Na jó, elismerem van bennem kultúrsznobizmus, ami miatt King neve nem cseng nálam olyan jól. A „Ragyogás”-on kívül nem olvastam tőle mást, attól sem estem hanyatt, bár hatással volt rám: akkoriban egy szállodában dolgoztam, és a nagy takarítás idején volt, hogy egyedül voltam egy emeleten, vagy húsz szobára; utáltam a fürdőszobákat. A filmtől sem voltam oda, csak Nicholson nőtt a szememben.

Na most: minden kultúrsznobizmusom ellenére valami érthetetlen okból kedvelem Arnold Svájcinéger filmjeit; így találkoztam a „Menekülő emberrel” is. Amiről fogalmam nem volt King-alapú film. S tetszett az is.

A kognitív diszonancia nem oldódott fel. 

A könyv olvastán meg csak erősödött. Mert, ahogyan itt már többen leírták, más a kettő. A filmmel sincsen bajom, a könyvvel meg határozottan elégedett vagyok. Szikár stílus, rövid fejezetek, pergő cselekmény, nagyon jó ötlet, minden együtt van ahhoz, hogy helyé legyen a könyv: ahogy helyén is van.

S ha közhely is mára a médiát lelkiismeretlensége, hírgyártása, személytelensége, embertelensége, s az is, hogy a politika hogyan használja fel néphülyítésre a médiát, akkor is fájdalmas szembesülni egy ilyen jövőképpel, ahol a mindez a tetőfokára hág, ahol már nincs összetartás, nincs empátia, s ahol mindannyiunkat bedarál a rendszer. S a VV-ket nem nézegetve úgy fest, nagyon nincsen ez messze…

4/5

(2012)

Kicsit fenntartásos voltam a Végjátékkal, mint minden hatalmas könyvsikerrel szemben. Ez mondom, hogy teljesen egészséges, de ez van. Úgy fest, túlságosan hatott rám az egyél szart, hetvenmilliárd (vagy mennyi) légy nem tévedhet”érve. A moly.hu olvasói értékelései viszont kedvet csináltak hozzá. 

Kezdem azzal, ami az előítéletemet igazolta. Locke és Démoszhenész alakja nekem teljesen érthetetlen és kizökkentő volt. Az összképbe beleillettek teljesen, ami a cselekményt illeti, de teljesen hihetetlen volt, hogy két tizensehányéves gyerek leuralja és kezébe veszi az internetet és hatalommal bíró megmondóemberei lesznek a világpolitikának.

Peternek az az okfejtése, amikor Hitlerről beszél, majdnem letette velem a könyvet. Kilencéves a vadonatúj leányom, ebből indultam ki, meg abból, hogy a mai srácok a hedonizmus felé mozdulnak ezerrel, és annyira, de annyira nincsenek tisztában azzal, hogy mi zajlik a világban, hogy csak na. Nem világos, mitől fordulna meg ez a trend. Ha az életkoruk nem az lett volna, ami, akkor tán még…

Ennyi a szidás.

A regény cselekményes, motivált, átgondolt és jól, nagyon jól megírt! A végén a dupla-tripla csavar jól előkészített, hihető volt. Ami ennél sokkal több, gondolkodnom is kellett, miután letettem. Ezeken:

1. 
Vitatkoznom kell azokkal, akik azt mondják, embertelen volt, ami Enderrel történt, és pfúj. Nem az embertelenséggel vitatkozom, csak azon, hogy Graffnak volt-e más választása (felhasználni egy félrevezetett, de zseni kisskacot) az adott ismeretei, és nem a regény befejezésének a tudatában? Szerintem nem. Ha gyönnek a csótányok és uralnak, és nincs Ender, akkor az ismeretei birtokában a Földnek ennyi. Endernek is, csak kap egy kis haladékot. Nem biztos, hogy sokkal jobban jár… 

Ha nem így, akkor hogyan lehetett volna az empatikus és lelkiismeretesen Endert felkészíteni a rá váró feladatra? Van kettő és fél gyerekem: mára láttam be, hogy a tutujgatás, a meggyőzés, érvelés, dicséret, az nagy büdös fittyfene, ha nincs mellette rohadt nagy következetesség és szigor. Szembe kellett néznem viszont azzal, hogy az utóbbiak alkalmazásával én leszek a rossz fiú, még akkor is, ha hosszú távon ők nyernek ezzel, meg azok is, akik kapcsolatba kerülnek velük. Bevállaltam, hogy én MohaGraffBácsi leszek a rossz fiú. Vannak jelek, hogy nem tettem rosszul. Nekem nem volt ellenszenves Graff.

2. 
A történet vége nekem az emberi kommunikáció csődjéről szólt. Arról, hogy a legjobb szándékok mellett is mennyire félre tudjuk érteni egymást az értelmezéseinkkel, az előfeltevéseinkkel és a következtetéseinkkel. A kellő utat még nem tudom. Csak azt, hogy hol ember vagyok, hol csótány, és lövök egymásra.

4. 
De kiderül, hogy barátság nélkül, társak nélkül, bizalom nélkül még lőni sem tudunk rendesen, pontosan, célra tartottan…

3. 
Ender utolsó útjai olyanok, mint a megváltás. A Holtak szószólójaként vallás teremt, bár ez szándékában sincsen, ő életet akar teremteni. Csak nagyjából senki sem érti, még akkor sem, ha a szavai nyomán teremtetett vallásból sül ki jó is. Viszi magával a gubót, keresi a helyet, ahol az „fölébredhet és békében élhet. Sokáig kereste.” S nincs befejezés… Sokáig kereste, míg megtalálta, vagy sokáig kereste, de sehol sem találta?

Pazar egy regény, nem vitás!

5/5

(2012)

Elolvastam. Újra és sokadszor: a monográfiai etalon továbbra is Vasváry Tóth Yes-könyve marad. Nem csupán a szerteágazó információ-áradat miatt, a háttérmorzsák miatt, hanem elsősorban azért, mert mer élvezetesen szubjektív lenni. S a szubjektivitásában is egyértelmű, hogy szereti munkájának alanyát.

Nos, ebben a Floyd-könyvben ezt nem éreztem.

Elfogadom, hogy Syd Barret és Waters nehéz emberek. Elfogadom, hogy Wright és Mason nem a hangszerük kimagasló virtuózai, elfogadom, hogy a Floyd szövegeinek többsége közhelyes (egek, akkor milyenek a magyar szövegek abból az időből!), elfogadok mindent, komolyan! Csak azt nem értem, hogy egy ilyen vacak, közhelyes, popularitásba forduló, pénzgyártó-gép együttesről minek könyvet írni? Csak a konjunktúra miatt? 

Hátulról kezdtem el olvasni a monográfiát. Nagyon szeretem a Floyd kései lemezeit. Voltaképpen a Floyd-ot a ’73-as Dark Side of the Moon lemeztől kedveltem meg. A Wish You Where Here-től padlót fogtam, az Animals-t lyukasra hallgattuk Pipi és Prof barátommal, A The Wall, pedig, nos, ugye, maga a rockzene veleje A Final Cut-ot valóban nem kedveltem nagyon. A Momentary Leapse Of Reason és a Division Bell csúcs, profi, gyönyörű, megunhatatlan. 

A szerző szerint ez az az időszaka a Floyd-nak, amikor pénzcsináló gépezetté vált, és semmi több nem volt. A Dark Side-ot még értékeli valamire, de még ott is visszafogottan lelkes.

Nem az a bajom, hogy én nem kedvelem a korai lemezeiket, a szerző pedig igen. (Azt sem túl lelkesen.) Ez indiferens lenne. Hanem az, hogy voltaképpen nincsenek nagyon érvek. A tetszés nem tetszés pedig ízlés kérdése. Mert attól egy zene sem lesz jó zene, hogy nem trendi, hogy kísérletező, hogy bizonyos pontokon annyira új utakon jár, hogy hallgathatatlan. Ahogyan attól sem lesz feltétlenül rossz, ha könnyebben emészthető, ha fülbemászóbb. Ilyen alapon nagyon sok zenekar pocsék, temethető Santana, a Dire Straits, Peter Gabriel és sokan mások. Az a bajom, hogy Ürmös Attila a saját ízlését teszi abszolút mércévé, és ebből az aspektusból ír meg egy egész könyvet. 

Szóval elolvastam ezt a Floyd-könyvet, de nem kötött le igazán, nem azt adta, amit vártam. S nem azt vártam, hogy az együttes bármit is csinál, az egekbe emelje. De azt igen, hogy érvekkel ne tessen, ha nem tetszik valami. 

3/5

(2012)

Égető téma, húsba vág mind társadalmilag, mind családilag. Röviden: egyre több a hülye, önző, egoista, másokra teljesen fittyet hányó kiscsákó, aki magasról kakkantja azt, hogy mindenképpen vannak szabályai a közösségi együttélésnek. Statisztikailag megnőtt ezeknek a gyerekeknek a száma, és a szerző szerint az exponenciális növekedés enyhébb társadalmi megrázkódtatással is fog járni. Csúf jövőkép, de csak nézzünk szét a játszótéren, meg az iskolapadokban… 

A szerző két fő okot nevez meg a gyerekek elzsarnokiasodására, s mindkettő, természetesen a szülőktől függ, rajtuk múlik. 

Az egyik ha a gyereket túl korán mellérendelő viszonyba hozzuk magunkkal, ha olyan döntések meghozatalára késztetjükk a demokrácia és a partnerség jegyében, amiket képes ugyan meghozni, de a következmények mérlegelésének legcsekélyebb képessége nélkül.
A másik hibás forrás: ha a gyermek a szülő meghosszabbítása, ha szimbiózisban él vele, és nem képes kellő távolságból nézni elviselhetetlenné vált csemetéjét.

Mindkét esetben ugyanaz a következmény: a gyerek képtelen attól az általa vélt ténytől elszakadni, hogy ő pottyantotta ki a spanyolviaszt, ő a világegyetem közepe, s az ő akaratának kell minden körülmények közöttt érvényesülni. Nincs kivétel. Az ilyen gyerekek számára nem létezik a tisztelet, nem létezik a határok elfogadása, nem létezik struktúrákban való gondolkodás, nem léteznek szabályok, nem léteznek határok, és nem léteznek következmények. Nem léteznek más emberek: a skacok gyakorlatilag a kényelmüket szolgáló és kötelezőn kisolgáló tárgyaknak tekinti őket.

Érintettségem jogán rengeteg aha-élményem volt az olvasás közben. Nagyon pontosan felismertem, hogy mit rontottunk el én és az exem gyerekével és a saját gyerekeimmel, és mit rontott el a szerelmetestárspárom az ő családjával a sarját illetőn, s felismertem a saját-srácok belső mozgatórugói közül is néhányat.

A bajom csak az, hogy akkor mi van? Mert a könyv kiváló figyelemfelhívás. De ebben a témában, ettől a szerzőtől már volt egy ilyen. A probléma valóban akut, valóban megér még sok-sok misét is. 
De miközben elfogadom, hogy nem lehet 10 pontos, mindenkire érvényes tevékenységi listával egycsapásra megoldani a problémát, azért VALAMIT vártam volna. 

Mert egyfelől a gyerek ne legyen társ, ne legyen szimbiotikus kiterjesztésem, oké. Másfelől a büntetés-jutalmazás rendszere elavult, a testi fenyítés Isten ments, a „ha -akkor”-érvek eszünkbe se jussanak, könyörgöm, mi marad? A szerző a szeretetre hivatkozik. Konfliktushelyzetben szelíden, szeretettel küldjük be a szobájába az utódot. Kiváló. De ha nem megy? Ha az Istennek se azt csinálja, amit kellene? Ha reggel az öltözködésre vállat ránt, fogat nem akar fogat mosni, és abszolút nem érdekli, hogy idő van, mindjárt becsengetnek? Ha nem érdeklik az ok-okozatok, mert bár felfogja őket, de inkább kirúgatja magát a suliból, inkább tönkrevágja az összes kapcsolatát, csak változtatnia ne kelljen? Stb., stb., stb. Akkor mi van? A kötelező, semmitmondó liberális-nevelést nyomja szerzőnk ezerrel, de még abból is a leghigítottabb tapusút.

Jóformán csak néhány aha-érzéssel tarkított kérdés maradt bennem a könyv elolvasása után. Oké, a problémát már nem csak látom, hanem az okait is jobban megértettem. Ebben különben is jó vagyok. De akkor mi van? Hogyan tovább nekem és a szülőtársaknak, nagyszülőknek? A sovánka utolsó fejezet, amiben a hogyantovábbot fejtegeti, szól a Nagyoknak, odafent, a politika és különösen az oktatáspolitika csinálóinak, de nekünk szülőknek egy sor sincs benne. Hacsak az nem, hogy itt a lelet, itt a betegséged, változtass rajta: bedöglött a kocsid, cseréld ki a szimeringet – mondaná az autószerelő. De mi tehén az a szimering, hol a francba van és hogyan kell kicsrélni, ha én kertrendező vagy adószakértő vagyok?

Ezzel együtt döbbenetes a könyv. Elolvastatnám minden szülővel, nagyszülővel, mert ki tudja, talán az önmagunkra-ismerés megszüli a kreatív megoldást is. Mindannyiunk érdekében. Csak tegyék közzé!

Ajánlott: Egy elrontott generáció

3/5

(2012)

Korrekt életpálya leírásnak tartom, élvezettel olvastam, nem úgy, mint a bizonyára rendelésre írt Gyurkovics Kádár-életrajzot. Naná, hiszen a gyerekkorom abban az érában telt el, és utólag mazsoláztam, értettem csak meg dolgokat.Nagyon sok mindent ebből az összeállításból. 

Mondhatom, nem szerettem meg általa „apánkat”. Az istváni-dilemma (jöjjenek-e a németek, hogy ország legyünk, öljük meg Koppányt vagy maradjunk a saját utunkon, bizonytalan kimenetellel?) feloldását nem Kádár felmentésében látom. Ő sem abban látta, ahogy ez híres-hírhedt utolsó beszédéből kiderült: voltaképpen abban elmondott mindent személyének emberi oldaláról,a feldolgoz(hat)lan lelkiismereti problémájáról, 1956-ról, az akkoriban viselt dolgairól, és az általa létrehozott rendszer legitimitásáról.  Ahogy az sem nagyon érthető, hogy egy magyar miért ölt meg több magyart, mint Haynau ’48 után?

Minden más számomra árnyalható. Az is, hogy manapság (2018-ban) miért sírják vissza olyan rengetegen az általa fémjelzett rendszert. De ami szintén nem menti fel Kádár Jánost.

A könyv nagyjából a Rubicon folyóirat két számában megjelent cikkekből állt össze.

4,5/5

(2012)

Nos, megint megyek a széllel szembe… Nem tetszett a könyv.

Kicsit döcögősen, hiteltelen párbeszédekkel kezd, de aztán beindul kétségtelenül, a történet visz magával. Izgalmas. Fantasztikus ötletei vannak a szerzőnek (az ilyen-olyan utánérzéseket hamar feledtem,; hommage pl. Süskind). Csak nekem sehová sem jut aztán el.

Nem fáj, hogy nincs heppiend, de valami nagyon hiányzott. A jellemek fejlődnek, de számomra motivációk és okok nélkül. Attila és Jurij talán az, akiknél érzek valami konzekvenciát, ok-okozatot. a többiek sodródnak, de nem önmaguk miatt, nem a rajtuk kívül álló okok, nem a sors szeszélye folytán, hanem a dramaturgia kényszerétől űzve.

Az utolsó érzés, a feeling, ami megmaradt bennem a könyv olvasása után: az undor. Aminek nem láttam dramaturgiailag semmi szerepét. Vö. szőrös valami ormányából kiszívott szörpike. Például. És még például Attila aktusai a száját a hasán hordó, lecsúszott mellű ufónővel… [Hányás.] (Most olyan arcot vágok, mint Mr. Bean, amikor viszolyog valamitől.) Nem az abszurditás fáj, az nem fájna, hanem a szeszélyessége. Brrr!

3/5

(2012)

Hjaj, de régen olvastam, menyire gyerek voltam, és mennyire tetszett akkor is! 

Van valami Mándy gyerekkönyveiben, valami megfoghatatlan lebegés, valami kedves pasztellség, amitől finom, könnyű lesz a szöveg, és az egészet áthatja a kamaszság minden derűje, bája és fájdalma.

A locsolókocsi alapvetően nem is regény, hanem laza életképek sorozata, amit persze összeköt a fő szál, a lehengerlő Král Bori kapcsolata Totyival, és Totyi kapcsolata Omasiccsal. Emiatt nem lehetne bárhol kinyitva olvasni a könyvet, de vannak fejezetek, amik bár a cselekményt nem viszik előre, de nagyon kellenek mégis.

S a gyerekek kapcsolata valami olyan hihetetlenül finoman jön át, hogy, komolyan mondom, bárki, aki ír, tanulhatnánk belőle! :-)

S most, felnőttként újraolvasva is ugyanazt azt élvezetet adta! Némileg patetikus lett ez a pár sor! De akkor is szeretem! És akkor is ezért!

U.I.: Külön örömöm, hogy a rukkola.hu-n a régi, születésem előtt két évvel megjelent példányt kaptam meg egy rukkola-társtól. Komolyan elérzékenyültem. Ezt a kiadást olvastam kamaszként. „Hívószó” volt ez a könyv mélyen bennem élő emlékekhez. Mondjak példát? Tessék: irtó szerelmes voltam (ma már nem lennék) a főszereplő kislányba. Itt a képe az alább említett filmből (természetesen NEM a bal-, hanem a jobboldali ő):  

A könyvből készült egy, a regényhez méltó filmváltozat is, Kézdy-Kovács Zsolt rendezésében, tessenek megnézni!

5/5

(2012)

Jó, nem az első könyv, ami a mesék királyságát aktualizálja, és kirötyögteti a szereplőit. Vannak utánérzések (Oroszlánszívű Richárdról a Hófehér Oroszlánszagú Leója jutott eszembe.) Mégis: a szóviccek, a humor miatt, az élő, tömören megformált alakok miatt ötöst kapott, s főleg azért, mert élvezettel olvastam, s mert bátran ajánlom a kilencéves majdnemleányomnak is! Nem kis dolog! :-)

Arról nem is beszélve, hogy a napi politikával, a hatalom természetével kapcsolatban van három, minden bizonnyal teljesen véletlen, de annál élőbb analógiája: aki hatalmon van, bármennyire éhes, az éhsége sohasem csillapul, és kielégítéséért mindent megtesz, akár azon az áron is, hogy a nép közben éhezik vigyázni kell az éhen tartott néppel, mert könnyen a vezér ellen fordulhat a hatalom elvesztése lehet, hogy valami banális, nevetséges dolgon múlhat: pl. Cirmi eltűnik az ország evakuálása előtt… :-)

5/5

(2012)

Jó kis könyv. Túl kis könyv. A stílusa a legjobb kamaszkönyveké, Varga Katalin „A zöld torony” című könyve jutott róla eszembe először, minden plágium-vád nélkül. Nem fekete-fehérek a szereplők, érdekes is lenne a sztori.

Csakhogy egyszer csak, váratlanul, sehogyan sem ér véget. Csak befejeződik.

Hiányérzetem volt az utolsó oldalon. Nem azért, mert nyitott maradt, mert voltaképpen nem maradt nyitott: Miszter Tévedés hozzáállása borítékolja a befejezést, meg a szereplők életkora is. Hanem azért, mert vagy meg kellett volna állni egy lépéssel előbb, vagy tovább kellett volna állni egy-két lépéssel. Itt megállva olyan semmilyen. 
Kár érte.

3/5

(2012)

Ez is azon könyvek közé tartozik, amelynek intelligenciájától a földig hajolok, rettentő élvezettel olvasom, de mert annyi, számomra érdekes, ismeretlen, de utánanézésileg azért mégsem annyira érdekes adat van benne, nagyjából semmit meg nem jegyzek belőle.

Csak egy nagyon fooots fílinget, hogy jó volt olvasni, jó lehet ennyire műveltnek lenni. 

Meg azt, hogy ha a fene fenét eszik is: a könyv, mint olyan soha el nem múlik! Ááááááámmmeeeeeeeen!

4/5

(2012)

Volt bennem előítélet Lukjanyenko-val szemben. Volt már a kezemben az Őrség-könyvek első darabja, de első blikkre nem győzött meg. Ezt a könyvet a fülszöveg alapján vettem ki a könyvtárból. Nem csalódtam.

Egyfelől a humora miatt. Másfelől a cselekményesség miatt. Harmadfelől a mondanivaló miatt. Nem rág szájba, hagy gondolkodni is. A szereplők nem sematikusak, a fordulatok meglepők. Az ötlet zseniális, ha hagy is nyitva kérdéseket.

Mindaz, ami történik a könyvben, a legjobb sci-fi hagyományokat éleszti fel: parabola az összeomlott Szovjetunióról, a mai Oroszországról és a poszt-kommunista rendszerről. Leomlott az előítéletem.

4/5

(2012)

Minden elfogultság nélkül fogtam hozzá a könyvhöz. A fiam (19 éves volt) ajánlotta és vette meg, miután a filmet megnézte. A lányom (21 évesen) is csuda lelkes lett a filmmel kapcsolatban, de a könyvet félbehagyta. Ő azt hitte, benne van a hiba.

Millman „spirituális regénye”, ahogyan a hátsó borító hirdeti, mindent összevetve propaganda-irodalom. Nem a legjobb fajtából. Spirituális regénynek is rossz. Az általam különösebben nem kedvelt fajta, A „blöffista” szerzőnek tartott Coelho ebben sokkal jobb, a szintén spirituális regény Az alkimistával. 

A szellemi propaganda-regény egyébként számomra nem hordozza azt, hogy mindenestül elvetendő, csak roppant nehéz,  majdnem lehetetlen vállalkozás jól művelni, mert egy eszmének kell alárendelni az irodalmat. De vannak ebben a műfajban kiváló művek: Bunyan A zarándok útja, Comenius A világ útvesztője, C. S. Lewis Csűrcsavar levelei (ez zseniális!), vagy az említett, bár vitatott Coelho-darab.

Millman buddhista programregényt írt. Anélkül, hogy ezt bevallaná. Nekem ez is visszatetsző', mert érthetetlen, miért nem vállalja fel teljesen azt, amit ír?

A baj Millman Harcos -ával, hogy az író vastagon bűvészkedik. Bűvészkedik, mert egyfelől nagyon nagyot markol, de az általa megélt (?) múlt puszta átadásával nem tudja elmondani, amit akar. Ennek érdekében, írja: „Szabadon kezeltem a párbeszédeket és helyenként az események sorrendjét. A történetet anekdotákkal és metaforákkal fűszereztem, hogy ezeken keresztül is kiemelhessem az üzenetet, amelyet közvetíteni próbáltam…” 
Na,most: a bűvészet nem abban van, hogy több év történését megszerkeszti, vagy utólagos dramaturgiát épít fel. Ez nem baj, ez természetes. Lenne. Ha lenne dramaturgia.De nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsenek csúcspontok, nem érződik a jellemfejlődés. Csupasz történetmorzsákat kapunk, cukormázas bölcsességgel kínálva.. Meglehetősen érdektelenül. 

Számomra rettenetesen kérdéses, hogy önéletrajzot hogy a fészkes fenébe lehet regény formában irni? Mert a kettő marhára nem egy műfaj! Ráadásul a szerző valamiféle eszmét, gyakorlatot, Út-at akar átadni a saját tapasztalatából, és mindezt egy regényben teszi, aminek ő a főszereplője… Érződik a káosz? Megcsapott már a hiteltelenség? S még mindig lenne kiút, ha a regény, az önéletrajz és a spirituális üzenetet képes lenne valahogy mégis egybegyúrni. De nem képes. 

Másodlagos kérdés, hogy maga a szöveg csapnivaló. Nem tudom, a fordító tehet-e róla, vagy az alapanyag volt ilyen? Olyan suta, néha alany, néha állítmány nélküli mondatokat olvasok, hogy jojózik tőlük a szemem.

Nem látom igazából Dan motivációit, se erre, se arra. Sem az íróét, sem a szereplőét. 

Aztán lássuk csak Szókratész személyét! Nem apró probléma, hogy gondot okoz annak megállapítása, hogy egyáltalán valós személy-e? Millman bizonytalanságban tart, nem tudjuk meg, Szókratész akkor tényleg létezett-e, mert bár a könyvben minden erre utal, aközben az utolsó jegyzetben ezt olvassuk: „…mindannyiunknak megvan a maga »Szókratésze«, Ő a magasabb énünk. Tehát hagyjuk, a bennünk levő legjobb vezessen bennünket.” Ugye, hogy mi van? Ám ha Szókratész nem valós alak, akkor mindaz, amit csinált, amit mondott, amit élt (illetve nem élt; de bonyolult!), hiteltelen, nem követendő tett, nem követendő út, hiszen hogyan is lehetne az? Nem mintha veszettül szeretnék helyből háztetőre ugrani, de azért érdekelne, hogy bár tudom, a boldogság a fontos, nem a teljesítmény, mégis, meg lehet-e ezt tenni békés harcosként, vagy csak a felsőbb énünk mátrixa képes rá? Mert ez sem mindegy. Mondom, komplikált ez!

Szókratész tanítása nagyon sokszor csak úgy lógnak a levegőben, jönnek a semmiből és nem jutnak el sehová. Lehet, hogy egy személyes kapcsolatban ez megjárja, de ez egy könyvben a harcos útjáról… könyörgöm! Az út mindig visz valahová, a harcos mindig harcol valami vagy valaki ellen. Csak egy példa erre: Azt tanácsoltam, hogy vegetáriánus, nem azt, hogy zöldség egyél. (Most felejtsük el, hogy alapvetően értelmet, hiányos a mondat, koncentráljunk a mondandójára!) Rendben, én tudom, hogy mi a különbség a laktó vegetáriánus és az egyéb vegik között, de ezt mindenki tudja, mindenki érti, mit mond ez a mondat? S aztán az egész kérdés el is hal, úgy ahogy hirtelen jött. Ez csak egy, s még a legkönnyebben megfejthető a levegőben maradt üzenetek közül való.

Minden vallásnak része a böjt, ami a fő témája a könyvnek. Minden vallás a megtisztuláshoz, a transzcendenssel való találkozáshoz használja a böjtöt, legyen az táplálkozási vagy szexuális tartalmú böjt. Csakhogy Millan ki sem ejti a száján a vallás szót. S ez vaskos kétkulacsosság!

Tán ennyiből is tetten érthető, hogy Millman ide-oda csúsztatja a valóságot és regény általa kitűzött céljának elérése érdekében megszült eseményeket, miközben a valós célt, és a valós út szellemi hátterét mindvégig elhallgatja. Mondom, nem becsületes, nem játszik nyílt kártyákkal! Olyan, mint a MLM-es rendszerek, akik ki nem ejtik a szájukon a cégük nevét, csak a terméküket nyomják, ezerrel, és még azt is tagadják, hogy MLM-ről van szó. Vagy egyes keresztény gyűlik, akik ki nem ejtik a szájukon a közösségük nevét, csak egy bizonyos idő és ismeretátadás után hajlandók erre. Viszont Millman semmikor nem mondja el, hogy ez MLM vagy, hogy ez és ez a gyüli. Vélem, mert úgy gondolja, így függetlenebbnek, ezáltal szellemibbnek hat a mondanivalója. Amit viszont nem találunk meg... 

1,5/5

(2012)

Az Alexandra Könyvjelző című újságjában figyeltem fel erre a könyvre. Kivételesen előbb olvastam róla néhány Moly-os értékelést, minthogy fizikai valójában a kezembe került volna. A múlt héten a könyvtárban mintegy véletlenül találtam rá, hazahoztam.

Elolvastam. Nem tudom… Illetve tudom, csak nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megfogalmazni. Megpróbálom előbb azt leírni, aminek a megfogalmazására képes vagyok, miközben tudom, hogy már megint széllel szembe fogalmazok.

Kapásból Szilvási Egymás szemében című, számomra egyetlen olvasható regénye jutott eszembe. Nem tudom, a két fiatal története miért fogott annyira, igaz, azt kamaszkoromban olvastam. Ez a szerelem viszont nem fogott meg. Ellenben mégsem tudtam a falhoz vágni, el kellett olvasnom, minden ellenkezésem ellenére. A bajaim vele a következők.

1. Élőholtak az alakok. Élők, mert mai nyelven beszélnek, viszont némely párbeszéd hihetetlenül mesterkélt. De hihetetlenül! Annak ellenére, hogy volt, ahol nagyon jókat vigyorogtam. Ez viszont az jelenti, hogy a regény színvonala hullámzó.

2. Holtak az alakok, legalábbis a főszereplők, mert a motivációik szerintem nem motivációk. Annak ellenre, hogy látom, érzékelem, hogy az emberek döntő többségének köze nincsen az érzelmi életében a logikához, meg különben is, a logika nem érzelmi tevékenység. De a főszereplő menekülése számomra a hisztis hp kategóriája, és még az eszmélése is a hiszti mentén zajlik. Még ezt is elfogadnám, ha nem lenne közben az az érzésem, hogy a szerző szerint, ha valahol hülyeséget, mond, csinált a főszereplő, az is teljesen elfogadott, érthető. Miközben fittyfenét. Raszkolnyikov motivációit értem, ha nem is tudok azonosulni vele. Tehát nem csupán a kőszívűségem az ok. 
Már gyerekkoromban sem értettem a kamasz hisztiket, ha a szülők elváltak, ha meghalt valamelyik, és a kölyök nem és nem tudott belenyugodni, keresztbe tett, nyűglődött, miközben elvárta, hogy ő meg élhesse háborítatlanul a maga életét. (Csak az érthetőség kedvéért: hétéves voltam, amikor az édesanyám, huszonhat évesen, betegségben meghalt, és volt két nevelőanyám is utána. Ufóként én örültem, hogy Apu nem zárkózott magába, miközben a nevelőanyáimmal korántsem volt felhőtlen a viszony, de ez meg nem a hiszti miatt volt, adtam nekik esélyt, komolyat.)

3. A beleélő-képességem cserbenhagyott, gondolkodtam is, nem nőregény-e, amit olvasok. S aztán eszembe jutott, hogy az igazán irodalmak nem besorolhatók, nincs férfi és női irodalom, nincs gyerek és felnőtt irodalom, hanem irodalom van, amit kortól, nemtől, mindentől függetlenül élvezni lehet, Vagy nem. Ehhez a könyvhöz, azt hiszem, nőnek kell lenni, hogy az empátia életre kelljen. Még a férfi főszereplőhöz is. 

Csak a végén olvastam el a fülszöveget: a szerzőnek köze volt a Cosmopolitan-hoz. Ez egyfajta magyarázat.

4. A regény közepe a legjobb. Előtte fanyalogtam az empátiahiányom miatt, a végén fanyalogtam mer' mindennek ellenére csöpögött. A közepét határozottan élveztem.

Hiszek a szerelemben. Makacsul, csökönyösen mindig is hittem, akkor is, amikor nem volt. Most, hogy öt éve (2012 öt, azóta tizenegy) rám talált, még inkább hiszek. Szóval egyáltalán nem a témával van bajom. Még abban is hiszek, hogy az első is sikerülhet meghatározó lehet. Hiszek, mert tapasztaltam, számomra is etalonná vált. (Aztán a valóság túlnőtte, helyre tette. Pozitívan, überelve.)

No. Nem fogom újra elolvasni. Biztos. Azt viszont a Moly-os értékelések alapján csodálkozva látom, hogy sokakat nagyon megtalált. Vagyis valamit valahol mégis megfogott, nagyon. De ha ez így van (hulljanak a kövek), vélem, hogy nem az irodalmi értékének érdeme, hanem a koré: látlelet.

S akkor most, amit nem tudok igazából megfogalmazni: mitől irodalom egy szöveg és mitől nem? Vannak könyvek, amik lehet, szórakoztatnak, megnevettetnek, elkámpicsorítanak, de mégis érzik rajtuk valami naiv izzadtságszag, hogy irodalom akar lenni, de ha a fene fenét eszik, még ha élvezi is olvasó-énem valamely sarka, a soha nem lesz az. Nem azért, mert döcög, nem azért, mert következetlen, nem azért, mert hibás a dramaturgia, hanem a csuda tudja… Biztosan ismeritek ezt a… ezt a… nem is tudom, érzést (?), amikor egy szöveg a birtokotokban van. Ezzel a könyvvel ugyanezt éreztem. Pörgött, nevettetett, el is gondolkodtatott néha, de valahogy mégis, és valahogy mégse… 

Tegnap egyfajta helyzeti kényszer miatt olvastam ki Anna Gavalda Szerettem őt című könyvét. Gavalda prózája irodalom. Teljesen. Akkor is, ha maga a sztorija közelében sincsen Április út-énak. Akkor is, ha ugyanúgy szájbarágós a mondanivaló. 
Itt van a nyelvemen, de borásznak kell lenni, hogy egy Cabernet sauvignon és egy lőre közötti különbséget ne csak ízlelni tudjak, hanem megfogalmazni is. Nem vagyok  borász.

3,5/5

(2012)

GABO, Budapest, 2012, ISBN: 9789636895570

Nem tudom, pontosan miért is kedvelem Anna Gavalda írásait. Mondhatom többes számban, mert már kettőt olvastam. Nem a történetei ütnek. Nem a párbeszédek. Nem a szereplők jellemábrázolása vagy -fejlődése. De van benne valami, nagyon van. 

Ez egy teljesen semmilyen történet, két majdnem semmilyen főszereplővel, és egy nem feltétlenül teljesen hiteles alapszituációval. Még a mondanivaló is viszonylag lapos: jobb önmagunk teljes felvállalása, ha bizonytalansággal jár is, mint a látszat évekig tartó cukrozott takony kanalazgatása (Ofi barátom örök érvényű hasonlata).

És ez nagyon fontos tudás, ha alkalmazva is van, de ehhez önismeret és bátorság kell, mert változással jár, és bizony a legtöbben inkább elfogadják a biztos, kiszámítható, langy, híg fekáliában való nyakig tapicskolás, mint a bizonytalan, de esélyes jót. S persze ehhez érvek, okok tömkelegét használják fel. Tudom, évekig csináltam, rossz volt, majdnem elviselhetetlen, de érveim voltak a rossz állapotra, ráadásul súlyosbított helyzetben voltam, mert vallásos érvek voltak. Aztán kiderültek a magam számára is az önhazugságaim, önbecsapásaim, vettem egy nagy lélegzetet (érdekes, de ebben hatalmas segítség, felismerés volt a Republic Kirúgjuk magunk alól a földet című száma: egy vasalás közben hallgattam, megdermedtem, úgy kellett felkapnom a forró vasalót a ruháról, hogy lakástüzet ne okozzak)

A könyv részei egésszé állnak össze, és az üzenet átjön. Akkor is, ha nem lesz kedvenc könyv, akkor is, ha nincs késztetésem újraolvasásra. De Gavalda-olvasásra bizony de!

3,5/5

(2011)

Az ószövetségi szentély körül zajló szolgálatok biblikus magyarázata. A kérdés még aktív keresztény koromban sem érdekelt igazán, úgy gondoltam, hogy az egész a zsidó nép egykori vallásos liturgiája mának semmit sem mondó, aprólékos, unalmas részletezése Mózes vonatkozó könyvében. Érdekes, de érdektelen. Nagyjából soha nem olvastam végig, nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá.

Amikor a volt közösségem központi gyülekezetében egy Háló Sándor nevű lelkész belefogott egy erről szóló sorozatba, teljesen megváltozott a véleményem.

Sándor (mondom, a Háló, és nem az a másik! :-) ) ki- és felfejtette az a liturgikus elemek szimbolikájának a sokaságát, és a fülünk elé tárta, hogy a szentély körüli egykori teendők, a tárgyak jelentősége, mind-mind a megváltási terv bemutatása, előképe, Jézusra, az Ő egykori és jövendő szolgálatára mutatnak rá, nem csupán kötelező, érthetetlen, monoton vallásos hókuszpókuszok. 

Sándor jegyzeteit később könyvvé szerkesztettem, folyószöveggé írtam, könyvet csináltam belőle, de tudtommal sajnos soha nem jelent meg. Csabai Tamás kiadója aztán előrukkolt ezzel a kötettel (köszönet, Tamás!), és bizony komoly hiányt pótolt vele. 

Úgy fest a dolog, hogy a könyvnek bizony van a ma emberének szóló üzenete is, de azoknak is érdekes lehet, akik érdeklődnek a vallástörténet, a zsidóság és a kereszténység iránt. Minden propaganda nélkül.

Ajánló: Háló Sándor honlapja

5/5

(2012, 2018)

Aeternitas Irodalmi Műhely, 2004, ISBN: 9632124766 · Fordította: Csabai Tamás · Illusztrálta: Füleky Adrienne