Persze, hogy Szabó István filmjét láttam először, attól kaptam kedvet Klaus Mann regényéhez. Klaus-Maria Brandauert nagyon nehéz feledni  Hendrik Höfgen szerepében.

Ez még valamikor az őskorban volt, a film bemutatásának idején, amit Prof barátommal láttam. Tizennégy.tizenöt éves voltam. (Óbudán a telepen a brancsból csak mi voltunk hajlandók magyar filmre moziba menni. De nem különcködés volt: tényleg élveztük őket.Jobbára. Közös kedvencünk a Ripacsok volt.) 

Akkoriban persze a film leglényegét csak kapizsgáltam. Nem értettem igazából, mert nem tudtam, mire képes a hatalom, és mire képes a hatalomtól rettegő, de a sikert, a csillogást vágyó ember. Ahogyan azt sem tudtam, hogy minden megalkuvás kicsiben kezdődik, ezért nagyon észnél kell lenni. 

Nem tudom, elmond-e rólam valami gyászosat, hogy miközben erkölcsileg egyáltalán nem tudtam azonosulni a főhőssel, mindvégig teljesen empatikus voltam vele, és nem tudtam elítélni kör-körös mélybe süllyedéséért. 

A színész Hendrik Höfgen történetében az a legnagyobb döbbenet, hogy voltaképpen bármikor aktuálissá lehet. Mondom: bármikor. A politika és a művészet, bár nem teljes képtelenség, de a legritkább esetben tud kompatibilissá lenni. Csak nagyon levés kivétel van, akinek ez sikerült. Példa erre például a náci szimpatizáns Leni Riefenstahl esete, aki az 1936-os berlini olimpiáról forgatott a kritikusok által is elismert filmet (Ő volt például az első, aki a futó mellett „futtatta” a kamerát is), de aki haláláig nem tudott szabadulni a nácizmus terhétől. (Még ha úgy is fest, hogy bármilyen egyéb tehertől könnyebb megszabadulni.)

De ez a frigy, ahogyan az egyház és állam frigye is, voltaképpen csapda. Csapda, mert az ideológia ha a művészeti eszközökbe nem is feltétlenül, de a már tartalmába, mondanivalójába nagy eséllyel beleszól. Még ha nem is közvetlenül, hanem az átkos (nem, a coszlista átkos, hanem mint melléknévi átkos) cenzúra és öncenzúra megjelenése miatt.* S ez bizony nem csupán a fasizmus, kommunizmus alatt képes fortélyos félelmet generálni, hanem még a látszólag szabad, demokratikus társadalmakban is. Számomra sem túl régi rácsodálkozás és berzenkedés, de a társadalom, a világ, amelyben élünk, egy egyre erőteljesebben cenzúrázott és a diktatúra egyre több eszközével élő világ. S nem, most nem feltétlenül Orbán Viktorra gondolok, hanem a Nyugat társadalmaira, Európára és az USÁ-ra.

Háborúban hallgatnak a múzsák. De nem azért, mert a fegyverropogás elnyomja a hangjukat, még csak nem is azért, mert nem találnak senkit, akinek ideje lenne rájuk figyelni, hanem azért, mert a szellemi elnyomás, a határozottan megjelenő elvárások némítják el őket. A Höfgenek ma is köztünk vannak...

* Egy erről a könyvről szóló értékelésemet hamarosan törlik egy oldalról, ahogy értesítettek az oldal üzemeltetői. 

5/5

(2011, 2018)