Nagy Ervin konzervatív. Konzervativizmusát büszkén és ami fő, okosan vállalja. Ezt azóta tudom, amióta olvastam egy másik könyvét, A liberalizmus illúziói-t elolvastam. Amaz pompás kis összefoglalása annak, hogy mi baj a mai demokratikus liberalizmussal. Ha jól kutakodtam a neten, Nagy Ervin filozófus. Vagyis minimum az eszmetörténet, a politikai filozófiához ért valamelyest. De sokkal fontosabb, hogy Nagy Ervin logikus és életszerű. 

A jelen könyv címe, tudva, hogy írója konzervatív, igen provokatív. Provokatív, mert a szerző azt állítja, hogy a liberalizmus omladozik és hogy téveszme. Csak egy csöppet körülnézve meghökkenhetünk: a demokratikus liberalizmus olyannyira áthatotta, átitatta már a közgondolkodást is, hogy az ember felhúzza a tarkójáig mindkét szemöldökét, hogy vajon miért gondolja Nagy Ervin, hogy omladozó félben lenne? Aztán persze eszembe jutott, hogy 2018 volt az az év, amikor rájöttem, nem vagyok ufó, és a közgondolkodás nem teljes mértékben liberális. Olyannyira nem, hogy a moly.hu-n például már egy külön virtuális polc is a liberalizmus és a demokrácia kritikáját tartalmazó könyveknek, amelyek szerencse egyre szaporodnak. 

Az Omladozó téveszmék esszékötet. Nyúlfarknyi gondolatok, másfél-két oldalon nagyon sok mindenről. A filozófiáról, a politikáról, az eszmékről, a jogról, az államról, a családról, a gyereknevelésről, Istenről, az emberekről. A könyv fülszövege gyakorlatilag pompásan összefoglalja Nagy Ervin könyvének a lényegét: „Nagy kár, hogy a profán kilökdösi életünkből a ritkán látott vendéget: a szentet… Pedig a szent velünk él. De a mi választásunkon múlik, hogy meddig még.”

Nem mondom, hogy nem lehet vele vitatkozni, hogy minden gondolata teljes egész, hiánytalan és kikezdhetetlen, mert nem az. De az összkép, amit a könyv elolvasása ad, felemelő és lesújtó. Felemel, mert azt sugallja, van más út, csak váltani kellene. Lesújtó, mert bőven hoz arra példát, hogy az út, amin jár a világ, szakadékba visz. 

Én meg megállás nélkül azon gondolkodom, voltaképpen évek óta, hogy miközben persze, kimondhatatlan áldás az emberi értelem, a gondolkodás, a beszéd, a kommunikáció, mégis, napi szinten teljesen azonosulok Lázár Ervin teremtményével, Dömdödömmel, aki mindenre csak annyit mondott: dömdödöm. Mert úgy érezte, nincsen értelme beszélni, devalválódik a szavak értéke, mindenki úgy használja őket, ahogyan úri kedve és személyes ízlése diktálja. (A napokban beszélgettem valakivel a Facebook-on. Durva volt, mint a pokróc, lenéző és fölényes. Már gondolkodtam, nem velem van-e a baj, mert a Molyon is szakítottam már meg a kommunikációt két emberrel kísértetiesen hasonló hozzámállás miatt. De mert ennek az embernek a reakcióit is többen kifogásolták, felfogtam, nem én megyek szemben az autópályán a forgalommal. Beszélgetésünk témája a tudomány, az evolúció és a teremtés volt. Hiába mondtam neki, hogy így nem lehet beszélgetni, mindig lesöpörte az erre vonatkozó bejegyzéseimet. Legutoljára azt mondta, nem durva, csak szarkasztikus. Nem volt értelme tovább beszélgetni.) 

Szóval egyfelől persze, érdemes kommunikálni, írni, hirdetni a megfelelő tudást, másfelől pedig nekem egyre többször úgy is érzem, minden, de minden falevél a szélben. Mert változott-e a szavaktól a világ? Lett-e jobbá tőle? Meg lehet-e bárkit győzni, hogy amit hisz, gondol, amiként vélekedik, az téves és hibás? De persze ennek semmi köze Nagy Ervin könyvéhez. Ő teszi a dolgát. Szerencsére. A liberálisok pedig minden bizonnyal kakkantanak rá, hiszen meg van a maguk érvrendszere Nagy Ervin gondolataira. 

Nem lesz világmegváltó a könyv. Egyfelől, mert az esszék sokszor napi politikához kötöttek, és bár van általános üzenetük, az idő múlása természetesen fakítja a súlyukat. Másfelől, mert rövid esszék, tehát nem járják körbe minden oldalról a témáikat, pusztán pillanatnyi, egy-egy gondolat köré szerveződő reakciók. Természetesen van értékük önmagukban is, de az igazi mondanivaló sokkal inkább az egészből jön át. Kicsit túlértékelem, de valami olyasmit kell elképzelnünk, mint amiket Mrožek Levélkék című könyve, vagy Menzel Hát nem tudom... sorozata. Jól esik olvasni. Legalábbis konzervatívként. 

Nagy Ervin Facebook oldala. 

 

Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2016, ISBN: 9786155601187

4/5

(2018. november)

Még mindig tudatosítanom kell a moly.hu-n szocializálódott és az ottani törvények miatt beégett neuronpályáim számára, hogy nem, ez nem az a fórum, ez az én blogom, arról írok (nagyjából), amiről akarok. Ha mindössze egy előre csomagolt sajt cetlije az olvasmányélményem, és úgy tartja úri kedvem, hiába nincsen rajta ISBN-szám, hát akkor arról. Ha pedig egy folyóiratról akarnék írni, akkor arról írok. Mint most is éppen: egy folyóirat van a kezemben.

Nem néztem utána, de a Kádárról szóló két folyóirat-szám kiadása környékén figyeltem fel a Rubiconra. Addig is tudtam, hogy létezik, de onnantól meg is vásároltam. Tetszett, hogy a számok tematikusak voltak, egy-egy témát jártak körbe, veséztek ki. Évekig vettem is rendszeresen. Amikor az egyes számok tematikája megszűnt, s a lapszámok csak részben feleltek meg a főcímnek, leszoktam róla. De a régen megvásárolt számok a mai napig itt vannak a polcon. Pedig nem kevés könyvtől, egyébtől kénytelen voltam megválni tavaly előtt, amikor a felére csökkent az életterünk. 

Ma, hosszú idő után mégis megvettem ezt a lapszámot. Alternatív történelem, gondoltam. Micsoda jó ötlet, hogy miközben a közhely, a „mi lett volna ha” tökéletesen történelmietlen,egy történelmi folyóirat egy komplett számot mégis ennek szentel! A képzeletbeli alternatívákkal a publikáló történészek is bajban vannak. Van, aki felveti az alap közhelyet, de legalább hárman mentegetik is azonnal, hogy mégis cikket írtak az esetleges, meg nem történt alternatívákról. Van, aki úgy menteget, hogy de, mégis van létjogosultsáat az alternatíváknak, hiszen a történelem nem determinált tények sora, és a belső összefüggések sokszor csak az utókor gondolatmenete szerint egymás után felfűzött események. Van, aki azt írja, hogy a részletes tények, összefüggések ismeretében, igenis és mégis lehet és szabad elgondolkodni, hogy ha másképpen lett volna, hogyan lett volna; de csak így szabad. 

A következő felvetéseket fejtegetik a folyóírat szerzői: 

• Gyarmati György: [1947] Ha a szovjet csapatok kivonultak volna... Magyar alternatíva a 20. század második felében
• Ablonczy Balázs: [1920] Ha nincs Trianon. Alternatívakeresés a történeti Magyarország összeomlásának időszakában
  
• Pollmann Ferenc: [1914] A szarajevói merénylet – kiradírozva... Váltóállítás a történelem nagy rendező-pályaudvarán
  
• Csorba László: [1867] Mi lett volna, ha ... II. Józseftől Szarajevóig. Gondolatok a 19. századi magyar történelem válaszútjairól
  
• Oborni Teréz: [1541] Vajon kié lett volna az ország? Ha a sors többi időt ad János királynak
  
• Varga Szabolcs: [1526] Mohácsnál győzni fogunk... Utak és útvesztők Mohács emlékezetének mezején
  
• Horváth Richárd: [1490] Ha Mátyás tovább élhetett volna. A dinasztiaalapítás bűvköre
  
• Bertényi Iván: [1355] Ha Nagy Lajosnak fia született volna...
  
• Zsoldos Attila: [1301] Még egy Árpád. Magyarország IV. András uralkodása idején
  
• Klaniczay Gábor: Sághy Marianne (1961–2018)
  
• Szabados György: [1000] Fejedelmünk Koppány! István király alternatívája 

Vagyis szemmel látható, hogy nem kevés téma van ebben a számban, mindegyiknek a részletes kifejtése, a részletes reflexió ha nem is lenne hosszabb, mint maga a kiadvány, mindenesetre túlfeszítené a húrt. 

Ami összességében elmondható: a történészek történészek. A fejtegetéseik többnyire egyáltalán nem felelnek meg az összefoglaló címnek, egyszerűen nem mernek elszakadni a dokumentált tényektől. Az első cikk szerzője, Gyarmati György olyannyira nem, hogy bár az cikkének az alcímei csuda érdekes kérdéseket vetnek fel, de magában a szövegtörzsben gyakorlatilag csak arról beszél, ami ténylegesen történt. A mellékelt képek feliratai pedig olyan hihetetlenül óvodásak, hogy nem hittem a szememnek. A képeken mondjuk egy május elsejei felvonulás, a szöveg pedig elmondja, hogy ha a szovjet csapatok kivonultak volna, akkor május elsején nem emelték volna magasra Lenin, Rákosi és Marx plakátarcát a dolgozók. Vagy Recsken nem lett volna kerítés. Vagy 1957 elején Kádár nem nyilatkozott volna felszabadultan a Magyar Rádiónak. 

A többi cikk szerzője váltakozó merészséggel merte a választott tárgyát megközelíteni. Általában bátortalanul. S ezáltal az olvasóban nagyjából minden cikk után a hiányérzet marad meg. Mert világos, hogy a milettvolnaha-kérdésre nem adható adekvát, részletes válasz, hiszen a történelem nagyon sok változós műfaj, néha nagyon komoly események egyetlen személyen múlnak (talán Pollman Ferenc volt az egyetlen bátor ember, ő nagyjából kifejti annak alternatíváját, ha nem sikerült volna a szarajevói főherceg-gyilkosság), így elfogadható az az érvelés, hogy ez a temetikus szám voltaképpen sci-fi. Viszont az egyik szerző éppen az ellen tiltakozik, hogy sci-fit írna... Nem is ír. Nem is lesz jó a cikke. A legtöbb írás körbejárja a valós tényeket (bár egy ideje már azokról is tudjuk, hogy nincs történész, aki ne prekoncepcióval közelítené meg a témáit), jó hosszan, hogy aztán pár mondatban odaejtsen valamit a tényleges tmájáról is. A Mátyásról szóló fejezet kiváló példa erre: nyolc oldal, háromhasábos tördelésben, s a konkrét témáról nagyjából egy oldal egy hasábja bátortalankodik valamit elénk. 

Kár ezért a számért, bánom, hogy megvettem. Mert a téma csuda érdekes lett volna, ha a szerzők nem veszik ennyire komolyan magukat és témáikat. Hiszen a cím maga is játék. Nem mertek okosan játszani, hanem adták a méltóságteljes történészt, és ezáltal alkottak valami nagyon unalmasat, nagyjából semmitmondót. 

2/5

(2018 november)

• 
• 

A Láncreakció kamaszkorom egyik kedvenc könyve volt. Többször olvastam. Viszont abba a különös helyzetbe kerültem, hogy magán a blikken kívül, hogy csuda jó volt, semmire, de semmire nem emlékszem belőle. Olyannyira nem, hogy amikor a múlt héten olvasott Ogg második bolygója című Lengyel Péter művet elolvastam, azonnal mentem a polchoz, hogy a Láncreakció folytatását, a Felhőbirodalmat leemeljem. Azonnal bele is merültem, és hamarosan túl is voltam rajta. Csak a végén kapcsoltam, hogy voltaképpen a könyv szerves folytatása kamaszkorom kedvencének, annak ismerete nélkül voltaképpen majdhogynem érthetetlen ez a második rész. Nem csoda, hogy majdnem abba is hagytam az olvasását, és még a kiolvasás előtt elkezdtem írni az értékelését. Viszont a könyv ily módon igen kíváncsivá tett az elfeledett első részre. Ami szerencsére szintén itt volt a polcon. Azonnal bele is fogtam.  

Luigi Menghini

Most nyilvánvalóan a szégyenletes nyelvtudatlanságom dugájába dőltem, mert magyarul semmit sem találtam a jelen könyv szerzőjéről. Bár az a helyzet, hogy mint tudjuk, a Gugli a barátunk, de még úgy se nagyon. Nagyjából annyit, amennyit különben is tudtunk róla: olasz és legalább hat könyve volt, és mindegyik sci-fi. De ezt is csak egy weboldalról tudtam kimazsolázni, ahol találtam egy fotót is a szerzőről. Előtte is keresgéltem róla valami megnyerő, elkapott pillanatot, de túl sok Luigi Menghini-t találtam, és bár kizártam párat, dubai-i étterem-tulaj, meg ilyesmi, bizonytalan voltam, hogyan nézhet ki. Aztán megtaláltam a fenti oldalt, és minden eldőlt. De pár pillanatig azért itt is tűnődtem az oldalhoz csatolt, hihetetlen minőségű igazolványkép miatt. Minden bizonnyal rohadt előítéletes vagyok, mert így fotó alapján nem gondolnám, hogy ez a fickó, ezzel a fizimiskával író lenne, sokkal inkább tételezném fel róla, hogy valami nagyon komoly pszichikai problémával rendelkezik, nem lenne kompatibilis egy találkozásra egy sötét sikátorban. Azt pláne nem gondolnám, hogy jó könyveket ír. Nézd csak, így fest az írókám! De úgy nézd, hogy egyszer rólad is előkerülhet Életed Legrosszabbul Sikerült Igazolványképe! 

De csak azért merek ilyen rosszmájú lenni, mert minimum Stephen Hawking óta tudjuk, hogy a külsőnek és az intelligenciának az égvilágon semmi köze egymáshoz. Meg minimum Hawking óta kell mindenkinek tudatosítania, hogy hozzá képest hiába is nyerne meg bármilyen szépségversenyt, egy IQ-teszt egyidejű kitöltésével közelebbről megismerkedhetne annak a bizonyos bányászbékának az alfelével. Másfelől azért veszem a bátorságot, mert tisztelem Menghini-t, mint sci-fi írót, és innentől tökéletesen indifferens, hogy hanyadik lenne egy szépségversenyen.

Internetes kutakodásomat követőn, amikor kinyitottam a Láncreakció-t, annak végére lapoztam, és nem csalódtam: Kuczka Péter írt egy utószót a könyvhöz. Amiben jobbára az olasz sci-fi irodalomról ír, s csak nagyon szűkszavún Menghiniről. Bizonyára ő sem talált róla túl sokat az interneten. :-D Ami a lényeg: a Láncreakció az első könyve volt, minden előélet, novellákkal való kopogtatás, szerkesztőségi tapasztalatok, minden nélkül. A könyvet azonnal kiadta az egyébként klasszikus sci-fi-kkel foglalkozó kiadó. A könyv hamarosan megjelent, és mindent vitt Olaszországban. Ami nem egy Nobel-díj, írja Kuczka, de egy elsőkönyves szerzőnek mindent jelent. És írt még könyveket. És nagyjából ennyi van róla.  

Láncreakció

Ezt az első, magyarul megjelent regényét, a Láncreakció-t, ahogy írtam fentebb, a kedvenc olvasmányaim között tartom számon. Olyan kis elsőre sajátomnak éreztem és többször elolvastam. (A mindenit, erről sem írtam még értékelést!) Valahogy úgy lett kedvencem, mint Francis Carsac nem tudom hányszor olvasott regénye, A sehollakók, (amiről szintén nem írtam még értékelést), kamaszkorom egyik kedvenc könyve, amiről már kamaszkoromban sem értettem, miért vonult be a kedvencek közé, mert sem a stílus, sem a mondanivaló (ha van neki egyáltalán) nem üt, de mégis kedvenc sci-fi mesém lett. (S ahogy látom, a Molyos-olvasók közül sokan vannak ugyanígy ezzel a könyvvel.) Még két könyvet be kell húznom ebbe a sorba. Az egyik Scalzi, szerintem, klasszikusa, a Vének háborúja. A másik az általam pár napja befejezett magyar sci-fi, az Ogg második bolygója. 

• 
• 
• 

Ha valaki olvasta ezeket a könyveket, gondolom egy pillanat alatt megtalálja, mi köti őket össze: igen, mindegyik akció sci-fi, mindegyik katonai sci-fi. S mint ilyenek, arra koncentrálnak, amik. És abban mindegyik nagyon jó. Vagyis nem a gondolatgazdag vagy a társadalmi, politikai sci-fik közül valók. Szó nincs itt a Lem-féle dilemmákról, esélye sincsen a Sztrugackij-tesók politikai megközelítéseinek, nincs szó Asimov erkölcsi felvetéseiről sem. A harcról, a háborúról van szó. De arról jól, ügyesen, élvezetesen, kereken. 

Illetve... Nem kellett sokat kutakodnom a tudattalanomban, miért akartam annyi év után a Felhőbirodalmat levenni a polcról. Ahogy mondtam, a múlt hét végén fejeztem be Lengyel Péter sci-jét, az Ogg második bolygójá-t. Annak értékelésében leírtam, hogy olyan, mintha valami nagy, vaskos regény részletesebb szinopszisát olvastam volna, ami után nagy ingerenciám támadt elolvasni a teljes regényt is. Ha lenne. De, ugye, sajnos nincsen. 

Menghini is olyasféle, bár korántsem annyira kidolgozott birodalmat, saját kozmoszt teremt, mint amilyet Asimov, Banks vagy a Sztrugackij tesók teremtettek: a könyvek (mármint az a kettő, am magyarul is megjelent) ugyanabban a galaktikus térben játszódnak, de csak lazán függnek össze. De összefüggnek. Viszont amíg Sztrugackijk nem magyarázták túl (főleg mert maguk is csak útközben jöttek rá, hogy van egy komplett teremtményük a Delelő Univerzummal, ahogy Banks-et nem vádolhatjuk a részletek hiányával a Kultúrát illetőn, vagy ahogy Asimovot sem a globális látáséval Seldon galaktikus művét illetőn, úgy Menghinit igen, vádolhatjuk, hogy elkapkodta a dolgokat, hová a fenébe rohant, minek kapkodott? Ezért ő az előző három helyett sokkal jobban hasonlít Scalzira: nyomjuk le a bunyót, tesó, lézer, ilyenolyansugár, miegymás, aztán toljunk le pár korsóval, szarjunk a részletekre, ami a kidolgozottsághoz kellene, a francot sem érdekli, milyen volt mondjuk a függöny a palotában, ahol az a kis telepata izé-köcsög genyóskodott a második részben! Ugyebár. 

De, és ez a de nagyon fontos, Menghini, ebben az első részben azért, bármennyi is vékony a könyv, azért remekel a főhős és az általa is pusztított faj egyetlen, megmaradt egyedének kapcsolatával, és a annak változásaival, illetve a főhős és a szerelmének a kapcsolatával. Ebben sokkal árnyaltabb, mint Scalzi. Ebből a szempontból a könyve szerintem sokkal jobb, mint Scalzi főműve. Az megmarad az akció-rohanásnál. Ahová aztán Menghini történetének a második része is süllyed.

5/5

(2018)

 

Felhőbirodalom

Menghini második regénye valahol ugyanaz a kategória, mint Lengyel Péter Ogg-ja. Külsőre olyan kis laposka, hogy szinte csont és bőr. Ahogy Szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondogatni, nem könyv, csak könyvjelző. Abból is csak cske: a könyvjelzőcske. Vagyis túlzott elvárásokat nem szabad támasztanunk a részletességgél és a kidolgozottsággal szemben. 

Úgy belecsap a lecsóba már a felütéssel, hogy még a szomszéd konyhaplafonja is zsíros-paprikás lett, aztán nem is pihen, amíg a százsokadik, de kétszázon innen oldalon le nem írja, hogy: vége. Vagyis le sem írja, csak elfogynak a lapok. A lecsó meg az utolsó oldal között szédülünk, a kaja nem üli meg a gyomrunkat, mert egyből lemozogjuk. A szereplők, ha nem is bírnak húdenagy-jellemmel, mert ennyi oldalon hogyan is, erre csak a legeslegnagyobbak képesek (nekem most valamiért Móricz és Maupassant jutott eszembe, nekik is az elbeszéléseik, holott itt egy regényről van szó. Ez biztos olyan tudatalatti izé, hogy a terjedelmét nézve ez sem sokkal több, mint egy kisregény vagy marha hosszú novella.) 

Azonban az az egyik legnagyobb probléma vele, és ez bizony a kiadó hibája, hogy sehol, semmiképpen nem kötötték össze a Láncreakciói-val. Se egy alcímben, se egy sorozatcímben, sem a fülszövegben, sem egy előszóban, sehol, semmiben. Ezen a ponton a könyv ilyenformán való kiadása hiba volt. Bizonyára sokaknak okozott így nagy csalódást, mert az előzmények ismerete nélkül a Felhőbirodalom egésze a levegőben lóg. A főszereplők is, a cselekmény is, a minden is. Amikor az ember olvassa, úgy érzi, nincs kidolgozott háttér, nincsenek kidolgozott jellemek, csak az eksön van, de így valahogy tök érdektelen, mi is történik kivel és miért. Aki rohadt állat, az nem tudjuk eléggé utálni, aki maga a Reménység, azt meg nem tudjuk eléggé kedvelni.

Természetesen mindjárt más a helyzet, ha a Láncreakció folytatásaként kezeljük, akkor magától értetődőn helyre kerülnek a dolgok, ami a cselekményt illeti.

De ennek ellenére nagyon furcsa, hogy a párbeszédek néha szívszorítón gagyik és élettelenek, a katarzisnak pedig esélye sincsen [[SPOILER: vö. például Rex halála. Másfél oldal egy olyan párviadalról, pontosabban annak hiányáról, amitől az ember fia valahogy sokkal többe vár, mégiscsak egy nagy hatalmú félember-félrobot fickóról van szó, aki elég magas polcon csüccsent, amíg át nem programozódott az anyaszámítógépe. Ez a jelenet is olyan semmilyen. Vér nélkül maradt a puca. Főhősünk megy egy kicsit, lopakodik előre, meg oldalvást, retteg, hogy a félgéplény letarolja, hogy jön a nagy összecsapás, amiben neki nincs is más tét, csak az életben maradás, és semmiféle érdeke rohadtul nem köti az egészhez, aztán egyszer csak ott van előtte hullán a félgéppasi, ja nem lesz összecsapás. És a kutya meg nem kérdezi, meg nem vizsgálja, hogyan győzött csata nélkül, bámulatos gyorsasággal a hős, és semmi azt a mindenit, fú, de kemény csávó, hanem lépünk is tovább rögvest, mintha csak a félig kihűlt tejbegrízt lapátoltuk volna be ebéd gyanánt, mert rohannunk kell.]] 
Elképzelhető, hogy mindez a fordítás hibája: a roppant élvezetes első kötetet Karsai Lucia, a másodikat Rákosi Szilvia fordította. 

Ezért végigfutunk a történeten, jó, egy kicsit bevonódunk, egy picit izgulunk, egy csöppet kíváncsiak leszünk, nem mondom, de annyira azért nem, és az hétszentség, hogy már a jövő héten bajban leszünk, ha megkérdezik, miről is szólt ez az egész. Bár a vége azért, lássuk be, megható és elgondolkodtató. 

Az Ogg bármennyire szinopszis-szerű, valahogy mélyebb. A sehollakók, hm, közelebb jön, megérint. A Vének háborúja, ugye, maga a műfaj klasszikusa. Vagyis a maga portáján az első rész nélkül csak olyan „futottak még” lenne a Felhőbirodalom. Akkor is, ha alapvetőn nem rossz könyv. Csak nem is igazán jó. Olvasható. Pont. Szemben az első résszel, ami sokkal árnyaltabb és érdekesebb. Még akkor is, ha a szerző azért ennek a könyvnek a végére is tartogatott egy érdekes fordulatot. De a könyvet igazából ez sem menti meg. Olyasféle folytatás lett az, mint Scalzi többi regénye, amely kapcsolódott az első kötethez, vagy mint a Mátrix című film első részének kapcsolódása a folytatásokhoz: elolvassa, megnézi az ember, de egyfelől az első rész revelációja teljesen elmúlik, másfelől semmi plussz-érték nem adódik az első élményhez, gondolatisághoz. 

 2,5/5

(2018)

LASSÚ FELFOGÁSÚ VAGYOK, csak néha azzal vígsztalom magamat, hogy egyeseknél mégis gyorsabb. Ráadásul szabálykövető is vagyok, tehát nem vagyok zseni. 

Most például az történt, hogy több év Moly-os tevékenység után, lám, megcsináltam ezt a blogot, ahová az olvasmányélményeimet pakolgatom fel. Mármint a könyves-élményeket. Ma reggel meg szembe jött velem egy blogbejegyzés a kötelező olvasmányokról. Amíg Szerelmetesfeleségársam még békésen szuszogott mellettem, elolvastam a cikket, meg a „párját” is a ponyvairodalomról. S akkor esett le a papírtantusz, hogy a blogom nem a Moly, nem vagyok arra kényszerítve, hogy csak ISBN-es jelzetű olvasmányélményekről írhatok, hanem bármiről, ami olvasmányélmény, újságcikk, netes cikk, folyóirat, hirdetési cetli vagy a saját naplójegyzetem, vagy bármi, amit elém fúj a szél, és betű van rajta. Vagy még az sem kell, hiszen ez az én blogom, én szabom meg a kereteket és a szabályokat. Majdnem teljesen. 

S akkor, még mielőtt, azelőtt, erről a két cikkről van szó:
1. "Beváltnak nevezhető az a klasszikus, amit a gyerekek nem olvasnak?" 
2. Védőbeszéd a ponyvairodalom mellett

Eszembe sincs megmondani a frankót, nem is szeretnék beszállni a kötelező olvasmányokról szóló vitába. Ismeretem sincs elég. Erről sem. Csak Arató úr cikkei megfogtak. 

Az, hogy olvasni jó, bár nem kétséges, de mára a gyakorlatban erősen vitatott, hogy kell-e még. A megszállottak még olvasnak. Én is. De egyre kevesebben. Sok a munka, kevés az idő, sok az infó, pörög a világ, egyre gyorsabban kellene feldolgozni az ingereket. Annak ellenére, hogy az olvasás pszichológiai hatásai vitathatatlanok. S azoknak, akiknek fontos, ezt tudják, akiknek meg nem, azokat nem érdekli. Ahogy ez szokott lenni. 

Magyar nyelvet és irodalmat mindnyájan tanultunk. Legalábbis mindnyájunknak tanították. Jól vagy rosszul. Jobbára rosszul. Bár alapvetőn konzervatív vagyok, és szívemnek kedvesebb a konzervatív tartalmak nyomatása, de a kötelező olvasmányok témájában mindig eszembe jut a Kőszívű, meg az, hogy milyen szenvedést okozott végigolvasni. Semmi más kötelezővel, de ennek minden oldalával megszenvedtem. Jókait meg azóta sem olvastam, fal lett közöttünk. Olyan, hogy azóta sem tudtam áttörni, pedig egyszer-kétszer próbálkoztam. 

Aztán középiskola negyedik osztályáig nem is volt olyan magyartanárom, aki nem csupán leadta volna az anyagot, hanem meg- és bemutatta volna annak kérdésit, mondanivalóját. Aztán negyedikben lett egy: még József Attila munkásverseit is úgy tanította, hogy mindenki szájtátva figyelt. Közel hozta a témát. Tény, hogy akkoriban, '85 környékén ez ügyben Hobó is sokat tett, hogy a magas irodalmat lehozza a plebszhez, hozzánk. 

Nekem annyi mázlim volt, hogy a bennem élő sznobizmus végett soha nem ellenszenveztem a kötelező irodalommal, sőt, jobbára évekkel korábban elolvastam őket, mintsem kötelezők lettek volna. De nem emlékszem, hogy általános isiben beszédtéma lett volna a mindenkit átható averzió a kötelezőkkel szemben. Volt, amit nem annyira kedveltünk, volt, amit jobban, de nem utasítotuk el a tényt, hogy olvasni kell. 

Változnak az idők, változnak az emberek. A mostani általános iskolások már vizuálisak, a mozgó képekhez, a képernyőkhöz szoktak. A saját gyerekeim most huszonévesek. Rendszeresen olvastunk nekik meséket, ifjúsági irodalmat, rendszeresen olvastunk magunk is, de mégsem lett egyik sem valami nagy könyvmoly. (Meglepetés volt, hogy Gergő fiam, amikor két hete nála jártunk, mesélte, hogy rászokott a hangoskönyvekre. Unalmas a munkája, már unta a zenéit is, ezért kezdett könyveket hallgatni. Amikor megkérdeztem, miket pakolt fel a telójára, azt mondta, Szerb Antalt, Rejtőt. Az utóbbi illik hozzá, az előbbi kevésbé, de bár különbséget tett, melyik mire jó, és imádja az utóbbit is, az előbbiről lelkesebben beszélt.) Vagyis mára a szülői példa nem feltétlenül azt jelenti, mint az korábbi nemzedékeknél. 

Arató László is erről ír, erről beszél. Hogy először meg kellene tanítani olvasni a gyerekeket, át kellene adni a könyvek szeretetét, s csak utána nyomni az esztétikai szempontokat. (Amiket mellesleg nekünk, most ötvenegy vagyok, sohasem tanítottak. Ha lett érzékünk hozzá, hurrá, ha nem, így jártunk. Talán abból indultak ki, hogy ha minőségi irodalmat nyomnak a tantervben, azt szokjuk meg, és az lesz a viszonyítási alap. Talán be is jött...) És olvasni megtanítani nem lehet csak olyan írások keresztül, amikhez van kapcsolódási pontjuk. Mint például Az éhezők viadala vagy a Harry Potter. Vagy bármi.

És ennek érdekében vagy ezzel párhuzamosan azt is mondja, hogy a ponyva irodalom szerepe sem feltétlenül olyan vérnegatív, ahogyan azt az elefántcsonttoronyból kinyilatkoztatják. Már csak azért is, mert például Shakespeare volt korának Szilvásija, Berkesije. Másfelől, idézi Bárány Tibor fejtegetését: „minden további nélkül el tudunk képzelni gyenge, tehát esztétikai értékkel nem rendelkező magas-irodalmi műveket, valamit irodalmilag sikeres, tehát komoly esztétikai értékkel rendelkező populáris műveket; mi több, ismerünk is ilyeneket.”

• 
• 
• 

Nos, számomra nagyon régen ez a nagy kérdés. Miközben érezni vélem egyes írások között az esztétikai különbséget, azt, hogy melyik minőség, melyik nem annyira, és melyik csapnivaló, mégis érzek valamit érthetetlen disszonanciát magamban. Mert nem nehéz belátni, hogy Edgar Rice Burroughs (Tarzan, John Carter), Vavyan Fable írásai irodalmi szempontból inkább mélységeket, mint magasságokat érnek el, de mégis pompás szórakozást nyújtanak a könyveik, letehetetlenek. Terry Pratchett, Douglas Adams, Philip K. Dick sem magas irodalom, de az ő írásaikban már bőven van gondolat is, de még mindig a tömegirodalom kategóriába tartoznak, és egyik jobb mint a másik. És így lépegethetünk felfelé, amíg el nem jutunk a Parnasszus tetejére. De voltaképpen az irodalmi minőség, miközben mindent jelent, nem jelent semmit. Mert hiába a szöveg irodalmi minősége, ha az esztétikával baj van, s hiába a szöveg irodalmi minőségének a fájdalmas hiánya, sőt, akár az esztétika hiánya is, ha a szöveg maga szórakoztató és lebilincselő. Tehát miközben van különbség jó és rossz irodalom között, aközben igazából nincsen. (Na jó, azért vannak végletek, azoknak kapásból ignoráljuk.)

Ezen a ponton viszont maradnak a biológiai, neurológiai tények, amiért érdemes olvasni. És amiért érdemes olvasást tanítani. Meg azért is, hogy át lehessen adni a csimotáknak, amit ők már nem akarnak tudni: olvasni önmagában jó, célok és eredmények nélkül is. 

Arató László cikkei, interjúja pedig okos és elgondolkodtató, tessenek fogyasztani! 

Egy jó hír: van feloldása a soha, sehol teljességében ki nem írt P. G-nek! Mégpedig: Pelham Grenville. Gondoltad volna? 

P. G. Wodehouse azon írók sorába tartozik, mint Terry Pratchett, Kurt Vonnegut, Edgar Burroughs, Rejtő Jenő és sokan mások: ha olvastad egy könyvét, voltaképpen mindet olvastad, ám ennek ellenére mégis el akarod olvasni mindet, sőt, ha lehet, a polcon is legyen ott hiánytalanul az életmű, hogy ha a világ valami apokaliptikus disztópiába zuhanna, legalább a minőségi, vésztartalék olvasnivaló meglegyen.

Wodehouse hősei jobbára ugyanabból a társadalmi osztályból kerülnek (az alsó középosztály, lecsúszott arisztokraták, nagybácsik, unokaöccsök, unokahúgok, balfék barátok) témája és mindig hasonló (szerezzünk pénzt és szerezzük meg a szerelmünket) és a stílus is teljesen változatlan, néha körülményes körmondatok, pazar poénok, helyzetkomikumok, félreértések, happy end. A szereplők a legritkább esetben múlatják az idejüket munkával, vagy ha mégis, akkor az, tökéletes bizonyossággal álírthatjuk, nem reggel nyolctól délután négyig való robot, hanem valami szellemi szabadfoglalkozás, kurátor, magándetektív, ilyesmi. Ezért a nap bármely szakában van lehetőségük a történetük cselekményének a bonyolítására, megkavarására, az egymás elleni, vagy egymás érdekeinek az érdekében végzett cselekedetekre. 

Szóval ha az ember elolvas Wodehouse-tól bármit, akkor biztos lehet benne, hogy azt olvassa majd újra és újra minden könyvben, megbízhatóan ugyanabban a minőségben, sőt, jobbára még tartalmilag is, és ha változnak is a szereplők, a cselekmény, a központi probléma, annyira mégsem változik egyik sem. 

De nem lehet Wodehouse-t nem szeretni. MInt megtudtam, kedvenc írója volt Evelyn Waugh-nak, Rudyard Kipling-nek, vagy Douglas Adams-nek, Terry Pratchett-nek, de kedvenc írója Salman Rushdie-nak és Stephen Fry-nak. Nincs mit szégyellnünk, ha a különösebb társadalmi mondanivaló, a lélekbúvár elmélyedése hiánya, a Nagy Frankó megmondásának a hiánya ellenére azt mondjuk, Wodehouse-t bármikor olvasunk. 

Az is érdekes viszont, hogy miközben megbízhatón egyenletes színvonalú könyvek garmadáját írta (nem számoltam meg pontosan, de száz fölött), voltaképpen nagyon nehéz egyet kiválasztani, hogy az a legjobb.* Sőt, ha egyenként nézzük, tulajdonképpen azt mondjuk egyenként mindre, hogy fergeteges szórakozás volt, de kiszámítható és voltaképpen nem egy nagy durranás. Miközben PGW-t úgy szeretjük, ahogyan van. A csuda se érti ezt!

A Valami sumákság, meglepő fordulat, a pénzszerzésről szól, meg a szerelem megtalálásáról, sokadik verzióban ugyanúgy. A fülszövegben voltaképpen ott van a történet, ami nincs, az meg olvasás közben hamar kitalálható. Az olvasó meg úgy csinál, mint a kisgyerekek, akik kukucsosat játszanak: tudják, hogy fel fog bukkani a felnőtt a fotel karfája mögött, de amikor ténylegesen meg is teszi, picit mindig hátrahőkölnek, majd nagyot kacagnak. És kérik, hogy újra bújjon el, és ismét jöjjön elő. 

De valahogy ez a történet, a közepétől bármennyire is élveztem, valahogy kicsúszott a kezemből. Lehet, hogy én voltam dekoncentráltabb, munkahelyváltás, probléma a gyerekkel, kocsieladás (meddő kísérletei; nem kell valakinek egy 2002-es Octavia, részletek a szerkesztőségben), s hiába volt a négynapos hétvége is... Kavartam a szereplőket, mindenkiből kettő van, a kövérekből is, nyalánk ifjúból is, meg észkombájn kavarógépből is. Mindig csak kapkodtam a fejemet. Talán azért is, mert Wodehouse csak a könyv közepére döntötte el, mi lesz a központi cselekmény, és kik lesznek a központi cselekmény elkövetői, ki lesz, akinek szurkolni kell, és ki lesz, akit nem szeretünk. De onnan, a közepétől, a döntéstől működik, beindul minden, és amit addig élvezgettünk, azt innenőól önfeleledten faljuk. 

S a vicc az, hogy sokkal többet nem tudok a könyvről írni. Tényleg. Csak ezeket a lapos általánosságokat. És az a vicc, hogy sokkal többet nem tudok a könyvről írni. Talán még annyit, hogy a Valami sumákság nem része a szerző egyik sorozatának sem, teljesen önálló a többitől független regény.
Ami érdekes volt még, bár nem Wodehouse érdeme, hogy Zsoldos Vera illusztráció pompásan illenek a könyv stílusához, hangulatához, és bár én Hegedűs Istvánnal társítom PGW-t, egyáltalán nem volt semmi disszonancia-érzésem, sőt!

Szóval éljen Wodehouse! S ha valakit érdekel, tegnap megcsináltam a listát azokról a könyveiről, amik még hiányoznak és kellenének a polcomra! (Az Octavia iránti érdeklődéssel egy füst alatt kielégítem a kíváncsiságát bárkinek, aki ajándékozni szeretne számomra.)


* Ha belegondolok, nekem azért a Dinamit bácsi talán mégis a szívem csücske.

4/5

(2018)

Ciceró, Budapest, 1999, ISBN: 9635392699 · Fordította: Molnár Zoltán · Illusztrálta: Zsoldos Vera

 

– Én ugyanis a gyermekkori szerelmemet veszem nőül. Mennyivel romantikusabb! 
– A gyermekkori szerelmedet? Ez jó! Amikor Meadowhamptonban voltunk, soha még csak rám sem néztél. 
– Ezt már megtárgyaltuk. Úgy néztél ki, akár egy vizköpő. 
– Tehát amikor azt mondod, hogy szeretsz, ez csupán a külsőmnek szó? 
– Egyáltalán nem csupán az istenverte külsődnek szól. Ezt jobb, ha még most tisztázzuk, mielőtt tovább lépnénk. A főzni tudásod miatt veszlek el, és igen éberen fogok ügyelni a legcsekélyebb szinvonalhanyatlásra is. És ha már a halott múltat bolygatjuk: mi a helyzet veled meg Twine-nal? Igen, igen, nem csodálom, hogy most lehorgasztod a fejed, és a földet csuszatolod. Mindössze fél percre veszem le rólad a szemem… 
– Azazhogy: tizenöt évre. 
– Mindössze röpke tizenöt évre veszem le rólad szemem, és máris mi történik? Faképnél hagysz egy fickóért, aki sárga bársonynadrágot visel.

(152-153.)

 

– Milyen gyorsan lehet házasságot kötni? 
– Mint a villám, föltéve, hogy van diszpenzációja. 
– Akkor a biztonság kedvéért kettőt is beszerzek. 
– Magam is így tennék. Ha tartalék is van belőle akkor nem lehet gond. – Lord Uffenham egy pillanatig csöndben volt. Mélyen megindultnak látszott. 
– Tudta-e – mondta végül –, hogy a heringsirály párzáskor felfúja a nyakát, kinyitja a csőrét, és visszaöklendez egy jókora mennyiségü emésztetlen táplálékot? 
– Ne mondja! Ez, ugye, az anglikán egyház esketési szertartásának nem része? 
– Nem hinném. Mindazonáltal – mondta Lord Uffenham – érdekes gondolat.

(162.)

 

– Emlékszel Alice nénikédre? Nem, hiszen már három évvel azelőtt meghalt, hogy te megszülettél, ezért kétlem, hogy valaha is találkoztál vele.

79.)

Lengyel Péter egy magyarított név, a szerzőt eredetileg Merényi Péternek* hívták. Írt sok mindent, még Kossuth-díjat is kapott, a többi sok más díj mellett, és írt ugye, egy azaz egy darab sci-fi regényt. Ezt, amiről beszélgetünk. Meg két sci-fi novellát, aztán ezzel az oldalággal nem is foglalkozott többet. Kár. 

Az Ogg második bolygója, ha akarom, egy nagyon karcsú űroperett. A sztori nem túl bonyolult. Egy kilencszáz fős űrhajó visszatér a nagyon hosszú utazásból a bolygójára. Az indulás és az érkezés között hétszáz év telik el, vagyis az űrhajósok egy egészen más korba érkeznek vissza. Mint kiderül, épp jókor: az anyabolygót egy másik faj szimatolgatja egy gyilkológép robottal, és a robot technológiája egyértelművé teszi, hogy a szimatoló tulajdonosai olyan erőfölényben vannak, amellyel a fürkészett civilizációnak esélye sincsen. Megindul a védekezési stratégia kidolgozása, majd megvalósítása, amelyben a hazatértek oroszlánrészt vállalnak, különös tekintettel arra, hogy a bolygó lakosai olyan régen élnek békességben, tétlenségben (hatórás munkanap, de nem kötelező dolgozni, sőt!; egek, de irigykedem!), hogy voltaképpen nincsen már működő immunrendszerük a külső támadások kivédésére. Ez az alap. Aminek a kifejtése gyakorlatilag a könyv fele. Izgalmas felvetés, ügyes történetvezetés, letehetetlen. 

Ennek ellenére pár dolgon fennakadtam. Egyfelől éppen a könyv rövidségén. Mivel időben is nagyon nagyokat lép, meg galaktikus térben is, az oldalszám aggasztóan csekély ezekhez a nagy lépésekhez. Voltaképpen nem is az Ogg második bolygója című regényt olvassuk, hanem annak roppant szórakoztató szinopszisát. Ezért van az is, hogy a csekély oldalszámhoz képest rengeteg szereplők egyikének sincsen karakteres arca, jelleme, konzekvens cselekedete. Bárki lehetne bárki, és szokás szerint még a gonosz figura a legjellemesebb, no persze nem a szó erkölcsii értelmében. Szóval olyan érzésem volt tegnap este, amikor az utolsó oldalra érte, hogy oké, túl vagyunk a szinopszison, most olvassuk el magát a regényt. Amikor is ez az a regény. 

Nem vagyok a végtelenített történetek megszállottja, a filmes sorozatokból is csak azokat komálom, amelyeknek vagy van konkrét vége (Forró szél, Egy óra múlva itt vagyok) vagy a sorozat egyes epizódjai nem összefüggő, gumi-történetet mutatnak be (Colombo, Dr. House). Ugyanígy vagyok a könyvekkel. Csak itt kevésbé szeretem a sorozatokat. De ez a könyv éppen a reciproka a hozzáállásomnak. Ennek a történetnek nagyon jót tett volna még két-háromszáz oldal. De nagyon jót. Nagyon jót tett volna belemerülni  a részletekbe [[mer milyen már, amikor a jó oldal fajhoz tartozó rosszfiú féloldal alatt megöngyilkolja magát?]], jó lett volna, ha a tragédiák, a drámák sokkal jobban kidomborodnak (kiccsávó az űrhajóban születik, annak padlatán kívül soha nem lépett szilárd talajra, 'oszt belecsöppen pár milliárd ember közé, űrhajós [[SPOILER: kénytelen lebombázni a saját feleségét, ha nem akarja, hogy az egész civilizációja elpusztuljon, vagyis ha nem bombázik, akkor is hal a feleség, de mégis..., két-három oldalban elintéződik a gyilkos idegen faj meghasonlása, a hatalom kontra fajfenntartása dilemmája, és sok-sok más ilyen kérdés.]] Amiknek, újra mondom, nagyon-nagyon jót tett volna egy ráérősebb, részletgazdagabb kidolgozás. Nem tudom, miért, de folyamatosan Dan Simmons Hyperion-ja jár a fejemben, és nem csupán Ytong-téglányi mérete miatt, hanem úgy mindenestül. Na, valahogy úgy, ahhoz hasonlón milyen jó lett volna az Ogg!

Egyébként ha helyet kellene találnom a sci-fi irodalom periódusos rendszerében az Ogg-nak, valahol Scalzi és Simmons között kapna helyet, szerintem. Több, mint egy katonai sci-fi (ami nem szidás, mert Scalzi-t is többnyire jó olvasni, de egyszerűbb, mint Simmons jó formájában, nincs annyi áthallás, utalás, miegymás, nem kell, nem muszáj gondolkodni. De lehet. Scalzi-n igazából nem. (A Tarzan-történeteken sem, mégis bármikor olvashatók, s ott még a stílus is katasztrófa, nem egyszer, nem kétszer, mégis örök kedvencek!)

Szóval így kétszáz és ötven oldalon nagyon elsikkad nagyon sok minden, túlságosan is, ami részleteiben kifejtve, hihetetlenül ütős lehetett volna. Így sem rossz, de úgy..., azta' mi lehetett volna! 

Még akkor is, ha meglehtősen egyszerű a világképe ezzel a kétpólusos Galaxissal. Rosszfiúk, jófiúuk, kényelmesség, hősiesség, önzés, hősiesség. Főleg ez utóbbi hihető nehezen. Főleg ilyen röviden kifejtve. Mert egy faj, amelyik évezredek óta lajhár-üzemmódban funkcionál a veszély hírére [[SPOILER: nem fog azonnal felpattanni, és ripsz-ropsz élmunkássá válni.]], akkor sem, ha az élete múlik rajta. Márpedig a jófiúk bolygójának a lakói így tesznek. Aztán itt vannak a rosszfiúk, vagy hogyan hívjam őket, a hódító rosszizék: amikor ketten maradnak, vajon ki nem látja bennük a hidegháború kétpólusú, önpusztításra is képes, pattanó feszültségű, félelmes rettenetét? 

Szóval úgy jó ez a regény, ahogyan van, és egyben úgy rossz is. De mert a rosszasága abban áll, hogy egy hatalmas, ámde kidolgozatlan lehetőséget rejt magában, sok mindent megbocsátunk neki. S azért gondoljunk bele: az első kiadása 1969-ben jelent meg, a Magvető Kiadó gondozásában!

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_Péter_(író)

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984, ISBN: 9632116011

3,5/5

(2018)

 

 

Ryszard Legutko legutóbb magyarul megjelent könyve, A közönséges ember diadala eddig az év olvasmánya számomra. Arról szól, hogy miként függ össze egymással a kommunizmus és a liberalizmus, hogy miért törvényszerű, hogy a komcsik liberálisokká lettek, és hogy a liberális módszerek miért hajaznak olyan hihetetlen erősséggel a komcsik módszereire. 

Legutkoról semmit sem tudtam, amikor a könyvével találkoztam, pusztán a könyv címe fogott meg. Nagyjából ez volt az a pont, amikor ráébredtem: van irodalma a konzervatív oldalnak is, van színvonalas kritikája a demokráciának és a liberalizmusnak is, sőt, a liberális demokráciának is*. Akkor jött velem szembe John Kekes, Roger Scruton, a Cenzurázva című könyv is. De a kimondottan provokatív című könyv is sokat mondott számomra: A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapja. Mondtam többször: későn érő típus vagyok. 

Legutko lengyel konzervatív, aki katolikus. Mindez együtt. Ráadásul egy lengyel konzervatív katolikus, aki egy időben maga is politizált. Ma már csak tanít és ír. És az írásainak pazarul jó címeket talál. Ez is mennyire jó már: A demokrácia csúfsága. 

Manapság a demokrácia nem lehet csúf, mert manapság a demokrácia az isten. Pardon: az Isten. Mert ami nem demokratikus, az nem lehet emberi. Mert a demokrácia ma egyet jelent a joggal, a humanizmussal és igazsággal. Mármint a retorikában. Mert a gyakorlatban nagyon jól tudjuk, ha máshonnan nem, Alexander Dugin könyvéből, hogy bár a XX. század nagy politikai eszméi (kommunizmus, fasizmus, liberalizmus) közül kiütéssel a liberalizmus maradt életben, és úgy virul, mint előtte semmi, úgy tarol, mint előtte semmi, és úgy eszik meg az emberek, mint előtte semmit, és a felszín alatt alatt olyan okosan aljas módszerekkel dolgozik, mint előtte szinte semmi. Tudjuk, mert mindenhonnan halljuk, hogy a demokrácia bármilyen hibáját csak még több demokráciával gyógyíthatjuk. 

Ahogyan tudhatjuk azt is, hogy a gyakorlatban mit jelent a demokrácia. Túl sokat nem.
Egyfelől a négyévenkénti szavazás jogát, ahol is képviseleti demokráciában szavazhatunk meg embereket, akikről jobbára kutyafülét nem tudunk, így a szavazásaink a legtöbb esetben nem valaki mellett, hanem valakik ellen zajlanak.

Aztán másfelől jelenti a demokrácia, ami ugye a többségi akarati kormányzás lenne, vagy mi, hogy a kisebbségi jogok csípőből felülírják a többség véleményét a kötelező tolerancia és a szabadság nevében. Fittyet hányva arra, hogy sem a tolerancia sem a szabadság nem létezik a viszonyítási pont nélkül. Mert nem mindegy, mivel kell toleránsnak lenni és mire, mitől akarok szabad lenni? Vagyis a gyakorlat azt mutatja, hogy ha valamely kisebbség be tudja magát küzdeni a liberális közgondolkodásmódba, azonnal védettséget fog élvezni a többség véleményével szemben, mert a többségi vélemény azonnal megkapja a maga antiliberális, antidemokratikus jelzőjét (náci, homofób, stb.).

Vagyis a demokrácia mára a kisebbségek liberális diktatúrájává vált. Diktatúra, mert amiről a kisebbség nem akar, arról nem szabad beszélni. (Példa erre, hogy éppen most szembesültem azzal, hogy a címe ellenére egyáltalán nem holokauszt-tagadó könyvnek, sőt, a holokauszt-tagadást erőteljesen ostobaságnak tartó, A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapjá-nak az adatlapját a legnagyobb magyar könyves oldal, a moly.hu eltávolította az adatbázisából. Ha nem az elvi egyetértés miatt tette, hanem a gyűlölettörvénytől való félelem miatt (miközben a könyvnek köze nincs annak tartalmához), akkor is beszédes a történés: voltaképpen digitális könyvégetéssel állunk szemben: a máglya a Delete-gomb). 
A demokrácia mellett a tolerancia a másik szent szó, ám a toleranciával csak azzal szemben kell élni, ami liberális oldalról tolerálható. Erről Legutko is beszél. Többször hallottam, olvastam az értelmetlen mondatot: „Mindennel szemben toleráns vagyok, kivéve az intoleranciát!” (Értelmetlen, mert ha becsületesen vagyok intoleráns az intoleranciával szemben, akkor a saját viszonyulásommal vagyok intoleráns, ergo az intoleranciámban meghasonlok magammal. Arról nem is beszélve, hogy ha nem vagyok becsületes, akkor mindenhol intoleranciát kiáltok, önkényesen határozhatom meg ki és mikor intoleráns, amikor nekem nem tetszik valami.) 

Szóval még ha igaz is lenne a Churchill-nek tulajdonított mondás, miszerint a demokrácia nem jó államforma, csak nem találtak még ki olyat, ami jobb lenne, akkor is el kellene gondolkodnunk, hogy mivel is ajándékozott meg bennünket a politika. Vagy az ördög. 

Legutko jelen könyve nem egy egybefüggő gondolatsort tár elénk, hanem a szerző válogatott esszéit. A fejezetcímek sokadmondók: A civilizációk furcsa háborúja, Európa visszavonulóban, A demokrácia és a respublika, A demokrácia csúfsága, A démosz és az elitek, Az értelmiségi Szürakuszaiban, Az értelmiség és a kommunizmus, A homoszexualitás mint politikai orientáció, Az egyetemi feminizmus, A toleranciáról 
Gondolatok az ellenkultúráról, A társadalom mint áruház, Sir Isaiah, a naiv liberális, A kulturális örökség és a posztmodern találkozása, Három konzervativizmus.

Látható, hogy a nem éppen vaskos kötet írásaiban Legutko nem kicsit markol, bár nem mondhatom, hogy keveset fogna. Gyakorlatilag világos gondolatmenetekkel, ha nem is ízekre szedi, de legalábbis feltárja a liberális demokrácia gondolatmenetének és gyakorlatának egyes szegmenseit. Nem kinyilatkoztat, csupán megállapít. A kötet végére érve a mezei olvasó elgondolkodik, hogy voltaképpen mi a csuda is van, milyen humanistának hangzó politikai maszlagot kajált már be megint? 

Legutko nem támad, hanem kifejt. Nem pusztít, hanem bemutatja a liberális demokrácia működésének egyes elemeit, a hátterének bizonyos momentumait (láthatjuk A közönséges ember diadalá-nak csíráját is). Nem mondom, hogy mindegyik írás érdekfeszítő, azt sem, hogy bármelyik is teljes lenne. Ez nem is lehetséges, hiszen ilyen terjedelemben legfeljebb a problémafelvetésig juthat el a szerző mélységében, de azt mondom, hogy konzervatív gondolkodásba való betekintéshez, a konzervatív szempontból felmerülő alapvető kritikák megismeréséhez kiváló a kötet. Ennek ellenére a másik könyvet sokkal nagyobb bátorsággal ajánlanám bárkinek: sokkal teljesebb, érthetőbb, világosabb. 

* Például: https://moly.hu/polcok/a-liberalizmus-es-a-demokracia-kritikaja?page=1 

 

Attraktor, Máriabesnyő - Gödöllő, 2005, ISBN: 9639580554 · Fordította: Pálfalvi Lajos

 

Azt irtam, hogy a feminista művek kilencvenkilenc százalékát nők írják. De téved, aki ebből arra következtet, hogy van a feminizmusnak egy sajátosan női vonulata. Nincs ilyen. Téved, aki azt hiszi, hogy az egyetemi feministák légiói a mennyiségileg hatalmas túltermelés mellett bármi újat is hoztak a gondolkodásunkba, új elméleti megoldásokat javasoltak, amelyek korábban senkinek sem jutottak eszébe. Nos, nem hoztak semmi újat. 
A mai feminizmus egész- ismétlem, egész- elméleti háttere az irányzaton kívül keletkezett. Ha nem születnek meg Marx, Nietzsche, Freud, Lacan, Foucault és Derrida koncepciói, ez a mai feminizmus nem létezik. Az imént említett nevek – kiegészítve még két-három szerzővel, akiknek szintén helyük van a szellem társadalmi és biológiai determináltságát vizsgáló, emancipációs stratégiákat kidolgozó gondolkodók csoportjában – gyakorlatilag létrehozták mindazt, ami a feminizmus alapjául szolgáló elméleti konstrukciót alkotja. Ha kivonjuk ebből az említett szerzők koncepcióit, nem marad semmi. Aki úgy gondolja, nincs 
igazam, az nevezzen meg legalább egy teoretikus elképzelést amelyet nem mástól kölcsönöztek a feministák. Tehát mindenki, aki viszonylag objektíven tekint az irányzatra – a feministák nem hajlandók erre, mert tagadják, hogy ilyen objektivitás lehetséges –, annak látnia kell, hogy ez a koncepció elméletileg másodlagos, idegen ötletekból tartja fenn magát. Feminista elmélet mint olyan nem létezik. Csak a kortárs humán tudományok eszméinek különféle teoretikus adaptációiról beszélhetünk, erre azért van szükség, hogy a feministák le tudják fordítani erre a zsargonra azt, amit emancipációs projektnek neveznek. Vagyis hatalmas ellentmondásba ütközünk: a feminista művek egyrészt buzgón hirdetik eredetiségüket, alternatív szemléletet kínálnak, másrészt viszont a feminizmuson kívül született eredményekre épülnek.

111–112. (Az egyetemi feminizmus)

 

Gondoljunk bele, hány eredeti gondolat születhet abból az alaptételből – amelyet állandóan explicite kimondanak a feministák –, hogy a szellemi és művészi tevékenységben az író és a filozófus tolla, a festő ecsetje, a szobrász vésője, a karmester és a tanító pálcája a falloszt jelképezi, és segít fenntartani a fallokratikus struktúrákat.

111. (Az egyetemi feminizmus)

 

A mai értelmiségi (és művész) nyilvánvalóan kétszínű. Egyrészt büszkén hirdeti a valóságról alkotott, politikailag biztonságos elméletet, mely szerint semmihez sem passzol semmi teljesen, és semmi alapunk arra, hogy kategorikus ítéleteket fogalmazzunk meg, másrészt viszont állandóan ilyen kategorikus ítéleteket hoz. Bár meg van gyóződve arról, hogy az „ember" csak nyelvi-társadalmi konstrukció, ez cseppet sem zavarja abban, amikor csatlakozik a „nő" védelmében indított keresztes hadjáratokhoz. Az a nézet, mely szerint minden közösség konvencionális, nem áll ellentétben azzal, hogy hatékonyan támogatja a törvényhozást, hadd házasodjanak a homoszexuálisok, és az örökbefogadás jogát se tagadják meg tőlük. 
Bár a lengyel elithez tartozó mozgalmár nők is feltételezik az értékek összemérhetetlenségét, ez nem akadályozta őket abban hogy hisztérikusan egyértelmű hangnemben beszéljenek az abortusztörvényről. Bár meg vannak győződve a morális diszkurzus ambivalenciájáról, ez nem jelentett akadályt a világelit képviselőinek, ők is hasonló, hisztérikusan egyértelmű hangnemben nyilatkoztak Clinton elnök jogi-szexuális természetű megpróbáltatásairól. Ez az elmélet attól sem tartotta vissza híveit, hogy tömegesen avatkozzanak bele a magánéletbe, a szülők és a gyerekek kapcsolatába, megzavarják az oktatási rendszert, a médiát, a nemzetközi struktúrákat, a jogrendet és az erkölcsöket. Nem tartja őket vissza a szellem ideologizálásától. Vitatható, hogy ez az elmélet tényleg biztonságosabb másoknál. Ahhoz viszont kétség nem férhet, hogy a hívei a politikai vakbuzgóság aggasztóan magas szintjén állnak.

70–71. (Az értelmiség Szürakuszaiban)

 

Nem csak arról van szó, hogy a nők vagy a homoszexuálisok beléptek a tegnapi proletárok helyébe, a proletárforradalmat pedig felváltotta az erkölcsi forradalom. Van még egy közös vonásuk az egykori és mai emancipátoroknak: a dogmatizmus. A proletariátus védelmezője nem fogadott el semmiféle ellenérvet, mert a proletariátus vélt vagy valós szenvedései mindegyiket érvénytelenítették, minden bírálót morálisan és szellemileg kompromittáltak. Ma is így járnak el a nők és a homoszexuálisok patrónusai.

69. (Az értelmiség Szürakuszaiban)

 

A naplóim

Gyerekkorom óta írok naplót. De tényleg nagyon gyerekkorom óta. Nem tudom, mennyit fejlődtem az első naplóbejegyzésem óta,  de az biztos, hogy az írásképem egészen megváltozott. Nem lett olvashatóbb, de sokkal egységesebb, mint annak idején. 

A naplóbejegyzéseim jobbára az aktuális, perpillanatnyi érzéseimről szóltak. Nem napi rendszerességgel, mert azt nagyon unalmasnak találtam, hanem amikor olyanom volt, hogy írni kell. Adott időben akár nap, mint nap, de volt, hogy több hónap kihagyással.
Döntő többségében a szerelemről, a szerelmeimről írtam, aztán második lépcsőben az adott bejegyzés idején megélt nyomoraimról, bajokról, a számtalan nevelőanyám (kettő) tüsténkedéseiről, az egyre távolodó, majd negyvenhárom évesen magát halálba ivó édesapámról, a kamaszkor nagy-nagy eszméről, gívpészacsensz, méklávnotwor, vidontnídnoedjukésön, a permanens pénztelenség, a vágyak, és a képmutató felnőtt világtól való viszolygás.

Egyszer leírtam, hogy „Apu semmi más, csak egy güriző szürke kis melós.” Mindig tiszteltem őt. Bennem ez is ott volt a mondat mellett. Huszonnyolc éves volt, amikor Anyu meghalt. Mindkét nagyszülő páros mondta neki, hogy „Ide a gyerekkel, felneveljük, te meg élj, fiatal vagy!”. De Apu nem adott: „Az én fiam, nem adom, én nevelem!” Aztán ebből olyan nagyon semmi sem lett. Dolgoznia kellett, sokat, hogy kifizesse a lakást, amit aztán a harmadik felesége, az áldatlan emlékű, adóhatóságilag köztörvényessé váló Zsuzsanna egy az egyben lenyúlt tőle és tőlem. Maradtam Apu mellett, de a vigasztalhatatlan bánat miatt, következő, majd harmadik feleség ide vagy oda, nem volt ideje, energiája rám. Soha nem csináltunk semmit együtt, nem volt közös programunk, nem voltunk színházban, koncerten, kirándulni, moziban, kiállításon, sehol. Amikor güriző, szürke kis melósnak írtam le őt magamnak, akkor a szavakat úgy is gondoltam: sok óra munka, otthon a Kőbányaik felszisszentése, fotelben tespedés, tévé, alvás. Az aktuális feleségekkel (Anyuval soha) a mindennapi csetepaték, vasárnap húsleves, rántott hús, sült krumpli, ubisali, Jó ebédhez szól a nóta, jobb esetben Szécsi Pál vagy Soltész Rezsó (így, nekem mindig ó-val), mert ők Európa legjobb énekesei. (Apán a Nagy Generáció tagja volt, '46-ban született.) Így valahogy. A naplóbejegyzésem mellett alatt hamarosan ott virított egy piros filccel írott, kalligrafikus mondat. Apu nagyon szépen írt, pedig szakmáját nézve esztergályos volt. A piros mondat, így festett: „Te is abból zabálsz!” Ez kétségtelen volt. Teljesen őszintén írtam alá, ha már a kommunikáció ezen formáját választotta: „Tudom, értékelem is!” De tudtam, úgy sem hiszi el. Én sem hittem volna az ő helyében. Pedig tényleg nem úgy értettem a mondatot, ahogyan első olvasatra hangzik. Csak nem magyaráztam, mert magamnak írtam. 

Aztán volt még egy eset, amikor pofára estem a naplómmal. Én tizenhat voltam, Ági tizenöt. Rettentő szerelmesek voltunk. Úgy imádtam, ahogy volt. Egymás szüzességét vettük el, egymáson tanultuk a másik nem működésének a fortélyos, édes kis titkait, ő volt az első nő (na, jó, mai szememmel lány), akit tetőtől talpig, minden zegzugát megismerve meztelenül láttam. És történt ez az Apuval és Zsuzsával közösen lakott, általam minden szegletében gyűlölt Péterfy Sándor utcai lakásban, ahová Zsuzsa raktári tartozása miatt költöznünk kellett, hogy ne legyen per ellene. Szóval én naiv, leírtam, amit McMurphy olyan plasztikusan válaszol a pszichológusnak, amikor az megkérdezi, hogyan volt képes egy tizenöt (tizennégy?) éves lánnyal lefeküdni. Mentségem legyen, hogy én akkor nem voltam McMuprhy korú. Zsuzsa elolvasta a naplómat. Rutinos volt. 
– Ha az a kis kurva még egyszer feljön ide, azonnal hívom az apját, és elmondok neki mindent kettőtökről! 
Mert én barom azt is leírtam, hogy Árpi bácsi, Ági édesapja korrekt, de szigorú ember. Evidens volt, hogy ha megtudja, hogy Ágival miket művelünk pöre valóságunkban, nekünk annyi, úgy ki leszek onnan vágva, mint a macska kakkantani. S akkor, ugye, sehol sem lehetünk. Ami nyáron még csak-csak, de ősztől? 
Amikor Zsuzsát megkérdeztem, ugyan, honnan tud Ágiról, magától értetődőn azt válaszolta, hogy olvasta a naplómban. S amikor megkérdeztem, miért olvassa a naplómat, azt felelte, mert meg akart ismerni...

A mai napig írogatok néha a soron következő füzetbe. Mára jobbára siratófallá lett a naplóm. Amikor nagyon elegem van ebből-abból, amikor nagyon fáj, hogy a barátaim vagy a túlvilágra, vagy nagyon külföldre, de legalábbis vidékre költöztek, és bizonyos dolgokat nem tudok kinek elmondani, mert csak barátnak lehetne, akkor előveszem. De ezáltal a mai naplóm már meglehetősen depresszív. Nem igazán tükrözi a mindennapi létezésemet, mert azt, hogy Szerelmetesfeleségtársam mellett ébredni, az ő arcát látni meg legelőször a napból, mindig öröm, nos ezt az ember tudja, megéli, de nem írja le minden alkalommal. Maximum a neki vett virágokra írt kis cetlikre, meg régebben az alkalmakra, személyesen neki írt versekben. 

Vagyis nincs kétség: a naplóim soha nem lesznek keresett kordokumentumok, de még a személyiségemet se lehet majd belőlük úgy istenigazán visszafejteni. A gyerekeimről például meglepően keveset írok, pedig akárhogyan is van most az élet, akármennyire keveset találkozunk, akármennyire hiányzik már a fizikai együttlét mindhármunknak, s akármennyire nem nagyon lép egyikünk sem (bár manapság egy kicsit én, egy kicsit te, magam is, a lányom is, a fiam is tettünk ezt-azt, apróságot, de lépést), szóval minden látszat ellenére nagyon fontosak nekem. De azt hiszem, ez a naplómból nem derül ki igazán. Ez sem. 

S azt hiszem, nem derül ki, mert emlékeim szerint egyszer volt, hogy visszaolvastam a naplókat. Nagyon lelkes keresztény korom elején, amikor kíváncsi voltam, vajon annak, hogy rácsudálkoztam Istenre, annak volt-e valami, bármi nyoma az életemben? Aki keres talál. És aki megfelelően rendezi a tényeket, bármit képes bebizonyítani. Nem tudom, nem merem egyértelműen azt mondani, hogy igen, megtaláltam a saját bejegyzéseimen keresztül a tutit. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyetlen egyszer olvastam végig a tizenvalahány füzetet, könyvet. 

Nem találtam érdekfeszítőnek. Jobbára dögunalmas nyavalygás az egész, csak eseti nosztalgiakeltésre alkalmas, de azt is önnön magamnak. Amikor szépirodalmat próbáltam írni, bármely életkoromban, az sokkal jobb volt. Igaz, más és más a célja. 

És akkor itt van ez a naplóregény. 

Macskaköröm

A Macskaköröm főhőse egy tizennégy-tizenöt éves, kicsit molett, szemüveges kislány. Akinek nincsen más dolga, mint az élete apróságait megosztani a naplójával. Ezekben az apróságokban természetesem a királyi hely önnön személye, a szerelmei, pontosabban a szerelme, a barátságai, a családja és a napi események. Mintha a saját naplómat olvasnám, csak nekem nem volt ilyen jó humorom.

Sohonyai Edit pazar naplót készített a főhőse számára. Tökre elhiszem, hogy ez egy napló. És tökre elhiszem, hogy egy kilencvenes évekbeli, tízes évei közepén járó kamaszlány naplója. Egyfelől, mert a naplóbejegyzésének gyakorlatilag nincsen sem belső, sem egymással összefüggő szerkezete. Nem mondhatjuk, hogy elindul valahonnan és eljut valahová. Ahogyan a saját naplóim is teljesen ugyanezt a sémát mutatják. A napló célja a pillanatnyi helyzetre való ilyen-olyan szintű reflektálás. És mire reflektál egy kamasz? Amire a Macskaköröm főhősei is, s amit fentebb felsoroltam: hormonok, barátság, család, suli, saját, piti célok. 

Ez az erőssége a Macskaköröm-nek. Nagyon nagy erőssége: hihető, hogy egy naplót olvasunk. Ám ez a gyengéje is. De volt egy pillanat, amikor azt vettem észre, hogy amikor a moly.hu-n olvasom a könyvből vett idézeteket, azok kiragadva valahogy sokkal erősebbek, mint a szövegösszefüggésben olvasva. Mert úgy piszok jók. Nem értettem a dolgot, gondolkodni, majd figyelni kezdtem. És azt vettem észre, hogy a könyvnek gyakorlatilag nincsen története. Ami van, a mondjuk olyan, mintha nem lenne. De van stílusa. Nagyon sokat jelent a stílus. Lám, nagy népszerűségnek is örvend ez a kisregény. Háromszor kiadták, az értékelése kilencven százalékos. S ezt egészen biztosan annak köszönheti, hogy van stílusa, humora, hogy bizonyos pontokon nagyon kedvesen szókimondó, hogy elhisszük, egy naplót olvasunk. S biztosan nem annak, hogy átélünk valami történetből fakadó katarzist, hogy a mondanivalóval megfogjuk az Isten szellemi lábát (hogy legyen már valami teljes képzavar). Mert ez utóbbiak biztosan nem igazak a könyvre. A magam részéről azt vettem észre, hogy a hetvenedik oldal táján unatkozni kezdtem. Csak mint a saját naplóm olvasásakor, amikor kerestem Isten nyomait az életemben. Mondjuk ott rátett még egy lapáttal, hogy tudtam, mire fut ki a sztori. Itt viszont, ott a hetvenedik oldalánál elkezdett nem érdekelni, hogy mire fut ki? Illetve az, hogy mire fut ki, az igen, de a hogyan jutunk oda, nos, az már nem. Mert az már látszott, hogy a napi események mindössze napi események, az egésszel nagy összefüggéseket botorság keresni. Mint Vavyan Fable írásaiban: a stílus nem az egészet szolgálja, hanem a rekeszizmok munkálását, a részletek nem egy nagy mozaik részei, hanem az író pillanatnyi ötletei. Ami nem baj. Ami nem feltétlenül baj. De nekem olyan nagyon nem jön be. Mert kell nekem mindig széllel szemben...

Arról nem beszélve, hogy a birtokomban a szerző által illusztrált kiadás van. Ami szintén nem erősíti a könyv szellemiségét és lehetséges üzenetét. Jó ötlet volt a későbbi kiadások számára grafikust váltani, nagyon jó, s pláne, hogy ez a grafikus Sajdik Ferenc lett!

Egy bágyadt kísérletet teszek még a folytatással, hátha... De tartok tőle, hogy nem fogja az sem elérni a kamasz-naplóregénynek azt a szintjét, amit minden hibája ellenére Szilvási elért az Egymás szemében-nel. (Amit egyébként Ági adott a kezembe. A könyvet többször olvastam, és minden coclizmusa ellenére mindig tetszett. Szilvásit ezen kívül nem szerettem meg.) Akivel három évig voltunk együtt, és kamaszkorban ez nem kevés!. S bár nagyon csúfan ért véget a kapcsolatunk, mégis életem szép három éve volt ez a három év. Na, jó, kettő és fél. Majdnem napra pontosan addig tartott, mint harmadik anyámmal (én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt) való kapcsolat. És ebben ne lássam meg Isten gondviselésének a ténykedését? :-)

 

3,5/5

(2018)

Háttér

Volt egy idő, amikor viszonylag sok pszichológiai témájú könyvet olvastam. Jobbára önfejlesztés gyanánt. Idővel aztán meg a gyereknevelésből fakadón, hogy okosabb és bölcsebb legyek. Nem hiszem, hogy nagy sikerrel jártam.
De ahogy teltek-múltak az évek, egyre kevesebb ilyen könyv került a kezembe, mert egyre kevésbé hiszek abban, hogy a pszichológiával sokkal előrébb vagyunk. Már ami a megoldásokat illeti. Nem segített ebben az sem, hogy amikor pszichológusokkal lett dolgom, bár nem az én személyem miatt, nagyjából odáig jutottunk, hogy megfogalmazták cihológiaiul, amit úgyis tudtunk, viszont marha sokat kellett érte fizetni. De sem megoldás, sem iránymutatás nem volt. De komolyan semmi. Ötlet is csak egy olyan basszusvalamitkellmondanom. Meg kellett kérdeznem a cihómókustól, hogy most komolyan ennyi, ezért csesztünk el a rendelőjében ennyi időt? Ezért.
Szóval egy ideje nem olvasok pszichológiai témájú könyveket.

Amiért erre a könyvre rávetődtem, annak az oka roppant egyszerű. Érintve vagyok. Nem mint címszereplő. Aki ismer, tudja, nem vagyok sem agresszor, sem manipulátor. De mert van a környezetemben valaki, aki mindkettő, így már nálam is alakul a dolog. Az illető része a mindennapjaimnak.

Kezdetben segíteni akartam neki. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a nagyon sok idő, felfogtam, hogy rá is igaz, hogy segíteni csak annak lehet, aki hagyja. Ő viszont a problémát sem fogja fel… :-(
Számára egyetlen dolog létezik, egyetlen cél lebeg csak a szeme előtt: kivétel nélkül minden szituációból játszmát csinálni, és kivétel nélkül minden játszmát megnyerni. Senki más akarata nem érvényesülhet sehol, semmiben. Akkor is feltétlenül neki kell győznie, ha az sem a rövid, sem a hosszú távú érdekeivel nem egyezik meg. Mert nem a cél a fontos. Cél, célok nincsenek. Hacsak magát a mindenáron való győzelmet nem tekintjük annak. De mondom, a játszma-győzelme nagyon-nagyon sok esetben éppen a saját érdekeit rombolja. Elképesztő!

Pár éve a Balaton partján kirobbant belőlem ezzel a személlyel kapcsolatban két-három napló-oldal. Szinte már szűköltem miatta a tehetetlenségtől. S jobb, hogy szűköltem, mert ha nem ezt teszem, hanem valami mást, az már büntető-törvénykönyvi esemény lett volna. A naplómban nyoma van, hogy kitaláltam egy új pszichológiai fogalmat, úgy hívják, pragmatikus erkölcs. A lényege, hogy a célszemélyem nem erkölcstelen. Van neki olyanja. Igaz, az erkölcsös viselkedést kizárólag mástól várja el, de mindenki mástól, és mindenkitől maradéktalanul. Őszinte és mély a felháborodása, ha a mindenki más nem az elvárásai szerint teljesít. Tisztában van az erkölcsi kategóriákkal, követelményekkel,, az ok-okozatokkal, ám egyirányú utcaként éli meg ezeket a mindennapokban: maga felé evidenciaként, a maga részéről, mások felé ellenben magasról tesz az egészre.

A kommunikációja valami hihetetlen! Megszámolni sem tudom, hány olyan eset volt, amikor a reakciói következtében beállt nálam a kékhalál, újra kellett boot-olnom a rendszeremet, s csak pár perc néma pszichés gyász után voltam képes megszólalni. Hogy kedvenc, Svájcban élő barátomat idézzem, a kommunikációjának a döntő része hasonlóan zajlik:
– Figyelj, a macskád már megint a küszöbömre szart!
– Jó, de vedd már észre, rajtad meg sárga nyakkendő van!
Ugye, hogy ugye?

A támadás, a védekezés, a mellébeszélés, a tagadás, a hárítás, a felelősség eltolása, mind-mind lételeme. Ha kell, agresszorból másodperceken belül válik áldozattá, akiért minimum zokogni illik.
A valósággal meglehetősen sajátos kapcsolata van, ha érted, mire gondolok. Egyfelől ha kinyitja a száját, és levegőt vesz, már azt is nehezen tudom elhinni. Másrészt a történések interpretációja már ezerszer nyomatékosította, hogy annak, amit hallok, annak a felét sem szabad készpénznek venni, mert a dolgok mindig úgy történnek, hogy az neki rossz legyen, ám ebben a személyének természetesen semmi része nincsen, ő mindössze mások és körülmények kegyetlen összjátékának a martaléka.

Hosszú-hosszú évek óta tehetetlen vagyok vele szemben. El kell ismernem, elismerőn, szégyenkezve, bárhogyan: ő győzött. Nincsen ellenszerem, nincsen módszerem, nincsen érvem, nincsen megfelelő motivációs eszközöm. Tény, már nincsen türelmem sem, sőt, odáig jutottam, hogy már nincsen bennem különösebb segítőszándék sem (vö.: segíteni annak lehet…). Érzelmileg már nagyon régen képtelen vagyok mellé állni. Nyilván. Megalázott vagyok, tehetetlen, frusztrált, dühös és türelmetlen. Nem mintha őt ezzel manipulálni akarnám. Meg sem próbálom. Már megtettem. Ezt is, mint annyi minden mást.

Nincs benne egy szikrányi cselekvőkész empátia sem. Tudja, mit okoz, tudja, a szavainak, tetteinek mi a következménye. Nagyon pontosan tudja. Csak valami hihetetlenül, rohadtul nem érdekli. Tudja, az érzéseimmel nekem kell valamit kezdenem, az nem az ő dolga. És nincs igaza? (Mindjárt hányok!)

Az érzéseimet már nagyon régen nem szégyellem sem mások, sem önmagam előtt. S ez nálam nagyon nagy dolog. Maximum bizonyos kapcsolatokban rejlő fullasztón fárasztó következmények miatt cizellálom őket a kommunikációmban.

 

A könyv

Kell-e folytatnom, miért csaptam le erre a könyvre, mint tyúk a takonyra? Aki fuldoklik, annak a szalmaszál is mentőövnek tűnik. Ugye?

S ahogyan olvasni kezdtem, hallelújázásba fogtam. Igen, ez az, erre vártam, ezt kerestem! Úgy van, nem beteg a célszemélyem! Úgy van, nem pátyolgatni kell, ezt mondom évek óta magam is! A pátyolgatással csak visszanyal a fagyi, semmi nem fog semerre sem menni, csak még mélyebbre merülünk az iszapbirkózás közben. Úgy van, szembe kell vele állni, ki kell mondani a frankót, keményen meg kell szabni a határokat, nyíltan meg kell fogalmazni számára a kommunikációja tarthatatlan problémáit, a cselekedeteit, az über-önzését! Minősíteni nem szabad. Öööö… ez már nem megy. Nagyon sokáig működött. Most már képtelen vagyok rá.

Olvastam, olvastam a könyvet, és ujjongtam: igen, erről van szó, úgy van, ezt élem meg, feketén-fehéren itt van a célszemélyem jellemzése, a reakciói, a módszerei, persze, pont így, pont ezt ő is. Ez az örvendezés úgy addig a fejezetig meg is maradt bennem, amíg a megoldást taglaló részhez el nem értünk.

Isten látja lelkemet, amióta tudom, hogy léteznek (Eric Berne: Emberi játszmák első magyar megjelenése), azóta iparkodom kerülni a játszmákat. Legalább azokkal, akik a szívem csücskei. Majd húsz évig kevesebb sikerrel. Amióta Szerelmetesfeleségtársamat ismerem, azóta sokkal többel. Vannak nagyon komoly tanulságai egy válásnak és következményeinek. (Bár manapság gyanakszom, hogy valami körmönfont módon mégis csúszunk bele valamibe, pedig sok hosszú évig nagyon büszkék voltunk rá, hogy mi nem játszmázunk.)
Tehát tisztában vagyok vele, hogy egy agresszív, manipulatív személlyel kapcsolatban, vagy ahogyan Simon hívja, egy karakterzavaros emberrel óhatatlanul kialakulnak játszmák. Ő ezekből él. Nem tud máshogyan létezni, kommunikálni.

Szóval jött az a fejezet, ami a megoldástokra világit rá. Minden bizonnyal túl nagy elvárásokkal voltam felé, a saját élethelyzetemből kiindulva.

Mert azt mondja, ismerjük az agresszor manipulátorok technikáit. Fel is sorolja őket. Nagyjából ismertem.

Aztán azt mondja, ismerjük saját magunkat, és tudatosítsuk, hogy a manipulátor-agresszorokat nem fogjuk tudni megváltoztatni, sokkal előbb magunkat. Hökk! Akkor minek a könyv?

Aztán mégis jönnek a tanácsok, hogyan állhatunk ellen, hogy változzon a kapcsolat, és még példákat is kapunk rá, hogy X. és Y. milyen kis konzekvensek voltak, és lám-lám, életük agresszor-manipulátorai igen gyorsan észbe kaptak.

Én meg csak lestem, mint a moziban, mert aztán a könyv sitty-sutty véget ért. Még annyit se tudtam mondani, hogy bocsi, de a technikákat, tanácsokat jobbára próbáltam alkalmazni, vagy béna vagyok, vagy a könyv alanyai mocsok ügyesek, vagy az ő manipulátor-agresszoraik nem voltak olyan konzekvensek, mint az enyém, de a sztorik, amiket olvastam, nevetségesen kispályások, séróból mondom, hogy a saját agresszor-manipulátorom hogyan reagálna. Mondom, mert ismerem, mert borítékolom a dolgait, a szavait, a reakcióit.

Vagyis nálam kudarcot vallott a könyv. A gondfeltárás pöpec, a manipulátor-agresszorok bemutatása nagyon a helyén van, a gyakorlat ellenben harmatgyenge. Mert nézzük csak azt a tényt, hogy akinek van hasonló gyötrője, magát a gyötrőt, a módszereit pompásan ismeri, de az ellene, vele szemben alkalmazható ellenszereket, praktikákat nem annyira. Viszont a könyv tartalmi eloszlása olyan, mint a magyar parlament: kétharmad az első rész, egyharmad a megoldás, de annak semmi ereje.

[csüggedten]: Így passz, megy vissza a Rukkolára.

 

Háttér, 2009, ISBN: 9639365889

3/5

(2018)

Heltai Jenő nem a legjelentősebb magyar író. Ennek ellenére folyamatosan olvasott, művei rendre megjelennek, jelentős színpadi sikereket ért el, több művét képregényesítették.

Részemről egészen fiatalon találkoztam a nevével: valamelyik napilap sorozatban közölt képregényeket, minden egyes számban négy-öt kockát, az utolsó előtti oldalon. Az első képregény, amivel találkoztam Heltai Ezerkettedik éjszaká-jának adaptációja volt, Korcsmáros Pál rajzaival. Egy első intellektuális szerelem kezdete volt ez.

Aztán évekkel később jött A néma levente paródiája, Antal Imrével. Aztán még néhány képregényváltozatával a műveinek: A 111-es, Jaguár, VII. Emmánuel, Kiskirályok, Family Hotel, hol Korcsmáros, hol Zorád Ernő rajzaival. Aztán a képregényekből kiindulva ugyanezeknek az eredetijével is.

Nagy meglepetés volt mindegyik kisregény. Egyfelől a humora miatt. Másfelől a groteszksége, az abszurditása végett. De mindegyik megnyert magának.

Heltainak ezen művei számomra felsorakoznak, sőt, inkább az élére állnak annak az irodalmi vonalnak, amit Vaszary Gábor, Aszlányi Károly és Vaszary János képviselt. Romantikus, érzelmes, mulatságos és Heltai egy-egy művében hozzátesz valami kis Kosztolányit is.

Ezt a most olvasott kötetet az új kaszásdűlői könyvmegállóban találtam. Már az első mondata megnyert magának: Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk.

Megnyert, mert negyvenévesen váltam. Igaz, én tizenhét év után. Huszonnégy voltam, amikor házultam. Amikor életem nője, sSerelmetesfeleségtársam később megkérdezte, voltaképpen miért is nősültem először, kicsit úgy jártam, mint Uma Thurman által alakított Menyasszony a Kill Bill 2-ben, amikor Kill Bill igazságszérumot adott be neki, és megkérdezte, miért csalta meg őt. A nő zokogva válaszolta (az igazságszérum hatása alatt!): – Nem tudom!

Szóval elolvastam ezt az első bekezdést, és magamhoz öleltem a könyvet: – Jössz velem, kis barátom!
Annyira jött, hogy minden mást félretettem.

Két kisregény van a kötetben. Két nagyon nem egy stílusú, hangulatú, mondanivalójú kisregény.

MÁSODIK FELESÉGEM

A Második feleségem egy habkönnyű, különösebb súly nélküli, ám roppant szórakoztató, mulatságos komédia a házasságról, a szerelemről, a férfi és nő, férj és feleség kapcsolatáról. Csak azon csudálkozom, hogy nem született filmverziója, hiszen annyira, de annyira simán olyan, mint a harmincas-negyvenes évek habkönnyű, de feledhetetlen magyar komédiái. Ráadásul eredetileg 1912-ben jelent meg, tehát még simán helyén lett volna kronológiailag is.

Tamás és a felesége Lenke négy év házasság után rájönnek, hogy képtelenek együtt élni. Elhatározzák, hogy elválnak, de Lenke azt a kikötést teszi, hogy rendben, válik, de előbb keressenek neki új férjét, nem akar két szék között a földön kikötni. Tamás reálisnak találja a felesége feltételét, így rendkívül mulatságos bonyodalmakkal kezdetét veszi hát a férjvadászat. Férj és feleség összedolgoznak, hogy a feleségnek összehozzanak egy minél jobb partit. Az összehozás közben mindkettőjük számára meglepő dolgok derülnek ki a másikról. Amit az imént leírtam, olyan, mint egy vacak filmismertető, de ha többet, közelebbit írok, az vastagon spoiler. Legyen elég annyi, hogy jó, nem életszerű, amit olvasunk (bár ki tudja, ahogy elnézegetem a tág baráti kör párkapcsolatait, még akár bele is fér) a kisregény letehetetlen, és többször hangosan felröhögtem az olvasásakor. Mondom: pompás szórakozás!

5/5

ÉLETKE

Tekintsünk el attól az egyébként is csak engem érdeklő és befolyásoló ténytől, hogy az exem szólított engem Életkének, amikor szerinte valami helyteleníthetőt mondtam vagy tettem. Ezáltal számomra a hülyebaromállattínóökör rokonértelmű szava az Életke. Ehhez Heltainak semmi köze nincsen, ez az én magánügyem. Ahogy ahhoz sincsen köze, hogy a könyv címét én először egybeolvastam: Második feleségem, Életke. Ami számomra azért volt képzavar, mert valóban, Szerelmetesfeleségtársam a második feleségem, de ugye az első szólított engem Életkének, ráadásul a fenti, elítélő értelemben. De azért ezek mégiscsak csatlakozási pontok. 

Ez egészen más kategóriájú, hangulatú, mondanivalójú kisregény. Életke egy kislány. Lelkileg teljesen egészséges, értelmes kislány, aki púposan, testileg csodacsúnyának született. De az arca és a lelke szép. Az őt körülvevő világ viszont egyáltalán nem az: Magyarországon vagyunk, az első világháború alatti és az azt követő időben. Életke édesapja, az asztalosmester meghal a háborúban, az édesanyja a testvére tanácsára átalakítja a műhelyt, és vendéglőt nyit belőle, hogy meg tudjanak élni. Azonban az új életbe, a vállalkozásba Életke nem fér bele. Őt a nagybácsi tanácsára beadja az édesanyja a nyomorék gyerekek intézetébe. Életke különleges érzékkel megáldott varrónővé lesz, aki a ragyogó kisugárzásánál fogva feledtetni tudja testi torzságát is. És tizenhat éves lesz…

Nem tudom, mi indította Heltait ennek a kisregénynek a megírására. Ahogy indul a történet, az a benyomásom támadt, hogy valamiféle magyar Copperfield Dávid vagy Twist Olivér lesz belőle. Bevallom egyiket sem szerettem soha, érdeklődés hiányában többszöri nekifutással végleg feladtam mindkettőt. Ezért nem lettem túl lelkes Életkével kapcsolatban sem. Aztán valahogy finomodott a történet, Heltai néhány ponton kimondottan szépen írt, gyönyörűen érzékeltetett, különösen Életke és a befolyásolható édesanyja változó, finoman torzuló kapcsolatát.

Aztán valahol kap egy leheletnyi gellert az egész, hogy aztán visszatérjen az eredeti nyomsávba, de akkor meg véget ér Életke története. Amikor Életke szembesül azzal, hogy testi fogyatéka ellenére nőként is érhet el sikereket, s hogy akaratát használva szembe fordulhat a családdal, ott valami olyan érzésem támadt, mintha a harmincas évek politikailag korrekt Csodácská-ját olvastam volna. Ami persze eget verő butaság, sok szempontból. De valahogy nem tudtam ettől az érzéstől megszabadulni. Bizonyára sokat elmond rólam, vagy erről a PC-uralta világról, de valahogy innen lanyhult is az érdeklődésem. Erről nem Heltai tehet. De nem is sikerült visszaszereznie a figyelmemet. Aminek az is az oka, hogy igazi konfliktus nincs is a történetben, mozaikok vannak, amelyek egyszer csak, nagyjából minden érthető ok nélkül megszakadnak. Rá tudok húzni egy erőltetett magyarázatot (Életke az által, hogy rövid időn belül ketten is feleségül akarják venni, ráadásul eltérő korosztálybeliek, megérti, hogy vannak külső-belső értékei, evégett nem kell kapkodnia, mintegy fittyet hányhat a testi hátrányaira), de nem akarok ilyet tenni. Egyfelől nem akarom megmondani Heltai véleményét, másfelől, bevallom, annyira nem is került hozzám közel ez az egész Életke dolog, hogy bármilyen szinten küzdjek érte, vele, ellene. 

3/5

Szépirodalmi, Budapest, 1963, 286 oldal

 (2018)  

A leány nagyon szép volt és fönségesen, magasztosan buta. Egészséges lényén azonban nem az a jóleső, szelíd butaság ömlött el, amely ránk, férfiakra olyan jótékonyan, megnyugtatóan hat, mint a jeges borogatás. Nem. Ez a leány konokul, megátalkodottan, gonoszul buta volt. Azt a butaságot sugározta ki, amelynek a nyomában fogak csikorgatása, fejek falbaverése fakad. Azt a butaságot, amelynek bűvkörében élni pokol; azt a félelmetes, ijesztő butaságot, amely megbocsáthatóvá teszi a gyilkosságot és kívánatossá az öngyilkosságot. Ez a butaság természetfölötti volt, ez előtt le kellett tenni a kalapot, ez előtt le kellett borulni […] (64.)

 

– Tudja mit? Mára kegyelmezzünk meg egymásnak… Ne törjük a fejünket. Úgy sem jut eszünkbe semmi. Kössünk mára fegyverszünetet, éljünk jól, jókedvűen, kedvesen, ahogy olyan emberekhez illik, akik nem szeretik egymást… (74.)

Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk. (7.)

 

 

 

Jó kis történet, muris alapötlettel, és vicces végkifejlettel. Asterix faluján kívül, egy másik gall faluban helyzet van: a falut egy hatalmas árok osztja ketté. De nem csupán a falut, hanem annak lakóit is, az árok mindkét partján külön vezér uralkodik, egy folyton-folyt egymásra acsarkodó testvérpár. Az ő egymás iránti gyűlöletük tönkre teszi az árok mindkét partján lakók életét. Az egyik vezérnek fia, a másiknak lánya van, akik természetesen egymásba szeretnek, mintegy létrehozva az ókori Rómeó és Júlia történetét. Uderzo, aki kivételesen egyedül jegyzi ezt a történetet, fel is használja önnön ötletét, és rajzol néhány szép képet. Ami nem annyira jellemző az Asterix-kötetekre. Illetve nem a szép képek jellemzők rájuk. A fiú neve Comix (hatalmas!).
Aztán amikor az egyik vezér úgy dönt, hogy a rómaiak segítségét kéri a másik vezér ellen, a másik vezér fia annyira besokalódik, hogy elindul Asterix falujában segítséget kérni az apák áldatlan belső háborújának véget vetése érdekében. Asterix ezúttal nem csupán Obelix, hanem Csodaturmix társaságában kel útra. Sejthetitek!

Tényleg muris, sőt, ha akarom, tanulságos is a történet, még ha sovánka is a tanulság. De amit a Csodaturmix főzetei művelnek a rómaiakkal, az valami csuda muris, azám!

Csak egy valamit nem értek: az a zöld kis gall Hanyistók hogy a fenébe keveredett a történetbe? Csúnya is, észszerűtlen is, megmagyarázatlan is, marhára ki is lóg. Nem a szerepe miatt, az teljesen rendben van, hanem a faji hovatartozása és ebből fakadó rútsága miatt. 

Valamint valahogy most hiányzottak a történet korából kilógó, valós személyek karikatúráját ábrázoló szereplők, és kiszólások. Bár éppen Comix esetében van olyan érzésem, hogy a való világban ő is valaki. Az Asterix-füzetekhez képest az ő alakja is kilóg: egyszerűen túl reális, túl valós, túl szép. De a kilógás nem zavaró, csak kapunk némi ízelítőt, mi lenne, ha Uderzo szuperhősöst rajzolna.

(2018)

A Pók utcai lakótelep gyermek-Könyvmegállójában találtam rá tegnap erre a könyvjelzőnyi kamaszkönyvre. Szerelmetesfeleségtársammal kiültünk a pünkösdfürdői Duna-partra, nagyon kellemes, meleg idő volt, kiterítettük a felsőinket a betonra, ittunk egy kis cserszegi fűszerest, nézegettük a kacsákat, hallgattuk a csöndet, majd hanyatt dőltünk. Életem párja elszunyókált, én pedig beleolvastam a könyvmegállókból (mert voltunk a CBA előtti felnőtt megállónál is) elhozott könyvekbe. Ez maradt a kezemben. Amíg csudálatos asszonyom szunyókált, nagyjából végig is olvastam.

A történet végtelenül egyszerű. Angliában vagyunk, valami nagyvárosban, talán Londonban. De annak a külvárosában. Mintegy a Dzsumbujban. Az írónő nem gátlásos, őszintén bemutatja a főhőseit: műveletlen, szókincs nélküli, bot egyszerűségű diákok, szüleik és szomszédaik. Mintha az angol Üvegtigris kamasz verzióját néznénk. Adva van egy tannéni, aki szeretne valamit kihozni a srácokból, ezért megszervez egy középkori élőképet. (Amit a srácok élőgépnek értenek. Egyébként a könyv néhány jó poénja ugyanezen séma szerint csattan el: a Dzsumbuj, ami a könyvben egyébként Gazrét lakó hallanak valamit, de mert a szókincsük a pitypangok szintjén vegetál, nem értik és valami bődületes baromságot hallanak ki belőle. Például? Ha van monostor, akkor kell lennie sztereostornak, ha már ostor. A hatóságilag az hátsóilag. A színésziskola az színes iskola. És így tovább.) Aztán akad egy alig foglalkoztatott színész, aki kitalálja, hogy csináljanak egy filmet Gazrétről, aminek gyerekek a főszereplői. Csak a nyersanyagok árát kell összetarhálni. És lőn. És mindenki ügyes, kafa lesz a film, a főszereplő skac különösen jó benne, egy tanácsi (!) dolgozót alakít, aki mindenbe beleköt. De ő is olyan jó fej, hogy aztán tökre tetszik neki a karakír. És az állástalan színész állást kap. És a főszereplő skac elhatározza, hogy színésziskolába megy, és a bot egyszerűségű szülei helyett meg is írja a jelentkezési lapot (bot egyszerűen).
És ennyi.

Igazából fogalmam sincs, hogy mi ez? Mondom, leginkább angol, kamasz Üvegtigris-ként tudom értelmezni. De így a szereplőket nem szeretjük, nincs is időnk megszeretni, sokkal inkább pusztán nevetünk rajtunk. S mert rövid a könyv, hosszabban meg valószínűleg le is tennénk, azonosulni sem tudunk velük, pusztán egy kicsit felülről tekinteni rájuk.
Lehetne az az üzenet, hogy csak mutatni kell ennek a lecsúszott vagy lent született rétegnek valami értelmes célt, és némi értetlen vonakodás után odaáll mellé, de ez annyira naiv, annyira béna üzenet, hogy ember nincsen, aki elhiszi. Ez akkora öngól, mint például a Doktor Szöszi története.

Az is lehetne üzenet, hogy minden ember értékes, csak meg kell találni az értékét. Ez még igaz is. De azért képzeljük el, amikor a kamasz főhősünk olyan angollal, amit beszél, és amit a fordítás is kiemel, ezzel a vidék-alsói tájszólásos vót-okkal, akkó-kal, miegymásokkal teletűzdelt nem éppen oxfordi angollal megjelenik a suliban, és megszólal… Nem kell hozzá élénk fantázia.
Vagy az, hogy éld az életedet, és úgyis szembejön jön majd a Nagy Lehetőség? Hááát…, nem tudom.

Voltaképpen az egész olyan nem tudom…

 

Hiánypótlás 4.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ez egy kicsikét umbuldált értékelés, lesz, mint az előző köteté is volt. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas, rövidebb, cincált verzió.

A második Csutak-történet. Álomszerűbb, néhol szürreális, de döntőn még mindig reális. A történet roppant egyszerű: egy fuvarosnő meg akar szabadulni kiszolgált, sovány, szürke gebéjétől, akibe Csutak beleszeret, megmenti és elrejti ide-oda, de az események végül elsodorják a paripának egyáltalán nem nevezhető pacit.

Mivel a könyvnek, ugye, van előzménye, adja magát az összehasonlítás önkéntélen kényszere. Ahogy az első résznél írtam, Csutak egy csetlő-botló, mély érzésű, de gyenge akaratú figura, aki a tápláléklánc legalján vegetál a kis szép lelkével. Itt azonban történik vele valami. Nem nagy dolog, de határozottan megfogható: Csutak bár egyéniség volt eddig is, jellemmé is lesz. A ló iránti szimpátiája, a gondoskodás kényszere, az elrejtés, a táplálás szükségszerűsége határozott döntéseket vált ki belőle. S bár a többiek szemében Csutak még mindig csak olyan kis vállon veregetős Csutikám, az eseményeket, ahol kompetenciája, már Csutak irányítja. 

A történet voltaképpen önállóan is olvasható, de mégis onnan folytatódik, ahol az első kötet abbahagyta. Csak mégis máshonnan: az eddigi barátokat szétszórta, elsodorta az élet, emlékké, nosztalgiává váltak. Az első kötet eseményei pedig bevonultak a Nagy Történetek sorába. Ebben a kötetben is vannak barátok, de valahogy színtelenebbek, szürkébbek, névvel is névtelenek. De kétségtelenül ott vannak Csutak mellett. 

De Csutak továbbra is magányos. A szürke ló iránti felelősségvállalás, a gondoskodás kényszere, a szeretet egy magasabb szintre emeli Csutakot, de a magánya ettől nem oldódik. Viszont amíg az első kötetben az öreg deszkakerítés volt a partnere, addig itt a már egy élőlény, a ló válik azzá. 

A történetben felbukkan a Csutak szemében legendássá nőtt alakú Színes Géza. Az alakja azonban már nem az a nemes, nagylelkű figura, aki az első kötetben volt. Mándy csudálatosan érzékelteti, hogyan szakadnak el egymástól a srácok. Csutak még kapaszkodik a régi kapcsolatba, de Géza már egészen máshol tart, számára a múlt nem legenda, a múlt alakjai nem a Nagy Barátságok, hanem csak vállon veregetni való, felületes figyelmet érdemlő díszletek. Színes Géza már képtelen megérteni a szürke ló dolgát, a reakciója a lesajnálás. S bár ez persze roppant fájdalmas, miközben idegenkedünk a színésszé lett Géza felnőttsége felett, be kell látnunk, hogy Csutak dolga ezzel a szürke lóval, bármilyen heroikus küzd, bármilyen nemes céljai és motivációi vannak, halálra ítélt és felesleges. Így bármennyire visszatetsző Géza reakciója, igaza van a tényeket illetőn. Amiben nincsen: már képtelen megérteni Csutakot. Nem azonos a világ, amiben élnek. Az a jelenet, amiben ez egyértelműen kiderül, szerintem testvér-jelenete finomságban, fájdalomban, apró rezdülésekben a Nagy generáció című film azon zseniális jelentének, amikor az Amerikába disszidált Réb (Cserhalmi György) és Makai (Eperjes Károly) sok-sok év után újra találkoznak egy pesti kocsmában. Barátok voltak, de Réb gyakorlatilag itt hagyta a niemand Makait, és nélküle disszidált. Az elmúlt évek azonban überelik ezt a jellemtelenséget, marad a Nagy Múlt. Cserhalmi és Eperjes valami zseniális ebben a jelenetben! No, valami ilyesmi kis finomságokat hoz Csutak és Géza jelenete, amikor az előbbi beavatja az utóbbit a ló történetébe (lásd alább az idézetet!) Az árulás Csutakék esetében is szerves része a kapcsolat alakulásának: Géza elárulja a lovat, így Csutakot is. A saját jelenlegi céljai fontosabbá válnak, mint amennyire régi barátságuk fontos számára. 

Csutak új barátai sem az igazi barátok. Azért nem, mert bár engedelmeskednek neki, de Csutak céljai nem az ő céljaik. A ló nem a barátjuk, nem megmenteni való élet, mindössze egy izgalmas buli. Amikor Géza és a filmesek megjelennek képben, az új barátok céljai az idealizmustól a realitások felé fordulnak. A ló értelmetlen, mert eleve bukásra ítélt bújtatgatása semmiben sem különbözik az azonnali színészi álmoktól, a forgatókönyv-írástól vagy a kaszkadőrségtől, amikkel a barátok pár napon belül előállnak, bízva abban, hogy pusztán annyi elég lesz a megvalósításhoz, hogy Csutak ismeri Színes Gézát. A Csutakban munkálkodó idealista naivitás a kapcsolat jegyében serkentett tevékenységre. A barátokban munkálkodó naivitás pusztán a felemelkedést, a materiális célok elérését kívánta. Ezáltal Csutak minden naivitása ellenére magasabb erkölcsi kategóriát képvisel. De persze erkölcsi magasság ide, materiális célok oda, a naivitást bebukja mindenki, egytől egyig. Csak Csutak legalább szimpatikus mindvégig.

*

A Csutak és a szürke ló jó könyv. Nem egyenletes, a befejezése például kicsit ok és cél nélkülien szürreális, de ennek ellenére kedves, pompásan megírt regény. Erre is igaz, mint az első kötetre: nincs gyerek és felnőtt irodalom, csak irodalom van. Annak ellenére, hogy vélem, a mai tizenévesek nem tudnának mit kezdeni ezzel a könyvvel. Szóval ez szürke lovas történet a kapcsolatokról szól. A viszonosság fontosságáról. Arról, hogy egyoldalú kapcsolat nincsen, mert az nem kapcsolat. Szegény, lúzer Csutak megpróbálja mindenfelé belepakolni a teljes mivoltát a kapcsolatokba, a barátai, a ló, Színes Géza felé, de sehonnan nem kapja vissza a töredékét sem annak, amit belepakolt. Leginkább még a barátaitól jönnek vissza figyelem- és szeretet-csomagocskák. Csutak viszont a lóra és Gézára koncentrál. Rossz az orientáció, és emiatt Csutak csalódott is lesz. A ló és Géza, más-más okból ugyan, de gyakorlatilag se sem sz@rják őt. 

Szóval olyan ez a regény, mint a hagyma: lehúzunk egy réteget, és mindig újat találunk alatta. Az első rész sem fikázható, de ez mélyebb, fontosabb, és egyáltalán nem nehezebben fogyasztható, mint az az volt. 

A Csutak és a szürke ló filmadaptációját 1961-ben mutatták be. A rendezője Várkonyi Zoltán volt. Bár hangulatában hozza Mándy világát, nézhető, élvezhető film, valahogy mégis olyan kis mozaikszerű, széteső és néhol művészieskedő az alkotás.

5/5

(2018) 

 

– Akkor mi van? Csutikám, te egyáltalán nem figyelsz, és összevissza beszélsz. 
Csutikám… 
Ez megint a régi Géza volt. És a „Csutikám” valahogy úgy érezte, mintha egy napra se szakadtak volna el egymástól. 
„Csutikám” egy darabig hallgatott, aztán kibökte: 
– Van egy ló. Egy szürke ló. 
És mert Géza nem szólt közbe, egyszerre leadta az egészet. Hogy akadt össze az utcán a szürke lóval, aztán hogy lopták el a telepről. 
– Tudod, Géza, csak azért, hogy ne kerüljön a vágóhídra, mert hidd el, még összeszedi magát, csak az a fontos, hogy ne engedjük. 
Várt egy kicsit. Gézára pislogott, mintha ehhez még csak az ő engedélye hiányozna. 
Géza hallgatott. A lábát lógázta a széken, és hallgatott. 
Csutak meg a pincéről beszélt. Sorra elmondott mindent. Hogy először Kamocsáék pincéjébe vitték a lovat, aztán Katiékhoz, majd végül ki a szigetre. 
– Mert azt is tudnod kell, Géza, hogy van egy szigetünk a pályaudvar mellett. 
Géza fölpillantott, és mintha valami megcsillant volna a tekintetében. 
– A fuvarosnő valahogy megszagolta a dolgot. 
– A fuvarosnő? – kérdezte Géza. 
– Tudod, a ló gazdája – bólintott Csutak. – Már volt fent nálam, és lehet, hogy a többiekhez is elmegy. 
Csutak elakadt. Most… most ki kell mondania, amiért tulajdonképpen eljött. 
– Hidd el, Géza – kezdte akadozva –, akármi is történik, akárhogy is faggat az a nő, én nem szólok… és soha, de soha nem árulom el. 
Géza hallgatott. 
Csutak közelebb hajolt hozzá. 
– Sose felejtem el, amit akkoriban mondtál az Ér utcában. 
Géza végighúzta kezét az arcán. Mintha már nem lenne egészen biztos benne, hogy tulajdonképpen mit is mondott akkoriban az Ér utcában. 
– Hogy az ember soha, de soha ne árulja el a barátját – suttogta Csutak. – És hidd el, Géza, velem nem fogsz szégyent vallani. 
Géza elmosolyodott. S most olyasmit mondott, hogy Csutak majdnem leesett a székről. 
– Butaság. 
– De Géza!… Azt a lovat vágóhídra vinnék! 
Géza arca mintha lassan-lassan távolodna. 
– Hát nem érted? – Csutak legszívesebben az arcába kiáltotta volna: „Géza! Ébredj fel! Hiszen neked értened kell…” 
Géza a szék támlája mögül bólogatott. 
– Jó nagy kavarodást csináltatok, az biztos. 
– Kavarodást? 
– És egy öreg vasúti kupéban lakik a szürke ló? 
– Igen, de nem az a fontos, hanem… – Csutak elhallgatott. Gézára bámult, és a fejét rázta. 
– Tessék? – kérdezte Géza. – Mondtál valamit? 
– Semmit. 
– De valamit akartál… 
– Semmit, Géza, hidd el. – Csutak még egyszer Gézára nézett, a nagy Színesre. – Szervusz – mondta, és keserű szívvel elsietett. 
Géza a fejét csóválta, amikor egyedül maradt. 
– Kedves hólyag, csak tudnám, mit akar azzal a lóval?

 *

Csutak alatt megreccsent a szék. Gonoszul, alattomosan, mintha már nagyon unná Csutakot.

 *

 Ócskavastelep. Ide ment be a nő a szürke lóval. Csutakék megálltak a deszkakerítésnél. A deszka hasadéka között vaskupacok végtelen sorát lehetett látni. Egymásra dobált lavórokat. Egy szürkésfekete kádat. 
– Ide viszi a lovat – mondta Dunai. 
– Mit akarhat vele? – kérdezte suttogva Kati. 
– Kiméri ócskavasnak – bólintott Kamocsa.

Hiánypótlás 3.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ez egy kicsikét umbuldált értékelés. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas rövidebb, cincált verzió.

Mándy Iván azoknak az íróknak az iskolapéldája, akik bizonyítják, hogy igazából nincs külön ifjúsági és felnőtt irodalom, hanem csak irodalom van, ami jó vagy rossz. A Csutak-sorozat első kötete jó irodalom. 

Mándy Iván írásművészetével gyerekfejjel találkoztam először, a Delfin Könyvek sorozat Robin Hood kötetében. Az egy egészen más, mondhatnók Mándy Iván mentes Mándy Iván mű, viszont egy nagyon jól sikerült ifjúsági kalandkönyv. Mondhatnók egy igazi, feledhetetlen kis alapmű. De mondom, nem Mándy Iván. A második találkozás, amikor tudatosítottam, hogy kicsoda Mándy, A locsolókocsi filmváltozata volt. Amikor felnőtt fejjel újranéztem a gyerekeimmel a filmet, komolyan felnéztem gyerekkori önmagamra. A mostani srácok kötve hiszem, hogy egy ilyen filmet értékelnének. Úgy fest, a generációm másképpen működött, mint ahogyan a maiak működnek. A gyerekeim (manapság a huszonéves koruk végén, közepén járnak) dicséretére legyen mondva, megnézték velem a filmet. Igaz, amikor vége lett, és megkérdeztem, mi a véleményük, tanácstalanul egymásra néztek.
– Hááááát... Nem volt rossz...
És elspuriztak játszani a szobájukba. 

Csutak kőkeményen lúzer. Ez nem fikázás, nem szidás, nem lekicsinylés. A Torrente-filmsorozat óta meggyőződésünk Szerelmetesfeleségtársammal, hogy mindenki lúzer, csak mindenki másképpen, máshogyan, más pontokon. Csutak viszont az a lúzer, akit a mindennapokban is általában lúzernek tartunk. Olyan, mint az Üvegtigris Rudolf Péter alakította Lalija. Van akarata, vannak tervei, de nem egy májer, nem egy erős akaratú figura. Jó szívű, jót akar, alapvetőn becsületes, de mégis, inkább a szél sodorja, mint sem a céljai megvalósítására törő sziklaszilárd akarata. 

Csutak tagja mikrotársadalma csapatának, az Ér utcaiaknak. Azon időkben járunk, amikor az egy iskolába járó gyerekek gyakorlatilag az iskolát körülvevő utcákból jártak suliba, nem anyci-apci kocsiján, iskolabusszal vagy BKK-járatokkal. Ezáltal a mikró lokálpatriotizmus ezerrel működött bennük. A különböző földrajzi területek szemben álltak egymással. Mint A Pál utcai fiúk-ban is. 
Csutak tehát Ér utcai srác. Igaz, az Ér utcaiak csapatának perifériáján áll. Nemecsek utódja, a csapat csicskája. Aki annyira akar valahová tartozni, hogy ezért vállalja a lúzer csicska szerepet is. Minden közösségben vannak ilyen alakok. Ők azok a jó szívű, akarat- és tartáshiányos figurák, akik akkor is mosolyognak, amikor fát vágnak a hátukon és vérzik a szívük. Ők azok, akiket alapvetőn mindenki kedvel, de a véleményük, a jelenlétük gyakorlatilag nem hiányzik, nem számít senkinek. Akik jobbára olyanok, mint az üveg: mindenki átnéz rajtuk, csak az alantas feladatok elvégzéséhez kellenek. Akik krétával az elhagyott udvar kerítésére írják a véleményüket, és beszélgetnek a kerítéssel, mert az tutira meghallgatja őket, és arra válaszol, ami a szívük mélyén van. Mintegy naplóként használják a kerítést. 

Mándy követi Molnár Ferenc receptjét. A két utca, az Ér utca és a Vay Ádám csapatai összecsapnak. Az előbbiek Színes Géza (akit magamban rendszeresen keverek a másik vezéregyéniség-Gézával, Csukás István Palánk Gézájával) vezetésével, az utóbbiak Nagyvilági Főcső irányításával. A két főnök tűz és víz. Színes Géza egy jellem: remek képességei vannak, kisugárzásával szó nélkül maga mögé és alá utasít mindenkit, a lányok rajonganak érte, a tanárok szeretik, a társai felnéznek rá. Géza jellem, és a siker csak megengedhető, mosolyogtató mértékben száll a fejébe, nem teszi gőgössé, hivalkodóvá. Bátor (simán szembe száll Főcsővel is) és kreatív. Megbocsátó és perspektivikus (lehetőséget ad Főcsőnek és bandájának akkor is, amikor már nyilvánvaló, hogy Főcső gazember; ad lehetőséget a saját embereinek a felemelkedésre, ő ad főszerepet a niemand Csutaknak, és egyedül ő lát benne fantáziát), de tud következetesen kemény is lenni. Főcső mindenben az ellentéte, egy aljas, sunyi, alávaló gazember, aki az egyenes utakat mintha nem is ismerné, egy gyáva, szennyes alak. 

Csutak tehát úgy főszereplője a saját történetének, hogy egyáltalán nem egy főszereplő-alkat. Mondom, ő az örök vesztes, akinek még akkor sem sikerül főszereplővé lennie, amikor ő kapja a főszerepet. Csutak áldozat. Egy komplett viktimológiai eset. Akit mégis nagyon szeretünk, és éppen ezért néha szeretnénk rákiáltani, hogy álljon már a sarkára! 

Mándy csodát művel a kapcsolatokkal a könyvben. Nem rág szájba, nem tömködi a tanulságot és eszébe sincsen hállivúdi heppiendet lenyomni a torkunkon. Viszont végig olyan kedvesen, pasztell-finoman adagolja a gyerekek és a felnőttek kapcsolatait, a szeretet, a vergődéseket, a gúnyt, a tétovázásokat, hogy az mesteri. Főcső és első embere, Nacsaszta kapcsolata nagyon mulatságos pillanatokat ad. Nacsaszta, bár elismeri Főcső elsőbbségét, keményen be-beszól a főnöknek, de olyan ügyesen teszi, hogy Főcső nem nagyon tud rá mit mondani. Főcső privát Csutakja, Fedecs és az igazi Csutak pozíciójukból fakadó, csüggedt összenézései olyanok, hogy az ember megölelné őket. Zsuzsi olyan finoman néz át Színes Gézán, Ági olyan reménytelenül epekedik utána, hogy az mesteri. Kürti tanár úr sokkal többet lenne a tanítványaival a szíve szerint, de a fél szeme mindig az otthoni túzhelyen van, érezhetőn, de kibeszéletlen túlzások nélkül. 

A kötet voltaképpen két történet, egy ródliverseny és egy amatőr színházi este története, amit összeköt Géza és Főcső csapatának a vetélkedése, és Csutak személye. Mándy nem akar semmiféle erkölcs tanulságot lenyomni a torkunkon, csupán elmeséli a történeteket a magányról, az összetartásról, a valahová tartozásról, a célok megvalósíthatóságáról, a kapcsolatok fontosságáról és törékenységéről. De nem kell hozzá pszichológiai nagydoktori, nem kell hozzá a posztmodern regények értelmezéséhez jobbára szükséges lila szemüveg sem: minden túlagyalás nélkül egyszerűen élvezni kell a szorit, és elszorult szívvel jókat kell mosolyogni, és bizony, nosztalgiázni, hogy hát, igen, egykor, amikor ugyanilyen gonosz volt a világ, valahogy mégis szebb volt az egész. 

 

5/5

(2018)

– Csiriz! – intett Géza. – Fölmész Barta Mártához, ide a huszonötbe, és megmondod, hogy jöjjön csak vissza. Megállj! – Elgondolkozott. – És hogy a próbáról nem lehet csak úgy elmenni, mirniksz-dirniksz! – Mirniksz-dirniksz – ismételte Csiriz, és indulni akart.
– Megállj! És azt is mondd meg, hogy hagyjon fel az ilyen... az ilyen allűrökkel!
Csiriz a fejét csóválta.
– Talán mégis inkább azt mondom, hogy mirniksz-dirniksz!
Azzal elszáguldott.

A titokzatos bolygó 1964-ben jelent meg a Delfin Könyvek sorozatban. A Delfin Könyvek ifjúsági sorozat volt, amely az idő előrehaladtával szép lassan inkább gyerekkönyv-sorozattá változott. De a sorozat indulásakor még egészen komoly könyvek jelentek meg a sorozatban. No, jó, a komoly szón lehet polemizálni, szőrözni.

Apuék könyvespolcán találtam az Országúton Indiában című könyvet. Ez volt az első Delfin Könyv a sorozatban. Nem olyan jó, nem annyira izgalmas, nem nagyon kötött le, de mégis, a „végzetemmé” vált. Nem vagyok egy gyűjtő-típus, de tavalyelőtt, amikor a csuda tudja hanyadik éves általános iskolai osztálytalálkozónk volt, egyik volt sulitárs megkérdezte: 
– És mondd, Moha, a Delfin Könyv-sorozatod meg van még? Akkoriban nagyon irigyeltünk miatta. 
Bólintottam. A 2000-ben megjelent új sorozat néhányja kivételével mindegyik kötet itt van mögöttem a polcomon. Szerintem van benne egy-két nagyon ritkán előforduló kötet (tegnap, amikor Darlton könyvét kerestem, a kezembe került Csukovszkij Az ezüstcímer-ének az első Delfin Könyves kiadása. Még én is meglepődtem. De mondom, itt van az Országúton Indiában '64-es kötete is. 

A sorozatot hosszú évek alatt vadásztam össze. Emlékszem, amikor az apai nagypapám, a Mohácsi papa elmondta, hogy léteznek olyan könyvesboltok, ahol használt könyveket lehet venni, majd kibújtam a bőrömből örömömben: akkor meg lehet szerezni a régi Delfineket is. '67-ben születtem, és ez az információ olyan kilenc-tízéves koromban érkezett meg hozzám. Más volt a világ, önálló gyerek voltam, anyukám nagyon korán meghalt, így amikor Óbudáról bejártam az apai nagyszülőkhöz látogatóba a városba, a Szerdahelyi utcába, a Népszínház utcában levő antikváriumot rendszeresen útba ejtettem. Később „életmentő” tudássá lett, hogy a Múzeum körúton több antikvárium is van. Bővült a látogatott helyek száma, gyűlt a sorozat. Azt az örvendezést, amikor megtaláltam egy-egy hiányzó kötetet, apám! 

A döbbenet az, nem túl régen tudatosult bennem, voltaképpen csak azért, hogy meg legyen valami sorozatom, soha nem vásároltam semmit, amit vettem, és valahogy sorozattá vált, azt azért vettem, mert szerettem, mert jó olvasni, de a Delfin Könyvek közül, bár majdnem mind meg van, meglepően keveset olvastam el. :-O
Igaz, azok közül viszont nagyon sok kedven olvasmánnyá, kedves emlékké vált. 

A titokzatos bolygó nincsen közte. Már csak azért sem, mert azt jócskán felnőtt fejjel tudtam elhelyezni a sorozatban, későn találtam rá. Mondjuk ennek ellenére érthetetlen, hogy nem vettem kézbe, hiszen egy klasszikus sci-fi-ről van szó, idegen bolygó, pusztít, titok van, jönnek a jó űrhajósok, jönnek a rossz űrhajósok, a bolygó még mindig titokzatos, pompás szórakozás. 

A Clark Darlton írói név. A szerzőt eredetileg Walter Ernsting-nek hívták, és német volt. Háromszáz füzetes regénye jelent meg, a legtöbb főhőse egy központi figura, Perry Rhodan volt. Úgy tudom, néhány novella ezek közül megjelent a Galaktika magazin XL-sorozatában. Vagyis Darlton-Ernsting nem volt a Dan Simmons-féle grafománok sorából való, a történetei korántsem féltéglák, mintsem könyvjelzők. 

A titokzatos bolygó is ilyen. Alig száz oldal. A története sem túl nagy durranás. Belecsap a lecsóba, van gond egy bolygóval (azt hagyjuk, hogy nem derül ki, miért fontos annyira, hogy több expedíció is küldtek oda, sorra elveszni, eltűnni), majd két-három oldallal később már úton is van egy újabb űrhajó, hogy majd annak utasai, kemény csávók, majd kiderítik a tutit. És naná. 

Darlton nem űroperettet ír, nem sci-fi filozófiát, nem időzik részleteknél, jellemek kibontásánál, mély összefüggések, metaforák megalkotása sem a célja. Sokkal inkább olyan könyvet(eket) írt, mint amilyenek Bourroughs Tarzan-könyvei. Vagy inkább John Carter Mars-sztorijai. Szerintem ezzel mindent elmondtam. De félreértés ne essék: ez nem fikázás. Nagyon szeretem a Tarzan-sztorikat! A titokzatos bolygót is nagyon akartam olvasni. (Az elmúlt hetekben valahogy nem került a kezembe ilyen nagyonakaromolvasni-könyv, már hiányzott.) Pompás szórakozás, kiváló kikapcsolódás. S ha úgy alakul, kell ennél több? 

S hogy el ne feledjem: a könyv grafikáit a pompás képregényrajzoló, Sebők Imre követte el. Passzolnak a sztorihoz.