Ahogy visszagondolok, az ilyen sok-képes, rövid történeteket nem nagyon kedveltem már gyerekkoromban sem. Ahogy visszagondolok, csak néhány kivétel volt: a Sicc-könyvek, Vera Ferra-Mikura Szaniszlói és persze Brúnó kapitány. De tényleg nagyjából ennyi. Legalábbis ennyi felé van nosztalgiám.

Zdeněk Svěrák könyve „3 in 1” mesekönyv. Van egy alapsztori (feminista, fáradt anyu unja a házi-rabszolga szerepét, és megpróbálja hímsoviniszta, otthon semmit nem segítő aput rávenni, hogy legalább meséljen már este a skacoknak), meg van két másik (anyué és apué). Mert apu, ahogy ezt a cím is elárulja, elindul anyu emancipációjának az útján és (nagyon helyesen) ő is mesél a skacoknak, és még jobbat is, mint anyu.

A mesék szerepéről Szerelmetesfeleségtársam sokat tudna mondani. Nekem azt szokta mondogatni, hogy minden mesének az a célja, hogy az ember, az olvasó, a hallgató önmagára ismerjen, jobbá legyen. Persze ő a népmesékről beszél folyton. Amik tele vannak szimbólumokkal. Én meg mindig az olyan meséket szerettem, amik nem két oldalassal, aztán mire felvenném a fonalat, már vége is, meg olyan kis ad hoc jellegű bennük minden, szóval nekem, szégyen, nem szégyen, soha nem jöttek be. A Szikra Ferkó, meg A csillagszemű, meg A babó, meg a hasonlók, azok nagyon, azok igen.

Kicsit úgy vagyok néha a jelen könyvhöz hasonló mesekönyvekkel, hogy oké, nagyon szépek, nagyon megtervezettek (mármint külsőleg), könnyen olvashatók, még azt is elismerem, hogy a györök, aki hallgatja, könnyen talál kapcsolódási pontokat a történet és a saját élete között, csak nagyon sokszor olyan érzésem van, hogy oké, elolvastam, és ööö… Most akkor mi mennyi, merrefelé, hányszor? Mert a történet annyira nem történet, bár ebben a jelenlegiben még csak-csak, a mondanivaló, hát, izé, és akkor most mi van. 
Többször mondtam, nem értek az irodalomhoz (se), az ízlésem a legtöbbször nagyon nem mainstream, nagyon nem modern, nagyon nem együttműködő.

S akkor egy kis lényeg: tulajdonképpen van története ennek a könyvnek. Apu megtanul mesélni a skacainak. És mérföldekkel jobb mesét mond mint anyu. Ha gonosz vagyok, azt mondom, Mórától lopta, mert a másodikos áltisis olvasókönyvünkben volt egy nagyon hasonló, bár sokkal jobb történet (amikor a kigyulladt pajtából Mici (Micó) sorra mentegeti ki a kölykeit, aztán, szegény, az utolsónál már nem jön ki…). Anyu meséje a vállfákról, hát…, inkább ne, lécci. Namost, marad a keretmese, tudniillik, hogy apu megtanul mesélni, mert nála van a Cseh Paradicsom csodaköve (vö.: a Túl szexi lány című önbizalom-opusszal). Hm. Mondjuk.

De legalább külsőre szép a könyv, mókásak a rajzok.

Nagyon sokszor találkoztam már ezzel a könyvvel, de közvetlen kontaktusba még soha nem léptünk egymással. Most de.

Voltaképpen pompás kis történet arról, hogy az elkényeztetett, fényesre nyalt popsijú városi lányka hogyan ismeri fel, hogy vannak értékek azokon túl is, amiket ő annak vall. Bálint Ágnes kedvesen, finoman vezeti a történetet, hihetőn kapcsolja össze a szereplőket, és derűsen mutatja be, hogyan kapaszkodnak végül össze az értékrendek (mert még városi lány is ért valamihez, amihez a vidékiek nem annyira: a divathoz).

Jókat nevetünk olvasás közben Móric, a kicsit idegesítő szarka tolvajkodásain és annak következményein, megkedveljük a szereplők mindegyikét, és kíváncsian figyeljük, hogyan gömbölyödik ki minden.

S aztán jön ez a repülő dívány. Amivel a magam részéről nem tudtam mit kezdeni. A helyzet az, hogy már gyerekkoromban sem kedveltem, ha egy realista történetbe koherencia-idegen elem vegyült. Nincs bajom a Végtelen történet-tel, az Öcsi és a repülő bácsikával, mert ott eleve más a világ leírása. Ott evidencia, ami történik. Itt szövetidegen. Mert a falu, ahol a történet játszódik, reális. Juli egy reálisan megformált kislány. Dedi (Dezső) a szomszéd fiú szintén az. Néha már szinte túl jó, de azért szerencsére nem, csak még hihetőn az. Vagyis reális. Lidi néni, Juli nagynénje is az. Meg mindenki is az. S akkor itt van ez a dívány, amelyik röpköd. Mintha, mittomén, a Keménykalap és krumpliorr-ban láthatatlanná válna Kisrece. Vagy Tutajos egy ufóra bukkanna a nádasban. Nem illik oda. Ráadásul ennek a röpködő bútornak a dramaturgiai szerepét sem értettem meg. S akkor ki is zuhantam a történetből. Még akkor is, ha az író megpróbálta egy sci-fi elemmel elfogadhatóvá tenni, de nekem nem sikerült vélt érnie.

Az a fura, hogy összességében mégis úgy gondolom, csuda jó kis könyvecske ez. Voltaképpen megértem, hogy már a hatodik kiadása.

Sin City, a Bűn Városa. Mára fogalom. Frank Miller műve alappá lett a képregény műfajban. Két okból.

Egyrészt a zseniális rajzstílusa miatt: a képeken nincsenek színek, nincsenek árnyalatok, Miller kizárólag a feketével és a fehérrel dolgozik (kivéve a „Sárga rohadék¨ című epizódot), és ezzel a két színnel mond el mindent, zseniális perspektívákkal, néha csak pár vonallal érzékeltetve, néha, mint például a heves záporban ázó Marv képén, a szálkás eső tengernyi vonalával megrajzolva a figura hátán szétcsattanó, vízszintesen verő záport.

A másik ok a történet(ek) egetverő kegyetlensége. Sin City-ben nincsenek pozitív hősök, mindenki beteg, aberrált, kegyetlen, kíméletlen. Kizárólag egyéni érdekek, célok vannak, a kapcsolatok semmi máson, csak az érdeken alapulnak. Ha nem, mint ebben a történetben, az is vérengzéshez, kegyetlenséghez vezet, mit ebben a történetben.

A fekete-fehér megoldás gyakorlatilag annak kifejezése, hogy a világosság, a tisztaság csak arra való, hogy megmutassa a sötétség, a bűn, a szenvedés nagyságát. Ezért Sin City-ben soha nincs világos. A legfényesebb napszak a hajnal, oda is csak egyszer jutunk el, és hőseink gyorsan el is bújnak előle.

Az első Sin City-történet hőse, Marv egy roppant csúnya, tagbaszakadt, agyilag egyáltalán nem cizellált fickó, aki élvezi, ha ölhet, vagyis inkább az utat, ami ami az áldozatai halálához vezet, élvezi mások kínszenvedését, sikolyait. Az vallja, az a jó, ha a halál megváltássá válik, várt öröm legyen, amikor megüvegesedik a tekintet.

Aztán a fagyi visszanyal, mert Marv rájön az élet értékére. Egy nő, egy párductestű istennő, kedves, figyelmes lesz hozzá, de reggelre ébredve az éjszaka magát seggrészege ivó Marv holtan találja maga mellett a lányt. És mert szerelmes lett, és mert gyilkológép, megfogadja, hogy bosszút áll. A bosszú története ez az első képregény. Marv maga meséli el a történetét. A szöveg szikár, keserű, tárgyilagos, és mégis süt belőle a csalódás, a gyűlölet, a fájdalom.

A képregény zseniális. Nagyon zseniális. Abban is zseniális, hogy az ember, amikor nézi, olvassa és gyönyörködik a képekben, valami elementáris kognitív disszonanciát él át. Mert lássuk be, nem nehéz, a gyilkolás, az emberkínzás, a fájdalom, a vér, a halál élvezete beteg dolog. Akkor is, ha überelhetetlen művészi eszközökkel van megjelenítve. S mi nem vagyunk betegek. Mi humánusak és szeretettelik vagyunk. Ugyebár. De mégis élvezzük ezt a képregényt. Mondhatjuk, hogy nem a kegyetlenségét, hanem a művészi megoldásait. Mondhatjuk, hogy Sin City-ben nincs más megoldás, de közben el kell nyomnunk azt az aprócska, nyilvánvaló igazságot, hogy egyfelől semmi sem kötelez a képregény olvasására, nézegetésére, másfelől meg, hogy Sin City azért gyakorlatilag itt van körülöttünk, s valószínűleg azért drukkolunk Marv-nak, mert a való életben is azt látjuk, hogy a jó elnyeri a méltó büntetését, a rossz meg büntetlenül hávájozik. S akkor is Marvnak szurkolunk, amikor tudjuk, hogy a bevásárláskor összeszedett szögesdrót, gumicső, bilincs, fűrész, balta bizony nem ízléses kertápoláshoz szükséges, és kegyetlenül összeszorul a gyomrunk, hogy uramfia, mihez kezd majd ezekkel, de nagyon kívánjuk, hogy bármit, sikerüljön neki. Aztán amikor sikerül, akkor azért hátrébb lépünk, hogy ekkora állat, hogyan lehet valaki, és még azt is sérelmezi, hogy áldozata egyszer sem sikoltott. De ott legbelül mégis örülünk, hogy történt, ami történt. S ezt az ellentmondást képtelenség feloldani. Azért képtelenség, mert a valós életben is azt látjuk, hogy ha vannak is törvényi következmények, azok nem egyöntetűn sújtanak mindenkit, hanem van akit minden nyilvánvalóság ellenére egyáltalán, s van aki hiába öl meg részegen több embert az úton, még a rá kiszabott, nevetséges büntetést sem kell letöltenie. Vagy a drabális barom, aki a rátette a vaságyat az idős asszonyra, és a sodronyon bakanccsal ugrálva, kínok között gyilkolta meg a semmiért, az előzetesből simán távozhat, mert nem érkezett meg egy genetikai vizsgálat eredménye a törvény szabta időben. S Marv önbíráskodása ezt a mivan?-érzést elégíti ki, s közben büszkék lehetünk, hogy bár a végeredménnyel némi szégyenkezésem között, de teljesen egyetértünk, az eddig elvivő utat elítélhetjük. Miközben még arra is azt gondoljuk, de csak ott mélyen, legbelül, mert milyen már, hogy ezt gondoljuk, hogy a kannibál rohadék, aki lányok preparált fejének trófeájával díszítette az otthonát megérdemelte Marv megoldását. S viszolygunk Marv-tól, de rettentően drukkolunk neki. Itt nem Charles Bronson konszolidált Bosszúvágy-airól van szó, itt már a súlyozott igazságtételről: nem csupán pusztulnia kell a töketlen, korrupt, a hatalmával ezerrel visszaélő hatalomnak, hanem szenvedve kell pusztulnia. Nagyon szenvedve. Tudva, hogy a bűnüldözést, az igazságszolgáltatás szerveit abszolút nem az igazság érdekli, és az igazságszolgáltatás a legnevetségesebb kifejezés, ami Sin City-ben létezik. Aki a karmai közé kerül, annak sorsa nem attól függ, mit tett, hanem attól, a létezése milyen érdekeket sért, és milyen előnyei vagy hátrányai vannak a hatalomra nézve, ha ezt a levegőt szívja tovább?

Miller valószínűleg ezt fogta meg zseniálisan a Sin City-vel: miközben megmaradhatunk a humanitás szent és magasztos emelkedettségében, aközben borzongató elégedettséget is érezhetünk, annak láttán, hogy a szemet szemért, fogat fogért-elv legalább ebben az esetben működik, mert minek éljen, milyen igazi ok létezhet egy [[SPOILER: nőket lassan feldaraboló és elfogyasztó vérnösző aberrált állat és az őt imádva szopó, a kannibalizmusát Isten-élménynek magyarázó egyházi főember]] létezésére?

Hát így valahogy. Lenyűgöző és fertelmes. Mint az életünk.

Gion Nándorra Szerelmetesfeleségtársam talált rá. Konkrétan a Latroknak is játszott első részére, a Virágos katoná-ra. Őt lenyűgözte, engem pedig megfertőzött a lenyűgözöttségével, azonnal folytattam a folytatásaival együtt, majd iparkodtam az összes regényét elolvasni. Egyelőre az elbeszéléseit tartalmazó kötet olvasatlan a polcon.

Sok mindent el lehet mondani Gionról is, de azt hiszem, olvasni őt sokkal érdekesebb. Persze vannak fontos életrajzi adatai, vannak érdekes momentumok az életében (illetve sajnos csak voltak, hiszen 2002-ben sajnos elhunyt), el lehet mondani, hogy határon túli magyar író, hogy igazgatott színházat, hogy meg is filmesítették több művét, s mindez igaz, de a legfontosabb, hogy a könyvei olvasva legyenek. Mert jók. Mert sajátos ízük van, akkor is, ha több műfajban is alkotott. Mindegyik sajátosan Gionos, legyen az ifjúsági- vagy családregény, börleszk vagy bármi egyéb, mindegyikben eltéveszthetetlenül ott vannak a sajátos Gion-aromák.

S akkor itt van a Napkút Kiadó remeke, a Hang-Kép-Írás remeke, a Gion Nándorról szóló, pazarul gazdag fényképanyaggal ellátott kötet. A könyvtárban az újdonságok között találtam rá, nem kerestem, csak szembe jött. Sajnos azt nem tudom, a kötet sorozatcímében mit jelent a „kitétel”, gondolom, eredetileg van benne egy cd/dvd, de a képnek és az írásnak tökéletesen megfelel.

Nem ismertem ezt a sorozatot. A kiadó weboldalán található információk szerint a sorozat eddig megjelent köteteinek alanyai igen impozáns névsor: Örkény István, Szabó Magda, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós, Lázár Ervin, Bella István, Orbán Ottó.

Úgy fest, tudatos, az egész sorozatra kiterjedő koncepció, amivel engem a Gion-ról szóló kötet meglepett: a könyv úgy szól Gionról, hogy nem életrajz, de mégis maga Gion írta. A vicc az, hogy korántsem életrajz-töredékekben, és még csak nem is elsősorban interjúkban beszélve önmagáról, hanem az életrajzi elemek hatalmas része a regényeiből áll össze. Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt Latroknak is játszott-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira, hogy helyek, események, épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

Bevallom, ez számomra hatalmas meglepetés volt. A regények értéke, tetszési indexe persze ettől mit sem változik, de egy újraolvasásánál, ha egyáltalán eszembe jut keresgélni, és nem visz el az olvasás áradata, még ez is szempont lehet.

Amikor Vámos Miklóst olvasok, mindig olyan érzésem van, hogy egy barátommal beszélgetek. Legalábbis többnyire ilyen érzésem van. Ez a kötete szösszenetek gyűjteménye, az ő életének a szösszenetei: apró kis történetek, pici következtetések, kicsi sztorik, mindegyik csak pár oldalon. Vallomások. Ha úgy tetszik, töredelmesek. S mivel csupa-csupa apróságról van szó, de tényleg, igazából túl nagyot nem is mond a könyv. Sőt, mert egy-egy sztori csak pár oldal, mire beleéljük magunkat, már véget is ér, nagy eksztázisra nem is számíthatunk.

Élvezetes, jó kis „beszélgetések”, ha végeztem az egyikkel, máris olvasni akarom a következőt. Valószínűleg azért, mert Vámos őszinte. Nem intimmiklós, de őszinte. Bár, ahogy belegondolok, olvashatunk arról is, hogy egy hajnali teniszre készülődve hogyan állt félre a csontüres pályán, ahol csak ő volt még ott vizelni, s mert megzavarták az a bizonyos utolsó csepp látván látszva árulkodott. Meg arról is, hogy volt egy nő, akit az első két alkalommal nem és nem sikerült, ő meg ott állt meredő, lengedező férfiassággal. De ennek ellenére még sincsen az az érzésünk, hogy túlmenne egy határon, hogy köszi, ez már több infó, mint amire szükségünk van. Talán azért, mert hihetővé, valóssá teszik ezek a kis mozzanatok a történeteket. A részletekben, mint tudjuk, lakik az ördög, és ez nem csak a banki hitelszerződésekre vonatkozik. S Vámos, persze, hogy nem, nem ördögöt idéz, csak egy kortárs magyar író múltját, jelenét, mindennapjait.

De szóljanak bármilyen súlyos témákról Vámos életének szösszenetei, valahogy mégis habkönnyűek maradnak a karcocskák, novellácskák, mifenécskék. Mert, szögezzük le, szólnak súlyos témákról is, Vámos nem vattacukrozza el a kötetet, ez méltatlan is lenne hozzá. Beszél a feleségeiről, a gyerekeiről, az egészségéről, nagyon sok mindenről, de hiába a „barátommal beszélgetek”, valahogy mégsem üt szíven, nem okoz gyomorgörcsöt, és nem szorongatja meg a tökeimet. S bár nem tudtam letenni, egy hete, sincs, hogy befejeztem, de máris erőlködnöm kell, hogy egyfelől felidézzem a lényegét, másfelől előássam a történeteit. Vagyis egy hónap múlva már fogalmam sem lesz az egészről. Következtetés: ez a könyv Vámos majdani életrajzíróinak komoly háttérmorzsákat nyújt majd. A mostani olvasónak meg jó és könnyű kikapcsolódást, ismerkedést a szerintem egyik legjobb magyar íróval. De nem többet.

Érdekes, nemrégiben olvastam egy másik hasonló könyvet, Bán Béla művét, az Emlék(f)ényképek-et. Béla bácsi nem beszél annyira nyíltan a magánéletéről, sokkal diszkrétebb, visszafogottabb, mint Vámos. Ez nem haszna, de nem is kára. Más. De az a helyzet, hogy a két könyv között nem leltem túl nagy különbséget. Viszont Béla bácsi nem író. Igaz, ő meg személyes ismerősöm. Viszont Vámos meg a „barátom”.

Aszlányi és Vaszary számomra valahogy mindig felcserélhetők voltak. De most, hogy szinte egymás után olvastam őket, rájöttem, hogy Aszlányi szellemesebb, könnyedebb, okosabb. Akkor is, ha voltaképpen egyikük sem mélyirodalom, de mindkettőjük nagyon kellemes olvasmány. 

Gondolom, nem spanyolviasz, hogy a Hét pofon egyértelműen Lúdas Martyi-parafrázis. De annak olyan szellemes, könnyed, s közben mégis sokat is mondó, azon túl, hogy rettentő vicces, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy ha nem is túl mély, ha nem is felforgató, de bizonyos társadalomkritikát olvas. Persze, hogy sovánka, hogy akinek van pénze, annak mindenki más eszköz, s hogy a pénzemberek képtelenek felfogni mások szükségét, s hogy az emberi érték nem a pénztárca vastagságától függ, s hogy a látszat sokszor csal.*

Aszlányi egy meseszerű, mesélés közben több irányba oda-odamondogató történetet mondd el. Nagyon élvezetesen, kacagtatón. Persze, hogy drukkolunk a találékony főhősnek, és nem bánjuk azt sem, hogy összeboronálódása a negatív főhős lányával végül teljes és sikeres, és még azt is elhisszük, hogy a leányzó képes túllátni a jogos dühén, sőt, belátni, hogy az nem jogos, nem a pofozkodó ifjúval, hanem apuval van a baj.

Szóval jó kis történet ez, csak előveszem a többi Aszlányit! 
Csak annyira jó, hogy a második történet, az Aludni is tilos ezek után nem kötött le. Majd ha szunnyad a pofonok hatása, újra előveszem.

P. S.: Vicces: írtam már értékelést erről a könyvről. Akkor nem tetszett ennyire. 

* A Budapest Bankban dolgoztam jó régen, még Bokros Lajos igazgatósága idején. Egy kollégám vett egy lakást, munkáltatói hitelt igényelt hozzá. Meg is adták neki papíron, hogy oké, kaphat, ő le is foglalózta a saját megtakarításából a kecót, de a munkáltatótól az utalás csak nem akart megérkezni. Kezdett kifutni az időből, de nagyon. Napjai voltak csak a fizetési határidőig, vagy elveszti a foglalót. Naponta járt fel Bokros titkárságára. Az utolsó napok egyikén ezt tudta mondani a későbbi szoci pénzügyminiszter titkárnője: 
– Ne haragudjon, de az elnök vezérigazgató úr nem tudhatja, mit jelent magának hétszázezer forint! 
(Mondjuk tény: amikor mi hetvenezer körül kerestünk, a főosztályvezetőnk kb. havi egy misit. S ő nem a legvezér volt.)

Vaszary Gábor a XX. század Magyarországának és Ausztriájának ünnepelt szerzője volt. A Monpti című regénye és annak színpadi változata (számomra egyébként érthetetlenül) fergeteges sikert aratott, 1957-ben, Romy Schneider-rel a főszerepben egy NSZK-francia filmváltozat is a mozikba került. S persze nem ez volt az egyetlen műve, ami mind színpadon, mind nyomtatásban is előfordult. A másik nagy siker az Az ördög nem alszik volt, aminek minden változatát, könyv, színpad, film (1941), zabálta a nagyérdemű.

Minden bizonnyal azért, mert Vaszary Gábort egy másodpercig nem lehet azzal vádolni, hogy ne szórakoztatni akarna. Tisztán, sallangmentesen, romantikusan, röhögve. Ebben a művében főként röhögve. Még csak nem is mosolyogva.

A stílus egyértelműen P. G. Wodehouse, amit aláhúz az angol környezet, a városi fruskák vidéki sivalkodása és a pénztelen, előre lépni vágyó, szerethető, a fruskák szépségétől elbódult ficsúrok pénzszerző akciói, a komornyik blazírt beszólásai, a habókos, öreg lord fejkapkodása. És a beszólásos és helyzetkomikumos poénok tömkelege. ((SPOILER: Amikor a kísértetnek öltöztetett barátot negyedszer akarják megvacsoráztatni, hol ez, hol az, mert összekeverik, jogosan a lorddal, már szakadtam…))

S ahogy Wodehouse-nál, úgy Vaszarynál is a történet magáról a történetről szól, arról, hogy szeressünk, nevessünk és az sem baj, ha van pénzünk, csak a becsület meglegyen! De őszintén, nagy baj ez? Mármint, hogy van, aki tiszta, minőségi szórakozásra teszi a hangsúlyt? Dehogy baj! Tengernyi olyan alapmű van, könyvben is, filmben is, ami nem is akar többet tenni, és amihez képest például a Hippolyt, a lakáj tömény társadalomkritika. Őszintén, kértük valaha is mondjuk a Ponyvaregény-t, hogy szóljon valamiről? (Jé, és kapásból két filmet citáltam. Talán mert Vaszary is filmszerűen írt.)

Szóval jó kis könyv ez, de komolyan. Személy szerint nekem sokkal jobban tetszik, mint a sokkal nagyobb sikert elért Monpti nyavalygása. Talán mert végigröhögtem.

A könyv először 1940-ben jelent meg. Történetesen nekem ebből a kiadásból van egy példányom.

A belső szennycím-oldalon egy beragasztott ex libris-címke, Lieszkovszky Éva könyveire hivatkozik.

A címoldalon pedig egy kézzel írt bejegyzés: „1940, VI. 05. Könyvnapra Magamnak Tőlem” S ebben van valami nagyon megindító. Valaki, valószínűleg Lieszkovszky Éva annyira egyedül érezte magát 1940 nyarán, hogy a könyvnapon megajándékozta magát egy szerelemről szóló, nagyon vidám könyvvel, magának, tőle.

S valahogy ez a kis címke és a tollal írt bejegyzés tudatosítja, hogy a történelem nem csupán tananyag vagy vitakérdés, hanem valóban valós, emberek által megélt történések sora. S amikor ég a világ, van, aki mégis vidám könyvet ír, hogy legyen, aki a világégés közepette is olvashassa, ha egyedül van.

Nova Irodalmi Intézet, 1940

4/5

(2018)

Amikor először olvastam Dugin könyvéről, komolyan lelkes lettem. Hátha jön ebbe a kétségbeejtő kilátástalan politikai gennylevesbe a megváltás, hátha van itt valaki, aki tudja a tutit, akinél ott van a Felülmúlhatatlan Egyedi és Igazi Spanyolviasz! Fény az alagút végén. Az univerzum, a világmindenség, meg minden tökéletes megoldása. Az váradalmamon nagyon dobott, hogy a könyvet a Kvintesszencia Kiadó adta ki. A Kvintesszencia Kiadó repertoárját olyan nevek fémjelzik, mint Julius Evola, René Gulénon, László András vagy Baranyi Tibor Imnre. Vagyis a kulturális jobboldali, tradícióban, transzcendensben gondolkodó szárnya. Oldala. Mifenéje.

A túlzott elvárások magukban hordozzák a bukást. A könyv lenyűgöző, roppant érdekes huszadik századi politikai eszmetörténet. Azt mondja, hogy a huszadik századot tulajdonképpen három politikai eszme határozta meg. Mármint Európát. A kommunizmus, a fasizmus és a liberalizmus. A fasizmus, főleg az utóéletének köszönhetőn, a történelmet, mondja a teljesen igaz közhely, a győztesek írják, teljesen ignorálta önmagát. A kommunizmus szocializmussá szelídülve valami érdekes módon, hiába volt százmilliós az áldozatainak a száma, mégis szalonképes maradt. Che Guevara-s, Lenines vörös csillagos pólót lehet hordani, Hitlereset, Himmlereset, horogkereszteset nem. De hiába maradt szalonképes a kommunizmus, hiába Guevara-s, Lenines, vörös csillagos póló, az eszmék piacán, pláne a mérvadó eszmék piacán ma már a kommunizmus sem rúg labdába. 

Egy csak egy eszme van talpon a vidéken: a liberalizmus. És a liberalizmus ügyes, mert nem elsősorban politikai eszmeként illegeti magát, sokkal inkább mint egy globális aratógép, magabiztos félmosollyal, de a háttérben vérvicsorgó agresszióval, amolyan all in one harcosként pusztít. A fasizmus és a kommunizmus kevésbé volt képmutató, mint amennyire a liberalizmus az. Abban megegyeznek, hogy mindegyik egyedül üdvözítő megoldásként tálalta saját magát, de az első kettő, hamar kimutatta a farkasfogait. A liberalizmus árnyaltabb, óvatosabb, álságosabb képződmény. Nem osztályokat vagy fajokat emel ki, nem ezeknek a nevében pusztít, sőt, még csak nem is látványosan pusztít, hanem a szent egyént helyezi mindenek fölé. Az egyéni, kisebbségi jogok vastagon felülírják a közösségi jogokat. Az egyén jogok érdekében a kukába küldi az emberi társadalmakat eddig meghatározó társadalmi intézményeket, így megkérdőjelezi, szétveri, a legalapvetőbb társadalmi sejtet, a családot is, kiforgatja a nemi szerepeket, az egyéni jogok alapján új struktúrát iparkodik a társadalmakra erőltetni. Sőt, apró lépésekkel még a kétnemű emberi faj két nemét is egybemossa.* Isten vagy bármiféle transzcendens nem létezik, kizárólag a ráció, a tudomány, függetlenül attól, hogy az utóbbi hányszor tartotta már véglegesnek a rendre megváltozott nézeteit.

A liberalizmus öngyilkos kultúrává változtatta Európát, és nem is nagyon tűnik úgy, hogy a folyamat visszafordítható lenne. 

Mégis van alternatíva, mondja az orosz származású szerző. Az alternatíva a negyedik politikai eszme. 
És a roppant izgalmas könyvvel számomra itt kezdődnek a komoly bajok. Egyfelől azért, mert a negyedik politikai eszme érdemben a könyv több mint háromnegyedénél kerül elő. Vagyis éppen, hogy marad keret a kifejtésére. Másrészt, mert a kifejtés, hm, szóval, olyan átabota. És korlátozott térfogatú agyammal egyszerűen nem fogtam fel még ezt a nagyon sovánkát sem. Hogy mi is konkrétan a negyedik politikai eszme és mi is lenne a gyakorlata a hatalomra segítésének, és mit tenne, ha uralkodó eszmévé válna? Azon kívül, hogy a liberalizmus nagyon konkrét folyamatait visszacsinálná, és érvényt szerezne a hagyománynak, a tradíciónak. Bármi legyen is az. De a probléma és a megoldása terjedelemben nagyon érdekesen aránylik egymáshoz: háromnegyed rész a probléma ismertetése, és negyed rész a megoldás bemutatása. Kicsit olyan, mint a sommás keresztény igehirdetés: „A bűn az önzés. Krisztus a megváltás. Térjetek meg, mert kell! Pá!”

Szóval a könyv végére, mire kimondta volna a tutit, elcsüggedtem. Vagy azért, mert nincs tuti, vagy azért, mert annyira sületlen vagyok, hogy képtelen voltam felfogni, mi is az. Ennek következtében a könyv a háromnegyedéig, amíg értettem, vagy érteni véltem, nagyon tetszett, pompás eszmetörténeti összefoglaló, onnan meg nem tudom mi. Viszont alapvetően nem eszmetörténeti összefoglalót ígér már a címe sem. Persze alternatíva lehet, hogy veszek magamnak az Aldiban Omega 3 kapszulát, mert mégis velem van a baj.

* Számomra az utóbbi idők egyik meghatározó kérdése volt, amikor egy fiatal hölgy megkérdezte tőlem, hogy vajon hogyan mondom meg egy újszülöttről, hogy milyen nemű, és miért erőltetem rá azt a nemet, amit ráaggattam? :-O Hiába mondtam, hogy van egy eléggé bevált, igen ősi módszer a nemek meghatározására: benézek a lába közé és amit látok, nos az. De mi van, kérdezte, ha ő nem akar az lenni? Mondom, akkor pszichológus kell neki, mert valami komoly baj van. Engem például elzárnának (feltéve ha volna még bolondok háza), ha ragaszkodnék ahhoz, hogy bár embernek születtem, én mégis konyhakredenc akarok lenni!

Az a tény, hogy erről a témáról könyvet kell már írni, pontosabban könyvrészt, önmagában meghökkentő.

Manapság, ugye, a kozmopolitizmus, a másság ájult tiszteletének a világában sokak számára érthetetlen a téma. Ha a magyarság, a magyarságtudat előkerül, sokan csak csóválják a fejüket. És voltaképpen rövid, de velős érveik vannak: „Mi jelentősége van annak, hogy magyar vagyok? Aki nem magyar az nem ember? Mennyivel több, aki magyar? Nekem nem az számít, hogy milyen nyelven beszél, hanem az, hogy milyen ember, van-e szíve vagy egy gennyedék alak. Jó és vacak 
emberek mindenhol vannak, ki nem szarja le, hogy ki-ki milyen nációhoz tartozik?” És nem?

A kérdés nagyon sok oldalról megközelíthető. Például a család oldaláról. Különb-e a családom, mint bármelyik másik család? Jobb emberek alkotják, mint bármelyik másikat? Mitől különleges az édesanyám? Más-e ő, mint bármelyik másik édesanya? Persze, hogy nem. S persze, hogy igen. És a persze, hogy igen mentén értelmezhető a nemzet fogalma és szükségessége.

A gondolkodásmód különbség talán ott érhető leginkább tetten, hogy az ellenérvek jobbára a negatív oldalról közelítik meg a felvetést. Az ellenérvelők szerint a nemzet és a család kizár, elválaszt, elkülönít, valami, valakik ellen működik. 

De ennek éppen az ellenkezője: az ember társas lény, feltétlenül szüksége van a kapcsolatokra, a valahová tartozásra. Ez nem csupán pszichológiai igény. A túléléshez, az élet minőségének az emeléséhez is feltétlenül szükségünk van társakra. Családra. Nemzetre. Vagyis az, hogy magyar vagyok, hogy Mohácsi vagyok, nem más nációk, más családok ellen értelmezendő. Nem vagyok jobb és több önmagában egyik által sem. Nincsenek jó és rossz nemzetek vagy családok. Hasonlóan ahhoz, hogy az emberi fajhoz tartozásom sem erkölcsi kategória, hanem genetikus tény. Az, hogy hol állok a génállományom szempontjából a faji létrán, semmit nem mond el az erkölcsi, jellembeli értékeimről. Amivel nekem kell kezdeni valamit, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle. Ahogy azzal is, hogy magyar vagyok, hogy Mohácsi vagyok. Hogy adjak a szűk és tág közösségemnek, hogy építsem azt lehetőségeim és képességeim szerint.

S a helyzet az, hogy amikor a liberalizmus minden erejével a nemzetek erejét, létét támadja, a család szükségességét kérdőjelezi meg, vagy helyezi a természetestől egészen más koordináta rendszerbe, akkor éppen az egyén elszeparálásán munkálkodik. A jogokra való hivatkozásában az egyéni jogok istenné, sérthetetlenné teszik az egyént, és paradox módon éppen ezáltal szakítják ki a normális kapcsolatrendszereiből. A nemzetből és a családból. Kiszakítják, mert ami természetes úton elérhető (magyar vagyok, Mohácsi vagyok) azt semmissé teszi, és helyette csupán megfoghatatlan eszméket ad. A magyarságom tetten érhető a beszélt nyelvemben, a kulturális örökségemben (erről Radnóti Nem tudhatom-ja mindent elmond), a Mohácsi-ságomat a genetikám, a szocializációm apró jelei, a kéz- és arcmozdulataim, a hangsúlyaim és a kromoszómáim kapcsolódásai kétségbevonhatatlanul alátámasztják. De a kozmopolitizmus csupán annyit képest hajtogatni, hogy ember vagyok.

Na most. Scruton mindezekről nem vagy alig-alig ír valamit. Ő alapvetően, bár természetesen érzelmileg is megközelíthető, de érdekszövetségnek fogja fel a nemzetet. Az élettér megóvásának és az önnön törvényeik érvényesítése szövetségének. Ha nincs saját élettér, akkor másnak való alávetettség van, s akkor annak a másnak a törvényei fogják meghatározni a közösség életét.

Scuton alapvetően Európai Unió ellenes. Legalábbis abban az értelemben, ahogy a nemzet szükségességét értelmezi. Mert az Unió tendenciái nemzetállam-ellenesek. Mert a törvényei felülről akarják meghatározni a nemzetek életét, fittyet hányva a helyi sajátosságokra, lehetőségekre. Mert az Unió rátelepszik a helyi közösségekre. Vagyis elveszi az életterüket és a saját törvényeik helyett egy felülről kényszerített csomagot kapnak.

Scruton könyve érdekes könyv. Nem mondom, hogy lélegzetállító, hogy jobb-horgos érvelése van, hogy lehengerel és KO. De elgondolkodtat. Az én világnézetem és meggyőződésem szerint a jó irányba. A baj csak az, hogy úgy vélem, aki eddig is így gondolta, annak kevés, aki pedig nem így gondolja, annak is. Érdemesebb lett volna egy nagyobb lélegzetet venni, és szélesebb spektrumban megvizsgálni a témát, nem megállni gyakorlatilag egy politikai pamfletet alig átlépő szinten. Igaz egy nagyon minőségi szinten.

Szégyen, nem szégyen, de Leszek Kołakowski nevével ugyan találkoztam már régebben is, de olvasni semmi mást nem olvastam tőle, pedig ő volt, legalábbis Józef Tischner szerint „a liberális értelmiség lelki mestere". Ami kinek-kinek a maga mércéje szerint dicséret vagy sem.

Szerintem ember nincsen, akinek erről a kötetről ne Montaigne vagy Francis Bacon esszéi jutnának eszébe. S ha tarkón lőnének is a hallgatásomért, de érdemben képtelen vagyok megfogalmazni, hogy mi a lényeges különbség Kołakowski és a másik kettő elmélkedési között. Nem a fenti liberális szó zavar, hiszen azt mintegy öt perce találtam, s különben sem címkékben gondolkodom, bár a magam gondolkodásának a fiókjai természetesen megvannak, hanem a csettintés, az elismerő cöccögés lehetősége. Mert nem azt mondanom, hogy Kołakowski tartalmatlan, mert a csudát az! Még csak nem is az a baj, hogy rövid (dehogynem!), hiszen Bacon is az, Montaigne sem szószátyár. Hanem az, hogy ha már rövid, akkor (jaj, ki vagyok én, hogy ilyet mondok) lehetne tartalmasabb. Velősebb. Célratörőbb. Lényegmarkolóbb. Amúgy Örkény egypercesei módjára. Hiszen ezek az esszék filozófiai egypercesek. Valahogy olyan érzésem volt az olvasásukkor, hogy na, már majdnem, már majdnem, de aztán mégsem. Mint egy hajmeresztő, lágyék-görcsöltető tapasztalat, amikor a partner a vér forrásáig felizgat, aztán otthagy izgalomban, kielégülésre hiába várva. Mert Kołakowski majdnem kimondja, de komolyan majdnem, aztán végül mégsem. Ezért hiába vannak rettentő izgalmas fejezetcímei. Egy idő után már csak a tapasztalatból is okulva egyre csökkenő érdeklődéssel lapozgattam a könyvet. Pedig micsoda témák: a hatalomról, az egyenlőségről, a hazugságról, a toleranciáról, az erényről, a kollektív felelősségről, az erőszakról, a szabadságról olvashatunk többe között. Ugye, micsoda címek? De senki ne legyen izgatott, sajnos rendre ellaposodik minden téma felvetés.

Ennek ellenére nem adom fel, van még egy-két olyan könyve, amire kíváncsi vagyok, s hát hogyne lennék kíváncsi: Ha nincsen Isten vagy a Metafizikai horror! Micsoda címek! Majd meglátjuk.

Tamás Gáspár nevét szerintem nem túl sokan ismerik. Ezt nem csupán azért gondolom, ha ebben van is egy csipetnyi önteltség, mert én sem ismertem, hanem elsősorban azért, mert ahogy utánanéztem, nem nagyon van általánosan ismert műve. Erdélyi szerző volt, Székelyudvarhelyen született, és Kolozsváron halt meg.

Ez a könyvecskéje, hosszú humoreszkje, szatirikus kisregénye, bohózata, krimi paródiája vagy micsodája Magyarországon a Rakéta Regénytár sorozatban jelent meg. Soha nem olvastam a RaRe önmeghatározását, de voltaképpen ha a Szálka hal nélkül-re vagy A lator-ra gondolok, akkor a Bonyodalom a földszinten nincsen egyedül. Mindegyik röhögős és nincs minden társadalomkritika nélkül. Mondjuk a Gyurkovics-darabra ebből a szempontból sokkal jobban hasonlít. Azonos kor, azonos politikai alávetettség.

Nekem úgy tűnik, amikor elindul a történet, a szerző még nem tudja pontosan, mire fogja kiélezni a végére. 1969-ben jelent a mű első kiadása. A coclizmus már jócskán engedett a kezdeti vérözönből, az életféltésen kívül már lehetett mivel foglalkozni. Például a lakáshelyzettel, a fiatalok kilátástalan családalapítási vágyával (és hol volt ez a mai kilátástalansághoz képest?), a nyugat majmolásával és sok apró kis mindenfélével. Szó nincsen szociográfiáról, kérem, mellőzzük a komolyságot! A történet belecsap a lecsóba, aztán meg sem áll estétől hajnalig, gyűlnek a jópofa, muris szereplők. A történetvezetésen érződik, hogy a színház világában járatos ember követte el. Gyakorlatilag egy térben vagyunk, s a történet kezdetétől a végéig lineárisan, megszakítás nélkül telik az idő, csak a szereplők sokasodnak.

Mivel ha akarom, krimit olvasunk, a történetről inkább semmit nem mondok. A szereplők, bár élnek, mégis inkább tipizáltak, de az olvasmány élvezeti értékén ez fikarcnyit sem ront. Ugyan nem egy fajsúlyos olvasmány, de szórakoztató, néhol kacagtató, könnyed, élvezetes, és ha ki is ókumlálható a vége (még nekem is, pedig nem vagyok ebben valami über májer), azért némi poén még így is simán elfért ott is. Egyszóval nem fog a könyvecske világot megváltani, de roppant jó, könnyed, színvonala időtöltés. S ha ezt Rejtőnek, Aszlányinak, Wodehouse-nak és sok más szerzőnek sem a kárára rójuk fel, sőt, miért pont Tamás Gáspár lenne az első?

Magvető, Budapest, 1990, ISBN: 9631415058

4,4/5

(2018)

Történet nélküli történet, ami történet benne, az a múlt története, nem a jelené. Az elszalasztott, az elrabolt lehetőség története. Hogy lehetett volna szerelem, lehetett volna házasság, de az alárendeltség iszonyata legyőzte a lehetőséget, semmivé foszlatta a boldogság realitását. S aztán hosszú évek múlva újra életre kel valami, egy új kitörési lehetőség, és amikor már igen, amikor már majdnem, akkor mégsem, és akkor visszalépés van mégis. Ami voltaképpen szerencse, mert a kétségbeesés végett ez a kitörés már bűn lenne, mert a hosszú évek behódolása, alávetettsége méltósággal már nem enged küzdeni, kiállni magunkért, csak kést tud ragadni. S miközben magunkat olvassuk, sajnáljuk, hogy a kiélezett kés, az ölésre gyakorolt mozdulatok végül mégsem lesznek hasznossá, főhőstelen, passzivitása miatt még főszereplőnek sem mondható Marthá-nk visszakozik, és az első ellenszélre ismét behódol. Úgy véli, önmagáért, egyéb külső cél hiányában nem érdemes semmit sem tennie. Voltaképpen nem is olyan karcsú a gondolkodni való, mint amennyire soványka a kötet… Hm…

Írtam már valahol, de két hete Hofi barátom azt a kérdést tette fel nekem Toma és Zsolti hagyományőrző (mert minden évben nagyjából ugyanakkor, ugyanúgy, ugyanott) szülinapi kertipartiján, amikor már egy icipicit filozófusra ittuk magunkat, hogy ha holnap azt mondanák, hogy finító, ennyi volt, vége, haccá, akkor mit mondanék, megérte? Vagy valami hiányzik, valamit kihagytam, valamit teljesen másképpen kellett volna? 

Elgondolkodtam. Persze, van hiányérzetem. A pályaválasztásomat például kőkeményen elszúrtam. Rossz suliba mentem, soha nem is dolgoztam a szakmámban, aztán meg soha nem azért dolgoztam, ami a hivatásom lehetett volna, hanem a megélhetésért, a túlélésért. Persze, sokkal jobb lett volna, ha az írás, az irodalom, a könyvek felé fordulok valamilyen formában. Még akkor is, ha az pusztán a könyvkötészet lett volna. 

Most úgy gondolom, teljesebbnek érezném a dolgokat, ha nemcsak két teológia könyvem jelent volna meg, meg néhány novella itt-ott, halál vékony sugárban adagolva, meg egy felolvasós dráma-bemutató, amit soha nem követett rendes előadás, na jó, meg a telológia folyóirat főszerkesztése hét éven keresztül, az ötvenedik számnál fogyott el a pénz, tehát az összesen olyan ötven-hatvan cikk. Szóval valami. Hasznos. Igaz. Az olvasók, bár elég szűk réteg volt, szerették, évekkel a megszűnés után is érdeklődtek, lesz-e tovább? De méltó teljesítménynek a szépirodalmi elismerést érezném. S a fene tudja, mi is az elismerés… 

De persze ki tudja, a milettvolnaha mit eredményezett volna? Valószínűleg csak másfajta hiányérzetet, hm… 
Ezért részben erről beszéltem, ezt feleltem Hofinak. Másfelől, hogy lelkiismeret-furdalásom viszont nincsen semmiért. Az adott ismeretemnek, belső lehetőségeimnek, lelkiismeretemnek mindig teljesen iparkodtam megfelelni, s ami nem volt egy adott helyzetben ismeret, belső lehetőség, azért soha nem kárhoztattam magamat.

Martha a könyvben arra gondol, vagy az irónéni úgy festi le őt, hogy addig, amíg el nem múlt a házasság-lehetőség, úgy érezte, él, utána már semmi nem történt, csak a mindennapi rutinok. Akár ez igaz is lehet. Ám vajon kinek nem működnek a mindennapi rutinok, még ha néha tele is van velük a padlás? S vajon a rutinok kizárják a boldogságot, hogy az ember jól érezze magát? Önmagukban biztosan nem. Ahogy Bródy János írta: „A magány az nem az ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik, itt belül…”

Elmondtam többször, valamelyik értékelésben is elmeséltem már a sasfiók történetét. Egy hegyvidéki falu lakója talált rá a szirtek között, a fészkében sivalkodott éhségében, az anyja sehol, lehet, soha többet nem is tudott már visszajönni. Az ember levitte a házához, táplálta, ette, itatta, szeretgette. Az egyik lábát egy földbe levert karóhoz kötötte, hosszú spárgával. A sas rótta a köröket a feszes kötél végén, karmos lábaival már utat taposott a karó körül. Amikor megnőtt, megerősödött, az ember eloldotta a kötelet. Szabadon akarta engedni a sast. Az érezte, hogy valami megváltozott, most máshogyan lehet, kiterjesztette a szárnyait, picit megemelkedett, néhány szárnycsapásnyit repült is, aztán csüggedten visszaereszkedett, és kötél nélkül is róni kezdte biztonságos, ismert, veszélytelen köreit. 
Hát, erről szól ez a könyvjelzőnyi könyvecske.

Szeretni nehéz. Azért sem, mert vékony, nincs idő elmélyíteni az érzelmeket. Másfelől meg nem lehet a szereplőkkel összecsomózni az empátiánkat, mert akkor önmagunkba is kellene őszintén nézni, hogy mi is, hogy nekünk is meg van a magunk „bátyánk”, aki béklyóba köt, ledermeszt, aki fogva tart. Meg azzal is, hogy lehet, sokkal több minden történik velünk, mint Marthá-val, de valami lényeges, ami igazán fontos, az kimarad. Hogy a szüntelen tevékenységgel, munkával, bulival, mozgással, miegyébbel csupán csak mellééljük az életünket. A pótcselekvés nem az, ami hiányzik itt belül. Ezért Martha inkább dühít. Hogy nem lép meg, nem áll fel, nem veszi észre, hogy nincsen spagóca a lábán. Meg dühít a bátyus is, aki pazar cselédséget nevelt az akart és lehetőség nélküli hugijából.

De minél többet gondolkodom róla, erről a történet nélküli történetről, annál inkább úgy tűnik, sőt egyre úgyabban, hogy ez a szikár, jelen időben mesélt, történet nélküli történet mégis csak cöccögős, bólogatós. Bizony. Mert a lényeg nem a hogyanon, sokkal inkább vagy teljes mértékben a mit-en van. A hogyan nem győz meg. A mit, no, az igen.

Van ugye az alaptétel, hogy a britek és a gallok annyira nem komálják egymást. Ennek a klasszikus Asterix-füzetnek a szerzői egyfelől fittyet hánynak erre az alaptételre, és teljesen szimpatikusnak, és na jó, kicsit dilisnek írják le a briteket. Akik óramű pontossággal isszák a forró vizet, minden nap, ugyanabban az időben. Akiknél nincs mindig köd, csak ha nem esik az eső. Akik berendezkedtek arra, hogy még kétezer évig vagdossák a pázsitjukat, hogy tökéletes legyen. Akik… s nagyjából minden oldalra jut egy „akik”.

Talán ez volt eddig az egyetlen Asterix-füzet, amiben Asterixnek nem jön be a terve, nem a tervezett úton, nem az agyával sikerül megoldania a problémát. Illetve, most, hogy gondolkodom, de, csak egészen máshogyan, mint ahogyan a tervek kezdetben alakultak. A kis gall hitet ad, és a hit győzelmet hoz.

S azért a vége egy hatalmas fricska: a legalapvetőbb angol szokást ((SPOILER: a teafőzést)) Asterix honosította meg Albionban! Most már ezt is tudjuk. :-)

Éppen a konyhaszekrényeink általa készített ajtajait szerelgette, szerintem pompás asztalos, s a kedvére rásegített egy kis whisky is, de, mivel ismerem annyira, tudom, hogy ez a lelkesedés még nem annak tudható be, s különben is, olyankor nem lelkes, hanem filozófus. 

Szóval Gergő vigyorogva mesélte, hogy mekkora poén már, hogy Róma a piacgazdaság alapvető alapelveivel, működésével akarja tönkre vágni a kis gall falut: ráveszik Obelix-et, hogy álljon rá a nagyüzemi menhir-gyártásra. Úgy fest, a szerzőknek teli van a töke rendesen a multikultival és a piacgazdasággal ostobaságával. Mondhatni, mondta röhögve Geri, nem annyira liberálisak. Elveszik Obelix-től az alkotás örömét, hogy egy öndarálóba kényszerítsék, gazdaggá teszik, ezzel irigyei lesznek, meg kell szerveznie önmaga ellátását is, és senkire, semmire nem jut ideje, csak a minél több menhirre előállítására koncentrál, minél több pénzért, nincs szabadideje, nincs ideje Asterixre sem.

A megoldás? – kérdeztem Gerit. Van, bólogatott, miközben nagyon klasszul alakult már a szobánk és az előszoba közötti küszöb is, amit olyan irgalmatlanul csináltak meg vagy az előző lakók vagy az önkormisok, hogy egy millitől úgy másfél centiig ökörhúgyoskodott a küszöb és a laminált padló közötti rés. De nem mondom el, olvasd el, Apa, ez talán a legjobb rész, s persze, igen, Asterixnél a megoldás!

Elolvastam. Gerinek igaza volt, rényleg ez az egyik legjobb Asterix-füzet. Talán azért is, mert ebben az agyament, agymosott világban akár fel is hívhatja a gyerekek figyelmét arra, hogy nem minden a pénz, a munka, az üzlet. Sőt. S teszi ezt úgy, hogy nem rág szájba, de végigröhögjük az egészet, s jó esetben kapcsolunk hogy bakker, önmagunkon röhögünk.

Akkor megint írok egy dögunalmas, széllel szembe értékelést, amiben ismét bejön a saját papírformám. Miszerint nem szeretem Stephen King-et. De mégsem tudok egyszer s mindörökre leszokni róla. Valószínűleg azért, mert vannak olyan dolgai, amik mégiscsak csettintősek, így, a hüvelyk és a középső ujjal. No, nem erről a könyvről beszélek.

Az a zseniális egyébként Király úrban, hogy eszébe jut valami apró ötlet, mondjuk ül a göbzin, megy valami író-olvasó purparléra abban a böszme nagy országban, egyik végétől a másikig, aztán csak úgy kipattan, hogy milyen lenne már, ha az utasok egy része egyszerre csak eltűnne? De miért is, teszi fel magának a kérdést. No, nem a futurista keresztény próféciaértelmezés végett, egyfajta titkos elragadtatással, hanem mert… És uszkve kész is van a kötet első felének a sztorija. Időkapu, gömbizék, amik mindent felfalnak, nyomukban a semmi. 

Aztán: vajon hányunknak nem jutott még eszünkbe kedvenc ellenségünkről, hogy megtehetnénk, menne bizony a levesbe. De mert kulturáltak, humanisták, miegyéb vagyunk, ez persze olyan izés, már az is, hogy egyáltalán eszünkbe jut, mert persze, hogy nem, de milyen jó lenne már, ha valahogy mégis, nem mi tennénk, csak de, és kész a következő fele a kötetnek, skizó ezerrel. 
S ez Király zsenialitásának csak a fele, mert a másik fele, ahogy ezeket az ötleteket kitölti, kitömi részletekkel és jellemekkel. S ettől, bármilyen banális vagy éppen baromság az alapötlet (a harapós autós sztorit nem mertem még elkezdeni sem, annyira idiótának tűnik), elkezd élni a dolog. Mondjuk számomra aztán a miafrancvanmármegint-fíling miatt sokszot meg is hal mégis. Most a sztori főgonoszának gyerekkori para-alapjának (mindent fölzabáló, semmit teremtő gömbizék) megjelenése volt, amikor ledobtam a könyvet: na ne! Aztán visszavettem, de nagyon lelkestelenül. 
A skizó író történetét olvasás közben megnéztem Szerelmetesfeleségtársammal filmen. A végén ő csak annyit kérdezett: „Erre miért voltál kíváncsi?” Utólag már nem is tudom. Nem rossz, de nem is jó, olyan kis semmilyen. Lehet, a maga korában ütött, nem volt túltárgyalva a lelkibetegségek ezer formája, de ma és nekem, hát nem.

Aztán, bár tudatában vagyok, hogy King alapvetően horrorírónak minősíttetett, valahogy a fröcssenetek nem kötnek le. Ezzel meg valahogy úgy jártam, mint a Mesék a kriptából sorozattal. Az első éved érdekes, szellemes volt. Mármint intellektuális értelemben (csak az aszott élőhulla ne baromkodna a tökéletesen érthetetlen szövegével minden rész elején meg végén!). Aztán a második-harmadik kimaradt, és a negyedikkel csaptunk a lecsóba. Olyan dögunalmas, hogy mindig az a megoldás, hogy a hulla fölkel és vérengz, hogy csak na! Most King-nél is valami ilyesmi érzésem van.

De mondom, az a vicc, hogy mindezzel együtt és ellenére nem dobálom ki a King-könyveimet. Maximum mennek a Rukkolára. Mint ez is, mert hétszentség, hogy ezt többet úgysem olvasom el.