Ez volt a második, eleddig utolsó könyvem, amelyik megjelent. Mivel a sajátom, nem értékelem, mert mennyire veregetheti vállon az ember önmagát? :-) Ezért csak mesélek egy kicsit, értékelés helyett.

A legfontosabb, amivel a barátaim sokat húztak: a könyv nem arról szól, hogy kicsoda Mohácsi Zoltán. :-)

Aktív keresztény koromban rengeteg Biblia-kört tartottam az otthonunkban, meg sokfelé a barát körben. Volt, hogy húszan is voltunk a huszonöt négyzetméteres szobánkban. Ha a csilláron nem is, de a galériánk lépcsőjén is többen ültek. A résztvevők döntő többségével több személyes beszélgetésem is volt.

Megdöbbentem, mennyien küzdöttek kisebbségi érzéssel, mennyien nem tudták helyre tenni magukat az életükben. Még a hozzám legközelebb állók közül is. Egy Biblia-kör sorozatot terveztem el az önértékelés kérdéséről. Akkoriban még nem minden második könyv szólt erről. A tematika egy roppant unalmas Isten-tiszteleten villant be, fel is skicceltem, és gyakorlatilag a felskiccelt pontok lettek a könyvem egyes fejezeteinek a címei. Mondhatnám, együltő helyemben megszületett a könyv, már csak le kellett írni. De előbb egy cikk-sorozat a Szövétnek című, általam főszerkesztett, gyülekezeten belüli folyóiratba, nem sokkal a Biblia-körök megtartása után. Majd egy evangelizációs sorozat egyik előadásán kellet egy előadásba összefoglalnom a Biblia-kör és cikksorozatot. Úgy kezdtem, hogy benyomattam a Hobo Blues Band Ki vagyok én?-jét. A vonalas gyülitagok kiakadtak, mondnom sem kell, de ifjúsági sorozat volt, nem a gyülitagokra gondoltam, amikor igent mondtam a meghívásra. 

A folyóiratot kiadó alapítvány elnöke, Kari ekkoriban mondta, hogy csináljak ebből is egy könyvet, hasznos téma. 

Ez a könyv története. Ugyan ma már nem vagyok tagja az egykori közösségemnek, de a kötet mondanivalója szerintem még ma sem avult el. Meg nem is fog, amíg ember él a Földön. De ez nem az én érdemem.

Én csak egy könyvet írtam erről.

(2018)

Nem vagyok nagy rajongója az összeesküvés elméleteknek. Most mégis egyszerre két könyvet is olvastam, ami, egyik így, másik úgy, erről szól. Egely György nem mond mást, mint azt, hogy az életünk sokkal egyszerűbb lenne, a világ sokkal igazságosabb lehetne, ha bizonyos felfedezések közkincsé lehettek volna. De nem lettek, mert magasabb rendű (értsd: önző, pénzéhes, gyilkos) érdekek még „időben” megfojtották őket. 

A könyv szerkezete és stílusa nem túl jól sikerült: hullámzón váltakozik benne a közérthetőség és a pórnép számára „höööö?”-értelmezésű fizikai magyarázat. 

De elolvasni mindenképpen érdemes!

3,5/5

(2011) 

Lehetne politikai pamflet is. Lehetne pártideológiai propaganda mélyszántása is. De egyik sem. Amikor a könyv megjelent, a migráció nem volt még olyan fajsúlyos kérdés, mint manapság, és pláne nem volt a választási propaganda része sem.

Tömör, átfogó, de hogy elfogulatlan lenne… Ha nem ezt hangsúlyozná a fülszöveg, nem is kérném számon, mert számomra nem feltétlenül követelmény a politikai elfogultság egy korszak elemzésében. Az elfogulatlanságot jómagam nem is tartom feltétlenül értéknek. Nem hiszem, hogy van bármilyen kérdésben elfogulatlan ember. A realizmus, nos, az igen!  De ez a könyv sem nem elfogulatlan, sem nem reális.

A múlt héten (valamikor 2013-ban) voltunk Szerelmetesfeleségtársammal az Eötvös-klubban egy Csernus-előadáson. (Drámán?) A doki bejött, belecsapott a lecsóba, kicsit zilált volt, amit mondott, mintha keresgélné egy előzőleg befejezetlen mondat végét.

Aztán magához tért, és felvitt magával a színpadra előbb egy férfi Y, majd egy nőit. A férfi a párjával jött az előadásra, mert kíváncsi volt, milyen a doki élőben. Megtudta. A női Y önmagát keresni jött. A férfi nem volt túl magabiztos, a nő igen. Idővel felkerült a színpadra a férfi szerelmese (avagy utóbb kiderült, ki tudja kije) is. 
S amit láttunk: élveboncolás volt. Minden színpadon levőről kiderült, hogy nagy a kaka, mert hazudnak maguknak, egymásnak, nem fogalmazzák meg nyíltan a legfontosabb dolgokat, hogy kennek, mázolnak, mismásolnak. A magabiztos hölgy rommá vált, a doki parancsára, a'la Cipolla, négykézlábra állva bizonyította be, hogy a mindennapi munkájával öngerincét töri, a páros hölgy tagja fintorogva vallotta be, hogy nem tud a pasijára felnézni, nem is tudja, szereti-e még, a pasi tartotta magát, és a presszió hatására őszintén bevallotta, hogy impozáns izmai ellenére teszetosza, bizonytalan, s a céljaiért jelenleg semmit nem tesz, rabszolga valami vasas munkában.

Nem volt feloldása az estének. Csernus nem oldotta meg a problémáikat. Csak (?) rávezette őket, hogy vannak, és otrombán vaskosak, csoda, hogy eddig nem vették észre őket (gorilla-effektus). Vagy nem akarták észrevenni?

Vegyes benyomásaim voltak az eseményeket figyelve. Egyfelől, tán, mert magamat is érintve találtam a mindennapi robot, álomfeladás, beletörődés kérdésében. Másfelől, mert ilyen élveboncolásomba, több száz ember előtt jómagam nyilván nem mentem volna bele, akármennyire is exhibicionista tudok lenni. Kinek mi köze ahhoz, hogy ki mikor kefél félre, akár gondolatban (ahogyan Csernus egy kérdésben feltetette a levegőt sem kapó fiatalembernek, akiről ezerrel lesütött, hogy nincs nyilvános szerepléshez szokva, s hogy csak a csaj miatt ment fel a színpadra)?

Az is nyilvánvaló, hogy a kezdetben magabiztos hölgy helyében sem mentem volna bele a térdelős-négykézlábas demonstrációba. Négyszemközt akár, tömegben nem. S nem a büszkeségem miatt nem. Vagy nem elsősorban amiatt, hanem azért nem, mert irtóztatott volna, hogy a személyem nem más, mint eszköz a doki fantasztikusan plasztikus előadásához. De nem szeretek eszköz lenni. Demonstrációs sem. Ha már van választásom; ahogyan Csernus mondja.

Már előadás közben gondolkodtam azon, hogy vajon a színpadon levők (már ha nem beépítettek voltak, mert ez is felmerült bennem), vajon miért nem kérdeztek soha vissza semmire; hiszen a doki többször hangsúlyozta, hogy beszélgetnek. Vagyis nem leleplező kihallgatás folyik. Minimum azt megkérdeztem volna, hogy a barátnője mellett ő mikor rántott rá utoljára, s mire, kire gondolt közben. Kölcsönösségi alapon.

A vicc az, hogy közben nagyon tetszett a mondanivaló. 

Ahogyan a könyvéé is.

A másik vicc, hogy három Y-al beszélgettem pár nap múlva. Az előadást ecseteltem. Mindhárman egyszerre háborodtak fel: „Na, Csernus jól belemászott a magánéletükbe, és tönkretette, ami addig működött!” Hiába mondtuk, hogy nem, nem működött, csak azt hitték, csak úgy csináltak, csak strucc-politika folyt. „De ha azt hitték, hogy működik, nekik úgy nem volt jobb, mint most, hogy a doki szétb@aszta, amiről azt hitték, müxik?” Érvelhettem a látszat és a tartalom értékéről, a valóság meglátásáról és az elfogadásról, ők hárman nemet mondtak Csernusra. De a doki személyében mintha elutasították volna a szókimondást, a szembenézést is. Legalábbis ahogyan a színpadon levők látszatát védték a valóságukkal szemben.

Az azonban igaz, hogy a nyári alma nyár elején, a szőlő ősszel érik. Ahogy Nagyim mondja: még két ujjunk sem egyforma. Éppen ezért lehet másokat a kúthoz vezetni, de inni nem lehet helyettük. Ha pedig olyan kicsik, hogy fel sem érik a kávát, legyinthetünk az egészre.

Mert le a kalappal, a dokinak rengeteg mindenben, döntő részben igaza van: kedveljük a játszmákat, megalkuvók vagyunk, nem nézünk szembe önnön érzéseinkkel, nem vállaljuk a felelősséget (a felnőttség legbiztosabb jele a vállalás), nem fogalmazunk világosan, tisztán, s nem tudunk nemet mondani, hárítunk, mosakszunk. Tiszta sor. Kalap le, mondom. De a doki az előadáson és a könyvben végig hangsúlyozta, hogy ő maga is átment egy csomó érési, megértési fázison. Vagyis a dolgok kellő időben, kellő súllyal találták őt meg. S val'szeg, ha korábban jöttek volna a felismerések, azok nem tudatosultak volna nála sem.

Nem, nem felesleges sem a könyv, sem az előadásai! Dehogy azok! Istenem, ha korábban nyomta volna ki vele a szememet valaki…! Hm… Akkor mi van? Negyven voltam, amikor megértettem, ki kell állnom magamért, mert az életem az enyém. Nem a nőé, akinek egykor igent mondtam. De még csak nem is a gyerekeimé, akik egyszer úgyis elmennek saját fészket rakni. Hanem az enyém egyedül, magamnak alakítom. Akkor fogalmazódott meg, hogy csak a nyílása miatt nekem nem kell nő (pedig…), s nem leszek hajlandó alább adni annál, mint amit a szívem diktál. S ha kell, újra ajtót mutatok bárkinek. Szükség is volt rá, meg is kellett tennem, pedig beledöglöttem. (Akkor nem tudtam, de ezzel nyertem meg.)

Ámde! És bizony! Az, hogy idáig eljutottam, lépcsők, felismerések, kisebb-nagyobb halálok sora volt. Út, aminek a szakaszai nem felcserélhetők. Nem tudok először az utolsó és csak később az első lépcsőre lépni. 
Ismeretet, információt át tudok adni. S az majd hat a kellő időben, a kellő helyen. Vagy nem. De az már nem az én dolgom. 

Csernus Cipolla erőszakos szemkinyitása színpadon ezért nem volt túl szimpatikus (mondtam: az a három ember demonstrációs eszköz volt). Mert lehet, felismerték, aggyal megértették, amit a doki át akart adni, de vajon megértek a felismerésre, az erőszakos szemkinyitásra a lelkük legmélyén, a szívükben is? Ha mindennek rendelt ideje van?

A könyv a háromnegyedéig fantasztikus. Csupa-csupa „aham”-érzés, csupa olyan szempont, ami nagyon-nagyon megfontolandó, átgondolandó, megvalósítandó. A szokásos plasztikus, kellemes-plasztikusan trágár, szemnyitogatós, többször olvasós. Aztán valóban egy kicsit leül.

Majd nyitva marad a kérdés: végülis mi a kiút? Vagy, aham, a felelősségvállalás és az önmagamhoz való ragaszkodás? Öööö… de akkor miért a könyv utolsó fele-harmada? 

S főleg: miért Y? Oké, a Facebook-os kapcsolódások, függések, persze, azok ők, de minden más nagyjából bárkire, bármikor igaz lehet, ABC-től KLMN-ig, VWZZS-ig.

Összességében: köszönöm, doki, gondolkodnom kellett az előadása alatt is, után is, a könyv olvasása közben is, és az elolvasása után is, mert van min. Ha más nem a munkámon, amit másfél év után leltem, s végre egy kicsit fellélegezhettünk általa, de ami olyan, amilyen, s annyit fizet, amennyit… S ez csak egy szegmens. Holott az Y-ok miatt vágtam bele a könyvbe…

P. S.: 
A könyv borítóján a Minotaurusz látható. Ehhez kötődik a kiút kérdése, mert, ugye a labirintus közepiben él. De akkor ki az, aki bemegy a labirintusba, ki a Minotaurusz, és kinek kell kitalálni onnan? Dante Pokla pedig egy másik témakör, másik metafora.

S egy nem apróság: a könyv nagyon könyv technikai szempontból: jó kézbe venni, megfelelő a mérete, jó a kötése, jó a borítója, jó a belső tükör! A Jaffához méltatlanul viszont meglepően sok volt benne az elgépelés, a helyesírási- és elválasztási hiba.

4/5

ELSŐ OLVASÁS 

Nagyon vártam, hogy elolvashassam! Elolvastam. Nem tudom… 

A Jézus és az első apostolok származásával kapcsolatos érvelése meghökkentett, elgondolkodtatott, nem úgy, mint Badinyi Jós Ferenc hasonló témájú, követhetetlen műve. 

De valami olyan összbenyomás alakult ki bennem, hogy a szerző összeszedett mindent„ ami csak szakrális és valami módon titokzatos volt a történelemben, egy csokorba fogta, és „felnemzetipántlikázta”. Ezt valami módon még a torinói lepellel is sikerült elérnie. Emiatt egy kicsit sok volt nekem, amit mondott, s vélem, hogy sokak számára az ilyen fürdővíz-gondolatokkal megy kifelé a magyargyökerek-gyerek is, s ami, ugye, elsősorban a fő üzenet lenne: ideje lenne megtanulnunk saját múltunkat, és mernünk nagyok lenni. de legalább belátni, hogy a barbáran művelt nyugattal szemben egy szikrányi szégyenkeznivalónk sincsen. 

Ó, igen: a lányom most jött vissza Londonból. Azt mondja, viselkedésben Balkánabbak, mint mi vagyunk. Sokkal! Most mondjátok meg! S mi efelé igazodunk! Mégis kézbe Bunyevácz Zsuzzsaval!

3,5/5

(2011)

Valahogy úgy jártam, amint a Bibliában írva vagyon, csak más összefüggésben: „Agrippa pedig monda Pálnak: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek.” (Csel 26:28) 

Amiről a könyv szól, azt nagyon elmondj a fülszöveg: „A ​tradicionális szellemtörténet egyik fundamentumát képezi az a megállapítás, hogy a régi népek, melyeknek múltja a történelem előtti időkbe nyúlik vissza, spirituális tradíciójukat mitológiájukba, nap- és néphagyományaikba rejtették el a jövő számára. A magyarság számára az analógiás gondolkodásmód (aminek eredete a távoli, ősi civilizációkig nyúlik vissza) olyan örökség volt, ami elvehetetlennek tűnt a lassan pusztító világi idő múlásával szemben. Ezt a fajta, mélyen spirituális szellemiséget tükröző gondolkodási módszert az iniciatikus, magyar rovásírás is (ami természetesen képírás is volt) megőrizte egészen a kipusztításáig. 

Mindennek ellenére a saját írás elvesztése még nem jelentette egyértelműen az ősi gondolkodás és ismeret teljes elvesztését. 

Az ősi napkeletről hozott »fényes« gondolkodásmód, mint ősi örökség, még a magyar írás (rovásírás) elvesztése után is sokáig megmaradt és élt a magyar néphagyományban. Sőt, ma, a kétezredik éven túl is, ha töredékesen is, de fennmaradt, és úgy-ahogy, de »működik« a magyar gondolkodásban. 

Kevés olyan népet ismerünk a megmaradt, ismert történelemből, amelyik egy tökéletes, mondhatni »élő«, organikus egységet képező házat örökölt volna az őseitől. A magyar nép ilyen házat örökölt. A Kárpátokkal koszorúzott, belül termékeny síkságokkal bélelt, országot átívelő folyókkal táplált történelmi Magyarország ilyen organikus egységet képezett. Erről szerencsére már nagyon sokat írtak és minden bizonnyal fognak is írni. Azon viszont már jóval kevesebben gondolkodtak el, és azt kevesebben vetették papírra, hogy a világon egyedülálló trianoni országvesztés után – a fentebb tárgyalt ősi analogikus-spirituális gondolkodás alapján – az ország szellemi közepén elhelyezkedő láthatatlan »ősszív«, az Ősbuda, ott bent a Pilis rejtekében, a mai Buda fölött, a pálosok birodalmában továbbra is megmaradt az ország elzárt, spirituális szívének, annak ellenére, hogy fizikálisan, Trianon következményeképpen »felcsúszott« északra…”

Mindezeknek a kulminációs pontjában a pálos barátok állnak, a Szent Özséb alapított, egyetlen magyar szerzetesrend.

Bár a füzet szerkesztéssel voltak gondjaim, Göncz Tamás gondolatmenete nagyon megfogott, és amit mondott, azon azóta is gondolkodom, sőt arra sarkalt, hogy utána is nézzek ennek-annak. 

A túlzott ezotéria, az alkímia számomra negatívan okkultista vonások annyira nem jönnek be (lásd posztkeresztény állpotom), de ahogyan a kabaréban volt: „Válámi van!” 

Az biztos, hogy a rám-szakadék és környéke, Dobogókő, a Holdvilág-árok ezentúl másképpen szemléltetik túrázó lábam főjének szemében!

4/5

(2011)

Szeretem Lewis teológia sziporkázásait. A „Csűrcsavar” az egyik kedvenc könyvem. A „Keresztény vagyok” az egyik alapja volt annak, hogy nyitottá váltam a kereszténységre. A szépirodalmi művei viszont valahogy nem jönnek be… A Narnia-sorozatot első két kötetérre még vevő voltam, aztán az is lecsüccsent egy nagyon jól megírt, ámde feledhető fantasyvá. 

Ez a könyv az elején nagyon megfogott, A végére, a látomásos részhez érve, már nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. 

Egy gondolat viszont nagyon tetszett: vajon az-e a jó szeretet, amit annak gondolunk, végigvisszük-e hatásaiban, következményeiben is, hogy a legjobbat akarjuk-e kihozni az alanyból, vagy csupán személyét akarjuk kisajátítani? 

Lehet, hogy mégis nagyon jó könyv ez? :-D

3,5/5

A könyv egyértelművé tette, hogy nem is olyan könnyű megítélni a WikiLeaks-et. Mert az ember csípőből azt mondaná, hogy persze, így kell ezt csinálni, le kell leplezni a lepel alá bújtatott gazemberségeket, a kormányok galádságait, embertelenségeit, a bújtatott gazdasági érdekeket, a háborúk háttér-okait. Azt maga a téma magába foglalja, hogy akik ezt csinálják, célkeresztbe kerülnek, vagyis nem kis bátorság kell a szervereken való kutakodáshoz és a nyilvánosságra hozáshoz, hiszen aki a sötétben bujkálva alávaló, az nem véletlenül ott teszi, amit tesz: nem akarja, hogy kiderüljön. 

S mennyivel szebb volna ez a vlág, ha mindenki őszinte, nyílt lenne, ha mindenki tudná, hol a határ, és tartaná is magát a határokhoz, Amikor nem az lenne az elitek célja, hogy kipaszírozanak mindent azoktól, akik alúl vannak, hogy kapzsi kezeikkel mindent elvegyenek, amikor úgy sem tudják már mennyijük van, és úgysem tudják felélni, amit összeharácsoltak. Ha mindannyian nyíltan,becsületesen, empatikusan játszanánk az élet nevű játékot... 

Oké, visszajöttem a földre! A világ nem ilyen, ez közhely. A WikiLeaks célja éppen az volt, hogy ilyen lehessen. Ezért szivárogtatott ki kormány-, gazdasági-információkat gigantikus mennyiségben. Egy évvel az indulás után 1,2 millió dokumentumot tartalmazott az oldal, amik igen nagy mennyiségben az afganisztáni és az iraki háborúról szóltak.

De közben a weboldal létrehozó is emberek. A szerző, a WikiLeaks második embere erről alaposan, tényszerűen beszámol. És lerántja a leplet a főagyról, Julian Assenge-ről. Aki nem lehet könnyű ember, bármennyire zseni is. S voltaképpen ez a csalódásom oka a könyv miatt. Rendben van, hogy nehéz személyeskedés nélkül egy olyan szervezet belső dolgait leleplezni, ami kétszemélyes, és a leleplezést az egyik extag végzi. Az is rendben van, hogy voltak személyes sérelmei, és ezekhez levezetéséhez az írás fantasztikus eszköz. Az is érthető, hogy a leleplező iparkodik tiszta maradni, és ezt mindenáron el akarja érni. Még azzal sincsen baj, hogy vannak konfliktusok az emberek között, s még az is érthető, hogy a dokumentumok nyilvánosságra hozásával kapcsolatban is vannak nézeteltérések.(Emlékeim szerint a titkosügynökök személyes adatainak a kiteregetése volt az elvi konfliktus oka: Daniel szerint ez stratégiai hiba az adott ország szempontjából, és életveszélybe sodorja a nyilvánosságra hozott embereket, a hozzátartozóikat. Ez érthető és jogos. De valahogy egy, a WikiLeaks-ről szóló könyvtől nem azt vártam volna, hogy magát a weboldalt és a létrehozóját, kitalálóját sarazza, gyalázza.

Emiatt Daniel könyvétől messze nem azt kaptam, amire számítottam. Hiába van benne majdnem minden, amire kíváncsi voltam. Az zavar, hogy kifröcsög a könyvből a tényszerűségnek álcázott utálat. Ami egyébként tönkre teszi a Földet. Tényszerű, de sehová nem visz. Maximum pénzt hoz Danielnek. 

3/5

(2011, szerkesztve: 2018)

Nem nagyon találkoztam még emberrel, akit, ha hitt valamilyen eszmében, meg lehetett győzni az eszme ostobaságáról vagy tarthatatlanságáról. 
Posztkereszténységemből fakadón több olyan könyvet is olvastam, ami az Isten-érvek mellett tették le a voksukat. Én is. 

Dawkins érvei a másik oldalról hangzanak el. Jól érvel Dawkins. Kell vele foglalkozni. Ha másért nem, hogy az adott hitemet megerősítse: ha evolucionista vagyok, azért, ha keresztény, akkor azért. 

Lehet érvelni. Forogjanak kerekek! 

De végső soron az evolúció is, a teremtés is: hit kérdése. 

S itt már mosolygok az igyekezeten! Mert Dawkins legtöbbször olyan dolgok, érvek ellen harcol, amiket ő maga hozott létre. S kiderül, a Biblia-értelmezés egyáltalán nem az erőssége, és erőfeszítéseket sem tesz, hogy az legyen. Vagyis olyan ellenség ellen harcol, aki vagy nincs, vagy nem is úgy van. Ezáltal pedig önmagának mond ellent,amikor azt mondja, az intelligencia, az értelem a hit ellensége. Mert hiába intelligens, értelmes, a saját hibáit, tévedésit is képtelen felismerni. Vagy úgy gondolja, hogy az értelem is éppen olyan elfogult,mint amilyennek a hitet akarja gondolni? 

Vö.: Dawkins Istene

3/5

Libri, Budapest, 2013, ISBN: 9789633102381 · Fordította: Kepes János

Szűz voltam eddig Palahniukból. Illetve most történik az intellektuális deflorációm. Elkövettem azt a nagyon jó lépést, hogy kivételesen előre elolvastam a véleményeteket itt, a Moly-on. Azért jó lépés, mert kíváncsi lettem: ha ez Palahniuk legrosszabb, legközhelyesebb, legilyenolyanabb írása, akkor milyen lehet a többi?

A könyv ötletes, az időbeli ide-odázás pazarul megoldott, a téma nekem mostanság klönösen érdekes. Néha pedig határozottan olyan jókat röhögtem, mintha Rejtőt olvasnék. S a végén gondolkodni kellett, vajon az ember mennyire ura a sorsának, mennyire mehet szembe a kikerülhetetlen belső kódokkal (a'la „Különvélemény”)?

No, innentől nagyon kíváncsi vagyok a többi regényére is! 
A „Harcosok klubja”-t természetesen láttam.

Zseniális!!

4/5

(2011)

Szinte no comment.
Amikor olvastam, könnyesre röhögtem magamat, idézni kellene belőle, idézném az egész könyvet. Egy idő után már nem zavart, hogy a metro-villamos közönsége mit gondol rólam… 

Amikor olvastam ezt a könyvet elsősorban az érintettség jogán tettem, főleg…
De a probléma az, hogy ez a könyv is, ahogy a személyes beszélgetéseim is, inkább csak kérdéseket hagyott bennem, s nem a válaszai, megoldásai, útmutatásai domináltak.  Gondolatok adott, megoldásokat nem. Igaz, ezt a könyv címe is híven tükrözi. 

S nem tudtam olvasása közben szabadulni a kérdéstől, hogy: ha keresztényként azt mondjuk, hogy a Biblia a legegyszerűbb ember számára is pofon egyszerűen értelmezhető, akkor három tanult, bölcs lelkipásztor mit szenved ennyit pl. ezen a kérdésen?

Ráadásul a hétköznapi gyakorlatban is kaptam biblikus, szilárd véleményt: „Ha a Biblia azt mondja, ne válj el, illetve ha elváltál, maradj egyedül, akkor tegyél így,Moha!”

Azt kérdeztem, rendben van, de mi ennek a gyakorlata? Negyvenéves voltam, amikor váltam. Férfi vagyok. Nincs meg számomra az egyedül-élés ajándéka. A válókereset beadása után félévvel találkoztam azzal, akit a szívem szeret, nem én akartam kiszállni a házasságomból. (Bár utólag azt mondom, a boldogság elől zártam volna el magamat.) Ha benne maradok, égek, mert nem volt már házasság semmilyen téren. Közben sem a szeretet iránti vágyamat, sem az esztétikai érzékemet nem vesztettem el.

Vagyis az egytestté-létel kizárt volt a házasságban számomra. És aszexuálissá kellene lennem a maradék életemre? Mi ennek a gyakorlata? Az emberi mivoltom szolgálatban való feloldása csak tömény, sületlen mellébeszélés. Az egyedül maradás a Szentlélek ajándéka, nem kikényszeríthető. Mit kell tehát tennem? Mondd meg, követeltem a beszélgetőpartneremtől! Te mit csinálnál? – kérdeztem. A megmondóemberem elhallgatott. Őszinte volt, megmondta, hogy fogalma sincsen. 

Egy prédikátorunk, a roppant tudású, tiszteletre méltó Szigeti Jenő azt találta mondani egy prédikációjában, hogy a házasság akkor szűnik meg, ha az egyik felet elkezdeni nem érdekelni a másik bármilyen igénye. Ésszerűen alkalmazva persze. Jenőt én hívtam meg a gyülekezetünkbe, hogy tartson egy előadást a házasságról, a válásról. Rábíztam, mit mond. Nekem válaszolt az előadásával, az biztos! Szerintem sokan kiakadtak, akik képesek voltak értelmezni a mondanivalóját. Nem dogmatikusan volt biblikus.

Bud Spencert szeretjük. Kivétel nélkül mindenki. Mi, magyarok valamiért különösen. (Valami barbár eltörte Kaszásdűlőn a Bud Spencer park táblát. Hatalmas volt a felháborodás, aztán volt valaki, aki a saját pénzén megcsináltatta újra. Köszönet és hála neki!) Lehet, hogy a belénk nevelt, és folyamatosan tukmált frusztráció következményeként elfojtott düh miatt: Spencer odacsap, egy jobb horog, egy egy hatalmas tenyeres jobbról, egy balról, egy öklös felülről a fejre, egy nála betalált gyomros után, elhúzott szájjal egy gigantikus homlokos, és lám, a dolgok pofonegyszerűen lerendeződtek.

Az sem zavaró, Carlo Pedersolinak, mint színésznek van négy arca, és slussz: egy általános, nyugodt, egy értetlenkedő, naiv, egy dühös, meg egy kisfiúsan mosolygós. A színészi kelléktára olyan mint Jancsi és Juliska úti csomagja: alig van benne egy-két dolog. De mindez nem zavar, mert tudja a csuda miért nem... A nyugalma, az ereje, a legyőzhetetlensége, a jóindulata (mert az ellen, és a gaz, de szintén szimpatikus Terence Hill önző genyóskodásaira soha nem rosszindulattal felel, és hogy soha nem kegyetlen, csak igazságos), az, hogy mulatságos... Talán ezek. 

Persze ez a szerep, ezek a szerepei. Minden filmben ugyanazok. De ez sem zavaró. Mondom, úgy szeretjük, ahogy van. Még azt is megbocsátjuk neki ezáltal, hogy egy filmjét láttuk, láttuk az összeset. (A magam részérő a Piedone, a zsarut kakukktojásnak tartom. Abban valahogy árnyaltabb a figura, a kapcsolatai, a röhögésen túl vannak más érzelmek is. Kár, hogy ez az irány nem folytatódott.)

A köny, Bud Spencer életrajzának első része olvasmányos, de voltaképpen nem mond semmit. Rettentő felszínes, részletmentes. Olyan: van. Jobb, mint a semmi, de alig valami. Érdekelt volna részletesebben ez az ember, meg az a másik is, de hihetetlen, hogy nem volt senki Spencer/Pedersoli mellett, aki felhívta volna a figyelmet arra, hogy a több több lett volna. Egy kis önkitárulkozás. A filmekhez való viszonya, a családja, ilyenek. Az, hogy Terence Hill-t szerette, kiderül. 

És sajnos javított kiadása, ugye, már nem lesz ennek a könyvnek. 

3/5

(Megírás: 2011., javítva 2018)

Libri, Budapest, 2013, 2014, 2016, ISBN: 9789633104903 · Fordította: V. Pánczél Éva