Ő Sándor György.

Van egy emlékem róla. Tizenéves voltam, Óbudán, ő meg az Óbuda moziban tartott volna egy életmű sorozatot, előadva az addigi összes estjét. 

Összesen vagy nyolcan voltunk a teremben, én kivel mással, Pipi barátommal… A terem meg baromi nagy volt. Sándor György belekezdett, de nem ment neki. Zavarta az üres tér. Abbahagyta, lejött a színpadról, és megkérdezte: 
– Gyerekek, mi lenne, ha csak úgy leülnénk beszélgetni? 

Érdekes mód, senki sem tiltakozott. A mozisok kinyitottak egy kis termet, körbeültünk egy asztalt és beszélgettünk. Ott volt Sándor György, aki nagyjából hat kamasszal, meg két idősebb figurával egy asztalnál ülve beszélgetett. Erről-arról. Heteken át. Mert elvállalta azokat az estéket.

Konkrétan nem emlékszem, miről beszélgettünk. Csak a tényre: beszélgetett velünk, emberként kezelt, kérdezett, válaszolt. S hogy jó volt vele beszélgetni. Megszerettem őt. 

Fél éve van (2011-ben), hogy voltunk egy estjén. Nem nyűgözött le annyira, de az embert most is értékelni tudtam benne. Egy ponton húztam csak a számat: amikor a Magyarországon felerősödött antiszemitizmusba merült bele. Legalább egynegyed zsidó vér bennem is van, egynegyed részben tehát én is holokauszt túlélő vagyok. Mégis unom már ennek a kérdésnek a sulykolását. Még tőle sem tetszett. Nem azért, mert zsidó. Egy nem zsidótól is ugyanennyire untam volna. 

Sándor Györgyöt nem untam, S ha előveszem ezt a könyvét, hallom a hangját, nevetek sírok. Olvasok. Szívesen. Újra és újra. 

4,5/5

Magvető, Budapest, 1985, ISBN: 9631404021