Még tart a lendület. Sokszor gondolkodtam, hogy azok a sorozatok, amelyek nem egy A-tól Zs-ig történetet mesélnek el (mittomén: Sándor Mátyás, Egy óra múlva itt vagyok), vagy nem olyanok, és egy-egy rész teljesen önálló történet, csak a szereplő(k) azonos(ak) (pl.: Colombo, Minden lében két kanál), hanem van egy alapszitu, aztán azt viszik, amíg evő rá a plebsz, és ennek érdekében egy idő után csavargatják jobbra-balra a sztorit, néha kínkeservvel, néha megerőszakolva a logikát, néha képtelen megoldásokkal visszahozva időközben láb alól eltett szereplőket (Dallas), nos, ezek a sorozatok tényleg csak a pénzről szólnak? S van vége a Wólkindednek vagy képregényben is úgy nyúlik, mint filmben (el nem tudom képzelni, mit lehet ebből a történetből nyolc évadot kiszenvedni)?
Túl vagyunk egy hatalmas krízisen, az ostromon, a gaz Kormányzó megbűnhődött, a börtön mégis az eddigi városlakóké lett, a mi hőseink, már aki túlélte, meg menekülhettek lélekszakadva. Így került Rick a fiával Carl-la újra az útra. Megvallom, kicsit elcsüggedtem. Holott nem hagytam túl sok választási lehetőséget a szerzőknek. Mert vagy nyernek és megtartják a börtönt (akkor, ahogyan Tolsztojt idéztem: a boldogság unalmába fúl a sztori) vagy vesztenek, de akkor meg vagy meghalnak, vagy menekülnek. Vagy fogságba esnek, akkor a kínzásokkal lehet játszódni egy kötetnyit, de aztán megint ugyanaz lesz a kérdés, amit az előbb feltettem.
A szerzők azt választották, hogy meghalnak/menekülnek. Már aki, természetesen, életben maradt. Azon kevesek. De mert voltak előkészületek, sejthetjük, hogy ezzel-azzal összefut Rick és Carl. És lőn. És mert elfogytak az eddigi szereplők, ismét tágítani kell a kört, és új energiát, célokat kell adni a történetnek. Ennek érdekében új szereplők lépnek színre, érdekesek, szímpatikusak és van egy kis, izgalmas titokzatosság is a washington-i doki színre lépésével, aki tudja a frankót, és aki hozza a reményt.
S hogy a pszichológizáló részem se maradjon eleség nélkül, itt van az a pompás kis jelenet Rick és Carl között. Illetve... Rick menekíti a fiát, de a haslövésének a sebe bizony cudarul megkínozza, és amikor menedéket találnak egy elhagyatott házban, el is ájul. A kiskamasz Carl kicsámborog a házból, és óvatlansága következtében,megtámadja őt három zombi. Carl sikeresen elintézi mindhármat, és visszamenekül a házba az apjához, ahol összeveszik az ájult emberrel: azt bizonygatja, hogy már nincs is szüksége rá, úgysem tudja megvédeni, senkit sem tud megvédeni, hiszen hányan meghaltak körülöttük, az anyja is, a kis testvére is. Pedig ő még „tökre nem felnőtt, de már majdnem az”,hiszen lelőtte a három zombit. Majd amikor az apja magához tér, sírva bújik hozzá. Pompás jelenet! 
A másik nagyon jól eltalált képsor: a házban megcsörren a telefon, Rick felveszi, és beszélget valakivel, aki nem hajlandó elárulni, hol vannak. Ember az embernek farkasa, zombik sem kellenek hozzá, senki nem bízhat már senkiben. És Rick telefonál később is, de már nem az előbbi hívóval, hanem Lorival beszél. Tudja, hogy a felesége halott, de belül hallja a hangját, tudja, mit mondana az asszony. Amikor továbbállnak a házból, magával viszi a telefont, hogy halhassa még Lori hangját...
