Na, így a sorozat hatodik részénél már végképp nem írom le, hogy nem szeretem, sosem szerettem a horrort. Azt még igen, hogy az egész Wólkingded-cirkusszal Ofi becenevű barátom késztetésére kezdetem foglalkozni, mert jobbára adok a véleményére. Ofi azt mondta, hogy nem a zombicsócsa a lényeg, sőt, a zombik csak díszlet és indok, nem az a lényeg, hanem a normálisak egymáshoz való viszonya, az emberi értékek értéke, a túlélés eszközei. 
És tényleg és valóban. 

Eddig azért olvastam, nézegettem a sorozatot, mert előbb kevésbé, majd mindinkább többé megtalálni véltem benne, amiről Ofi beszélt nekem.

Aztán jött ez a hatodik rész. Amit a közepén majdnem félbehagytam. Két okból. Egyfelől úgy tűnt, csak a lendület viszi tovább a sztorit, de voltaképpen már csak történnek dolgok, hogy legyen egy újab rész. Másfelől ott kezdtem visszakozni, amikor a kialakult főgonosz szadizni kezdi a fura, de szimpatikus fekete csajszit. De engem is vitt a lendület. Amikor a revanshoz értem, megértettem, miért a véletlenül észrevett 18-as karika az eddigi 16-os helyett. Nagyon nagy volt a csalódásom. 

[[NAGYON FELNŐTT TARTALOM KÖVETKEZIK ÉS NEM SZEX!]] Mert megértem, hogy az emberben van érdeklődés a szenvedés iránt. Az iránt, hogy mit lehet kibírni? Milyen a halál? Milyen a szenvedve elért halál. S miközben takarja a szemét a borzalmak láttán, kicsit kinyitja az ujjait, hogy valamit mégis lásson belőle. Vélem, hogy az átlag horrorok is erről szólnak. Valamikor a kétezres évek elején láttam egy videót a YouTube-on: valmilyen állatot nyúztak meg a prémjéért. Még élt, a nyúzás előtt csak leütötték. Aki filmre vette, nem állította le a nyúzás után a gépet. Még élt az állat, szőrtelenül is, véresen. Nyöszörgött. Próbált megmozdulni, a hátsó lábánál, fejjel lefelé fellógatva. Aki megnyúzta visszalépett, de nem verte agyon. Felfordult a gyomrom. Nem a vér miatt, nem a nyúzás miatt, nem a látvány miatt, hanem a gonoszság, a szenvtelenség, az élet tiszteletének a hiánya miatt.
Aztán láttam két katona halálát: arabok valahol a sivatagban, láncra fűzték őket, majd a láncokat és a szemmel láthatón leszedált katonákat finoman lelocsolták valami éghető folyadékkal, vélhetően benzinnel. Finoman, hogy ne lobbanjanak nagy lángra, hanem sokáig, lassan égjenek. Sokáig, lassan égtek, és az operatőr itt is végig filmezett. Még akkor is, amikor a két katona már a földön feküdt, nagyrészt elszenesedve, és égő fejjel még mozgott az álkapcsa. Nem tudom, élt-e még, vagy már csak az égő idegek mozgatták. Ismét hányingerem lett. Ismét nem pusztán a borzasztó látvány miatt, hanem a tehetetlen düh, az értetlenség végett. [[VÉGE]]

Amikor néztem a képeket ebben a képregényben azt hittem elszaladt a ló a szerzőkkel és az ötlethiányt a borzalmakkal pótolják. Valahogy úgy, csak mégis szánalmasabban, ahogyan például a Sin City is öncélúan brutális, miközben az ábrázolás technikája és elbeszélés stílusa valami hihetetlenül fenomenális. Na, itt ment el a kedvem a sorozattól. 

Kár volt elmennie. A lendület még vitt tovább, hiszen már egészen a vége felé tartottam. Köszönöm, lendület. Mert Kirkman úr csavart egyet-kettőt a dolgon. Ami miatt talán ez a kötet vetette fel a legsúlyosabb kérdéseket. Pontosan kettőt. Mindkettő spoiler-es, tehát ha nem akarod megtudni, mi történik ebben a kötetben, ne olvass tovább!

1. Nyilvánvaló, hogy az emberbe kódolva van a mózesi törvény: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért; égetést égetésért, sebet sebért.” (2Móz 21:24–25) Ugye, nem egyszer halljuk, talán valljuk is, hogy mitt ne kellene tenni annak a nemi szervével, aki erőszakot követ el lányokon, nőkön, gyerekeken. A könyveket olvasva, filmeket nézve megkönnyebbülünk, amikor a főgonosz elnyeri méltó büntetését. A megkínzott Michonne visszakínoz. Azt nem látjuk, pontosan mit tett vele a főgonosz, csak említés szintén esik róla szó, mi csak kikötve látjuk a lányt, szétfeszített karokkal, lábakkal, és sematizált jelenetben meg párbeszédből tudjuk, hogy a minimum az, hogy a baromállat megerőszakolta, az arcából pedig tudjuk, hogy alaposan meg is verte. A lángszóróról csak említés esik. Na, most Michonne nem kispályázik és azt, amit ő tesz, részletesen látjuk. S amit látunk, az kihozza a kérdést, hogy vajon és tényleg? De minden bizonnyal a viszonosság miatt, vagy mi miatt, miközben rettenetesnek és túlzásnak tartjuk Michonne leleményességét, magát Michonne-t valahogy mégsem ítéljük el és gyűlöljük, ahogyan azt a perverz-állat Kormányzót. Jogos, hogy nem? De miközben borzadunk attól a brutalitástól, amit Michonne tesz, az alanyát nem sajnáljuk. Jobban aggódunk a lány lelki egészségéért. 
A szerzők megadták a választ: maga Michonne sem ért egyet később önmagával, amikor magában beszélve kereken kimondja, hogy ezt nem kellett volna. 

2. Amikor Rick rájön, hogy a szabadítójuk, Martinez voltaképpen a főgonosz Kormányzó kémje, és lám, most megszökött, viszi a hírt a városba, hogy hol van a börtön, és a főhőseink számíthatnak az áradatra, autóba pattan, utána száguld, és minden különösebb lelkifurdi nélkül elgázolja, nehogy idejekorán a nyakukra hozzá a Kormányzó embereit és elveszítsék a relatív biztonságot. A haldokló Martinnez ezt mondja neki:„A biztonság nekünk is jár. [...] A kormányzó... olyan, amilyen. Ő küldött, de nem hoztuk volna magunkkal. A többiek... nők, gyerekek, nem rossz emberek.” 
Ricknek nincs kétsége, hogy időt kell nyernie, hogy az övéit megmentse. Mert akik a börtönben vannak, azok már az övéi. Afelett sincsen kétsége, hogy ölnie kell. S gondoljuk végig: valóban az egyetlen út! 
De a kötet végén Rick is éppen amiatt omlik össze, mert már nincsen kétsége, már nem érez semmit, amikor tudja, mit kell tennie az övéiért. 
S Kirkman, hogy még inkább árnyalja a történetet, nem átalja azt is kimondatni a Kormányzóval, hogy az arénában a zombigyűrűbe kényszerített, egymás ellen küzdő, még egészséges harcosoknak nem célja egymás kivégzése, csak a cirkuszt akarja vele biztosítani. Vagyis Rick érve, hogy csak beteg lehet, aki ilyet élvez, nem áll meg önmagában. Másrészt nem tudhatja, hogy hasonló helyzetben mit, hogyan reagálnának az övéi? 

Vagyis az utolsó pár oldalra besűrűsödik az agyalni, töprengeni, gondolkodnivaló. Ki tudja, milyen világ vár ránk, tán ezt-azt fontolgathatunk már előre. Hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Ha úgy alakulna.