Többször elmondtam már: a magam részéről szeretem is, meg nem is a meséket. A rövid népmeséket már gyerekkoromban sem szerettem. Mostanság fogalmazódott meg, hogy miért: a sematikusságuk és a szereplők jellemnélkülisége miatt. Ha választanom kellett volna gyerekkoromban a Grimmek és Andersen között, habozás nélkül az utóbbi mellé tettem volna a voksomat. (Írom ezt úgy, hogy Szerelmetesfelségtársam végzett meseterepautaként pozitívan elfogult a népmesékkel szemben, és fenntartással kezeli a műmeséket. De persze külön személyigazolványunk van.) Időről-időre leveszek a polcról egy népmesei kötetet (van úgy öt polcnyi, dupla sorban), hogy hátha most megszólít, de aztán önmagam elől is suttyomba mindig visszacsempészem őket.
A Szikra Ferkó, na az igen! Meg A babó. Meg a Csillagszemű. Meg még sokan-sokan mások. Ebből a Szikra Ferkó ráadásul teljesen népmesei. Ezt állítja még Szerelmetesfeleségtársam is. Csak ami számomra lényeges különbség: ha van is benne kiszámíthatóság, nem sematikus a történet, és jelleme van a szereplőknek. Vessetek meg, ez is egy gyári hibám!
Jevgenyij Svarc drámaíró, több mint húsz színdarab és bábjáték szerzője, nyolc játékfilm forgatókönyvírója. Ami drámájával én eddig találkoztam, az mind valamiféle meseátirat volt. Ahogyan ez a kis füzetecske is egy mese. Egy laza guglizás után is nyilvánvaló, hogy Svarc darabjait manapság is rendre műsorra tűzik a színházi társulatok. Ha jól mazsoláztam, Az elvarázsolt testvérek-et utoljára 2014-ben állította színpadra a szombathelyi Mesebolt Bábtársulat, élőszereplős dramaturgiával, de ahogy látom, még 2017-ben is játszottak országszerte.
Svarc módszerére jellemző, hogy nem pusztán átír ismert meséket, sokkal inkább felhasznál meseszituációkat, mesealakokat a maga céljai érdekében. S miközben nem veszi véresen komolyan önmagát, a mesékből kivétel nélkül kiszól a vérvalóság. Mégis, voltaképpen kortalan közönségre számíthat amiket kitalál, mert szól egyaránt a kisebbekhez és a felnőttekhez is.
A Zöldboszorka nyírfává változtatja az orosz népmesék visszatérő alakjának, Vaszilisszának a két fiát, de csak ő tudja, hogy mivé változtatta a két fiút.Tehát a máshol szépséges Vaszilissza itt anya. A javából. Mindkét fiú az anyai intés ellenére kóborolt el otthonról. Úgy is jártak. De Vaszilissza számára mindennél fontosabbak a gyermekei, útrakel, hogy rájuk bukkanjon és hazavigye őket. Segítői is akadnak, méghozzá éppen a célnál: Mihail Dörmögics, a nyilvánvalóan medve, Golyhó, a kutya, és Macsek Ivanovics, a kandúr. (Akikről minden megmozdulásuknál Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője jutott az eszembe. Mondjuk ez jó.) Vaszilissza tehát beáll szolgálni a Zöldboszorkához, hogy a végén természetesen hazavigye a fiait. De valahogy nem fogom meg és fel a lényegét. Olvastam egy enyhén humoros, szórakoztató mesét a szabadságvágyról és az anyai szeretetről, de valahogy nem többről.
Nem egy hatalmas történet. Nekem a drámakötetben megjelent darabok sokkal jobban is tetszettek. Valahogy több volt bennük a kikacsintás. Mondhatnók az üzenet. És több bennük a humor. Itt valahogy lineráisabb, egyértelműbb a történet. Leszámítva talán az állatok darabbeli szerepeit, mert azok fergetegesek.
Különleges állatfaj vagyok, mert szeretem olvasni a drámákat. Akkor szoktam erre rá, amikor Sidney Lumet Equus-a után megkaparintottam Schaffer drámáját nyomtatásban. Két szöveg nem jött át olvasva. Ezen a Svarc-féle tesós darabon kívül Süskind nagybőgős darabja: az írásban majdnem élvezhetetlenül lapos szöveg volt, szerencse, hogy volt szerencsém látni Darvas Ivánnal, aki még a pontos vesszőkbe is életet lehelt a színpadon. Nézegettem most a Mesebolt Bábtársulat előadásának a képeit, néhány YouTube-os jelenetet, és megkívántam úgy egyben a darabot. Lehet, látva sokkal többet mondana.
