Az Alexandra Könyvjelző című újságjában figyeltem fel erre a könyvre. Kivételesen előbb olvastam róla néhány Moly-os értékelést, minthogy fizikai valójában a kezembe került volna. A múlt héten a könyvtárban mintegy véletlenül találtam rá, hazahoztam.
Elolvastam. Nem tudom… Illetve tudom, csak nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megfogalmazni. Megpróbálom előbb azt leírni, aminek a megfogalmazására képes vagyok, miközben tudom, hogy már megint széllel szembe fogalmazok.
Kapásból Szilvási Egymás szemében című, számomra egyetlen olvasható regénye jutott eszembe. Nem tudom, a két fiatal története miért fogott annyira, igaz, azt kamaszkoromban olvastam. Ez a szerelem viszont nem fogott meg. Ellenben mégsem tudtam a falhoz vágni, el kellett olvasnom, minden ellenkezésem ellenére. A bajaim vele a következők.
1. Élőholtak az alakok. Élők, mert mai nyelven beszélnek, viszont némely párbeszéd hihetetlenül mesterkélt. De hihetetlenül! Annak ellenére, hogy volt, ahol nagyon jókat vigyorogtam. Ez viszont az jelenti, hogy a regény színvonala hullámzó.
2. Holtak az alakok, legalábbis a főszereplők, mert a motivációik szerintem nem motivációk. Annak ellenre, hogy látom, érzékelem, hogy az emberek döntő többségének köze nincsen az érzelmi életében a logikához, meg különben is, a logika nem érzelmi tevékenység. De a főszereplő menekülése számomra a hisztis hp kategóriája, és még az eszmélése is a hiszti mentén zajlik. Még ezt is elfogadnám, ha nem lenne közben az az érzésem, hogy a szerző szerint, ha valahol hülyeséget, mond, csinált a főszereplő, az is teljesen elfogadott, érthető. Miközben fittyfenét. Raszkolnyikov motivációit értem, ha nem is tudok azonosulni vele. Tehát nem csupán a kőszívűségem az ok.
Már gyerekkoromban sem értettem a kamasz hisztiket, ha a szülők elváltak, ha meghalt valamelyik, és a kölyök nem és nem tudott belenyugodni, keresztbe tett, nyűglődött, miközben elvárta, hogy ő meg élhesse háborítatlanul a maga életét. (Csak az érthetőség kedvéért: hétéves voltam, amikor az édesanyám, huszonhat évesen, betegségben meghalt, és volt két nevelőanyám is utána. Ufóként én örültem, hogy Apu nem zárkózott magába, miközben a nevelőanyáimmal korántsem volt felhőtlen a viszony, de ez meg nem a hiszti miatt volt, adtam nekik esélyt, komolyat.)
3. A beleélő-képességem cserbenhagyott, gondolkodtam is, nem nőregény-e, amit olvasok. S aztán eszembe jutott, hogy az igazán irodalmak nem besorolhatók, nincs férfi és női irodalom, nincs gyerek és felnőtt irodalom, hanem irodalom van, amit kortól, nemtől, mindentől függetlenül élvezni lehet, Vagy nem. Ehhez a könyvhöz, azt hiszem, nőnek kell lenni, hogy az empátia életre kelljen. Még a férfi főszereplőhöz is.
Csak a végén olvastam el a fülszöveget: a szerzőnek köze volt a Cosmopolitan-hoz. Ez egyfajta magyarázat.
4. A regény közepe a legjobb. Előtte fanyalogtam az empátiahiányom miatt, a végén fanyalogtam mer' mindennek ellenére csöpögött. A közepét határozottan élveztem.
Hiszek a szerelemben. Makacsul, csökönyösen mindig is hittem, akkor is, amikor nem volt. Most, hogy öt éve (2012 öt, azóta tizenegy) rám talált, még inkább hiszek. Szóval egyáltalán nem a témával van bajom. Még abban is hiszek, hogy az első is sikerülhet meghatározó lehet. Hiszek, mert tapasztaltam, számomra is etalonná vált. (Aztán a valóság túlnőtte, helyre tette. Pozitívan, überelve.)
No. Nem fogom újra elolvasni. Biztos. Azt viszont a Moly-os értékelések alapján csodálkozva látom, hogy sokakat nagyon megtalált. Vagyis valamit valahol mégis megfogott, nagyon. De ha ez így van (hulljanak a kövek), vélem, hogy nem az irodalmi értékének érdeme, hanem a koré: látlelet.
S akkor most, amit nem tudok igazából megfogalmazni: mitől irodalom egy szöveg és mitől nem? Vannak könyvek, amik lehet, szórakoztatnak, megnevettetnek, elkámpicsorítanak, de mégis érzik rajtuk valami naiv izzadtságszag, hogy irodalom akar lenni, de ha a fene fenét eszik, még ha élvezi is olvasó-énem valamely sarka, a soha nem lesz az. Nem azért, mert döcög, nem azért, mert következetlen, nem azért, mert hibás a dramaturgia, hanem a csuda tudja… Biztosan ismeritek ezt a… ezt a… nem is tudom, érzést (?), amikor egy szöveg a birtokotokban van. Ezzel a könyvvel ugyanezt éreztem. Pörgött, nevettetett, el is gondolkodtatott néha, de valahogy mégis, és valahogy mégse…
Tegnap egyfajta helyzeti kényszer miatt olvastam ki Anna Gavalda Szerettem őt című könyvét. Gavalda prózája irodalom. Teljesen. Akkor is, ha maga a sztorija közelében sincsen Április út-énak. Akkor is, ha ugyanúgy szájbarágós a mondanivaló.
Itt van a nyelvemen, de borásznak kell lenni, hogy egy Cabernet sauvignon és egy lőre közötti különbséget ne csak ízlelni tudjak, hanem megfogalmazni is. Nem vagyok borász.
3,5/5
(2012)
GABO, Budapest, 2012, ISBN: 9789636895570
