Azért is jó olvasni, mert az ember egyre többet ismerhet meg a világból, egye több mindent tudhat. Azért rossz olvasni, mert az ember, ha becsületes, igen hamar rájön, hogy nem tud fittyfenét sem, és soha utol sem fog érni semmit. Akkor sem, ha mondjuk csak a kortárs irodalom érdekli. Ha emellett bármi más iránt is van benne érdeklődés, menthetetlenül és végképpen elveszett. Gondolj csak bele: ha mondjuk érdekel a történelem... S emellett mondjuk egy kicsit a pszichológia... Emiatt mondjuk a vallás és a kultúrtörténet is. S akkor persze az alapvető társadalomtudományok sem maradhatnak ki. A természettudományokat még egyáltalán nem érintettem. A vallás miatt a biológia és a kémiai is esélyes lehet. A fizikáról nem is beszélve, a kvantumfizikáról végképp nem. A művészettörténetről szót se ejtsünk! Nem is folytatom... De mégis: ha az emberfia olyan szerencsés, hogy képes leragadni a szépirodalomnál, még akkor is elveszett ember: a szépirodalom is bepótolhatatlan és utolérhetetlen. Megismerni a klasszikusok tömkelegét? Átverekedni magunkat a kortárs írók óceánján? Elmélyedni a földrésznyi krimik világában? Átlátni a sci-fi galaxisát? Ismerni a képregények történeteit, történetét, alkotóit? Ugyan már!
*
Gyerekkoromban sokszor vendégeskedtem az anyai nagyszüleimnél, Gőz papáéknál az Üllöi úton, egy földszinti lakásban. Édesanyám korai halála után még többet. Később ugyanebben a házban huszonöt évet laktam is, igaz, egy másik lakásban, az első emeleten. Ugyanitt, ugyanebben a házban lakott a Földi család. A család kisebbik fiának, Tibinek voltak képregényei. Külföldi képregények. Superman, Batman. Tarzan. Igen nehéz volt rávenni, de végül sikerült: egy hétre kölcsönadta a füzeteket. Nézegetni, mert olvasni nem tudtam őket, külföldiül voltak írva. Az olvasás nélküli nézegetést hamar meguntam, Batman filmet, ha nem is sűrű egymásutánban, ellenben meglehetősen biztos koncepcióval, és nagy sikerrel. Ezek már kimondottan érdekeltek.
Hogy miért, arra pontosan nem tudom a választ. Talán mert világéletemben hittem abban, hogy van értéke a becsületnek, a megbízhatóságnak és van remény a jó végső győzelmére. Talán ezért is voltam egy időben aktívan keresztény. A végső jó győzelmébe vetett hitem megmaradt. Igaz, nem Superman-re vagy Batman-re alapozva
*
Manapság felemás viszonyban vagyok a hős-képregényekkel. Egyfelől legszívesebben elolvasnám, megnézegetném mindet. Másfelől a mai hősök képi világa (amiket eddig láttam, és ez nagyon hangsúlyos) valahogy nem az én ízlésem szerinti.
Ismét egy önleleplezés: alig tudok valamit Superman történelméről. Persze, tudom, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén született, és '39-ben jelent meg először önálló füzetben, azt is tudom, hogy több rajzfilm és mozifilm változat született a történeteiből, a legismertebb és legsikeresebb a Christoph Reeve főszereplésével készült négy mozifilm, egyre vadabbul gyengülő minőségben. De átlátni egyáltalán nem látom át a Superman-történetet, képregényestül, animációs sorozatostul. Ahogy a Batman-sztorit sem, meg semmilyen sztorit sem. Néha csak vágyakozva nézegettem az újságosnál a Marvel- és a DC-képregénysorozatokat, de bármelyikbe belenéztem, olyan érzésem volt, mintha a úgy akarnám megismerni a Földközi-tengert, hogy mondjuk Athénnál belemártom az arcomat a vízbe...
Aztán még egy fontos, szubjektív momentum: miközben vonzanak a szuperhősös dolgok, aközben taszítanak is a sablonosságukkal, kiszámíthatóságukkal. Van a főfigura, ilyen-olyan képességekkel, van ellenfele a hűdegonosz, megvetendő célokkal, monumentálisan gennyedék ötletekkel a világ elpusztítására, kell lennie valahol egy csajszinak, akiért izgulhatunk, vannak nagy látványosságok a csata közben, van egy pillanat, amikor a szimpi főmanus elbukni látszik, de aztán persze mégsem, még egyszer visszanéz a felperzselt-lerombolt-felrobbant-elsüllyedt-összedőlt díszletekre és a neki lelkesen integető tömegnek búcsút intve felemelkedik-elhajt-eltűnik-áttűnik, zoom beszűkül, crescendo, The End. Vagyis a különbség kizárólag a finomságokban rejtezhet, ha egyáltalán. Azokban a jelenetekben, bújtatott kis unalmakban, amik az akcióhősök belső lelki nyavalygásairól szólnak, szerelem, barátság, felelősség, identitás, egyéb ilyen, egyáltalán nem látványos kis bizbaszok. Amitől egy átlagos nézőnek tutira leül az eksön. Aztán lehet különbség abban, mennyire dicsérjük a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt, a CGI-st, de ezeknek a jelentőségét már a egy átlagos néző is kezdi átlátni, simán átlátva, hogy oké, fontos elem a látvány, de ha egy film csak látvány, akkor az még marha kevés az élmény-üdvösséghez. Mert a látványélmny eltompul, az érzelmi élmény akár életre szólhat. Ha így szólék: „I think this the beginning of a beautiful friendship.” – mindenki tudja miről beszélek. S mennyi látvány volt itt? No, ugye!
*
A kezemben tartott kötet eredetileg 1996-ban jelent meg. Vagyis tesók között is huszonhárom éves. Nem látszik rajta. Ahogy a szerzők neve nekem nem mondott semmit, úgy gondolom, csak a képregény-művelteknek mond bármit is. Pedig nem kis nevek a maguk műfajában, elég csak egyet-egyet kattintani a Wikipedia-n. Itt most elégedjünk meg annyival, hogy mindketten vérprofik!
Mondhatnám, hogy ez A Te országod kötet, olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték vége: csillan, robban, itt is , ott is, amott is, hű, itt még maradt kettő, amott három, gyújts, indítsd, és aztán ha minden felröppent, szétpukkant, no, akkor vége a cirkusznak. Cseppet sem hazudnék, ha így szólnék. Azért nem, mert aki csak létezik akcióhős, az benne van ebben a kötetben. A két szerző nem xarakodott, olyan menüt készítettek, amiben egy turmixba került a csülkös bableves a Wllington bélszínnel, a feketeerdő tortával és a tejszínhabos arab kávéval. És a végeredmény nem egy jókora adag hányás, hanem valami hihetetlen kulináris orgazmus. Ebben az esetben, pontosítva a hasonlatot, vizuális orgazmus. Intellektuálisnak azért nem mondanám, de kis túlzással... Aki kimaradt, annak igazolatlan jár, a más stúdióhoz való tartozás elfogadva. De komolyan mondom, amit mondok! Van két oldal Emlékmű, ahol bemutatják a hősöket. Egyik oldalon a rajzok róluk, a másikon a nevek. Ezt figyeld!
Nem sámli, mi? De nem kell összecsinálnod magadat, két, kedvenc szerzőnk hihetetlen önmérsékletet tanúsított: miközben kéjesen vizuális orgiában tapicskolunk az egész köteten át, aközben ennek az egyszázöt szereplőnek (s még sokan mások) jóformán a neve sem merül fel a történet során. Csak ott vannak. Ha akad is olyan, akit keresni kell.
*
A TÖRTÉNET voltaképpen egyszerű. A nagy hősök, öregedvén vissza-vissza húzódnak, átadva a helyüket a következő genetikus generációnak, akikben szuperképességek ott vannak ugyan, de az erkölcsi felelősségérzet, az empátia már sehol se sincsen. Képzelheted! Hatalom van, és más sincsen. (Milyen szerencse, hogy ez az alapszitu teljesen ismeretlen a számunkra, Jóformán el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy ilyen társadalom!) Superman is visszavonulva ácsolgat egy tanyán, állatok között. (A vallásos asszociációk később még fontosabbak lesznek.) De mert növekszik a trutyi, Wonder Woman meglátogatja őt, és hívja a vártára, mielőtt minden elveszne. Superman megy, összegyűjti akiket csak lehet, hogy szembe tudjanak szállni a képességes, de erkölcsi útmutató nélküli szuperek tömegével. Akit az egykor a szuperhősök csapatából való Magóg vezet. (Bibliai név, ugye.) Folynak az események, ahogy szoktak, összecsapás, tépelődés, erkölcs ide, valóság amoda, „szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?”, és megengedheti-e magának a vezető a pühafütyiséget az erkölcs nevében, az élet nevében? És mit ér az erkölcs, ha csak az egyik fél gyakorolja, a másik teljes mértékben fittyet hány rá? Avagy: mennyit ér, mennyire lehet képes valaki egy közösség vezetésére, ha alapvetőn nem része a közösségnek, nem onnan származik, nem közöttük él, nem azonos a múltja, és a céljaik eltérők? Nem is rossz alapvetések, ugyi?
Mondjunk tekintsünk el attól, hogy nem teljesen világos, hogyan hagyhatták az elsőgenerációs akcióhősök, hogy a második generáció ilyen szinten elkurvuljon, erre nem is kapunk választ, ámde spongyát erre is! Láttunk már karón varnyút a mi kis történelmünkben is, hogy azt ne mondjam, '17-ben egy piti, moszkvai patkánylázadás upgrade-lte a XX. század történelmét és háromszázmillió halottat eredményezett. világszerte, majd hetvenévnyi elnyomást. Szóval felesleges szőröznünk olyanon, amiről nincs elég infónk.
A dolgot még komplikálja Batman fantasztikusan kigondolt szerepe, konfliktusa Superman-nel és csapatával, a céljaival, az, hogy ott találjuk Superman sztenderden nagy ellensége, Lex Luthor csapatába, és hogy még elfogadható is az indoka, amiért ott van. S ha még beleveszem Marvel kapitány figuráját, aki úgy lesz ellenséggé, hogy közben nem is az... S még egy dilemma, hogy tökéletes legyen az összkép: kiirtani egy szálig a másodgenerációs anti-akcióhősöket, vagyis gyilkolni a békéért, avagy a második opció: nem gyilkolni, de emiatt gyilkoltatva lenni. S ezzel készen is egy pompás erkölcsi dilemma, ami gyakorlatilag az egész történetet elhordozza a hátán. Kell tovább mondanom vagy már előtted van úgy nagyjából az egész?
*
Volt már előtte egy gyanúm, de amikor Magóg felbukkant, minden egyértelművé vált: én ezt a történetet, illetve nem EZT, hanem tartalmilag ezt már olvastam, néztem. Csak akkor az volt a címe, hogy WATCHMEN. Ugye. Kiöregedett szuperemberek, Van közöttük áruló. A tét: az emberiség léte. Mert vészesen közeledik felé az apokalipszis. Ezt olvasom a Watchmen-ről a Wikipedia-n:
A Watchmen tizenkét részes képregénysorozat, melynek írója Alan Moore, rajzolója Dave Gibbons, színezője pedig John Higgins. A képregény a DC Comics kiadásában jelent meg 1986 és 1987 között...
Úgy gondolom, ennyi elég bizonyos, egyértelműen adódó párhuzamokból adódó kérdésekre adandó válaszok belátásához. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább. De mégis: a prototípus bizonyos tekintetben fényévekkel a utózmány előtt jár. S ez nem csupán az elsőség meglepetésének az újdonsági ereje. Spongyát rá!
Van ugyanis A Te országod-nak egy olyan jellemzője, ami úgy nagyjából teljesen verhetetlen. Ez a jellemző pedig pedig Alex Ross. Nem csupán azért, mert a képei hihetetlenül részletgazdagok. Nem is csak azért, mert elképesztően élethűek. Hanem azért, mert az élethűségen és a részletgazdagságon túl pazarul megkomponáltak és mert egyszerűen szép a dinamikájuk. S most a legkomolyabban mondom: teljesen ad hoc módon, random felnyitom a könyvet, és fotózok néhányat neked, hogy lásd, miről beszélek.
S az eddigiekhez vegyél hozzá még egy nagyon fontos szempontot! A történet másodlagos hőse egy teljesen hétköznapi, idős lelkész. Akinek megjelenik egy démon (vö. Dickens Karácsonyi ének), aki végigvezeti őt az apokalipszis lépésein (vö. a fentiekben vázolt probléma). Olyannyira, hogy még a megfelelő bibliai könyv megfelelő részeit is passzítja adott eseményekhez. A lelkész jelenléte biztosítja, hogy ne szálljunk el, elhiggyük, hogy van közünk az eseményekhez. Ebbe most nem megyek bele mélyebben, maradjon majd valami érdekesség akkorra is, amikor kézbe veszed a könyvet (jó nehéz, ágyban, háton fekve nehéz olvasni, elfáradsz tőle).
*
ÖSSZEGEZZÜNK hát: van egy történetünk, ami annyira nem eredeti, s annyira nem is kidolgozott, tehát nem is hibátlan. Aminek van jobb eredetije. De van mégis egy remek tempójú, gyönyörűen festett, csuda izgis erkölcsi problémával spékelt történetünk, aminek szemgyönyörködtető minden oldala, minden kockája. S amit mindenképpen érdemes lesz még néhányszor átlapozni.
