Én és a képregények

Úgy vettem észre, a képregényekre nézve (is) alapvetően konzervatív vagyok. Vannak témák és képi megoldások, amik egszerűen nem kötnek le. A múltkor belenéztem például valamelyik friss Batman-be, meg egy.két manga-megoldásba, meg volt a kezemben a Spawn, meg sok minden, de semmi érdeklődés nem támadt bennem. Érdekes mód a Hellboy uszkve bejött, a Blacksad rajzairól meg szólnom sem kell: tagló. De meggyőzött a The Walking Dead is, pedig ki nem állhatom a zombis dolgokat. Frank Miller két vállra fektetett a maga utánozhatatlan fekete-fehér vérfürdőjével. De semmi bajom nem volt a Largo Winch-ekkel sem. Asterix és Lucky Luke: alap mindkettő. És nagyon kedveltem a Mozaik-ot is.

Az, hogy az tetszik, ami, minden bizonnyal az életkoromból fakad, meg abból, hogy a Füles rejtvényújságban megjelent képregényeken szocializálódtam: Korcsmároson, Dargayn, Zorádon, Fazekason, Sarlóson és a többieken. Meg a már említett Mozaik-on. Aztán később a Pif-en, benne Okada-n, Rahan-on, Dr. Justice-en, de ezeket egy darabig csak nézegetni tudtuk, míg nem az Alfa újságban meg nem jelent belőlük néhány.

S ami még tény: nem vagyok otthon és pláne nem vagyok naprakész a képregények világában.

A Saga és én

Amikor megjelent a Saga első kötete, fogalmam sem volt mi ez. Valami reklámban találkoztam vele, azt hiszem. A szerzők neve sem mondott semmit. Azt mondják, hogy ami könyvvel az embernek találkoznia kell, azzal találkozni is fog. Mivel semmit, de tényleg semmit nem tudtam erről a darabról, így pusztán a borító keltett bennem érdeklődést. A reklámszövegekre legyinteni szoktam, de még az sem nagyon mondta el, miről is van szó.

Vagyis volt a megjelent Saga, meg az én érdeklődésem. Ami valami eufórikus örömmé változott, amikor tegnap a jó szívem által a könyvtárba kényszerülve (volt nálam két könyv is, amihez én is előjegyzéssel jutottam hozzá, s mert kiolvastam mindkettőt, gondoltam, jót teszek a sorbanállók következőjével) a képregényes polcon megpillantottam mindkét magyarul eddig megjelent kötetet. Perszem, hogy nem tudom, miért örültem ennyire neki.

Előre futok egy kicsit, ha megengeded. Ha nem, akkor is. Az első köteten vagyok túl. Meg néhány sokkon. (Erről majd később.) De azon agyalgatok, ha ez így folytatódik, baj lesz, mert ezt a sztorit szeretném majd újraolvasni, nézni. (Na, ez példál a rajzilag übrelhetetlen Blacksad-del nem fordult elő. Azt csak nézegetném.) Ez pedig azt jelenti, hogy a könyvfüggőségem újabb célt talált magának. Csak, ugye, a pénztárca... De úgy gondolom, ezzel nagyon sok mindent elmondtam a Saga-ról.

A szerzők

Szóval a szerzők. Az író, Brian K. Vaughan olyan projektekben vett részt, mint a Lost-sorozat harmadik-ötödik évadja, írt történeteket az X-men-hez, a Batman-hez, és ő az alkotója az Y, az utolsó férfi című képregénynek. A tájékozatlanság az enyém, hogy most találkoztam először a nevével. A rajzolót Fiona Staples-nek hívják. Hölgyről van szó. Fiatal hölgyről. Ami a képregényt tekintve számomra meglepő fordulat. Megjegyzendő mindkét név! Én már magolom!

A történet

Egy sűrűn lakott, nagyon ismert galaxisban vagyunk, egy hosszan elhuzódó fegyveres konfliktussal a középpontban, a Csillapgpart nevű hatalmas bolygó és holdja, a Koszorú között. A háborút érdekes módon eltávolítják annak gócpontjától, és a kirobbanás helyén gyakorlatilag béke van. A harcoló felek mindegyike humanoid fajta, az egyik oldal szárnyas, a másik oldal szarvas lény. A harcoló felek engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek egymás iránt. Éppen ezért meglepő, hogy egy szárnyasok közé tartozó harcos hölgy, Alana és a fogságukba esett kosszarvas foglya, Mirko egymásba szeretnek. Persze, adja magát, Rómeó és Júlia. Szerelmeseink együtt szöknek, és ennek sikeressége érdeklben néha kénytelenek harcolni is, bár Mirko (a kosszarvas pasi) jó úton van a pacifizmus felé. De mert van egy vasdonatúj lánya Alanától, az ő születésével kezdődik a történet, néha kénytelen küzdeni. Rögtön az elején is, amivel magukra zúdíítanak egy fél galaxist, benne a veszélyes, felbérelhető fejvadászokkal, a szabadúszókkal is. Akikből, jó pénzért, mindjárt kettő is a nyomukba ered. Az egyik, meglepő fordulat, egy teljesen ember pasas, a másik egy póknő (jobbhíján mondom így, mert leginkább az). Mivel a fél galaxis, meg a szabadúszók egy kicsit sok ellenségnek, akad támogatója a párnak: egy akna által félbetépett, kilógó belekkel szellemkedő, nagyszájú, nagyszívű tini leányzó, Izabel. Meg később... De nem spoilerezek. Egyelőre.
Szóval indul a hajsza Alana, Mirko és a jó darabig névtelen kislányuk ellen. Lehetne ragozni, de nem fogom.

A hangnem

Öcsém, na, attól dobtam egy vaskos hátast. Mint mondám vala az bevezetőben, alapvetően konzervatív muksó vagyok. Ezért amikor így kezdődik egy képregény, hogy:

akkor azért, bár úgy ismrem magamat, mint akit elég nehéz zavarba hozni, de meghökkenek. Egyet lapozva persze kiderül, hogy a képen látható hölgy, mint később kiderül, Alaná-ról van szó, éppen szül. Vagyis, ha alpári is, megbosátható, hogy az, hiszen a szülés más állapot. Alana később sem lesz sokkal mosdottabb, sőt, mi több, de az olvasóban történik egy s más ami miatt mérlegelnie kell. Első leszögezés: a Saga trágár képregény. Nem kicsit.

Párat lapozva újabb zavarbazuhanás. Mert az ember fia ezt látja:

 Amely kép duplán zavarbaejtő. Ismét. Nem vagyok prűd. Semmi bajom a szexualitással. Sőt, sőt, sőt! Semmi bajom nincsen a szexualitás művészi ábrázolásával sem. A kedvenc filmem a Betty Blue, ami egy nagy, bár később kderül, nem öncélú, hanem dramaturgia dugással kezdődik. Odáig vetemedek, hogy még a pornónak is meg van, meg lehet a maga helye két ember kapcsolatában. Egy képregényben azonban lesokkolt ez a szenvedélyes kutyapózban alkotás. (Lesz ez még ilyenebb is, amikor eljutunk majd egy galaktikus kupiba, na, az tényleg durva!)
S ne ragadjunk le a meztelen testek látványánál, amikor sokkolódhatunk attól is, hogy a kamatyoló egyedeknek mi a franc a fejük helyén? Mik ezek, vaze? Segítek: egy hercegi pár. A hátulról ügyködő monitorfejű pasas a herceg. Bár legalább annak örülhetünk, hogy a főhőseink, Rómeó és Júlia is férfi-nő (ha feledjük a szárnyakat és a szarvakat), valamint itt a kamatyoló két moncsifejű is kétnemű egyed. Sőt, egy még betegebb szerelem is továbbiakban, ott egy szabályos ember szerelmes egy póknőbe. De legalább az is nőnemű. Mondjuk nem semmi, milyen. Lásd, miről van szó! Erről:

Vélem, te is alig bírsz magaddal, hogy rá ne vetődj...A hölgy egyébként szintén fejvadász, akit rákattintottak a főhőseinkre.

Mindezekből lejön, hogy van valami beteg ebben a galaxisban. Pedig még csak a szerelmekről, a nemi vágyakról beszéltem. És még azokról sem teljesen, mert mondom, itt van az a galaktikus kupolda. Ahol példuál egy kislányt ajánlanak az emberszabású fejvadásznak. És akkor arról még nem, hogy a vér csak úgy fröcsköl, a belek lógnak, kaszabolódnak, robbannak a konfliktusba bevonódó lények. Látványosan.

Lényeket mondk, mert az eddigiekből is kiderül, hogy a szereplők jobbára humanoidok, de amolyan igazi ember alig van köztük. Valami difije, mássága mindenkinek, mindennek van. Már az a furcsa, ha nincsen. Csak mint a való világban. Ugyebár. Torz, hiányos, többletes, fantázialények tömkelege, meghökkentő, bizarr külsővel, de annyi, hogy valami szinte minden oldalra jut belőlük.

Ezeket olvasva mondjuk én messze, nagy ívben óvakodnék attól, hogy fizikai kapcsolatba keveredjek a Saga-val. S mindezt, gondolj bele, egy fiatal nő rajzolta! Milyen lelke lehet ezeknek az alkotóknak?

S itt jön a csavar a dologban. Mert az, hogy a rajzok pompásak, gondolom már ennyiből is átjött. Tényleg jók, látványosak, jól kidolgozottak. Sőt, még jobban. Nézd csak, mondjuk ezt a képet! Ugye, hogy nagyon ugye?

Szóval van nézegetnivaló vastagon. Vagyis a beteg alakok, formák mögött van szépség is a Saga-ban.

Amiről szól

S ez a trágár, pronografikus, véres, truttyos, fröcsögős képregény alapvetően arról szól, mekkora baromság a háború, mekkora érték a szeretet, a szűk és a bővebb család. Most mond! Félő, ha erre felfigyelnek ezek-azok, a végén még nem lesz kiadható a folytatás... Titkoljuk el, gyerekek, titkoljuk el!

De persze úgy szól erről, hogy nem rág szájba, nem lesz didaktikus. Erről mind a képek, mind a szöveg gondoskodik. És éppen ezért csuklás nélkül jön át a pozitív mondanivaló. Ami manapság már nem annyira sűrűn fordul elő. Szóval vannak súlyok, érvek minden oldalon. Egyvalamit nem mondtam még.

A cselekmény pereg, érdekesen, folyamatosan, tempósan. S a megnyerő, bár néha beteg rajzokon túl ez egyértelműen a pozitív irányba nem billenti, hanem tépi el a komplett Saga-t. Annyira, hogy jó lenne a polcomon tudni.