A titokzatos bolygó 1964-ben jelent meg a Delfin Könyvek sorozatban. A Delfin Könyvek ifjúsági sorozat volt, amely az idő előrehaladtával szép lassan inkább gyerekkönyv-sorozattá változott. De a sorozat indulásakor még egészen komoly könyvek jelentek meg a sorozatban. No, jó, a komoly szón lehet polemizálni, szőrözni.

Apuék könyvespolcán találtam az Országúton Indiában című könyvet. Ez volt az első Delfin Könyv a sorozatban. Nem olyan jó, nem annyira izgalmas, nem nagyon kötött le, de mégis, a „végzetemmé” vált. Nem vagyok egy gyűjtő-típus, de tavalyelőtt, amikor a csuda tudja hanyadik éves általános iskolai osztálytalálkozónk volt, egyik volt sulitárs megkérdezte: 
– És mondd, Moha, a Delfin Könyv-sorozatod meg van még? Akkoriban nagyon irigyeltünk miatta. 
Bólintottam. A 2000-ben megjelent új sorozat néhányja kivételével mindegyik kötet itt van mögöttem a polcomon. Szerintem van benne egy-két nagyon ritkán előforduló kötet (tegnap, amikor Darlton könyvét kerestem, a kezembe került Csukovszkij Az ezüstcímer-ének az első Delfin Könyves kiadása. Még én is meglepődtem. De mondom, itt van az Országúton Indiában '64-es kötete is. 

A sorozatot hosszú évek alatt vadásztam össze. Emlékszem, amikor az apai nagypapám, a Mohácsi papa elmondta, hogy léteznek olyan könyvesboltok, ahol használt könyveket lehet venni, majd kibújtam a bőrömből örömömben: akkor meg lehet szerezni a régi Delfineket is. '67-ben születtem, és ez az információ olyan kilenc-tízéves koromban érkezett meg hozzám. Más volt a világ, önálló gyerek voltam, anyukám nagyon korán meghalt, így amikor Óbudáról bejártam az apai nagyszülőkhöz látogatóba a városba, a Szerdahelyi utcába, a Népszínház utcában levő antikváriumot rendszeresen útba ejtettem. Később „életmentő” tudássá lett, hogy a Múzeum körúton több antikvárium is van. Bővült a látogatott helyek száma, gyűlt a sorozat. Azt az örvendezést, amikor megtaláltam egy-egy hiányzó kötetet, apám! 

A döbbenet az, nem túl régen tudatosult bennem, voltaképpen csak azért, hogy meg legyen valami sorozatom, soha nem vásároltam semmit, amit vettem, és valahogy sorozattá vált, azt azért vettem, mert szerettem, mert jó olvasni, de a Delfin Könyvek közül, bár majdnem mind meg van, meglepően keveset olvastam el. :-O
Igaz, azok közül viszont nagyon sok kedven olvasmánnyá, kedves emlékké vált. 

A titokzatos bolygó nincsen közte. Már csak azért sem, mert azt jócskán felnőtt fejjel tudtam elhelyezni a sorozatban, későn találtam rá. Mondjuk ennek ellenére érthetetlen, hogy nem vettem kézbe, hiszen egy klasszikus sci-fi-ről van szó, idegen bolygó, pusztít, titok van, jönnek a jó űrhajósok, jönnek a rossz űrhajósok, a bolygó még mindig titokzatos, pompás szórakozás. 

A Clark Darlton írói név. A szerzőt eredetileg Walter Ernsting-nek hívták, és német volt. Háromszáz füzetes regénye jelent meg, a legtöbb főhőse egy központi figura, Perry Rhodan volt. Úgy tudom, néhány novella ezek közül megjelent a Galaktika magazin XL-sorozatában. Vagyis Darlton-Ernsting nem volt a Dan Simmons-féle grafománok sorából való, a történetei korántsem féltéglák, mintsem könyvjelzők. 

A titokzatos bolygó is ilyen. Alig száz oldal. A története sem túl nagy durranás. Belecsap a lecsóba, van gond egy bolygóval (azt hagyjuk, hogy nem derül ki, miért fontos annyira, hogy több expedíció is küldtek oda, sorra elveszni, eltűnni), majd két-három oldallal később már úton is van egy újabb űrhajó, hogy majd annak utasai, kemény csávók, majd kiderítik a tutit. És naná. 

Darlton nem űroperettet ír, nem sci-fi filozófiát, nem időzik részleteknél, jellemek kibontásánál, mély összefüggések, metaforák megalkotása sem a célja. Sokkal inkább olyan könyvet(eket) írt, mint amilyenek Bourroughs Tarzan-könyvei. Vagy inkább John Carter Mars-sztorijai. Szerintem ezzel mindent elmondtam. De félreértés ne essék: ez nem fikázás. Nagyon szeretem a Tarzan-sztorikat! A titokzatos bolygót is nagyon akartam olvasni. (Az elmúlt hetekben valahogy nem került a kezembe ilyen nagyonakaromolvasni-könyv, már hiányzott.) Pompás szórakozás, kiváló kikapcsolódás. S ha úgy alakul, kell ennél több? 

S hogy el ne feledjem: a könyv grafikáit a pompás képregényrajzoló, Sebők Imre követte el. Passzolnak a sztorihoz. 

Csalós lesz ez a bejegyzés

Mert ez a blog alapvetőn, ugye, az olvasmányélményeimről szól. A könyvekről, amiket elolvastam. Mondom: alapvetőn. 

Hetek, sőt évek óta kering bennem a kérdés, nagyjából megválaszolatlanul: miért jó olvasni, mi haszna van az olvasásnak? Amióta a betűket megismertem, olvasok. Apai nagyapám polcán az akkori szememmel rengeteg könyv volt. Apu és anyu is rendszeresen olvastak. Óbudai lakásunkban, apuék szobájában a borzalmas, tűzpiros szekrénysor polcai tele voltak könyvekkel. Sokszor álldogáltam, üldögéltem a polcok előtt, és olvasgattam a felnőtt könyveket. Valahogy az ivódott belém, hogy olvasni jó, az olvasás, a könyv érték. 

De a memóriám sosem volt valami pengeéles. A gondolkodásom meg sosem volt Mariana-árok mély. Olyan kis oldalvizesen emlékszem dolgokra és ugyanígy vannak önálló gondolataim is. Vannak, de nem áradnak. Amíg kamaszkorom barátja, Prof furfangos ösztönösen jött és érzett rá dolgokra, amíg meghalt Pipi barátom a maga egyszerűségében a józan paraszti ésszel jutott el evidenciákra, amíg Ofi barátom és Szerelmetesfeleségtársam apró kis mozzanatokból képes pikkpakk egész képet összeállítani, addig én elolvasok három-négy könyvet, hogy eljussak ugyanoda, ahová ők sokkal hamarabb. 

Szóval amióta képessé tett rá az általános isi, azóta olvasok. Azám, de így ötven felé már nagyon sokszor felmerült bennem a kétség, vajon a rengeteg olvasás mennyire hatékony, mennyi gyakorlati haszonra teszek szert általa? S vajon az, hogy a szobánk egyik, hosszabbik falát könyvespolc borítja, amiben (sajnos) helyhiány végett dupla sorban vannak a könyvek, az vajon micsoda, hogyan értékelhető? (Amikor az előző, kétszer ekkora lakásból ide költöztünk, pontosan nem tudom mennyi, de legalább háromszáz kötettől meg kellett válnom. Majdnem zokogtam, képzelheted!) 

Szerelmetesfeleségtársam rövidre zárta a kérdést:
– Mindenkinek meg van a maga függősége. A tiéd a könyvek.

 Az olvasás és a információ

Egyszerűbb esetben, ugye, azt mondjuk, olvasni azért jó, mert információkhoz jutunk. Legyen az a szódabikarbóna háztartási alkalmazásának csínja-binja, az autónk olajcseréjének mikéntje vagy Nolan Interstaller című filmjének a fizikával való tudományos kapcsolata, a porszívónk működésének leírása vagy a Árpád-házi királyaink meggyilkolásának sora, de akár a sziámi harcoshalak szaporodásának érdekességein át Európa demokrácia-történetén keresztül a liberális gyereknevelés csődjén a kereszthímzés hogyanjáig bármi. Olvasni azért jó, mert növekszik a tudásunk. Ez mondjuk vaskos közhely, ugyebár. De attól még vagy éppen azért, igaz.

Az már mondjuk más kérdés, hogy bizony ha nem arról van szó, hogyan kell szétszerelni egy adott márkájú laptopot, hogy megtisztítsam a procijának a hűtőjét, hanem arról, hogy vajon a demokráciára igaz-e, hogy nem jó államforma, csak nem találtak még ki jobbat, vagy arról, hogy jogosak voltak-e a nürnbergi per visszamenőlegesen alkalmazott törvényekre épülő ítéletei, de akár arról, hogy a krecionizmus mennyire tekinthető tudománynak, vagy netán arról, hogy miféle rokonsággal rendelkeztek az ősmagyarok, és ezek a rokonok a finnugorok, a hunok, netán a sumérok voltak, meg ezer más hasonló kérdésben már nem találunk egyértelmű konszenzust a különböző olvasmányélményekben. Mert mindenről és az ellenkezőjéről is olvashatunk. Jól okadatolva. S a könyvek még hagyján, mire egy nyersanyagból könyv lesz, azért elég sok lépcsőn át kell mennie a nyersanyagnak, ám a digitáis sajtó megkötöttségeinek lazasága (lásd például ezt a bejegyzést) nagyjából a végtelen felé konvergál. Vagyis sokat olvasva nagyjából arra jövünk rá, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak. Ha mégis egy szimulációban, mátrixban élünk, még abban sem, hogy reggel valóban felkel a Nap. De azért mégis, az információért való olvasás haszna viszonylag egyértelmű.  

Az olvasás melléktermékei

Azt mondják a hozzáértők, hogy az olvasás nagyon hasznos következményekkel jár az ember gondolkodására, fantáziájára, szókincsére, verbális készségeire nézve. Hogy az olvasás olyan területeket mozgat meg, amelyeket semmi más. Hogy az olvasás által fejlődik a gondolkodás készsége, az empátia, a kreatívitás, szállnak a pillangók, oszlanak a fellegek, okosabbak leszünk, mint ide Lacháza, stb. (Nem vitatkozom, de ha ez valóban így van, akkor nekem kellene lennem már az egész Nobel-bizottságnak!) 

A gyakorlat biztosan alátámasztja a hozzáértők véleményét. De a gyakorlatban úgy tetszik, műveltebbé igen, de jobbá nem tesz az olvasás. A műveltségnek semmi köze nincsen a kulturáltsághoz. Eco vak szerzetese Jorge az isteni tökéletesség, a kultúra nevében pusztítja el a műveltség lehetőségét, gyújtja fel a könyvtárat A rózsa nevé-ben. Jorge bár hihetetlenül művelt volt, ez nem akadályozta meg abban, hogy meggyilkoljon meg egy csomó embert. Teszem hozzá a tiszta tudás, a műveltség érdekében. Amely műveltséget ellenfele, a ferences nyomozó, Vilmos egészen másképpen értelmezte. A könyvek ismerete egészen más eredményezett kettejük lelkében. Pedig még az olvasmányélményeik is hasonlók voltak.  

Szórakozás

Persze van jó és rossz irodalom. Tudnék bőven példát mondani erre is, arra is. Lehet jó vagy rossz valami esztétikai megformázásában, lehet jó vagy rossz az üzenetében. De persze az esztétika nem kőbe vésett kategória. Van akinek a gipsz kerti törpe a szobrászat csúcsa, van aki Rodin alatt rá sem néz semmire. S van akit mindkettő hidegen hagy. Van, aki azt mondja, Paul Klee, Joan Miró, Willem de Kooning vagy Mondrian festészete a szépség csúcsa. Van aki azt, ezeknél ostobább, randább baromságot nem lehet festeni, és Öcsi vasárnap délelőtti pemzliskedése a vízfestékkel nem rosszabb ezeknél. Van aki azt mondja, Krasznahorkai, Darvasi vagy Oravecz, van aki azt Danielle Steel és Vavyan Fable. Van aki azt, Wass Albert, Nyírő Gyula, van aki azt Lackfi János, Spíró György. Van aki azt, Terry Pratchett, Dan Simmons, van, aki azt Isaac Asimov, Stanislaw Lem. Toma barátom például azt, jóformán egyáltalán nem olvas kortárs szépirodalmat, mert nem dolgozni akar, amikor olvas, hanem szórakozni, ezért neki csak a fantasy és a krimi jöhet szóba. (Mondjuk már többször kiderült, hogy szeret néha nagyokat mondani, tehát ezt teljesen komolyan nem veszem tőle.)

Aztán van az is, többször tettem értem már a moly-hu-n is, hogy egy adott szerző írásainak az értékét az a politikai szempont, nézőpont határozta meg, amellyel az olvasó nekifogott az olvasásuknak. Ezen a ponton a szerző írhat bármit, meg lesznek a  természetesen tökéletesen objektív, és minden kétséget kizárón abszolút politikamentes és irodalmi érvek az írásainak a minősége ellene vagy mellett.

Egyértelmű, hogy meg lehet fogalmazni az esztétikai kategóriákat, körbe lehet írni, mi miért szép, hasznos, bravúros, vagy silány, semmitmondó, hatalmas blöff vagy irdatlan méjy gondolatiság, amit olvasunk. Azt sem mondom, hogy ennek nincsen értelme. Ám nem találkoztam még emberrel, aki esztétikai érvek miatt saját esztétikai megítélésén változtatott volna. (A sznobizmus nem vált esztétikát, csak alkalmazkodik egy szerinte a hozzáértőktől elvárt minőséghez.) 

Be kell látnunk, hogy a művészet elsősorban, akkor is ha lélekmélyi rengéseket okoz, ha életeket változtat, ha új gondolatokat ad, bármit tesz is, elsősorban szórakozás. Mert ami nem szórakoztat, az munka. Lehet élvezni a munkát is, persze, de aki magának olvas, az jobbára nem dolgozni akar, hanem elsősorban kikapcsolódni vagy művelődni. Ahogy Toma mondja. 

A történetek

Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, Boldizsár Ildikó meseterápiájából kiindulva, hogy a mesék, a történtek egykor terápiás szerepet töltöttek be az emberek életében. A mese, ez ma már közhely, nem gyerek-, hanem egyértelműen felnőtt műfaj volt eredetileg. A mesék egyfelől őrizték a régmúlttal való kapcsolatot, másfelől segítették a mindennapi eligazodást az életben. A mesék, a történetek a múlt önfejlesztő, pszichológiai eszközei voltak. Meglehetősen kötött szabályokkal. (Ami manapság, a mesékre gondolva meglehetősen furcsa gondolat. De ne feledjük, meseterápia elsősorban a népmesékben gondolkodik!)

De mi a helyzet manapság, amikor csak az nem ad ki könyvet, aki nem akar, vagy akinek nincsenek jó kapcsolatai vagy elsősorban elég pénze a kézirata nyomdai testet öltéséhez? A könyvesboltok, könyves webáruházak kínálatában ezer és ezer író neve, tízezer és százezer címmel néz vissza ránk, néha csak lesek, hogy ezt meg azt miért veszik kezükbe emberek, mi vajon az indíttatásuk rá? (Mások meg biztosan rajtam csudálkoznak, mert mi lehet az indok egy Mács József vagy egy Sztaniszlav Sztratiev-könyv elolvasására, amikor ezeket még a moly.hu-n sem olvassa a kutya sem?)

Szóval vajon mi a fenéért olvassuk szívesen, hogy más emberekkel mi minden történt(hetett volna)? Miért érdekes mások sorsa, kalandjai, megfeneklése, bukása, felemelkedése, gyötrelmei, fájdalmai, csalódásai vagy éppen a vágyainak a beteljesedése? Miért a világ egyik legszebb története a Rómeó és Júlia, amikor csóró kamaszkáimnak jut egy azaz egy darab szeretkezés rövid kis életükben, aztán mindketten belehalnak a szerelmük következményeibe, mert faterék és a nagycsalád olyan eszement, mint kelet és nyugat, iszlám és kereszténység, fekete és fehér, tűz és víz: irtják egymást dicstelen szorgalommal és hatékonysággal, mit sem törődve sem az egyén jólétével, sem a város előmenetelével. Bele is pusztul a két szerelmes csemete. 
Miért szép, miért jó ez a történet? Persze, az oktalan csetepatékról szól, meg a beteljesült szerelemről. Örök mementója annak, hogy a gyűlölet, az ostobaság miként akadályozza meg az észszerűséget, az emberhez méltó érzések kiteljesedését. 

De vajon Rómeó és Júlia történetén keresztül egy fikarcnyit is lett-e jobbá a világ? A Száz év magány Buendiáinak története által csökkent-e ezen a túlzsúfolt Földön a magány, került-e egy centivel is közelebb egymáshoz, csökkent-e egy millimétert a roppant, jeges űr távolsága két szív között, vagy maradt minden a régiben, olyan távol vagyunk egymástól, mint ide a Szíriusz?* Az 1984 vagy a Szép új világ után, Asturias Elnök úr-ja után ment-e el a kedve bárki érdekeltnek a diktatúrák kialakításától, fenntartásától? Döbrögi uram elgondolkodott-e azon, hogy nem kellene Ludas Matyit többet deresre húzni? Anna Karenina átgondolja, érdemes-e, megengedhető-e bármit is kezdenie a Nyevszkij iránti érzéseseivel? 

Költői kérdések. Bár természetesen a választ csak az Isen tudja. De tényleg csak ő. Mert, hogy mi zajlik a szívben, a lélekben, ki tudhatná más. Látni csak azt látjuk, hogy van, aki rendre pszichológia témájú könyveket olvas, és semmi meg nem látszik az olvasás hasznaként.

Meg azt, hogy miközben szerelmes könyvek garmadáján van már túl a negyvenes-ötvenes háziasszony, az életén az olvasás haszna semmiben meg nem látszik: egyedül van, magányos, kielégületlen. Meg azt, hogy művelt, agyonolvasott, értelmiségi titánnak mégis mások megalázásra, sárba döngölésére van szüksége igaza bizonyítására, mert képtelen a kulturált vitára. Célja nem a beszélgetés, hanem a győzelem. Még akkor is ha csupán esztétikai kérdésekről van szó. 
Sorolhatnám tovább. De nem teszem. 

Mindazonáltal a történetek mindannyiukat érdekelnek. Ha nem így lenne, nem lennének könyvek, nem lenne televízió. Stephen King is erre alapozza az egész munkásságát: az emberek szeretik a történeteket és szeretnek borzongani. King ezért egy fikarcnyit sem töri magát, hogy a történeteinek tanulságai legyenek, hogy mondanivalóval súlyosbítsa a sztorikat, sőt néha még arra sem, hogy a történetek kerek, lezárt valamik legyenek, Az élet vajon tanulságos, kerek, lezárt sztori? Ugyan! Anyukám huszonhét éves korában halt meg, leukémiában, amikor hétéves voltam. S nekem mégsem volt sanyarú sorsom, annak ellenére, hogy én vagyok az az ember, akinek három anyja volt, egy édes, meg két keserű. Ugye, lám csak, az én életem is egy külön sztori! Hogy elmesélve lekötne-e valakit, vezetne-e valahová, a csuda tudja, de szerintem szerkesztés és stílus kérdése, hogy bestseller lehessek.  

Végszó vagy mi a csuda...

Jut-e a könyvek által előrébb a világ? Érnek-e annyit a könyvek, amennyi időt, pénzt fordítunk a létrejöttükre, a kiadásukra, a megvásárlásukra, az elolvasásukra? Ér-e annyit a tér, amit foglalnak, hogy évtizedeken keresztül ott foglalják a helyet a polcon, a könyvszekrényben?

Biztosan nem. Biztosan igen. 
Nem, mert ha nézem a moly.hu-n jó pár könyv olvasottságát, akkor néha azon csudálkozom, ezt vajon miért olvassák ennyien, amannál pedig elképedek, hogy a kutya a kezébe nem veszi, pedig... 
Igen, mert van olyan, hogy akár egy jó időben jött, pengeélesen megfogalmazott mondat életet formálhat, és ha ez így van, már megérte minden.**

S lássuk be: olvasni jó! Pont. Van akinek hajózni, van akinek olvasni kell. 

* Igen, Tóth Árpád, Lélektől lélekig.
** Tizenkét évvel ezelőtt engem eltalált egy mondat, és megváltoztatta az életemet. Egy szilveszter éjszakán egyedül ültem otthon, és egy hölggyel cseteltem. Ő találta nekem ezt írni: Egyszer élünk, bár örökké, de amikor mindenek vesznek és múlnak, csak az marad meg, amit a szívünk tud. Ez a mondat lerombolta azokat a gátlásaimat, amelyek visszatartottak attól, hogy meglépje azokat a lépéseket, amik fájdalmasak voltak, de elkerülhetetlenek ahhoz hogy kinyíljon az életem. S hogy megértsem: a hazugság akkor is hazugság, ha önmagamnak mondom, s bármilyen érvekkel próbálom gyönyörű ruhába öltöztetni, a hazugság ebben az esetben semmi más, mint a takony cukrozása (ahogyan Ofi barátom szokta volt mondani). 

Camus és én soha nem találtunk egymásra. Nem tudunk egymással mit kezdeni. Akkor sem, ha a nagykamasz koromat végigkísérte a Szüsziphosz mítosza című esszéjének egy gondolata: A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Volt, hogy egy plakátnyi rajzot is készítettem Szüsziphoszról, köré írtam a szöveget és kiszögeltem a szobám falára, az ágyam mögé. 

Ahogy a szöveg is mutatja, Camus egisztencialista volt. Az egzisztencializmusról ezt mondja a Wikipédia szócikke: Számos egzisztencialista gondolkodó a fenomenológiai mozgalomból lépett elő, és ennyiben a fenomenológiai módszer mellett kötelezte el magát, azaz a létezés alapszerkezetét feltáró fenomenológiai vizsgálódással próbálták elemezi az ún. egzisztenciálékat (a fenomenológiai módszer lényege: csak azt kell vizsgálni, ami a külső vagy belső tapasztalatban megmutatkozik). A kérdező létére irányuló módszertani újítással az egzisztenciális filozófia az újkori szubjektivizmus vonalába áll be, még ha túl is akarja haladni azt, s a humanizmus "új megalapozását" tűzi is ki célul.

Amikor hosszú évekkel később kiábrándultam az idézetből és magamévá tettem Jankovics Marcell 1974-es, zseniális kis rajzfilmjének az szemléletmódját, kiábrándultam az egzisztencializmusból is. Fenét magaslatok: a kapcsolatok! Camus-t ezután nem tudtam olvasni. Többször próbáltam. A pestis-sel kapcsolatban Szerelmetesfeleségtársam nagyon lelkes volt, mire én is nekiveselkedtem, de nem ment. Egyszerűen nem kötött le.

Ezt a képregényt is a képregény mivolta és nem Camus miatt vettem kézbe a könyvtárban. Elolvastam, végignéztem. Az eredetijéről tisztességtelen lenne szót ejtenem. Nem is teszem. Bár ahogyan elolvastam a moly.hu-n a könyv jó néhány értékelését, úgy tűnik, az adaptáció teljesen hozta Camus szövegét és mondanivalóját. 

Ha valaki nem ismerné, a történet lényege egyszerű. Adva van egy fiatalember, aki ha akarom közönyös, ha akarom idegen ebben a világban, ha akarom empátia- és érzésmentes. Nem akar senkit bántani, sőt, segítőkész, de a morbiditásig, és ugyanígy őszinte („Elveszel feleségül?”, „Igen!”, „Szeretsz?”, „Nem mondhatnám...”). Ha akarom, buta bunkó, tapló, ha akarom tiszta és őszinte, mint a nyári ég. Aztán a fiatalember egyszerre gyilkossá lesz: öt golyót ereszt egy arab férfiba, aki megtámadta a barátját. A férfi természetesen meghal, a főhőst lecsukják. Tárgyalás lesz. Az ügyész hihetetlen szinten unszimpatizál a főhőssel. Olyannyira, hogy még az is a gyilkosság bizonyítékává válik, hogy nem sírt az anyja temetésén, és másnap egy Fernandel-filmet látott a barátnőjével, majd utána szeretkeztek. Oppárdon: bujálkodtak egymással. Az anyja halálának a másnapján. 

A főhős még a börtönben sem zökken ki egykedvűségéből, csak a cigaretta hiányzik neki. Más vagy másvalaki nem. A tárgyalásra is kíváncsi, mert soha nem látott még ilyet. 

Úgy nagyjából ennyi a történet.

Az üzenetét nem tudom, ildomos-e itt tárgyalni, hiszen az nem  képregény alkotójának a műve. Ő csak adoptálta. Viszont mivel adoptálta, nyilván talált valami fontosat benne. Ezzel együtt egyszerűen nincsen kedvem ízekre szedni Camus mondanivalóját. Azért nincsen, mert bár elismerem, hogy sokat lehet kurkászni, hajazni ezt a mondanivalót, engem egyszerűen taszított az egész. Ha huszonéves koromban olvasom, megőrültem volna érte. Így most olyan érzésem volt, hogy persze, vaskosan van benne valami, kétségtelenül lehet az agyalni fölötte, gyertyafénynél valami vízpartján, testes vörösbort kortyolva, vitatkozva, hogy a főhős egy érzéketlen paraszt, vagy egy hihetetlenül őszinte ember?  És vajon a társadalom vele szemben vetekszik-e a The Wall című film azzal a jelenetével, amikor a futószalagon menetelő diákok végül beleesnek egy monumentális húsdarálóba, és egységes masszaként jönnek ki előle vagy egészségesen reagál egy pokróc-durva lélek hihetetlen empátiamentességére, aki meg sem tudja magyarázni, miért ölt meg egy embert? Vannak érzései, amivel reagál azokra, akik kedvelik őt, vagy neki egyáltalán nincsen olyanja? 
Lehet folytatni a sort. De mondom, számomra valahogy mű az egész kérdésfeltevés ahogyan mű a konfliktus is.

A rajzokról nem tudtam eldönteni, mi is véleményem? Megmondaná valaki? :-) Nem rosszak. De nem is jók. Nem taszítanak, nem hagynak hidegen, de nem is nyűgöznek le, mint a Blacksad, nem vesznek meg kilóra, mint a Watchmen vagy a Sin City. Olyan kis, hogyan is mondjam, olyan kis vannak és kész. Erős hármas a jegy rájuk. De nem több. Nem rosszak, de nem is jók. Van bennük valami, de annyi nincsen, hogy csettintsek, így csak cöcögni tudok. 

Amint az már mondtam az általam olvasott első és harmadik rész értékelésénél, és úgy fest, ez állandó refrén marad: a Blacksad egy gyönyörűen megrajzolt, állatszereplőkkel dolgozó noire képregénysorozat. A főszereplő, Blacksad egy kandúr. Aki magánnyomoz. Kemény csávó... ööö... kemény macskosz. A történetek világa nagyjából a mi húszas-negyvenes éveinkkel paralel, de nem mindenben, néha egy kicsit előre nyúl az időben. Ami, mert nem a mi időnket képzi le állatfigurákkal, csak hasonlatosságok vannak, nem zavaró. 

A két általam olvasott kötetre egyaránt jellemző volt, hogy sokkal inkább képeskönyvnek tekinthető, mintsem bármi másnak. Tény, ami vitathatatlan: nagyon van mit nézegetni azokon is. Ezzel együtt a harmadik kötet nagyjából mindenben elhibázott. (Akkor akartam letenni, amikor tökéletesen értelmetlenül megjelent benne a holokauszt témája, sehol, semmihez sem kapcsolódva, csak úgy, hátha nagyobb lesz a sikere.) 

Ám a Blacksad bármennyire noire, bármennyire krimi, bármennyire gyilkosságos, a rajzok, festmények egyszerűen nagyszerűek, szépek és, nos, igen, hm, kedvesek. 

Ennek a negyedik kötetnek viszont van története. is. Miközben a rajzok színvonala maradt a régi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. Az egyik képet igen sokat nézegettem. Egyszerűen mert szép. Blacksad ül egy árnyas étterem udvarán egy másik szereplővel és beszélgetnek. No, de azok az árnyékok, az az épület, apám, az hogy van megrajzolva, színezve, festve! Úgy öt perc után jöttem rá, hogy valószínűleg azért is tetszik annyira ez a rajz, mert van benne jókora adag Zorád Ernő. Figyeld csak a falon levő kandelábert! Ha kiemelném, csak úgy önmagában, akkor kapásból azt vágnám rá, hogy Zorád. Miközben dehogy. 

Szóval vannak ezek a festmény-jellegű, a történet szempontjából gyakorlatilag érdektelen festmények, amik csak a rettentő erős hangulatokat erősítik, meg vannak a cselekményt elbeszélő rajzok. Más a stílus, de úgy más, hogy teljesen egységes, sehol nem lóg ki a lóláb. Van egy másik képkocka, amihez többször visszatértem. Ez is olyan, mint az előző: gyakorlatilag egy festmény. Egy esti városrészlet, egy ház a sötétben. Minden a helyén van, a részletek, a fények, az egyensúly. Szinte együtt kapaszkodunk felfelé a kemény nap végeztével a hátsólépcső korlátjába kapaszkodó női alakkal, és tudjuk, amit ő: vigasztalan lesz ez az este is, és a munka nem ért még véget, mindössze alanyt és tárgyat vált. 

Ezek a statikus hangulatfestések nem lógnak ki a történetből egyáltalán, hanem együtt lélegzenek vele. Ez alól „csak” a borító kivétel. Az nem sikerült. A rajz jó, csak úgy teljességében sok köze nincsen ennek a kötetnek a történetéhez. Benne van, persze, de valahogy nem szerves része, és eyáltalán enm adja vissza a Néma pokol zenés, harsány, mocskos, füstös, blues-os hangulatát. 

A történet, ami most van, nem komplikált, de jól felépített. Mivel krimiről van szó, barbárság lenne bármit elmondani róla. Egy kicsit azért próbálkozom: zenészekről, méghozzá könnyűzenészekről, jazzistákról szól. A cselekményt elindító zongorista eltűnik, Blacksad-et bízzák meg a megkeresésével. Mivel a zongorista drogos volt, mindenki arra gyanakszik, hogy jócskán túllőtte magát, és valami sikátorban lelte a végét. Blacksad a nyakába veszi a várost, és megy, akihez tud. Először a zongorista lemezkiadójához. De mert ő Blacksad, nem csupán a feladatot akarja teljesíteni, hanem meg is szándékszik érteni, mi is történt. Ezzel hibát követ el, és nem tudja, de életveszélybe kerül ő maga is. 

Itt befogom a számat. A sorozat második kötetét még nem olvastam, de úgy fest, ebben a negyedik kötetben érték azt el a szerzők, hogy a szöveg, a történet nem csupán illusztrációja a rajzoknak, hanem szerves része a történetnek és méltó párja a vizuális ingereknek. A szereplők egytől-egyig jellemek, nem fekete-fehérek pszichológia és szociálpszichológiai értelemben sem. S nekem külön szimpatikus, hogy nem tolják a boldog vég felé a történetet, hanem az is csak olyan kis életszagú, mnt az egész. Szóval nagyon egyben és helyén van itt minden,  

Csak az a baj ezekkel a képregényekkel, hogy meglehetősen borsos áron lehet hozzájuk jutni. Bár kétségtelen, hogy nem találkoztam még olyannal, amit kimondottan és csakis a rajzok miatt gyorsan, kétszer végigolvastam volna. Ezt igen. 

Hiánypótlás 2.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorolja, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ganszovszkij-ról mintegy semmi sincsen a Gugli-találatok között. Annyit tudunk meg róla, hogy szovjet-ukrán szerző, és a jelen könyvén kívül magyarul mindössze néhány novellája jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat Ötvenedik című antológiájában, illetve a Galaktika folyóirat négy számában. Fotót is mindössze egyetlen egyet leltem róla. 

Mondjuk tény, hogy amióta elolvastam ezt a könyvét (ami azonnal az egyik kedvencemmé lett, s ez történt úgy kábé tizennégy-tizenhárom éves koromban), azóta sem, nem és nem tudtam megjegyezni a szerző nevét. Most is minduntalan rá-rápillantok a könyv borítójára, ha le kell írnom. Viszont valahogy soha nem is hiányzott ez a tudás. Akkor sem, ha más könyvek információi, ha nem akartam is beragadtak az agyamba. 

Ganszovszkij stílusában is szovjet. Majdnem oroszt mondtam, de ugye a kettő nagyon nem ugyanaz. Pedig jobban szájra állna. Mert a könyv hangnemében ott vanak azok az elemek, amelyek valamilyen különös módon Gogoltól Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Szrugackijéktól Bulicsovig, Lukjanyenkón át Pelevinig eltéveszthetetlenül sajátossá teszik az író nációjának, de legalábbis földrajzi hovahelyezésének nagyságrendileg pontos belövését. Közvetlenség, tajgaszéles, de nem patetikus érzések, a főhős nem hős, csak egy nagyon szerethető főszereplő, kell egy lumpen elem, minden dolgok ellensúlyozására, és a nem mindennapi, csodás, fantasztikus dolgok úgy esnek meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. S jobbára úgy fantasztikus, hogy az idegenek ha egyáltalán, akkor is alig vannak jelen. Ugye hogy máris szeretjük? És nagyon nem csak ezért.

Itt van tehát ez az öszvér formában (ha száznyolcvan fokot fordítunk a könyvön, lám, ott van a vele érthetetlen okokból társított másik regény, Gromova Fénykörben című műve, ami számomra mindig az érdektelenségbe fulladt) megjelent, alig százoldalas kisregény, amely voltaképpen még csak nem is egy hihetetlenül átgondolt cselekményű. tömör, súlyos mondanivalójú, sci-fi témájú történet, hanem volta- és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet arról, hogy mi lenne, ha hirtelen a háromszázszorosára gyorsulna fel az életünk? Nem abban az értelemben, ahogyan már ma is túl gyors minden, a rendelkezésünkre álló időbe próbálunk sokkal több mindent beleszuszakolni, kapkodunk, rohanunk, képtelenek vagyunk lassítani, megállni, hanem úgy, hogy ami nekünk egy-két perc, az a környezetünknek öt óra. Egy pohár csapvíz kiengedése például tíz perc. A tárgyak a mozgás sebessége végett szétmállanak a főszereplő kezében, a pizsamáját nem tudja lecserélni, amiben ébredt, mert cafrangokba szakad rajta, ahogy hozzáér. A sebessége miatt természetesen a többi ember nem látja, nem hallja őt, csak ha hosszú-hosszú negyedórákra mozdulatlanságba dermed. S a főszereplő rájön, hogy a magány az emberi viszontreakciók hiánya. 

Ganszovszkij nem terheli annak okaival olvasóit, hogyan, miért történt mindez a főszereplővel, ahogyan annak taglalásával sem fáraszt, hogy [[SPOILER: majdnem az utolsó pillanatban miképpen és mi okból ér véget a megpróbáltatása]], de tegyük a kezünket a szívünkre, ha jól belegondolunk, hiányzik egy fikarcnyit is mindez? Bizony, nem. Olvasunk egy érdekfeszítő történetet, csudálkozunk, izgulunk, meglepődünk, miénk az erkölcsi fölény, hogy igen, ahogyan a főszereplő, úgy minden bizonnyal mi sem élnénk vissza a kiváltságos helyzetünkkel, hogy bármit el tudunk venni, anélkül, hogy megakadályozhatnának bennünket. Akár a pénztáros keze alól is kényelmesen kipakolhatjuk a kasszát, az semmit nem képes tenni ellenünk. De voltaképpen miért is tennénk ilyet? 

Ez a szovjet sci-fi roppant szórakoztató. Ganszovszkij még azért sem különösebben törte magát, hogy valami árnyalatnyi szocialista erkölcsöt belecsempésszen az események gyors folyásába. Egyszerűen, lebilincselőn csak elmesél egy sztorit. Ami a maga egyszerűségében lefegyverező. Ezért lett kedvenc akkor, amikr olvastam, ezért az most is, és valószínűleg ezért marad az mindig. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1973, Fordította: Székely Sándor

 5/5

(2018)

Hiánypótlás 1.

Ez az első olyan értékelés, amit aminek alanyát kimondottan azért olvastam el, mert könyv a meghatározó olvasmányélmények közé tartozik, de nem akartam róla harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni.

Ez a kötet ott volt Pipi becenevű barátom polcán is. MIndkettőnknek egyik kamaszkori olvasmányélménye volt. Mindig a kedvenceink közé soroltuk. Pipi fogalmam sincsen, miért. A nagyobb baj, hogy amikor belegondoltam, a magam oldaláról sem tudtam. Jóformám semmire sem elékeztem a könyvből. A kedvenc-mivolt ezért nem volt több, mint nosztalgia, mint egy feeling. 

Vagyim Sefner orosz író. Szovjet-orosz. Mindkettő nagyon fontos. Mert mindkettő hordoz magában valami sajátos ízt, eredeti, mégis jellemző stílust. Ráadásul Sefner azt mondja, alig nehezen elhihető történeteket, meséket ír. A mese, meseterápiás tanfolyamot végzett szerelmetesfeleségtársam szerint, felnőtteknek szóló terápiás történet, amelyben minden szereplő a hallgató, s minden vele történik, hogy felismerhesse önnön helyzetét, és meglelhesse önmagát és élete kulcshelyzetének a problémáit. Safner ráadásul sci-fi meséket ír. Vagyis amit olvasunk az kelet-európai sci-fi mese. Láttunk, olvastunk már ilyet, itt van azonnal a legalapvetőbb mű ebben a műfajban, Stanislaw Lem Kiberiáda című zseniális ciklusa. De bár ugyanez, mégis gyökeresen más. Egyfelől mert Lem hősei robotok. Másfelől mert az ő történetei egyértelműen groteszk fricskák. Vaskos túlzással, mintha Méhes György Szikra Ferkó-ját vetném össze Czakó Gábor hetvenvalahány meséjével. Nem jobb vagy rosszabb egyik vagy a másik, hanem egyértelműen más, ezért másképpen is kell olvasni. 

Sefnernek vannak természetes irodalmi rokonai: eszembe jut róla Bulgakov, a Kutyaszív-vel, Beljajev a kétéltű meg a repülő emberrel, de kézenfekvő rokonság még a Sztrugackij-tesók munkássága is. A hasonlóság abban is tettenérhető, hogy bár a rendre szrepelnek a történetekben értelmes, idegen létformák, a lényük nem kap központi szerepet, legalábbis a hangsúly nem az idegenségükön van, semmi súlya nincsen a harmadik típusú találkozásnak. Az idegenek jelenlétének csak egy célja van: rámutat az emberi mivolt fontosságára, mibenlétére. 

Sefner történetei a szocialista miliőben zajlanak. A főhősök kisemberek, nincs társadalmi súlyuk, nem központi figurák, illetve nem önmagukban hordják fontosságukat. Jobbára intelligens békatábori lúzerek. (Bár a Torente-filmek megnézése után megállapítottuk szerelmetesfeleségtársammal, hogy nincs kivétel, mindenki lúzer, csak mindenki máshogyan, másmiben.) Intelligensek, de nem a néha kivételes intelligenciájuk által érvényesülnek, hanem sokkal inkább, fura ehhez a mese-sci-fihez, de érzelmi intelligenciájuk alapján. Jobbára azáltal, ami miatt a mindennapi életben lúzerré válnak.  

A kötet három elbeszélés és egy kisregény gyűjteménye. Ha kategorizálni akarok, akkor mindegyik mese sci-fi. Leginkább a kisregény, Az ember, aki maga az öt NEM, avagy egy jámbor férfiú vallomásai. Már a cím mesés, ugye? Mintha egyértelmű lenne, mi az az öt nem, ami azonnal semmivé degradálja a főszereplőt (mert hősről erős túzás lenne beszélni). Az öt nem, amivel az atyja bélyegzi meg, s ezzel mintegy gyökerénél megfojtja a gyermeke intellektuális, érelmi fejlődését: nem értelmes, nem szép, nem szerencsés, nem ügyes, nem kiváló. Sztyefan abban a tudatban bolyongja végig az életét, hogy semmire sem méltó, mert ő az öt nem. A bolyongásainak a fő állomásai jobbára találkozások feltalálókkal, és a találmányaik saját bőrén való kipróbálása. Van itt ruhaként funkcionáló, gyorsan növő zöld szőrbunda, van ital, amit lenyelve bárhonnan leugorhat, semmi baja nem lesz, van egy varáspaláck, amit csak meg kell tölteni vízzel, és a legfinomabb borok teremnek benne a semmiből, van egy krém, amitől az ember magától kezd zengeni, és olyan zenét zeng, amilyen a lelke*. S persze van jótetthelyébejótvárj, mert az iskolában ő az, aki odaáll egy furcsa osztálytársuk, Marsi Jancsi mellé. Aki cserébe teljesíti egy kívánságát, ha majd egyszer Sztyefán bajba kerül. S mert persze kiállja a próbákat, antihősünk egyfelől elnyeri a maga királynéjának a kezét, másfelől befejeződik a bolyongása. A történetet groteszksége több ponton tetten érhető. Egyfelől amíg az önmagukban akár hasznosnak is tekinthető, bár voltaképpen fura találmányok rendre megbuknak az élet vizsgáján, feltalálóik semmit el nem érnek elméjük szüleményeivel, addig Sztyefán pédaképként állított, a szüleit jódarabig gátlástalanul pumpoló, önmelldöngető testvérbátyja meredek ívben halad felfelé a szamárlétrán. (Becsületére legyen mondva, ha önmelldögetve is, de amint teheti, ő támogatja az öreg szüléket.) Tipikus coclista káder, coclista környezetben, coclista értékkkel, mulatságos lózungokkal.
A történet vége fricska: Sztyefán lenyugodva, a holdas, csillagos estéken nosztalgiát érez a bolyongós élete után. 

A címadó novella, A szerény zseni középpontja egy feltaláló. Itt ő a főhős. Vagy a pechhős. A találmányait senki nem becsüli, lenézik és értetlenül állnak vele szemben, sehová nem jut az életben. Amíg aztán szembe nem jön vele az élet, és ő fittyet hányva minden másra feltalálja, hogyan legyen boldog. 

A gömbölyű titok a legsci-fibb novella. Egy titokzatos, elpusztíthatatlan, levakarhatatlan gömb kiválaszt magának valakit, és tűzön-vizen kitart mellette, védelmezi, eltartja, az őrületbe kergeti kiszemeltjét. Sefner ebben az írásában ugyancsak ide-oda billeg a szocialista tanmese és az irodalom között, de böcsületére legyen mondva, marad az irodalom oldalán, és a fogunkat sem szívjuk egy pillanatra sem. 

Az elkésett lövész avagy egy tahó szárnyai a legegyértelműbb novella. Az elkésettségről szól. Nem a meg nem értettségről, hanem arról, hogy van teljesítmény, ami teljesítmény, csak rosszkor, rossz helyen, rossz időben. De mese ez is, mert az idő a novella szintén antihősét, a szerelme végett a világ végén maradt zseniális postatisztviselő-feltalálót igazolja az élet, találmánya más térben, időben és helyen a legmegbecsültebb értékké válik. De ő marad a világvégén postás. A találmánya körül hercehurca a szocialista hivatalnokok, a bürokratikus rendszer, módszerek nyílt gúnyolása. A gúnyt talán a dolgozó ember, a feltaláló kiállása tompítja, miközben cseppet sem lesz didaktuksan hányingerkeltő a kiállása. Talán mert a kiállás közben is kívülálló marad. 

*

Sefner roppant élvezetesen ír. Mesél. Gördülékeny, egy pillanatig sem unalmas. Szovjet szocialista író, és ebben benne van minden, ami bármelyik kijelentésből pozitív tartalom lehet. Kalandos, groteszk, gúnyos. És mesés. 
Már értem, miért került az alapművek közé már kamaszkorom idusán. 
Sajnos önálló sci-fi kötete több nem jelent meg, de a Wikipédia szerint itt még olvasható: 

• A négylábú tyúk. Mai szovjet szatírák (A négylábú tyúk, ford. Radnóczi Éva); vál., utószó Bratka László; Szépirodalmi, Bp., 1984 (Olcsó Könyvtár)
• Ház kísértettel (Elkésett mesterlövész avagy egy vidéki feltaláló szárnyai, ford. Földeák Iván); World SF Magyar Tagozata, Bp., 1988 (Science fiction történetek)

Nem sci-fi kategóriában is alkotott, magyarra fordítva: 

• A bánat nővére; ford. Pór György; Bp., Magvető, 1973
• Égtájak 1987 (A gyűjtő halála, ford. Enyedy György); Európa, Bp., 1987 (Öt világrész elbeszélései)
• A gránát szíve. Antifasiszta lírai antológia (A tükör, ford. Tandori Dezső); Európa, Bp., 1982 (A győzelem könyvtára)

* Igen, Sefner olvashatta Babits örökbecsűjét: 

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

BEJELENTÉS

Pjotr Prohorovies polgártársnak 
Marija Vlagyimirovna polgártársnőnek

Alulirott ezennel bejelentem és megerősitem tiszteletemet tisztelt szüleim felé, s tudomásukra hozom azon közlésemet, miszerint szerencsésen szándékomban áll energetikus fölaboránsként elhelyezkedni a Fiziológiai és Filológiai Tudományos Intézetben, ahol is szándékomban áll meredeken emelkedni a tudományos ranglétrán, s ahol közreműködésemmel tetemesen haladni és fejlődni fog a tudományos munka. 
Bejelentésem második felében szeretnem kijelenteni, hogyaz urbanizáció és polimerizáció körülménvei között a hibridizáció és szinkronizáció megköveteli amoralizációt és a meliorizációt, mivel kapcsolatban kérek sürgősen reagálni 50 (ötven) rubel elküldésével a 86, sz, postahivatalba, poste restante.

Az önök tehetsèges fia 
Viktor

(35. o.)

 

Nem sokkal ezután atyám közölte, hogy Perspektíva Sztyepanovna egy jól fejlett ikerpárral, egy fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg tehetséges bátyámat. Viktor személyesen jegyeztette be öket az anyakönyvi hivatalban, tudományosan megalapozva nevüket. A fiú BÜKK! lett (Bükk! Viktorovics!) a lány pedig PLATÁN! (Platán! Viktorovna!) Az elnevezéseknek az atya magas fokú öntudatáról kellett volna vallaniuk, a továbbiakban pedig a gyerekek segitségére lenni tekintélyük növelésében a hétköznapok során, valamint a tanulásban. […] A BÜKK! nem egyszerűen bükk, hanem egy jelszó rövidítése:Betont Ügyesen Keményre Keverj! A PLATÁN! pedig nem egyszerűen valami fa, amely vadon nő az erdőben, hanem szintén jelszó: Pázsitot, Lapályt Agrár Tudománnyal Állhatatosan Nevelj! Ily módon unokaöcsém és unokahúgom, BÜKK! és PLATÁN!, ha külön-külön veszem őket, az ipart és a mezőgazdaságot képviselik. Együtt pedig a város és a falu egységét jelképezik.

(90–91. o.)

 

A dolgozószobájában is változás következett be: hajdan Viktornak egyetlen képe lógott a falon, s híres tudósok és feltalálók fogták körbe, most pedig csakis Viktor ábrázatát lehetett látni mindenütt, különböző pózokban és variációkban. A többi tudóst kiiktatták. Már csupán ebből az egyetlen tényből is kitaláltam, mennyire megnőtt bátyám szerepe a tudományban.

(101. o.)

 

Most, hogy mintegy két hónap után feltöltögettem a ma is nagyjából vállalható könyvértékeléseimet a blogoldalamra, némileg csüggedten konstatáltam, hogy rengeteg alapmű értékelése hiányzik a csomagból.

Úgy általában is rengeteg minden hiányzik. Ezzel nincs mit tenni, illetve nem kitűzött célom, mert egyszerűen teljesíthetetlen lenne, másfelől csak akkor vagyok hajlandó olvasni,  ha élvezem, amit olvasok. 

Nagyobb baj, hogy az önmagam szerinti alapművekből is rettentő likak vannak. Hogy mást ne mondjak, nincs értékelése a Száz év magány-nak, a Száll a kakukk fészkéré-nek, a Sehollakók-nak, a Talán Pistá-nak, a Nyár a szigeten-nek, egy csomó Lázár Ervin könyvnek, és még ki tudja minek nem. 

Először csüggedten sóhajtottam egyet... Hogy majd összeszedem az emlékeimet, úgy veselkedem neki, és megírom a hiányzó recenziókat. De mert hirhedten nem pengeéles a memóriám, ezért pillanatokon belül felülbíráltam önmagamat: nem az adott könyv értékelése lenne így, amit írok, hanem simán nosztalgiázás, egykori olvasmányélmények kiváltotta érzések felidézése. Ami önmagában nem lenne baj. Csak mégsem érzem teljesen becsültesnek. Hogy miért? Itt van, lássuk csak A szerény zseni című 1976-os, Kozmosz Fantasztikus Könyves orosz sci-fi. Amiből egy mozzanatra nem emlékszem, csak az öszhatásra, hogy tetszett, hogy jókat mosolyogtam rajta, hogy ízig-vérig oroszos volt, hogy volt benne valami finom kis társadalomkritika, de elsősorban és mindenkelőt arra, hogy a 2013-ban elhunyt barátomnak, Pipinek is az egyik kedvenc könyve volt, az ősidőkben, kamaszkorunkban. Ő is többször olvasta, ő is nagyon jókat röhögött rajta (mert azért valljuk be, a társadalom életét nagyban megkönyítő KANI, vagyis a Konzervet Automatikusan Nyitó Izé ötlete nem semmi: mivel nehéz kinyitni a konzerveket, ezért a városban el kell helyezni a KANIT, egy városban egyet, mert öt tonna, és ha vendég jön, és sportnival akarjuk kínálni, nem kell mást tenni, gyorsan kalucsnit kell húzni, elutazni a KANI-hoz, beadni a nyitni kívánt konzervet, várni egy újságolvasásnyi időt, és máris mehetünk haza a nyitott konzervvel! Máris boldogabb a társdalom, ugyebár! :-D ). De ez nem a korrekt mai véleményem a könyvről. 

Vagyis úgy döntöttem, szép lassan, fokozatosan előveszem ezeket a régi kedvenceket, újraolvasom őket, és összevetem a benem élő képet a valósággal. Hátha mégis jól emlékszem. Vagy hátha nem. (Kiss József László Parancsolsz egy kézigránátot? című, csak platinaárban megszerezhető könyve például óriási csalódás volt harminc év után újraolvasva. Remélem, nem ez történik majd rendre!) Mindenesetre a végeredmény meg fog jelenni ezen a felületen. 

Vagyis igazából nem történik semmi különös az olvasók szempontjából. Mármint a blogolvasókéból. Csak annyi, hogy megjelenik majd egy-egy régi kedvencem, mintegy kötelező újraolvasásom végeredménye itt, a blogban. Máris kezdtem az olvasást A szerény zseni-vel. :-)

Íme, a 2018-as legújabb Lucky Luke képregény, amit a klasszikus szerzőpáros követett el: René Goscinny-Morris.

Úgy véltem, bár valami gyanús volt, hogy a füzetek számozása megegyezik az eredeti számozással, de a Wikipédia szerint ez nincs így. Ez a jelenlegi füzet az előző mondatban klasszikusnak mondott szerzőpáros első közös munkája. Nem az első Lucky Luke füzet. Morris egyedül írt ez előtt nyolc füzetnyi történetet, majd ez után még egyet egyedül, de ezt követőn már nem dolgozott egyedül.

A Vasút a Vadnyugaton története roppant egyszerű. A hatalmas területeken fekvő új országban nagyon nyűgös a közlekedés: a postakocsik lassúk és kényelmetlenek. Az új találmány, a gőzgép és a nyomában feltalált vasút megoldás a problémára, bár kétségtelen, amíg el nem indul, hatalmas munka áll a tulajdonosai előtt: az útvonalak kidolgozás, a vasúti pályák lefektetése. Az előbbihez elég egy térkép, az utóbbihoz nyersanyagok, emberek, utánpótlás kellenek. És nem mindenkinek érdeke a hálózat megépülése: egy titokzatos figura rendre megpróbálja az építkezést megakadályozni. De egy helyen a vasút építése, a titokzatos figura és Lucky Luke útjai keresztezi egymást. Lucky Luke természetesen felismeri a kor szavát, és azonnal az építkezés mellé áll. A vasúttársaság vezetői ki is nevezik az építkezés vezetőjévé. Lucky Luke nekiveselkedik, és teljes erővel megindul az építkezés. És ugyanekkora erővel tevékenykedik a titokzatos figura, hogy megakadályozza azt.

Nem azt mondom, hogy unatkoztam. Nem azt mondom, hogy ne tetszett. Nem mondom azt sem, hogy ne lennének benne poénok. De valahogy, hm…, mi is erre a jó szó, olyan túl tágas volt a történet, üres terekkel, és kicsit kínban mosolygásokkal.

Nem csupán az a baj, hogy néha teljesen valószínűtlen a történetvezetés (pl.: egy kanyonban hatalmas kő zuhan az építkezők elé, mire Luke kitalálja, alagutat ásnak a kő alá. Az alagút olyan, mintha egy rókalukba zuhanna be a vonat. Majd még egy kő a kanyonba, és újabb alagút ásása.), nem csak az a gond, hogy miközben tör előre a történet, magától adódik a kérdés: honnan van az anyag az építkezéshez? S ezeken meg a további, ki nem mondott példákon túl lehetne lépni, ha lenne valami, ami eltéríti, túllépteti a figyelmet, ami lehengerli a fenti csacskaságokat. De sajnos nincsen semmi ilyen. A történet kiszámítható, nincsenek benne eredeti alakok, nagy egyéniségek, mit később a gonosz és mulatságos Daltonok vagy Rantanplan, a csodahülye kutya. Ha nem szeretném a Lucky Luke-füzeteket, azt mondanám ennek az elolvasása után, no, ezen is túl vagyunk.

Egyszóval a klasszikus szerzőpáros első közös műve messze nem klasszikus, pusztán egy nagyon közepesen sikerült szárnypróbálgatás. Része a sorozatnak, ezért marad a polcon. De csak ezért.

Pestikönyv, Budapest, 2018, ISBN: 9786155699122 · Fordította: Nagy Krisztián

3,5/5

(2018)

Egy cigány asszony azt jósolja Obelixnek, hogy egy fogathajtó versenyen díjat fog kapni. Obelix vérszemet kap, és azonnal vesz is magának egy versenyfogatot tízszer nyolc menhírért. 

Rómában az utakért felelős, izé, minisztert megszorongatják az utak minősége miatt. Az védekezésképpen felpattan, és azonnal kihirdet egy nemzetközi fogathajtó-versenyt, egész Itálián keresztül. Kicsit hamari ember. Aznap megjelenik nála Julius Ceasar és közéi vele, hogy az ötlet pompás, de nagyon-nagy baj lesz, ha nem egy római fogat nyeri a versenyt. Ennek pedig kis esélye van, hiszen Obelix is indul a versenyen, oldalán a segédjével, Asterix-szel. 

S innen gyakorlatilag megindul az ókori Flúgos Futam nemzetközi mezőnnyel, becsületes és kevésbé becsületes hajtókkal, élükön a római favorittal, és minden állomáson a verseny szponzorával és annak favorit termékével, amit Obelix csak egyszer tud megkóstolni. 

Bár a végkifejletet illetően természetesen egy fia kétségünk sincsen, mégis roppant élvezettel olvassuk ezt a képregényt. S kiderül, még Ceasar is úriember...

Ha jól figyelünk, észrevehetjük, a szerzők diszkréten belepakoltak egy csomó híres olaszt: Sophia Loren-t, Bud Spencer-t, Roberto Benigni-t, Leonardo-t Mona Lisa-val, Pavarotti-t, Berlusconi-t a történetbe, de csupán statisztaként. :-)

Jókat röttyintgettem olvasás közben. Az előző füzethez, az Asterix és a belgák-hoz képest felüdülés, új fuvallat volt ez a füzet. S ha nem tudom, nem vettem volna észre, hogy itt már csak a szellemi örökség továbbviteléről van szó, nem az eredeti alkotók gyermekéről. Szerintem ez a legnagyobb dicséret. 

Azt, hogy ki a bátrabb, természetesen a rómaik laposra verésén, erődítményeinek a lerombolásán mérik le. Hasarengazfix dicséretére legyen mondva, elárulja, hogy ők a varázsital hatása alatt verexenek, pardon, verekszenek, és becsületesen még fel is ajánlja, hogy igyanak belőle a belgák is. Akik visszautasítják a kínálást. (Én itt döntöttem el, hogy, a belgák a bátrabbak, a gallok meg a rászorultabbak.)

A gall és a belga római-verés híre eljut Rómába, Ceasar fülébe, aki úgy indul útnak a seregével, hogy nagy lázadást ver le. A történet vége nem kétséges. 

Alapvetően élvezetes, de nem pazar történet. Mosolygunk, de nincsen nagy sziporkák, és röhögés meg sem közelít, és voltaképpen olyan kis semmitmondó a konfliktus is. Annak ellenére, hogy az eredeti szerzőpáros, Goscinny és Uderzo jegyzi a 24. Asterix füzetet. Élvezettel olvassuk, de nem nyűgöz le, nem kapcsolja ki teljesen a külvilágot sem a képek nézegetése, sem a nyelvi lelemények, sem a poénok, sem a viccek tömkelege: mert nincs. De mégis szeretjük, mert szívünk csücske Asterix. 

BEVEZETÉS

A holokauszt történelmi ténye, lefolyásának részletei mára vitathatatlanok. Azért vitathatatlanok, mert nem szabad őket nyilvánosan vitatni. Sőt, ha valaki a kutatási eredményeiben mást találna, mint az általánosan elfogadott, a kutatás eredményeit nem hozhatja nyilvánosságra, mert nagyon könnyen pert vonhat a fejére. A történelmi igazságokat, legalábbis a holokauszt kérdésében így a bíróságok döntik el. Mintha nem a séf, hanem a hentes mondaná meg, hogyan kell ötcsillagosra sütni a bélszínt. Az is tény azonban, hogy a történész szakma hivatalosai egyöntetűen ugyanazt a véleményt vallják. Tehát a séfek mindnyájan azt mondják, a bélszínt így és így kell sütni. Aki azonban nem úgy süti, azt a szakma kiveti magából. Így járt például David Irving. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Abban a pillanatban, hogy Irving nem az általánosan bevett kánont mondta, azonnal a szakmaisága  kérdőjeleződött meg. Ami persze akár igaz is lehet.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a történelmi események, történések, dokumentumok értékelése, a megfelelő összefüggésekre, következtetésekre való rámutatás messze nem úgy működik, mint a matematikában, kétszer kettő az négy. A történész az értelmezések meghozatalakor, a következtetések levonásakor óhatatlanul él a maga prekoncepcióival. 

Az is megfigyelhető, hogy ami ma kétségbevonhatatlan történelmi tény, az holnap túlhaladott értelmezéssé, fals igazsággá válik. Jobbára nem azért, mert a történészek rosszul rakják össze a mozaikokat, sokkal inkább azért, mert a történelmet a győztesek írják. A történelemi tények nem állnak olyan szilárd alapokon, mint a szorzótábla tényei. Jó példa erre például, hogy hosszú évtizedeken keresztül egyértelmű valóságként kezelték, hogy a koncentrációs táborokban emberbőrből varrtak lámpaernyőket, és emberi zsírből főztek szappant. A lámpaernyő és a szappan legendája mára egyértelműen semmivé lett, minden kétséget kizárón kiderült, soha nem tettek ilyen a németek, a vádakat a győztesek találták ki. 

Viszont a történelmi revízióra kizárólag a holokauszt mainstream értelmezői jogosultak. Arra, hogy mire számíthatnak a „kívülről jöttek”, ékes példa Ernst Zündel esete. Zündel kiadta Németországban Richard Harwood A hatmilliós zsidó mítosz nyomában című tanulmányát. Zündelt perbe fogták holokauszttagadás miatt, és a per végén el is ítélték. A per lefolyásáról Robert Lenski írt egy magyarul is megjelent könyvet, Holocaust a törvényszéken címmel. Izgalmas, döbbenetes olvasmány. Félelmetes, hogy gyakorlatilag már nenincs európai ország, ahol ne lenne gyűlöletbeszéd és holokauszttörvény. A vélemény- és szólásszabadság eddig terjed. (Vö.: Colemann: Cenzúrázva; alapmű)

Ugyan a büntethetőség lehetőségével még némely, hithű liberálisok sem értenek egyet, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy jómaguk is hamarost és rögvest annak nyakára hurkolják a kötelet, aki van olyan bátor, és mer nem egyetérteni azzal, amiben szerintük semmi kételkedni való nincsen.

Az is tény, hogy maga a büntethetőség eleve gyanússá teszi az egész dolgot. Ez ellen sokan, sok helyen, sokféleképpen kifejtették már a véleményüket. A legfőbb érv talán az, hogy a történelem nem jogi kategória, és történészi feladatokat nem a jog szakembereinek kellene elvégezniük.

Arra, hogy milyen torzzá vált mára a holokauszt kérdése körüli viszonyulás-rendszer: egy magyar könyves oldalról a gyűlölettörvényből fakadó perektől való félelem miatt mind a fent említett, mind a jelen könyv adatlapját törölték. (S csak remélni tudom, hogy valóban emiatt!) Szerencsére a könyvterjesztők nem ennyire óvatosak!

A hivatalos történész szakma és a közvélemény döntő többsége egyaránt úgy kezeli a holokauszt történelmi revíziójának szükségességét valló történészeket, kutatókat, mint a természettudományok képviselői a kreacionizmus képviselőit: aki nem ért velük egyet, az nem lehet tudós, teljes bizonyossággal ostoba, meg- és félrevezetett ember, híján minden felvilágosultságnak, modernségnek, és idejét múlt, antihumanista célokat szolgálnak az eszméi. Aki ilyen nézeteket képvisel, azonnal, zsigerileg és magától értetődőn kizárja magát az értelmes, művelt, gondolkodó emberek csoportjából. (Hozzáteszem gyorsan, a legelvetemültebbek a revizionisták, de azonnal következnek utánuk a vallásos emberek, aztán azok, akik nem fogadják el az evolúciót.) 

RÖVID ÉRTÉKELÉS AZOKNAK, AKIK NEM AKARNAK HOSSZAN OLVASNI

Ez a Germar Rudolf által szerkesztett vaskos kötet nem a holokauszt kérdésének teljes körű áttekintése, csupán az általánosan elterjedt, bevett nézetek revizionista kritikájának a kifejtése. 

Célja, hogy tudományos eszközökkel és stílusban megkérdőjelezze azokat a mára eszement módon ostoba törvénnyel védett, úgynevezett megkérdőjelezhetetlen tényeket, és alátámassza az ellenérveket.

(A megkérdőjelezhetetlen tények, jelzi a könyv, az idők során jelentős változásokon mentek át. Példa erre a holokauszt áldozatainak teljes vagy az auschwitz-i tábor áldozatainak a száma. Mindkét szám drasztikusan csökkent a második világháború befejezése, illetve a nürnbergi per óta. De ilyen megkérdőjelezhetetlen tény volt a zsidókból főzött szappan, vagy az emberi bőrből készült lámpaernyő tévinformációja, amiket ma már csak a legtájékozatlanabbak vesznek komolyan. Mondja a könyv.)

A szerkesztői szándéka, hogy a kételkedőknek segítsen érvekre alapozniuk a kétségeiket. Kimondottan, bevallottan nem a szerecsenmosdatását tűzte ki célul a könyv összeállításával, hanem a tények jobb megismerését.

Az I. függeléket író történész, Joachm Hoffman, aki szakértői jelentést írt a kötetről, megjegyzi:

Amint a szóban forgó antológia rámutat, e könyv nem szolgál átfogó képpel a zsidóknak a II, világháború alatti nemzetiszocialista üldöztetése menetéról. Az antológia tárgya inkább egyes egyéni témák a zsidók megölésének vitatott és ellentmondásos aspektusait illetően. A könyv különböző fejezeteit szakértó módon írták meg, jellemzően kutató stílusban Ami a részleteket és a teljességet illeti, a hivatkozott és dokumentáló referenciák tömege kevés kívánnivalót hagy maga után, és rendkívül segíti az olvasót […] nem utolsó sorban azért, mert az ellentétes szakirodalom forrásait is minden visszafogottság nélkül idézik. A jelen antológia egyes cikkei logikailag összefüggőek és szerkezetükben objektíven leíróak […] Mindenesetre az új megértésre törekvés tapinthatóan nyilvánvaló az egész könyvben. E perspektívából tehát az antológiától nem lehet megtagadni tudományos jelleget […] Sok minden található a különböző cikkekben, ami igen meggyőzően hangzik.

Mivel a mainstream vélekedéssel szembe menni manapság már büntetőjogi kategória, ezért döntse el ki-ki, szigorúan magában, hogy sikerrel járt-e a szerkesztő és az egyes fejezetek szerzői.  

Németországban állítólag megsemmisítették e könyv példányait. Könyvégetéssel utoljára az inkvizíció és a francia forradalom foglalkozott, Bradbury szerint pedig ez vár ránk a jövőben is (vö.: Fahrenheit 451). De úgy fest, ez a jelen is.

(Magánvélemény: nem tudok nem arra gondolni, hogy ellenbizonyítéknak a máglya hihetetlenül csekély súlyú, de annál árulkodóbb érv.)

HOSSZÚ ÉRTÉKELÉS AZOKNAK, AKIK ELÉG MERÉSZEK

S akkor tessék, itt van egy bazi vastag könyv, amelynek szerkesztője nem átallott csupa-csupa olyan kérdést egybeszerkeszteni, fejezetenként más-más szerzővel megíratni, amelyek közül egy-egy önmagában is több évi börtönnel jutalmazandó!

S van magyar kiadó, ki más, a Gede Testvérek, amely nem átallotta kiadni magyar nyelven is a kötetet. És strapabíró, kemény fedeles, fűzött kiadás, ebbe nem tudunk belekötni! Ráadásul a kiadó, a fordító, a szerkesztő, mindenki vállalta a nevét, aki a kiadásában részt vett.

A KÖTETRŐL ÁLTALÁBAN

Kötött, kemény fedeles, nagyon masszív tárgy ez a könyv. Idáig rendben van. A borító olyan se-se: mond is valamit, meg nem is, akár tetszetős, de inkább nem. Mindenesetre egy szikra félelem nincsen, hogy olvasás közben atomjaira fog hullani, bármilyen testes is. (Nem úgy, mint például az Osiris Kiadó puha fedeles könyvei.)

Ha kicsit mélyebben belenézünk a kötetbe, fellélegezhetünk, legalább tipográfiailag, nem annyira lehet dicsérni, ám több szempontból is lehet fikázni!

A kiadványszerkesztő szemmel láthatóan bajban van a képekkel, mert sem elhelyezni nem tudja őket, sem a törzsszövegnek megfeleltetni a pozíciójukat, sem pedig a képaláírásokkal nem tud mit kezdeni.

Aztán kicsit bele-beleolvasva a szövegbe, feltűnik, hogy egyes szavak mögött, számok állnak. Valahogy így234. Vélhetően láb- vagy végjegyzetek számai voltak az eredeti szövegben. De persze ebben a formában egyrészt nem derül ki, miről is van szó, másrészt se láb- se végjegyzet nincsen a könyvben. Püff neki, ezmiezez? Így a számok egyfelől tökéletesen értelmetlenek, másfelől jobbára fogalma nincsen az egyszeri olvasónak, a szerzők honnan a viharból veszik az infókat. S végső soron emiatt némileg komolytalanná válik a szöveg.

Aztán ott van a könyv magyar címe: Felboncolt holokauszt. Vajon hogyan lehet egy történelmi eseményt, folyamatot boncolni? Még ha mikroszkóp alatt lenne ez az esemény: Holokauszt a mikroszkóp alatt .Vagy ízekre szedve. De boncolni? (Az eredeti cím nem ez. Az így fest: Grundlagen zur Zeitgeschichte azaz A jelenkori történelem alapjai. Szerencsésebb lett volna ezt megtartani, mert lényegesen beszédesebb cím. Meglepőn összecseng Ladányi Attila hihetetlenül provokatív című és tartalmú könyvével, bár Ladányi a saját könyvének a jelen könyvhöz hasonlítása ellen vadul tiltakozna.)

Aztán lássuk csak a könyv címében szereplő holocaust szót. Így van leírva a felboncolt eseménysor: holocaust. Kérem, ilyen magyar szó manapság már nincsen, így kell azt írni: holokauszt. Mert „magyarok vagyunk, nem”? Az a helyzet, hogy a „holocaust”-verzió az bizony angol. Annak ellenére, hogy valóban, régebben a magyar nyelvben is használatos volt ez a forma, manapság a „holokauszt” verzió a helyes. 2014-ben, amikor ezt a könyvet kiadták, akkor is ez volt az általánosan elfogadott.

Na, és a könyv alcíme: Az „igazság” és az „emlékek” egyre erősödő kritikája. Ez azért mivanmiez?-kategória. Mert ugye a könyv egy statikus valami. Élővé az emberrel való kapcsolata által lehet. De itt az alcím azt mondja, maga a könyv egy egyre erősödő kritika; a könyvben erősödik a kritika? Vagy mittudomén, hogyan is gondolták... No, szóval az alcím úgy marhaság, ahogy van.

Aztán: egy ilyen fajsúlyú, témájú könyv szerzőinek a bemutatása nagyon ildomos lett volna! Sajnos, nem sajnos, a mondandója igazságtartalmától függetlenül nem mindegy, ki mondja, amit mond.

És még: egy fia felhasznált vagy ajánlott irodalom nincsen a könyvben. Ez nagyon durva hiba!

Ugyanez a kategória, ahogy említettem, hogy nincsen se láb- se végjegyzete (mármint a magyar kiadásban, mert az kiderül, hogy az eredetiben volt), se bibliográfiája a kötetnek. Így esélytelen a kijelentések, a források ellenőrzése. S ez egy ilyen témájú, fajsúlyú kérdésben majdhogynem végzetes hiba.

Különösen az ellenoldal vitakultúrájának és megoldási technikáinak ismeretében.

A KÖNYV ÁTTEKINTÉSE

Vastag könyv: hétszáztizennyolc oldal, húsz fejezet, csupa felháborító téma, fejezetenként más-más szerző által megírva.
Átabotában lássuk, miről is szól! (Ez lesz a leghosszabb értékelésem, ember legyen a talpán, aki végigolvassa. Még nekem is nehezemre esett.)

AZ ELSŐ FEJEZET
a revizionizmus és a könyv történetéről, céljairól szól. Megér egy misét, érdekes, tanulságos. Sugall ezt-azt, amiről a bevezetőben írtam. 

JOGI HELYZET NÉMETORSZÁGBAN
A második és az ötödik fejezet taglalja, milyen fájdalmasan groteszk a német jogi, történészi és társadalmi hozzáállás ehhez e témához. Aztán még a függelék is hozzáteszi a magáét. A lényeg: felejtsük el a szólásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, ha a holokauszt részleteinek a vitatásáról van szó!

A jogi részét részint mi magunk is ismerhetjük, a bevezetőben ejtettem róla néhány szót, de amit itt olvasunk, az valami egészen szomorú és kétségbeejtő! A modern, demokratikus, jogállamiságon nyugvó német bíróságok a gyakorlatukban jelentős részben merítettek a kommunista koncepciós perek metódusaiból. (Tény, hogy így lesz, annak komoly előjelei voltak a nürnbergi tárgyaláson is.)

Jogai gyakorlatilag csak a vádnak vannak. Az alapvető hozzáállás természetesen az, hogy aki a közvélekedéssel és az általános, de biztos ismeretekkel szembe megy, az ítéletre való. Mármint negatívra. Merthogy, ugye, ebben a kérdésben eleve tudjuk, hogy a vádlottnak nincsen és nem lehet igaza. Ugyanis, ha igaza van, akkor mindenki más téved. De ennyien nem tévedhetnek, tehát a vádlott téved. Ez az alapállás.

Megtudjuk azt is, hogy a jelenlegi, demokratikus német önazonosság a holokauszton alapszik. Döbbenetes idézeteket hoz a vonatkozó cikk szerzője. Például:

További példák azt mutatják, hogy a fent említett sajtó vélemények nem csupán néhány sajtó személyiség véleményei, hanem inkább az egész német elit őszinte meggyőződése. Richard von Weizsäcker, volt német szövetségi elnök például azt állította, hogy „nem a NATO, hanem Auschwitz képezi a [német] állam alapjait.”
E nézetet nemrégiben Josef Fischer német külügyminiszter is megerősítette: „Minden demokráciának van egy alapja. Franciaország számára ez 1789, Az USA számára a Függetlenségi Nyilatkozat. Spanyolország számára a Polgárháború. Németország számára ez Auschwitz. Ez csak Auschwitz lehet. Véleményem szerint Auschwitz emlékezete, a 'soha többé Auschwitz, lehet csak az új berlini Köztársaság egyetlen alapja.”
A német jogászok hasonló érvekkel szolgálnak:
„A holocaust és elfogadása [német] Alkotmányunk normatív alapja. Alaptörvényünk legitimitása-abban az értelemben, hogy megérdemli az elismerést-a nemzetiszocialista bűnök elismerésén alapszik, mely tömegpusztító technológiai eszközökkel zsidók életér követelte.”
A német Bundestagban (parlamentben) e nézetet mindegyik (!) párt kifejezte és tapssal erősítette meg:
„Bárki, aki trivializálja vagy tagadja a zsidók nemzetszocialisták általi tömegmészárlását, más szóval a holokausztot, annak tudnia kell, hogy a demokrácia alapjait támadja.”

Ez pedig, mármint, hogy a holokauszt a demokrácia alapja, legalább akkor a marhaság, mint az ezt idéző könyv alcíme. (Itt ismét nyomatékosan utalnék Ladányi és Coleman könyveire, mint háttérirodalomra.) Csakhogy emiatt embereket tesznek tönkre és börtönöznek be.

Ráadásul vicces, hogy a „demokrácia alapját” megkérdőjelezni nem szabad, és az erre vonatkozó szólásszabadság-korlátozást törvény erősíti meg. Érted, ugye? A demokrácia érdekében korlátozzák a szólásszabadságot! Lehet véleményed, ha az megegyezik azzal, amit megengednek. Hogyan is énekelte a Bikini együttes? „Mindent szabad, ami nem tilos.” :-O

Lássuk csak, hogyan érvényesül a gyakorlatban a demokrácia védelme, ha jogi támogatást kap!

De a német bíróságok megengedik az ilyen bizonyítást? A német igazságszolgáltatás rendszere azon a feltételezésen alapul, hogy a holokauszt mind összességében, mind részleteiben „magától értetődő, és megcáfolatlan a nyilvánosság és eseményei által, ezért minden ezzel ellentétes állítás eleve hamis mindaddig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják„. A „magától-értetődőség” ilyen eseteiben a német büntetőeljárási törvény felmenti a büntető ügyész hivatalát és a bíróságot az alól a kötelezettség alól, hogy bizonyítékot szolgáltasson saját ügyében. Valójában azonban a bíróságok ennél tovább mennek, mert a kérdéses szakaszt úgy értelmezik, hogy a védelemnek nincsen joga ahhoz, hogy ellenbizonyítékkal szolgáljon az általánosan elfogadott nézet ellen.

A SZEMTANÚK
A két legérdekesebb fejezet a harmadik és a negyedik. A szemtanúk megbízhatóságáról szól. Bevallom, engem talán ez érdekelt legjobban. Mert oké, dilemmázhatunk a falakon/ban talált Zyklon-B mennyiségével, eltűnődhetünk, hogyan lehet nedves földben holttestek százezreit elégetni, ha nem áll a rendelkezésünkre elég faanyag, és miegymás, de mi a fenét lehet kezdeni azzal, ha Kohn bácsi azt mondja, ott voltam, láttam, átéltem? Mi lehet ennél biztosabb?

A meglepő a helyzet, hogy nagyjából bármi... :-O

Leonard Mlodinow írja című könyvében (és keresem égre-földre az idézetet, de sehol nem lelem), hogy úgy általában a tanúk voltaképpen abszolút megbízhatatlanok. Mlodinow természetesen nem a holokausztról beszél, hanem úgy általában az emberi agyról és a tudattalanról. Azt mondja, hogy a hiányzó emlékeket a tudattalan tök simán kiegészíti, akkor is, ha a kiegészítésnek az égvilágon semmi köze nincsen a megtörtént valósághoz.

No, csak megleltem az idézetet! Íme:

Évente mintegy 75 ezer rendőrségi szembesítés történik. A statisztikai adatok szerint ezek 20-25 százalékában a tanú olyan személyt választ, akiről a rendőrség biztosan tudja, hogy nem lehet bűnös. Azért lehetnek biztosak ebben, mert a tanú a »tudottan ártatlan« vagy a »töltelék« résztvevők közül választott valakit, akiket a rendőrség csak azért állított a sorba, hogy meglegyen a szembesítéshez előírt létszám. Ezek az emberek gyakran maguk a rendőrség nyomozói vagy a helyi börtönben ülő elítéltek. Az ilyen hamis azonosítások senkit sem zavarnak különösebben, gondoljuk azonban végig a következményeket! A rendőrség tudja, hogy az esetek negyedében-ötödében a tanú olyan személyt azonosít, aki bizonyosan nem követte el a bűncselekményt, mégis, ha a tanú olyan személyre mutat rá, aki a rendőrség gyanúsítottja, akkor a rendőrség - és a bíróság - feltételezi, hogy ez az azonosítás megbízható. Amint az említett statisztikai adatok rávilágítanak, ez nem így van. Valójában azok a vizsgálatok, amelyek során eljátszott bűntényeket mulatnak a kísérleti alanyoknak, arra engednek következtetni, hogy amikor a valódi tettes nem is áll ott a sorban, akkor az esetek több mint a felében a szemtanú ugyanúgy tesz, ahogyan Jennifer Thompson tett: mindenképpen kiválasztanak valakit, mégpedig azt, aki legjobban hasonlít a tettesről az emlékeikben élő képre. Következésképpen a téves azonosítás a hibás bírósági ítéletek leggyakoribb oka. Az Ártatlanság Projekt (Innocence Project) nevű szervezet például megállapította, hogy a később elvégzett DNS-tesztek alapján utólag felmentett több száz elítélt 75%-át azért ítélték el, mert a szemtanúk pontatlanul azonosították a tettest.

Daniel L. Schacter Az emlékezet hét bűne című könyvében a következő esetet idézi fel.

Vegyük például Binjimin Wilkomirski történetét, akinek 1996-os holokauszt-memoárja, a Fragments, amely egy koncentrácis tábor életét egy gyerek szemszögéből mutatja be, az egész világ elismerését kivívta. Wilkomirski a kisgyerekkorban átélt, nehezen szavakba önthető terrornak nyers és életszerűú emlékképeit tárja az olvasók elé. Prózája olyan energikus és ékesszóló, hogy egyik recenzense arra a kijelentésre ragadtatta magát: „a Fragments, morálisan fontos és minden irodalmi túlzásoktól mentes alkotás. Nem tudom, hogy egyáltalán jogomban áll-e dicséretet mondani róla." Ennél érdekesebb azonban, hogy Wilkomirskinek felnőtt évei nagy részében tudomása sem volt ezekről a traumatikus gyerekkori élményekről, amelyek egy terápia során bukkantak fel emlékezetében. Mivel az elbeszélés és a benne szereplő emlékek számtalan ember szívéből szóltak, Wilkomirski egy csapásra keresett nemzetközi figurává és a holokauszt-túlélők hősévé vált.

A történet azonban 1998 augusztusának végén meghökkentő fordulatot vett. Daniel Ganzfried svájci újságíró, maga is egy holokauszt-túlélő fia elképesztő cikket közölt az egyik zürichi lapban. Kiderítette, hogy Wilkomirski valójában Bruno Dossekker, 1941-ben egy Yvone Berthe Grosjean nevű fiatalasszony gyermekeként látta meg a napvilágot, aki később örökbefogadás reményében árvaházba adta őt. A fiatal Bruno a háború alatt nevelőszüleivel, Dossekkerékkel élt együtt szülőhazájában, a biztonságot jelentő Svájcban. Teljesen világos tehát, hogy a náci rémtettekről szóló traumatikus »emlékek« alapját semmiképp sem szolgáltathatták a koncentrációs táborban gyerekként átélt élmények. Vajon Dossekker-Wilkomirski tehát csupán holmi hazudozó? Nem valószínű: még most is meg van győződve arról, hogy az emlékei valójában megtörténtek.”

(A könyv a HVG Kiadó gondozásában jelent meg, és természetesen a gondolata sem érheti, hogy revizionista szemléletű lenne.)

Ugyanezt mondja az általam jelenleg értékelt könyvnek ez a két fejezete is. Majd hozzáteszi, hogy a tanúk tanúskodása és az elbeszélt esetek között sokszor több évtized eltelt, és ugye, a múló idő jócskán módosítja, torzítja az emlékeket. Azt is mondja, hogy sok visszaemlékezésben előfordulnak olyan dolgok, amelyeket az adott tanúk nem láthattak, nem élhettek át, tehát az emlékeik másodlagosak, vagyis filmeken, újságcikkeken, mások elbeszélésein alapulnak. Az egyik fejezetben felidézik, hogy volt tárgyalás, amelyen némely tanú még a családtagjainak a nevére sem emlékezett pontosan, de a több évtizeddel ezelőtt eseményekre igen… Khm...

(Végeztem egy kis önkutatást. Például a napokban egy kicsit összeszólalkoztunk Szerelmetesfeleségtársammal az idei nyaralásunk célhelye miatt. Én úgy érzem, egy év kivételével mindig én alkalmazkodtam a nyaralásaink választott helyszíneihez, de még abban az évben, amikor az én programjaim voltak a választás fókuszában sem az volt a program, ami miatt oda mentünk, ahová. Én kirándulni szeretek, de mindig vagy víz mellé mentünk, vagy városlátogatós programok voltak, és amikor végre a hegyekbe mentünk, két hét alatt kétszer mentünk kirándulni, és egyik rosszabbul sikerült, mint a másik. Szerelmetesfeleségtársam, velem szemben úgy emlékezett, hogy eddig mindig én döntöttem el, hová menjünk, menjünk most végre oda, ahová ő szeretne. Szerintem én emlékszem jól, mert például a Balaton partjára egészen biztosan nem én akartam menni, sőt! S ez a privát közelmúltunk, amin voltképen nem múlik igazából semmi!)

S rengeteg, súlyos példát hoz a szemtanúk tévedéseire. És azt is mondja, hogy a szemtanúk vallomásait mindig meg kell erősíteni külső érvekkel is, megbízhatatlanságuk végett önmagukban semmiképpen nem lehetnének semmiféle tárgyaláson perdöntők a szemtanú vallomások.
Érdekes fejezetei ezek a könyvnek!

STATISZTIKA
A következő fejezet a statisztikákról szól. Na, nem úgy általában, hanem az európai zsidó lakosság népesség statisztikáiról. A fejezet szerzője összevet egymással két teljesen eltérő eredményre jutó kutatási eredményt, W. Benz és W. N. Sanning számításait. A két statisztikus neve nekem semmit nem mond. A fejezet szerzője arra jut, hogy nehéz dolog a statisztika, nagyon sok mindenre kell figyelni, bár az eredmény szempontjából nagy segítség, ha statisztikus tudja, milyen eredményre akar jutni a legvégén.

A GÁZTEHERAUTÓK
Egy fejezet a nevezetes gázteherautókról szól. A szerzője azt állítja, hogy egyfelől a háború után egy darabot sem leltek belőlük. Sem konkrét és korrekt terveket róluk. Meg azt, hogy parancs sem sincsen a használatukra sehol. S azt is, hogy mindösszesen kettő darab nürnbergi dokumentum létezik ezekről a masinákról. Ezeket alaposan kielemzi. Az egyik legérdekesebb érve, hogy az egyik indigóval készült példányom a kézzel írt megjegyzések teljesen és tökéletesen megegyeznek az eredeti példányom levőkkel írásképben is, millimétere elhelyezkedésben is. Ez ugye, felvet nagyon komoly kérdéseket. Ráadásul az aláíró német tiszt eredeti aláírása még egy laikus számára is egyértelműen eltér a dokumentumokon levő aláírástól.

Ezt a fejezetet egészíti ki egy másik fejezet, amelyik arról szól, vajon lehet-e és hogyan lehet dízel üzemű autókkal embert, embertömegeket meggyilkolna. A fejezetből az derül ki, hogy a dízeljárművek büdösek ugyan, de nagyjából bármi jobb náluk a tömeggyilkosságra. Önmagában hatékonyabb, ha rengeteg embert simán bezárunk egy nyílás nélküli kis helyiségbe, az oxigénhiány végez velük. Azt taglalja a fejezet, hogy a benzinmotorok sokkal hatékonyabbak lettek volna erre a célra, a gázüzemű autók pedig végképp. Vagy a nácik voltak idióták, hogy egy hatékonyságban minden mögött levő módszert választottak, vagy a szemtanúkkal van komoly probléma.

A FÉNYKÉPEK
Két nagyon fontos fejezet a korabeli fényképekről szól. Egyfelől a dokumentum-képekről, másfelől a légi felvételekről.

Ismerünk, ugye nem egy esetet, még a digitális korszak előttről is, amikor egyszer csak megváltoznak a dolgok: a leghíresebb talán Trockij kiretusálása az emelvényen szónokló Lenin alól. Akkor már a jégcsákány végzett vele, nem volt kívánatos, hogy Vlagyimir Iljiccsel egy képen szerepeljen. A fejezet írója elmondja, hogy a korbeli retusálások azért egyértelműen szembetűnők, ha az ember megfelelő figyelemmel vizsgálja a képeket. Olvashatjuk, hogy több képből léteznek egymástól eltérő verziók, holott elvileg ugyanazt ábrázolják. Emlékeszem, hogy régebben nézegettem Lord Russel híres könyvét, A horogkereszt rémtettei-t, és nem értettem, némely fotókon miért néznek ki úgy az áldozatok, mintha rágógumiból hajtogatták volna őket: aránytalanok, kontúrtalanok és valószerűtlenek voltak, mint a Barba-család. E cikk szerzője azt állítja, hogy több híres, hírhedt kép azt ábrázolja, amit, de nem ott, nem akkor, és nem ők követtek el (vö.: Katyin történetével). Nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

A légifelvételekről szóló fejezet fő mondanivalója, hogy azok alapján, ha nem telik el túl sok idő, a nagyobb talajváltozások egyértelműen kimutathatók lennének. De a korabeli légifelvételek alapján úgy fest, nem találtak ilyeneket. Ezek a tömegsírok léte vagy nem léte miatt érdekesek. Amikkel kapcsolatban szintén olvashatunk egy matematikai szakaszt: mekkora földmozgatásra van szükség mennyi ember elhantolásához? A végeredmény szerint a jelenleg ismert számú áldozat elhantolása több táborban olyan mennyiségű földterület megmozgatását igényelte volna, amely megegyezett a tábor egész területével. Treblinkában például negyvenszer (!) akkora területre lett volna szükség a becsült 1,2 millió halott elföldeléséhez, mint amennyire rendelkezésre állt.
Elképesztő állítás, hogy állítólag több tábor is lakott területek mellé épült (például Treblinka, Belzec), mondja a szerző, és ezek a táborok teljesen beláthatók voltak a civil lakosság számára.

A TÁBOROK
Ez a fejezet először annyira nem érdekelt. Aztán mégis. Olvashatjuk, hogy a közvélemény számára úgy ismert, hogy a táborok más-más céllal épültek. Holott, az ismert dokumentumok szerint teljesen ugyanolyan szabályok vonatkoztak mindegyikre.
Tűnődhetünk azon az érvelésen, hogy a koncentrációs táborok ideája nem a nemzetszocialista diktatúrából származik, és például az USA-ban is voltak a második világháború idején táborok, ahová a német és a japán származású lakosságot zárták.

Azt mondj a könyv, az következtethető ki, hogy a náci rezsimnek célja volt a táborok létrehozásával, de ez a cél nem a megsemmisítés volt, hanem a gazdasági érdek. Háború volt, a haditermelés volt a cél. (Mondjuk itt vagy valamit félreértettem, vagy ebben az esetben a táborok közelében termelőegységeknek, gyáraknak kellett lenniük.)

Viszont idéz a szerző néhány elképesztő dokumentumot. Az egyikben a táborlakók orvosi kezeléseiről, a másikban az élelmezésükről van szó. Az orvosi kezelések listájában meghökkentő betegségeket kezeltek: például kanyaró, mumpsz, anginális panaszok, vesegondok. Ha haláltáborban voltak, ugyan, mi a csudáért kezelték a betegeket? Beteg, meghal, hurrá, kevesebb gond, ez a cél. De kigyógyítani a kanyaróból, hogy aztán gázkamrában küldjék, abban mi a logika?

Az élelmezés kérdésénél egy utasítást idéz a könyv: kellő menyiségben meghatározott szénhidráttartalom, tápláló leves készítése, hetente legalább egyszer virsli, elégséges kenyéradag, ez a parancs.

A kérdés újra kérdés: ha meghalni küldték oda őket, vajon mi az indoka annak, hogy a táborvezetések parancsot kapnak a _tápláló_ ételek osztására? Egyáltalán minek etetni, akit halasztani gyűjtöttek be? A szövetségesek a háború után egyszerűen nem adtak enni a német foglyoknak, meg is halt másfél millió közülük.

A GÁZKAMRÁK
Két fejezet szól róluk. Az első megpróbálja valamennyire áttekinteni az Auschwitzi Központi Építési Hivatal dokumentumait, és azokból vonja le a következtetést: a ma ismeretes, a milliós kivégzésekhez szükséges eszközöknek, épületeknek nyomuk sincsen bennük. A másik fejezet a konkrétan a gázkamrákat vizsgálja, és kifejti, hogy voltak gázkamrák, de azok a tífusz betegséget magukban hordó tetvek elpusztítására szolgáltak, amelyeket valóban az ismert Zyklon-B-vel pusztították el.

Részletes érvekkel kifejti, hogy azok az épületek, amelyeket ma emberi kivégzések helyszínéül ismerünk, semmiképpen nem lehettek gázkamrák. De tényleg részletes érvekkel teszi.

A KREMATÓRIUMOK
Ez a fejezet szintén technikai és matematikai fejezet. Technikai abban az értelemben, hogy bevezet a krematóriumok alapvető működésébe és kapacitásaik rejtelmébe a kezdetektől a második világháborúig, majd áttekinti a legfőbb táborok krematóriumait, kapacitásukat és ismert javításaikat a javításokhoz szükséges idővel, majd az adatok birtokában matematikázik egyet.

A matek vége az, hogy mind a rendelkezésre álló fűtőanyag mennyisége, mind a krematóriumok kapacitása, mind a karbantartásukra, javításukra szánt idő kizárja, hogy azokban ipari mennyiségű emberi holttestet égessenek el. A matematika alapján valószínűsíthető elhamvasztott holtest mennyisége pedig nagyjából megegyezik a dokumentált hamvasztások számával. Vagyis, mondja a könyv, szó sem volt a számolatlanul krematóriumba hányt holttestek garmadájáról, amelyek égetése közben (állítólag, de a valóságban soha) még láng is csapott ki a kéményekből. 

TREBLINKA
Egy fejezet a treblinkai táborról szól. Jórészt rímel más fejezetek tartalmaira, ami ebben újdonság azokhoz képest, hogy részletesen taglalja a nyíltszíni, tömeges halottégetések lehetőségeit. Mire az érvelése végére ér, úgy láthatjuk, hogy nem a lehetőségekről, hanem a lehetetlenségről van szó. Olvashatjuk például, hogy a tanúk beszéltek önmagukban égő holttestekről. Amik nem léteznek. Az emberi test 65% víz, nem ég önmagában. Aztán szó van a holttestekből kicsöpögő zsír összegyűjtéséről az égés fokozása érdekében. Azt mondja a szerző, hogy aki egyszer is sütött szalonnát, az tudja, mi történik a lecseppenő zsírral… annak összegyűjtése lehetetlen.

Meg alapul veszi az indiai halottégetéseket, a hamvasztáshoz szükséges fa mennyiségét. Se a fa Treblinkába való szállításának, se erdőirtásnak nincsen nyoma arrafelé.
Szó van arról is, hogy a szemtanúk által kifejtett égetési megoldásoknak sincsen semmiféle nyoma Treblinkában. A nyolcvanas-kilencvenes években végeztek geográfiai vizsgálatokat arrafelé, és semmiféle nyomát nem találták a hatalmas gödröknek, földmozgatásnak, tömegsíroknak.

S gond lett volna a gödrökből kiásott föld mennyiségével is, mert hová ették volna.
S ahhoz, hogy egy ilyen halálgyárat működésben tartsanak és az egyesek szerinti mintegy kétmillió embert meggyilkolják, mintegy nyolcezer fős személyzetre lett volna szükség.
És a csont, különösen a fogak nem égnek el olyan hőfokon, amin a fa ég. Az pedig képtelenség, hogy benzinnel locsolták volna a holttesteket, mert a benzinre sokkal fontosabb területeken volt szükség.

Mondja a könyv.

BABI JAR
Babi Jar Ukrajnában van. Az uralkodó nézetek szerint a németek 50.000–240.000 zsidót likvidáltak ott. A szemtanúk szerint a legváltozatosabb és legképtelenebb módszerekkel, sorrendben, eszközökkel. A cikk szerzője számtalan kérdést vet fel a Babi Jar-ral foglalkozó beszámolókkal, újságcikkekkel kapcsolatban. Az állítólagos tények ügy ütköznek egymással, és a valóság lehetőségeivel, mint az egykori dodzsemek a Vidám Parkban (bár a szövegösszefüggésben a Vidám Park morbid, kéretik szorosan a dodzsemek ütközésének hasonlatára koncentrálni!)

MEGTORLÁSOK ÉS FELÜLRŐL JÖVŐ PARANCSOK
A cím adja magát. Nürnbergben a Szövetségesek által létrehozott bíróság kétségessé tette a vádlottak azon védekezésének érvényességét, hogy parancsra cselekedtek. Azt mondja a cikk szerzője, hogy az alárendelt engedelmességének kötelező voltát akkoriban jócskán relativizálták. Ez a relativizálás aztán, az idő múlásával erőteljesen megváltozott, és mára csak annyi maradt belőle, hogy a parancs akkor tagadható meg, ha egyértelműen törvényellenes cselekedetere vonatkozik.

*

Ennyi mindenről olvashatunk. Részletesen, 718 oldalon keresztül, érvekkel, indokokkal megtámogatva. Lehet mérlegelni, gondolkodni. Amíg még lehet mérlegelni, gondolkodni.
A könyvet elolvasva azon gondolkodtam, hogy mi van, ha igaz, és mi van, ha nem igaz. Kinek milyen érdeke állhat mögötte, pro és kontra? Mindenre találtam érveket. Pro és kontra is. Egyik sem megnyugtató.

Gede Testvérek, 2014, Budapest, kemény fedeles, 718. oldal, ISBN: 978-963-9298-84-2

Refrén: a könyvet az egyik óbudai, történetesen a békásmegyeri gyermek-Könyvmegállóban találtam. Lecsaptam rá, mint az a bizonyos tyúk arra a bizonyosra, abban a tudatban, hogy gyermekkorom egyik kedvence volt. Zsákmányként cipeltem haza, rávetődtem, felfaltam, kivégeztem. És most itt állok csudálkozva.

Mert egyfelől a könyv elejére emlékeztem csak, s az is kérdéses lett, hogy végigolvastam-e valaha, vagy csak Hegedűs István rajzai meg az alapötlet tetszett nagyon. Most elolvasva úgy igazán más sem. Tréfás a történet, de nem megy sehonnan sehová, nem mond igazából semmit, és még a stílusa is olyan kis semmilyen. Egyedül Hegedűs István illusztráció mentenek valamit a helyzeten. 

Mondanám, hogy megöregedtem, más az érdeklődésem, de például a napokban olvasott A Macskaherceg kilencedik élete egyből azonnal, szőröstűl-bőröstül megnyert magának.

Gimesi Dóra mesekönyvével a Molyon találkoztam. Szegedi Katalin rajzait meg réges-rég az exemen keresztül kedveltem meg. A könyv borítója pedig telitalálat, egyből megfogott magának. Gimesi Dóráról pedig semmit sem tudtam. (Most sem, de már olvastam egy könyvét.)

Amikor az első történetnek nekiveselkedtem, mert hogy, ugye, a csalóka cím két, nem összefüggő mesét rejt. Az első mese címe: Amikor a városban megállt az idő. Szóval nekiveselkedtem, de valami másra számítottam, csalódás volt. De valami ott bizergett odabent, mert éreztem, a csalódás most nem az író teljesítménye, hanem az én hozzáállásom, prekoncepcióm terméke.

A második nekifutásnál márt jöttek az ízek, a fények, a zamatok. Gimesi Dóra valami nagyon szépet, ízeset, pasztell-fényeset kevert. Olyan meséket, ami úgy reálisak, hogy telis-teli vannak lírával, de közben mégsem lesznek lilák. Úgy szimbolikusak, hogy közben mégsem lesznek ezmegmiafenék. Gimesi Dóra olyan mesét írt, ami szerintem a szépségével, játékosságával, melankóliájával kortalanná tette a meséjét. (De azért van olyan sejtésem, hogy a kicsik annyira nem fogják díjazni.) Ha hasonlítanom kellene, elsőre Oscar Wilde jut eszembe. De nem teljesen találó a hasonlat, Gimesi finomabb, pasztelebb.

Az első mese, az Amikor a városban megállt az idő*, egy gyönyörű szerelem története, két össze nem illő, khm, ember (á, nem, de mégis) hatalmas egymásra találása. Akik mégsem tudnak együtt maradni, mert mindkettőnek meg van a maga hatalmas közösségi feladata. De képtelenek egymás nélkül élni is. Nagy dolog, talán a legnagyobb dolog a csuda-szerelem. Tanúsítom!

A Macskaherceg kilencedik élete szintén egy gyönyörű, fájdalmas, beteljesületlen szerelem története. Itt nem a kötelesség, hanem a megszokás, a volt életmódtól való elszakadás képtelensége a tragédia oka.

S miközben, igen, Gimesi Dóra tragédiákat ír le, mégis az ember fia nagyokat nyel a szépségtől, és némi sírhatnéktól. Mármint ha nő! (Férfiként nem árulom el, hogy dehogynem, így is…)

Ám minden tragédia ellenére kedves, szép meséket olvasunk. Nagyon szépeket, egy külsőre is nagyon szépen megalkotott könyvben. Szépeket, mert Gimesi hisz a szerelemben. S van annál szebb dolog? S nem áll meg ott a meséiben, sőt, éppen ez a lényeg, hogy a hős meg a hősnő végre egymásba szeret, hanem azt mutatja meg, mi van ezután. Mert a lényeg, a keményebb próba csak ekkor jön! És itt szép nagyon mindkét történet: ((SPOILER: mert a válás, az elszakadás után mindkét páros egymásra talál, igazán megküzd a szerelméért, és akkor kapja meg, amikor lemondott róla.)) Nagyon fontos tudás!

Szegedi Katalint még nem is dicsértem, pedig nagyon megérdemli most is!

* Semmi köze Hrabal mester művéhez, a A városka, ahol megállt az idő-höz. Vagy maradjuk annyiban, hogy én nem találtam kapcsolatot.

Nem tudom, hány éves lehettem, de még nagyon süldő voltam, amikor a család, nem találván más lehetőséget a felügyeletemre (ebből is látszik, hogy nagyon kicsi lehettem), kiadott gebinbe Nagyim húgáékhoz, Juci nénihez és Józsi bácsihoz. Józsi bácsi ma már túl van a százon, Istennek hála, de akkor még jócskán munkásember volt. Juci néni pedig sokkal fiatalabb nála. Így ebben a gebin-időszakban emlékeim szerint többször voltam egyedül a Menyecske utcai panellakásukban. Viszont áltisis elsőn már túllehettem, mert amikor a polcon megtaláltam ezt a külsőre nagyon felnőttes könyvet, beleolvastam. A piros borítós volt meg nekik. Jobb híján. Aztán meg azt állapítottam meg, hogy jobb nem is kell. Egy-két napra beleragadtam.

Kolozsvári Grandpierre Endre mesét dolgoz fel. Valahol, valamikor összefutottam az eredetivel, de nem emlékszem mik voltak az eltérések. Szóval feldolgozást olvasunk, jó hosszan, de cseppet sem unalmasan. Amolyan kapzsi gazdagot nevetségessé teszi a szegény legény-fajtát. Lehet rajta izgulni is, meg mosolyogni is.

Én csak azt sajnálom, hogy a külső megjelenései miatt ez a könyv valahogy elsikkadt. Pedig kiváló ifjúsági könyv lehetett volna. Valahol A Tenkes kapitánya, meg A koppányi aga szintjén, minőségében.

Jómagam azóta vagy háromszor újraolvastam, és vagy kétszer láttam a szintén nagyon jól sikerült filmváltozatát is.

Magvető, Budapest, 1977, ISBN: 9632704983