Volt bennem előítélet Lukjanyenko-val szemben. Volt már a kezemben az Őrség-könyvek első darabja, de első blikkre nem győzött meg. Ezt a könyvet a fülszöveg alapján vettem ki a könyvtárból. Nem csalódtam.

Egyfelől a humora miatt. Másfelől a cselekményesség miatt. Harmadfelől a mondanivaló miatt. Nem rág szájba, hagy gondolkodni is. A szereplők nem sematikusak, a fordulatok meglepők. Az ötlet zseniális, ha hagy is nyitva kérdéseket.

Mindaz, ami történik a könyvben, a legjobb sci-fi hagyományokat éleszti fel: parabola az összeomlott Szovjetunióról, a mai Oroszországról és a poszt-kommunista rendszerről. Leomlott az előítéletem.

4/5

(2012)

Minden elfogultság nélkül fogtam hozzá a könyvhöz. A fiam (19 éves volt) ajánlotta és vette meg, miután a filmet megnézte. A lányom (21 évesen) is csuda lelkes lett a filmmel kapcsolatban, de a könyvet félbehagyta. Ő azt hitte, benne van a hiba.

Millman „spirituális regénye”, ahogyan a hátsó borító hirdeti, mindent összevetve propaganda-irodalom. Nem a legjobb fajtából. Spirituális regénynek is rossz. Az általam különösebben nem kedvelt fajta, A „blöffista” szerzőnek tartott Coelho ebben sokkal jobb, a szintén spirituális regény Az alkimistával. 

A szellemi propaganda-regény egyébként számomra nem hordozza azt, hogy mindenestül elvetendő, csak roppant nehéz,  majdnem lehetetlen vállalkozás jól művelni, mert egy eszmének kell alárendelni az irodalmat. De vannak ebben a műfajban kiváló művek: Bunyan A zarándok útja, Comenius A világ útvesztője, C. S. Lewis Csűrcsavar levelei (ez zseniális!), vagy az említett, bár vitatott Coelho-darab.

Millman buddhista programregényt írt. Anélkül, hogy ezt bevallaná. Nekem ez is visszatetsző', mert érthetetlen, miért nem vállalja fel teljesen azt, amit ír?

A baj Millman Harcos -ával, hogy az író vastagon bűvészkedik. Bűvészkedik, mert egyfelől nagyon nagyot markol, de az általa megélt (?) múlt puszta átadásával nem tudja elmondani, amit akar. Ennek érdekében, írja: „Szabadon kezeltem a párbeszédeket és helyenként az események sorrendjét. A történetet anekdotákkal és metaforákkal fűszereztem, hogy ezeken keresztül is kiemelhessem az üzenetet, amelyet közvetíteni próbáltam…” 
Na,most: a bűvészet nem abban van, hogy több év történését megszerkeszti, vagy utólagos dramaturgiát épít fel. Ez nem baj, ez természetes. Lenne. Ha lenne dramaturgia.De nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsenek csúcspontok, nem érződik a jellemfejlődés. Csupasz történetmorzsákat kapunk, cukormázas bölcsességgel kínálva.. Meglehetősen érdektelenül. 

Számomra rettenetesen kérdéses, hogy önéletrajzot hogy a fészkes fenébe lehet regény formában irni? Mert a kettő marhára nem egy műfaj! Ráadásul a szerző valamiféle eszmét, gyakorlatot, Út-at akar átadni a saját tapasztalatából, és mindezt egy regényben teszi, aminek ő a főszereplője… Érződik a káosz? Megcsapott már a hiteltelenség? S még mindig lenne kiút, ha a regény, az önéletrajz és a spirituális üzenetet képes lenne valahogy mégis egybegyúrni. De nem képes. 

Másodlagos kérdés, hogy maga a szöveg csapnivaló. Nem tudom, a fordító tehet-e róla, vagy az alapanyag volt ilyen? Olyan suta, néha alany, néha állítmány nélküli mondatokat olvasok, hogy jojózik tőlük a szemem.

Nem látom igazából Dan motivációit, se erre, se arra. Sem az íróét, sem a szereplőét. 

Aztán lássuk csak Szókratész személyét! Nem apró probléma, hogy gondot okoz annak megállapítása, hogy egyáltalán valós személy-e? Millman bizonytalanságban tart, nem tudjuk meg, Szókratész akkor tényleg létezett-e, mert bár a könyvben minden erre utal, aközben az utolsó jegyzetben ezt olvassuk: „…mindannyiunknak megvan a maga »Szókratésze«, Ő a magasabb énünk. Tehát hagyjuk, a bennünk levő legjobb vezessen bennünket.” Ugye, hogy mi van? Ám ha Szókratész nem valós alak, akkor mindaz, amit csinált, amit mondott, amit élt (illetve nem élt; de bonyolult!), hiteltelen, nem követendő tett, nem követendő út, hiszen hogyan is lehetne az? Nem mintha veszettül szeretnék helyből háztetőre ugrani, de azért érdekelne, hogy bár tudom, a boldogság a fontos, nem a teljesítmény, mégis, meg lehet-e ezt tenni békés harcosként, vagy csak a felsőbb énünk mátrixa képes rá? Mert ez sem mindegy. Mondom, komplikált ez!

Szókratész tanítása nagyon sokszor csak úgy lógnak a levegőben, jönnek a semmiből és nem jutnak el sehová. Lehet, hogy egy személyes kapcsolatban ez megjárja, de ez egy könyvben a harcos útjáról… könyörgöm! Az út mindig visz valahová, a harcos mindig harcol valami vagy valaki ellen. Csak egy példa erre: Azt tanácsoltam, hogy vegetáriánus, nem azt, hogy zöldség egyél. (Most felejtsük el, hogy alapvetően értelmet, hiányos a mondat, koncentráljunk a mondandójára!) Rendben, én tudom, hogy mi a különbség a laktó vegetáriánus és az egyéb vegik között, de ezt mindenki tudja, mindenki érti, mit mond ez a mondat? S aztán az egész kérdés el is hal, úgy ahogy hirtelen jött. Ez csak egy, s még a legkönnyebben megfejthető a levegőben maradt üzenetek közül való.

Minden vallásnak része a böjt, ami a fő témája a könyvnek. Minden vallás a megtisztuláshoz, a transzcendenssel való találkozáshoz használja a böjtöt, legyen az táplálkozási vagy szexuális tartalmú böjt. Csakhogy Millan ki sem ejti a száján a vallás szót. S ez vaskos kétkulacsosság!

Tán ennyiből is tetten érthető, hogy Millman ide-oda csúsztatja a valóságot és regény általa kitűzött céljának elérése érdekében megszült eseményeket, miközben a valós célt, és a valós út szellemi hátterét mindvégig elhallgatja. Mondom, nem becsületes, nem játszik nyílt kártyákkal! Olyan, mint a MLM-es rendszerek, akik ki nem ejtik a szájukon a cégük nevét, csak a terméküket nyomják, ezerrel, és még azt is tagadják, hogy MLM-ről van szó. Vagy egyes keresztény gyűlik, akik ki nem ejtik a szájukon a közösségük nevét, csak egy bizonyos idő és ismeretátadás után hajlandók erre. Viszont Millman semmikor nem mondja el, hogy ez MLM vagy, hogy ez és ez a gyüli. Vélem, mert úgy gondolja, így függetlenebbnek, ezáltal szellemibbnek hat a mondanivalója. Amit viszont nem találunk meg... 

1,5/5

(2012)

Az Alexandra Könyvjelző című újságjában figyeltem fel erre a könyvre. Kivételesen előbb olvastam róla néhány Moly-os értékelést, minthogy fizikai valójában a kezembe került volna. A múlt héten a könyvtárban mintegy véletlenül találtam rá, hazahoztam.

Elolvastam. Nem tudom… Illetve tudom, csak nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megfogalmazni. Megpróbálom előbb azt leírni, aminek a megfogalmazására képes vagyok, miközben tudom, hogy már megint széllel szembe fogalmazok.

Kapásból Szilvási Egymás szemében című, számomra egyetlen olvasható regénye jutott eszembe. Nem tudom, a két fiatal története miért fogott annyira, igaz, azt kamaszkoromban olvastam. Ez a szerelem viszont nem fogott meg. Ellenben mégsem tudtam a falhoz vágni, el kellett olvasnom, minden ellenkezésem ellenére. A bajaim vele a következők.

1. Élőholtak az alakok. Élők, mert mai nyelven beszélnek, viszont némely párbeszéd hihetetlenül mesterkélt. De hihetetlenül! Annak ellenére, hogy volt, ahol nagyon jókat vigyorogtam. Ez viszont az jelenti, hogy a regény színvonala hullámzó.

2. Holtak az alakok, legalábbis a főszereplők, mert a motivációik szerintem nem motivációk. Annak ellenre, hogy látom, érzékelem, hogy az emberek döntő többségének köze nincsen az érzelmi életében a logikához, meg különben is, a logika nem érzelmi tevékenység. De a főszereplő menekülése számomra a hisztis hp kategóriája, és még az eszmélése is a hiszti mentén zajlik. Még ezt is elfogadnám, ha nem lenne közben az az érzésem, hogy a szerző szerint, ha valahol hülyeséget, mond, csinált a főszereplő, az is teljesen elfogadott, érthető. Miközben fittyfenét. Raszkolnyikov motivációit értem, ha nem is tudok azonosulni vele. Tehát nem csupán a kőszívűségem az ok. 
Már gyerekkoromban sem értettem a kamasz hisztiket, ha a szülők elváltak, ha meghalt valamelyik, és a kölyök nem és nem tudott belenyugodni, keresztbe tett, nyűglődött, miközben elvárta, hogy ő meg élhesse háborítatlanul a maga életét. (Csak az érthetőség kedvéért: hétéves voltam, amikor az édesanyám, huszonhat évesen, betegségben meghalt, és volt két nevelőanyám is utána. Ufóként én örültem, hogy Apu nem zárkózott magába, miközben a nevelőanyáimmal korántsem volt felhőtlen a viszony, de ez meg nem a hiszti miatt volt, adtam nekik esélyt, komolyat.)

3. A beleélő-képességem cserbenhagyott, gondolkodtam is, nem nőregény-e, amit olvasok. S aztán eszembe jutott, hogy az igazán irodalmak nem besorolhatók, nincs férfi és női irodalom, nincs gyerek és felnőtt irodalom, hanem irodalom van, amit kortól, nemtől, mindentől függetlenül élvezni lehet, Vagy nem. Ehhez a könyvhöz, azt hiszem, nőnek kell lenni, hogy az empátia életre kelljen. Még a férfi főszereplőhöz is. 

Csak a végén olvastam el a fülszöveget: a szerzőnek köze volt a Cosmopolitan-hoz. Ez egyfajta magyarázat.

4. A regény közepe a legjobb. Előtte fanyalogtam az empátiahiányom miatt, a végén fanyalogtam mer' mindennek ellenére csöpögött. A közepét határozottan élveztem.

Hiszek a szerelemben. Makacsul, csökönyösen mindig is hittem, akkor is, amikor nem volt. Most, hogy öt éve (2012 öt, azóta tizenegy) rám talált, még inkább hiszek. Szóval egyáltalán nem a témával van bajom. Még abban is hiszek, hogy az első is sikerülhet meghatározó lehet. Hiszek, mert tapasztaltam, számomra is etalonná vált. (Aztán a valóság túlnőtte, helyre tette. Pozitívan, überelve.)

No. Nem fogom újra elolvasni. Biztos. Azt viszont a Moly-os értékelések alapján csodálkozva látom, hogy sokakat nagyon megtalált. Vagyis valamit valahol mégis megfogott, nagyon. De ha ez így van (hulljanak a kövek), vélem, hogy nem az irodalmi értékének érdeme, hanem a koré: látlelet.

S akkor most, amit nem tudok igazából megfogalmazni: mitől irodalom egy szöveg és mitől nem? Vannak könyvek, amik lehet, szórakoztatnak, megnevettetnek, elkámpicsorítanak, de mégis érzik rajtuk valami naiv izzadtságszag, hogy irodalom akar lenni, de ha a fene fenét eszik, még ha élvezi is olvasó-énem valamely sarka, a soha nem lesz az. Nem azért, mert döcög, nem azért, mert következetlen, nem azért, mert hibás a dramaturgia, hanem a csuda tudja… Biztosan ismeritek ezt a… ezt a… nem is tudom, érzést (?), amikor egy szöveg a birtokotokban van. Ezzel a könyvvel ugyanezt éreztem. Pörgött, nevettetett, el is gondolkodtatott néha, de valahogy mégis, és valahogy mégse… 

Tegnap egyfajta helyzeti kényszer miatt olvastam ki Anna Gavalda Szerettem őt című könyvét. Gavalda prózája irodalom. Teljesen. Akkor is, ha maga a sztorija közelében sincsen Április út-énak. Akkor is, ha ugyanúgy szájbarágós a mondanivaló. 
Itt van a nyelvemen, de borásznak kell lenni, hogy egy Cabernet sauvignon és egy lőre közötti különbséget ne csak ízlelni tudjak, hanem megfogalmazni is. Nem vagyok  borász.

3,5/5

(2012)

GABO, Budapest, 2012, ISBN: 9789636895570

Nem tudom, pontosan miért is kedvelem Anna Gavalda írásait. Mondhatom többes számban, mert már kettőt olvastam. Nem a történetei ütnek. Nem a párbeszédek. Nem a szereplők jellemábrázolása vagy -fejlődése. De van benne valami, nagyon van. 

Ez egy teljesen semmilyen történet, két majdnem semmilyen főszereplővel, és egy nem feltétlenül teljesen hiteles alapszituációval. Még a mondanivaló is viszonylag lapos: jobb önmagunk teljes felvállalása, ha bizonytalansággal jár is, mint a látszat évekig tartó cukrozott takony kanalazgatása (Ofi barátom örök érvényű hasonlata).

És ez nagyon fontos tudás, ha alkalmazva is van, de ehhez önismeret és bátorság kell, mert változással jár, és bizony a legtöbben inkább elfogadják a biztos, kiszámítható, langy, híg fekáliában való nyakig tapicskolás, mint a bizonytalan, de esélyes jót. S persze ehhez érvek, okok tömkelegét használják fel. Tudom, évekig csináltam, rossz volt, majdnem elviselhetetlen, de érveim voltak a rossz állapotra, ráadásul súlyosbított helyzetben voltam, mert vallásos érvek voltak. Aztán kiderültek a magam számára is az önhazugságaim, önbecsapásaim, vettem egy nagy lélegzetet (érdekes, de ebben hatalmas segítség, felismerés volt a Republic Kirúgjuk magunk alól a földet című száma: egy vasalás közben hallgattam, megdermedtem, úgy kellett felkapnom a forró vasalót a ruháról, hogy lakástüzet ne okozzak)

A könyv részei egésszé állnak össze, és az üzenet átjön. Akkor is, ha nem lesz kedvenc könyv, akkor is, ha nincs késztetésem újraolvasásra. De Gavalda-olvasásra bizony de!

3,5/5

(2011)

Az ószövetségi szentély körül zajló szolgálatok biblikus magyarázata. A kérdés még aktív keresztény koromban sem érdekelt igazán, úgy gondoltam, hogy az egész a zsidó nép egykori vallásos liturgiája mának semmit sem mondó, aprólékos, unalmas részletezése Mózes vonatkozó könyvében. Érdekes, de érdektelen. Nagyjából soha nem olvastam végig, nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá.

Amikor a volt közösségem központi gyülekezetében egy Háló Sándor nevű lelkész belefogott egy erről szóló sorozatba, teljesen megváltozott a véleményem.

Sándor (mondom, a Háló, és nem az a másik! :-) ) ki- és felfejtette az a liturgikus elemek szimbolikájának a sokaságát, és a fülünk elé tárta, hogy a szentély körüli egykori teendők, a tárgyak jelentősége, mind-mind a megváltási terv bemutatása, előképe, Jézusra, az Ő egykori és jövendő szolgálatára mutatnak rá, nem csupán kötelező, érthetetlen, monoton vallásos hókuszpókuszok. 

Sándor jegyzeteit később könyvvé szerkesztettem, folyószöveggé írtam, könyvet csináltam belőle, de tudtommal sajnos soha nem jelent meg. Csabai Tamás kiadója aztán előrukkolt ezzel a kötettel (köszönet, Tamás!), és bizony komoly hiányt pótolt vele. 

Úgy fest a dolog, hogy a könyvnek bizony van a ma emberének szóló üzenete is, de azoknak is érdekes lehet, akik érdeklődnek a vallástörténet, a zsidóság és a kereszténység iránt. Minden propaganda nélkül.

Ajánló: Háló Sándor honlapja

5/5

(2012, 2018)

Aeternitas Irodalmi Műhely, 2004, ISBN: 9632124766 · Fordította: Csabai Tamás · Illusztrálta: Füleky Adrienne

Azon gondolkodom, hogy mennyire baj, ha egy történelemmel foglalkozó mű nem tűnik tudományosnak, és érzelmileg meglehetősen túlhajszolt, elfogult? S azon, lehet-e elfogulatlan valaki a szülei gyilkosával szemben, tudja-e annak tetteit tárgyilagosan mérlegelni és értékelni? És kell-e így tennie, vagy beszámolója elfogultan, érzelmileg túlfűtötten is teljesen elfogadható? Azt tudom, ha máshonnan nem, Dümmerth Dezső olvasása óta, hogy  magam szavaival idézzem az ő gondolatait: „a magyar történészek, ha a magyar őstörténetről van szó, bárkitől képesek bármit elfogadni, ha az degradálja a magyar múltat, és bármit képesek elutasítani, ha az emelné a népünk önbecsülését”. 

A kis könyvecske talán legérdekesebb része az augsburgi csatával foglalkozó fejezet. Minimum elgondolkodtató… De amit Taksony haláláról, illetve Géza és István uralkodásáról ír, az is jócskán árnyalja a meglevő történelmi ismereteinket.

Függetlenül attól, hogy zavaros ügy volt ez a magyar államalapítás, bárhonnan is nézem. Mert sem a kincstári, agyonszajkózott álláspont nem kielégítő. Sőt! De egyik sem meggyőző igazán.

• Kincstári értelmezés: hurrá, kiírtja Géza és István a vérünket, a vallásunkat, ránk erőszakol egy tök idegen vallást, ami a szeretet nevében négyeli fel Koppányt és önt forró ólmot Vazul fülébe, hogy utána megvakíthassa; győzött István, de jó!
• Alternatív értelmezés: összeesküvés az egész, Géza jóformán gyerek volt, amikor a német papok és a katonák elözönlötték Magyarországot, csúnya magyarfaló önpusztító magyarok, akik a nép nevében olyan egyezséget kötöttek Ottó császárral, amely szerint csak a magyaroknak voltak kötelezettségeik, a németek meg örültek, hogy némi undorító fortéllyal az ölükbe hullott egy ország, de hol volt mindezen közben a magyar urak tömkelege, akik nem voltak tagjai a tizenkettőnek, aki a császárra a szövetséget kötötte?

De Grandpeirre K. Endre könyve mindenképpen gondolatébresztő, és rengeteg kérdést felvet, amik mindenképpen árnyalják az ismereteinket.

4/5

(2012)

Méhes György ifjúsági könyveinek elsője a sorban. Aztán jött még a Tatárok a tengeren, Leleplezem a családomat, Kilenc vesszőparipa.

Mondanám, hogy családtörténet, de ez nem lenne igaz. Sokkal inkább egy család és baráti körének csetlés-botlásai, szeretettel, kedves alakokkal, derűvel, röhögéssel.

Kamaszkorom alapműve volt mind, és olyan jókat kacagtam rajtuk Lóka (később Pipi névre hallgatott, 2016-ban három éve, hogy már nincs lehetőségem vele beszélgetni, röhögni, múltidézni, sorsrendezni) barátommal, hogy csak na!

És igen, és igen: tegnap, 2012. március 21-én egy újpesti könyvbögrecsárdában (értsd: utcai árus) 100 azaz száz forintért ráleltem! Mondja valaki, hogy nincsenek örömök az életben!

Újraolvastam, két nap alatt felfaltam. S még mindig ugyanannyira tetszett, mint korszakokkal ezelőtt: a humora az a finom, mindennapi humor, ami mára kiveszőben van, és ami az önmagunkon kacagás isteni adománya.

5/5

(2012)

Zseniálisan indul! Aztán leül. Aztán vannak fel-felvillanások. Aztán valami értelmetlen katyvasz lesz belőle. 
Ha pedig nem katyvasz, annál rosszabb! Komolyan azon gondolkodom, ha nem lennék posztkeresztény, akkor is fel kellene már figyelnem arra, hogy egyre több az olyan alkotás, amiben a metafizikai szerepek felcserélődnek, Isten lesz a rossz fiú és Sátán a pozitív lázadó, s hogy ennek nincs-e valami valóban metafizikai üzenete?

Ebben a könyvben is ez történik.

Ami Istent illeti: elnyomó, zsarnok, gengszter-gondolkodású. Meg sem jelenik sehol, semmilyen formában, mindig csak távol van, meg sem érkezik, szenvedteti az embereket. Még képviselői sincsenek. Aki elvileg az ő szolgája lenne, az annak örül, hogy a nő, akit rendszeresen kefél, milyen sűrűn veszi a szájára Isten nevét. Gondolom, ez poén akart lenni a könyvben. Mindazok, akik templomba járnak a könyvben, akik imádkoznak: nevetségesek, idióták, élhetetlenek, balfékek. De a minimum, hogy a tesznek az egészre és csak társadalmi szokást teljesítenek.

Sátán ezzel szemben jogosan lázad egy ilyen főnök ellen. Naná! 
Ig, a főhős démonná lesz, különleges tulajdonságokkal, mindvégig szerethetőn, annak ellenére, hogy a tulajdonságai ördög-tulajdonságok. Vagyis: az ördög szerethető figura, ostobaság a tőle való viszolygás. S gondolkodjunk el, mondja a végső transzcendens összefoglalás, melyik az ördög: az aljas, szemétté, gyilkossá, szadistává lett ember, vagy az ördög? S ez már azért rohadt nagy csúsztatás! Kár, hogy sokan be fogják venni! Szerencse, hogy ezen a ponton legalább Isten nem került be a választékba!

Isten meg, mondom, nincsen sehol. Isteni tulajdonságokkal, a szeretettel csak emberek bírnak. Jézus meg annyira smafu, hogy szót sem érdemel…

Mondom, katyvasz. Jó, persze, ez teológia vastagon, de nem én kezdtem, hanem Joe Hill!

A könyv olvastatja magát, majdnem együltőhelyes, csak a végén van olyan érzése az embernek, hogy „tulajdonképpen mi a fenének olvastam el?” Mert valóban értelmetlenre sikeredett. De sebaj, a nemzetközi kritikákban csupa négy-öt csillagos eredményt ért el a kritikák szerint, mondja a fülszöveg. Akkor jónak kell lennie a mi számunkra is… Bizony!

Csak azért sem! Mégis maradok konzervatív! Már, ha ez az. Nem csupán a jó ízlés védelme.

Mellesleg: a Bibliában Sátán a „szétdobáló”, aki összekeveri a dolgokat, felcseréli a helyiértékeket. Hm… soha nem fogok könyveket égetni, a hitem miatt pláne nem: de azért elgondolkodtató, nem? Mert Hill könyvében éppen ez történik: a szerepek, értékeket felcserélése, szétdobálása.

2/5

(2012)

Nem nagyon szeretem a krimiket. Próbálkoztam Christie-vel, Chandler-rel, Gardner-rel, Ellery Queen-nel, Jo Nesbo-val, meg még néhánnyal. A Tíz kicsi néger, no, az igen, de az sem a hullák száma, hanem a zárt helyen játszódó, kisközösséges jellege miatt. És a Hylkosság az Orient expresszen, ez pedig a nem mindennapi feloldás miatt bólogatós.Filamér már a műfaji meghatározással legyőzött: MESEKRIMI. A meséket viszont nagyon szeretem! S milyen már: olyan gyilkosos könyv, amiben a főhőst még sárkány is megkergeti! Pazar, az hát!

Kedves, könnyed a stílus, bár a sztori nem annyira vág oda. De nem is a benne a lényeg. Alapvetőn Rejtőt sem a történetekért, hanem a finomságokért szeressük, nemde? Jól kitaláltak a főszereplők, a mangánnyominger is, meg a király is. És végignevetjük az egészet.

Szóval: Filamér nyert, többször olvasva is az egyik nagy kedvencem.Nagyon kár, hogy Bogdán István több könyvet nem írt!

5/5

(2012)

Szerelmetesfeleségtársam késztetésére kezdtem bele ebbe a könyvbe. 

1. A könyv mondanivalója zseniális: valahogy így kellene élnie az életét minden kereszténynek, aki valóban szeretné átadni a világnak mindazt, amit Istentől kapott! Gilbert meggyőzött. 

2. A könyv francia környezetben íródott. Nem magyaráz meg, nem ír körbe semmi olyat, ami egy francia számára evidencia. Ez Franciaországban teljesen érthető. Más környezetben nyelvi környezetben ez nem igaz. Nem Gilbert, hanem a kiadó hibája, hogy nem látta el jegyzetekkel a könyvet, nem magyarázott meg történéseket, háttereket, amik nélkül következtetések, események a magyar átlagos agy (s ez alatt értsd azt is: nem katolikus) számára érthetetlenek (mit kerestek a franciák Algíriában, ki volt az a hét pap mártir, akire hivatkozik, miért haltak meg, hogyan haltak meg, mi volt az I. és a II. zsinat lényege, stb.). Ez sokat levesz a könyv hazai értékéből. (Régi boldog idők, amikor tudhattam a láb- vagy végjegyzetekből, hogy D'Artagnan az kiejtve Dártanyan!). Nagyon el kelt volna!

Olvassátok, vegyétek, vigyétek! A megmentő szeretet módszer- és természetrajza!

4/5

(2012)

Nem harsány a nevetés, pedig, ha akarom, vígjáték-mese. Nem önfeledt a sírás, pedig, ha akarom, targédia. Nem teljesen pamflet, de ha akarom, látlelet a Csau-rendszerről. 
Semmi sem teljesen. Mégis egész, de nagyon. Mégis gyönyörű nyelven íródott mesejáték. Mégis sokszor olvasható irodalom. 
Egyszóval: Sütő András.

5/5

(2012)

Szerelmetesfeleségtársam fedezte fel Lakatos Menyhértet, molytársunk, porca idézeteiben, amiket felolvasott nekem a telefonba. Legyőzött vele. Ezt a könyvet az Újpest-Központban levő könyvbögrecsárdában (kipakolós könyvesbolt) találtam, azzal együtt, amiből porca idézett. Nos, idáig a történelem.

A lényeg: gyönyörű nyelvezete van Lakatos Menyhértnek! Nyírő, Wass, Sütő, Lázár Ervin óta nem olvastam ilyet! Mai nyelven ír, mégis a megfogalmazásai önmagában mesésévé teszik az írásait. Él a történet. Mese a történet. Jó mese.

És mégis van „de”…

Nehezen tudom megfogalmazni. Hm. Valami kohézió hiányzik a történetből. Talán az, hogy az elején herceg a főszereplő, ő van az események középpontjában. Aztán Bogárka. Aztán Gujdár. S nem egymás mellett, hanem egymást háttérbe szorítva. S mindez egy százvalahány oldalas könyvben.

Aztán: a fő alakok kidolgozotottak, életerősek, motiváltak. A mellékalakok annyira mellékalakok, hogy mindez nagyon hiányzik belőlük. Ami pl. Gujdár ellenfelénél, a még nevet sem kapott eltátkozott vitéznél engem roppantul zavart. Már csak azért is, mert az egyik katartikus pont (Gujdár megleli az édesanyját) itt következik be.

Ettől nekem valami félig-sült érzésem lett a könyvet olvasva. Jó lehetett volna, nagyon-nagyon jó (Sütő „Kalandozások Ihajcsuhajdiában”-ja jutott róla eszembe, pedig nincs közük egymáshoz), de valahogy félbemaradt. 
Ám mindez nem tántorított el Lakatos Menyhért olvasásától.

3,5/5

(2012)

Ami az alap: imádom a Dire Straits zenéjét, amióta csak először hallottam; az pedig vagy harminc éve volt. A Romeo and Juliet, majd a Private Invedstigations volt az első nagy szerelem. A fizikai első nagy szerelmem is hozzá kötődik. Vagyis elfogult vagyok: pozitívan, de nem elvakultan (pl. az On Every Street-lemezt az elejétől a végéig egyszerűen nem tudtam végighallgatni, de nekem az már nem „A” Dire Straits, hanem Knopfler szólólemez, csak más néven). Mármint az együttessel.

Lunkán Katalin könyve egy hurrá-optimista fan-könyv. Rosszul megírva. Olyan, mintha mindenféle infókat leszedett volna a netről, kicsit gatyábarázta, kicsit átfogalmazta volna, aztán visszatöltötte egyetlen dokumentumba.

Egyetlen hatalamas pozitívuma van a könyvnek: az, hogy általa létezik magyarul könyv az együttesről. Hazudok: van még egy nagyon jó húzása, ez pedig a dalszövegek magyarítása, köszönet érte!

De jóvanna, miért várok én minden monográfiától Vasváry-Tóth-féle Yes-könyv színvonalat?

Ami érthetetlen: a szerző belefog Knopfler szólókarrierjének is a taglalásába, majd el is jut vele az első lemezéig. Ami 1996-ban (!) jelent meg! Aztán csönd. A maradék 5 (!) lemezről néma a csönd. A könyv 2011-ben jelent meg! Érthetetlen! Ahogyan az is, hogy a Chat Atkins-es kollaborálást megemlíti, de az Emmylou Harris-szal valót (két lemezen) nem. Ahogyan azt a tényt sem, hogy közreműködőként kb. száz lemezen játszott Knopfler bácsi, olyan nevekkel, mint B. B. King, Jon Anderson (az ő kihagyása számomra büntetendő cselekmény!), Kris Kristoferson, Eric Clapton vagy a Thin Lizzy. Mintegy mellékesen....

De mondom, legalább van könyv magyarul a Dire Stratits-ről!

2/5

(2012)

Amikor az első könyvei megjelentek rávetődtem PKD-re. Aztán egy kicsit leszoktam róla. Az első könyvek felfalni valók, az ötletek, a megvalósítás, minden. Aztán nekem kicsit elfáradtak a sztorik, elvontak lettek a gondolatmenetek, érdektelenné vált a mester.

Hosszú idő óta ez az első PKD-könyv, amit felfaltam újra. Az alap persze itt sem változott: a szereplőkről alig tudunk meg valamit, csupán az eseményekben bontakozik ki róluk ez meg az, az előzményekről morzsák csipegethetők ki, és a végső feloldás, naná, happy end, meg végképp és megszokottan a levesbe, és persze minden sarkon ott áll az elmaradhatatlan drogbár, ami ilyen-olyan formában minden könyvében benne volt, számomra nem annyira üdvös üzenetképpen…

De ami vadiúj volt ebben a könyvben: PKD nem figyelt oda, és ebben a könyvben nagy teret kap a humanizmus. Az ember nem csak eszköz, nem csak alany, nem csupán elszenvedő fél, hanem az idegen létforma áldozataként szánnivaló, érzelmekkel bíró, önmagában való céllá is válik: amikor a Frolix-8 lénye lobotómiát hajt végre a Újak agyában, mindazok, akik addig lázadtak a szokatlanok és az Újak hatalma ellen, egyszerre csak szánni kezdik addigi elnyomóikat, és érzelmileg a hatalmas erejű és képességű idegen értelem ellen fordulnak. S érezhetőn nem csupán azért, mert a közös ellenségkép összefűzi az embereket.

Szokatlan volt, de komolyan üdítő is. Ezért a könyvért újra visszaszerettem kicsit PKD-be.

4,5/5

(2012)

Sokan leírták már, én megerősítem: a könyv felhőtlen szórakozás, izgalmas is, jó a humora, jöhet a következő!

Eltaláltak a figurák, Buga egyenesen telibe, jók az arányok, ügyes a történetvezetés, a helyén van minden.

Egyetlen problémám volt csak vele, hátha a szerző nyomon követi a Moly-os véleményeket ( :-D ): a mulatságos szleng, amit nagyjából mindenki használ a könyvben pesti szleng. Nagyon jó pofa, nagyon ott van (!). Viszont újra: pesti a szleng. Épppen ezért már ami csúcsvezetőktől marha furcsa volt, amikor ezt használták; de amikor a támadó „pokémon” fogalmazza meg, hogy „lezúzza a hángériket”, húztam a számat. 

De mondom, apróság az egészhez képest. Az egész meg felhőtlen szórakozás.

4,5/5

(2012)