, egy külsőre is nagyon szépen megalkotott könyvben. Szépeket, mert Gimesi hisz a szerelemben. S van annál szebb dolog? S nem áll meg ott a meséiben, sőt, éppen ez a lényeg, hogy a hős meg a hősnő végre egymásba szeret, hanem azt mutatja meg, mi van ezután. Mert a lényeg, a keményebb próba csak ekkor jön! És itt szép nagyon mindkét történet: {{mert a válás, az elszakadás után mindkét páros egymásra talál, igazán megküzd a szerelméért, és akkor kapja meg, amikor lemondott róla.}} Nagyon fontos tudás!

Szegedi Katalint még nem is dicsértem, pedig nagyon megérdemli most is!

* Semmi köze Hrabal mester művéhez, a A városka, ahol megállt az idő-höz. Vagy maradjuk annyiban, hogy én nem találtam kapcsolatot.

5/5

No, milyen jót tesz az ember gondolkodásának ismeretbővítésének, ha egy régi, jó ismerőse eszmerendszert vált! Írtam már: egy régi eszmetársam keresztényből harcos ateista lett. Megdöbbentem. Csinált egy blogoldalt, hogy új eszméit, felfedezésit másokkal is megossza. Rendszeresen olvasom az amúgy színvonalas oldalát. Gondolatébresztő ugyanis. 

Már első olvasatra éreztem, hogy bár magam is posztkeresztényként szemlélek egy csomó mindent, de olyan messzire nem jutottam, mint ő. Ráadásul sok mindent írt, ami logikusnak tűnik ugyan, de valahogy nem volt gömbölyű. Csak éppen, műveletlenségem okán, nem tudtam megfogalmazni, mi hibádzik. Különös tekintettel arra, hogy bolygatja az ismeretelmélet, a tudomány nem egy témakörét, nem csupán a teológiai, bibliakritikai kérdésekre vetődött rá. A nagyobb gikszereket a tudományról kifejtett nézeteiben éreztem. Amiket, ahogy látom, bőven tanulta Dawkinstól is.

Dawkins biológus. Ateista biológus. Harcos ateista biológus. Mondhatnám, a biológia apologetikája az életműve. 

Dawkins könyvei a nagy hatású ismeretterjesztő irodalom polcára valók. Jól ír, logikus és meggyőző. (Az Isteni téveszmé-t hagyjuk… Az nem ide tartozik.)

Nem véletlen, hogy Alister McGrath, aki doktori címét molekuláris biológiából szerezte, de jelenleg, vagy legalábbis a jelen könyv kiadásának idején az Oxford Egyetem teológia professzora. S mint ilyen, ugye mindkét területen érintve van. Mindkettőn: a vallásén és a tudományén.

McGrath Dawkins ismeretterjesztő könyveinek fő mondanivalóját szedi mestermódon ízekre. 
Fő kiindulási pontja, hogy a tudomány és a vallás nem ellenségek. Nemcsak azért nem, mert a vallás által jócskán előrébb lépett a tudomány (nem kevés tudós szerzetes gazdagította a tudományos ismereteket), hanem azért sem, mert a vallás és a tudomány gyakorlatilag nem ugyanazon illetékességi területet jelentenek. Egymás ellen kijátszani őket jobb esetben botorság, rosszabb esetben csúsztatás és gonoszság. Ellenben semmi esetre sem tudományos

Dawkins alapállása az, hogy a kereszténység rosszindulatú, bigott, buta dolog. Természetesen ezt bizonyítani nem tudja. Isten nem létét lehetetlen bizonyítani. (Ahogy jelen ismereteink szerint a létét is.) Következtetni a tényekből lehet. De egyre egyértelműbb, s ezt már én mondom, hogy a prekoncepciók a következtetések eredményét jócskán befolyásolják.

McGrath viszont azt mondja, hogy a tudomány esetében is történhet hasonló. Ha valaki kísérletet végez, akkor a kísérlet körülményeinek felállítása gyakorlatilag befolyásolja az eredményt is. Különösen, ha kvantumfizikáról van szó. J. J. Thompsonn a XIX. század végén azért kapott Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy a fény részecske. A fia, George Thompson a ’20-as években azért, mert bebizonyította, hogy az elektronok hullámként viselkednek. S ez McGrath másik nagy érve (és a blogíró barátom egyik legnagyobb tévedése): Dawkins és jobbára az emberek (nem a tudósok) döntő többsége a tudományt, főleg a fizikát statikusnak, kauzálisnak, változhatatlannak hiszik. McGrath jócskán hoz példákat arra, hogy hány olyan tézise volt a tudománynak, ami mára idejét múlte, tévesnek bizonyult, holott tévedhetetlenül biztosnak hitték egykor, de mára már csupán mosolyogtató badarságok. 
Viszont rámutat arra is, hogy főleg a kvantumfizika előretörésével sok esetben a valószínűsíthető dolgok kategóriájában felmerült például egy alkotó (figyelem: nem feltétlenül és főleg nem megnevezve Isten!) gondolata is.*

Aztán persze sort kerít arra is, hogy megvizsgálja Dawkins kereszténységről, vallásról vallott nézeteit. Siralmasak. Ahogy fogalmaz: Dawkins alkotott magának egy ellenségképet, ami képnek a valósághoz vajmi kevés köze van, de aztán tűzzel-vassal kűzd ez ellen a maga alkotta ellenség ellen. S teszi ezt úgy Dawkins, hogy szemmel láthatóan a legkisebb késztetés sincsen benne az ellensége megismerésére.

A küzdelembe nem átall, és ez már valóban szomorú, olyan tudomány által korántsem bizonyított, megtámogatott vélekedéseket is bevetni, amiknek semmi valós alapjuk nincsen, s a tudóstársadalom zöme is értetlenül csóválja a fejét. Dawkins mém-elméletéről van szó. Azt mondja, hogy a genetika kódok továbbadására a gének szolgálnak az össznép tudattalan kulturális továbbélésére pedig a mémek. Arra, hogy hol vannak ezek, miből állnak, hogyan működnek, „természetesen” meg sem próbál választ adni. S csak hab a tortán, hogy ha az Isten-hit kulturális mém, akkor az ateizmus – ha már törvényszerűségről beszélünk – nem lehet az? Hehehe!

McGrath tiszteli Dawkins-t, mint tudóst, elismeri a vitathatatlan tudását, műveltségét, ismeretterjesztő képességét. De bátran kiáll az általa ismert tudóssal szemben, amikor az kivívott pozíciójához (nem tanszékre gondolok, hanem szellemire) méltatlan érvekkel, eszközökkel küzd. Rámutat Dawkins érvelésének hibáira, csúsztatásaira.

Olvasmányos a könyv, bár nekem kellett hozzá, hogy valamilyen szinten érintve legyek (blogos ismerősöm) a témában. Viszont majdnem folyamatosan olvastam, úgy, hogy közben viszont mást nem. Nálam ez jelent valamit. :-)

* Most olvasom John Gribbin: A multiverzum nyomában című könyvét. Nagyon óvatosan fogalmazva, de ő is utal arra, hogy a kvantumfizika egyre mélyebb ismeretében (ahol fő alapelv, hogy semmit sem értünk, csak alkalmazzuk, amit tudunk) a valószínűsíthető és a valószínűtlen eddigi tudományos kategóriái jócskán átalakultak; ő ezt például a szénatomok Nagy Bummm utáni viselkedéséhez fűzi hozzá: valószínűtlen, hogy úgy alakultak a dolgok, hogy az élet szénalapú lett, erre semmi értelmes magyarázat nincsen, hacsak…

5/5
Kalligram, Budapest, 2008, ISBN: 9788081010484 · Fordította: Both Előd

(Megírás: 2015)

Dawkins előbb felépít egy képzelt ellenfelet, majd megsemmisítő csapást mér rá. Nem túlságosan nehéz, és nem is különösebben igényes szellemi hőstett. (108.)

 

Nos, talán Dawkinst túlságosan leköti a vallásellenes könyvek írása, ezért nem marad ideje vallásos művek olvasására. Azon ritka esetekben, amikor klasszikus teológusokat idéz, általában másodkézből teszi, gyakorta riasztó eredménnyel. Dawkins kipécézi magának Tertullianus (kb. 160 – kb. 225) kora keresztény írót, akit különösen csípős megjegyzésekkel illet két, az írásaiból kiszemelt idézet okán: „ez bizonyos, mert lehetetlen” és „ezt mindenképpen el kell hinni, mert abszurd.” (…) Tertullianus sohasem írta le az alábbi szavakat: „ezt mindenképpen el kell hinni, mert abszurd.” A téves idézet minden bizonnyal azért kerülhetett elő, mert Dawkins másodkézből idézett.(124-125..)

 

Egy alapvető körülményt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk. XX. századi sorsunk egyik legnagyobb iróniája az, hogy számos sajnálatos gyilkosságot, intoleranciát és elnyomást éppen azok követtek el, akik úgy gondolták, hogy a vallás gyilkos, intoleráns és elnyomó – ezért az emberiség iránti jóakaratból gyökerestül ki akarták irtani bolygónk színéről. Még a legkevésbé kritikus olvasó is elcsodálkozhat azon, vajon Dawkins furcsa módon miért nem említi az ateizmus XX. századi véres nyomait. (142-143.)

 

Dawkins tökéletesen tisztában van azzal, hogy „ a tudománynak nem áll módjában, hogy bebizonyítsa egy természetfölötti lény nemlétét”. Érvelése szerint azonban nem engedhető meg, hogy ebből arra következtessünk, miszerint „egy magasabbrendű lénybe (vagy annak tagadásába) vetett hit tisztán egyéni hajlandóság kérdése”. De ki beszél itt egyáltalán „tisztán egyéni hajlandóságról”? Honnan származik ez az elgondolás? úgy tűnik, mintha Dawkins ebből arra következtetne, hogy ahol nem alkalmazható megfelelően a tudományos módszer, ott ismeretelméleti anarchia uralkodik. Mintha a természettudományos módszer nélkül az egyéni vélemények puszta szubjektivitására lennénk kénytelenek hagyatkozni. 
Ez a félrevezető magyarázat egy tökéletesen komoly és legitim, a tudományos módszer határairól folyó vitáról lehetővé teszi Dawkins számára a lényeg kikerülését. Ha a természettudományos módszer sem bizonyítani, sem pedig cáfolni nem képes Isten létezését vagy természetét, akkor vagy megválaszolhatatlannak minősítjük és félredobjuk a kérdést (Dawkinsnak ez esze ágában sincs), vagy más alapon válaszoljuk meg. (72.)

 

Ám a vita – jóllehet roppantul értékes és szellemileg lenyűgöző – vallási értelemben nem döntő. Dawkins a darwinizmust az ateizmushoz vezető szellemi autópályaként mutatja be. A valóságban azonban úgy tűnik, hogy a Dawkins által felvázolt intellektuális pálya megreked az agnoszticizmus kerékvágásában. És ha megrekedt ott is marad. Alapvető logikai szakadék tátong a darwinizmus és az ateizmus között, amelyet Dawkins legszívesebben ékesszólással, nem pedig bizonyítékokkal próbál áthidalni. Ha megalapozott végkövetkeztetésekre akarunk jutni, akkor azokat máshonnan kiindulva kell elérnünk. Akik pedig komolyan valami mást akarnak állítani, azoknak megfelelő magyarázattal kell szolgálniuk. 
Ez tisztán elvezet bennünket ahhoz, hogy fontolóra vegyük a bizonyítékok szerepét a tudományban és a vallásban, vagyis azt a kérdést, amelyről Dawkinsnak még sok mindent el kellene mondania. (102.)

 

Semmi kétségem sincs afelől, hogy Dawkins meggyőződéses ateista. Mindamellett, ettől a helyzet még nem meggyőző a nyilvánosság számára. Dawkins kénytelen az agnoszticizmustól az ateizmusig egy „hitbéli ugrást” tenni, ahogyan mások ugyanilyen ugrást tesznek az ellenkező irányban. Az elgondolás, amely szerint az ateizmus a vallásos hit egyik válfaja, problémamentes. Alig valamivel többet állít, mint amit mindenki amúgy is igaznak fogad el: nevezetesen azt jelenti ki, hogy az élet valóban fontos dolgai rendszerint a bizonyíthatóság hatókörén kívül esnek. Senki sem akarja Isten létezésének a kérdését teljes bizonyossággal eldönteni. Ez egyszerűen nem abba a kategóriába tartozik, mint annak eldöntése, hogy sík-e a Föld, vagy valóban kettős spirál alakú-e a DNS-molekula. A kérdés sokkal inkább annak eldöntéséhez hasonlít, hogy jobb-e a demokrácia a totalitárius rendszereknél. Ez nem dönthető el tudományos módszerekkel – ez azonban nem akadályozza meg az embereket saját véleményük kialakításában a kérdésről. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az ilyen jellegű kérdésekre vonatkozó döntéseik irracionálisak lennének. (120.)

Na, most. egyfelől az egyik kedvencem a Yes együttes, ezért a szuperlatívuszukban egyetértek Vasváry-Tóth-al, ami a zenekart illeti.

Ami viszont Vasváry-Tóth könyvét illeti, egyetértek legalább magammal, hogy ÍGY KELL MONOGRÁFIÁT ÍRNI! Így, hogy nem pusztán kronologikus sorrendbe teszi az együttessel megesett dolgokat, felsorolja a lemezeiket, a nagy turnékat, kiválásokat, visszatéréseket, stb., hanem értelmezi és értékeli a zenét, az előadásokat. 
S mindezt úgy, hogy az embernek kedve lesz tőle meghallgatni, amiről olvas. Mert nagggggyon intelligens ez a könyv, nagyon széles látókörűen, szerteágazón kapcsolódó idézetekkel, zenei utalásokkal, a szövegek elemezgetési kísérleteivel, s nagyon őszintén mutatja be a Yes zenekar lemezeit, tevékenységét és tagjait.

Gratulálok, Vasváry-Tóth úr! Ezután a könyv után egyetlen monográfia sem tetszett igazán, azok közül, amiket olvastam. Külalakilag szebbekkel találkoztam, de tartalmasabbal egyáltalán nem. S itt nem csupán a hazánkban született monográfiákra gondolok.

P.S.: A könyv olyan régen jelent meg, a Yes körül pedig annyi minden történt, hacsak Chris Squire azóta bekövetkezett nagyon szomorú halálára és Jon Anderson kiválásra gondolok, hogy a könyv igazán megérdemelne egy második, bővített kiadást.

5/5

No, most akkor döntse el ki-ki, hogy az esetleges Isten-élménye valóban egy Istentől kapott élmény, vagy csak a temporális lebenye szórakozik vele? Hívőként nagyon érdekes kérdés ez!

Szendi teljesen a lebeny szórakozása mellé teszi a voksát minden esetben, Páltól, E. G. White-on át a katolikus misztikusokig. 

Jómagam hajlok arra, hogy a kettő együtt műxik: a lebeny eszköz lehet Isten kezében. S közben van, amikor Isten nélkül szórakozik. Nem megnyugtató gondolat.

Érdekes olvasmány! Keresztényeknek is.


3,5/5

Jaffa, Budapest, 2008, ISBN: 9789639604681

(Megírás: 2011)

Már a cím és a borító is: figyelemfelkeltő. A téma még érdekesebb: hihetünk-e az agyunknak, tudjuk-e, amit tudunk, látjuk-e, amit látunk?

És nem! Nem kell mátrix ahhoz, hogy bizonyos illúziókkal becsapjon a második legnemesebb szervünk. S a szerzők azt mondják, nincs kivétel: mindenki azt hiszi, hogy ő az, de téved. Mindenki az agya illúzióinak a foglya, kivétel nélkül.

Csak éppen nem árt tudni, hogy miféle illúziókba ringat minket a gondolkodásunk.

A fő poént elsütöm: videót nézettek tengernyi emberrel. A feladat az volt, hogy a videón látható kosárlabda meccsen számolják meg, az egyik csapat mennyit passzolt. Percekig kellett csak figyelni és számolni. A videó végén megkérdezték, mennyit számoltak? És láttak-e bármi érdekeset a számolás közben? Furcsát? Kb. a versenyzők fele mondta, hogy semmit. 

Miközben a videó közepén bejött egy gorilla a pályára, szembe fordult a kamerával, integetett, majd kiment. S ezt nem vette észre a nézők körülbelül fele! Amikor elmondták nekik, mit kellett volna látniuk, azt mondták, ilyen nem volt! Újra nézették velük a filmet, mire azt mondták: ez egy másik film. A gorilla ott integetett nekik.

S ez csak egy illúzió, a figyelemé. Van még a tudásé, az emlékezeté, és a magabiztosságé. Ha kihagytam valamit, nem figyeltem eléggé… :-)

5/5

Magnólia, Budapest, 2011, ISBN: 9786155049439 · Fordította: Hodász Eszter

(Megírás: 2012)

A filmet láttam előbb, a váci Aporban óvónőnek tanuló lányom javaslatára (Neki a főiskolán ajánlották), s megnézve kivételesen nem voltunk egy hullámhosszon Szerelmetesfeleségtársammal. Nekem nagyon tetszett, napok múlva is gondolkodtam róla, ő nem volt lenyűgözve. Aztán eszembe jutott, hogy Svájcba „emigrált” barátaink polcán ott van a könyv, nekünk meg van bejárásunk a lakásukba: s már nincs ott a könyv.

*

De mindez lényegtelen. A lényeges, hogy mindenféle szokásomnak ellentmondva, előbb olvastam az értékeléseket, mint a könyvet. Voltaképpen kíváncsi voltam a film után, hogyan vélekednek a könyvről annak olvasói. Majdnem minden értékelést elolvastam. Nem szoktam ilyet tenni. Leragadtam. Volt egy szó, ami csőbe húzott olvasás közben: őszinte. Többen ezt írták. Hogy szinte elviselhetetlen az őszintesége. 

No, erre lettem kíváncsi. Manapság, a szókimondó (nem a trágárt értem most ez alatt) regények világában mit jelent az őszinteség?

*

Van két és fél gyerekem. Vannak sikerek, vannak kudarcok. A sajátjaimra gondolok.

Amikor a gyerekeim olyan tizeninnen voltak, exsógornőm egy közös nyaraláson ezt találta mondani a saját gyerekére: „Néha annyira hülye, hogy az elmondhatatlan!” 

Akkor lefagytam, újra bootoltam. Azóta is hálás vagyok neki ezért a mondatért. Megtanított arra, hogy a gyerekeim, bár belőlem vannak, nem a folyományaim, nem életem céljai, nem életem értelmei, hanem különálló egyedek, önálló akarattal, érzelemvilággal, gondolkodásmóddal, értékrenddel, személyi igazolványszámmal. S akik ezen a jogon szerethetők. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert belőlem vannak. S akik ugyanezen az alapon nem mindig szerethetők.

*

S itt a nagy kérdés, hogy mifene is a szeretet? Legrövidebben azt mondhatnám: dömdödöm. Csakhogy ez itt nem visz előrébb. Keresztényként tanultam meg, hogy a szeretet nem elsősorban érzés. Ha csak az, veszve van minden. A szeretet életelv, elhatározás, szívállapot: a szeretet adni-tudás. (Keresztényben: Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, a Fiú pedig úgy szeretett minket, hogy az életét adta.) 

Az adni-tudás nem a mélykakáig való benyalást jelenti, nem a másik mindenben való feltétlen, elvtelen, parttalan kiszolgálását, hanem ezt: a rendelkezésemre álló eszközökkel, módszerekkel kihozni belőle a legjobbat. Ez nem érzés, hanem elhatározás, nekifeszülés kérdése. Isten nem érzelemgombolyag, hanem személy. És, mondja a Biblia: ő a szeretet. Így a szeretet nem egyenlő a szeretet érzelmi megnyilvánulásaival. Ma már morbidan fest, gúnyolják is, de néha akkor adok többet, ha elveszek. 

Ez a gyereknek érzelmi szinten nem mindig a legjobb. Lássuk be.

*

Aztán: ez a világ kezd a visszájára fordulni. Mármint az értelem visszájára. Így-úgy a gyermekvédelemben dolgozom, hacsak a partvonalon is. Sorra látom, figyelem, hallgatom a kollégákat, akik a mélyvízben dolgoznak (vergődnek, evickélnek, túlélnek): a liberális a-gyerek-mindenek-előtt-és-felett-elv képviselői mindahányan. Ez most a polkorrekt. Ez most trendi. (Aztán ha helyzetbe kerülek, jobbára kijön belőlük a realizmus mind verbálisan, mind logikai szinten, mind a gyakorlatban. A napokban mondta egyikük, hogy mennyire elfogadhatatlan akár a verbális, akár a fizikai erőszak a gyerekekkel szemben, elsőre mindenkiben ezt tudatosítja. Aztán kicsit később elmesélte, hogy két gyönyörű kutyájával havi szinten kell megküzdeni, mert rendre át akarják venni a falkavezérséget, s a minap is csak egy jól irányzott seprőrúd térítette a helyes útra az egyiket. Kicsit csúfondárosan kérdeztem, hogy ehhez mit szólnak az állatvédők, hol maradnak az állatok jogai, de ő nem értette el az iróniámat, annyit mondott, hogy így megy ez, máshogy nem értik meg az ebek.)

A gyerekbarátság, -központúság érvényesítése közben még a politikának is eszébe jutott egy időben, hogy milyen jó ötlet a gyerekmagas villanykapcsoló meg a kakaóbiztos számítógép. Ha egy szülő rákiabál a gyerekére, ne adj' Isten, nyakon csapja az áruházi hisztizsákot, rosszalló tekintetek garmadáját kapja (miközben szerintem a látó-hallok többsége meg fellélegzik, hogy: végre!). A gyermekvédelemben is szigorúan kötelező az erőszakmentesség, mert az, ugye, tudjuk „a szellemileg gyengék fegyvere”. 

Minden a gyerekért, s a gyerek mindenekfelett. A gyerek manapság nem családba születik, hanem család alakul a gyerekért. A gyerek ebben a felállásban nem családtag, hanem despota diktátor, akinek halvány fogalma sincsen a döntései összefüggéseiről, következményeiről, a kormányrúd mégis a övé. Csak azt látja, azt véli látni, hogy itt és most neki mi a jó. S lássuk be, ezt is jócskán benézi. S közben a politika, a törvényhozás mintha nagy-nagy gyöngédségében és féltésében a felnőtt-gyerek kapcsolatban mintha kizárólag a gyerek érdekeit nézné, vélem, mert, tény, ő a kiszolgáltatottabb.

Lionel Shriver, a könyv írója ezt a tételt kérdőjelezi meg. Tudniillik, biztosan a gyerek a kiszolgáltatottabb? Vannak esetek, amikor természetesen igen. De az esetek döntő többségében mára a szülők és a pedagógusok vannak kiszolgáltatva a gyereknek. Ha nem is a kénye-kedvének, de majdnem. Egyik oldalról fogy a levegő, fogynak az eszközök, miközben a másik oldalról nőnek a jogok, a kötelességek elmulasztása pedig következmények nélkülivé válik. A közvélekedés és a jogok által támogatva. Ha fel is ismerik, hogy tenni kellene valamit, már a deviancia is betegség (a gyerek erkölcsi-etikai felmentése), de ha a gyerek viselkedése átlép a társadalmilag elfogadott, közmegegyezés szerinti határokon, az mindenképpen csak a szülő felelőssége.

A sokak által utált Franklin, az apa gyakorlatilag a jog és a közvélekedés szerinti oroszlánkarmos szülő, aki tűzön-vízen védi a csemetéjét, aki nem hiszi el, hogy az olyan, amilyen, aki nem néz szembe a tényekkel, illetve a maga képére formálja a valóságot, a gyereke személyiségét. Franklin teljesen polkorrekt, gyerekbarát. Aztán nézete tarthatatlanságának következményének vérvalóságával is szembe kell néznie… De akkor már nem tud változtatni semmin sem.

*

A könyv őszintesége nem más, mint az, hogy kimondatja Evaval: nem akarta a gyereket, a szülés nem váltotta ki belőle a kötelező anyai ösztönöket, s hogy a gyerek reakciói pedig cinikussá, hiperrealistává tették Kevinnel szemben, de a realizmust mindenki csak a szeretetlenségének, a hidegségének tudta be. Szóval az őszinteség egyfelől: ha reálisan látom a gyerekemet.

Másfelől, hogy belátom: ember vagyok, a kapcsolatok, tetszik, nem tetszik, input-output, adok-kapok alapon működnek, s előbb-utóbb mindenki azt kapja a kapcsolataiból, amit előbb beletett. S ez, gondolom, sokaknál kicsapja a biztit, mert a szülői szeretetet lehozza a mennyből a Földre. Azt mondja: sérülhet. Azt mondja: átalakulhat. S azt mondja: olyan, mint bármilyen kapcsolat (elrontható, fogyasztható, dagasztható, lehet távolságtartó, reménytelen és így tovább). S ezt valamiért nem szabad kimondani. De miért nem? Képtelenek vagyunk, nem merünk szembenézni a kudarcunkkal (ha a miénk egyáltalán)? Vagy feldolgozhatatlan, hogy tehetetlenek vagyunk, mert nem tudunk mit kezdeni a gyerek lényének a reménytelenségével (s ezért jobbára terelően csak úgy fogalmazunk: a problémával)?

*

A regény befejezése, minden erénye, őszintesége ellenére az utolsó egy-két oldal ezért számomra elfogadhatatlan. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Eva a történtek, a vesztesége után ekkora pálfordulásra képes. Bár az emberi lélek hatalmas öncsalásokra képes. Akár… (De valahogy mégsem…)

*

Zseniális darab, na! De komolyan. Mert valóban: fehér holló mód őszinte. Közhelyesen: tabudöntögető.

5/5

(Megírás időpontja: 2014)