Azon gondolkodom, hogy mennyire baj, ha egy történelemmel foglalkozó mű nem tűnik tudományosnak, és érzelmileg meglehetősen túlhajszolt, elfogult? S azon, lehet-e elfogulatlan valaki a szülei gyilkosával szemben, tudja-e annak tetteit tárgyilagosan mérlegelni és értékelni? És kell-e így tennie, vagy beszámolója elfogultan, érzelmileg túlfűtötten is teljesen elfogadható? Azt tudom, ha máshonnan nem, Dümmerth Dezső olvasása óta, hogy  magam szavaival idézzem az ő gondolatait: „a magyar történészek, ha a magyar őstörténetről van szó, bárkitől képesek bármit elfogadni, ha az degradálja a magyar múltat, és bármit képesek elutasítani, ha az emelné a népünk önbecsülését”. 

A kis könyvecske talán legérdekesebb része az augsburgi csatával foglalkozó fejezet. Minimum elgondolkodtató… De amit Taksony haláláról, illetve Géza és István uralkodásáról ír, az is jócskán árnyalja a meglevő történelmi ismereteinket.

Függetlenül attól, hogy zavaros ügy volt ez a magyar államalapítás, bárhonnan is nézem. Mert sem a kincstári, agyonszajkózott álláspont nem kielégítő. Sőt! De egyik sem meggyőző igazán.

• Kincstári értelmezés: hurrá, kiírtja Géza és István a vérünket, a vallásunkat, ránk erőszakol egy tök idegen vallást, ami a szeretet nevében négyeli fel Koppányt és önt forró ólmot Vazul fülébe, hogy utána megvakíthassa; győzött István, de jó!
• Alternatív értelmezés: összeesküvés az egész, Géza jóformán gyerek volt, amikor a német papok és a katonák elözönlötték Magyarországot, csúnya magyarfaló önpusztító magyarok, akik a nép nevében olyan egyezséget kötöttek Ottó császárral, amely szerint csak a magyaroknak voltak kötelezettségeik, a németek meg örültek, hogy némi undorító fortéllyal az ölükbe hullott egy ország, de hol volt mindezen közben a magyar urak tömkelege, akik nem voltak tagjai a tizenkettőnek, aki a császárra a szövetséget kötötte?

De Grandpeirre K. Endre könyve mindenképpen gondolatébresztő, és rengeteg kérdést felvet, amik mindenképpen árnyalják az ismereteinket.

4/5

(2012)

Méhes György ifjúsági könyveinek elsője a sorban. Aztán jött még a Tatárok a tengeren, Leleplezem a családomat, Kilenc vesszőparipa.

Mondanám, hogy családtörténet, de ez nem lenne igaz. Sokkal inkább egy család és baráti körének csetlés-botlásai, szeretettel, kedves alakokkal, derűvel, röhögéssel.

Kamaszkorom alapműve volt mind, és olyan jókat kacagtam rajtuk Lóka (később Pipi névre hallgatott, 2016-ban három éve, hogy már nincs lehetőségem vele beszélgetni, röhögni, múltidézni, sorsrendezni) barátommal, hogy csak na!

És igen, és igen: tegnap, 2012. március 21-én egy újpesti könyvbögrecsárdában (értsd: utcai árus) 100 azaz száz forintért ráleltem! Mondja valaki, hogy nincsenek örömök az életben!

Újraolvastam, két nap alatt felfaltam. S még mindig ugyanannyira tetszett, mint korszakokkal ezelőtt: a humora az a finom, mindennapi humor, ami mára kiveszőben van, és ami az önmagunkon kacagás isteni adománya.

5/5

(2012)

Zseniálisan indul! Aztán leül. Aztán vannak fel-felvillanások. Aztán valami értelmetlen katyvasz lesz belőle. 
Ha pedig nem katyvasz, annál rosszabb! Komolyan azon gondolkodom, ha nem lennék posztkeresztény, akkor is fel kellene már figyelnem arra, hogy egyre több az olyan alkotás, amiben a metafizikai szerepek felcserélődnek, Isten lesz a rossz fiú és Sátán a pozitív lázadó, s hogy ennek nincs-e valami valóban metafizikai üzenete?

Ebben a könyvben is ez történik.

Ami Istent illeti: elnyomó, zsarnok, gengszter-gondolkodású. Meg sem jelenik sehol, semmilyen formában, mindig csak távol van, meg sem érkezik, szenvedteti az embereket. Még képviselői sincsenek. Aki elvileg az ő szolgája lenne, az annak örül, hogy a nő, akit rendszeresen kefél, milyen sűrűn veszi a szájára Isten nevét. Gondolom, ez poén akart lenni a könyvben. Mindazok, akik templomba járnak a könyvben, akik imádkoznak: nevetségesek, idióták, élhetetlenek, balfékek. De a minimum, hogy a tesznek az egészre és csak társadalmi szokást teljesítenek.

Sátán ezzel szemben jogosan lázad egy ilyen főnök ellen. Naná! 
Ig, a főhős démonná lesz, különleges tulajdonságokkal, mindvégig szerethetőn, annak ellenére, hogy a tulajdonságai ördög-tulajdonságok. Vagyis: az ördög szerethető figura, ostobaság a tőle való viszolygás. S gondolkodjunk el, mondja a végső transzcendens összefoglalás, melyik az ördög: az aljas, szemétté, gyilkossá, szadistává lett ember, vagy az ördög? S ez már azért rohadt nagy csúsztatás! Kár, hogy sokan be fogják venni! Szerencse, hogy ezen a ponton legalább Isten nem került be a választékba!

Isten meg, mondom, nincsen sehol. Isteni tulajdonságokkal, a szeretettel csak emberek bírnak. Jézus meg annyira smafu, hogy szót sem érdemel…

Mondom, katyvasz. Jó, persze, ez teológia vastagon, de nem én kezdtem, hanem Joe Hill!

A könyv olvastatja magát, majdnem együltőhelyes, csak a végén van olyan érzése az embernek, hogy „tulajdonképpen mi a fenének olvastam el?” Mert valóban értelmetlenre sikeredett. De sebaj, a nemzetközi kritikákban csupa négy-öt csillagos eredményt ért el a kritikák szerint, mondja a fülszöveg. Akkor jónak kell lennie a mi számunkra is… Bizony!

Csak azért sem! Mégis maradok konzervatív! Már, ha ez az. Nem csupán a jó ízlés védelme.

Mellesleg: a Bibliában Sátán a „szétdobáló”, aki összekeveri a dolgokat, felcseréli a helyiértékeket. Hm… soha nem fogok könyveket égetni, a hitem miatt pláne nem: de azért elgondolkodtató, nem? Mert Hill könyvében éppen ez történik: a szerepek, értékeket felcserélése, szétdobálása.

2/5

(2012)

Nem nagyon szeretem a krimiket. Próbálkoztam Christie-vel, Chandler-rel, Gardner-rel, Ellery Queen-nel, Jo Nesbo-val, meg még néhánnyal. A Tíz kicsi néger, no, az igen, de az sem a hullák száma, hanem a zárt helyen játszódó, kisközösséges jellege miatt. És a Hylkosság az Orient expresszen, ez pedig a nem mindennapi feloldás miatt bólogatós.Filamér már a műfaji meghatározással legyőzött: MESEKRIMI. A meséket viszont nagyon szeretem! S milyen már: olyan gyilkosos könyv, amiben a főhőst még sárkány is megkergeti! Pazar, az hát!

Kedves, könnyed a stílus, bár a sztori nem annyira vág oda. De nem is a benne a lényeg. Alapvetőn Rejtőt sem a történetekért, hanem a finomságokért szeressük, nemde? Jól kitaláltak a főszereplők, a mangánnyominger is, meg a király is. És végignevetjük az egészet.

Szóval: Filamér nyert, többször olvasva is az egyik nagy kedvencem.Nagyon kár, hogy Bogdán István több könyvet nem írt!

5/5

(2012)

Szerelmetesfeleségtársam késztetésére kezdtem bele ebbe a könyvbe. 

1. A könyv mondanivalója zseniális: valahogy így kellene élnie az életét minden kereszténynek, aki valóban szeretné átadni a világnak mindazt, amit Istentől kapott! Gilbert meggyőzött. 

2. A könyv francia környezetben íródott. Nem magyaráz meg, nem ír körbe semmi olyat, ami egy francia számára evidencia. Ez Franciaországban teljesen érthető. Más környezetben nyelvi környezetben ez nem igaz. Nem Gilbert, hanem a kiadó hibája, hogy nem látta el jegyzetekkel a könyvet, nem magyarázott meg történéseket, háttereket, amik nélkül következtetések, események a magyar átlagos agy (s ez alatt értsd azt is: nem katolikus) számára érthetetlenek (mit kerestek a franciák Algíriában, ki volt az a hét pap mártir, akire hivatkozik, miért haltak meg, hogyan haltak meg, mi volt az I. és a II. zsinat lényege, stb.). Ez sokat levesz a könyv hazai értékéből. (Régi boldog idők, amikor tudhattam a láb- vagy végjegyzetekből, hogy D'Artagnan az kiejtve Dártanyan!). Nagyon el kelt volna!

Olvassátok, vegyétek, vigyétek! A megmentő szeretet módszer- és természetrajza!

4/5

(2012)

Nem harsány a nevetés, pedig, ha akarom, vígjáték-mese. Nem önfeledt a sírás, pedig, ha akarom, targédia. Nem teljesen pamflet, de ha akarom, látlelet a Csau-rendszerről. 
Semmi sem teljesen. Mégis egész, de nagyon. Mégis gyönyörű nyelven íródott mesejáték. Mégis sokszor olvasható irodalom. 
Egyszóval: Sütő András.

5/5

(2012)

Szerelmetesfeleségtársam fedezte fel Lakatos Menyhértet, molytársunk, porca idézeteiben, amiket felolvasott nekem a telefonba. Legyőzött vele. Ezt a könyvet az Újpest-Központban levő könyvbögrecsárdában (kipakolós könyvesbolt) találtam, azzal együtt, amiből porca idézett. Nos, idáig a történelem.

A lényeg: gyönyörű nyelvezete van Lakatos Menyhértnek! Nyírő, Wass, Sütő, Lázár Ervin óta nem olvastam ilyet! Mai nyelven ír, mégis a megfogalmazásai önmagában mesésévé teszik az írásait. Él a történet. Mese a történet. Jó mese.

És mégis van „de”…

Nehezen tudom megfogalmazni. Hm. Valami kohézió hiányzik a történetből. Talán az, hogy az elején herceg a főszereplő, ő van az események középpontjában. Aztán Bogárka. Aztán Gujdár. S nem egymás mellett, hanem egymást háttérbe szorítva. S mindez egy százvalahány oldalas könyvben.

Aztán: a fő alakok kidolgozotottak, életerősek, motiváltak. A mellékalakok annyira mellékalakok, hogy mindez nagyon hiányzik belőlük. Ami pl. Gujdár ellenfelénél, a még nevet sem kapott eltátkozott vitéznél engem roppantul zavart. Már csak azért is, mert az egyik katartikus pont (Gujdár megleli az édesanyját) itt következik be.

Ettől nekem valami félig-sült érzésem lett a könyvet olvasva. Jó lehetett volna, nagyon-nagyon jó (Sütő „Kalandozások Ihajcsuhajdiában”-ja jutott róla eszembe, pedig nincs közük egymáshoz), de valahogy félbemaradt. 
Ám mindez nem tántorított el Lakatos Menyhért olvasásától.

3,5/5

(2012)

Ami az alap: imádom a Dire Straits zenéjét, amióta csak először hallottam; az pedig vagy harminc éve volt. A Romeo and Juliet, majd a Private Invedstigations volt az első nagy szerelem. A fizikai első nagy szerelmem is hozzá kötődik. Vagyis elfogult vagyok: pozitívan, de nem elvakultan (pl. az On Every Street-lemezt az elejétől a végéig egyszerűen nem tudtam végighallgatni, de nekem az már nem „A” Dire Straits, hanem Knopfler szólólemez, csak más néven). Mármint az együttessel.

Lunkán Katalin könyve egy hurrá-optimista fan-könyv. Rosszul megírva. Olyan, mintha mindenféle infókat leszedett volna a netről, kicsit gatyábarázta, kicsit átfogalmazta volna, aztán visszatöltötte egyetlen dokumentumba.

Egyetlen hatalamas pozitívuma van a könyvnek: az, hogy általa létezik magyarul könyv az együttesről. Hazudok: van még egy nagyon jó húzása, ez pedig a dalszövegek magyarítása, köszönet érte!

De jóvanna, miért várok én minden monográfiától Vasváry-Tóth-féle Yes-könyv színvonalat?

Ami érthetetlen: a szerző belefog Knopfler szólókarrierjének is a taglalásába, majd el is jut vele az első lemezéig. Ami 1996-ban (!) jelent meg! Aztán csönd. A maradék 5 (!) lemezről néma a csönd. A könyv 2011-ben jelent meg! Érthetetlen! Ahogyan az is, hogy a Chat Atkins-es kollaborálást megemlíti, de az Emmylou Harris-szal valót (két lemezen) nem. Ahogyan azt a tényt sem, hogy közreműködőként kb. száz lemezen játszott Knopfler bácsi, olyan nevekkel, mint B. B. King, Jon Anderson (az ő kihagyása számomra büntetendő cselekmény!), Kris Kristoferson, Eric Clapton vagy a Thin Lizzy. Mintegy mellékesen....

De mondom, legalább van könyv magyarul a Dire Stratits-ről!

2/5

(2012)

Amikor az első könyvei megjelentek rávetődtem PKD-re. Aztán egy kicsit leszoktam róla. Az első könyvek felfalni valók, az ötletek, a megvalósítás, minden. Aztán nekem kicsit elfáradtak a sztorik, elvontak lettek a gondolatmenetek, érdektelenné vált a mester.

Hosszú idő óta ez az első PKD-könyv, amit felfaltam újra. Az alap persze itt sem változott: a szereplőkről alig tudunk meg valamit, csupán az eseményekben bontakozik ki róluk ez meg az, az előzményekről morzsák csipegethetők ki, és a végső feloldás, naná, happy end, meg végképp és megszokottan a levesbe, és persze minden sarkon ott áll az elmaradhatatlan drogbár, ami ilyen-olyan formában minden könyvében benne volt, számomra nem annyira üdvös üzenetképpen…

De ami vadiúj volt ebben a könyvben: PKD nem figyelt oda, és ebben a könyvben nagy teret kap a humanizmus. Az ember nem csak eszköz, nem csak alany, nem csupán elszenvedő fél, hanem az idegen létforma áldozataként szánnivaló, érzelmekkel bíró, önmagában való céllá is válik: amikor a Frolix-8 lénye lobotómiát hajt végre a Újak agyában, mindazok, akik addig lázadtak a szokatlanok és az Újak hatalma ellen, egyszerre csak szánni kezdik addigi elnyomóikat, és érzelmileg a hatalmas erejű és képességű idegen értelem ellen fordulnak. S érezhetőn nem csupán azért, mert a közös ellenségkép összefűzi az embereket.

Szokatlan volt, de komolyan üdítő is. Ezért a könyvért újra visszaszerettem kicsit PKD-be.

4,5/5

(2012)

Sokan leírták már, én megerősítem: a könyv felhőtlen szórakozás, izgalmas is, jó a humora, jöhet a következő!

Eltaláltak a figurák, Buga egyenesen telibe, jók az arányok, ügyes a történetvezetés, a helyén van minden.

Egyetlen problémám volt csak vele, hátha a szerző nyomon követi a Moly-os véleményeket ( :-D ): a mulatságos szleng, amit nagyjából mindenki használ a könyvben pesti szleng. Nagyon jó pofa, nagyon ott van (!). Viszont újra: pesti a szleng. Épppen ezért már ami csúcsvezetőktől marha furcsa volt, amikor ezt használták; de amikor a támadó „pokémon” fogalmazza meg, hogy „lezúzza a hángériket”, húztam a számat. 

De mondom, apróság az egészhez képest. Az egész meg felhőtlen szórakozás.

4,5/5

(2012)

Elfogult vagyok: ha Márquez szakácskönyvet írna, amit a Horváth Ilonán kívül még nem olvastam, val'szeg az is tetszene. Ez a kiindulási alap.

A Bánatos kurváim sztorija nem nagy sztori, ez a másik alap. Az öregségről írni pedig végképpen nem divatos manapság, mert az öregség sem divatos, manapság nem dívik a korból fakadó bölcsesség tisztelete sem, dicséret a kivételeknek.

Egyébként a történetet először úgy olvastam, hogy elhittem, Márquez önmagáról ír. csak később számoltam utána: 1927-ben született. Vagyis 2004-ben nem lehetett kilencven éves. Amit olvasok: fikció.

Valószínűleg a Száz év magány überelhetetlen. Nem is szabad semmit úgy olvasni, mintha… De olvasni szabad Márquez-t a „Magány” után is. Sőt, ajánlott. Csak nem a Magány-szülte elvárásokkal.

Érdemben: lerágott csont a realista varázsosság. Amit a dél-amerikaiktól mára már elvárunk. A varázs nem annyira a cselekedetekben van, inkább az atmoszférában. El tudjuk hinni, hogy egy kilencven éves ember halálosan szerelmes lesz egy tizenéves lányba, akit először születésnapi ajándéknak szán önmaga számára. El tudjuk hinni, hogy a szerelemtől kilencven éves korára még az addig sem elhanyagolható íráskészsége is megjavul, hogy a szerelme által növekszik az újság eladási rátája, ahol dolgozik. el tudjuk hinni, hogy még a kerítőnő is így sóhajt fel, amikor féltékenységében ripityomra töri a kupleráj szobáját: „Micsoda szerelem!”

El tudjuk hinni, mert Márquez az apró illatokkal, rezdülésekkel varázsol, és az alkalmankénti trágársága is költészet lesz, még a kivénhedt kurva vaskos szavai költészetté válnak: „Végül, most már komolyan, a szíve minden melegével mondta: ne halj meg úgy, hogy nem tudod, milyen csodálatos dolog szerelemmel baszni”.

Valószínűleg emiatt a költészet miatt nem tartjuk beteg, pedofil állatnak a kilencven éves tárcaírót. S valószínűleg Dél-Amerika kell ahhoz, hogy ne tartsuk annak. És Márquez. Mert tőle lesz varázsos a történet.

4/5

Magvető, Budapest, 2005, ISBN: 9631424278 · Fordította: Székács Vera

Egy Moly-os értékelésben talált rá Szerelmetesfeleségtársam Dümmerth könyvére. Mivel a többi könyvét ismertem, azonnal lecsaptam rá, és a konyvar.hu-n meg is vettem egy antikváriumban. 

Először a könyv terjedelme lepett meg: vaskosabb kötetre számítottam, egy kemény fedeles tanulmány helyett. 

Másodszor a könyv tartalma lepett meg: igazából Álmosról és áldozat mivoltáról túl sokat nem tudtam meg belőle. 

Harmadszor az a tény lepett meg, amire Dümmerth felhívja a figyelmet: a magyar történészek, ha a magyar őstörténetről van szó, bárkitől képesek bármit elfogadni, ha az degradálja a magyar múltat, és bármit képesek elutasítani, ha az emelné a népünk önbecsülését. Mára ezért tényként kezelem mind a finnugor-kapcsolat ostobaságát, mind a Habsburgok következetes múlt-irtását, ha a magyarokról van szó, valamint a történészeink döntő többségének érthetetlen, elkenceficéző nyálas, ballibsi hozzáállását, ha bármit el kell fogadni, ami magyar; mernek kicsik lenni.

Félreértés ne essék, Dümmerth könyve se nem kencefice, se nem balliberális, éppen a gestáink és a múltunk reális értelmezése, értékelése mellett száll síkra. Más kérdés, hogy ebben a könyvében kevés, de annál hasznosabb a tényanyag.

3/5

(2012)

Amikor Martin Scorsese ’87-ben bemutatta a filmjét, már csak a körülötte kialakult botrány miatt is kíváncsi lettem rá.

Naná, még tüntetés is volt ellene, a Hit Gyülekezet szervezte. Egy aktuális kolléganőm is lojálisan kiment a tüntetésre. Amikor megkérdeztem tőle, látta-e a filmet, nemet mondott, nem is olvasta, de Sándor mondta, hogy eretnek, tehát akkor az! Innentől még jobban érdekelt a film!

Tényleg eretnek! A könyv is az. Mégis, Kazantzakisz és Scorsese többet elmondott nekem Jézusról, a Krisztusról, mint addig bármi olvasmány- vagy filmélmény. Számomra meghatározó volt!

4/5

Bajban vagyok, mint már annyiszor. Néha úgy érzem, a történelem nem más, mint előre elgondolt volt események láncra fűzése, az előregondoló szája íze szerint. 

A feleségem éppen a magyar nyelv egyediségéről levelezik egy nyelvésszel, Magyar Adorjánnal kapcsolatban, aki felhánytorgatta (mármint a nyelvész), hogy MA a kiegyezés korában élt, amikor éppen nem volt divatos a nyelvünk. A Habsburgok magyargyűlölő tevékenységéről van fogalmunk, ugye, vagyis akkor élt nyelvésznek a szemére hányni, hogy nem hitt az ezer sebből vérző finnugor nyelvi múltban, hát…

Na, de erről a könyvről: a liberálisoknak kivágja a biztit, mert magyar. A zsidóknak is kivágja, mert ráhúzza a vizes lepedőt a Júda-ágra Izráellel szemben. A keresztényeknek is kivágja, mert ha igaza van, újra kell gondolni a kereszténységet.

Ami meglepő volt benne számomra, hogy kedvenc evangéliuma Jánosé. Az enyém is. Valahogy több mindent elmond Jézusról, mélyebben mondja, mint a többi. Bíró szerint azért, mert gnosztikus gyökerekkel bír, s az igazság odaát, a gnosztikusoknál van.

Érdemben: nem tudom. Vannak jó érvek, vannak vitathatók. Nekem meg nem elég a történelmi tudásom. Van akinek igen, és nem prekoncepciókkal él? Meggyőznie nem sikerült, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Egyébként.

4/5

(2012)

Ennek a képregénynek története van a saját történetemben. Vannak könyvek, amikre részletesen emlékszem, olvasás után évekkel is. Nagyon-nagyon kevés, de van ilyen. Vannak könyvek, amiknek a hangulata marad meg bennem nagyon erőteljesen, bár a cselekményre nem emlékszem. Vannak könyvek, amiknél arra emlékszem tűélesen, milyen körülmények között olvastam, s ha a kezembe kerülnek, akkor azonnal jön az eredeti olvasás fílingje, a szeder íze, a csónak ringatózása, az abádszalóki tiszta szoba illata. Van, amit olvastam, bizton tudom, de uszkve semmire nem emlékszem belőle. Aztán van, amire rácsudálkozom: Én? Ezt? Olvastam? 
A Watchmen egyszerre több önkategóriámba is belefér. Nagyjából részletesen is emlékeztem rá, a hangulata mindenképpen megmaradt, az olvasás körülményei is (a Flórián téri lakásunk tágas konyhája, tükörtojást sistergett a gázon, besütött a Nap, és az a kipusztíthatatlan, elementáris életkedvű futónövényke, amit elég csak bedugni a földbe, máris rohan élni, éppen virágzott mindhárom cserépben a konyha falán. És egyedül voltam otthon, pedig akkor már öten voltunk pecsvörk-család. 

Elég sokáig szűz voltam Watchman-ből. Ma már nem vagyok az. Az első kiadás megjelenése után évekkel került csak a kezembe, bár sokszor találkoztam vele a könyvesboltok polcain, de csak úgy, mint a sarki koldussal, vagy a közért pénztárosával: tudomásul vettem, hogy van, de közünk nem volt egymáshoz. Aztán a fiam megszereztette velem a filmet. Akkor megnéztem a port.hu-n, meg a Moly-on, hogy mi a fene is ez. Irány a könyvtár, egyszerre ott várt mindhárom kötet. Hurrá! Nekiestem. Aztán amikor az Alexandrából elfogyott az utolsó akciós árú példány is, no, akkor már vertem a fejemet a falba. Aztán az első részt meg tudtam szerezni, de a második-harmadik égen-földön nem volt.

Idén nyáron (2018) nyaralás közben ért az infó, hogy a Fumax kiadja egyben az egészet. Azonnal mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy nem nagyon szoktam az alkalmaimra kérni semmit sem, de most de. Mondta, hogy persze. Mondtam, hogy piszok drága. Mondta, hog megesik. Azonnal elő is rendeltem.

A lelkifurdimat erősen tompította, hogy neki akkor már megszereztem karácsonyi ajándéknak egy olyan Bach monográfiát, ami sosehol kapható, kicsit súlyosabb, mint a Watchmen-egyben,olyan részletes, hogy még az is benne van, mennyibe került Bachnak egy tojás, és az már ott volt az ingeim alatt a szekrényben. A lelkifurdi, de első sorban a szerelem, amit érzek iránta (szerintem boszorkány ez a nő, de nagyon finoman, pasztellen csinálja, tizenegy éve ismerem, és semmi nem csökkent bennem iránta, ugyanúgy minden, mint az első napon, amikor tizenkét óra beszélgetés után, negyvenévesen, pár hónapra a válásom hivatalos papírjának megkapása előtt, két gyerekekkel rádöbbentem, hogy kamaszosan szerelemes vagyok) arra késztetett, hogy megtoldjam egy másik meglepi könyvvel is a kariariját. Nagyon kis rendesek voltunk, én nem nyúltam a Watchmen-hez, ő nem követelte a Bach-ját. De én már alig vártam, hogy rászabaduljak a Teljes-re. És ma (25-én) gyakorlatilag nem volt semmi dolgunk!

Nos, akkor az alapállás: nem szeretem az akcióhősös képregényeket. Valamikor általános negyedik osztálya felé szerettem, de aztán elmúlt a szimpátia… 

A képregényeket mindig szerettem, Dargayn, Korcsmároson, Zorádon, Fazekason, Sarlóson szocializálódtam. Meg persze Asterix-en és Lucky Luke-on, jó kis jugoszláviai kiadásokon.

A Watchmen-ből, Alan Moore és Dave Gibbons alkotásából első olvasásra nem fogtam fel az alapvető történésen kívül szinte semmit. A rajzok először nem annyira nyertek meg, csak a kompozíciók. Aztán hamarosan ugyancsak de.

Aztán meg nagyon tetszett a messze nem lineáris szerkezet. Az áthallások, a fikció a fikcióban, képregény a képregényben, az időbeli ugrálások, a párhuzamosságok és azok érzékeltetése. Aztán az is, hogy végre nem kikezdhetetlen szuperhősökről van szó, hanem emberekről, akik keresik az igazságot. És tépelődnek. És tévednek. És néha hibáznak. És brutálisak. És igazságtalanok. Emberek. Jól megformáltan, részletekbe menő jellemmel, egy részletekbe menő alternatív világ alternatív történelmében. A jellemek annyira árnyaltak, hogy az alapvetően abberált Roschbach az egyik legkövetkezetesebb, legszimpatikusabb figura. Behalás!

Könnyített a befogadáson a történet is: egy alternatív valóságban vagyunk a hidegháború idején. Maszkos hősök próbálnak rendet csinálni a bűn uralta utcákon, de felismerik, hogy lejárt a idejük, visszavonulnak. Hamarosan egy újabb generáció is beszáll a rendcsinálásba, de az ő idejük is hamar semmivé lesz. Majd az alternatív nyolcvanas években, amikor is egyre inkább a küszöbön áll egy atomháború, valaki gyilkolni kezdi az egykori maszkosokat. Minden fejezet végén olvashatunk „egykori” dokumentumokat, újságcikkeket, régenyrészleteket, iskolai dolgozatokat, amik közelebb hozzák a képregény főszereplőit és a történéseket. De a képek sora között is megelevenednek naplórészletek, egy a képregényben olvasott képregény kockái, amelyek az eredeti történetet erősítik. A krimi szálat hamarosan egy vastag sci-fi szál is gazdagítja az egyik hős fokozatos istenné válásáról, aki emberfölötti tulajdonságait egy üzemi balesetben nyeri el, de aki fokozatosan egyre távolabb és távolabb kerül az emberléttől. 

A legdöbbenetesebb része a képregénynek ennek az emberfeletti embernek, Jonnak a marsi önevakuációja: ritka szép költői rajzok, a szöveg is vissza-visszacsatol önmagába, bemutatva, hogy Jon fájdalmát, az emberi mivoltától való elkerülhetetlen elszakadását, és az időn kívül élését. 

Aztán a zseniális befejezés is: utáljuk vagy ne utáljuk a főgonoszt, aki voltaképpen nem is gonosz, hanem az emberiség megmentője? Eszembe jutott egy régesrégi, még a seregben, vagyis legalább harminc éve írt kétsorosom: 

Erkölcsös lehet-e rigót lőni
az éhező kis rókának?

A régi pszichológiai dilemma: erkölcsös-e meggyilkolni egy embert, hogy többeket megmentsek? S aki ezt megteszi, utálnunk vagy szeretnünk kell-e érte? (Már csak csavarintás a dolgon, hogy ha mi van, ha a szerettem is az áldozatok között van, vagy mi van ha nincs? S egy újabb tekerés a présen: Mi van akkor, ha valamiért a kevesek halála által menekülnek meg a többek, de ha a kevesek nem halnak meg a gyilkosságom által, biztos, hogy meghalnak attól, amitől a haláluk a többeket megmenti?) Sejlik már, hogy nem csupán képekből álló regényt nézünk? 

Vagyis a Watchmen egy pompás, zseniális szuperhős-történet, szuperhősök nélkül, gonoszokkal, akik nem is gonoszok, lelki betegekkel, akik egészségesebbek, mint az egészségesek... Összetett, remek, rajongok. 

Egyetlen bajom volt csak a Teljes könyvvel: vannak nagyon okos kis jegyzetek a könyv végén. Csakhogy a könyvben nincsenek oldalszámok. A jegyzetek úgy utalnak az eredeti előfordulásra, hogy jelzik, hányadik fejezet hányadik oldalára utalnak. Elég szerencsétlen megoldás. S úgy összességében sem értem az oldalszámok hiányát. A végjegyzeteket pedig a magam részéről mindig is felesleges komplikációnak tartottam, utálok ide-oda lapozgatni olvasás közben. 

5/5

(2011, 2018)

Teéjes Watchmen: Fumax, Budapest, 2018, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 789634700340 · Fordította: Bárány Ferenc

Jon: Ez az a hely, ahol beszélgetni fogunk. Úgy fog kezdődni, hogy meglepsz azzal az információval, hogy te és Dreidberg együtt háltok. 
Laiurie: Te tudsz a viszonyunkról?
Jon: Nem. Még nem. De pár másodperc múlva beszámolsz róla.

(IX. fejezet, 6. tábla)

 

»Sokat kérdeztem a mamámat a papámról, de ő nem beszélt róla sokat. A neve Charlie volt, ami a Charles rövid alakja, pedig ugyan annyi betű van benne.«

(VI. fejezet, Walter Joseph Kovacs [Rorschach] dossziéja,
Charlton Otthon, »A szüleim« című fogalmazás)

 

Mivel sok helyütt olvasható munkakapcsolatom Dr. Jonathan Ostermannel, illetve azzal a lénnyel, akivé vált, itt csupán röviden térek ki rá. 1959-ben egy nyilvánvalóan nem kitervelt és ezért megismételhetetlen baleset következtében egy fiatal amerikai férfi tökéletesen megsemmisült, legalábbis fizikai értelemben. A test hiányának ellenére, megmaradt valamilyen öntudatot hordozó elektromágneses minta, mely idővel képes lett arra, hogy az eltűnt testet némileg megközelítő formát építsen maga köré.

 
Talán e testi alakzat megformálásának folyamata is hozzájárult ahhoz, hogy ez az új és teljesen eredeti entitás tökéletes uralmat tud gyakorolni az anyag felett; képes átalakítani a valóságot alapvető építőkockáinak manipulálása révén. Amikor e lény születésének hírét először tártuk a világ elé, gyakran elhangzott egy bizonyos mondat, melyet hol nekem, hol másoknak tulajdonítottak. Azon a sorsdöntő estén a televízió híradásaiban egyetlen mondatot ismételtek újra és újra: „A szuperember létezik, és amerikai." Én ezt nem mondtam, bár visszaemlékezve valami hasonlót tényleg kiejtettem a számon, amikor egy riporter nem volt hajlandó távozni, míg nincs a tarsolyában egy ötletes frázis. A mondatomat aztán, gondolom, átírták, nehogy megsértsék vele a közérzékenységet; mindenesetre én sohasem mondtam, hogy: „A szuperember létezik, és amerikai", én azt mondtam: „Isten létezik, és amerikai". Ha néhány percnyi ízlelgetés után hideg borzongást érzünk, ne essünk pánikba. Ha valakit intenzív és lélekbemarkoló vallásos rettenet fog el e mondat hallatán, ez azt jelenti, hogy az illető még épelméjű.

(IV. fejezet, Prof. Milton Glass: Dr. Manhattan: szuper-hatalmak és a szuperhatalmak)