RÉTI LÁSZLÓ MINT OLYAN

Réti Lászlóról már többször írtam. Róla is, a regényeiről is. (A könnyebbség kedvéért a bejegyzésem végén belinkeltem az eddigi Réti-értékeléseimet.) Nagyjából mindenki tudja róla, hogy rendőr volt (azt talán kevesebben, hogy magas rangú, kerületi főkapitány), otthagyta a testületet és író lett belőle. Krimiket ír. Hol ilyet, hol olyat. Minőségileg viszont egyenleteseket. Sőt, egyre jobbakat. Réti nyíltan vállalja, hogy amiket ír: szórakoztató irodalom. S tényleg az. Azt mondja, írja, nagyjából, amit Stephen King is: nincs más célja, alapvetőn szórakoztatni akar. (Kingnek történetei vannak, amiket el akar mesélni.) Sikerül is neki. Egyfelől, mert Rétinek jó humora van, a Larkin őrmesterről szóló sorozatán szétröhögi magát az ember gyereke. De tényleg. Aztán ír politikai krimiket is. Meg ír csak simán krimiket is. A könyvei majdnem kivétel nélkül tetszettek. Volt amelyik jobban, volt amelyik kevésbé. Amelyik kevésbé abból sokkal kevesebb van. Ez lényeges. Újra leszögezem: Rétit olvasni jó és szórakoztató. Még abban az esetben is, ha netán maga a könyv egésze, a történet nem annyira sikerült. Máris mondom, ebben az esetben nem erről van szó. Vagy: ebben az esetben erről egyáltalán nincsen szó. 

Eddig két könyvét olvastam, amelyik konkrétan napi eseményekkel foglalkozott. Ez az egyik. A másik az Európa falak mögött volt, amelyben Réti egyértelműen állást foglalt a migráció, migránsok kérdésben. Talán egy volt zsarutól elfogadható az álláspont. Még akkor is, ha a cselekményt a közeljövőbe helyezi, vagyis egyfajta sci-fit ír. (E könyvnek egyébként van folytatása is: Európa halála a címe, és idén, 2019-ben jelent meg.) 

RÉTI BOULEVARD

Nyilván minden író arról ír, amit ismer. Ha nem arról, az nem lesz jó írás. Réti rendőr volt. A rendőrség és a gazemberek világa tehát nem ismeretlen előtte. Idáig rendben van. Odáig is, hogy a rendőrség munkájából a politika nem kihagyható tényező. Az ember gyereke, így harminc évvel a módszerváltás után tudja, hogy francba a politikával, nem hisz már egyetlen politikusnak sem, és nem bízik már a változásban sem, tökmindegy ki hazudik és lop odafent, mind élősködő gazember. 

De azért arra mégsem jutna a plebsz gondolkodása, amit itt olvas. Gondolom én. Mert a Budapest Boulevard egyfelől egy terroros politikai fikció. Másfelől a szerző tapasztalatiból adódó, hm, kvázi memoár. Na, jó, ez túlzás, persze, hogy nem az. Ám a könyvet összevetve Réti weboldalának Életrajz lapjával, bizony erre-arra, apróságokra, nagyságokra felkapjuk a fejünket. Csak két dolgot említenék. Az egyik apróság: Réti az önéletrajzában megemlíti, hogy rendőrként tele lett a t... türelme azzal, hogy adminisztratív szarakodásokkal kellett foglalkoznia az érdemi munka helyett, hogy külalaki problémák miatt dobtak vissza leveleket, amelyek bizonyos intézkedéseket sürgettek: nem kapott embereket, mert nem volt jó a fejléc a feljegyzésen. Ez a történet egy az egyben olvasható a Budapest Boulevard-ban. Másfelől [[vigyázat, itt egy kis spoiler következik!]] ugye, Básti Péter, e könyv főhőse, a cselekmény lezárása után kilép a rendőrségtől, hatalmas megkönnyebbüléssel lesz újra civillé. Rétivel pont ez történt. Megelégelve nagyon sok mindent, hátat fordított a testületnek. Az érvei megegyeztek későbbi alakja, Básti Péter érveivel.  [[spoler vége]] Az ember nem győz studírozni, hogy na, akkor mi még az egyezés, bakker? Úgyse, fog rájönni, úgysem fogja megtudni. 

S bizonyos hökkenetek valódiságának értékét nem segít megkérdőjelezni a könyv mottója sem. 

A regény szereplői egytől egyig kitalált személyek.
A valós személyekkel való esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.
A történet egyes elemei megtörtént eseményeken alapulnak.
De úgysem hinné el, hogy melyek azok.

Ugye, erre az ember kapásból nyel egy nagyot. Még akkor is, ha konkrétan még egy sort sem olvasott el a könyvből. Mert, újra mondom, az egyik budapesti kerület volt rendőr főkapitánya írta ezt a könyvet. Akinek a saját, személyes története komoly párhuzamokat mutat a könyvben levő főhős történetével. S aki az írja, hogy úgysem hinnénk el, a fikció mely elemei alapulnak megtörtént eseményeken. S aki él, szabadlábon van, ugyanúgy, ahogyan a főhős. Én egy picit bent tartottam néha a lélegzetemet Réti bátorsága miatt. S arról még nem is beszélt, hogy a valós politika mely csúcsszereplőinek vannak olyan, országszerte tudni vélt kapcsolatai, amik miatt viszonylagos béke és nyugalom lehet az országban. „Aki olvassa, értse meg!” (Máté 24:15)

Mivel krimiről van szó, a történetről semmit nem árulok el többet, mint amit a fülszöveg is elárul. Tény, a fülszövegben ott van gyakorlatilag az egész történet. Gratuláció az írójának és a kiadónak! Hogy rágja meg az orruk hegyét a pocok! Az biztos, hogy Réti ezen könyve amúgy sem a meglepetések könyve. A cselekmény és az események eléggé kikövetkeztethetők. Különösen egy ilyen fülszöveg mellett (vö. pocok, orrhegy!). De a könyv ereje és vonzereje nem is annyira a csavarokban (barkácskönyv – mondaná szerelmetesfeleségtársam) van, sokkal inkább a háttérinfókból összerakott valóságmozaik valóságossának a lehetőségében. Mert azoktól csak bámul maga elé a nyájas olvasó. (Hm, most, hogy így leírtam: milyen a nyájatlan olvasó?) 

Mire gondolok? Ennek a fejezetnek a bevezető mondatára: a politika mocskos és önző. Semmi más, csak merő képmutatás, hogy a közösségért lenne. Réti hozzáteszi még azt a közhelyet is, hogy a politikának a hatalmon kívül van még célja: a pénz. S minél nagyobb pénzről van szó, annál gátlástalanabbá válik. Azt ugye, tudjuk, hogy Magyarországon csak azt üldözik a rendőrök, aki kicsit lop, rabol. S utol is érik, a polkorrekt igazságszolgáltatás mintha arra játszana, nehogy még túlzsúfoltabbak legyenek a bv-intézmények. Azok, akik megfelelő nagyságú gazemberségeket követnek, a gazemberségük mértékének megfelelően növekszik az érinthetetlenségük. S annál inkább igénybe vesznek olyan eszközöket, amelyeket csak a pozíciójukkal árnyékában használhatnak. De ott aztán mindent bele! A hatalomért, a megtartásáért mindent, engedelmeskedni mindenben, hogy a pozíció maradjon. Az ember nem érték, hanem eszköz, az életnek nincs forintosítható verziója, illetve ha van, csak akkor van jelentősége. De alapvetően minden ember zsebkendő: ha a taknyot belefújtuk, kuka. De nem csupán az emberek, hanem bárminek az értékét is csak a pénz képes kifejezni. Minden más csupán képmutató bohóckodás. Innentől mindenki eszköz és bármi rombolható, bárki félre tehető. Ez a politika és a politikai valóság. 

A rendőrség: a politikai korrupció által seggüket féltő, paprikajancsi bürokraták tömkelege. Akik dolgozni akarnak, azokat ellehetetlenítik, nehogy föléjük nőjenek. Szabályra új szabály, aktára új akta, kimutatásra új statisztika, alakiságra új baromság. Nem is kell, hogy a bűnelkövetők egyre ügyesebbek legyenek, a vízfej meg is nyomorítja, bénítja a rendőri munkát. Minek ellenség, ha ilyen irányítók vannak? 

S attól a ténytől eddig még eltekintettünk, hogy mi van akkor, ha az élen állók maguk is gyakorló gazemberek, nem csupán ostobák? 

Nincs kiút. Illetve van, de Réti szerint csak az egyén számára. Ha mázlija van. A regényben ennél kicsit több kell. Némi helyzetfelismerés, tetterő, pofátlanság, kemény tökűség  és cinizmus is szükségeltetik. De hogy az egésztől hogyan lehetne megszabadítani, hogyan lehetne megtisztítani, nos, úgy fest, arról Rétinek sincsen semmi elképzelése. De nem is a tutifrankóért olvassuk őt, hanem a szórakozásért, az akciókért, a beszólásokért (na, jó, ezt a könyvét ezért nem). 

De akkor miért maradt tátva a szánk, és miért nyeldeklünk mégis a kitalálható cselekmény ellenére, amikor becsuktuk a könyvet és körülnézünk a való világban? Költői kérdés. 

Akkor egy kicsit konkrétabban a könyvről is. Mint írtam az előző mondatban is: hatalmas fordulatokat tartalmaz a cselekmény. Amikor megértjük miről van szó, még a számomra is kikövetkeztethető volt, mi következik a cselekményben. De azt is írtam, itt nem is ez a lényeg. Réti nem többrétegű, hagyma-szerű alakokkal operál, de mondjuk nem is olyan egysíkúak mint egy papírlap. A szereplői motiváltak, jellemükben nagyjából következetesek. Nagy bicsaklás a történet részleteiben sincsen. Itt-ott lettek volna apró kérdéseim, de ezeket nagyjából már akkor elfelejtettem, amikor tovább olvastam a történetet. Vagyis olyan jelentőségük nem volt, hogy miszlikre rángatták volna a történet. Egyedül a címmel van némi bajom. Roppant jól mutat, frappánsan hangzik, csak valahogy nem annyira a könyv egészére utal. S ebből a szempontból nem tartom a legszerencsésebbnek. De spongyát rá, ahogyan egy fiktív hős klasszikus szövege mondja. 

Bizony, ez a könyv is besorol a Réti-kedvencek közé. A moly.hu-n 95%-os a tetszési indexe. Szerintem méltán. 

– Mi a kurva anyádat akarsz? – váltott más stílusra Nánási.
– Na, ez már alakul. Így már fogunk haladni.
– Ez a vidéki stílus fekszik neked, mi?
– Ilyen árnyaltan is ritkán parasztoznak le. Maradjunk annyiban, vidéken inkább kimondjuk, amit gondolunk.
(456.)

… ma bármelyik hülye odaülhet a monitor elé és mondhatja a baromságait. Semmiféle előképzettség nem kell hozzá. A sok tízezer zombi pedig követi őt. Mert nem kell gondolkozniuk, ha valaki megmondja nekik azt, amit gondolniuk kéne.
(168.)

Az Európai Unió persze nem nézte jó szemmel az eszkalálódó helyzetet, de csak ugyanazt tették, amit mindig. Petíciókat adtak ki, üléseztek és gyújtó hangú beszédeket mondtak a brüsszeli ülésteremben. Aztán a bürokraták hazamentek, és azon tanakodtak, hogy vajon hol egyenek este egy jó marhaszeletet. Egyszóval nem történt semmi, de azért még eza semmi is nagyon sokba került az adófizetőknek.
(443.)

– A munka nem szégyen, fiam.
– Az nem. De a bér igen.
(144.)

Névtelen levél. Nyilvánvaló, egyszerű, bombabiztos.
A kollektív magyar tudatalattiban a névtelen levél egy mentális alapkő.
Mindenki kérdezősködés nélkül azonnal készpénznek veszi. Kivéve, ha éppen róla szól.
Mert akkor koholmány.
(410.)

RÉTI LÁSZLÓ KÖNYVEI A „MOHA OLVASÓNAPLÓJA” BLOGON

Szex és Szekszárd
Hasonmás
Kaméleon
Vérvonal
Könnyek városa
Európa falak mögött
A parfümör
Panda

APU KEZÉBEN MEGVILLAN A KONYHAKÉS

Apu nem állt biztosan a lábán, de még állt, s ha bizonytalanul is, de menni is tudott. Zsuzsa a szobában állt, onnan üvöltött valami szokásos hülyeséget neki. Apu szájában már nagyon gömbölyűek voltak a szavak, és így ha darabosan is, de gömbölyűen ömlött belőle a mocskos káromkodás. Ő közelebb volt a konyhához, ahol én éppen valami ebédet rakosgattam össze magamnak. Nemrég jöttem meg a suliból. Amikor megérkeztem, már állt a szokásos bál. Nyilván megint valami apró szirszaron vesztek össze, mekkora babból legyen a leves, Zsuzsa mennyire vezet vacakul, a jogsijával, amit naná, a lába közével szerzett, mert máshogy úgysem tudta volna, valami hasonló ökörségen. 

Én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt. Ezt már meséltem. Most újra, mert ide kívánkozik. Az első, az édes hétéves koromban meghalt. Ő huszonhét volt. Fehérvérűség vitte el, leukémia, amit állítólag a velem való viselősség váltott ki nála. Még hét évig élt, küzdött, mosolygott. Apu utána még kétszer nősült. Először nevelőanyát akart nekem. Anélkül, hogy ő feldolgozta volna bármilyen szinten anyu halálát. A második anyám anya volt, abban az értelemben, hogy volt gyereke. Akit a saját anyjánál hagyott, amikor apuval összejött. Ez milyen már? Hagyjuk... Mondjuk én nem bántam annyira, nem kedveltem annyira a fickót, és fájt volna megosztani vele a klassz, tágas, óbudai szobámat, más lehetőség meg nem volt. Aztán a Második lelépett, miután egy közös, kutyába menő alkoholizálás közben Apu vérbő szavakkal lekurvázta, és annyira megtetszett neki ez a fajta kommunikáció, hogy innentől minden balhénál, ami egyre sűrűbben, mondhatni menetrendszerűen jött, bevetette a kurva-adut. Erre mondta a második, hogy ha úgyis az, ad igazi alapot is: bepasizott, de olyan jól sikerült, valami gyárigazgatót fogott ki, hogy csomagolt is. Válás. Aztán jött ez a Harmadik. Akinek csak a neve volt szép, arisztokratikus. Nagydarab, brrr-arcú asszony volt. A kezdeti nyitottságom igen hamar becsukódott. Hiába szabadult meg a Másodiktól, a pohár Apu kezében maradt és egyre sűrűbben járt a giga felé. (Ebbe is halt bele, negyvenhárom évesen, az édesanyja aktív közreműködésével, de ez másik szomorú történet.)

A Harmadikkal igen vacak kapcsolatban voltam. Amióta ő volt, soha senki nem járhatott fel hozzám a barátaim közül. Olvasta a naplómat, zsarolt azzal, amit abban olvasott. Lehetősége lett volna tönkretenni kamaszkorom nagy szerelmét, ezzel zsarolt. Aput gyakorlatilag kiforgatta mindenéből. Nekem minden évszakra volt egy cipőm, egy nadrágom, két-három pólóm, két-három ingem. A Trapper-farmer korában voltunk. A pénzt, ha kaptam ruhára, nekem kellett a zsebpénzemből kiegészítenem, ha nem volt elég egy új cipőre, nadrágra. Zsuzsa volt a kasszás. Miatta kellett elköltöznünk Óbudáról. Volt valami munkahelyi adóssága, Apu bevállalta (beszopta), hogy kifizeti helyette, de csak a lakás árán tudta megtenni. Menni kellett Óbudáról a Péterfy Sándor utcába. (Mostanában sokat járok a munkám végett arra: a kapu láttán mindig elfog a borzongás.)  Abban a lakásban már nem volt saját szobám, a nappali volt a háló helyem, onnan nyílt a fürdőszoba, abból a vécé, a konyhába, az előszobába is csak ezen a helyiségen keresztül lehetett kimenni. Ahogyan a Apuék hálószobája is ebből a helyiségből nyílt. Kicseszett átjáróház volt tehát a lakhelyem. Saját bútorom sem volt. Amikor aztán Zsuzsa saját vállalkozásba fogott (esküvői ruhakölcsönzőt nyitott), az én hálóhelyem lett a várószoba, az ő szobájuk a próbaterem. Úgy egy-két évig. Egy évvel voltam az érettségi előtt. Este hatig értelme nem volt hazamennem, úgyis idegenekkel volt tele a lakás. 

Szóval így ment ez, s Apu elkövette azt a hibát, hogy feladta a saját munkáját, a felesége alkalmazottja lett, Ami egy jó kapcsolat esetén is megfontolandó. Egy cefet esetén végzetes öngól. Az volt. Egyre több pia, egyre több balhé, egyre több üvöltözés, részemről egyre több menekülés otthonról. 

S nos, aznap, amiről írok, éppen otthon voltam. Vércinikus vagyok, de lehet, hogy kár, hogy így történt. Ezt inkább ki sem fejtem, annyira kemény gondolat... Bele is borzongtam. Talán Apu még élne ma is... Az Isten tudja. 

Zsuzsa valami újabb genyó beszólására Apu belépett a konyhába és bizonytalan mozdulatokkal felragadott egy nagy kést, elindult Zsuzsa felé. Aki azonnal sikoltozni kezdett: 
– Le akarsz szúrni? Le akar szúrni! Segítség! Segítség!

Ösztönös volt a mozdulat, ahogy Apu után léptem és némi dulakodás után („Mi a f@szt csinálsz, Zoli, le akarom szúrni ezt dögöt!”) hátulról kicsavartam a kést a kezéből. Nem mondom, hogy egy pillanatig sem tétováztam, megtegyem-e, de győzött a józan ész, Apu börtönbe került volna, én meg a fene tudja... Zsuzsa életben maradt. Hálás nem volt. 

Apu mindig agresszív volt, ha ivott, de szerencsére csak végtelenül trágár szájkaratét folytatott, nem bántott soha senkit. Volt bennem félelem, menekülni akarás (az első alkalommal mentem is, szerencsére volt hová, drága Nagyim, az Isten áldjon, legyen neked könnyű a Föld!), de fizikailag soha nem kellett félnem Aputól. Életében kétszer ütött meg, és ötven százalékban teljesen igaza volt. De hogy milyen egy teljesen élhetetlen családi élet (családi, hahaha!), sajnos a saját bőrömön tudom, így azt is, ha nem is kell a fizikai létemet félteni, milyen, ha otthon senkit nem érdekel, hogy vagyok, hogy ki vagyok, mit gondolok, milyen vágyaim terveim vannak, miben vagyok bizonytalan, miben szeretnék támaszkodni, segítséget kapni... 

(Aztán, milyen a sors, milyen tréfás a jó Isten. Nevelőszülő lettem. Életem szerelme az én gyerekeimé, én az övéé. Nem egy fáklyás menet, mondhatom. Úgy éltem meg, egy nevelőszülő egyszerűen nem győzhet. S persze akasztják a hóhért: „Nem vagy az apám!”. Csak most a másik oldalon állok. Szerintem én és a párom sokkal jobb fejek vagyunk, mint 2-3. anyám bármelyike. De ami a szülőtől elfogadható, az a nevelőszülőtől egyáltalán nem. Hatványozottan nem. Vannak/voltak szédületes eltévedések a kamasz fejekben. Nyilván az enyémben is voltak. Piszok nehéz rendet tenni a viszonyok és a jogosultságok között. De ez megint egy nagyon másik történet.)

Nem mondom, hogy épen átvészeltem ezeket az éveket. Hihetetlen vágy alakult ki bennem a biztos dolgok iránt, hogy hihessek valakinek, kapaszkodhassak valakibe. Hűséges és türelmes vagyok. (Igen, bizonyos esetekben puhapöcs, ahogyan Csernus fogalmazza.) Egyre kevésbé, de mégis. Három évig (meg bizonyos értelemben előtte tizennégyig) tűrtem, mielőtt váltam. Nagyon hálás tudok lenni, ha szeretnek. (Ezt magyarázom a nevelt lányomnak is: kenyérre tudna kenni, ha akarna, volt rá ezer példa, de eszébe sincsen ilyet tenni.) 

Empatikus vagyok Eleanorral, bár a felét sem éltem át annak, amit ő. 

A REGÉNY ÉS A SZERZŐ

Már nem emlékszem, miért írtam fel magamnak ezt a könyvet, mielőtt a FSZEK-ben levadásztam. Amikor olvasni kezdetem, akkor jöttem rá, hogy ez egy YA (Young Adoult) könyv. Vagyis fiatal felnőtteknek szóló irodalom. Ahogy az elteonline weboldala fogalmazza: 

A YA korosztályra inkább az a jellemző, hogy még iskolába jár, otthon, a szüleivel lakik, keresgéli önmagát, az első nagy szerelemre vár, vagy épp most éli át azt.

Vagyis egy kamaszregény van a kezemben. Ami nem baj. Az én kamaszkorom kamaszregényeit nagyon szerettem. A Keménykalap és krumpliorr, az Utánam srácok!, az Éljen a száműzetés! a kedvenceim voltak, többek között. Úgy fest, ezek a mai YA-könyvek, amikor nem vámpíros-, disztópikus-, fantasy-könyvekről van szó, közelebb vannak a felnőtt problémákhoz. Vagyis néhány évvel túllépnek az én kamaszkori kamaszregényeim problémáin. 

Ezt a könyvet Rainbow Rowell írta. Az írónőnek magyarul eddig két regénye jelent meg, ez és a Szív küldi. A moly.hu-n ezt 90%-ra értékelték az olvasok és 444-en olvasták. 2014-es magyar megjelenése óta. A Szív küldi idén jelent meg, eddig huszonnégyen olvasták, 86%-os tetszési indexszel. 

Rainbow Rowell 1973-ban született. Újságíró volt, aztán regényíró lett. Az Eleanore és Park díjat kapott a The New York Times-tól, az Amazon-tól, a Goodreads-től. Mrs. Rowell házas, két fia van. 

KAMASZREGÉNY, KAMASZSZERELEM. VAGY TÖBB? KELL TÖBB?

Amikor a Moly-on tisztában lettem a műfajjal és a célközönséggel, kicsit elment a könyvtől a kedvem. Akkor már olvastam, a harmadáig jutottam. Befolyásolható vagyok. Annyi, de annyi könyv van, amit el kellene olvasnom... 

De nem hagytam abba.

Az alaptörténet egyszerű. Adva van egy rendezett életű, boldog családban élő srác, koreai anyukával, Tom Selleck-szerű apuval, aki Koreában szolgálva hozta haza vásárfiának anyut, akitől aztán született két fia, a címszereplő Park és Josh. Park szemmel láthatón nem tiszta faj árja amerikai, turmix, s mint tudjuk a turmixok nagyon vonzók. Park a maga rendezettsége mellett sem sorba beállós típus, de van egyfajta tekintélye, meg van a maga pozíciója. Béke van körülötte. Szimpatikus, jópofa, teljesen mindennapi srác, akivel jó együtt lenni. 

Adva van egy nagyon rendezetlen életű, duci, extravagáns lány, Eleanor, egy halom tesóval, egy nyámnyila, victimologia-eset anyukával, egy link, a gyerekei iránt teljesen közömbös, velük nem törődő, távol élő édesapával és egy vadbarom, verbálisan és fizikailag is agresszív, alkoholista, drogdíler nevelőapuval, aki totális terrorban tartja a családot. Eleanore extravaganciájának a nincstelenség is oka. Mindig éhes, nincs telefonjuk, kizárólag adományboltból öltöznek, nincs walkman-je, nincsen pénze, nem ismeri az éppen menő zenéket, fogalma sincsen a The Smiths-ről, a Cure-ról, nem ismeri az X-Men-t, a Watchmen-t. Nincsen képben. Túlél. Az extravaganciája egyfajta védőpajzs, hogy elterelje a figyelmet a vörös hajáról, a szeplőiről, a súlyfeleslegéről, mégpedig azzal, hogy felhívja rájuk a figyelmet.

Adva van egy csapat tini, Steve, Tina és a sleppjük, akik leuralják a többieket. Park kívülálló. Eleanore új a suliban. Amikor felszáll a buszra mindenki megbámulja az öltözködése és a lobogó, dús, vörös sörénye miatt, amibe mindenféléket belefon. Helyet sem kap a buszon. Végül Park húzódik arrébb, ha kényszerűn is, jól nevelt gyerek, mondom. Egy szót sem szólnak egymáshoz. Napok múlva Eleanore beleolvas Park aktuális képregényébe. Park észreveszi és hagyja olvasni. Pár nap múlva odaad neki pár füzetet. Aztán csinál a lánynak egy kazettára egy The Smiths válogatást. Kapcsolat lesz köztük. Komoly, tartalmas, de nem akadályok nélküli szerelem. Innentől nagyjából minden spoiler. 

De nem is annyira a történet a lényeges. Sokkal inkább az, ahogyan Rowell megközelíti a két tiszta lelkű fiatal szerelmét. A srácok tizenöt körül járnak. Hadd mondjam egyből a lényeget: a szerelmük szép. Hihető. Nem kapkodós, óvatosan tapogatózó, ahol kell, kellemesen gátlásos, izzón szenvedélyes. Amiben Rowell szerintem nagyot alkotott: egyfelől nem csúszik bele sem a gejl nyalás-falás trutyijába, akkor sem, ha a hősei nyalják-falják egymást, Eleanore még sohasem csókolózott, sem a tini szex kikerülhetetlen pataknedveinek mélységes vonzásába. 

 Ami még ennél is sokkal szimpatikusabb számomra: Mrs. Rowell kikerüli azt az úgyfest kikerülhetetlen csapdát, amibe nagyjából minden író és filmrendező belehull, amikor sanyarú sorsú gyerekekről mesél. Történetesen: a sanyarú sorsúak kivétel nélkül utálnak mindenkit, soha nem nyitottak a megmaradt szüleik új partnerei felé, egy kész nyűglődés az életük, kiszámíthatatlanok, hisztisek, bleee. Soha nem értettem, miért kötelező ilyennek lenniük. Hangsúlyozom, három anyám volt, és Apuval csak egészen kicsi koromban voltam itt-ott, Anyu halála után semmi emlékem arról, hogy közösen csináltunk volna bármit. A Kettedik és a Harmadik számú anyám nem szeretett, púp voltam a hátukon. A Harmadik teljes mértékben ki is semmizett mindenből, ami Apué volt. Hazudok: maradt egy szakadt bőrkabát és festékfoltos kombináltfogó. Vagyis teljes joggal SSGy (Sanyarú Sorsú Gyerek) vagyok én is. Mégsem utáltam a világot, voltak barátaim, barátnőim, nem másztam elefántcsonttoronyba, és nem éreztem azt, hogy a világnak kell hozzám alkalmazkodnia, mert én már annyit szenvedtem. Nem mondom, hogy mindebből semmi sérülést nem szedtem össze. Minden bizonnyal de. Persze. Gondolkodom, mit is... Némi realista pesszimizmust, hogy úgyis véget ér minden. Némi önértékelési zavart, és önbizalomhiányt. Hatalmas szeretetvágyat. Egy jó adag készséget a megalkuvásra és az önérvényesítés hanyagolására. Ilyesmiket. Úgy érzem, nem elviselhetetlen szinten és nem antiszociálisan éltem meg gyerek- és kamaszkorom külső problémáit. Voltak velem bajok, de nem ríttam ki a többi skac közül. Nem voltam angyal, de nem voltam ördög sem, mondván, hogy meg van rá az okom. 

S na, Mrs. Rowell ezt találta el Eleanor-ban: nem egészséges a kislány... nagylány, persze, hogy sérült, hogy is ne lenne az, amikor a nevelőapja kirúgja otthonról, és egy évig idegeneknél él, csak azután mehet haza. Hm, „haza”... Extravagáns, de nem agresszív, nem öntörvényű, magának való, de nem antiszociális, nem elzárkózó, tájékozatlan, de nem ostoba. Vagyis minden külső feltűnősége ellenére van benne egyfajta harmónia. Ez az írói húzás számomra végtelenül szimpatikus volt. Eleanor szenved, de nem tolja túl a dolgot, hallgatnia kell nagyon sok mindenről, de nem misztifikálja el a dolgokat, sérült, de nem pszichológiai eset, bezárkózik, de van benne készség a nyitásra (nemcsak Park lép be az életébe, hanem két fekete lány is). 

Az már csak hab a tortán, hogy elég ránézni Mrs. Rowell-re: Eleanort látjuk. Szép arc, egyáltalán nem törékeny, dús haj, szeplők... Vajon koreai a férje? 

És mondom, itt jön a két fiatal nagyon szép, nagyon szenvedélyes, a testiségtől sem mentes, de ésszerű határok között megtorpanó szerelme. Mondom, szép a szerelmük. Mert mit lehet arra mondani, egy kimaradt lélegzet helyett, amikor egy tizenöt éves srác nem azt mondja a barátnőjének, hogy dejóseggedvanmegdugnálak, hanem azt, hogy: 

– Nem tetszel nekem – felelte –, hanem szükségem van rád.

Többször leírtam: talán Vámos Miklós az egyetlen, akit a kortárs magyar írók közül igazán szeretek. Ööö... Mármint azt, ahogyan és amit ír. Okot ne kérdezz, magyarázattal nem tartozom, és nem is tudok adni. Minden bizonnyal benne van ebben az egész személyisége, csendessége, intelligenciája, finom trágársága (de ez már csak írásban, s nem okkal, ok nélkül), a nők szeretete, a humora, a visszafogott őszintesége. S persze nem másodlagos az sem, ahogyan ír. Nem vagyok ájult fanja, nem tetszik vadul minden könyve. Van amelyik nem is jött be. Ha belegondolok, két könyve miatt szeretem igazán. Az egyik a Márquez és én (erről valami titokzatos oknál fogva nem írtam értékelést, még rosszat sem), a másik a Szitakötő. Ez volt az a két könyv, félre ne értsd, de amikről olyan érzésem volt: akár én is írhattam volna őket. 

És akkor itt meg is állok egy kicsit. Ez idáig kétszer jártam úgy, hogy kitaláltam valami írásötletet, és addig szötymörögtem vele, amíg valaki más által, ha más formában is, de valahol viszontláttam. Az első egy Magyarországon játszódó disztópia-ötlet volt, amolyan hángérien Indiana Jones, a középpontban a Pilissel, a pálos barátokkal. Addig jegyzetelgettem, olvasgattam, amíg meg nem jelent egy szakasztott hasonló könyv. Aztán volt, van egy elkezdett meglehetősen régen elkezdett, de még be nem fejezett regénykém. (Tegnap olvastam el újra, néha meglepődöm, amikor magamat olvasom, most is ez történt. Élveztem.) A második bekezdése így fest: 

Mondom akkor, ami fáj. Íme: ma már mindenki író. 
Még én is.

Amikor 2011-ben megjelent Jurij Poljakov Gödölye tejben című regénye (én 2013-ban olvastam, akkor a saját, fenti szövegem már készen állt) a fülszöveg első mondatai így néztek ki:

Manapság ​bárkiből lehet neves írót faragni. Még abból is, aki soha egyetlen sort nem vetett papírra.

Akkor elment a kedvem az írás folytatásától. A napokban, hetekben újra fel-felbukkantam bennem ez az abba- vagyis inkább félbehagyott írás. Jóval azelőtt, de legalább két héttel, még mielőtt Vámos jelen könyve a kezembe került volna. De a Legközelebb-et előbb kezdtem olvasni, mint hogy a saját írásomat átfutottam volna.

AZ ÍRÓ, AKI MEGÍRJA AZ ÍRÓ TÖRTÉNETÉT, AKI MEGÍRJA AZ ÍRÓ TÖRTÉNETÉT

Tegnap, Vámos könyvének a felénél tartva, letöltöttem saját magamat a Drive-omról, és a kis mikrobuszban ücsörögve valahol a tizenharmadik kerületben, elolvastam magamat. És kiakadtam. Veszettül. S most, hogy a végéig elolvastam Vámos Miklós könyvét, rohadtul, piszkosul, mocskosul dühös vagyok. Nem, nem Vámos Miklósra. Nem is a Jóistenre. Nem is tudom, kire és mire. De olyan érzésem van, hogy ami van, az nem lehet, hogy igaz legyen, ilyen nem is létezhet. Mintha valami külső rendező röhögve egy kurva nagy fityiszt mutatna az égről. Mert Poljakov nagyjából megírta az egyik harmadát annak, amit én szeretnék, ő a kisebbet, Vámos pedig megírta a másik harmadát. Természetesen ezek után, ha egyszer, valami csuda folytán napvilágra kerülne az írásom, ember nem akadhatna, aki elhinné, hogy bármilyen hasonlóság bármelyikkel csak a véletlen műve. 

A Legközelebb majd sikerül nem is annyira cselekményében mutat párhuzamokat, sokkal inkább az életérzésben, a főhősök viszonyaiban, az élethez történő hozzáállásukban, az egzisztenciájukban, a nőügyeikben.

S hogy ezt még tetézzem, nem elég, hogy a félképzeletbeli hőseimmel, Szacsa, Putyu és Trencsényi vannak komoly parallelizmusok, de sokkal durvább, hogy a saját életemmel is. A hozzáállásaimmal is.  

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vámos írt egy könyvet, ami alapvetően Mohácsi Zoltánról szól, miközben persze, az ő története az Ivánokról szól. De konkrétan rólam, meg Pipi barátomról. És igen, Pipi alias KIss Endre (érted, KISS; vö., a könyvben a főhős NAGY Iván) 2013-ban meghalt. Ugyan nem balesetben, de végső soron, ha úgy veszem, egy kicsit baleset volt az egész élete. Félre ne érts, egyre inkább olyan érzésem van, hogy mindannyiunk élete, így vagy úgy az. (Nem a szakadt gumik következményére gondolok.) Amit írni kezdtem, Pipi emlékére kezdtem írni. Nem az életrajza, hanem csak olyan... És itt kezdődnek a bajok. A hátborzongató hasonlóságok. Annak ellenére hátborzongatók, hogy tudom, megfelelő intellektuális logisztikával bármilyen tényekből összefüggő logikai láncot lehet alkotni, akkor is, ha valójában semmi közük sincsen egymáshoz. A hangsúly a megfelelő logisztikán van. De most isten bizony nem erről van szó. Különben nem is lennék ilyen végtelenül feldúlt. Remeg a kezem, a gyomrom... Komolyan. 

Mert, ugye, a könyv, Vámosé, a főhősei, az Ivánok, Nagy Iván és Kispéter Iván barátságáról és az egyébként közepesen élvezhető életük kilátástalanságáról szól. Arról, hogy ha valami jó, semmi vész, nem kell majrézni, az úgyis menthetetlenül elmúlik. Arról, hogy ha van is egy olyan nő, aki megérdemli a figyelmet, az áldozatot, az odaadást, a kompromisszumokat, akkor is az van, hogy a kapcsolatot előbb-utóbb úgyis elbattyuk valamivel. Arról, hogy nagyon jó, ha embernek álmai vannak. de az álmok, ahogy múlnak az évek, ahogy nem érkeznek meg a lehetőségek, valahogy mindig lőtt szárnyú angyalokká lesznek. Amiket egyre kevesebb és kevesebb reménnyel dédelget az ember, hogy aztán egy napon megnyomja a delete-gombot, és kuka az egész. Arról, van a barátság, ez az első, meg van a szerelem, ez a második, és nagyjából, hiába lőtt szárnyú álmok, ha ez a kettő van, érdemes élni. Ha meg nincs, akkor nagyjából az égvilágon semminek, de semminek sincsen értelme. (Azon kívül, hogy a saját Pipi-írásomnak is ez a vezérfonala, erről egy mesét is írtam, hosszú évekkel ezelőtt; didaktikus, mert ezt így ki is mondtam benne.) Arról, hogy az ember nem fekszik össze a barátja nőjével, mert akkor bukik minden, a nő ne feküdjön össze a párja barátjával, mert mindent rombol, de Miklós ezt már hogyan a viharba... (Még mielőtt: Pipit nevesítettem az előbb, ám itt hangsúlyozottan NEM róla van szó!) S arról is, hogy egy barátság még ezt is túlélheti. Tudom, tapasztaltam. (Mondom, ezt nem Pipivel.) Arról is szól a könyv, hogy ötven-hatvan felé az ember rádöbben, hogy kapcsolatok nélkül nincsen karrier. Arra, hogy mindig van, aki megelőz (bakker, ugye, Vámos Miklós?), aki jobban csinálja. Arról is, hogy egy férfi számára egy megfelelő nő megfelelő viselkedése nagyon komoly potencianövelő lehet, nagyjából életkoról függetlenül. És vica versa. Arról, hogy alkotni érdemes. Hogy voltaképpen csak azt érdemes csinálni. Meg tartalmas kapcsolatokat. S ha ezek közül bármelyik nem megy, lófütty az egész létezés. De komolyan. Arról, hogy vannak kapcsolatok, amik a szar időszakokban rendre visszazokogódnak az ember fejében. Meg arról, hogy a főhős imádja a zenét, de semmilyen szinten nem műveli, a kottához sem ért. (Talált, süllyedt!) Meg arról, hogy konyha-alsón ugat csak valamit németül és angolul. (Mégtaláltabb, mégsüllyedtebb!)

Meg arról is, hogy a zsidó író megírja az elvetélt zsidó filmíró történetét, és egy harmad-negyedvérű zsidó meg, aki meg írja egy másik elvetélt, harmadvérű zsidó író történetét olvassa. És ebből a láncból az elsőnek fontos, hogy van benne zsidó vér. A harmadik meg kussoljon, mert legalább annyi cigány, meg jász vér csörgedezik benne, mint zsidó. S hogy voltaképpen nem tök mindegy, milyen vér folyik bennünk, ha egyszer szinte predesztinálva vagyunk az életünk elcseszésre? 

Meg arról is szól a könyv, hogy múlik az idő, és az ember egyre többet gondol arra, hogy persze, nagyon faszányos dolog élni, süt a nap, csicseregnek a madarak, a világ legszebb dolga a női test, főleg, ha legalább egy korlátlanul a rendelkezésünkre áll, szólnak a jó zenék, győzzünk válogatni, megy alattunk a ilyen-olyan verda, önmagában tömény ima egy hegy tetején megállni és körbenézni, van-e jobb dolog mint jó ételek enni, jó borokat, kézműves söröket kortyolgatni. És így tovább...

De valahogy minden mélyén, alján, tetején, velején ott vannak a lélekfagyasztó kérdések: Így gondoltad? Erre vágytál? Erről kellett, hogy szóljon? Elégedett vagy? Legközelebb majd jobban sikerül... És ettől sírni kell egy kicsit, Mert ahogy múlnak az évek, gyűlnek a ráncok, fogynak a remények, a kilátások, sokasodnak a fájdalmak, gyérülnek az emberek körülöttünk, tompulnak az érzékek, úgy lesz egyre világosabb, az öregek döntő többsége miért nem kezdené újra az egészet. Ma már értem például a nagymamámat. 

Többször kiesett a könyv a kezemből. Az Ivánok könyvében van több halál. Több halált terveztem én is a könyvembe. Nagy Iván hatvanévesen kapott egy lízingelt gyereket. Én negyven voltam. Nagy Iván gyereke kezelhetetlen. Panaszkodni van okom. Hab a tortán: Iván élettere kiterjedt, de a végén mégis Óbuda-Budakalász magasságában ér partot a földrajza. Én Óbudán nőttem fel, majd huszonöt év szünet után vissza akartam ide jönni, szerelmetesfeleségtársam csillaghegyi volt, ő nem akart elmenni Óbudáról. Igények, ha találkoznak. Ivánnak nem volt semmije. Nekem... meg se kérdezd! Ivánnak tervei voltak, de legalább egy. Én: már nem is próbálkozom az írásaim megjelentetésével. 

Van még, tudnék még mit írni a szőrszál állító párhuzamokról. De talán ennyi is elég. Komolyan hulla para ez az egész! Mint egy Philip K. Dick regény: az író megírja a maga életéből vett fikciós  történetét, amiben megírja egy másik író életének a történetét, aki éppen egy fikciós történetet ír a saját életéről. 

Egyelőre ülök itt, írok, de ott legbelül csak bambán meredten bámulok magam elé, és próbálok nem spirituális magyarázatot találni erre az egészre. Vámos ezt írta a Tiszta tűz című könyve fülszövegének a végére, tök realistán:

Boldog lennék, ha e könyv hatására szokásba jönne az irodalmi páros, mint olyan. A hozzám hasonló írónak remek játék. A hozzám hasonló olvasónak is. Reménykedem, hogy sokan vagyok.

Hm... Lehet, nem is rossz ötlet ez az író megírja a másik írót, aki megírja az írót? S erre most én meg nyilvánosságra pufogtatom, hogy depizhessek, ha valaki lenyúlja? 

VALAMI SZUBJEKTÍV REALISTÁT IS VÉGRE!

Ezek után hogyan merjem értékelni a könyvet reálisan? S vajon ki a fene mondta, hogy reálisan kell értékelni?

Reálisan a könyv nem olyan jó. A sztori voltaképpen elég lapos. Van ez a filmíró meg van a hangmérnök barátja, nekik meg van egy cégük. Meg van a régi barátnő, aki összejön az új baráttal, meg van az ügyvédnő, aki a régi barátnő régi barátjával, aki a két barát egyike. Van, hogy jól működnek együtt, amíg el nem barmolják a jól működést, kuki ide, punci oda, durrr az egésznek, cseszhetik a jól működést! Jön a vergődés, a permanens egzisztenciális kapaszkodás, anyagilag is, lelkileg is. S még mindig nem értik, hogy a rossznál mindig lehet még rosszabb. Ahogy a nem kicsit cinikus mondás tartja: ember tervez, Isten perverz. Ahogy viszont az egyik józan szereplő fogalmaz: minden rosszban van valami továbblépési lehetőség. Kérdés: összhatásában ez vajon vigasztal-e, vagy menjen a sors a picsába? 

S mindez játszódik a XXI. század Magyarországának 2010 körüli éveiben, kilenc év alatt. Kilenc, mert itt van a főhős-Iván, a filmíró mániája, hogy valahogyan megfilmesíti Beethoven kilenc szimfóniáját. Ez adja a könyv keretét. Kilenc fejezet, kilenc év. A fejezetek mintegy rímelnek a fő-Iván életére. Ez lenne a keret. Elképelésnek nem rossz. S persze, akár, mert miért ne lehetne olyan, hogy valaki, bárki és akárki annyira szeret egy (kilenc) zenét, hogy egy életen át hallgatja? Én úgy harmincöt éve hallgatom Rick Wakeman tömör címmel bíró lemezét, a The Myths and Legends of King Arthus and the Knights of the Round Table-t vagy Mike Oldfield Platinum-ját, vagy a Solaris Marsbéli krónikák-ját, na, és a mai napig képtelen vagyok megunni ezeket. Meg sok minden mást is. Vagyis van ilyen. 

De valahogy nem csusszant át csont nélkül a Beethoven-keret. A keretből kicsit fertőző monománia lett. Fertőző, mert nem csak a fő-Iván volt mániákus, hanem azzá tette az al-Ivánt is, a volt nője meg eleve fertőzött volt. Olvasunk Beethoven monográfiájáról, megtudunk róla ezt-azt, hallgatjuk hallatlanul is mind a kilencet, mert mindenhol az szól, még a Ivánok munkája közben is. De egyfelől nekem egy idő után, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy így működjék a dolog, de valahogy sok lett Ludwig mesterből. Mondjuk kedvet kaptam a szimfóniák meghallgatására (köszönöm, Miklós!) De az valahogy nem állt össze igazán, hogyan is támasztja alá egy-egy szimfónia a könyv cselekményét. Kivéve persze az utolsót, a kilencediket, a Sors-szimfóniát. Az egyértelmű. 

Másfelől volt bajom a könyv szerkezetével is. Addig, amíg ki nem tör a kvartett-tagok között a hirig, vagyis nagyjából a könyv közepéig, minden pompás. Aztán a hirig után leül a sztori. Persze, néha leül az élet is, és az istennek sem akar felállni (mármint az élet; bár...), mert hogyne, így van ez, egyáltalán nem életidegen, hogy a saját hülyeségünk miatt, a döntésképtelenség miatt, mert jobb a biztos xar, mint a jó bizonytalan lehetősége, vagy a Nagy Dramaturg tanítani akarása miatt, vagy az ördög tudja mi miatt úgy történjen, hogy nem történik semmi, csak peregnek a nyúlós, semmitmondó napok, egyik a másikba taknyozódva, napra napra, hétre hét, hónapra hónap, évre év. De mi most regényt olvasunk. S nem vélem úgy, hogy a fő-Iván életének ez a taknyozódása koncepció volt. 

Ám ettől függetlenül az kegyetlenül jól átjött, hogy Vámos generációja, és rögtön hozzáteszem, az enyém is (tizenhét évvel vagyok fiatalabb nála) hogyan élte, éli meg az ezredváltást és az azt követő éveket, hogyan éli meg , hogy az élet előbb-utóbb véget ér, hogyan próbál talajt találni a lába alá, hogyan próbál tartóst kapcsolatot építeni abban a korban, ahol a család, mint olyan már idejét múlt és korszerűtlen (komolyan ezt sikerült olvasnom tegnap. S fő-Iván is úgy áll, ténfereg az életében, jóindulattal, vágyakkal, tenni akarással, bizonytalansággal, kétségekkel, kipárnázva, megfosztva attól, hogy igazán valaki legyen, Éppen ezért nagyon szép, amikor belátja, hogy a Beethoven-filmből úgysem lesz semmi, kuka, és törlés a kukából minden fájl, jegyzet, minden. Aztán befejezi a mediálást is. És akkor a nyakába szakad az élet a megörökölt, véridegesítő csimota személyében. Ami egyáltalán nem olyan dicsőséges, mint amilyen a film lett volna (miért, az lett volna?), sokkal fárasztóbb, küszködősebb, több kétellyel, kényelmetlenséggel, idegességgel jár, és a végeredmény tutira semennyire nem garantált, újrajátszás sincs. De mégis... valahogy, miközben az ember úgy csapná nyakon a kis takonypócot, hogy azonnal fekvőtámaszba zuhanjon, mondom, mégis sokkal, hm, emberibb... Nem, nem ez a jó szó. Szívmelengetőbb... Talán. 

Nem nagy regény a fájdalmas című Legközelebb majd sikerül, Nem is Vámos legjobban sikerültje. De számomra mégis fontossá vált, és rögtön ott van a Szitakötő után. Nincs tézis, nincs antitézis, nincs szintézis, nincs tanulság. Élet van? Amikor aktív keresztény koromban többször, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt feltettem a kérdést a hallgatóságnak: S vajon miről szól az életed?, azt hittem, nagyon frappáns vagyok okos és célravezető a kérdéssel. Mert az élet nem szól valamiről. Az életet éljük. Így vagy úgy. Jól vagy rosszul döntve, döntögetve. Optimista verzió szerint a szívünk szerint. Meg a jó lelkiismeretünk szerint. Botladozva, bénázva, örömködve, aminek lehet, vagy éppen végigdepizve a lehetőségekre kapott időt. De fölösleges abban reménykedni, hogy lesz legközelebb, amikor majd sikerülhet. Addig meg... hm, majdnem megmondtam megint a frankót... olvassunk Vámos Miklóst. Is. De mindenképpen! 

Ezt a képregényt is véletlenül találtam a könyvtárban. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek. Láttam én a borítón, hogy valami francia vagy angol pasas írta, rajzolta (francia), de ahogy a képekre néztem, mintha a magyar képregény-rajzoló, Fazekas Attila rajzait láttam volna. Megnőtt az érdeklődésem. Amit tovább fokozott, hogy sci-fi képregényről van szó. Na, gyerünk!

Jean-Claude Forest 1962-ben jelentette meg az első Barbarella képregényt. Valami olyan formában, ahogyan régen nálunk, ha jól emlékszem, az Esti Hírlap utolsó oldalának az alján jelentek meg képregények, négy-öt kocka egy számban. Aztán megjelent a Barbarella-történet egyben is. Aztán még sok, amik végül négy gyűjteményes kötetekben is napvilágot láttak. Amik aztán hamarosan angol fordításban is kiadták őket. 

1968-ban filmet is forgattak a történetből, főszerepben a nagyon is csinos, Barbarellás Jean Fonda-val, akit a rossz nyelvek szerint csak azért választott a rendező, Roger Vadim a címszerepre, mert éppen a barátnője volt, és meg akarta mutatni Fonda csakugyan szemre- és figyelemre (hogy mást ne mondjak...) méltó bájait. 

A jelen kötet története nem egy történet. Pontosabban egy, de epizódokból áll. Barbarella szerelmi bánatában vándorol az űrben, leszáll egy bolygón és ezzel egy pillanatnyi szünet, pihenés nélküli ámokfutás veszi kezdetét. Barbarella ide-oda csúszkál a bolygó különböző mélységeiben, tereiben, síkjain a legtöbb esetben deus ex machina esve bele egyik kalandból a másikba. 

Barbarella egy űrben utazó, bátor, leleményes, vastagon és mindenek előtt nimfomán, szőke bombázó, aki az első szóra, ami általában az övé, meztelenre vetkőzik és magáévá tesz bárkit és bármit. Barbarella éppen ezért a szexuális forradalom és a feminista mozgalom egyik jelképévé vált. Egy férfi által, gondolj, bele!

Annyira bárgyú és naiv a cselekmény, hogy olyan nincsen is. Pedig lám, mégis van. Elmondhatatlan az minden dramaturgiára, szerkesztésre elvekre fittyet hányó cselekményvezetés, amivel Foster él. Kitalál egy konfliktust, fokozza, majd amikor nem tudja hogyan kimenekíteni Barbarellát, kreál egy olyan műmegoldást, olyan hajánál fogva előrántott cselekményszálat, hogy az ember nem túl művelt és nem annyira rendszerben gondolkodó gyereke csak les, és a legszívesebben a sarokba hajítaná az egész francos, egybefüggő történettelen történetet. Különösen, amikor Barbarella szüntelen üzekedés-vágya olyan szintre emelkedik, amikor már egy robotot is magába enged, miután megkérdezi tőle, hogy:

– Mondja, Aktor... Mi mindent tud csinálni?
– Mindent, asszonyom, mindent... Méghozzá roppant alaposan. 
(54. o.)

Erre Barbarella válasza a következő: 

Ez nálam kicsit kivágta a biztit, majdnem a sarokba is dobtam az egész sci-fi pornót, hogy köllafrancnakeza baromság, de aztán valahogy mégis maradt. A gondolat azzal indult, hogy de jó a robotnak, a fém az mindig kemény... 

De a hátborzongató brrr-érzés ellenére valamit meg kell figyelnünk! Ez pedig  rajzok profizmusa, dinamikája és dramaturgiája. Ami jelzők a történet egészére, ugye, egyáltalán nem igazak. De ismétlem, a képregény minden egyes kockájára igen. Nézz csak meg néhány példát! Tényleg majdnem random fotóztam mindet. 

 Valahogy a képregény közepén kezdtem gyanakodni, hogy fordítva ülök a lovon. Egyre inkább úgy tűnt, a bugyutaság és a naivitás nem szükségszerűség, nem a szerző aztakurva-alapbeállítottsága, hanem eszköz. (Legalábbis reménykedem benne, hogy így van, mert ez indok arra, hogy akár még szeressem is.) A paródia eszköze. Egyfelől a képregénynek, mint olyannak a paródiája. Másfelől akció sci-fi paródiája. Nem olyasfajta paródia, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz-a, nem röhögjük szét a fejünket, csak a túltolást érezzük, a képtelenséget, a lehetetlenséget és a nagyon akarást. Ha így állok hozzá, pazar a sztori. Ha nem így, akkor gyalázatosan vacak. Annyira, hogy még gyerekkoromban se tetszett volna. S az a nagy helyzet, hogy amikor ez a szemléletváltás megtörtént bennem, kezdtem nagyon élvezni a képregényt, sőt, nyitott lettem a következő részekre is. Amiből egy már meg is jelent magyarul. 

Azért is jó olvasni, mert az ember egyre többet ismerhet meg a világból, egye több mindent tudhat. Azért rossz olvasni, mert az ember, ha becsületes, igen hamar rájön, hogy nem tud fittyfenét sem, és soha utol sem fog érni semmit. Akkor sem, ha mondjuk csak a kortárs irodalom érdekli. Ha emellett bármi más iránt is van benne érdeklődés, menthetetlenül és végképpen elveszett. Gondolj csak bele: ha mondjuk érdekel a történelem... S emellett mondjuk egy kicsit a pszichológia... Emiatt mondjuk a vallás és a kultúrtörténet is. S akkor persze az alapvető társadalomtudományok sem maradhatnak ki. A természettudományokat még egyáltalán nem érintettem. A vallás miatt a biológia és a kémiai is esélyes lehet. A fizikáról nem is beszélve, a kvantumfizikáról végképp nem. A művészettörténetről szót se ejtsünk! Nem is folytatom... De mégis: ha az emberfia olyan szerencsés, hogy képes leragadni a szépirodalomnál, még akkor is elveszett ember: a szépirodalom is bepótolhatatlan és utolérhetetlen. Megismerni a klasszikusok tömkelegét? Átverekedni magunkat a kortárs írók óceánján? Elmélyedni a földrésznyi krimik világában? Átlátni a sci-fi galaxisát? Ismerni a képregények történeteit, történetét, alkotóit? Ugyan már!

*

Gyerekkoromban sokszor vendégeskedtem az anyai nagyszüleimnél, Gőz papáéknál az Üllöi úton, egy földszinti lakásban.  Édesanyám korai halála után még többet. Később ugyanebben a házban huszonöt évet laktam is, igaz, egy másik lakásban, az első emeleten. Ugyanitt, ugyanebben a házban lakott a Földi család. A család kisebbik fiának, Tibinek voltak képregényei. Külföldi képregények. Superman, Batman. Tarzan. Igen nehéz volt rávenni, de végül sikerült: egy hétre kölcsönadta a füzeteket. Nézegetni, mert olvasni nem tudtam őket, külföldiül voltak írva. Az olvasás nélküli nézegetést hamar meguntam, Batman filmet, ha nem is sűrű egymásutánban, ellenben meglehetősen biztos koncepcióval, és nagy sikerrel. Ezek már kimondottan érdekeltek. 

Hogy miért, arra pontosan nem tudom a választ. Talán mert világéletemben hittem abban, hogy van értéke a becsületnek, a megbízhatóságnak és van remény a jó végső győzelmére. Talán ezért is voltam egy időben aktívan keresztény. A végső jó győzelmébe vetett hitem megmaradt. Igaz, nem Superman-re vagy Batman-re alapozva 

*

Manapság felemás viszonyban vagyok a hős-képregényekkel. Egyfelől legszívesebben elolvasnám, megnézegetném mindet. Másfelől a mai hősök képi világa (amiket eddig láttam,  és ez nagyon hangsúlyos) valahogy nem az én ízlésem szerinti. 

Ismét egy önleleplezés: alig tudok valamit Superman történelméről. Persze, tudom, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén született, és '39-ben jelent meg először önálló füzetben, azt is tudom, hogy több rajzfilm és mozifilm változat született a történeteiből, a legismertebb és legsikeresebb a Christoph Reeve főszereplésével készült négy mozifilm, egyre vadabbul gyengülő minőségben. De átlátni egyáltalán nem látom át a Superman-történetet, képregényestül, animációs sorozatostul. Ahogy a Batman-sztorit sem, meg semmilyen sztorit sem. Néha csak vágyakozva nézegettem az újságosnál a Marvel- és a DC-képregénysorozatokat, de bármelyikbe belenéztem, olyan érzésem volt, mintha a úgy akarnám megismerni a Földközi-tengert, hogy mondjuk Athénnál belemártom az arcomat a vízbe... 

Aztán még egy fontos, szubjektív momentum: miközben vonzanak a szuperhősös dolgok, aközben taszítanak is a sablonosságukkal, kiszámíthatóságukkal. Van a főfigura, ilyen-olyan képességekkel, van ellenfele a hűdegonosz, megvetendő célokkal, monumentálisan gennyedék ötletekkel a világ elpusztítására, kell lennie valahol egy csajszinak, akiért izgulhatunk, vannak nagy látványosságok a csata közben, van egy pillanat, amikor a szimpi főmanus elbukni látszik, de aztán persze mégsem, még egyszer visszanéz a felperzselt-lerombolt-felrobbant-elsüllyedt-összedőlt díszletekre és a neki lelkesen integető tömegnek búcsút intve felemelkedik-elhajt-eltűnik-áttűnik, zoom beszűkül, crescendo, The End. Vagyis a különbség kizárólag a finomságokban rejtezhet, ha egyáltalán. Azokban a jelenetekben, bújtatott kis unalmakban, amik az akcióhősök belső lelki nyavalygásairól szólnak, szerelem, barátság, felelősség, identitás, egyéb ilyen, egyáltalán nem látványos kis bizbaszok. Amitől egy átlagos nézőnek tutira leül az eksön. Aztán lehet különbség abban, mennyire dicsérjük a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt, a CGI-st, de ezeknek a jelentőségét már a egy átlagos néző is kezdi átlátni, simán átlátva, hogy oké, fontos elem a látvány, de ha egy film csak látvány, akkor az még marha kevés az élmény-üdvösséghez. Mert a látványélmny eltompul, az érzelmi élmény akár életre szólhat. Ha így szólék: „I think this the beginning of a beautiful friendship.” – mindenki tudja miről beszélek. S mennyi látvány volt itt? No, ugye! 

 * 

A kezemben tartott kötet eredetileg 1996-ban jelent meg. Vagyis tesók között is huszonhárom éves. Nem látszik rajta. Ahogy a szerzők neve nekem nem mondott semmit, úgy gondolom, csak a képregény-művelteknek mond bármit is. Pedig nem kis nevek a maguk műfajában, elég csak egyet-egyet kattintani a Wikipedia-n. Itt most elégedjünk meg annyival, hogy mindketten vérprofik!

Mondhatnám, hogy ez A Te országod kötet, olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték vége: csillan, robban, itt is , ott is, amott is, hű, itt még maradt kettő, amott három, gyújts, indítsd, és aztán ha minden felröppent, szétpukkant, no, akkor vége a cirkusznak. Cseppet sem hazudnék, ha így szólnék. Azért nem, mert aki csak létezik akcióhős, az benne van ebben a kötetben. A két szerző nem xarakodott, olyan menüt készítettek, amiben egy turmixba került a csülkös bableves a Wllington bélszínnel, a feketeerdő tortával és a tejszínhabos arab kávéval. És a végeredmény nem egy jókora adag hányás, hanem valami hihetetlen kulináris orgazmus. Ebben az esetben, pontosítva a hasonlatot, vizuális orgazmus. Intellektuálisnak azért nem mondanám, de kis túlzással... Aki kimaradt, annak igazolatlan jár, a más stúdióhoz való tartozás elfogadva. De komolyan mondom, amit mondok! Van két oldal Emlékmű, ahol bemutatják a hősöket. Egyik oldalon a rajzok róluk, a másikon a nevek. Ezt figyeld!

Nem sámli, mi? De nem kell összecsinálnod magadat, két, kedvenc szerzőnk hihetetlen önmérsékletet tanúsított: miközben kéjesen vizuális orgiában tapicskolunk az egész köteten át, aközben ennek az egyszázöt szereplőnek (s még sokan mások) jóformán a neve sem merül fel a történet során. Csak ott vannak. Ha akad is olyan, akit keresni kell. 

*

A TÖRTÉNET voltaképpen egyszerű. A nagy hősök, öregedvén vissza-vissza húzódnak, átadva a helyüket a következő genetikus generációnak, akikben  szuperképességek ott vannak ugyan, de az erkölcsi felelősségérzet, az empátia már sehol se sincsen. Képzelheted! Hatalom van, és más sincsen. (Milyen szerencse, hogy ez az alapszitu teljesen ismeretlen a számunkra, Jóformán el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy ilyen társadalom!) Superman is visszavonulva ácsolgat egy tanyán, állatok között. (A vallásos asszociációk később még fontosabbak lesznek.) De mert növekszik a trutyi, Wonder Woman meglátogatja őt, és hívja a vártára, mielőtt minden elveszne. Superman megy, összegyűjti akiket csak lehet, hogy szembe tudjanak szállni a képességes, de erkölcsi útmutató nélküli szuperek tömegével. Akit az egykor a szuperhősök csapatából való Magóg vezet. (Bibliai név, ugye.) Folynak az események, ahogy szoktak, összecsapás, tépelődés, erkölcs ide, valóság amoda, „szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?”, és megengedheti-e magának a vezető a pühafütyiséget az erkölcs nevében, az élet nevében? És mit ér az erkölcs, ha csak az egyik fél gyakorolja, a másik teljes mértékben fittyet hány rá? Avagy: mennyit ér, mennyire lehet képes valaki egy közösség vezetésére, ha alapvetőn nem része a közösségnek, nem onnan származik, nem közöttük él, nem azonos a múltja, és a céljaik eltérők? Nem is rossz alapvetések, ugyi? 

Mondjunk tekintsünk el attól, hogy nem teljesen világos, hogyan hagyhatták az elsőgenerációs akcióhősök, hogy a második generáció ilyen szinten elkurvuljon, erre nem is kapunk választ, ámde spongyát erre is! Láttunk már karón varnyút a mi kis történelmünkben is, hogy azt ne mondjam, '17-ben egy piti, moszkvai patkánylázadás upgrade-lte a XX. század történelmét és háromszázmillió halottat eredményezett. világszerte, majd hetvenévnyi elnyomást. Szóval felesleges szőröznünk olyanon, amiről nincs elég infónk. 

A dolgot még komplikálja Batman fantasztikusan kigondolt szerepe, konfliktusa Superman-nel és csapatával, a céljaival, az, hogy ott találjuk Superman sztenderden nagy ellensége, Lex Luthor csapatába, és hogy még elfogadható is az indoka, amiért ott van. S ha még beleveszem  Marvel kapitány figuráját, aki úgy lesz ellenséggé, hogy közben nem is az... S még egy dilemma, hogy tökéletes legyen az összkép: kiirtani egy szálig a másodgenerációs anti-akcióhősöket, vagyis gyilkolni a békéért, avagy a második opció: nem gyilkolni, de emiatt gyilkoltatva lenni. S ezzel készen is egy pompás erkölcsi dilemma, ami gyakorlatilag az egész történetet elhordozza a hátán. Kell tovább mondanom vagy már előtted van úgy nagyjából az egész? 

* 

Volt már előtte egy gyanúm, de amikor Magóg felbukkant, minden egyértelművé vált: én ezt a történetet, illetve nem EZT, hanem tartalmilag ezt már olvastam, néztem. Csak akkor az volt a címe, hogy WATCHMEN. Ugye. Kiöregedett szuperemberek, Van közöttük áruló. A tét: az emberiség léte. Mert vészesen közeledik felé az apokalipszis. Ezt olvasom a Watchmen-ről a Wikipedia-n: 

 

A Watchmen tizenkét részes képregénysorozat, melynek írója Alan Moore, rajzolója Dave Gibbons, színezője pedig John Higgins. A képregény a DC Comics kiadásában jelent meg 1986 és 1987 között...

 

 

Úgy gondolom, ennyi elég bizonyos, egyértelműen adódó párhuzamokból adódó kérdésekre adandó válaszok belátásához. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább. De mégis: a prototípus bizonyos tekintetben fényévekkel a utózmány előtt jár. S ez nem csupán az elsőség meglepetésének az újdonsági ereje. Spongyát rá! 

Van ugyanis A Te országod-nak egy olyan jellemzője, ami úgy nagyjából teljesen verhetetlen. Ez a jellemző pedig pedig Alex Ross. Nem csupán azért, mert a képei hihetetlenül részletgazdagok. Nem is csak azért, mert elképesztően élethűek. Hanem azért, mert az élethűségen és a részletgazdagságon túl pazarul megkomponáltak és mert egyszerűen szép a dinamikájuk. S most a legkomolyabban mondom: teljesen ad hoc módon, random felnyitom a könyvet, és fotózok néhányat neked, hogy lásd, miről beszélek. 

S az eddigiekhez vegyél hozzá még egy nagyon fontos szempontot! A történet másodlagos hőse egy teljesen hétköznapi, idős lelkész. Akinek megjelenik egy démon (vö. Dickens Karácsonyi ének), aki végigvezeti őt az apokalipszis lépésein (vö. a fentiekben vázolt probléma). Olyannyira, hogy még a megfelelő bibliai könyv megfelelő részeit is passzítja adott eseményekhez. A lelkész jelenléte biztosítja, hogy ne szálljunk el, elhiggyük, hogy van közünk az eseményekhez. Ebbe most nem megyek bele mélyebben, maradjon majd valami érdekesség akkorra is, amikor kézbe veszed a könyvet (jó nehéz, ágyban, háton fekve nehéz olvasni, elfáradsz tőle). 

 *

ÖSSZEGEZZÜNK hát: van egy történetünk, ami annyira nem eredeti, s annyira nem is kidolgozott, tehát nem is hibátlan. Aminek van jobb eredetije. De van mégis egy remek tempójú, gyönyörűen festett, csuda izgis erkölcsi problémával spékelt történetünk, aminek szemgyönyörködtető minden oldala, minden kockája. S amit mindenképpen érdemes lesz még néhányszor átlapozni. 

Vannak könyvek, zenék, illatok, színek, hangulatok, amik egy-egy pillanathoz, személyhez kötődnek. Nekem az Asterix történetekről mindig a már bőven felnőtt Gergő fiam jut az eszembe. Nem tudom, mi mindent sikerült neki átadnom azokból a dolgokból, amiket valamiért értéknek tartok, amiket szeretek, de az Asterix-sztorikat azokat nagyon megkedvelte, az biztos. A már meglevő képregényeim igen gyorsan beköltöztek az ő szobájába. Igaz, a relikviákat a maga részéről is szaporította mindenféle forrásból beszerezhető, ilyen-olyan figurákkal is. Amikor elköltözött tőlünk, bőven huszonévesen, bár nem volt teljesen békés a hercehurca, nagyon böcsületesen vissza akarta adni a képregényeket..
– Apa, ezek a tieid, te vetted magadnak őket..
Nem kellett sokat gondolkodnom, átöleltem, a képregények nála maradtak. De azóta is, ha Asterix, akkor Gergő.

*

Ha jól belegondolok, a szerzőpáros az első Asterix-füzetben pompásan készre kitalált karakterek sorával, frenetikus alapszituációval, káprázatos geg-hegyekkel állt a közönség elé. Olyannyira, hogy ezeket voltaképpen csak ismételni lehetett. Gondoljunk csak a Obelix permanens sóvárgására a számára teljesen felesleges varázsital után, aztán maga a varázsital, a sztoikus és ironikus druida, a felsége által irányított vezér, az állandóan némaságra kényszerített dalnok, a fiatal csinos feleséggel bíró gall agg, az állandóan azzal vádolt halárus, hogy romlottak a halai, a kalózok, akik minden részben kihagyhatatlanul végignézik, hogyan süllyed el a hajójuk, Obelix menhirjei, Asterix és Obelix szópárbajai és megható kibékülései, ahogy a római kapuőrök az ég felé zúgnak római szandáljukból, a szandált a földön hagyva, Julius Ceasar, aki örök ellenség, mégis, nem egy alkalommal mint tiszteletre méltó, korrekt ellenfél jelenik meg... Még lehetne mit sorolni. De az első füzetek után ezek a momentumok a kapaszkodók, amik minden füzetben visszaköszönnek. Természetesen nincsen ezzel semmi baj.

A kérdés sokkal inkább az, vajon lehet-e újdonságot hozni egy bejáratott sorozatba az ikszedik történet után. Persze a kérdés úgy is feltehető, kell-e újdonságot hozni egy jól bejáratott sorozatba az ikszedik történet után, s vajon milyen reakciót vált ki az alapsémáktól való eltérés? 

(A másik kérdés meg az, ha nincsen, hogyan lehetséges egy, a régi sémákra, klisékre épülő Asterix-történetet értékelni, úgy, hogy az értékelés viszont ne épüljön a régi Asterix-értékelések kliséire, sémáira?)

Uderzo nem is próbálkozott ebben a füzetben a sémák megváltoztatásával. Szerintem ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Megtartotta a jól ismert kliséket, és azért a kiskölökkel valami újat dobott a történetbe, olyat, ami eddig nem volt. Jó, tény, hogy a kölök vs. varázsital által a farkánál fogva pörgetett tehénben tényleg van valami Flinstone-os, s ugye, ez esetben nem Uderzo-é az elsőség. Viszont tény, hogy az erőssé és függővé tett kölök valóban vicces. Ahogy az sem Uderzo ötlötte ki először, hogy mekkora poén pasik bénázásit bámulászni csecsemők körül, mégis nagyon jókat mosolygunk a két gall harcos sutaságán és próbálkozásain. 

Vagyis van ígyen egyfelől jó néhány bevált klisé, van egy pasik kontra csecsemő alapszitu, és persze a végén egy meglepő megoldás is. De hadd lassítsak egy kicsit!

*

Alkotótársa, René Goscinny halála után Albert Uderzo a Wikipedia vonatkozó szócikke szerint nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg egyedül, bár rendszeresen feltüntette az elhunyt szerzőtárs, Goscinny nevét is. Az Asterix fia című darab eredetileg 1983-ban jelent meg. 

Amikor a címével és a borítóval először találkoztam, csudára kíváncsi lettem rá. Valami olyan kellemes, bár értelmetlen és megmagyarázhatatlan borzongás kapott el, mint amikor a Tarzan fia könyvcímmel találkoztam első ízben: volt benne valami borzongatóan  izgalmas, hogy a nagy hősnek utódja lesz.

Nos, előre futok és spoilerezek egy hatalmasat: vastagon csalatkoznom kellett, Asterixnek nem lett utóda ebben a füzetben sem. Legalábbis édes fia nem. Mert nevelőapja az valóban lett egy az ajtaja elé tett csecsemőnek, akiből a csodaital hatására amolyan gall  Flinstone Benőke vált. (De még ez a nevelőapaság is csak ideig-óráig tart.) S aki körül, mi sem természetesebb, a cselekmények kulminálódnak. A cím után ez, gondolom, annyira nem meglepő. 

Ami meglepő a történetben, hogy ezúttal van egy izgalmasan titokzatos mozgatórugója az eseményeknek: kicsoda is a gyermek, és miért nyer meglepően nagy fontosságot a személye? No, ezt nem spoilerezem le. Legyen elég annyi, hogy a megoldás korántsem annyira izgalmas, mint az út, ami hozzá vezet: némileg, kis logikával kiszámítható. Vagyis a rejtélyesség nem Uderzo erőssége. Minden esetre rosszul nem jön ki ezzel a megoldással. Csak nem olyan aztamindenit! a végső feloldás: a meglehetősen feltupírozott várokozásokkal szemben a rendelkezésre álló lehetőségek meglehetősen mezítlábas végkifejletet tettek lehetővé. De komolyan, mi lenne az a dolog, amit nem bocsátunk meg Asterixnek és alkotóinak? 

A füzet ezért szellemes, mulatságos, jól felépített. Mondjuk hangosan nem kacagtam egyszer sem, viszont folyamatosan mosolyogtam. Illetve dehogyis, egyszer felnevettem, az akkora poén volt. 

Tetszett az az ezen a füzeten belül visszatérő motívum, hogy a gallok ellenfelei itt nem Asterixtől, Obelixtől, a falú népétől, hanem a talált Benőkétől félnek, előle menekülnek. A kissrác igen jól eltalált egyéniség, komolyan. 

Gondolom, mindebből egyértelműen lejött, hogy ez az Asterix-füzet is hamisítatlanul jól szórakoztat. S vajon várunk tőle bármi mást? 

Brian Wilson Aldiss angol író volt. Tisztes kort, kilencvenkét évet élt, 2017-ben hunyt el. A sci-fi szeretők és a kritikusok azt mondják, az egyik legtiszteletreméltóbb sci-fi szerzők egyike. S akkor máris egy ellentmondás: magyarul összesen nyolc könyve jelent meg. Ebből az egyik nem regény, hanem egy szerzőtárssal, David Wingrove-val írt sci-fi–történet, Trillió éves dáridó címmel. Egy másik könyve, a Heliconia az eredeti nyelvén trilógia volt. Magyarul csak az első kötet jelent meg 1992-ben, és azóta sem, semelyik másik kötet. A könyvei a moly.hu-n átlagosan hetvenöt százalékos tetszési indexet érnek el. A látszólagos magas szám ellenére ez nem egy kedvező mutató. Egy átlagosan vacak könyv szokott udvariasan ennyi értékelést kapni. Ami azért bőven meglepő, tudva, hogy a sci-fi egyik klasszikusáról beszélünk. 

Ami még meglepő, hogy az elbeszéléseivel sincsen elkényeztetve a magyar közönség. Voltaképpen a Galaktika magazin 60. számában jelent meg több írása, valamint a Táncsics Kiadó 1973-as, Kaland a végeken című kötetében egy elbeszélése. Nem túl bő megjelenés. (Forrás.)

A jelen kötete, A rendszer ellenségei vékony könyv, százegynéhány oldal. A borítója úgy elhibázott, ahogy van. Nem akarom bántani a borítót megalkotó Jantner Jánost, mert még csak nem is a rajz, a festmény minősége a fő probléma (bár is megérne egy diskurzust), hanem elsősorban az, hogy egy borítónak, ugyebár, ajánlania kellene a belső tartalmat, illusztrálnia, kiemelnie kellene, hogy miért érdemes az adott könyvet elolvasni. Ez a borító vajon mit ajánl? Egyértelműen egy silány ponyvaregényt. Pedig nem ponyvaregényt olvasunk. Sajnos. Mert ha ponyva, ha sci-fi, nekem azonnal Burroughs John Carter-könyvei jutnak eszembe. Mint minőségi sci-fi ponyvák. Mert azokat jó olvasni. 

Egy olyan regényt olvasunk, amelynek lényegét teljes mértékben elmondja a fülszöveg. Mondom TELJES MÉRTÉKBEN. Ha érted, mire gondolok. 

Turistacsoport indul jutalomutazásra a messzi Lysenka bolygóra. Ők a Rendszer támogatói, kiszolgálói, az elitcsapat, akik megérdemlik, hogy szabadságukat kivételes helyen, különleges körülmények között töltsék, de váratlan fordulat történik: első kirándulásukon foglyul ejtik őket a vad bennszülöttek. Nem mások ők, mint az egykor hajótöröttekként a Lysenkán ragadt emberek elállatiasodott utódai.

Úgy gondolom, hogy fülszöveg-író képzéseket kellene indítani, olyan szakemberek kiidomításására, akik képesek arra a bravúrra, hogy ne lőjék el egy-egy könyv összes puskaporát a borítón és ne spoiler-ezzék rommá az egész kiadványt. De legalább egy-egy észnél levő szerkesztő kellene, aki leszakmázza ezeket az ajánlókat. Mert ni, ezzel a fülszöveggel is az a gond, hogy voltaképpen mindent elmond a könyvről. Persze, tehetnénk hozzá, ha csak ennyit tud a könyv... S igen, igaz ez a szempontú érvelés is, mert valóban, A rendszer ellenségei ugyan több mint egy macikás leporelló a padlón ücsörgő, állandóan csokis szájú csimotának, de úgy fest, annyira azért nem olyan nagyon haladja túl a színvonalat. De a csokis szájú jobban jár a macikás kiadvánnyal... Nyilván. Nem tud olvasni, fogalma sincsen a sci-fi-ről. Egy kicsit azon gondolkodom, nekem van-e vagy szerezzek be macikás leporellót?

De van jó hírem: van, ami a fülszövegből kimaradt: a tömény politika. A regény hősei, az elit csapat gyakorlatilag kommunista. Nem sztálinista, kommunista. Együtt, egymásért, az egyedi gondolkodás pfúj, a közös érdek az egyetlen legális cél, és így tovább. Úgy is ismered ezeket. De nem ám csak úgy kommunisták ezek az elitek, hogy ilyesféle elveket vallanak, és mi, olvasók meg majd jól kisakkozzuk az olvasás során, hogy mit is gondoljunk róluk, hanem úgy azok, hogy bármilyen más, az övékével nem egyező társadalom legcifrább letaknyozása ez: kapitalisták! Ez először mulatságos, hiszen a fülszöveg is elmondja: vad bennszülöttek ejtik fogságba őket. (Felejtsük el, mert nem az író, hanem a fülszöveg megfogalmazása, hogyan lehetnek bennszülöttek, akik „nem mások ők, mint az egykor hajótöröttekként a Lysenkán ragadt emberek elállatiasodott utódai,” Na, most akkor?) Haha, a vad bennszülöttek kapitalisták! Haha! Nem jön teljesen szívből a nevetés, mert mire idáig eljutunk, túl vagyunk néhány tömény beszélgetésen. Igazság más sem nagyon történik, mint hogy ez az elit (erre varrj gombot: két napja olvastam ki, és a fő-főhősök neveiből csupán egyre emlékszem!) beszélget. Unos-untalan, minden helyzetben, ha kell, ha nem, ha van rá oka, ha nincsen. Jobbára nincsen. A szituációkat a legtöbb esetben éppen a beszélgetésük teszi képtelenné, és a maguk számára is elviselhetetlenné. A halál torkában is azzal vannak elfoglalva, hogy a másik korrekten fogalmaz-e vagy visszatérve a civilizációba kénytelenek lesznek-e jelenteni? S ez megint lehetne egyfajta paródia alapja, ahogyan a kapitalista kintszületett-bennszüllöttek státusza. De Aldiss rettentő humortalanul fogja meg a dolgot. Amikor már el-elnevetnénk magunkat, mindig van valami olyan beszélgetés, ami súlyosan felhívja arra a figyelmet, hogy nagyon komoly kritikáját olvassuk a kommunizmusnak. Hiszen ne feledjük, eleve a homo uniformisról olvasunk! (Ami így 2019-ben azért röhejes, mert a másság ájult tiszteletének megkövetelése közben a kapitalizmus globalista jobb keze gyúr bennünket laza tésztaként egyneművé. Miközben persze eszembe sincsen elvitatni a kommunizmus egyen-ségének a szörnyűségét, aközben nem tud nem eszembe jutni a Pink Floyd Another Brink In the Wall című száma alá készített képsorok azon része, amikor a tanulók menetelnek egy cél felé, bele egy hatalmas húsdarálóba, amiből egynemű, megkülönböztethetetlen masszaként távoznak.) Teszem hozzá, a kritika jobbára abban merül ki, hogy az élcsapat mindig csak beszélget, tücsköt-bogarat összehord. Ami folytonos eszmecsere a kommunizmus coclista verziójára nézve már valóban sok igazságot tartalmaz, vö. a bizottságokkal, de azért itt nem a coclizmus, hanem a kommenyizmus kritikáját olvassuk, s bizony az alapul vett társadalomban a kommenyisták nem csupán beszéltek, hanem bőszen társadalmi rétegeket likvidáltak. (Összességében elég hathatósan, hiszen közel háromszázillió embert irtottak ki.) Van olyan beszélgetésük, ami már-már teljesen humoros, olyasféle mint az Erik, a viking (az exem Erika volt, s egyszer egy barátom mondta: „Az a te viking feleséged!”) híres jelenetében, amikor süllyed Atlantisz, s a süllyedők a vérvalót is teljesen kézenfekvő természetességgel tagadják. 

De Aldiss ilyesmit nem enged meg magának. Ahogy igazi akciót sem. S ahogy, sajnos, igazi mondanivalót sem. Az még erénye lehetne, hogy nem fekete-fehér egyik társadalom sem, sem a bennszülötteké, sem az elitté, de valahogy olyan érzésem maradt, hogy nem az író szándéka, sokkal inkább a szándéka ellenére maradt meg ez az üdvös ellentét. Mert ha kritika, akkor egyértelműen ki kellene derülni, minek a kritikája. De miközben a bennszülöttek azért egyre szimpibbek, például mert egy tisztességes megerőszakolás, csonkítás sincsen, sőt, ételt, italt adnak, még vallásos rítusaik is vannak, aközben mégis csak vadak, civilizáció mentesen. De legalább beszélni tudnak. De egészen azért nem lesznek szimpatikusak. Ahogy az elit tagjai egy másodpercre sem. Vagyis a könyv teljesen hőstelen, senki nincs, akivel szimpatizálhatnánk sem nagyságában, sem esendőségében. 

Tehát, jól figyelj, nincsen igazi cselekmény, csak történget valami, nincsenek igazi alakok, csak papírmasé figurák, nincsen igazi üzenet, csak valami összeizzadt politikai kritika. Mi van hát? Egy nagy név, százegynéhány oldal és egy másik regény, mintegy összehasonlítási alapul, a túloldalról, ami uszkve ugyanerről szól: mi történik egy lezuhant űrhajó túlélőivel, ha a bolygó, ahol élniük kell, civilizációmentes, és alig valami maradt az eredeti lehetőségeikből, készleteikből? A túloldalról való a regény mondom, mert Bulicsov Túlélők című könyvéről van szó. Nem mondom, hogy nem lehetne rajta mit csiszolni, mert lehetne. Ám Bulicsov hozzáállása egészen más a hőseihez. Igaz, eszébe sem jutott kapitalista rendszerkritikát akart írni. Sci-fit írt a kultúra megőrzéséről, s arról, mi is a kultúra, amikor az élet megvédelmezéséről van szó? 

Száz szó mint egy: Aldiss könyve simán lapos. Nem simán: dögunalmas és semmitmondó. S arról még nem is beszéltem, hogy kifutása sincsen. A könyv közepétől azon agyaltam, vajon mi vitte rá Aldiss-t 1978-ban ennek a könyvnek a megírására? Mondom 1978-ban! Túl az 1984-en, túl Zamjatyin Mi-jén, túl a Sötétség délben-en. Mi többet gondolt vajon ezzel a történettel elmondani? 

Viszont van egy jó hírem! A Moly olvasói azt írják, hogy van Aldiss könyvei között egy kakukktojás. Az jól sikerült. A címe: Amíg világ a világ. 

Ahogy már írtam valahol, valamikor, ezt a sorozatot, pontosabban nem ezt, hanem a film-verzióját Ofi becenevű barátom tukmálta rám. Tukmálnia kellett, mert a zombis frincfrancoktól zsigerből idegenkedem, már csak teológiai alapokon is. (Meggyőződésem, hogy az ember számára adott az életre az a hetven-nyolcvan év, kinek mennyi, aztán kakukk, amit döntünk, azt itt döntjük el, és nincsen ám idők végtelenségéig égő pokol sem, hiszen az teljesen igazságtalan lenne.) Ofi azzal érvelt nekem, hogy ebben a történetfolyamban teljesen mellékesek a zombik, a lényeg az emberek egymás közötti kapcsolatain van. Ahogy már írtam, voltaképpen meggyőzött, bár a filmsorozatba nem sikerült beleszerelmesednem, a képregényeket viszont, ahogy hozzájutok a könyvtárban a soron következőhöz, állhatatosan hordom hazafele. Erre a 12. részre elég sokat kellett várnom, soha nem volt ott a polcon. Na, de most...!

Mivel sorozatról van szó, nem ismétlem magamat, a szerzőkről, a rajzokról, a koncepcióról, a szürkeárnyalatrokól nem írok most újra. Ebből kifolyólag ez az értékelés nagyon nem lesz grafomán, de megteszek mindent, nehogy csalódás érjen. :-)

Az Élőhalottak alapképletét mindenki ismeri, ezt sem ismételem el. (Ha valaki nem, tessen szépen beírni a blog keresőjébe, hogy The Walking Dead, és láss csudát!) A csudálatos az, hogy a mennek-mendegélnek, zombit gyilkolásznak, néha őket gyilkolásszák, elvesztenek embereket, újak csatlakoznak, van, aki aberrált gazember, van, aki kemény, de jó ember, néha megállnak, de mindig odébb kell állniuk, szerelmesek, barátok, folyamatosan továbbképzésen vannak életbenmaradásból. Úgy ennyi a történet. A finomságai a részletekben rejtőznek. 

A BIZALOM MINT OLYAN

Ebben a részben egy fő vonal van, és a bizalomról szól. A bizalom szóra elsőre ezt a meghatározást találtam: „a meggyőződés érzése, hogy egy személy vagy egy esemény az elvárásainknak, elgondolásainknak megfelelően fog viselkedni, alakulni”. A bizalom alapja tehát a következetesség. Az, hogy bizonyos dolgok mindig következetesen ugyanúgy történnek, bizonyos személyek mindig ugyanúgy viselkednek. De a meghatározásból kimaradt egy fontos szempont: az, hogy a következetesség önmagában kevés, bizalom akkor lesz belőle, ha az adott dologra, személyre rábízhatjuk magunkat. Ezért ha valaki következetesen egoista, hazug, erőszakos, energiavámpír, ésatöbbi, benne a következetesség ellenére sem bízhatunk. Mert a viselkedése ugyan kiszámítható, következetes, de mert ellenünk dolgozik, nem méltó a bizalmunkra. Ezért van, hogy a bizalmat meg lehet nyerni és el is lehet veszteni.

Az elvesztett bizalom visszanyerése nagyon kemény dió. Ahogy a réges-régi bugyuta, ám mégis igaz emlékkönyv bejegyzés mondja: „a barátság aranyfonál, de ha egyszer elszakad / össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad”. A barátság bármilyen kapcsolatformával behelyettesíthető. Arról a személyről, aki következetesen ellenünk dolgozik, kialakul bennünk, hogy megbízhatatlan, nem lehet rá számítani, vigyázni kell vele. A tapasztalatokból kiinduló prekoncepciók miatt alapból tartjuk vele szemben a három lépés távolságot.

A bizalom megnyerése tiszta körülmények között viszonylag könnyű dolog. Ha valaki nyitott, segítőkész, jóindulatú és figyelmes, és mindezt következetesen gyakorolja, méltó lesz a bizalomra. Nehezebb a dolog, ha a fogadó félnek az adott területen negatív tapasztalatai vannak, ha adott helyzetekben, adott emberektől következetesen ugyanaz a negatív inger érkezett. Ha egy kutyának a csengő megszólalásakor enni adunk, akkor egy idő után a csengő hangjára is elindul a nyálelválasztása. De ha a csengő hangjára mindig végighúzunk rajta egyet a pórázzal, akkor ez a hang félelmet vált ki belőle, védekezésre fogja késztetni. 

A képregény kis csapatának az a tapasztalata, hogy a bizalmat nagyon ki kell érdemelni, nem jár alapból, mert az alapból ajándékozott bizalom halálos lehet. A főhősnek ez például az egyik kézfejébe került. Több társának az életébe. A bizalom hiánya, a bizalmatlanság közvetlen velejárója az óvatosság. 

A sorozatos negatív élethelyzetek szülhetik a túlzott óvatosságból fakadó pesszimizmust. Vagy a teljes realitást. Ezen lehet vitatkozni. Ahogy az is valóság, hogy a rengeteg negatív tapasztalat egy idő után túlzottan felnagyítja az érkező pozitív ingereket. Erről szól a rossz zsaru, jó zsaru közhelye, de erről szól valahol a Stockholm-szindróma is. S ezért van, hogy sokan esztelen párkapcsolatokba fognak az első pozitív visszajelzésre, amit kapnak, mert a vágyaikba öltöztetik a valóságot, fittyet hányva a valóság valóságos jeleire. 

A FESZÜLTSÉG MINT OLYAN

S a fentiekkel tulajdonképpen elmondtam ennek a kötetnek a tartalmát. Mert erről szól. Bízhat-e Rick és kis csapata abban, hogy emberi körülmények közé kerültek, hogy egy rend-alapú nagyobb közösség részei lehetnek, elengedhetik-e magukat, vagy higgyenek inkább a gyülekező jeleknek? Vagy azok nem is jelek, csak az őket befogadó nagyobb közösség óvintézkedései, hiszen Rick csapata, ha nem az, akinek ők gondolják őket, veszélyezteti a rendjüket, az életüket. Voltaképpen ezzel a dilemmával telik el ez a 12. kötet. Kicsit olyan, mintha a szerzők sem tudnák eldönteni, hogy a befogadó közösség milyen is legyen, oázis vagy újra csak gazemberek tömkelege? 

Olvasás közben egyre Alfred Hitchcock ját a fejemben. A kötet apró jelekre épít pro és kontra, mindvégig bizonytalanságban hagy, hová is kerültek Rick-ék. Le kell adniuk a fegyverüket és elválasztják őket egymástól, de végre fedél van a fejük felett, ágyban, nyugodtan alszanak és nappal gyerekek zsibongásától hangosak a kis utcák. Pro és kontra. Vica versa. Érv és ellenérv. Egy olyan világban, ahol a tévedés mindannyiuk életébe kerülhet. Kezdetben egyedül Rickben teng túl az óvatosság. Vagy csak egyedül ő reális. Aztán ő is beadja a derekát. Mert a biztonsági szabályok, például a fegyverek leadása egy teljesen érthető elvárás a befogadók részéről. Ráadásul milyen empatikusak, hiszen az „érzelmi értékkel bíró kard” simán ott marad a fekete lány, Michonne birtokában, csak fel kell tennie a falra. Az elbúcsúzik tőle és felteszi. 

De a szerzőpáros nagyon ügyesen adagolja vagy vonja meg az infókat. Rick kezdeti bizalmatlanságát ügyesen erősítik meg a kisfia, Carl nagyon is felnőttes gondolataival, hogy nem jó ez az egész, mert elkényelmesít mindenkit, hiába az ágyban alvás, hiába van csoki, az odakinti világ ettől fikarcnyit sem változik, s ha ez valamiért egyszer véget ér, akkor a végzetük lehet, hogy elkényelmesedtek. 

Nincs válasz ebben a kötetben. Az, hogy a történet még legalább tíz köteten keresztül tart, az azt sugallja, hogy nem az Édent találták meg, nem Kánaán határát lépték át, vagy ha mégis, akkor is lesz, történik valami, ami véget vet a jónak. (Arról nem is beszélek, hogy a filmsorozat már a tizedik évadnál tart. Most néztem, az angol képregény-sor pedig a harminckettedik kötetnél.) 

Az úgy van, hogy amikor olvastam ezt a részt, váltig az járt a fejemben, hogy most valahogy szerencsétlenül jártam a könyvtárból hazahozott képregényekkel. A Saga harmadik része sem nyűgözött le, az Orgyilkos osztály szinte irritált, és most ez az Élőhalottak is olyan kis passzív agresszív kötet. Aztán most, ahogy írtam róla, valahogy az a kép állt össze, hogy minden akciómentessége ellenére lehet, hogy ez az egyik legjobb rész, éppen azért, mert minden különösebb akció nélkül tartja fent az érdeklődést. Ahogy Hithcock csinálta. És ez nem semmi kiindulási alap. 

Teljesen ismeret-szűzen emeltem le a könyvtárban a képregényes polcról. Úgy, hogy egyszer már otthagytam. Most, hogy megvárt, másodszorra már elhoztam. Akkor is, ha a képregény címe, és ez a bugyi-Barbie rózsaszín (manapság pink, mert állítólag a kettő nem ugyanaz) borító teljesen üti egymást. Ha kinyitom a kemény borítót, és belelapozok, akkor pláne. Ez a bugyiszín, középen azzal a Harry Potter dizájnú sráccal valahogy arra hajaztatta az asszociációs készségemet, hogy valami kis gimis nyáladzás fog itten következni. A képregény címe voltaképpen csak akkor tűnt fel, amikor magamhoz ragadtam a könyvet. Vagyis voltaképpen még akkor sem, mert konzekvensen ÖNgyilkos-nak olvastam. Csak amikor beírtam a Gugliba, hogy ÖNgyilkos osztály és semmit nem adott ki a kereső, akkor lettem figyelmesebb olvasó. 

Szóval támadt bennem valami erőteljében is lankadt érdeklődés a képregény és a sztori iránt. Így pedig elég nehézkes harcra késznek lenni, férfiként ezt tudjuk nagyon jól. Lehet belőle kemény küzdelem, de ahhoz vastagon szükség van a másik félre is, hogy érdemleges, emlékezetes süljön ki a dologból. Persze, hogy lehet komoly vágyakozás és még inkább elkötelezettség nélkül olvasni, de olyan ez, mint a szexualitás, ha érted, mire gondolok... Egyfelől ilyen alapállásból nehéz igazán nagyot alkotni, de persze menet közben kiderülhetnek pozitív turpisságok, amik a közös élményt egészen más mederbe terelhetik, és a lankadt érdeklődésből ereszd el a hajamat kreálnak. Néha apróságokon múlik az egész. De sikerülhet. Csak nagyon ritkán. 

A SZERZŐK

Rick Remender 1973-ban született. Számos híres képregényben volt alkotótárs. Olyan címekkel büszkélkedhet, mint a Venom, az X-Men és az Amerika kapitányi, hogy csak a talán leghíresebb témáit említsem. A Wikipedian a róló szóló szócikkben meglehetősen impozáns a listája azoknak a képregényeknek, amelyekben Remender íróként szerepet kapott. Az Orgyilkos osztály hét kötet ért meg eddig, tavaly jelent meg az utolsó. (Nem tudom, lezárt-e a történet, vagy a rétestészta-kategóriájú sorozatok közé tartozik?) E kötet utószavában Remender azt írja, hogy a történet saját élményeiből táplálkozik, vagyis önéletrajzi ihletésű. Nyilván szabadon értelmezhető és boncolgatható, hogy ez milyen mértékben igaz, Remender köztörvényes, de szabadlábon működő gyilkos vagy csupán egy kemény gyerekkort megélt alkotóművész? Vélem, hogy csak a második alternatíváról van szó. 

Wes Craig kanadai illetőségű művész. A Wikipedia-n róla, első nekifutásra nem találtam semmit. Ez az oldal szól róla.Az alkotásai száma nem annyira reprezentatív mint Remenderé, de az vitathatatlan, hogy van valami nagyon sajátos a stílusában. S ezzel a mondattal már azt is leszögeztem, hogy van stílusa. Viszont rögtön hozzá is teszem, hogy ez a stílus engem annyira nem fogott meg. Az utóbbi időkben olvasott képregény nagyon elkényeztettek (Blacksad [rajzban mindent visz], Saga, Hellboy, A setét torony, stb.) Craig rajzai számomra a Walking Dead képregény-sorozat rajzaival korrelálnak: nem győznek meg azonnal, nem varázsolnak el, nem vonnak be, de hosszabban olvasva-nézve mégis van bennük valami. 

A TÉMA

Még mielőtt, azelőtt egy kicsit le kell ragadnom a címnél. A magyarítása, ugye, úgy fest, hogy orgyilkosok a főszereplők. Az orgyilkos szó jelentése: lesből, hirtelen támadó gyilkos, jobbára politikai merényletek esetében használt a szó. Orgyilkos jobbára az, aki meggyőződésből öl. Az orgyilkos valamilyen személyes, érzelmi kapcsolatban áll az áldozatá(ai)val, vagy az azok által képviselt ügyekkel. Aki pénzért, megbízásból öl, az a bérgyilkos. A bérgyilkosnak nincs érzelmi kapcsolata a megölendő személlyel vagy a személy által képviselt üggyel. Számára a gyilkosság csupán munka. Ennek a képregénynek az angol címe: Deadly Class. Ha jól tudom, a deadly szó halálosat jelent. Hamarosan megérted, miért agyalgatok ilyen nüanszokon. 

Adva van alapszitunak Marcus, a tizensokéves srác, aki az utcán él. A szüleit meggyilkolták, senkije, semmije sincsen, percről percre létezik, azt birtokolja, ami rajta van, ami a keze ügyébe kerül. 

Egy nap Marcus halálos zűrbe keveredik, és egy lány megmenti őt. Azon az áron, hogy egy heves üldözés után megöl egy rendőrt. Marcus a lány barátainak (ismerőseinek) a kezébe kerül, akik elviszik egy különös helyre. Mint megtudjuk ez a Haláltanok Királyi Iskolája, ahol, ha akarja, Marcust vérprofi orgyilkossá képzik, mert a tehetség meg van benne. 

Marcus nem népszerű az iskolában. Aztán, ahogyan az leni szokott, egyre többen lesznek körülötte. Idáig még lehetne a sztori egy beteg Harry Potter-klón is, csak itt nem a kilenc és háromnegyedik vágány visz az oskolába, hanem egy lefelé haladó csigalépcső., hogy valahol a föld alatt (?) egyszerre ott hatalmasodjék a suli épülete, ahol majd, kétség nincsen, Marcus előbb-utóbb vérprofi orgyilkos lesz. Vagy bérgyilkos. Vagy simán gyilkos. A csuda tudja. Az angol cím ezért jobb, átfogóbb, általánosabb. Vagy csak itt, ebben az első részben nem derül ki, hogy a gyerekek or-ok vagy bér-ek. 

Viszont az kiderül, hogy az egész alapszitu beteg. Nem tudom még eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Beteg, mert hiszen a kamaszgyerekek számára az iskola a profi gyilkolászást tartja a felemelkedés lehetőségének. (Sőt, mint látjuk, Marcus itt éri meg először a szülei halála óta a valahová, valakikhez tartozás pompás élményét. 

Marcus ebben a kötetben két embert öl meg. Az egyiket az iskola megbízásából, házi feladatként (!), a másikat egy barátja védelmében. Ha marhára akarom, mindkettő védhető. Nem akarom. Nem tudom. Az a büdös helyzet, hogy valahogy soha nem kedveltem az öncélú vérpatak-történeteket.  Csak nagyon ritka kivétel, amikor el tudom viselni őket. (Nem, egyáltalán nem leszek rosszul, hanem a szép kis lelkemtől egyszerűen távol vannak, értelmetlennek tartom őket.) A kivételek: a Ponyvaregény és a Sin City-sorozat. Az egyik a humorával, a másik a kivitelezésével hengerelt le. Ha nagyon gondolkodnék, minden bizonnyal találnék még hasonlókat, de ez a két legjellemzőbb alkotás. Szóval mondom újra: nem a vér látványa borzaszt el, hanem a vér látványának öncélú alkalmazása. 

Ezzel nem azt mondom, hogy az Orgyilkos osztály egy öncélú, véres grafikai onanizáció, hanem azt, hogy egy YA-köntösbe csomagolt Sin City, csak messze nem annyira egyedi, nem annyira zseniális kivitelezéssel. 

Még azt sem állítom, hogy ne lenne akár szociológiai üzenete a történetnek. Ha már Remender, a saját bevallása szerint valami nagyon hasonlót élt át 1987-ben (vö.: alcím!). Szociológiai üzenet: tartozni kell valahová, mert a valahová tartozás célokat, életkedvet ad. Ezáltal ez pszichológiai üzenet is. Ha akarom. De lássuk be, valahogy nem annyira elképesztően életközeli, valóságmásoló sztori. 

OLVASÁS KÖZBEN

Nem volt bennem sem aha-élmény, nem nyűgöződtem le a képi megoldásoktól, és nem „szippantott be a történet”. Sőt! A kamaszokból a Haláltanok-suliban kinevelt orgyilkos generáció ötletét némileg erőltetettnek vélem. Ahogy a főhős konfliktusai is mondvacsináltak. S ahogy némely szereplők motivációja után is nem győztem ide-oda lapozgatni, hogy vajon csak én olvastam-e felületesen vagy tényleg nem volt róla szó? 

E kötet konfliktusának a gerincét adó, égett arcú srác jól kitalált figura. Khm. Csak éppen azt nem tudjuk meg, miért égett arcú (sebaj, majd később, talán), miért utálja már az első felbukkanásakor Marcust annyira, hogy ki is mondja, ő a halálos ellensége, miért követi Marcus társaságát, és egyáltalán, hány éves a kapitány? 

Ezzel együtt az az utolsó jelenet, no, az nagyon ott van: frappánsak a párbeszédek, jók a fordulatok, jók a rajzok, akkor éreztem egyedül, hogy nos, igen, minden a helyén van. 

Azzal azonban nem tudtam mit kezdeni, hogy a Harry Potter történet egyszerre átváltott A Wall Street farkasá-ba (utánozhatatlan, felülmúlhatatlan, kár is próbálkozni), és Marcus túltolt LSD-mámorában gyönyörködhetünk. Ahol aztán valóban nem tudjuk mi sem, mi a képzelet és mi a valóság. Marcus leugrik a hatodikról, megtartja egy pálmafa... Nos... Khm... 

Nem az zavar, hogy tinik gyilkolásznak. Ilyen már volt. Hogy a legminőségibbeket említsem, első a csodálatos és felülmúlhatatlan Legyek Ura. Aztán a Battle Royal és a Beszélnünk kell Kevinről. (Vannak még mások is, ott van az Éhezők viadala, ami egyértelmű és egyértelműen gyenge koppintása a Battle Royal-nak. Tovább most nem is gondolkodom.) Ezekre jellemző, hogy az erőszak nem cél, hanem eszköz, és a fiatal szereplők előtérbe hozása az erőszaktól való elborzasztás érdekében történik. Ami ebben az esetben, az Orgyilkos osztály esetében egyelőre nem elborzasztás, hanem kiút. Ugyan nem maga az erőszak, hanem az erőszak, az iskola, ami összeköti Marcust a többiekkel, De itt le is blokkoltam. Megpróbáltam magát a történetet élvezni, de azt meg nem élveztem. Elfogadom, hogy rosszul állok hozzá, de nem tudom, mi a helyes hozzáállás. 

Szóval úgy voltam ezzel a képregénnyel, hogy nem rossz ez, nem rossz ez, csak nem jó igazán. Sem olvasni, sem nézni. De tény, hogy az az utolsó jelenet, ott a sikátorban a szemetes konténer mellett, az arra biztat, hogy vegyem kezembe a második kötetet is. Akkor is, ha majdnem biztos vagyok benne, hogy csalódás lesz. (A képregényből filmsorozat is készült. Annyira nem lettem rá kíváncsi, de meggyőzhető vagyok. Amíg ez meg nem történik, addig nem mozdulok rá.)

Fumax, Budapest, 2019, 160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700531 · Fordította: Rusznyák Csaba

3/5

(2019)

Kuczka Péter igen biztos kézzel szerkesztette a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot. Kezdetben még a sorozat formátuma is egyedi volt. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a későbbi, „nagyított” változat. Ahogy a Galaktika magazinnak is az első formátuma volt az egyedibb és praktikusabb. Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, tehát Kuczka Péter nagyon jól tette, hogy Bulicsovnak ezt a kötetét is beszerkesztette a KFK sorozatba. 

A NOVELLÁKRÓL

Nem lenne nagyon hitles, ha azt mondanám, a novella nem annyira a kedvenc műfajom, de mégis van benne igazság. De hiteles azért nem lenne, mert ha csak Bradbury-re gondolok, ó, Bradbury, azonnal és rögtön megdől, porrá aláztatik, felszántatik és besózatik a ki sem mondott állításom a novellákról. S Philip K. Dick-et akkor még nem említettem. S még azt sem mondtam, hogy ha azt mondja valaki, sci-fi irodalom, nekem azonnal egy magyar novellának is rövid kis írás ugrik be, amit gyerekkoromban olvastam először, de annyira megmaradt, hogy lám, most is felidézem: Kaszás István A modell című két és fél oldalas szösszenetéről van szó, amely a Galaktika 27. számában jelent meg. 

A novella nagyon nehéz műfaj. Kevés szóval kell felkelteni a nyájas érdeklődésemet, kevés szóval kell azt fenntartani, és el kell érni, hogy azt mondjam: érdemes volt egy kicsit babrálnom ezzel a szöveggel. S persze ezt is kevés szóval. Mondom, a novella nehéz műfaj. 

Ilyen felvezetés után nem ördöngösség kitalálni, hogy Bulicsov eme kötete: novelláskötet. (Idén megjelent egy másik novellagyűjteménye is Projekt 18 címmel, és azt olvasom, az abban található novellák döntő része magyarul még nem látott napvilágot.) Ez utóbbi tény arról is szól, hogy Bulicsovnak egyfajta reneszánsza van, a Metropolis Media három kötetet is kiadott tőle. Lám, mostanság még én is több könyvét olvastam. Bulicsov személyéről ebben az értékelésben gépre vetettem néhány szót. 

BULICSOV NOVELLÁI

Bulicsov nem egy Bardbury. Nem is Lem. Nem annyira lírai mint az előbbi, és nem olyan tréfás, mint az utóbbi. Bulicsov az Bulicsov. S úgy gondolom, ezzel nem mondok keveset. Azon tűnődöm, hogy ha nem tudnám, mit olvasok, megismerném-e Bulicsov stílusát? Vagyis egyáltalán: van neki saját stílusa? Az tény, hogy Bulicsov szovjet-orosz író volt. S hogy a szovjet-orosz íróknak van valami, minden egyediségük mellett sajátosan közös stílusa. Amitől jobbára jó olvasni őket. Talán mert mind Gogol köpönyegéből bújtak ki. Legyen szó Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Ilf-Petrovon át Akszjonovig, Poljakovon át Lukjanyenkóig, a Sztrugackij tesókon át Bulicsovig. 

Először is gyorsan leszögezem: nagyjából minden egyes novellára igaz, ha nem fordulnának az események fantasztikusra, a hangnem miatt teljes mértékben maradhatnánk a Földön is, teljesen szokványos irodalmi eseményeket szemlélni. Ebben az értelemben Bulicsov köznapi irodalom. Ezért elmondható, hogy Bulicsovot nem annyira a saját stílusa, mintsem a mondanivalója jellemzi. Az előzőleg olvasott regényében, a Túlélők-ben tűnt fel, hogy természetesen vannak konfliktusok a történetben, vannak rosszul döntő emberek, vannak jellemhibák, de nincsenek rossz emberek. Nehogy úgy képzeld el Bulicsov írásait, mint a Macskafogó végét, amikor a gaz macskák megjobbítva, kézen fogva, kisangyal-mód virágot szagolgatva sétálgatnak a réten! Szó sincsen erről. Mégis, illetve inkább mégsem arról van szó, hogy emberi hatalomvágy, szűkkeblűség, korlátolt gondolkodás, pszichózis, lelki betegség, irigység vagy bármi nagyon emberi hiba kiváltotta konfliktussal, helyzettel kell a szereplőknek megküzdenie. Ugyanez igaz ezekre a novellákra is. S ebben van valami nagyon szép. Mintha azt mondaná a szerző, van, lehet elég bajunk anélkül is ebben az életben, hogy egymásnak csinálnánk újabbakat. Marad elég kihívás, elég túlélni való anélkül is, hogy ember ember ellen fordulna, ember akarna ember fölé kerekedni, és így továbbolni. 

A novellák egy része arról szól, hogy az élet minden formájában élet. Amit lehet tisztelni, lehet szeretni, legyen bármilyen különleges, bármennyire különböző mint amit itt a Földön megszoktunk. (Majdnem azt írtam, lehet bármennyire más. De a „másság” kifejezést mára teljesen kisajátították a polkorrekt kifejezésmódhoz. Bulicsov pedig sehol nem erről beszél. Hanem az élet tiszteletéről, a kapcsolat lehetőségéről. Arról, hogy értelmes lények között lehetséges kapcsolat, lehetséges megértés, együttműködés, sőt, ahogyan azt a Hótündér című fájdalmasan gyönyörű történet mutatja, még szerelem is. Akkor is, ha az egyik faj oxigént lélegez be, a másik ammóniát, s az ebből fakadó hőmérsékletkülönbség áthidalhatatlan szakadék közöttük a közvetlen kapcsolat előtt: ami az egyiknek elviselhető, az halálos a másiknak, és fordítva. Az érintésig sem juthatnak el. Vagy mégis? 

Vagy ott van a Kettészakított élet hősnője, akit egy életforma robotjai kiszakítanak a Földről. Utazásuk során rádöbben, hogy a robotok más bolygókról is szakítanak ki értelmes lényeket, és az űrhajó különböző szintjein helyezik el őket, kit-kit a maga igényeinek megfelelő környezetben. Az ő szintjén például tengeri uborka formájú lények kapnak helyet... Akikkel aztán együtt tervezik a szökést, mielőtt az egyre hibásabban működő űrhajó végleg leállna. Egymásra szorulnak, ha szabadulni akarnak. De aztán nem csupán ez a szorultság lesz a kapocs közöttük. 

De ott van a Nehéz gyerek denevérforma lénye, akit pár társával egy űrhajóról mentettek meg, nm tudva, hol is van az eredeti bolygójuk. A denevérforma teljesen antiszociális, képtelen az együttműködésre, bár egyértelműen értelmes lény. Rombol és pusztít, képtelen a kötődésre. Hálátlan és követelőző. Aligha elviselhető. S mégis, és mégis, sok minden kiderül, amikor mennie kell. 

A Kozarin professzor koronája egy régi vágyamról szól. Amikor belefogtam az olvasásába, volt egy pillanat, amikor kitaláltam, mit fog tenni ez a korona. Pedig nem vagyok egy kitalálós típus. Az életemben két ember volt/van, akinek nagyon szeretnék az agyával gondolkodni. Nem azért, mert olyan, de olyan gondolataik vannak, hanem azért, hogy mélyebb empátiára legyek képes az irányukban. Azért, hogy megértsem a gondolatmeneteiket, az indítékaikat, a tetteik vagy az elmaradt tetteik ok-okozat összefüggéseit. Hogy kapcsolat lehessen. (Na, jó, az egyik ilyen emberrel kapcsolatban már indiferens ez az egész, csak volt idő, amikor nagyon-nagyon nem volt az. S ahogy belegondolok, utólag voltaképpen minden annyira érthető, annyira világos, hogy nem is kell a korona.) Attól tartok, Bulicsov sokkal optimistább volt a novella végével, mint amilyen én lennék, ha lehetőségem adódna feltenni Kozarin prof koronáját. 

De a kapcsolatról szól a döbbenetes Vörös szarvas – fehér szarvas című novella is, amiben legalább az empátia árnyékának megszületésében, ami, ugye a kapcsolat alapja, a művészet áll. Egy vad, gyűlöletes faj, úgy fest, kiírtotta a bolygón a nála gondolkodásában sokkal fejlettebb, de fizikai képességiben alatta levő sapiens fajt. A bolygóra leszálló kutató utálja is a kiirtókat veszettül. Egy barlangban talál egy festményt egy szarvasról, vörössel festve. Míves, kidolgozott barlangrajz. Egyértelmű, hogy a már meg nem található faj képviselőiben minden adottság meg volt ahhoz, hogy kiemelkedjenek a többi életforma közül. De jött ez a vad, türelmetlen, erős majomszerű faj, és jóformán egy kézlegyintéssel elvágta az értelmes élet teljessé fejlődésének az útját.  

A plug [majomszerű élőlény egy idegen bolygón; M. Z:] mancsában kréta volt! Mancsa reszketett az erőfeszítéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meg- húzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből fel- felé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig. A plug most a falat böködte a krétával, hogy összekösse valamiképp a kisebb vona- lakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot.
A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta az erejét. Sem a mancsa, sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza.
A vízszintes vonal végén addig kaparászott míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos. A plug is, Lunyin is elismerte, hogy a művészet: megegyezés dolga. A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság. (

186–187.) 

Nem veszem sorra az összes, tizenegy novellát. Maradjon valami a könyvből, ami teljesen spoiler-mentes. De ennyiből is kiderül, hogy Bulicsov miféle sci-fiket ír. S az is kiderül, egyértelműen, hogy a Bulicsov-féle sci-fiket érdemes olvasni. Nem csak az érzékekhez szólnak, nem csupán adrenalin-terelésre jók, nem filozófiai kérdések feltevéséig jutnak el, nem a fantáziadússáguk képeszt el, bár ezek közül természetesen egyik sem baj vagy másodlagos cél. Ráadásul így-úgy, itt-ott benne van Bulicsov novelláiban is mindez. Nekem az lett az üzenetük ezeknek a novelláknak, tudva, hogy most didaktikus leszek, hogy nincs fontosabb, mint a kölcsönös kapcsolat, a megértés, a megértésre törekvés. S Bulicsov novellái, bármelyiket nézem, minden giccstől, nyáltól mentesen ezért szépek. 

Bárhogyan is lesz a továbbiakban, a Saga-sorozat első két kötete mindenképpen az egyik legfigyelemreméltóbb  képregény, amivel eddig találkoztam, mind hangvitelében, mind kivitelezésében, mind mondanivalójában. Ahogyan azt mind az első, mind a második kötetnél írtam. Amit annál a két kötetnél írtam, most nem ismételem meg. Sem a kivitelezésről, sem az alkotókról írtakat. Felesleges szószaporítás lenne. 

  A  SOROZATOKRÓL  ÁLTALÁBAN  

Azt viszont megismétlem, amit már több helyen írtam. Alapvetőn nem szeretem a sorozatokat. Pontosabban a sorozatoknak azt az egyre divatosabb fajtáját nem szeretem, amikor egy elindul egy jó alapötlet, jól kidolgozott figurákkal, pompásan megálmodott világgal, ingergazdag konfliktussal, tehát csupa olyan dologgal, ami kiváltja az olvasóból, nézőből a mégmégmég-érzést, de ahogy halad előre a történet, egyre inkább érezni, hogy voltaképpen csak a felsorolt dolgokkal számolt(tak) az alkotó(k), a sztori egésze voltaképpen nincsen a tarsolyukban, csak irányvonalak vannak, amik majd menet közben alakítják a történetet. De mert az egész nincsen a tarsolyban, és az olvasottság, a nézettség viszi előre a cselekményt, az előbb-utóbb szükségszerűen bevonz kínban született konfliktusokat, személyeket, töltelék cselekménysorokat. Olyan konfliktusokat, személyeket, cselekménysorokat, amelyek nem származnak szervesen az alapokból kibontakozó konfliktusokhoz, jellemekhez, cselekménysorhoz, hanem azért van rá szükség, hogy menjen tovább a sorozat, legyen újabb kötet, újabb évad. Ami persze előbb-utóbb kifullad. 

Az első ilyen sorozat, amivel találkoztam a Lost (amelynek harmadik-ötödik évadjában a Saga írója, Brian Vaughan is alkotó részt vállalt.) A második évad már gyanús volt. Fel is hagytam vele. De messze a teljesség igénye nélkül ugyanezért hagytam abba A szolgálólány meséjé-t, ezért adtam fel a 12 majmot, sőt, ezért szerettem ki a Trónok harcá-ból is, mind könyvben, mind a filmsorozatból. S ezért tartok az olvasás-nézés alatt levő Térség-sorozattól is. 

Azokkal a sorozatokkal semmi bajom, amelyek egy kerek egész sztorit mesélnek el, a rétestészta érzés kínbanszületése nélkül. Azokkal sincs, amik több kötetet, évadot megélnek, de kötetenként, részenként egy-egy kerek egészet mesélnek el, úgy, hogy a keretek, szereplők ugyanazok (rengeteg ilyen van, most a Colombo jutott először eszembe.). Ezzel a sorozatformával akkor sincsen bajom, ha a részek között vannak összekötő elemek, bár ezek magukban hordozzák a kínban születés csíráit. (Példa: Dr. House) 

A Saga, ha jól láttam, jelenleg a hetedik kötetnél tart az eredeti nyelvén. Kicsit tartok tőle, hiába felktetett eddig csont nélkül két vállra, és adtam úgy magam teljesen neki, ahogyan eddig a való világban csak szerelmetesfelségtársamnak: pillanatok alatt, teljesen, félelmek nélkül és önfeledten. 

  ÉS  AKKOR  ITT  VAN  EZ  A  HARMADIK  KÖTET  

Aminek úgy örültem tegnap a könyvtárban, mint kiskutya a lasztijának, amikor végre kiengedik az udvarra. Hiába jött velem összesen kilenc másik kötet is, már hazafelé ezt olvastam. Naná! Mert mindaz igaz rá, amit a jól kitalált sorozatokról írtam.

Ha egy zenei előadóról van szó, azt mondják, az igazi súlyát a harmadik albuma mutatja meg. Az elsőn ott van minden, ami az út elején készült, ami kiforrott abban az időiben, amíg eljutott(ak) a lemezig. A második lemezre rákerül mindaz, ami az elsőről lemaradt, különösen, ha okosan gazdálkodtak az első lemez megjelenése előtti kincseikkel. S az elsőről lemaradtak mellé a másodikra rákerül még néhány új szerzemény, amelyet még mindig visz a kezdeti lelkesedés. A harmadik lemez egyfajta újrakezdés, és ezért mutatja meg, mennyi szufla van a produkcióban. A Saga-nak ez a harmadik anyaga.

Szóval rávetődtem erre az új, harmadik kötetre, s mire hazaértem, nagyjából a végére is értem.

Ami először feltűnt, hogy nem tűnt fel semmi ebben a kötetben. Vagyis a feltűnés hiánya volt a feltűnő. („Az a gyanús, ami nem gyanús, Pelikán elvtárs!”) Azért volt feltűnő, mert az első két kötetben valami mindig feltűnt. Néhány igen pompás rajz mindenképpen. Elolvasva a harmadik részt, nem volt olyan kép számomra, amihez vissza akartam térni. Átlapoztam újra az egészet, és csak egyetlen ilyet találtam, ami a maga egyszerűségében zseniálisan kifejező. Nem különleges, mégis pompás rajz. 

Nehogy félreértés legyen! A rajzok most is nagyon jók, Fiona Stamples, úgy tűnik, nem tud tévedni. Azzal sincsen baj, hogy meglepetés már nem ér, de hát hogyan is érhetne? De az meglepett, hogy most nem találkoztam olyan képekkel, mint eddig, biztosan el vagyok már kényeztetve, aminél leragadtam volna, amit újra és újra nézni akartam. 

De ez volt a kisebbik meglepetésem. A nagyobbik az volt, hogy a történetben sem nagyon volt most olyan szál, amelyik úgy istenigazából megragadott volna. Nem, nem állunk egy helyben, haladunk. Csak az eddigiekhez képest valahogy túl visszafogottan. Mondhatnám azt, hogy úgy tűnik, olyan lett ez a kötet mint Zorán Tizenegy dal című lemeze, amelyről egy valamikori kritikusa azt írta: erőgyűjtő lemez. Részleteiben gyönyörű, sokat mondó, lenyűgöző, de nincsen rajta húzódal, hiányoznak a dinamikus, sláger nóták. Ezzel nem azt mondom, hogy nincsen akció ebben a harmadik kötetben. Van. Még meg is döbbenünk, szomorúak is leszünk, felkiáltunk, hogy ne már, de ami történik, az eddigiekkel szemben pusztán a felszínt karcolja. Hiába az akció, helyben topogunk, helyben futunk, nem haladunk, voltaképpen semmit sem tudunk meg, és ami történik, ami kiderül, kicsit, hm, mi is itt a jó szó: érdektelen. Van két szerelmi szál, egyik nagyobb tragédiával ér véget mint a másik, van megint misztika (mi a fene is a könyv, amit Alanán kívül senki sem ért, mindenki csak egy szerelmes vacaknak tartja), van döbi (lám, mit érhet el egy ismeretlen gyümölcs csócsája, jó anyag, csak marha veszélyes), van polkorrekt elszólás, meg még korrektebb homoszexualitás (itt már azért nemár-érzésem volt, s csak azért is inkább az előzőről tettem be példa-képet) szóval sok minden, de az összkép szerint valahogy igazán nincsen semmi. Talán csak az alapvető üzenet marad meg, szerencsére: a család mindenek felett. Úrrómeó továbbra is imádja Úrjúliát, sőt, további rómeójúliák csatlakoznak hozzájuk félfajok közötti szerelmekben, de tragédia a tragédia ami történik velük.

Aztán még: annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem sem a trágárkodást, sem a közönséges dolgokat, (bár elismerem, hogy van, amikor indokolt és hiteles bármelyik eszközként) a Saga-ban kimondottan élvezem mindkettőt. Valószínűleg mert nem orrba-szájba használják a szerzők, és amikor használják, akkor indokolt oka van, hogy ezt teszik. Mert ízlésesen nem teszik unos untalan, csak adott szituációkban. Például, amikor Alana azt mondja Markonak, hogy: „Told le a nadrágodat. Hetek óta nem voltunk együtt. Le akarom szopni a farkadat.”, akkor az nem pusztán hatásvadász beszólás, ami nyilván minden pasiolvasónak tetszeni fog, hanem ott, a helyén teljesen helyénvaló kommunikációs forma két szerelmes között, ráadásul még dramaturgiai szerepe is van.  

Azt viszont nem mondhatom, hogy humor nincsen ebben a kötetben. Nagyon jót mosolyogtam, amikor a kis rabszolgalány bemutatja magát, és a hazugságmacska (aki nem beszél semmit, csak akkor, ha valaki hazudik. Ennyit mond: „Hazugság!” Mondjuk ennek tükrében az előző képsor is jó poén ám; az ott hazugságmacska.)

De a legnagyobb poén, amikor az erkölcsi zsákutcába kényszerített hazugságmacska már csak hallgat, és a Rabszolgalány veszi át a szerepét. 

Tehát semmiképpen sem mondom, hogy értéktelen, üres vagy érdektelen lenne ez a kötet. Csak azt mondom, hogy az előző két kötethez képest gyengébb. De a Saga-t szeressük ám, csakazértis, veszettül. Remegek érte, nehogy beleslusszanjon a bevezetésben ismertetett sorozatbetegségbe, és ki kelljen szeretni belőle. De ne ám! 

De eddig a harmadik részig itt kellene lennie a polcomon a köteteknek. 

Az első rész értékelését itt olvashatod. 

A második rész értékelését itt olvashatod. 

Pesti Könyv, Budapest, 2019, 152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699290 · Fordította: Rusznyák Csaba

4/5

(2019)

Kir Bulicsov (az íróról itt és itt írtam már, nem ismétlem magamat) neve már kamaszkoromban kedves volt a füleimnek, holott csak Az utolsó háború című könyvét olvastam. Az utolsó háború közvetlenül ott volt a kedvenceim között, A sehollakók, A szerény zseni és a Láncreakció mellett. Rögtön a nyomukban volt A világűr robinsonjai. 

Ez utóbbi csak azért érdekes, mert az emberegyedülküszködikatúlélésértésgyőzisorraazakadályokat-típusú könyvek valahogy soha nem kötöttek le. Elolvastam ugyan Defoe Robinson Crusoe-ját, de onnantól tetszett, ahogy megjelentek a kannibálok. Aztán megint leült a történet, ahogy Robinson kettesben marad Péntekkel. Valahogy soha nem kötött le a puszta túlélésért folytatott harc. Éhes vagyok, szomjas vagyok, hőség van, megégek, hideg van, megfagyok, túl sík a sivatag, túl magas és meredek a hegy, túl nedves és sós a tenger, túl párás és veszélyes a dzsungel, túl kietlen és lakatlan a pampa... És így tovább. Megyünk, szenvedünk, ötletelünk, szenvedünk, túlélünk, betegek lettünk, meggyógyulunk, megsérültünk, felépülünk, találkozzunk már emberrel, de kár, találkoztunk... 

Nos ez téma valahogy semmilyen formában nem kötött le igazán. Robinson sem, a Sivatagon és vadonban sem, de a jó öreg képzeletkirály Verne Gyula bácsi sem. De még A marsi sem. Filmen is unatkozom, ha ilyesmi a téma, szinte azonnal becsukódom. A számkivetett is majdnem végtelenül untatott, hiába kedvelem nagyon Tom Hanks-et. 

Sorolhatnám tovább, de nem teszem. Lehet, hogy azért nem szerettem soha ezt a témát, mert frusztrált, hogy semmiről nem tudok igazán semmit, sem a földrajzról, sem a túlélésről, a biológiáról, a csomókötésről, a tűzgyújtásról, az ehető és mérgező gombákról, a mezőgazdaságról, a flóráról és a faunáról, és semmiről, tehát nem vagyok egy túlélő alkat. Bár voltaképpen túléltem már ötvenkét és fél évet, úgy, hogy Spártában a Taigetosz aljában végeztem volna, mint életképtelen újszülött, itt meg, lám, osztom az észt, és műveletlenül műveltségre hívom, aki olvas. 

A Túlélők témáját jól (és rosszul) összefoglalja a könyv fülszövege. 

A ​Pólus kutatóűrhajó húsz évvel ezelőtt tragikus balesetet szenvedett egy még felderítetlen bolygón. A fedélzeten mérnökök, tudósok utaztak családtagjaikkal. Akik életben maradtak, azoknak is sürgősen el kellett menekülniük az erősen sugárzó roncsok közeléből. A technikai eszközeiktől megfosztott embereknek meg kellett tanulniuk boldogulni a bolygó mesevilágszerű, mégis ellenséges környezetében, ám egy pillanatra sem adták föl a reményt, hogy egyszer segélykérő hívást küldhetnek a Földre. 
Húsz év alatt az eredeti túlélők a viszontagságok közepette megtizedelődtek, de ugyanakkor egy új nemzedék is megszületett, amelynek tagjai már a névtelen bolygót hívják otthonuknak, hozzáedződtek a zord éghajlathoz, és a vadászat is a vérükben van. 
Most azonban, húsz év múltán egy második felderítőhajó közeledik, a Magellán, melynek legénysége mit sem tud az egykori balesetről, ők csak egy ismeretlen világot akarnak feltérképezni. Vajon sikerül-e egymásra akadni a bolygó hatalmas, jeges vadonjában, megszabadulhatnak-e a túlélők kényszerű száműzetésükből? És egyáltalán vágynak-e erre a szabadulásra?

Egyre kevésbé kedvelem a fülszövegeket. Mert egyfelől túl sok mindent elmondanak, és jobban szeretek agyilag szűzen állni a történetek elé. Másfelől nincsen rosszabb, mint ha a fülszöveg félrevisz, téves képzeteket kelt. Itt az utolsó mondat ilyen. Előre szólok, hogy akár szólhatna erről is a könyv, adott hozzá minden, de eszébe sincsen ilyet tenni! Akár azt is mondhatjuk, hogy kár, hogy nem tett ilyet, mert érdekes lett volna ez a kimenetel is. Akár érdekesebb mint a Bulicsov általi végkifejlet. Jó, nem így lett volna érdekes, ahogyan a fülszöveg felveti, mert a történet összefüggéseiben így értelmetlen, amit a fülszöveg írója írt. Azért értelmetlen, mert a robinsonoknak már több generációja él együtt. Az első generációnak nyilvánvalóan minden vágya visszajutni a veszélyes, ellenséges bolygóról, a nyomorból, az éhezésből, a sárkunyhókból a Földre. A második generációnak, azoknak, akik még soha nem jártak a Naprendszerben, ez egyáltalán nem evidencia, hiszen számukra a bolygójuk adott, a Föld, annak kultúrája csak távoli, elvont fogalmak tömkelege. Ők nem visszavágyódnak, maximum próbálják elképzelni, milyen lehet egészen másképpen élni. De mert számukra a folytán leselkedő halál nem egy rájuk kényszerült életforma része, hanem a mindennapi létezés szükségszerű velejárója, a sárkunyhó nem szükségmegoldás, hanem az otthonuk, a bolygón rájuk leselkedő növények, állatok mondanak valamit számukra, míg a Föld növényei és állatai csak elvont fogalmak; ha azt mondják kecske, akkor ők a bolygó konkrét kecskéjét, a hatlábú, zöldszőrű, felágaskodva két és fél méteres lényt értik alatta, nem pedig azt a kis vakarcs, fehérszőrű bigyót, aminek van egy tasakja a két hátsó lába között, meg valami szarus izé a fején, és az a kis hülye szakáll az állán. No, ez számukra semmiféle konkrét jelentést nem hordoz. Vagyis valóban kiaknázható lett volna volna, hogy a második földi űrhajó megjelenésével konfliktus keletkezik a robinsonok generációi között, menni vagy maradni, de Bulicsov kihagyta ezt a lehetőséget. Kár? Kár!

Ahogyan kihagyta egy másik, szerintem sokkal felzaklatóbb, ám zseniális befejezés lehetőségét is. Egy jó darabig azt hittem, erre fog kifutni a történet, mert nagyon komoly erre utalok jelek voltak. Tény, pesszimista befejezés lett volna, de úgy vélem, a valósághoz, mármint az emberi jellem valóságához sokkal közelebb állt volna. Bulicsov a szereplők két csoportját háromfelé szakította. Szükséges okokból ki erre, ki arra tartott. S volt egy pont a történetben, amikor a maguk szempontjából ki-ki teljesen és teljes joggal félreértve a másik indítékait megelőző csapást mérhetett volna a képzelt ellenségre. Annyira ügyesen, tragikusan lett felépítve minden oldalról ez a végkimenetel, annyira adta volna magát a szolgálati protokoll teljesen ésszerű logikája, az önvédelem könyörtelensége, az emberi agy fiókos kategorizálásának a szelekciója (idegen bolygó, idegen életformák, a küzdő felek között nem lehet ember, pont), hogy bár hihetetlenül letaglózó lett volna, ha a csupa jóindulatú ember a jól megalapozott félreértések miatt simán kiírtja egymást, a piciny maradékkal meg szükségszerűen végez a bolygó... De nem ez lett. Erre is azt mondom, sajnos. Nem a látens vérszomjam miatt. Az érzéseimnek persze, hogy sokkal jobb, ha minden szereplő életben marad és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De a realitás nagyon ritkán követi az én érzéseimet. És tartok tőle, senkiét sem. Ezáltal nagyon okosnak és tragikusnak tartottam azt a véget, ami felé Bulicsov elindult, de végül meghátrált tőle. 

Valószínűleg a könyv megírásának idején egy ilyen befejezés egyszerűen lehetetlen lett volna. A robinsonok oroszok. A megmentők szintén. Olyan nincs, nem lehetett, hogy a csupa okos, jó szándékú orosz egymást irtsa ki, és parlagon hagyjon egy ilyen jó kis bolygót! Valószínűleg ezért lett a könyv vége bigheppi.. S bizony valahogy ezért mondom azt, hogy több lett volna benne, tűnődősebb, gondolkodósabb lett volna, ha nem így ér véget.  Mert így pompás, nagyon olvasható kalandregény lett belőle, egytől egyig szerethető, becsülhető alakokkal, izgalmas, fantáziadús cselekménnyel (milyen jók már a bolygó lényei, hihetetlen!). Pedig csak egy paraszthajszál kellett volna...

Refrén: ismét Könyvmegálló, ezúttal a Rákos úti rendelőben levő. Hatalmas örömmel kaptam le a polcról, mert bár az égvilágon semmire sem emlékeztem belőle, annyi megmaradt, hogy kiskamasz koromban nagyon szerettem. Nagyjából azonnal bele is fogtam, amint a munkám engedte. Kezdetben hatalmas elánnal haladtam, majd belassultam. 

Donászy Kálmánról igazából semmi információt nem találtam. Volt ez a könyve, meg egy hangjátéka, amire véletlenül bukkantam a YouTube-on. Meg még annyi, hogy A Borkman-villa titká-t e-book-ban is áulják. 

Úgy fest, vannak könyvek, amelyek időtlenek, mert nem tesznek nekik rosszat a múló évek, és fittyet hánynak az olvasóik személyiségének a változására is. Aztán vannak könyvek, amelyek annyira valami eseményhez, pillanathoz, személyhez kötődnek, hogy ezért maradnak kedvesek, bármelyik korunkban. Aztán vannak könyvek, amelyek valamikor, valamiért nagyon bejövősek voltak, de ahogy elmúlt felettünk ez meg az, újraolvasva egyre inkább összevonjuk a szemöldökünket, hogy vajon mi a fenét ettünk ezen egykoron. 

Nekiestem a Borkman-villának, és faltam. Előbb jó ízűen, nagykanállal, majd eltelve lassabban, áttérve a mokkáskanálra. Pedig mennyiségileg nem egy vaszisztdasz, kétszáznegyven oldal. És még csak lövésem sincsen, vajon, micsudát ehettem rajta úgy negyvenpárévvel ezelőtt. Igaz, miért kellene mindent megérteni, még nőkkel is van így az ember, ugye, miért pont könyveknél tudná. 

A Borkman-villa titka sci-fi. Ifjjúsági sci-fi. Nem csupán abban az értelemben, hogy a Móra Ferenc Kiadó adta ki. De persze ez azért pozicionálja valamelyest a könyvet. Amikor kézbe vettem, azonnal az volt a benyomásom, hogy itt valami tévedés történt. A mérete, a papírja, az egész dizájn ordított azért, hogy a kötet a Delfin Könyveknek sorozatába kellene tartoznia. De tök simán. (Neki is álltam, hogy összehozok egy Delfin Könyves borító-verziót, de emiatt a PhotoShop-ot nem akartam feltenni, az Artweaver meg legyőzött: több rétegen belül képtelen voltam egy adott layer képét pozicionálni; biztosan pofon egyszerű a megoldás, de feladtam, pedig úgy nagyon egyértelmű lenne, mire gondolok.) 

Ám ahogy haladtam a könyvben, egyre inkább lett egyre inkább úgy gondoltam, nagyon kemény leszek, hogy nagyon egyszerű indoka van, miért nem fért bele a sorozatba: a minősége miatt. Pedig a Delfin Könyveknek sem volt minden kötete telitalálat. Na, mielőtt folytatom, ezt mondom, mert mikor máskor és miért máskor mondanám el? Nyugodtan átugorhatod, mert szorosan nincsen köze a Donászy-kötethez, de ne tedd, mert szerintem ez az értékelésem legjobb része! 

DELFIN-INTERMEZZO

Apuék könyvespolcán viszonylag sok könyv volt. Amikor, elég hamar, rádöbbentem, hogy persze, azok felnőtt könyvek, de ugyan én miért ne szemezgethetnék belőlük, ha úgy adódik, akkor elég sűrűn ácsorogtam a csúszkás vitrines üvegek, meg a három másik szekrénypolc előtt. (Egek, ezt képzeld el! Tűzpiros, lakkosan fénylő szekrénysor volt [megvan?] és ehhez Anyu és Apu vett két spenótzöld heverőt [ha feléledtél, olvass tovább, több ilyen sokk nem lesz, ígérem.) No, azok között a könyvek között találtam egy fura logóval ellátott könyvecskét. Rá nem jöttem volna, hogy delfint látok, csak rá volt írva. Nézd csak a képet, így festett! Megmagyarázhatatlan indokból beleszerettem a sorozatba. Akkor is, ha konkrétan ez a kötet nem fogott meg.

(Mondom én, hogy van valami titokzatos összefüggés a női nem és a könyvek között. Megvan az a jelenet, a Kill Bill-ből, amikor Kill Bill igazságszérumot ad az Uma Thurman által játszott szereplőnek, és megkérdezi tőle: „Miért csaltál meg? ” Mire a nő, mondom, az igazságszérum hatása alatt sírva mondja: „Nem tudom...!” Na, az milyen, hogy volt, amikor tőlem is kérdezte valakiről szerelmetesfeleségtársam, hogy „Voltaképpen mit vártál a kapcsolattól?”, és nagyjából, zokogás nélkül is ugyanazt válaszoltam, mint a Thurman formálta alak?) 

Amikor megtudtam, hogy léteznek olyan helyek, hogy antikváriumok. („Papa, milyen jó lenne már, ha lenne olyan hely, ahol mások használt könyveit lehetne megvenni, mert akkor nem csak azokat a könyveket, lehetne beszerezni, amiket mostanában kiadnak, hanem régieket is!”, „De Zotyikám, van ilyen bolt sok helyen: antikváriumnak hívják.”, „Antikakvárium?”, „Antikvárium!”) Ha nem is összes pénzemet, de majdnem mindet innentől antikváriumokban hagytam. (Kivéve, amikor könyvesboltban, főleg, ha új Delfin Könyv jelent meg.) Micsoda, de micsoda egy élmény volt szép lassan levadászni az összes hiányzó kötetet! Micsoda szívdobogás volt, amikor remegő kézzel kiemelhettem a többi közül! Először csak a Népszínház utca közepén levő boltba jártam, aztán megtudtam, hogy a Múzeum körúton is van még két bolt. (Akkor még csak kettő.) 

Ide figyelj csak! Nem fogod elhinni, de amikor pár éve általános iskolai osztálytalálkozónk volt, valaki azt mondta nekem:
– A csodájára jártunk a Delfin könyveidnek, Moha! Megvannak még?
Kis büszkeséggel mondtam, hogy a könyvtáram többrendbeli átalakuláson ment át, de a Delfin-összes ott van a polcomon. Most is. 

LIVIA BORKMAN TALÁLMÁNYAI

Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, amit a fülszöveg is elmond:

„A fantasztikus regényirodalomban jártas olvasó bizonyára az első fejezetekben sejti majd, mi lehet a titka Lívia Borkman házának. Mégis feszült figyelemmel figyeli, hogyan veszi körül lassanként a gyanakvók serege a szép Líviát, aki egy idő óta ontja a tudományos felfedezéseket. Hiszen azelőtt a maga szakmájában, a geológiában sem jeleskedett, most pedig hol a biológia, hol az atomfizika hol meg a komputertechnika területén lepi meg a világot egy-egy új találmánnyal vagy felfedezéssel. Mi lehet a titka ennek a csodálatos „felfutásnak”, hogyan képes egy átlagos képességűnek ismert ember ilyen zsenialitásra, és főképpen miért őrzik , miért zárják olyan gondosan a Borkman-villát? – Ezek a kérdések az izgalmas, fordulatos regény meséjének fő mozgatói.”

Mivel ott van a szövegben a „fantasztikus regényirodalom” kitétel, a fülszöveg uszkve szétspoilerezi a regény komplett történetét. Ez is baj, de erről nem a szerző tehet. Arról viszont igen, hogy voltaképpen semmi több nincsen a regényben. De tényleg. S ami szomorú, még ez is olyan kis fantáziátlanul van benne, annyira nem tudunk sem izgulni, sem meglepődni, hogy csak na. Ami viszont végképp baj, az a következő. Vannak olyan könyvek, amelyeknek valami hihetetlenül egyszerű, naiv stílusa van. Ha már sci-fi, akkor két sorozat ugrott be. Az egyik Edgar R. Burroughs marsi sorozata, John Carterről, és László Endre voltaképpen mese sci-fi, Szíriusz kapitányról. (Most mondd, a YouTube-on fent van az egész rádiójáték-sorozat! De jó, hogy írom ezt az értékelést, enélkül nem tudtam volna meg!) Stílusában, irodalmi, nyelvi eszközeiben egyik sem mondható irodalmi csimborasszónak. S aztán, mert milyen furcsa az irodalom (mondom én, ez az irodalom-nő hasonlóság, látod, van benne valami!), mégis olyan mindkettő, hogy elkezded olvasni, és nem tudod abbahagyni. Pedig érzed a sutaságokat, a dramaturgiai bakikat, a jellemek bot egyszerűségét, a cselekmény képtelenségét, mindenben a végtelen egyszerűséget, de ennek ellenére, de mégis: mindkettő szívcsücsök. Donászy Kálmán regénye stílusában  valami nagyon hasonló, mint a fent említett két sorozat. Csak mégsem. Az előző kettőnek az adja az erejét, hogy a fent említett teljesen nyilvánvaló gyengeségeik ellenére báj van bennük. Nem tudok jobb szót. Rendben, igazad van, méltatlan lenne meg nem említenem, hogy bőviben vannak a fantáziának is. Livia Borkan története, amit nem részletezek, mert a fülszöveg valóban mindent elmond, nem is bájos, nem is fantáziadús. De meg sem mozgatja a fantáziát. És azt hiszem, ezért nem került be a Delfin Könyvek sorozatba sem. Ilyen ellenfelei lettek volna (a teljesség igénye nélkül): 

• Elek István: Merénylet a világűrben
• Clark Dalton: A titkok bolygója
• Alekszander Beljajev: A repülő ember
• Alekszander Beljajev: A kétéltű ember
• Berdnik–Vojszkonszkij–Lukogyjanov: A titánok útja – A fekete oszlop
• A nyikorgó idegen (novella válogatás, benne Asimov, van Vogt)
• Anatolij Sztaszj: A zöld útesztő
• Bogáti Pétre: A linkowstoni csapda (nagynagy kedvencem)
• Lester del Rey: A szökevény robot
• A. C. Clarke: A delfinek szigete
• Wojtyszko: A hosszú álom

Nem ragozom tovább. Ez a regény egyszerűen nem jó. Naiv, de nem bájos, kitalálható a történet, nem is izgalmas. Fel nem foghatom, miért szerettem gyerekkoromban. Már az is felmerült bennem, hogy keverem valamivel. Megy vissza a Rákos úti polcra.

Vannak könyvek, amelyektől semmi másért csak azért tartottam távol magamat, mert az átkosban adták ki. Badarság persze, nem is kicsi. Egyfelől mert mindig olvastam és jócskán az átkosban kezdtem az olvasás műfaját. Másrészt, mert azt olvastam akkor is, amit kiadtak Magyarországon. Jó, Berkesiről tudtuk, amit tudni véltünk, de Vámossal már akkor sem volt bajom. Fejes Endrével, Örkénnyel, Déryvel sem. Mándyval sem. És így tovább, magyarázat nincsen. Blikk volt. Óriási tévedés. Gion Nándort is adtak ki, ma az egyik legszívemcsücskébb író. Meg sok mindenki mást. De volt egy pontosan körbe nem határolható csoport, amitől, minden észszerű indok nélkül, soha nem olvastam semmit. Rákosy Gergely is közéjük tartozott. Hibát hibára, ugye...

Nem tudom, miért figyeltem fel most rá, de nem túl régen történt. 

Rákosy Gergelyről ezt olvasom a Wikipédián: 
„Rákosy Gergely Zuglóban született. A budapesti Madách Gimnáziumban érettségizett, majd a keszthelyi Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát.^[1] 1947-től a Növénytermeltető Vállalatnál volt mezőgazdasági mérnök, a vállalat felügyelője, majd igazgatóhelyettese.^[2] 1956-ban, miután elfogadta a Megyei Forradalmi Bizottság ajánlatát és elvállalta az Új Zala főszerkesztői posztját nyolc év börtönre ítélték, melyből négyet töltött börtönben, Márianosztrán, Vácott és a Gyűjtőben.^[1] 1961-től szabafoglalkozású író.^[1] Első írásait a Szabad Földben és az Élet és Irodalomban közölte.”

 Ebből itt csak az az információ igazán lényeges: Rákosy a „a Növénytermeltető Vállalatnál volt mezőgazdasági mérnök, a vállalat felügyelője, majd igazgatóhelyettese” volt. Azért lényeges, mert a könyv első kisregénye a sokszor kiadott Az óriástök egy mezőgazdasági szatíra. 

AZ ÓRIÁSTÖK

Az a baj, ha azt mondom, hogy Az óriástök méltó párja A tanú-nak, azzal jót is teszek a kisregénynek, meg nem is. Mert azonnal meg kell magyaráznom, hogyan méltó párja. A tanú egyedi, megismételhetetlen, utánozhatatlan, felülírhatatlan esszenciája az ötvenes évek személyi kultuszának, diktatúrájának, véres komikumának. Amiből Bacsó Péternek sikerült kihagynia a vért és az emberi sorsok borzalmát, viszont helyette annyira nevetségessé tenni a kommunizmus, a létező szocializmus korlátolt, csökött, ostoba eszméjét és az eszme képviselőit, hogy A tanú után szatírát írni erről a témáról, ebben a megközelítésben több mint bátor dolog. Pont. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehet minőségit alkotni A tanú nyomdokán. Csak jól kell pozicionálni, mi a cél, az új alkotással. 

Ami Az óriástök-öt illeti, egy mély kutatás kideríthetné, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb. Ugyanis a kisregény 1969-ben jelent meg. Ezzel szemben Aczél György elvtárs A tanú-t 1969-ben zárta tíz évre dobozba. Vagyis a magyar narancs problematikája legalább olyan súlyos kérdés, mint az, hogy ki plagizált kitől A padlás és a Doktor Herz esetében (és nem a népszerűség dönt). 

Ugyanis Rákosy Gergely szatírája kísértetiesen emlékeztet Bacsóéra. Vagy Bacsóé Rákosyéra. (Höhö: Rákosi éra.) A tanú szélesebbet fog, nagyobbat markol és nagyobbat is fog, mint Az óriástök, de ez egyáltalán nem csorbítja Rákosy érdemét. Mert a téma ugyanaz: a létező szocializmus ideológiára és nem szaktudásra, -ismeretre építő vezetési technológiája nevetséges és tragikus kudarcok után bizonyítja, hogy a két műfaj, a politika soha nem helyettesíthető a szakmaisággal. (Mondjuk ennek minden korra, mára is vannak komoly áthallásai. Naná!)

Az óriástök története voltaképpen egyszerű. Odafent eldöntik, hogy egy adott termelőszövetkezetben óriástököt kell termelni. Senki nem tudja, mi az az óriástök, de a tsz megkapja a tök magjait. A tsz vezetője egy végtelenül dilettáns, a földhöz, a mezőgazdasághoz semmit sem konyító, odahelyezett elvtárs. Aki viszont végtelenül határozott és tettre kész. Hiába vannak a tsz-ben értelmes beosztottai, kezdve a szókimondó sofőrtől a józan paraszti értelemmel bíró paraszton át a mezőgazdasági szakembereiig, s azok hiába próbálják az észszerű döntések felé terelni az elnököt, az eszmétől és az odaföntiektől miatti félelemtől hajtva: hajthatatlan. Mindent alárendel a óriástök-termelés parancsának. Vagyis minden józan ész felett győz a félelem és a bürokrácia. Ami, ahogyan tudjuk, végső soron nem győzhet, vereségre ítéltetett. A természet ugyanis fittyet hány az ideológiára. 

Rákosy jól kitalált alakokkal, jól felépített poénokkal, a szatíra pompásan kezelt eszközeivel, kacagtatón, szívszorítón viszi a történetet a végső kifejlet felé. Ami sejthető, de azért így is jó poén. Vagyis a könyv szórakoztató is, jól olvasva tanít is. S szerintem A tanú után a legjobb összefoglalása az ötvenes évek végtelen ostobaságának és kilátástalanságának. Az elejétől a végéig hihetetlenül éveztem. 

Egyedül a végső párbeszéddel nem tudtam igazán mit kezdeni, annak volt egy dogma és műíze, de végső soron, ha megfelelő szempontból olvasom, még bólintani is tudok rá. 

A kisregény, ha beleértem ezt a kiadást is, amit én olvastam, összesen ötször jelent meg magyarul.

5/5

A DARU

Ennek a kisregénynek háromszor feküdtem neki. Kétszer legyőzött. Valahol már a nagyon hosszú és igen semmitmondó előszónál fonalat veszítettem, és csak annyi jött le belőle, hogy a kisregény témája érdekelte ugyan Rákosyt, de marha sokáig vívódott vele, és bármivel próbálkozott, egyszerűen nem tudott odafigyelni a megírásra, etetett ájtatos manót léggyel, bámulta a kis patakot, bármit, csak írni ne kelljen. És amikor a tíz napi esőzés kimosta a kis kalyibából, ahol élt, hosszú idő után akkor volt először igazán vidám, a lebegő asztal tetején ülve az egyre emelkedő vízben. Gondolom, mert esélye sem volt annak, hogy írhasson, minden felmentés a rendelkezésére állt. 

Most, a harmadik nekifutásra azonnal meggyőzött. Csak az előszót kellett úgy átfutnom, hogy nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Figyelj csak, ha a kezedbe veszed ezt a könyvet, mondom, az előszót csak a végén olvasd el, amikor már túl vagy a kisregényen! Nincs benne semmi jelentőségteljes, csak megakaszt, mielőtt a lényeghez érnél. 

Kedvcsinálónak egy vagyonnyilatkozat az első fejezetből. Én már itt elröttyintettem magamat. Légy figyelmes!

A konfliktus a következő: a Budapest Féltartályok Vállalat udvarán a vadonatúj daru megadja magát, és egy féltartály emelésekor ripsz-ropsz meghal. Piti ügy. Mondhatnánk. De a kár hatalmas. A darut lezárják, amíg a vizsgálat folyik. Értsd: megjavítani sem lehet, mert hozzáérni sem szabad. Ráadásul a javításhoz szükséges papírjai sincsenek meg, és nem kideríthető, hol, mikor veszett nyomuk. Vagyis hatalmas a purparlé, mindenki mutogat a másikra, Miközben csak elő kellene keríteni a garipapírt és meg kellene javíttatni az elromlott készüléket. De hát a szocializmusban, ugye, nem így működik ez. (Miért, kérdezhetjük jogosan, máshol máshogyan működik?)

Rákosy érdekesen építette fel a kisregényt. Igazából nem is regény, hanem egy dokumentumokon, eszmefuttatásokon és némi történetmesélésen át bemutatott szocialista kritika-tanmese. A dokumentumokon keresztül bemutatott sztorit, ugye, Vargas Llosa Pantalon és a hölgyvendégek-je óta jól ismerjük. Amikor a szövetidegen kis eszmefuttatás először jelentkezett, idegenkedtem. A bürokratizmus kiváltotta pótcselekvésekbe fojtott bénaság bemutatására a daru történetébe egyszerre csak beékelődik egy, a mesélő által bemutatott nyomorékság-történet a balatoni halpusztulás éveken át tartó aktatologatós, bizottságosdis fogalmuksincsről. Amikor is a látszat szerint rengeteg minden történik, csak éppen az ügy nem mozdul semerre fikarcnyit sem. Ez egy külön fejezetecske. De van olyan, amikor a mesélő általi történetbe ágyazódik be a indigó-hiány látens problémája: azért nincsen indigó a rendőrségen, mert elterjedt a hír, hogy indigó-hiány lesz, ezért még azok vásároltak indigót, akik soha nem használják, mert hiszen hiány lesz, soha nem lehet tudni... És ezáltal hiány is lett, mert kifogyott az amúgy elegendő készlet, de utánpótlás egyelőre nincsen. Ezek a kroki-szerű kis izék első blikkre zavartak. Aztán élvezni kezdtem őket. Valahogy úgy fogtam fel, mintha Rákosy a coclizmus visszásságait leleplező újságcikkeket idézett volna be, hogy egy adott jelenség súlyát egy másik hasonlóval világítsa meg. 

Az idézett jegyzőkönyvek egyébként nagyon jópofák. Rönk Géza rendész például annyira, de annyira nagyon hivatalos akar lenni, hogy csuda, de annyira béna a hivatalos nyelv használatához, hogy rendre meghalt édesapját idézgeti a jegyzőkönyvekben. 

Darabanth Ernő főrendész elvtársnak!

A festő és mázoló, név szerint Bartos József, aki bal kézzel vállmagasságban a tartály lyukas felét fogta, ugyanúgy keürilt oda, mint Szarvas Béla téemkás, a fejvakarós, ha még szíves Darabanth elvtárs emlékezni a daru kipurcanásáról beszámoló jelentésemre. Vagyishogy hogy ugyanúgy? Hát úgy, hogy alkalmilag mindkettő mint kötöző közreműködik az emeléseknél. Bartos leteszi a pemzlit vagy a szórópisztolyt, Szarvas meg a kulcsot vagy a csavarhúzót, és mennek kötözni. Ezért valami kis felpénzt kapnak, ha jól tudom. (Jól tudom.) Igaz, a kötözésre és a beakasztásra egy ember is elég lenne, de az emelésnél már okvetetlen kell kettő, hogy a kilengést, elpördülést, miegymást megakadályozzák. Így tán, megfigyelésem szerint, hol Bartos kötöz, hol Szarvas viszont a beakasztás után közös erővel csillapítják a becsavarodást. Lehet, hogy Darabanth elvtárs megint megró (van erre más szó, de mellőzöm) a magyarázkodásért, de Darabanth elvtárs kérdezte, hogy hogy kerül oda egy festő és mázoló. Hát így. Olyan kettős-állásszerűség, van ilyen magasabb beosztásokban is, csak ott, gondolom, több a felpénz, és kevesebb a munka. (Úgy értem, hogy egy ilyen nagy tartály, ha megbillen, agyoncsaphat bárkit, és ez azért magasabb pozíciókban nem tipikus.) A részletekbe meg azért megyek bele, mert apám pihen a síri világban – az első világ- háborúról szólva, nemegyszer mondogatta: ,,Ha a nagyfejűek belemennek a részletekbe, nem mennek bele a háborúba!"
A kulcsügyben a két jegyzőkönyvhöz én ragaszkodtam, mert ugye egyszer én átadtam, s egyszer ő átvette. Ez két tészta, legalábbis én így gondolom, ha nem, Darabanth elvtárs majd kiigazít, bár tapasztalatom szerint plusz papírért sosem kaptam letolást, sokkal inkább az ellenkezőjéért.
[,,,]

                                                                                                                  Rönk Géza

                                                                                                                   rendész

Pazar, nem igaz? :-D És ez csak egy a sokból. Szóval az a lényeg, hogy a cikkcakkos szerkezet ellenére a történet halad előre, vagyis a daru áll a helyén, ahol kipurcant, folyik az akta- és a felelősségtologatás, halmozódnak a papírok, nőnek az ellentétek s a feszültség, de a lényeget illetőn semmi sem történik: a daru  áll az udvaron, foglalja a helyet, és a javítása helyett egy kölcsön-daruért fizet egyre nagyobb összeget a vállalat. Mert, ugye, felsőbb utasításra ki kell vizsgálniuk az ügyet. 

Most olvastam el dr. Babrányi Bódog főosztályvezető önmagának felvett jegyzőkönyvét. Hát ezen már hangosan röhögtem. Nem szoktam ilyet mondani, mert azért ez egy könyvekkel foglalkozó kultúrblog, de olvasd el, besz@rsz! Nem szoktam érdemi szöveg helyett idézetekkel kitölteni az könyvértékeléseket, pláne nem ilyen hosszúkkal, de ezt bűn lenne meg nem osztani veled!

Az I. számú vizsgáló bizottságba – ezt csak hónapok múltán tudtam meg – a távollétemben neveztek be, így hát nem voltam ott a többiekkel. A II. számú vizsgáló bizottság munkájában azért nem vettem részt, mert akkor még nem tudtam, hogy az I. számú bizottságba beneveztek volt, és sértett a negligálás. Mire megtudtam, hogy az I. sz. bizottságba jelölve voltam, a II. sz. bizottság már befejezte a munkáját. Viszont amikor a III. számú bizottságba jelöltek, az ügy már annyira az üzemrendészet kezében volt, hogy én abba belefolyni semmiképpen nem akartam. Így tehát a III, sz, bizottság munkájában sem vettem részt.
Aki ezen tényekből és körülményekből azt a következtetést vonná le, hogy az ügy engem nem érdekel és tartózkodni akarok a véleménynyilvánítástól, az nagyot téved, Az ügy engem igenis érdekel, és a véleménynyilvánitástól olyannyira nem tartózkodom, hogy jelen jegyzőkönyvben pontokba szedve kívánom taglalni észrevételeimet.

1. Nem én vagyok a Budapesti Féltartályok emelőgép ügyintézője, és nem én vagyok a Szállítási Osztály vezetője sem, így tehát nem voltam jelen a daru átvételénél.

2. Hogy az említettek jelen voltak-e vagy sem, azt nem tudom.

3. Lehet, hogy jelen voltak, lehet, hogy nem.

4. Lehet, hogy nekem is jelen kellett volna lennem, hogy ellenőrizzem: vajon ők jelen vannak-e.

5. Nem voltam jelen, és ez csak úgy lehetséges, hogy valahol másutt kellett jelen lennem. Ha pedig másutt kellett jelen lennem, akkor egyszerűen nem lehettem jelen a daru átvételénél (lásd korábban kifejtett nézeteimet az Isten mindenütt jelenvalóságáról!)

6. A daru meghibásodásakor sem voltam jelen. (Hogy miért, azt már szintén megokoltam.)

7. Természetesen tudom, hogy a Budapesti Féltartályoknál sokféle daru van. Kéttonnás, háromtonnás, négytonnás, öttonnás. És a műhelyecsarnokokban vannak futódaruk is.

8. De én nem vagyok daruellenőr!

9. A darukkal csak annyit szabad emelni, amennyit lehet. Ha olyan terhet emelnek, amit már nem lehet, azt nem szabad.

10. Ez a megrokkanás is így állt elő valahogy.

11. Vagy másképpen.

12. Például az is lehet, hogy ez a Panther típusú autódaru nem a legszerencsésebb konstrukció.

13. Bár ennek a valószínűsége nem sok, hiszen köztudomású, hogy a németek milyen kitűnő konstruktőrök, Gondoljunk csak arra, hogy néhány Tigris micsoda pusztítást végzett az angolok és amerikaiak tankjai között a normandiai partraszálláskor! Aztán később az Ardennekben is mi volt! Ha nem száll föl a köd...

14. A köd fölszállt.

15, De ha nem száll föl a köd, a T-34-esek jobbak voltak még a Tigriseknél is, és akkor már nem voltak olyan nagyon messze.

16. Akárhogy is, vettem a fáradságot, és kimentem a 13. számú Darujavító Vállalathoz, hogy egy kicsit körülnézzek. Elég sok Panther várakozott ott javításra, de nem ilyen jelleggel. A mi darunk a gémlábon a forgózsámoly felett 1000 mm-re roggyant meg, az ott levők viszont 900, 924, 951, 956, 960, 1100, 1115 stb. milliméterre roggyantak meg. Méréseket eszközöltünk ötvenhat megroggyant darun, de egyiken sem tapasztaltuk a mi darunknál észlelt forgózsámoly feletti 1000 mm-es megroggyanást.

17. Vagy ez mindegy lenne? (Jött egy ilyen gondolatom az ötvenhatodik megroggyant daru mérésekor, de már akkor mindegy volt.)

18. Talán maga a megroggyanás a lényeg?

19. Nem tudom.

20, De ha igen, akkor felmerül a kérdés: Hová tűntek a Tigris-konstruktőrök unokái?

21. Lehetséges, hogy mindannyian az NSZK-ban tömörülnek?

22. Nem valószínű.

23. Akkor viszont másutt kell a hibának lenni. De hol?

24. Talán ott, hogy ünnepélyes felvonulásokon – Keleten és Nyugaton egyaránt – nem a daruk, a traktorok és  kombájnok játsszák a főszerepet?

25. Valószínű.

26. Ebben a kérdésben nem akarok elmélyedni, mert akkor még álmaimban is visszatérnek azok a hosszú szivar alakú izék.  .

27. Föld-levegő.                                                Föld-víz.                                                              Víz-föld

                                        Levegő-föld.                                                   Víz-levegő

                                                                         Föld-föld

                                                         KHBR                                 IKBR

                                                                           Föld.

28. Lehet, van, aki azt hiszi, nem ismerem ezt a könyéken kijövő mondást: Si vis pacem, para bellum. 29. Ismerem.

30. De az egész világ ismeri.

31. Viszont nekem is van egy mondásom. (Ezt még nem ismeri a világ – csak a bőrén érzi.) Így hangzik: Minden háborúra készülődés felér egy háborúval!

32. Akármi is lelte azt a szoborként álldogáló darut, sürgősen ki kéne javítani, hogy dolgozni lehessen vele.

A Csomó Mihály darukezelő jelenlétében felvett jegyzőkönyv szavaimat az igazságnak megfelelően rögzítette, annál is inkább, mert saját kezűleg írtam. Csomó Mihály a jegyzőkönyvet jóváhagyólag vagy legalábbis különösebb ellenkezés nélkül aláírta, azzal a kikötéssel, hogy jelen jkv. egy példányát megkapja. (Megkapta.)

                        Dr. Babrányi Bódog                                                      Csomó Mihaly

(245–248.)

A kisregény voltaképpen egy vihar a biliben ügy dühös leírása. Dühös, mert ahogy a regény vége sugallja, a vállalat emberei, a hivatalos szervek hónapokon keresztül, energiákat lekötve, szabad kapacitást fecsérelve xarakodnak egy olyan helyzettel, amin gyakorlatilag egy Gordiusz-csomós megoldással túl lehet lépni. Vagyis a könyv a bürökrácia Hidra-fejeiről, értelmetlenségéről szól. (Erről így eszembe jutott: egy esetben egy hivatalos hely a velük kötött szerződésem további érvényesítésének érdekében bekérte a velük kötött szerződésemet, amelynek anno a közjegyzői díját ők fizették. Pöpec?) S persze az egész a szocialista vállalatok, intézmények működéséről szól. Persze, hogy persze! Szigorúan.

A daru összesen három kiadást ért meg.

4,5/5

TIGRISUGRÁS

Ez a kisregény kakukktojás a másik két szatíra mellett. Több szempontból is. Egyfelől, mert nem szatíra. Másfelől, mert ez egy  egyes szám első személyben leírt történet. Harmadrészt, mert egy nő szempontjából elmondott E/1-es történet. 

Az utóbbihoz, ha nem is kell halált megvető bátorság, de azért kell merészség, ezt könnyű belátni. A férfi és a nő agy teljesen másképpen van huzalozva. Nem jobb az egyik a másiknál, hanem teljesen más. És alapvetően, teremettségbeli állapotunknál fogva másra és másra vagyunk beállítva. Erre a kijelentésemre, teljesen természetes módon, ebben a gender-baromsággal (és nem, ez itt nem kormánypropaganda, már sokkal előbb ezt vallottam, mintsem ők rákezdtek volna) egyre inkább átitatott világban nagyon sokan harapni fognak. Ahogy haraptak Ákos évekkel ezelőtti, a női princípiumról vallott nézetére is. De sebaj. Szóval férfiként nőt írni meg E/1-ben bátorságos, ahogyan fordítva is az. Flaubert mondta: „Bovaryné én vagyok”. Elhittük neki. Most hirtelen még, uram bocsá' Szilvási Lajos könyve, az Egymás szemében ugrik be, ami nagyon személyes okokból nagykamasz korom egyik meghatározó olvasmányélménye lett, bizonyos érintettség okán. (Értékelést még nem írtam róla, az érintettség miatt halogatom, igen-igen személyes lesz.) Nézzük tehát, hogyan sikerült Rákosy Gergelynek nővé lennie írás közben. 

Sikerült. Nem sikerült. A szöveg jó, sőt, irodalmi, de nem női szöveg. Nem is férfi. Nem, nem valami középutas, polkorrekt gender érzékenyítés, szó sincs róla. Csupán olyan, hogy írhatta volna bármelyik nembéli elbeszélő. 

S mint ilyen, milyen? Leginkább érdektelen. Csapongó, tolt idősíkos agymenés arról, hogy szeretett bele az elbeszélő Magdi Tamásba, Tomiba, Tomba, majd ki belőle, és hogyan találta meg az okos, szerető Gyulát, és önmagát Gyula mellet, hogyan lakták be a falu melletti, egykor volt malmot, hogyan küzdöttek meg a földdel és a falubeliek el nem fogadásával. Közben sok mindent megtudunk róluk, a múltjukról. Csak ahogyan mondtam, valahogy nincsen tétje a szövegnek, nincsen mire kifutnia. S még ha csak nem is a kifutás, hanem a szöveg belső szépsége lenne a vonzerő... De sajnos az sem igazából. Ráadásul Rákosy alkalmazza azt a technikát, ami már A daru-ban sem jött be annyira: ki-kiszól társadalom ügyes-bajos dolgaiból. A daru-ban, de függetlenül attól, hogy nekem tetszett vagy sem, de még valamennyire illett a szövegbe. Itt nem. Egyáltalán. Nem mondom, hogy rossz a szöveg, csak azt, hogy olyan kis mindegy, elolvasom-e vagy sem. Szemben az előző két kisregénnyel. 

A Tigrisugrás-ból 1974-ben Várkonyi Gábor filmet készített, Kozák András, Kútvölgyi Erzsébet, Harsányi Gábor, Lukács Sándor és Avar István főszereplésével. A zenéjét a Szörényi-Bródy páros szerezte, és a Fonográf játszotta. Az a helyzet, hogy ezt az egészet valahogy sokkal jobban el tudom képzelni filmen, bár azt sajnos még nem leltem meg. A dal jó. 

2,5/5

A három kisregényből kettő arra  buzdított, hogy beszerezzek még néhány, bagóért árult kötetet a regikonyvek.hu-ról. Mert ez esetben a kétharmados többségű tetszési index azt mondta, Rákosyt olvasni jó és szórakoztató. 

Magvető, Budapest, 1979, 456 oldal · ISBN: 9632709993

Szalféter: Hány centis hó lehet ott lenn?
Hászfetter (kibámul az ablakon, de ülő helyzetben csak a szemben levő templomtorony oldalára lát ki): Kilencven- száz.
Szalféter: Óriási! Nagyszerü! A hóleplet meg kell tartani! Ezt a felügyelők vigyék ki a területre, tudatosítsák. A hóleplet meg kell tartani. (Hászfetter átveszi a kagylót a bal kezével felírja az előtte levő blokkra: HÓLEPEL – FELÜGYELŐK – TUDATOSÍTÁS!)
Hászfetter: Meglesz!
(Az óriástök – 50. )

 

HÓLEPEL – FELÜGYELŐK – TUDATOSÍTÁS!
MOZGÓSÍTANI! KATONASÁG!
Közben félszemmel beleolvasott a vezércikkbe. ,,A hó csapadék... hatszögletű kristály... A talaj vízháztartása... Jön a szél... Nem szabad hagyni, hogy elhordja..."
– A kutya mindenit ! – sóhajtott Hászfetter, s rádöngetett öklével az íróasztalra.
Hidas és Gábor felrezzent. 
–  HÓ JÓ DOLOG! – mondta Hászfetter.
Gáborék összenéztek, egy szót sem kellett szólniuk, a hóval teli árok mélye jutott eszükbe, s a küzdelem az úton a hófuvatokkal.
– A hóleplet vissza kell tartani! mondta Hászfetter. A talajvíz háztartása...
– Helyes – mondta Gábor. – De talán inkább: a talaj vízháztartása
– Azt mondtam! – mondta Hászfetter, ellentmondást nem tűrően.
– Akkor jól van - felelte Gábor. – Bár a mi megyénk háromnegyed részében annyira nedvesek a talajok alig lehet kivárni...
Hászfetter rápislantott az újságra, s újra megverte az asztalt hatalmasan. – Nekem te ne magyarázz! Engem te ne oktass! Egyelőre az igazgató én vagyok. S ha akarod tudni, itt áll kinyomtatva, amit mondtam! – Felkapta az újságot, meglobogtatta. – A hóleplet vissza kell tartani! Meg kell akadályozni a talajvíz háztartása szempontjából, hogy a szél elhordja. 
– El van intézve – mondta Gábor.
– Be fogjuk dugni a szelek lyukait – jegyezte meg Hidas. – Kimegyünk a területre, és akárhány széllyukat találunk, menten betömjük.
(Az óriástök – 53–51)

 

Soha Irma jegyzetfüzettel és ceruzával felszerelve lépett be.
– A felügyelők útiterve megvan magánál is, ugye?– kérdezte Hászfetter.
– Igen. A falon is kinn lóg – mondta Soha Irma. 
– Azonnal táviratot küld mindegyiknek.
~ Igen.
– Nekem ne küldjön! – mondta Hidas.
– Köszönöm, hogy szólt, nem vagyok hülye – felelte Soha Irma, s dühében már indult is, hogy feladja a táviratokat .
A kilincse fogta, amikor Hászfetter utánaszólt: – Várjon, azt sem tudja, mit táviratozunk.
(Az óriástök – 54–55.)

 

Külön szobája a Kártevő Osztályon csak egyetlen előadónak volt – az ugróegér-előadónak. Akinek zoológiai ismeretei eléggé kiterjedtek voltak ahhoz, hogy tudja: Magyarországon nincs ugróegér, méltán csodálkozhatott volna ezen a megkülönböztetésen. Az viszont, aki a szorosan vett szakjellegű ismereteken túl azzal is tisztában volt, hogy Pajor Géza – így hívták az ugróegér-előadót – Mihálkó Lajos első unokaöccse, az egyszerűen befogta a száját. Ha pedig nem fogta be, akkor büfében, folyosón, értekezletek szüneteiben fennen hangoztatta: ,,Én nem csodálkozom, sőt nagyon is jogosnak tartom a dolgot. Gondoljunk csak bele, olyasmi ellen, amit ismerünk, ami lépten-nyomon nagy tömegekben, szinte az orrunk előtt fordul elő sokkal könnyebb a küzdelem, mint olyasvalami ellen, ami úgyszólván ismeretlen. Gondoljunk csak bele !" Mindenki belegondolt...
(Az óriástök – 62.)

 

A Mezőgazdasági Szemle három terjedelmes Pajor-tanulmányt közölt: Az ugróegér a kobakosok réme!, Az ugróegér morfológiájának és fiziológiájának főbb vonásai és Nem tudjuk, mikor árasztják el hazánkat az ugróegerek címmel. (Ugyanezen számokból sajnálatos helyhiány miatt kimaradt G. A. gyakorló agronómusnak a lisztes répabarkó elleni védekezésről szóló cikke, s csak a Dunántúlon huszonnyolcezer hold répát kellett újravetni a barkókártétel miatt.)
(Az óriástök – 63.)

 

Nem az a csoda, hogy elviszik az elnököt, hanem az, hogy eddig nem vitték el.
(Az óriástök – 66.)

 

– A NYITOTT SZÁJON ÁT NEM A SÜLT GALAMB, HANEM AZ ELLENSÉG REPÜL BE!...
(Az óriástök – 73.)

 

– Tudja, százados elvtárs, mikor ezeknek a hörcsögöknek csináltam a ládát, eszembe jutott valami. Hogy nincs is ezeknek olyan rossz dolguk. Már ha a jó dolog egyáltalán összefüggésben van a térrel. Lehet, hogy nincs, de szerintem összefüggésben van, gondolok például a szűk koporsókra, ott már ugyancsak összezsugorodik a tér. Hatvanszor negyven centiméteres ládát csináltam nekik. Ez kétezer-négyszáz négyzetcentiméteres élettér. Ez még így önmagában semmi, most jön a valami. A fiam lemérte ezeket a dögöket, az egyik 14 dekás, a másik 16, tehát a kettő harminc deka. Nahát amint ott kopácsoltam a ládát, ez jutott eszembe: egy deka hörcsögre nyolcvan négyzetcentiméter lakótér jut. Nem tűnik soknak, igaz? Sőt, fene szűknek tűnik... nem nagy kedvem lett volna áthörcsögösödni. De azért kíváncsi lettem, számolni kezdtem. A lakásunk másfél szobás, negyvenhat négyzetméteres, azaz négyszázhatvanezer négyzetcentiméter. Én hetvenhat kiló vagyok, az asszony hatvannégy, a gyerek huszonnyolc. Összsúlyunk százhatvannyolc kilogramm, azaz tizenhatezer-nyolcszáz dekagramm. Egy dekánkra tehát még huszonnyolc négyzetcentiméter se jut egészen, különben kiszámoltam pontosan, megjegyeztem: 27,38 négyzetcentiméter. Tehát az aranyhörcsögök abban a kínzóan szűk ládában háromszor olyan tágasan vannak, mint mi a kényelmes lakásunkban. El lehet rajta spekulálgatni, nem?
A százados kihúzta az ötször két hörcsögöt, és közben tényleg azon törte a fejét, hogy az Ádámfi család egy dekájára vajon hány négyzetcentiméter lakótér jut, s elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megméredzkedik, s megméri az asszonyt, gyerekeket és a nagymamát is, Ha nem jön közbe semmi.
(A daru – 181.)

A szerzőről
És még

Az úgy volt, hogy szerelmetesfeleségtársamnak bedurrant a dereka, de nem ám akárhogyan, hanem olyan istenigazából, sírósan, meg nem mozdulósan, és emiatt, kétnapi gyógyszerezést követőn, hogy legalább be tudjon ülni az autóba, hogy elvigyem orvoshoz, el kellett mennie röntgenre is a Vörösvári úti rendelőbe. Ahol az elsőn szintén van Könyvmegállós szekrény. Ahol én meg ráleltem erre a könyvre. Mert minden rosszban van valami jó. Ez esetben az, hogy megismertem Kapek írását, és tudom most már, amit tudok és amit hamarosan te is tudni fogsz. 

Meg nem mondom, miért fogott meg. Amikor a fülszövegét elolvastam, valami olyan arcot vágtam, mint nem sokkal később zöldszemű kedvesem, amikor megkérdezte, mi ez, és én meg a kezébe adtam, fülszöveggel az arca felé. Nem mondott semmit, de kikerekedett a szeme, kicsit megnyúlt az arca, szóval egyértelmű volt, hogy „aha, ínycsiklandón marha izgalmas: egy szép cseh nő a férje védelmében lecseréli a hentesüzletek főnökét”. Szocreál felsőfokon, nemdebár? Figyelj csak, így néz ki a fülszöveg: 

A népszerű cseh szerző regénye ezúttal is a humor és szatíra eszközeivel állítja pellengérre társadalmunk fonákságait: a hatalmaskodást, önkényeskedést, képmutatást és a talpnyalást. Egy prágai húsüzem korlátolt és gyáva igazgatója szégyentelenül visszaél hatalmával, beosztottjai valósággal rettegnek tőle, csak az egyik húsbolt vezetőjének felesége mer vele szembeszállni. S a szépséges Libuše, akár a népmesék „legkisebb fiúja”, furfangosságával végül legyőzi a „hétfejű sárkányt”, és elnyeri méltó jutalmát: ő lesz az üzem új, bölcs és igazságos főnöke.

MIROSLAV KAPEK

Ráadásul az írónak még a neve is megtévesztő. Mert ugye: Kapek. De nem Čapek. Csak összecseng. Ráadásul azt mondja a fülszöveg, hogy Kapek „népszerű cseh szerző”. Amit nem vonok kétségbe. Lehet, hogy Csehszlovákiában népszerű volt, még az is lehet, hogy manapság is az, de nekem úgy tűnik, magyarul mindössze három könyve jelent meg: a jelen kötet, Elvirával a gyógyfürdőben és a Micsoda gól!. Ebből a háromból az utóbbi kettőt a Madách kiadónál a tárgyalt kötet pedig koprodukciós kiadásban. Ami nem baj. Az már azonban jelent valamit, hogy a háromból egy nincs fent a moly.hu adatbázisában, és a maradék kettőt sem olvasta senki. A Wikipedián sem leltem rá. Egy cseh oldalon viszont igen. És mire jó a Google Translate... Nem részletezem túlságosan, de a könyv fülszövege is sugallja, a pasas aktív résztvevője és kiszolgálója volt a múlt rendszernek. A legidegborzolóbb mondat: „egy évvel korábban a Központi Párt 14. Kongresszusán a Központi Ellenőrző és Audit Bizottság tagjává választották, és a Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai bizottságába nevezték ki. 1989 tavaszáig kulcsszerepet töltött be a kommunista párt kultúra ideológiai irányításában”.  

Viszont apró színes, amit nem is gondoltál volna soha: Františka Janečka Kroky nevű együttesének ő írta a dalszövegeit. Gondolj bele! Mintha Erika C. és Robi D-nek Aczél György elvtárs írt volna szöveget!  Ugyan a Kroky dalának tartalmi szépségében a tanulatlanságom folytán, a cseh nyelv ismeretének hiányában, képtelen vagyok elmerülni, a hölgy énekhangja és a zene minősége igen mély asszociációkra késztet. Fülelj csak bele, de aztán a a magad felelősségére vállalt extázisból ismét a valóságra ébredve ne felejts el visszatérni az értékelésem olvasásának a folytatásához! 

Miközben hallgattam a zenét, kicsit megpróbáltam utánanézni ennek a Krokynak, meg  Františka Janečka-nak, de ahelyett, hogy a nyolcvanas évek cseh popzenéjében való jártasságom mélyült volna el, csak egyre bizonytalanabb lettem. Meggyőződésem volt, hogy a  Františka Janečka név, női név. De a Kroky lemezeinek a borítóin nincsen nő (kivéve a fentit), de a Františka Janečka név rendre szerepel az információk között. Ha a Google-ba beírom a nevet, ugyanaz a pasas ugrik fel, aki a borítókon is mind rajta van, de František Janeček néven. No, spongyát reá, ennyire nem egzisztenciális a kérdés, menjünk vissza a könyvhöz! 

(Későbbi betoldás: ahogy az értékelés alatti levelezésből olvasható, Irsai Olivér nevű olvasom feloldotta a problémát: azt mondja, hogy a Kroky együttes František Janeček együttese, de a cseh nyelvben a birtokos eset művel ilyen furát a névvel.)

AKI MER, AZ NYER

Kapek védelmében: ő elég korán írta a könyvét. Nem ő tehet róla, hogy ugyanezzel a címmel alsó hangon hét (7!) könyv jelent még meg magyarul. 

A könyv történetét igen pontosan mutatja be a fülszöveg, tényleg arról szól. A húsüzem és a hentesboltok dolgozóinak ilyen-olyan konfliktusa önmagában még nem kell, hogy fikázásra késztessen. Van nekünk, ugye, olyan színdarabunk, amely egy patikában játszódik, oszt' a végén még Tom Hanks és Meg Ryan közösen csinált filmet belőle. Egyébként a magyar tévéfilm-változata valami zseniális, Illatszertár a címe, sziporkázó szereposztással, ezerszer újranézhetőn. 

Szóval nem a helyszín és a szereplők megválasztása teszi kicsit kínosan izéssé a fülszöveget, még csak nem is a téma pitiánersége. Mert az meg nem pitiáner. Már csak az asszociáció miatt sem: van egy történet, ahol a főnök felesége egy gyönyörű, mosolygós, életvidám, bevállalós nő , mindenki szereti, kívánja, de ő, bár életigenlésében igen rakoncátlan teremtés, annyira, hogy még a kémény tetejére sem átal felülni Pepin bácsival, hogy élvezhesse a látványt és a szelet, s mindeközben rendületlenül hűséges a férjurához, aki a sörgyárat igazgatja... Szóval a téma is hasonló, meg az alapszitu is. Vagyis van összehasonlítani való elég. 

Az Aki mer, az nyer persze messze nem annyira jó, mint az Illatszertár. A Sörgyári capriccio-t meg sem közelíti. De olvasható. Akár szatírának is. Mert olyan kis majdnem mosolygok könyv ez. Itt igazán ráerősíthetett volna Kapek elvtárs. Mert van humora, ezt belátom. 

– Akarsz még valamit?
– Talán mindenkinek önként kellene beszámolnia – vetette fel Hádek, jóllehet remegett a térde. – A demokrácia az demokrácia.
– Azt, hogy mi a demokrácia, én döntöm el! – förmedt rá Poldus.
(149.)

Beszaladt a legközelebbi szállodába, de mire beért, bőrig ázott. A szobafőnök egy szőke no volt, akit erős orgonaillat lengett körül. Rosszallva nézte a Drnek alatt egyre növekedő tócsát. Kérdésére, hogy van-e szabad szobája, azt felelte, hogy nincs, s hogy az úrnak inkább szárítóra, mint szobára lenne szüksége.
– Kérem szépen, hadd maradjak itt a hallban reggelig! – könyörgött Drnek. Külseje annyira siralmas volt, a szőke szobafőnöknő szívét szánalom fogta el.
– Nem tudott délután jönni?Talán akadt volna egy szoba. De most már? 
– Nem, nem tudtam. Délután még nem volt rá szükségem. A feleségem csak este kergetett el –válaszolta őszintén. .
A szőke nő még egyszer tetőtől talpig végigmérte, és együttérzõen felsóhajtott.
– Mit tegyek magával?
– Ha megengedi, hogy itt maradjak, tehet velem, amit akar! – felelte Drnek, és megadóan lehajtotta a fejét. 
(220–221.)

Csak a könyv terjedelméhez képest sajnos nagyon kevés ilyesmi poén van benne. 

Ahogy mondtam a könyv szórakoztató. Valamiért még a Harsányi Gáboros, Mocsár Gábor írt Illetlenek is rendre beugrott az olvasása közben. Az a fajta coclista szatíra, ami azért nagyon nagyot nem akar markolni, mondani, de valamit mégis. Kapeknek ezen az egy, demokráciás-mondaton kívül voltaképpen eszébe sincsen még csak megkérdőjelezni sem a rendszert. Sőt, odáig megy, hogy a demokrácia hiányát csupán a despota főnök, Poldus személyes tevékenységének tudja be, az üzem és az elosztó ügyeit nem felülről mondják meg, hanem vagy a főnök vagy az üzemi tanács intézi. Értsd: a vezér személyéről is helyben döntenek. 

De még ez sem lenne igazán baj. A baj ott van, hogy a galád diktátort, Poldust nagyjából a könyv közepén félreállítják. S ezzel a könyv központi problémája tűnik el. De Kapek képtelen volt befejezni a könyvet, még egyharmadot hozzáírt. Voltaképpen szervesen kapcsolta az előzményekhez a második diktátor tevékenységét is, majd az ő félreállítását is, de ez a rész egyszerűen leszakadt az elsőről, ráadásul a Diktátor 2. félreállítása messze nem volt annyira szellemes mint az elsőé. Ezáltal a probléma mondvacsináltnak tűnik, felborul vagyis inkább eltűnik a szerkezet, köddé lészen a dramaturgia. S aztán kap egy olyan befejezést a könyv, amivel Kapek gyakorlatilag agyoncsapja az írása eddigi összes érdemét: a gyönyörű asszonyt választják meg az üzem vezetőjévé (ahoj, coclista tervgazdálkodás és népi demokrácia, mert persze!) és a vezetésével úgy fejeződik be a könyv, mint a népmesék:

– Mindig könnyebb egynek, mint mindenkinek szolgálni.
– De mi azért mindenkinek fogunk szolgálni, ugye? Méghozzá becsülettel!
Sáral és Fíkus titokban összenézett, és bólintott. Szavak nélkül is értették egymást. Az új igazgatónőt nagyon megkedvelték a Pražankában Az ugyan igaz, hogy kezdetben a nők irigykedve néztek rá, de rövid idő múlva megkedvelték, akárcsak a férfiak. Senki sem hagyta bántalmazni, mert becsületes volt, és mindenkihez igazságos, okos és lelkiismeretes, őszinte és bátor, méltányolta a tisztességet, az őszinteséget, a nem tűrte a lustaságot, az önzést, a talpnyalókat, egyszóval szerette az embereket, és azok is szerették őt, Éppen olyan híressé vált, mint Libuše fejedelemasszony. Az ő irányítása alatt kezdték el gyártani a Pražankában legízletesebb virslit, szafaládét, szalámit, kolbászt, pástétomot és disznósajtot, röviden: a legkülönfélébb húsipari termékeket, amelyek kielégítettek minden ínyencet, és amelyeknek csábító illata egész Prágát betöltötte. 
(285.)

Ez már szinte ellenállhatatlan bleee-érzést vált ki, még szerencse, hogy a reggelim előtt olvastam. Nagy kár érte! Komolyan! Mert élvezetes lenne a sztori, élők az alakok, jól beépítettek az anekdoták. de aztán elvékonyodik, a közömbösség ködébe vész, indokolatlanná, súlytalanná válik majdnem minden. (Vajon miért kap az előző főnöknél is nagyobb büntetést, megaláztatást az a fickó, aki régebben is, most is csak árnyékból tevékenykedett? Érthetetlen. 

Egyszóval: ez egy majdnem jó, de alaposan elrontott könyv, s az elrontásról még csak nem is elsősorban az ideológia tehet. Mondom, kár érte!