Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számár ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott, és közben újságot olvasott. Ha nem szavahihető ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni, éspedig ciniát vagy napraforgót, és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindarost, Dantét vagy Keats-et. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni. (78.)
Végül is ketten maradnak
Isten és a bor
Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. Korunk ínségében a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kívánok rajtuk segíteni.
Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor.
A szemfényvesztésre a körülmények kényszerítenek. Az ateisták köztudomás szerint
szánalomra méltóan fennhéjázó emberek. Elég, ha Isten nevét megpillantják, a könyvet tüstént a földhöz vágják. Ha rögeszméjüket megérintik, dührohamot kapnak. Azt hiszem, ha ételről, italról, dohányról, szerelemről beszélek, ha a rejtettebb neveket használom, be lehet őket ugratni. Mert amellett, hogy elbizakodottak, ugyanolyan mértékben ostobák. Az imának ezt a fajtáját például egyáltalán nem ismerik. Azt hiszik, hogy csak templomban lehet imádkozni, vagy úgy, hogy az ember papi szavakat mormol.
Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítségre szoruló gyermekei. Lelki
szegények, azzal a különbséggel, hogy a mennyek országára alig van reményük. A múltban sokan haragudtak reájuk és harcoltak ellenük. Ezt a módszert én teljes egészében elvetendőnek tartom. Csatázni? Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk. Nemcsak hogy nem szabad őket rábeszélni, észre se szabad venniük, mi történik velük. Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni, bár értelmükről különösen sokat tartanak, és azt hiszik, az ateizmus valami tökéletes tudás. Miért harcoltak velük a múltban? Elsősorban azt hiszem azért, mert az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély, az élet egész vonalán hoppon maradna, ha valahol nem szerezne kárpótlást. Mi ez a kárpótlás? A túlzott aktivitás. Így vezet az ateizmus szükségképpen erőszakra, és mert erre vezet, az ateistáknak meg kellett szerezni a világhatalmat. Meg is szerezték. Akik harcoltak velük, azok tulajdonképpen irigyelték őket. Szerintem ez volt a hiba. Amikor az ateisták látták, hogy irigylik őket, elbizakodtak.
Taktikát változtattam. Különösebben nem volt nehéz. Csak az igazságot kellett
helyreállítanom. Az igazság pedig, hogy nincs tőlük semmi irigyelni való. Mit irigyelhetnék a nyomoréktól, ha mégoly hatalmas is? Mit irigyelhetnék a bénáktól, a süketektől, a félkegyelműektől és a féleszűektől? Ha irigyelném őket, annyit jelentene, hogy igazat adok nekik; úgy tüntetném fel, hogy azt, aminek ők birtokában vannak, megkívánom.
Így változtattam meg taktikámat. Ahelyett, hogy harcolnék velük és igyekeznék őket
megtéríteni, sajnálom őket. És ez nemcsak trükk. Nem akarok tőlük elvenni semmit. Valamit nyújtani szeretnék, aminek hiánya oly gyengévé, szegénnyé, és mit tagadjuk, nevetségessé teszi őket.
Annak egyébként, hogy oly sokat vitatkoztak velük, más oka is volt. A legtöbben ugyanis azt hitték, hogy az ateisták vallástalanok. Erről persze szó sem lehet. Vallástalan ember nincs. Az ateisták nem vallástalanok, hanem szánandóan fogyatékos értelmük és korcs kedélyükhöz képest komikus vallásban hisznek. Éspedig nemcsak hisznek. Az ateisták mindnyájan bigott emberek. Úgy mondom, hogy mindnyájan, mert még egyetlen ateistával se találkoztam, aki ne lett volna bigottabb még annál a rossz szagú vénasszonynál is, aki vasárnap krajcáros füzeteket árul a templom előtt Szent Homorony csodatevő vizeletéről. Az ateista vallás szentje persze nem Szent Homorony, hanem Einstein, és a csodatevő hatalom nem a vizelet, hanem az ultraszeptil. Az ateista bigottéria neve materializmus. Ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés. A három pedig egyetlenegyre megy ki, s ez az, hogy az ateisták rettenetesen félnek Istentől. Böhme azt mondja róluk, hogy Isten haragjában élnek. Nem ismernek mást, csak a haragvó Istent: ezért bujkálnak és hazudoznak. Azt hiszik, ha azt mondják: nincs Isten, nem fognak többé félni. Ehelyett persze még jobban félnek.
Az ateista persze elbizakodott ember, nem is akar más lenni; alázatra, szeretetre nem hajlik, más szóval olyan erőtlen, hogy nem is tud rá hajlani. Inkább kitart félelmében, amit letagad, reszket és bujkál és hazudozik, és egyre fennhéjázóbb lesz. Ebből a vigasztalan kotyvalékból, amelyben tagadás, félelem, hazudozás, bujkálás, fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus, mint vallásszurrogátum.
Mindezekből most már világosan látni, hogy az ateistákat erőszakosan meggyőzni nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Tévelygők, akik tele vannak aggodalommal, önáltatással, és nagyon óvatosan kell velük bánni.
Szerencsére a lélek nem olyan, mint a test. Ha valaki csonka lábbal, süketnémán születik, vagy életében nyomorékká lesz, azon emberi hatalom nem tud változtatni. A lélek világa más. Mindenki egész lélekkel születik, és ezt az egészséget soha el nem vesztheti. A lélek fogyatékosságaiból mindenki meggyógyulhat. Még csak csoda sem kell hozzá.
Imakönyv az ateisták számára? Éspedig olyan, amelyben észre sem szabad venni, hogy imádkozni tanít. Nagy dolog! Ezért – amint Nietzsche mondja – csak így szabad beszélni: cinikusan és ártatlanul. Elvetemülten és rafinériával, csaknem gonoszul okosan; ugyanakkor tiszta szívvel, derülten és egyszerűen, mint az énekesmadár.
Ezt az alkalmat meg kell ragadnom, és a pietistákhoz is kell néhány szót intéznem, az ateisták e sötét szektájához. A pietizmus nem egyéb, mint az ateizmus álöltözetben. A közönséges materialista szánandó lélek, értelme sem erős, szíve néha egészen hülye, s így, mint már többször mondtam, olyan nyomoréknak kell tekinteni, aki saját fogyatékosságához kényszerképzetszerűen ragaszkodik, saját ügyefogyott voltát valami nagy eredménynek tartja.
A pietista tulajdonképpen olyan istentelen, mint a materialista, csak ezenfelül még lelkiismerete is rossz, s ezért az igazi vallás külsőségeit magára ölti. A pietista megkövetelné, hogy az ember korpán és vízen éljen, a legszebb asszonyokat rossz szabású ruhában járatná, a nevetést eltiltaná s a napot fekete fátyollal borítaná. A pietista az antialkoholista. Jól tudom, hogy már jeligémen is megbotránkozott, sötéten és bosszúsan azt kérdezte: ugyan micsoda káromlás ez! Felháborodott, amikor azt merészeltem mondani, Isten a főtt sonkában is ott van. Nyugodjon meg. Fog még hallani különbet is. Ígérem, hogy külön tekintettel leszek rá, és a minél súlyosabb megbotránkoztatására egyetlen alkalmat sem fogok elmulasztani. Az ateistát kímélni kell, mert ostoba és tudatlan és korlátolt és együgyű. A pietista nem tarthat számot kíméletre. Vegye tudomásul, hogy szemem sarkából figyelni fogom őt, és minél ünnepélyesebb arcot vág, annál jobban fogok nevetni rajta. Minél jobban méltatlankodik, annál jobban mulatok, és még csak azt sem mondom meg, miért.
Biztosan befolyásol, hogy tizensok évet keresztény berkekben töltöttem, és a kereszténység belső összefüggéseit, érveit, ellenérveit elég jól ismerem… 
Alapvetően nem szeretem Stephen King-et. Alapvetően kicsit unom már az egyébként tiszteletre méltó komplexitású képzeletbeli birodalmakat is (Tolkien, Asimov, Majipoor és Westoros után). A „Setét torony" mégis megnyert magának. Regényben valószínűleg nem érdekelne, de a rajzok precizitása, színvilága,a látószögek, a dramaturgia, mind-mind nagyon eltalált.
ELSŐ OLVASÁS 
Hamvas Béla a reneszánszát... éli...? Nem: Hamvas Béla írásai ma széles körben elérhetők, széles körben olvassák őket, a hagyomány nagymesterének tartják, idézik, vaskos életrajza jelent meg. 
Azt hiszem, a magam számára megfejtettem a titkot, hogy miért nem nagyon tudtam letenni a sorozat első két kötetét, illetve miért kell mindent bevetnem, hogy nehogy függő legyek (bár Szerelmetesfeleségtásam szerint már az vagyok, elvonási tüneteim voltak, és elviselhetetlen voltam, mert két napig nem tudtam trónokharcolni). 
Hadd legyek őszinte: a 200. oldalig irgalmatlanul hálás voltam a könyv végén található függelékért, amiből megtudhattam, hogy ki-kicsoda, és milyen családi vonatkozásai vannak jobbra-balra, előre-hátra!
Kamaszkoromban olvastam először. Azóta meg többször. De a könyv által felvetett kérdésre a mai napig nem tudom a választ:, mi teszi az embert emberré. Az evolúció nem. Arra már Várkonyi Nándor azt mondta, hogy alapvetően pont az azonosságokra figyel, és pont arra nem, amitől ember az ember.
A közepéig nagyjából a 
Nagyon régóta az egyik legjobb sci-fi, amit olvastam. Nem szájbarágós, nincs benne főgonosz (na, jó, egy van, és világuralomra tör, de nem az ő legyőzése a fő mondanivaló, és nem ördögi figura, csak egy pénzéhes multigazdász), és a megoldás sem old fel teljesen mindent, mégis van katarzis. Izgalmas is a történet, amíg eljut a befejezésig. S még az alakok is hihetőek, hitelesek. 
Nem tudom igazán, valójában mi fogott meg benne, de nagyon megfogott! Nem steril, csilivili techno-sci-fi. A színteréül szolgáló bolygón békés egymásmellettiségben élnek a legkülönbözőbb értelmes lények, de nincsenek száguldó űrhajók, csillagcsaták, bolygó-robbanások, inkább csak egy királyos, képzeletgazdag űrmese. Méghozzá szerethető, jellemmel bíró alakokkal. 
Jiří Menzel egy roppant szimpatikus figura: úgy zseniális, hogy közben teljesen mindennapi fazon, akivel szívesen beülnél dumálni egyet a kedvenc óbudai sörözőbe (persze, Palikához, a Kis Dréherbe!), anélkül, hogy tartanod kellene attól, hogy egy világhírű palival beszélgetsz, és emiatt egészen apróra húznád magadat. 
Olyan kis bizonytalan vagyok…
Először meghökkentem. Aztán csodálkoztam, hogy élvezni kezdtem ezt a kifordított sítlust. Aztán azt mondtam, hogy ez a világ egyik legszürreálisabb, de legszebb szerelmes regénye. 
Ez volt az első, megjelent könyvem. Kicsit hasonló módon született, mint a második, a