Ahogy már jól tudjuk, a Blacksad egy noire-típusú képregény, s maga Blacksad egy Philip Marlowe-szerű macska-magánzsaru, aki kemény közömbösséggel, mélyben megbújó érzésekkel mászkál a város bűnének a mocsarában. A Blacksad egy állatszereplőkkel dolgozó krimiképregény.

Egy olyan krimiképregény, amelynek vannak hibái, de ezek a hibák teljesen simán megbocsáttattak nekije, mégpedig a hihetetlenül szép, részletes rajzokért. A legutóbb például azt merészkedtem állítani, hogy egyes képregénykockái felérnek Zorád Ernő festményeivel. Ami, lássuk be, nem apró kijelentés, de nem ám! Sőt, hatalmas érdeme a rajzolónak, hogy például az egyik történetben ismeretlenül is megrajzolta Szerelmetesfeleségtársam aktját, hátulról. Macska volt. (Ez legalább akkora pozitívum számomra, mint Vargas Llosa Szeretem a mostohámat című, egyébként elég beteg könyvének egy leírása a keményhúsú, töltött galamb asszonyokról.) Szóval a rajzok nem csupán roppant életszerűek, részletgazdagok, hanem egyszerűen szépek. Jó nézni őket, el lehet merülni bennük. 

A Blacksad történetei azonban nem túl erős történetek. Nem mondom azt, hogy rosszak, de nem túl jók. Ezzel együtt simán a legjobb képregények között van. Micsoda ellentmondás, mégis igaz! Aki felnyit egy Blacksad-könyvet, meg fogja érteni, miről beszélek. 

De az a helyzet, hogy ez az ötödik Blacksad valahol történetileg végképp nincsen a helyén. A borító rikító sárgasága, rajta a még rikítóbb Cadillac-kel sokkal inkább az ötvenes évek rock and roll fílingjét idézi fel („Csókkirály kocsija almazöld Buick,/ a nője az ülésen hozzá bújik”, „Andi, Andi, Andi / Nem vagyok olyan jampi, aki felcsíp egy csajt, / S  közben mással hajt,  / Így okoz fokozott zűrzavart.”), mintsem egy noire detektívsztorit. De itt még nem fogtam szagot, gyanútlanul estem neki a történetnek. Ami olyan, mint a borító, és mint a r'nr'-fíling: felületes és semmitmondó. 

Blacksade voltaképpen mellékszereplő a róla elnevezett képregényben. Sofőrré degradálódva sodródik az eseményekkel, semmit nem irányít, semmit nem nyomoz ki, csak megesik vele ez-az, távol a nagyváros zajától, az úton, meg egy vándorcirkusz sátrai között. S közben minden olyan kis véletlenül, mintegy megesik vele. Meg a történet szereplőivel. A legéletszerűbb (szagúbb?) szereplő egy alkotói válságban savanyodó oroszláníró, akit a dúvad haverja (bölény) addig csesztet, amíg addig jár a korsó a kútra... Ez az oroszláníró komolyan jól sikerült figura lett, de sajnos szinte csak ő és a haverja sikerült jól az egész történetben. Gondolkodom: nem, még a sakálügyvéd is jó, mert muris. Amiben aztán persze ki is gömbölyödik minden, ahogy kell, s még picit nyitva is marad, hogy lehessen tűnődni rajta. 

De a történetben Blacksad voltaképpen semmit nem nyomoz, egyáltalán nem noire, egyáltalán nem a szokásos is enyhén depis felgöngyölítés, egyáltalán nem Philip Marlowe, hanem sokkal inkább a félderűs Columbo hadnagy. Mindenféle szempontból. De még Columbo is akciósabb hős, mint az egyébként kemény Blacksad. A szerzők annyira bajban voltak a történettel, hogy még a kötet címe (Amarillo) is kínban született. Mert olyan kis semmilyen, semmitmondó. Mert lényegtelen. Mert nem a város (az Amarillo egy városka neve) áll a történet középpontjában. (Nekem meg ráadásul mindig Poe amontillado-ja jut eszembe, ami, ugye, nem egy városka, hanem egy sherry-fajta neve.) 

Vagyis itt van ez a történet, amit szeretünk, mert a rajzok Blacksad-rajzok, mert a főszereplő a kedvenc macskánk (én pedig egyszerűen nem kedvelem a macskákat, tehát ez nagy szó), meg mert noire krimi (miközben á, dehogy), s aközben nem is szeretjük annyira, mert nem a szokásos a hangulat, mert Blacksad itt nem is Blacksad, és a végső feloldás is olyan kis izé, feloldásnak. 

De nincs kiábrándulás, várjuk a következő könyvet! :-)