Akkor a Wodehouse-refrén: P. G. Wodehouse egész életében ugyanazt a könyvet írta. Olyan mint a harmincas évek magyar filmgyártása: ha egyet láttál, voltaképpen mindet láttad; ha egy Wodehouse könyvet olvastál, voltaképpen olvastad mindet. De mégis: az egy nem elég, valahogy mindet el akarod olvasni.

Wodehouse nem mond túl sokat, de azt olyan könnyedén és szellemesen teszi, hogy akarod, nem akarod, odatolakszik a kedvenceid közé. Az igazi, komoly konfliktusokat, mondanivalót messze kerüli, az élet oly vákony szeletével foglalkozik, hogy az már-már unalmas: az angol középréteg jobbára elszegényedő ifjai iparkodnak elnyerni a még dúsgazdag örökséget, vagy egymás szerelmét, a blazírt komornyikok nesztelen sertepertélése közepette, a dúvad nagynénik, édesanyák, az életvidám, hedonista nagybácsik és szigorú édesapák tevékenységei közepette. És nagyjából ennyi. De ez az ennyi nagyon annyi, hogy nagyon jó. 

Az alábbi gondolat, ami persze vaskos túlzás, mégis igen jól hangzik egy kritikusától származik: 

P. G. Wodehouse-t egy kicsivel Shakespeare alá sorolom, és tetszés szerinti távolságra mindenki más fölé.

J. Agate

P. G. Wodehouse történeteit simán csoportokba lehet sorolni. Nem összefüggő sorozatokat írt, de több könyve van például a blandings-i kastély lakóiról vagy Jeeves-ről, a komornyikról, Psmith-ről vagy Lord Ickenheim-ről, a Parazita Klubról és Mr. Mulliner-ről. 

Mr. Mulliner ha kinyitja a száját, és hányszor kinyitja bizony, történeteket mesél. Mr. Mullinerről ezen kívül az égadta egy világon többet meg nem tudunk. Hazudok: azt igen, a családtagjai alapján, hogy melyik társadalmi réteghez tartozik. Na, és vajon melyikhez?

Mr Mulliner a történeteit P. G. Wodehouse stílusában meséli, és nagyon jól áll neki. Nem véletlenül az a könyv címe, hogy Halljuk Mr. Mullinert! Hallgatjuk Mr. Mulliner történeteit a Mulliner família tagjainak és holdudvaruknak a viselt dolgairól, és nagyon jókat derülünk. Mert Mr. Mulliner történeteinek az a célja, hogy nevessünk. Más sem. De P. G. Wodehouse oszthatta a kortárs Karinthy Frigyesünk örökbecsű gondolatának velejét: a humorban nem ismert tréfát.

Vannak olyen emberek, mint Mr. Mulliner: mindenre van egy történetük, és amint tehetik, azonnal bele is fognak, mi meg előre tudjuk, hogy valami hülyeséget fogunk hallani, de csüggünk a szavaikon, mert jó a stílus, jó történet, és ki nme szeret nevetni? (Nekem most kapásból Kézsmárki Feri nevű volt kollégám jutott eszembe, Talán senkivel nem röhögtem annyit, mint vele, rajta és általa. Szia Feri, bármerre vagy!)

Mr. Mulliner történetei nem adnak ki egy összefüggő regényt. Kocsmaasztal-történetek, s mert szerencsére nagy a Mulliner család, mindig van kiről mit mesélni. Van itt két elbeszélés a szerelemben alkalmazkodni akaró, majd az alkalmazkodásról lemondó unokaöccsről, másik három az alkalmazkodni képtelen, hektikus, de nagyon szép unokahúgról, a legpacifistább emberből is gyilkos vadászösztönt kiváltó elátkozott udvarházról és a tekintélyes méretű harcos amazon kezéért golfpartiba kényszerített barátokról. 

Wodehouse mesterien vázolja az alaptörténeteket, még mesteribben csűri-csavarja a konfliktust, és röhögséges csattanóval zárja a történeteket. Szívderítő őt olvasni, mert nem okoz semmiféle nyugtalanságot, távoli időben és térben, amiről ír, más idő, más szokások, más emberek (ki aggódna manapság azért, hogy összegyűrődött a sapkája?), de ismerős, d enem elevenbe vágó érzések (szerelem, féltékenység, megalázottság, pénztelenség, stb) és készen is vagyunk. 

Viszontlátásra, Mr. Wodehouse!

– Annyira örülök, hogy itt van, Mr. Bassinger – mondta neki, miközben a tó felé sétáltak. - Kezdtem már úgy érezni, hogy a bácsikája, Francis kissé már túlzás.
Aubrey együttérzéssel bólogatott. Észrevette az imént, hogy a lány a rokonával beszél, és megesett rajta a szíve.
– Francis bácsiból két perc – mondta v a legtöbb szakértő szerint felnőttek számára erős közepes adag. Úgy gondolja, hogy nehéz eset? Kíváncsi lennék, milyen benyomást tett magára a családom többi tagja.
Charlotte egy pillanatig hallgatott.
– Mennyire relatív minden ezen a világon – szólalt meg tűnődve. – Amikor megismertem az apját, azt gondoltam, soha életemben nem találkoztam nála ellenszenvesebb alakkal. Aztán megismertem a fivérét, Reginaldot, és rájöttem, hogy az apja sokkal rémesebb is lehetne. És amikor már azt hittem, hogy Reginald az abszolút mélypont, megjött a bácsikája, Francis, és Reginald emberi vonzereje úgy felragyogott, mint jelzőtűz a sötét éjben. Mondja - tette hozzá –, soha senki sem gondolt arra, hogy csináljon valamit Francis bácsival?
Aubrey szelíden csóválta fejét.
– Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy túl van az emberi tudomány hatókörén. A jelek szerint az a leghelyesebb, ha hagyjuk, hadd csinálja, amíg el nem kopik.

105–106. (Az elátkozott udvarház)

 

Talán egész Angliában nem volt ember, aki nála jobban lelkesedett volna a vadászatért, de a sportvadászat varázsa szinte kizárólag attól függ, hogy a puskának melyik végén tartózkodunk.

118. (Az elátkozott udvarház)

 

– Álmodtam? Vagy tényleg én... Jaj, igen, igen! – nyögött fel, és hevesen megrázkódott. – Most már mindenre emlékszem. Meglőttem Sir Francist a légpuskával!
– Úgy bizony – mondta Aubrey, és meleg szavakkal ecsetelte volna tovább a leány ügyességét, amelyet különösen gyakorlatlan kezdő esetében ítélt rendkívül figyelemreméltónak, végül mégis erőt vett magán. – De ugye – kérdezte – ez nem zaklatja fel? Az ilyesmi bárkivel megeshetett volna.

120. (Az elátkozott udvarház)

A bevezetés újrahasznosított refrén,

de közvetlenül utána ott lesz a harmadik rész vesézése.

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal lelkileg fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jó múltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könyvtárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán a másodikat is, amiben a szerző rajzolót váltott, ami nagyon jót tett a történetnek. 

A téli szünetben a programok és a meleg szoba keltette lustaság végett nem jutottam el a könyvtárba, de a kíváncsiság  türelmetlenséget szült, alig vártam a lehetőséget. Most négy kötet jött velem. 

A harmadik rész

Alakul, amiről Ofi barátom mesélt. A harmadik kötet történetének a lényege, hogy a zombi hordák elől menekülő kis csapat egy elhagyott börtönben talál menedéket. Persze nem csak így ukkmukkfukk, van meló rendesen, mire kitakarítanak, mert rumli van, koszos, szemetes, zombis a komplexum. De találnak négy élő, volt-rabot is. És akkor meg is van a konfliktusforrás: bízzanak-e vagy ne bízzanak bennük. Az egyiküket gyilkosság miatt csukták le: fekete fickó, aki megölte a feleségét és annak szeretőjét. „Azóta nem öltem meg senkit” – mondja, amikor gyilkosságok történnek a börtön zombimentes részén. Nem hisznek neki, mert valaki mégis gyilkolt, és az előélet miatt ő a legesélyesebb elkövető.

A háttérben tehát összecsap Rick bizalma az emberekben, és Lori terhességéből is fakadó, hormonális bizalmatlansága. S mikor kinek van igaza. A végeredmény aztán megerősít Ofi barátom egyik alapéletelvét: a paranoiások élnek túl. Meg Virág elvtárs szintén örökbecsű megállapítását: „Az a gyanús, aki nem gyanús.”

És egy ilyen kiélezett helyzetben minden bizonnyal újra kell értékelni az addigi alapelveket is. Például helytálló-e az „aki öl, annak halni kell”-elv, vagy adott esetben az időben félretett ember csupán megelőzés? Itt már nem kérdés, hogy a több élet megmentése érdekében feláldozható-e az egy. Igaz, az egy nem ártatlan, hanem potenciális veszélyforrás. 

Szóval itt már akad gondolkodni való, ha éppen ráérünk, és picit túllátunk a pergő eseményeken. 

Ráadásul kiderül, hogy a zombi-vírus terjedéséhez nem kell zombi-harapás sem. 

Ám hogy ne legyen minden rózsaszín a képregény teljesítményében: kezdtek annyian lenni a szereplők, hogy már kezdtem fonalat veszíteni, hogy ki kicsoda. Ráadásul nem volt már nálam az első két kötet, hogy visszalapozzak. A legnagyobb baj, hogy maguk a rajzok, hiába sokkal jobbak, mint amik az első kötetben voltak, annyira nem segítették a szereplők közötti tájékozódást. Ezért nagyon kár. 

Már elővettem a negyedik kötetet, és bele is fogtam.

2018-ban 151 könyvet olvastam el. (Van még egy nap az évből, de holnap, 31-én mennem kell még egy kicsit dolgozni, esélytelen, hogy addig bármivel végezzek.) Volt közöttük regény, képregény, mese- és ifjúsági regény, tudományos ismeretterjesztő munka, politikai-, társadalmi elemzés. 

Az olvasmányok kiválasztása éppoly esetleges volt, az éppen kicsírázott érdeklődésemet elégítettem ki, mint amennyire esetleges az idén olvasott legjobbak kiválasztása. Szóval egy szubjektív lista még szubjektívabb szűkítését olvasható alább. Azokat a könyveket sorakoztatom itt fel, amelyek valamilyen szempontból a legtöbbet adták nekem idén, amelyek nélkül kevesebb lennék, amik nélkül rosszabbul éreztem volna magamat 2018-ban. A tréfás az, hogy most, ebben a pillanatban még magam sem tudom, egész pontosan mik lesznek a listán. 

Lássuk tehát! Az egymásutániság nem érték-sorrend, ezzel már nem is próbálkoztam, mert hogyan hasonlíthatnám össze a körtét a terepbringával és a falfestékkel?

*

Mács József: ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS  – SZÉLFÚVÁSBAN
Mács József egyik könyvére, A vesztes-re 2017-ben találtam rá a Pók utcai lakótelep Könyvmegállójában. Nem vagyok elfogult egy íróval, mert botorság is lenne, de nem kicsi, pusztán és csupán azért értékelni a munkáját, a munkáit, mert határon túli író. A születési hely, a haza esetleges. De mégis determinál. 
Mács József az első olvasott könyve után besorakozott a kedvenc szerzőim közé. Ez a kötete is a kisebbségi létről, a kisebbségi sorsról szól. Nem úgy, ahogyan Wass Albert vagy Nyírő Gyula, hanem valahogy úgy, ahogyan Gion Nándor.

 Philip Zimbardo: A LUCIFR-HATÁS 
Zimbardo kísérlete és a kísérlet következményei mára közhellyé lettek. A stanford-i börtönbe önként jelentkezőket, teljesen esetlegesen két csoportra, rabokra és őrökre osztva zártak be, majd megfigyelték a viselkedésüket. A kísérletet napokon belül le kellett állítani, nehogy tragédia történjen. Mindenki olyan mélyen beleélte magát a szerepébe, hogy félő volt, életet is követelni fog a kísérlet. 
Zimbardo Stanford tanulságait járja körbe ebben a könyvében. Az pedig félelmetes: megfelelő helyzetben nem tudhatjuk, hogy meddig jutunk a megalkuvásban vagy éppen az ölünkbe hullott hatalom gyakorlásában. 

Mihail Bulgakov: KUTYASZÍV
Bulgakov orosz író. Bulgakov egy csuda jó orosz író. Vagy szovjet író. Mert hogy a könyvei már a szovjet rendszer idején jelentek meg. Bulgakov fő műve persze a Mester és Margarita, s ha semmit mást nem írt volna, akkor is a világ egyik legjobb írója lenne. De írt. Ami nem érte utol a főművet, de ami önmagában is jelentős mű. A Kutyaszív voltaképpen politikai sci-fi. A harmincas évek Moszkvájában egy orvosprofesszor emberré operál egy kutyát. Az emberré lett eb nagyon kutyául viselkedik, és hamarosan, hasonló a hasonlóhoz, megtalálja a maga helyét: a kommunistákhoz csatlakozik. A professzornak nincs sok döntési lehetősége, bármennyire is hezitál, bármennyire is tiszteli az életet.

Szilvay Gergely: A MELEGHÁZASSÁGRÓL
Tulajdonképpen a könyv által felvetett kérdés senki nem sem kérdés. Aki mellette van, annak azért nem az, mert evidenciának tartja, hogy persze, egyértelműen igen, mert az emberi jogok, a másság tisztelete, aki ellene van, az ugyanennyire evidensnek tartja, hogy semmiképpen sem, mert hogyan is, amikor teljesen természetellenes, és ne csak a felnőttek szerelemhez, szexualitáshoz való jogát nézzük, hanem a gyerekekét is. Hiszen a purparlé már nem csupán a két azonos nemű életének a jogi rendezéséről szól, hanem a gyermekek azonos neműek általi örökbefogadásáról is. Szilvay ezt a kemény kérdést járja alaposan körbe. Meggyőzni senkit nem fog, természetesen, hiszen a kérdés megvitatása nagyjából ugyanolyan vallásháború, mint az Isten létének, az evolúciónak, a holokauszt részleteinek, a feminizmusnak, a női jogoknak a megítélése. Szilvay azt mondja, van a polkorrekt és van a társadalmi konszenzuson, hagyományon és a természeten alapuló konzervatív felfogás. A könyv persze jobbára elsikkadt. 

Anton Taamsaare: POKOLTANYA ÚJ SÁTÁNJA
Már fogalmam sincsen, hogyan akadtam rá erre az 1959-ben, aztán többet sem kiadott könyvre. De még olvasás közben vadászni kezdtem, és végül egy moly.hu-s felhasználótól vettem meg gyorsan-gyorsan, hogy állandóan itt legyen a polcon. Az alapképlet misztériumjáték, mint  Az ember tragédiája vagy a Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Az ördög testet ölt a Földön, és de a végén ő maga lesz az, akinek drukkolunk, akinek a győzelmét szeretnénk. A könyv mulatságos, szatirikus, elgondolkodtató és érzelmes is. Pompásan megírt, kitalált történet, jó szórakozás. Nem közvetlen a hasonlóság, de nekem az olvasása közben egyre az Úz Bence, az Ábel a rengetegben, és a Tizenhárom almafa járt a fejemben. 

Pokol Béla: EURÓPA VÉGNAPJAI
A migráció témájában több nagyon jó könyvet is írtak már, hogy csak Oriana Fallaci Harag-trilógiáját vagy Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvét említsem. De kétségtelen, hogy Magyarországon Pokol Béla kongatta előszőr a harangokat. Manapság, ugye az Orbán-fanatizálás egyik alapeleme, hogy a migráncsozással az Orbán kormány gyűlöletre uszít. Pokol Béla pedig elmondja (amt Fallaci és Murray is), hogy van, ugye, először is a józan ész, utána jöhet minden más. Csakhogy Európában nem a józan ész, hanem a polkorrekt irányít, így ha csoda nem történik, a demográfiai adatokat nézve végünk lesz hamarosan.

Paul B. Coleman: CENZÚRÁZVA
A dolgok mulatságos fonákja, hogy az ehhez a könyvhöz írt értékelésemet törölték a Moly-ról, mert a „libsi” szót használtam benne, és az önmagában értékítéletet tartalmaz. Visszatettem hát egy libsi nélküli változatot. A könyve a liberális demokráciák cenzúrájáról szól. A liberális demokráciák a gyűlöletbeszéd korlátozásán keresztül valósítják meg a cenzúrát és köpik ezzel szembe mind a liberalizmust, mind a demokráciát – így szól Coleman alaptétele. Majd azzal alapozza tovább a gondolatmenetét, hogy a szólás- és véleményszabadság gyakorlatilag a demokrácia alapja. Ha e kettő nincsen, akkor gyakorlatilag a demokrácia alapja sérül. Ha az emberek nem mondhatják, vélhetik azt, amit mondani akarnak, nem vélekedhetnek úgy, ahogyan vélekednek, akkor előbb-utóbb súlyosan sérül a szabadság. Sőt, tovább is lép: diktatúra lesz. Mintegy: liberálfasizmus.

René Goscinny - Alber Uderzo: OBELIX ÉS TÁRSA
Alaptétel, hogy minden Asterix-történet jó. Ez mégis, még azok közül is kiemelkedik. Talán azért, mert ebben az agyament, agymosott világban akár fel is hívhatja a gyerekek figyelmét arra, hogy nem minden a pénz, a munka, az üzlet. Sőt. S teszi ezt úgy, hogy nem rág szájba, de végigröhögjük az egészet, s jó esetben kapcsolunk hogy bakker, önmagunkon röhögünk. Mert mekkora poén már, hogy Róma a piacgazdaság alapvető alapelveivel, működésével akarja tönkre vágni a kis gall falut: ráveszik Obelix-et, hogy álljon rá a nagyüzemi menhir-gyártásra. Úgy fest, a szerzőknek teli van a töke rendesen a multikultival és a piacgazdasággal ostobaságával.

Ryszard Legutko: A KÖZÖNSÉGES EMBER DIADALA
Mindent összevetve ez a könyv és a fenti, Cenzúrázva című volt a két legfontosabb könyv, amit idén olvastam. 
Legutko könyvének alapállása az, hogy alkalmazott módszereiben bizonyos fokig igen, de lényegében semmi különbség nincsen a kommunista és a liberális politikai berendezkedés között. Ennek bizonyítását öt területen keresztül végzi el: politika, ideológia, vallás, ember. Nagy a kísértés, hogy elmerüljek a részletekben, de végtelenné válna a könyv bemutatása. A zanzája a következő: mindkét rendszer az alsóbbrendű embert állítja a középpontba, a színvonalat folyamatosan az alsóbb társadalmi régiók felé közelíti, irtózik, fél a múlttól, sutba dobja az általános társadalmi erkölcsöt, értékeket, vadul vallásellenes, és összemos minden mindennel, de közben szemernyi kritikával sem él az uralkodó eszmével, politikai renddel szemben, sőt, azt nyomja minden téren, gazdaságban, jogban, társadalmi erkölcsben, művészetben egyaránt. Aki nincs velük, ellenük van, könyörtelenül, gondolkodás nélkül. 

Jevgenyij Svarc: DRÁMÁK
1. Jevgenyij Svarc orosz író, drámaíró. Jevgenyij Svarcról, hiába vagyok már ötven felett, idén olvastam először. 
2. Szeretem a meséket. Ellenben a népmeséket nem, bár azt kellene, illene jobban, de valahogy mégsem. Az a tudás, ami sokak, például Szerelmetesfeleségtársam és Boldizsár Ildikó szerint a mélyükben van, sosem fogott, érintett meg. 
3. Ellenben az olyan mesék, mint például Méhes György Szikra Ferkó-ja vagy Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában-ja, mindjárt elsőre a kedvenceim közé ugrottak. Andersen meséi valahol a kettő között, a nép- és a műmesék között vannak. De persze sokkal inkább az utóbbihoz tartoznak mind tartalmukban, mind formájukban, mind nyelvezetükben. Sok meséje nem is mese, hanem felnőtteknek szóló metafora, analógia. Ha választanom kellett (nem kellett, de választottam) én sokkal szívesebben olvastam Andersent mint a Grimm-tesókat. Némely meséje legyőzött, átlapoztam simán például azt a tűzijátékosat vagy petárdást is, de mégis sokkal mélyebben megfogott, mint a népmesék. Vagy érettebb voltam, vagy túlságosan modernül urbanizált. 
4. Jevgenyij Svarc meséket dramatizál.  

Juan Diaz Canates – Juanjo Guamido: BLACKSAD 4. – NÉMA POKOL

Ennek a negyedik kötetnek viszont van története. is. Miközben a rajzok színvonala maradt a régi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. Az egyik képet igen sokat nézegettem. Egyszerűen mert szép. Blacksad ül egy árnyas étterem udvarán egy másik szereplővel és beszélgetnek. No, de azok az árnyékok, az az épület, apám, az hogy van megrajzolva, színezve, festve! Úgy öt perc után jöttem rá, hogy valószínűleg azért is tetszik annyira ez a rajz, mert van benne jókora adag Zorád Ernő. Figyeld csak a falon levő kandellábert! Ha kiemelném, csak úgy önmagában, akkor kapásból azt vágnám rá, hogy Zorád. Miközben dehogy.
Szóval vannak ezek a festmény-jellegű, a történet szempontjából gyakorlatilag érdektelen festmények, amk csak a rettentő erős hangulatokat erősítik, meg vannak a cselekményt elbeszélő rajzok. Más a stílus, de úgy más, hogy teljesen egységes, sehol nem lóg ki a lóláb. Van egy másik képkocka, amihez többször visszatértem. Ez is olyan, mint az előző: gyakorlatilag egy festmény. Egy esti városrészlet, egy ház a sötétben. Minden a helyén van, a részletek, a fények, az egyensúly. Szinte együtt kapaszkodunk felfelé a kemény nap végeztével a hátsólépcső korlátjába kapaszkodó női alakkal, és tudjuk, amit ő: vigasztalan lesz ez az este is, és a munka nem ért még véget, mindössze alanyt és tárgyat vált.

Morris  – Lo Hartog Van Banda: LUCKY LUKE 33. – AZ ENYVESKEZŰ
Újabb Lucky Luke füzet, újabb meglepetés! Hogy kicsoda Lo Hartog Van Banda, fogalmam sincsen, még nemi Guglizás után is csak kevés, de rettentő furi neve van. A Lo nem valami kínai óccó toldalék, hanem a Ludwijk rövidítése. Viszont a furi neve nem tartja vissza attól, hogy remek, mulatságos történetet írjon Lucky Luke-nak. (S ahogy néztem a neten, még két füzetet ő írt. Alig várom őket.) Azt kell mondanom, hogy talán ez a füzet a legjobb mind közül. Legalábbis, ami magyarul megjelent. Ami azért Goscinny-ra gondolva, úgy vélem, nem apróság.

Douglas Murray: EURÓPA FURCSA HALÁLA
Több könyvet is olvastam már a migráció felerősödése óta arról, hogy mi is történik velünk, Európával, és miért történik, ami történik? 
Erre Douglas Murray előáll még egy könyvvel. Murray nem csupán a kétezertizes-évek bevándorlását, migráció-történetét tekinti át, hanem ad röpke történelmi és filozófiatörténeti áttekintést is a kontinensünkről, amiből kiderül, hogy a könyv alcíméből a fő hangsúly az identitáson van. 
Európa, Murray olvasatában, téves történelemértékelése, eltúlzott és félreértett humanizmusa valamint elvesztett önértékélese miatt identitásválságba került.

Alan Moore – Dave Gibbons: TELJES WATCHMEN
A Watchmen-ből, Alan Moore és Dave Gibbons alkotásából első olvasásra nem fogtam fel az alapvető történésen kívül szinte semmit. A rajzok először nem annyira nyertek meg, csak a kompozíciók. Aztán hamarosan ugyancsak de. Aztán meg nagyon tetszett a messze nem lineáris szerkezet. Az áthallások, a fikció a fikcióban, képregény a képregényben, az időbeli ugrálások, a párhuzamosságok és azok érzékeltetése. Aztán az is, hogy végre nem kikezdhetetlen szuperhősökről van szó...

 Josef Škvorecký cseh író és publicista volt. Magyarul több könyve is megjelent, nem csupán ez krimije. Viszont krimije csak ez az egy van. Hraballal és Kunderával a háború utáni cseh irodalom legkiemelkedőbb képviselője. Vagyis részemről a bocsánat, hogy nem ismertem eddig a nevét! „Az 1958-ban megjelent Gyávák című regénye igazi fordulatot jelentett a cseh irodalomban, egyrészt a háború alatti német megszállás és az ellenállás nonkonformista ábrázolásával, másrészt a regény megjelenése idején az irodalomból száműzött köznyelv és a szleng használatával. A regényt Škvorecký az 1971-ben kiadott Pléhkatonák, az 1972-ben megjelent Csoda, valamint az 1977-es Az emberi lélek mérnöke révén tetralógiává fejleszti.” – olvasható például Az emberi lélek mérnöke című könyve fülszövegében. 

Ez a kötete, ahogy fentebb mondtam, és ahogy a borítójából is kiderül, egy krimi. Nem meglepő fordulattal a középpontjában a kövér és folyton szomorú Borůvka felügyelővel. Valamiéért, akármiért a könyv cselekményét én folyton visszapakoltam az időben a fiákerek és keménykalapok korába, tudat alatt gondolva Jiři Marek remek idő-visszapillantós krimijeire*, holott Borůvka felügyelőnk egy csehszlovák, vagyis szocialista felügyelő. Ma reggel, túl a könyvön, értékelésen innen, azon tűnődtem, hogy a Kádár-éra könyvben is, filmben is adott sokféle krimit az éhező népnek (Kántor, Linda, a Hód-könyvek Bujtor Ötvös Csöpijei, stb.), de a béketábor semelyikéből nem jut eszembe semmi hasonló. 

No, akkor lássuk csak, milyen is ez a Borůvka felügyelő, és milyenek az szomorúságai! Borůvka majdnem jó alak. Összességében, igen, olyan kis majdnem alak. Megtudjuk, hogy köpcös és depis. Meg hogy van egy tizenötéves lánya. Meg hogy logikából, bár nem kiváló, de jó a pasi. Tehát nem egy szuperzsaru, nem texasi kopó, eszébe sincs az életét adni, sem drágán, sem sehogy, olan kis döcögős, molyolgatós, szöszmötölős. De a molyolgatás és a szöszmöt közben mindig rájön arra, amire kell. Olyan kis gömbölyű Colombo hadnagy. Csak neki, mármint Borůvká-nak, látszik a lánya, nem úgy mint Colombo felesége. (Van egy cimborám, itt Óbudán, aki évekig mondta, hogy egy thai lánnyal jár. Először elhittük, de aztán annyira nem volt soha sehol a nő, hogy mégsem. Akkor tett fel az úriember egy fotót a Facebookra a lányról és magáról. De élő ember még mindig nem látta a thai-lányt. Akkor „rájöttünk”, hogy vagy Photoshop a kép, vagy valami utazási irodás izéből kivágta a kétdés csajt, maga mellé tette egy szelfi erejéig kartonra ragasztva. Erre, mán' meg jön a hír, hogy eljegyzés van, csomó fotóval, de annyival, hogy ennyi pózban nem lehet papírcsajt gyártani. Sok boldogságot, Hofi! De ki látta bármilyen formában Colombo feleségét?) Ha valakihez hasonlítanom kellene Borůvká-t, azt hiszem a Brenner a legmegfelelőbb alapanyag, aki csak eszembe juthat. A Brenner, ugye, Wolf Haas kreatúrája. Itt egy példa rá, de szerencsére több történet van a Brennerről. Mert a Brenner sem daliás, meg nem is egy Sherlock Holmes, meg nem is minden lében jobbhorgos kanál, sem lord- sem amcsi jóképű változatban. Szóval nem akcióhős, de nem is lángelme. Valamiért a nőknek mégis bejön, ezt ő sem érti, és mégis mindig megoldja, amikbe keveredik. Na, de most nekem nem a Brenner-ről kell dicshimnuszt zengenem, hanem Borůvkaá-t kellene bemutatnom. Csakhogy Borůvká-t bemutatni nem azzal lehet, hogy micsoda, hanem sokkal inkább azzal, hogy mi nem. Vagyis viszonylataiban, hasonlóságaiban és hasonlóságtalanságaiban. Az a helyzet, hogy mindaz ami meg van Borůvká-ban, valahogy meg van más, sokkal jobban felépített szereplőkben is.

De nem lenne ezzel semmi baj, ha a történetek olyan lennének, hogy csak na! De sajnos nem hogy csak na! hanem éppen csak történetek. Fő erényük, hogy logikusak. Csak nem jók. Olyan kis unaloműzőnek valók, de bevallom, nem egyszer pusztán unalomerjesztők is voltak. Ráadásul a dekoncentrációm miatt többször vissza is kellett olvasnom, hogy akkor most mi is volt a megoldás? Borůvka logikázik, abból soha nem voltam kiváló (amikor egy IQ-teszt során szembesültem, hogy az IQ-teszt döntő részben logika, kétségbe is estem). De lehet, hogy Škvorecký is rájött arra, hogy egyes esetekben nem egyszerű követni a Poirot-ozását, ezért egyszerű, sematikus rajzokat is mellékelt a történetekhez. S tulajdonképpen ezek tényleg segítenek. 

Azt kell mondanom, hogy a kötet jobban indul, mint amilyen lesz. Az első történet egy kis paródia, majdnem börleszk egy kötélen lógó, idős asszony körül. Gyilkosság vagy öngyilkosság? Aztán a második történet még csak-csak, de aztán lassú ereszkedésbe kezd a történet. Valószínűleg érezte ezt a szerző is, mert egy idő után bevonta a történetekbe Borůvka felügyelő lányát is. Ez némileg lendít a cselekményen, de az érdeklődésemet annyira nem ébresztette már fel. S az első történet börleszkének végleg búcsút mondhatunk. Sajnos. 

De a kötet arra jó volt, hogy kíváncsiság ébredjen bennem Škvorecký egyéb regényei iránt. 

* Bűnügyi panoptikum, Prága város panoptikuma 

3/5

(2018)

– Mégsem számíthatott arra, hogy felmentjük a gyanú alól csak azért, mert mindnyájuk közül ő a leggyanúsabb – kérdezte. – Ez nem detektívregény. 
– Nem tudom – válaszolta Málek mogorván, és ő is felpillantott az égre, amely  lassan visszanyerte kék színét. A köd és a felhő eloszlott. – Majdnem az a benyomásom hogy ez igenis detektívregény.

90. oldal (Halál a Tű-fokán)

 

– Igen, ez így szokás, uram… prefektus úr. – A felügyelő, aki a beavatatlan civilek szájából minden lehető címzést megszokott már, meglepődve összerezzent. A kellékes azonban nem vette észre, s folytatta: – Az új kellékeket az egyik kosárban kivisszük a színpadra, a másikban pedig visszahozzuk a színpadról. Az utolsó kép előtt azonban iszonyú gyors a színváltozás. A színpad ilyenkor kész bolondokháza. Nem értünk rá utánanyomozni a dolognak. 
(…) 
A kellékes könyörögve pillantott rá. Végül is nekibátorodott: 
– Le-letartóztatnak, prefektus úr? 
– Miért? 
– Hanyag voltam, tudom – mondta lesújtva a kellékes. – Enyhítő körülménynek azt szeretném felhozni, hogy feleségem és három gyermekem van, az első feleségemtől pedig még kettő, és hogy az a színváltozás rettenetes gyors.

52. oldal (A tudományos módszer)

 

Az öltözőbe egy tőről metszett cowboy lépett be. A fején fekete sombrerót viselt. A küszöbön megemelte. 
– Tudja, mi az a genickschuss? – szólította meg őt Borůvka felügyelő. 
A cowboy zavartan elmosolyodott. 
– Nem értek angolul, felügyelő úr. Igaz, hogy cowboyszerepeket alakítok, vadnyugati dalokat énekelek, azonban idevaló vagyok Žižkovba.

48. oldal (A tudományos módszer)

 

– Mikor látta utoljára élve? - vágott a szavába a felügyelő.
Az apó alattomosan összehúzta a szemét.
– No, hát amikor meggyilkoltam őt.
– És mikor volt az?
– Tegnap este – vágta rá készségesen az öregember. Jövök a televíziótól, a lányom a konyhában tartja itt, mellettem, és odanézek. Odaát világosság! A vénasszony ott áll az ajtóban a fiával, azzal a professzorral, és ugat neki valamit. A férfi kimegy, a boszorkány egy kis ideig mászkál a lakásban, erre levettem a flintát a szögről – az öregember megint örvendezve dörzsölte a kezét, s a szeme csillogott. A felügyelő pedig elkomorodva figyelte őt.
– Csakhogy ekkor belép a lövésbe nekem a másik fiú, a mérnök, vagy micsoda. Hozza a vénasszonynak a tejecskét. Kénytelen voltam cseppet várni, amíg a vénasszony benyakalta a tejet. A flinta azonban meg volt töltve, és ide volt téve az ablak alá. No aztán lefeküdt a vénasszony. – Az öregembert arca izzadt az izgalomtól. – Ráfogom a muskétát, és pont amikor ráirányítom a flintát arra az utálatos majompofájára, megfordítja a fejét, és egyenesen rám néz azokkal a zsugori szemeivel. Hát ez az, amit nem lett volna szabad megtennie! Lehet, hogy meggondoltam volna. De amikor megpillantottam azt a fösvény pofáját... egyszóval... – az apó mutatóujja mozdulatával jelezte, hogy mit tett. – Megnyomtam! Most itt van
Málek nyomozó fenyegetőn lépett közelebb a szakállashoz, az pedig gyönyörűséggel pillantott rá, és készségesen nyújtotta oda a két kezét.
– No. Tegye csak rám azt a vasacskát. De gyorsan! Most néznek aztán nagyot a szomszédok! – tette hozzá. – És a Malá Stranán vezetnek végig gyalog? – kérdezte remény kedve. – Gondolják, hogy a Večerní Praha . . *
Málek, mintha megbabonázta volna, valóban a zsebébe nyúlt.
– Várj, Pável – állította meg a felügyelő, és komoran pillantott az örvendező öregre. – Csak egyet mondjon meg nekem, főerdész úr. Amikor elsütötte azt a sörétes puskát, utána hogyan oltotta el a lámpát az öreg hölgy hálószobájában?
Az apó összeomolva nézett az öreg bűnügyérre, és a mosoly lassan leolvadt szakállas képéről.
– No persze – mondta csalódottan. – Erre nem gondoltam. Tudja, detektív úr, minden gyilkos elkövet valami apró hibát.

* Prágai esti lap

(138. o.)

Tizenhét évig egy kis protestáns keresztény közösség tagja, helyi szinten vezetője voltam. Aktívan éltem meg a közösségi életet, Biblia-köröket tartottam, kéthavi folyóiratot szerkesztettem, és rész vettem egy helyi gyülekezet életében, ahol presbiterré is szenteltek. 

A kétezres évek végén, egy magánéleti cunami következtében az életem nagy részével meghasonlottam. Nagyjából csak a két gyerekemmel és a könyvekkel nem. Mivel az őszinteségemet már nem tudtam teljes mértékben odatenni a tevékenységem mellé, felhagytam hát a gyülekezetesdivel. Életre kelt egy csomó kérdésem, amire nem leltem választ. Már évek óta nem jártam a közösségbe, amikor támadt egy gondolatom, és összerántottam egy levelezőfórumot, ahová olyan embereket hívtam meg, akiknek kíváncsi voltam vagy adtam a véleményére. Nem vitatkozni, hanem érteni szerettem volna. Elsősorban a házasságról, a szexualitásról és a válásról beszélgettünk, vitáztunk (és nem vitatkoztunk). Valójában nem jutottunk konszenzusra. De a lényeg valahogy mégis eljutott hozzám. 

Az egyik levelezőtársunk olyan vehemensen ágált a válás ellen, hogy gyanús lett számomra a dolog. Privátban megkérdeztem tőle, hogy mióta vacak a házassága? Hápogott a válasz-emilben, hogy ne már, dehogy, honnan tudom, elég régen vacak az egész, ne is kérdezd, Moha! S ekkor, itt összeállt a kép: mindenki azt hiszi, abban hisz, amit a belső lehetőségei megengednek. És a belső lehetőségeivel biztosan nem fog szembe menni.

Levelezőtársam akkor még nem volt képes válni, ezért mindenre, amit hallott tőlünk, talált válasz-érvet, kifogást, ami a válás ellen szólt. Ráadásul keresztény érveket talált, hogy még véletlenül se merülhessen fel benne, hogy a saját vacak, halott kapcsolatát is fel kellene számolnia. Már ha nem akar korccsá válni lelkileg. S mert a Biblia válás-ellenes, ezért a kognitív disszonanciát (csak a válással szabadulhat meg a jelenlegi helyzetéből, de válni nem szabad) a hite tartalma remekül feloldotta számára. Csak éppen bár a kognitív disszonancia elvi szinten feloldódott benn, ő továbbra is iszonyatosan érezte magát a saját életében. De mert ennek a világnak a szabályait jól ismerte, ha nem is volt jó neki, ott ismert és megszokott volt minden. 
Pár évvel később elvált. 

Ekkoriban olvastam PKD remek, nekem leginkább tetsző könyvét, ezt a Figyel az ég címűt. A könyv története roppant egyszerű: egy üzemi baleset miatt a látogatók látogatást tesznek egymás agyában, s az egyik világ rettenetesebb mint a másik. Mindegyiknek meg vannak a maga szabályai, szörnyei, borzalmai. A szereplők így járkálnak sorra, mindegyikük agy-világába. Zseniális a gondolat!

Nem téves egyik világ sem, nem hibás semelyik. De nem is egészséges, nem is kiegyensúlyozott egyik sem. Mert egy egészséges, kiegyensúlyozott világhoz egészséges és kiegyensúlyozott gondolkodás szükséges. Mivel mindegyikünk egy-egy szubjektív világ, a szubjektivizmus kikerülhetetlenül valahogy, valahol, valamiképpen kisiklatja a dolgokat. Ezért keressük olyan veszettül az életünk értelmét. Vagy ezért vagyunk olyan csüggedtek, hogy nem találjuk. Mert keres a dogmatikus, a vasszigorú keresztény is, meg az ugyanilyen vasszigorú, pokrócdurva ateista is, aki az észre és a tudományra esküszik. Keres a jobbos, keres a balos és keres az apolitikus is. És valamit mindegyik talál: eszmét, hitet, alkoholt, művészetet, hedonizmust, valamit. És valamiképpen mindenki felépíti a saját kis világát, ahová aztán jól be is zárja önmagát, aztán odabentről hőbörög kifelé, ha mások nem a saját doboza szerinti torvények alapján igazgatnák, rendezik, élik az életüket. Figyelj csak meg egy kocsmai vitát: nem emebrek, hanem világok csapnak össze!

S mert zárt, önjáró, önműködő világ mindannyiunké, ezért olyan mocsok nehéz megérteni a másik embert. Vagy értjük is, ezért olyan mocsok nehéz segíteni vagy szocializáltabb, ön- és emberszeretőbb életre késztetni a bárkit is. Viszont ezért olyan piszkosul egyszerű pusztítanunk is: nem kell mást tenni, mint kizárólag a magunk világának a szabályai szerint élnünk, cselekednünk, és egy pillanatig sem szabad feltételeznünk, hogy máshogyan is lehet, hogy máshogyan is működhet a világ, hogy egy aggyal odébb egészen mások a színek, az illatok, a szabályok. 

Van, akit meg kell próbálni kiemelni onnan, segíteni neki, hogy változtathasson, hogy elhagyhassa, átalakíthassa a saját világát. De ha nem lehet, ha nem hajlandó belátni, hogy gyilkos és öngyilkos világa van, hát akkor menekülni kell onnan; ha az ő ege figyel, akkor annak biztosan nem lesz jó vége. 

Elfogadom, hogy így van. De képtelen vagyok arról lemondani, hogy lehet valamiféle optimális objektív közös nevező, ahol nem bántjuk, nem akadályozzuk, nem szapuljuk, nem kritizáljuk, hanem segítjük, feljebb emeljük egymást, ahol jó dolog az adni tudás, a megelőlegezett bizalom, ahol nem a pillanatnyi lustaságunk, önzésünk, makacs berögzültségeink szabják meg, hogy mi fog történni, hanem az, hogy a világ, amit közösen élünk, mindenkinek jobb és szebb legyen.

De fennkölt lett az értékelés vége, mint valami közhelyes amerikai film... Bár, végülis, tuladon- és voltaképpen... 

Amikor először láttam, hű, de régen a Szárnyas fejvadász-t a moziban, emlékszem, Prof barátommal néztük meg, egyfelől se Ridley Scott, se Phlip K. Dick neve nem mondott semmit. Harrison Ford, aki Han Solo volt, no, ő igen. Érdekes, de emlékszem arra is, hogy nem ütött nagyot a film, és valószínűleg el is múlt volna belőlem, ha nincs az az utolsó, galambos jelenet és nincs Vangelis zenéje. Ez a két dolog új nézésre sarkalt. Akkor már kezdtem egyebeket is kapizsgálni. Amikor megjelent a film regényeredetije, rávetettem magamat. Óriási csalódás volt. Mert, ugye, olyan még nem volt, hogy egy PKD novellát, regényt az eredetihez hűen vittek volna vászonra. (Ezt a legutolsó sorozatot nem láttam.) Szerencsére aztán kerültek még a kezembe PKD dolgok, a Figyel az ég az egyik kedvenc olvasmányom lett, és rá kellett jönnöm, hogy az általam egyébként nagyon nem kedvelt Jim Carrey Truman show-ja is PKD-ötlet, de szemérmetlenül (Kizökkent idő). PKD soha nem lett a kedvenc íróm, de a könyvei itt vannak a polcomon. 

Az Elektronikus álmok, bár érthetetlen módon ez a könyvben sehol nem jelenik meg, a nemrégiben bemutatott, PKD novelláiból az Amazon gyártásában készült tízrészes sorozat novella-alapjait tartalmazza. Annyi utalás van a könyvben a sorozatra, hogy minden novella előtt van az adott szöveget filmmé álmodó, adott rendezőnek néhány, néha meglehetősen spoiler-es gondolata. Vagyis ez a kötet nem arra hajt, hogy PKD eddig meg nem jelent novelláit, vagy PKD legjobb novelláit mutassa meg, hanem egyértelműen az Amazon sorozatának konjunktúra kiadása. Ami puszta tény, és egyáltalán nem fikázás. Ha jól vetettem össze az eddig megjelent két Agave-s novelláskötettel ezt a könyvet, magyarul ezekből csak a Halott vagy, Foster! jelent meg eddig. Így a kötet nem újrahasznosítás, hanem hiánypótlás. (Nem tudom, egyebütt, elsősorban a Galaktika magazinban jelent-e meg bármi ezek közül, de ha igen, az újrahasznosítás ebben az esetben sem rókabőr-lenyúzás. 

Egy novellás kötetet mindig nehezemre esik értékelni. (Lehet ezért halogatom hosszú évek óta Maupassant kétkötetes összesét, darabonként ezer oldal...) Mert két út van: vagy minden novellát külön elemezgetek, de az vagy nagyon sekélyes lesz, vagy irgalmatlan hosszú, vagy pedig egy átfogó bemutatást adok a kötetről, amiből így viszont nagyjából a lényeg vész el. 

Tartok tőle, hogy ez egy felületes értékelés lesz, amit uszkve bármelyik PKD-könyv alá oda lehetne biggyeszteni, mert most az utóbbi utat választom. 

Közhelyes, hogy PKD-t leginkább a valóság és az ember viszonya, a párhuzamos valóságok kérdése, valamint az állam és az egyén kapcsolata, viszonya foglalkoztatta. Sci-fi irónak tartják, tartjuk, de valójában a fene se tudja, mit is jelent az, hogy sci-fi író. A földönkívüli kapcsolatok nem annyira foglalkoztatták PKD-t, kevés az olyan írása, ahol idegen lények a szereplők, bár ebben a kötetben is van ilyen írás. És nem is az űrutazás a fő témája, az ismeretlen bolygókon zajló ilyen-olyan megpróbáltatások pedig végképp nem. Az űroperák pedig végképp idegenek tőle, bár hasonlóra azért van példa a repertoárjában (Palmer Endrich három stigmája). 

PKD általában belecsap a lecsóba, nem köntörfalaz, nem filozofálgat, nincsenek hosszú leírásai: cselekmény van, párbeszédek vannak. Aztán a végén, valahogy, csuda tudja, hogyan mindig filozófia, metafizika, kvantumfizika lesz belőle. A hősei soha nem hősök, mindig hétköznapi emberek, tökéletesen hétköznapi képességekkel, reakciókkal, célokkal, félelmekkel és megoldásokkal. Olyan hősök ezek, hogy gyakorlatilag bármelyikünk lehetne bármelyik. PKD jobbára nem ragaszkodik a hőseihez. Még annyira sem, hogy lefesse őket: többnyire az olvasó fantáziájára bízza, milyennek képzeli őket. Minden különösebb teketória nélkül hőst, teret, cselekményt vált egy történeten belül, ha szerinte a mondanivaló ezt kívánja, bár ezekben a novellákban ez nem volt annyira jellemző. 

Nem bírom megállni, és olyat írok, amit magam soha nem szoktam elolvasni: egy-egy novella egy-egy, szerintem jellemző mondatban: 

• Kiállítási darab: mondhatnók a szokásos PKD-i kérdés: mi a valóság, van(nak)-e párhuzamos valós(ok), idő- és valóságkapuk?

• Az ingázó: mintegy folytatása az előzőnek, mármint ami a témát illeti: egy szürke melós a kapáldából hazafelé teret vált, és oda akar eljutni, ami városka emitt nem is létezik.

• Seholsincs bolygó: itt mintha Asimov-ot olvastam volna: keressük a Terrát, aminek a léte a legendák ködébe vész, mert jobb elfeledni, amit elpusztítottunk.

• Az akasztott idegen: izgalmas thriller, bár jómagam nem nagyon tudtam vele mit kezdeni: valakit felakasztanak a városka főterén, ott himbálja a szél, ott lóg már mióta és senki sem törődik vele, senkit sem érdekel, hogy ott van.

• Közvetlen értékesítés: rohadt, ostoba, agymosó, fárasztó semmire sem jó reklámok, nem lehet tőlük szabadulni: nagy fityisz azoknak, akik menekülni akarnak a fogyasztói társadalomból; még a végtelen üres világűrben sincs menekülés.

• Az álapa: PKD abban nagy, hogy simán meghagyja a kétségeinket, legtöbbször az utolsó pillanatig, de van, hogy utána is: itt az utolsó pillanatban tudjuk meg, hogy ez a horror valós, vagy csak a kiscsákó agyában van valami difi?

• A pántkészítő: az állam és az egyén viszonya egy gondolatolvasó társadalomban, benne az említett főszereplő- és nézőpont váltással, izgis elgondolkodtató.

• Hulla vagy, Foster!: egyféle folytatása a Közvetlen értékesítés-nek, és kritikája a reklámként működő, agymosó politikának: vásárolni kell, mert támad az ellenség, nincs kivétel, mindenkinek be kell állni a sorba; és mindezt egy kisfiú szempontjából. S hol tart ma ehhez képest a világ...! Szerintem az egyik legjobb darab a kötetben.

• Mi az ember?: tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal a Sötét árvák sorozat első évadjának első részét. Amikor a főszereplő néni, elfoglalva egy másik embernek, a hasonmásának a helyét nagyon zavarba jön, hogy általa ismeretlen helyzetben mit tegyen, hát gyors és heves szeretkezésbe fogott, szép párom megkérdezte: „Te megismernél engem?”. Mit válaszolhattam mást: „Minden bizonnyal, de azért milyen jó lenne már, ha egyszerre lehetnénk veled és néhány klónoddal, mert akkor... [felnőtt tartalom],” No, a szex kivételével nagyjából ez a novella. 

• Közterm: világpusztulás után a gépek ellenséggé válnak, mert mindenáron ki akarják szolgálni az embert: így alakul ki a harc az életért az élet fenntartóval. 

Jó kis kötet ez, azt mondom! Olvasásra, gondolkodásra fel!

Agave Könyvek, Budapest, 2018,  ISBN: 9789634194132 · Fordította: Pék Zoltán, Gálla Nóra, Pintér Károly, Totth Benedek

4,5/5

(2018)

Több könyvet is olvastam már a migráció felerősödése óta arról, hogy mi is történik velünk, Európával, és miért történik, ami történik? 

A legjobbak: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta trgikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 
  
  

Erre Douglas Murray előáll még egy könyvvel. Újabb csepp a tengerbe, újabb szalmaszál a kazalba, gondolhatná a mezei olvasó, újabb konjunktúra-lovag a könyvkiadás amúgy is parttalan tengerén. Bár Pokol Béla és Fallaci sorozatának első kötete is kiemelkedik a témáról írt sok minden közül, Murray könyve, kicsit még fáj is kimondani, náluk is magasabbra emelkedik. Nem csupán azért, mert mindenképpen olvasmányosabb, mint Pokol Béla könyve, nem csak azért, mert higgadtabb, objektívabb mint Fallaci, hanem elsősorban azért, mert sokkal szélesebb időspektrumot tekint át, mint a fenti két szerző, ezáltal mindaz, ami történt, történik, lényegesebb érthetőbbé válik. (Már amennyire meg lehet érteni, ami történik.) 

Murray nem csupán a kétezertizes-évek bevándorlását, migráció-történetét tekinti át, hanem ad röpke történelmi és filozófiatörténeti áttekintést is a kontinensünkről, amiből kiderül, hogy a könyv alcíméből a fő hangsúly az identitáson van.

Európa, Murray olvasatában, téves történelemértékelése, eltúlzott és félreértett humanizmusa valamint elvesztett önértékélese miatt identitásválságba került. A háromszázötven oldal legdöbbenetesebb gondolata, hogy egyedül a fehér ember az, aki visszamenőlegesen, nem általa, hanem történelmi elődeinek tettei miatt bocsánatot kér*, miközben konkrétan semmi köze a ténylegesen elkövetett bűnökhöz, aközben gyakorlatilag ő az egyetlen, aki bármit is tesz a bajba jutottak segítésére (és közben olyanok tömegeit is vastagon segíti, akik a legalapvetőbb törvényeket sem tartják be). Ahogy ezt Murray megfogalmazta: a kontinens és az onnan kirajzott fehér rassz képviselői önmaguk országának a történetét mindig a legrosszabb pillanataiból kiindulva ítélik meg, más, nem európai országokét pedig mindig annak legjobb pillanatai szerint. De ezeknek a más országoknak eszébe sincsen bocsánatot kérni a saját legrosszabb pillanataiért. Így Európának marad, ami marad: lám csak, ő az egyetlen, akinek szégyenkeznie kell. S ez a szégyen okozta frusztráció készteti arra, hogy teljesen téves és hibás helyzetfelmérésből kiindulva önnön nyakára kösse a kötelet. 

Kifejti azt is, hogy az antiszemitizmus eszméje, a második világháború alatti ténye annyi lelkiismeret-furdalást halmozott fel az európai lélekben (gyorsan tegyük hozzá: soha el nem halványulót, mert mesterségesen szítva is van ez a permanens lelkiismeret-furdalás), hogy az a liberálfasizmus miatt már minden ellen tiltakozik, ami csak a leghalványabb mértékben is hajadzik az antiszemitizmusra. S ilyen az iszlámtól való tartózkodás is: a másság elutasítása. Miközben Európa gyakorlatilag már vallástalan, miközben a kereszténység szapulása, gúnyolása mindennapos és megszokott, a muszlim vallás (képzavar jön) szent tehén: semmiféle kritika, különösen gúny nem érheti. A vallástalan Európa, amely kidobta Istent az Európai Unió Alkotmányából, tűzzel-vassal, elhallgatással, csúsztatásokkal védi az iszlámot, és ha a tények rossz dolgot mutatnak, kozmetikáz és folyvást iszlamofóbiát kiabál. 
S a fentiek végett az is egyértelmű, miért Németország volt, aki elsőnek tágra tárta a kapuit a migránsok előtt. 

Murray felveti azt a kérdést, amivel az interneten csak nem túl régen kezdtek foglalkozni: vajon a muszlim tömegeket miért nem azok a közel-keleti országok fogadják be, amelyekben ezeknek a tömegeknek a világnézete semmiféle feszültségre, összetűzésre ne adna okot? A kérdés költői. Ezek a gazdag muszlim országuk maguk teljes nyíltsággal megválaszolták a kérdést: nincs szükségük a tanulatlan tömegekre, nem akarnak rájuk költeni. Maximum, mint Szaud-Arábia, svédországi mecsetek építését támogatja nagy lelkesedéssel. 

Minden bizonnyal darázsfészekbe nyúl a szerző azon nézetével is, hogy eszement döntés Európa részéről milliókat beengedni a területére, miközben a már itt lévőket sem sikerült több évtized alatt integrálni, és szemmel látható, hogy a mostaniak döntő többségét sem fog sikerülni. Sőt! Egy vicces vagy inkább tragikus idézete a könyvnek, amikor egy svédországi muszlimok véleményét idézi, akik kifejtik, hogy akiknek nem tetszik a szép lassan muszlim többség, azoknak (a' la Gyurcsány Ferenc) el lehet menni az országból! Vagyis takarodjanak az a svéd Svédországból, akinek nem tetszik az új rendszer. 

A furcsa csak az ebben a felállásban, hogy hosszú-hosszú évek kellettek ahhoz is, hogy a növekvő antiszemitizmust összekössék a muszlim lakosság növekvő számával. Ez egy olyan tény, amin még morfondíroznom kell, mert nem tudtam igazából megemészteni... Különös tekintettel arra, hogy Murray is rámutat: Soros György ilyen-olyan szervezetei konkrét tájékoztatásokat tartottak a bevándorlóknak. Innentől kezdek szinte semmit sem érteni. 

Murray rámutat: Európa félreállította azokat az embereket, akik korrekten összefoglalták, mi történik és várhatóan mi fog történni. Ha nem a saját országuk politikusai állították félre őket, rosszabbul jártak, mert akkor simán kivégezték őket a saját országukban nem a saját országukban születettek. Valahogy úgy jártak, mint tegnap én: valakinek ezerszer szóltam, hogy ezt meg azt nem úgy kellene, mert nekem jelent költséget és pluszmunkát, ha mégis úgy csinálja. Tegnap mégis úgy csinálta. Felháborodva szóvá tettem. Mire az illető vérig sértődött, nem szólt hozzám, felhúzta az orrát és tüntetően hátat fordított nekem. Megsértődött, mert akkora görény vagyok, hogy szóvá tettem, hogy nem akarok fizetni és dolgozni helyette. No, Murray azt mondja, valahogy így viszonyulnak a beáramló tömegek és az európai támogatóik is az Európai viszonyokhoz, lehetőségekhez.

De vajon miért ne gondolkodnának így a beáramló tömegek, amikor mára szinte evidencia lett, hogy az általuk elkövetett dolgokat a rendőrség és a sajtó elhallgatja (gondoljunk arra a több, mint ezer kölni nőre, akit egy szilveszter éjszaka alatt szexuális abúzus ért: a német sajtó csak napok múlva ismerte el a történteket, és számolt be az eseményekről! Vagyis ez esetben (meg sok másban) egy európai állam rendőrsége, sajtója számára a saját állampolgárainak a biztonsága, az őket ért sérelem kevésbé volt fontos, mint a politikai korrektség, és az elkövetők ilyen-olyan mondvacsinált jogai. Vagy gondoljunk arra a fiatal lányra, akit több migráns megerőszakolt, majd bocsánatkérő levelet írt hozzájuk. Értsd jól: a lány a megerőszakolóihoz! (Lásd alább az idézetet!) Olyan szituáció ez, aminek az előadási lehetőségéért a Monthy Python anno minden bizonnyal busás jogdíjat fizetett volna. S közben zokogni lehet a kifacsart logikán és az önpusztítás mindent átható lelkületén. 

Murray is elmondja, hogy a migránsok döntő többsége nem háborús, nem politikai menekült, csupán a jobb élet reményében országot váltó gazdasági bevándorló. De mindkét verziós bevándorlónak kutya kötelessége lenne, illetve a befogadó országoknak ugyan kutya kötelessége lenne betartatni a törvényeket. Amit az első csoport nem tart be, a második pedig, a polkorrektségtől való félelmében nem tartat be. De a polkorrekt arról nem vesz tudomást, hogy egyrészt ezeknek a tömegeknek a kultúrája nem kompatibilis az európai kultúrával, másrészt Európai kapacitása sem végtelen, hiába a jóléti társadalmak, a műveletlen, tanulatlan, képzetlen és dolgozni nem akaró tömegek eltartásával egyszerűen elsüllyeszti maga alatt a hajót. Mert, ahogy Pokol Béla is kifejtette, Európa öregszik ugyan, a demográfiai mutatók azt bizonyítják, hogy nagyon hamarosan nem lesz, aki dolgozzon, de erre semmiképpen sem az a megoldás, hogy olyanok előtt nyitja meg a kapuit, akik a jóléti társadalomból csak a jólétet kívánják, és megvetik magát a társadalmat és a kultúráját. Viszont a gyermekvállalási rátájuk nekik a legmagasabb. Nem kell nagy matematikai tudás annak belátásához, hogy ez nagyjából egy nemzedék múlva mekkora fordulatot hoz majd az öreg kontinensen. Az európai ember számára nagyon nagy eséllyel nem kedvezőt. 

Ahogy Murray kifejti, Európában az a fából vaskarika helyzet alakult ki, hogy miközben a demokráciánál nincsen szentebb, sérthetetlenebb szó, aközben az európai országok lakosságának a véleményét, a döntő többségét legalábbis a nagypolitikai ez ügyben le sem sz@rja, meg sem kérdezi. Nyilván mert tisztában van a válasszal. A politika és nemzetek teljesen elszakadtak egymástól. Ezen a ponton azt mondhatjuk, hogy Európa vezetői elárulták a saját népüket. 

S Murray azt mondja, ebben az a félelmetes, hogy Európa vezetői maguk töltik meg a puskaporos hordót, amire az egész kontinenst ráültetik, és az ő kezükben van a gyufa is. Amikor Magyarország kerítést kezdett építeni a déli határon, kapott hideget is, meleget is. A nyugati országok most a saját belterületükön belül építenek kerítéseket olyan helyeken, ahol várhatóan nagy tömegek fordulnak meg, hogy az esetleges tragédiákat elkerülhessék. Mintegy eső után köpönyeg. 

Tulajdonképpen olyan könyv ez, hogy szinte minden oldaláról lehetne valamit idézni. De annak nincsen túl sok értelme. Akit érdekel a kérdés, annak inkább el kell olvasnia a könyvet. Komolyan!

 
* Érdekes, hogy eközben pedig a kereszténység ellen az egyik legsúlyosabbnak tűnő ellenérv az eredendő bűn hihetetlenül félreértett tanának a tarthatatlansága: milyen igazságtalan Isten az, amelyik két ember bűne miatt bünteti az egész emberiséget? Ennek megfelelően azonban a történelem ítélőszéke előtt több generáció elmúltával is ott az árnyék egész nemzeteken az elődök bűne miatt.

Alexandra, Pécs, 2018, ISBN: 9789634471332 · Fordította: Seress Ákos

5/5

(2018)

A legkiugróbb eset az volt, amikor egy huszonnégy éves nőt három bevándorló erőszakolta meg csoportosan 2016 januárjában Mannheimben. Ő maga félig török volt, s állítása szerint a támadói mind német nemzetiségűek. A nő, aki egyben egy baloldali ifjúsági mozgalom szóvivője is, csak később vallotta be, hogy hazudott az elkövetők identitásával kapcsolatban, mivel nem akarta a rasszizmust erősíteni. A támadókhoz szóló nyílt levélben bocsánatot kért tőlük és ezt írta: ,

„Egy nyitott és barátságos Európát akartam. Ahol szívesen élek, és ahol mindnyájan biztonságban vagyunk. Mindannyiunk miatt bocsánatot kérek/ Ti nem vagytok itt biztonságban, mert ez egy rasszista társadalom. -n sem vagyok biztonságban, mert ez egy szexista társadalom. De ami miatt igazán sajnálatot érzek, az az, hogy a szexista és minden határon túllépő dologért, amit velem műveltetek titeket egy még agresszívabbá váló rasszizmus fog üldözni. Megígérem nektek, hogy sikítani fogok. Nem fogom engedni, hogy mindez folytatódjon. Nem fogom állva nézni hogy rasszisták és aggódó állampolgárok titeket tartsanak problémának. Nem ti vagytok a probléma. Ti egyáltalán nem vagytok probléma. Ti a legtöbbször csodás emberek vagytok, akik megérdemlik, hogy szabadok legyenek és biztonságban éljenek.”

Nem Németország volt az egyetlen ezzel küzdő ország. A Ventimiglia átkelő ponton Franciaország és Olaszország között a „Határok nélkül" elnevezésű mozgalom egyik női aktivistáját erőszakolta meg egy csoport szudáni menekült. Társai, a többi mozgalmár rábeszélték, hogy hallgasson az esetről, mert árthat az ügyüknek. Amikor a nő végül mégis elmondta, azzal vádolták, hogy ,„rosszakaratból” jelenti az esetet. 

(195–196. o.)

Némi újrahasznosítás következik

De aztán, de aztán...

Van némi előzménye ennek a kötetnek. Egyfelől, mert második rész, másfelől, mert nagyon nem természetes, hogy én horrort nézzek, olvassak. Ezért az első részhez írt értékelés bevezetőjét most újrahasznosítom. Íme:

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt bár, ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könytárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán ezt a másodikat is. 

A második rész

A legfontosabb: Robert Kirkman (a jobbra levő képen), a szerző grafikust váltott. Az új rajzoló: Charlie Adlard (balra). Fogalmam nincsen, hogy Adlard megpróbálta-e hozni, követelmény volt-e, hogy némileg hozza az első kötet grafikusának, Tony Moor-nak a stílusát, de hozta. Viszont Adlard klasszisokkal jobban rajzol. A rajzai árnyaltabbak, kidolgozottabbak, művészibbek. Profik. A beállítások, a nézőpontok izgalmasabbak, a cselekmény filmszerűbb (már ha ez dicséret egyáltalán), izgalmasabb, érdekfeszítőbb. 

S most, hogy ezt a mondatot leírtam, elgondolkodtam, hogy az utóbbi jellemzők mennyire Adlard-ot és mennyire Kirkman-t dicsérik? az, amit Kirkman az első rész bevezetőjében írt, tudniillik, hogy ebben a zombi történetben, bár van benne azért trancsír rendesen, de nem a zombikon van a lényeg. Valahogy úgy, ahogyan Ofi barátom mondta. Mert azért lássuk be, hamar menni fog, hogy egy világvége helyzetben terhesnek lenni, ráadásul az egyébként imádott férjünk legjobb barátjától, nem semmi ötlet! (Jó, az is igaz, hogy az első részben meg [[SPOILER: a fiunk lövi le a legjobb barátunkat, hogy megmentse az életünket...VÉGE]])

Vagyis az ideiglenesen (?) túlélők közötti perpatvarok, harcok, szerelmek, tragédiák itt ebben a kötetben valahogy élesebbek előjönnek, felszínre kerülnek. Ahogyan az érdekek és ellenérdekek ütközése is sokkal élesebb. Az, ami a farmon történik, emberi szempontból is izgalmas, az erkölcs szempontjából pedig elgondolkodtató. Mi a fontosabb, a személyes túlélésem vagy a közösség fennmaradása? Van-e jogom ahhoz, hogy nőket, gyerekeket a majdnem biztos halálba űzzek el, hogy az enyéim megmaradhassanak? Az ember persze azonnal rávágná a nemet. De ha őszinte önmagához, akkor már nem is olyan biztos a válaszban, Mert a kérdés feltehető fordítva is: kötelességem-e vadidegeneket menteni, amikor az enyéim élete is hajszálon múlik, amikor a következő perc is bizonytalan, nem hogy a holnap? Avagy még egyet csavarva: a túlélés érdekében, az enyéim túlélése érdekében jogom van-e elvenni a másét? (Tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal az Indíték című sorozat harmadik évadját. Abban volt egy szitu: a sofőrt megzsarolják, és építkezési anyagot lop, hogy a rákos fiát gyógyíttathassa. A két nyominger, akik egy gyilkosság megoldása után kajtatnak egymásra néz, és a pasi azt mondja a csajszinak: „Mi gyilkossági ügyben nyomozunk.” És elmennek. A képregény által felvetett probléma ennek rokonszakmája.)

S miközben ezekkel a problémákkal zsonglőrködik a történet, a történt egy pillanatra sem ül le, rendre történik valami, de a sok cselekmény mégsem nyeli el az egészet, szóval pompás az egyensúly. 

Igazából már csak azon gondolkodom, hogy a könyvtárban minimum tizennyolc füzetet láttam. Úgy tudom, a filmsorozat a kilencedik évadnál tart. Lehet jönni-menni, egymással, egymás ellen kavarni, a fertelmes hordával küszködni, pisztollyal, puskával, fejszével, szekercével, láncfűrésszel, puszta kézzel, de ennyi részen át hogy a viharba nem lesz ez unalmas? Vagy az lesz? 

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. 

Mígnem a héten könyvtárban jártam, és körülnéztem a képregények között. Máskor is szemeztem már a sorozattal, mármint az Élőhalottak-kal, de eddig csak belepörgettem. Most bele is olvastam. Az első két kötet éppen bent volt. Jött velem. Mire hazaértem a Kálvin térről Kaszásdűlőre, nagyjából el is olvastam. Csak azért nem teljesen, mert a BKK-ról leszállva csepergett az eső. 

Akkor a lényeg: nem mondom, hogy lepetéztem. Azt sem mondom, hogy azonnal megleltem benne azt, amiről Ofi beszélt. Igaz, ő nem is a képregényről beszélt. De határozottan van benne valami („Van benne, van benne valami, úúúúú...”), ami megfogott. Nem a trancsír, nem a zombi förmedvények. Azokkal nem is tudok mit kezdeni, már csak világnézetileg sem: abban hiszek, hogy egy életük van, és ennek alapján lesz majd súlyozás az elszámoláskor. Nuku reinkarnáció, nuku azonnali Mennyország, nuku Purgatórium. Egy, a döntéseink szerint leélt élet, és semmi cicó, jön a mérleg. Ráadásul valami vagy félrement, vagy félreértettem, de ha a zombik azért üldözik az élőket, és egymást nem, mert éhesek, akkor miért nem eszik meg, akit elkapnak? Oké, nem voltak szépek, hiányzik róluk ez az, nagy a folytonossági hiány, de amennyien vannak ezek a szarok, az elkapott élőkből semminek sem kellene maradnia. De ne akadékoskodjak, oké.

Viszont már ebben az első részben is volt valami, tényleg volt, ami valahogy kiemelte az általam nem is ismert mezőnyből ezt a sztorit. El kell mondanom, hogy nem a rajzok. A történet szerzőjével és a sokak véleményével ellentétesen én nem találtam jól megrajzoltnak ezt az első részt. Vagy nem teljes egészében találtam annak. A Hellboy, a Sin City vagy A setét torony az jól megrajzolt. De hogy azt írja a szerző is, meg többek is, hogy ragyogóan megrajzolt... Nem tudom, mit néztek? A Blacksad, no, az gyönyörű! Ez az első rész rajzilag nekem az éppen elmegy kategória volt. A mozdulatokban, az arcmimikákban van valami suta esetlegesség, valami, ha  nem is dilettantizmus, de amatőrség. Szerencsére, talán a történet miatt, vagy a rajzoló készségének a gyors evolúciója miatt, de a végén azért csak pozitívra billen a mérleg. Annak ellenére, hogy még a nézőpontok sem valami nagy hűha. Ráadásul a rajzok néha karikatúrába hajlanak. Aztán meg pompásak. Vagyis egyenetlen a színvonal. (Az első kép a történet elejéről való, a két másik a vége feléről. Egyértelmű a fejlődés, ugye?)

De mégis, a történet elvitte a rajzokat. Mi is a történet? Valami cífrang vírus támadja meg a Földet, egy-másfél nap alatt elviszi az embereket, meghalnak, de úra élednek, a régi személyiségük nélkül, bűzlő, rothadó, gyilkos élőhalottként, akik az élőkre vadásznak. 
Ricket, a zsarut meglövik, kómába esik, és amikor magához tér, már egy kiürült, zombikkal teli világra ébred. Megszökik a dögök karmából, útnak ered, és a városban találkozik egy sráccal, aki az utolsó pillanatban kimenti onnan, és elviszi egy kis csoport élőhöz. Akik között Rick megleli a feleségét és a fiát. 
Innentől kavarodik a cselekmény. Néha a francos élőhullákkal csatáznak, néha egymással, néha a múlttal, legtöbbször annak feldolgozásával, hogy már soha nem lesz olyan semmi, mint eddig volt, néha azzal, hogy túl kellene élni, ami most van. 

És valahogy ezt kapta el nagyon jól az író, Robert Kirkman. Mármint azt, hogy nem csupán a cafrangos dögökkel csatázgat a csapat, hanem nagyon sok minden mással is. Mert ettől él a sztori. Sőt, ööö... hihető, de legfőképpen érdekes, mi több, néha elgondolkodtató a történet. És a főhős, Rick jellemfejlődése a tök hétköznapi zsaruból a kis csoport vezetőjééig igen jól felépített. 

Az 1. kötet (Holtidő) értékelése
A 2. kötet (Úton) értékelése.
A 3. kötet (Menedék) értékelése.
A 4. kötet (Szívügyek) értékelése.
Az 5. kötetet (Farkastörvények) értékelése.

Amikor A tudomány felfedezi Istent című könyv értékelésében ismertetett okok miatt rákerestem néhány könyvre a könyvtárban, fogalmam sem volt róla, hogy voltaképpen melyik micsoda. Egyszerűen érdekelt a kérdés, amiben soha nem mélyedtem el igazán. Most sem volt különösebb célom vele, pusztán a kíváncsiságom néminemű kielégítése, és a félműveltségem elmélyítése. Az tehát, hogy a kivett könyvek közül három is az ÉRTEM-hez (Értelmes Tervezettség Munkacsoport) kötődik a puszta véletlen műve. Így amikor kinyitottam ezt a könyvet, meghökkentem, hogy ez tulajdonképpen az első mondatban említettnek a tesója. Ikre. Akkor is, ha amazt az Aeternitas Kiadó, ezt pedig a Kornétás adta ki. 

A két könyv olyan szinten rokon, hogy majdnem ugyanaz. Voltaképpen szerencsésebb lett volna, ha Tasi István szerkeszt egy könyvet az intelligens tervezés történetéről, főbb résztvevőiről, az ÉRTEM tevékenységéről, a magyar és a nemzetközi ellenszél működéséről, valamint a IT (vagy az angol megnevezés, intelligent design után: ID) önmeghatározásáról, tudomány-mivoltáról és egy másikat az evolúcióval szembeni ellenérvekről. Így van két katyvaszos, turmix könyv, ami maximum arra jó, hogy a kíváncsiságot felkeltse. 

Ennek a könyvnek is az a

FŐ MONDANIVALÓJA,

ugyanúgy mint a másiknak: az evolúció sokkal inkább elmélet, mintsem bizonyított tudomány.

Darwin és a követői sok minden tévedtek/nek, torzítanak és elhallgatnak tényeket, hiányzó, meglevő tényeket.

Ilyen például az elhallgatás, a torzítás. A német Ernst Haeskel, aki teljes mellszélességgel támogatta Darwint, híres XIX. századi rajzai az embrionális fejlődésről: mára mindenki tudja, hogy Haeskel minimum vaskosat tévedett, rosszabb esetben ordenáré nagyot hazudott ezekkel a rajzokkal, ma már jobbára mindenki tudja, hogy a rajzoknak nagyjából semmi köze a valósághoz, ám ennek ellenére szinte az összes evolúcióról szóló könyvben és minden tankönyvben megtalálható.

A könyv az ilyen torzítások közé sorolja azt a kísérlet-sorozatot, illetve sokkal inkább annak nyilvános értékelését, és az értékelésre mélyen hallgató tudósok reakciójának a hiányát, ami úgy vonult be a köztudatba, hogy a tudósok életet teremtettek élettelen anyagból. Holott valójában arról volt szó, hogy szigorúan ellenőrzött, mesterséges, laboratóriumi körülmények között aminosavakat hoztak létre. Arról aztán már nem volt szó, hogy az aminosavak önmagukban nem hordozzák az életet. Létfontosságú összetevői az életnek, hiszen belőlük épülnek fel a fehérjék, a DNS alapvető alkatrészei, de semmiképpen sem hordoznak életet önmagukban. A kísérlet során ráadásul nagyon szigorúan oxigén-mentes körülmények között dolgokat, mert az oxidációt roppant gyorsan elpusztította volna az aminosavakat. De oxigén nélkül nem épülnek fel a fehérjék, fehérjék nélkül viszont nincs DNS. 

Aztán, mondja a könyv, baj van a paleontológiával is. A darwini elmélet szerint, mint tudjuk, az életformák évmilliók alatt, fokozatosan, apró változások során érték el az általunk ismert változataikat. Azonban az a baj, hogy a geológiai rétegek nem erről tanúskodnak. A kambriumban ugyanis robbanásszerűen, egyszerre, szinte minden előzmény nélkül jelenik meg rengeteg kövületi maradvány. 

És sorolja, sorolja könyv rendületlenül az ellenérveket.
Sor kerül ebben a kötetben is az egyszerűsíthetetlen összetettség fogalmának a kivesézésére. A fogalom megértése egyszerű: vannak olyan összetevői az élő szervezetnek, amelyekből csak egyetlen alkatrész kiemelése is értelmetlenné, használhatatlanná teszi az összetevőt. Az IT (ID) klasszikus példája az egérfogó. Kevés alkatrészből áll, de ha bármelyiket is kivesszük belőle, az egérfogó már nem tölti be a szerepét, megszűnik egérfogó lenni. Viszont ha ezt egy biológiai összetevőre vonatkoztatjuk, akkor az összetevőnek a komplexitás nélkül nem lehet evolúciós szerepe. Mert  szerv vagy egyből komplexen megjelenve biztosítja a túlélést, vagy használhatatlanság hiányába, éppen az evolúciós elv miatt hamar kizuhanna a túlélési láncból. (Egy református lelkész ezt vagy huszonöt évvel ezelőtt így magyarázta: a harkály csőre és a koponyája között egy vastag szivacsos réteg van, hogy amikor üti-veri a férgekért a fát, ne sérüljön az agya. A szivacsos réteg biztosítja a koponya védelmét. Na, de vajon hogyan kezdődött ez az egész? A harkály meglátta a fába szorult férget, és először csak kicsit ütött a fán, hogy bele ne pusztuljon, majd ahogy nőtt a szivacsos réteg, egyre nagyobbakat, a féreg meg ennek megfelelően húzódott egyre mélyebbre a fában? Avagy kezdetben is mélyre húzódott, csak a harkály szivacsa lett egyre fejlettebb? De amíg fejlesztette a szivacsát, mit evett a harkály? Ha pedig volt mit ennie úgy is, mi a csudáért küszködött volna a szivacs növelgetésével?)

És így tovább. Amennyire a félművelteknek megfelelő az át nem gondolt evolúció naturalista elmélete, a változásban nem gátolt, rugalmasabb félművelteknek legalább ennyire megfelelők ezek az érvek az elgondolkodáshoz.  

A TUDOMÁNYOS STÁTUSZ

Ugyan nem akartam már rá hivatkozni, mert a múltkori hivatkozás után (amire ezen értékelés első mondata is vonatkozik) is felhúzta az orrát egykori kedves ismerősöm, és cserébe jól megtudtam, hogy inkább nem is mondja milyen minőségű a blogom, de valahogy úgy fest, van valami elkerülhetetlen a reakcióiban. Mire gondolok?

E könyvet olvasva kristályosodott ki, hogy az intelligens tervezettség elméletének van néhány alapműve. Például ezek a magyarul is megjelent művek:

• Michael A. Cremo – Richard L. Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete

•  Michael J. Behe: Darwin fekete doboza

• Jonathan Wells: Darwinizmus és intelligens tervezettség

A szerzők tudósok. Elvileg. Mert a gyakorlatban az derül ki róluk, hogy nem lehetnek azok, hiszen kontárok. Egykori ismerősöm szerint aki nem hisz az evolúcióban, aki bármilyen szinten lehetővé teszi, hogy van valami a természeten túl, az nem lehet szakember. Az intelligens tervezettség képviselői is rendre így járnak, elsősorban a három fent említett könyv szerzője, és még jó pár társuk (Stephen C. Meyer, William A. Dembski, Robert J. Marks, stb.) Hiába tudósok, azon a ponton, hogy állást foglalnak az evolúcióval szemben, azonnal elveszítik a legitimitásukat. Nem az érveik lesznek az elsődlegesek, hanem az, hogy mi ellen dogoznak. 

Az IT nemzetközi szervezetének mondható Discovery Institut nyilatkozatát az intelligens tervezettségről állítólag hétszáz tudós írta eddig alá. 

Az IT képviselői, így ez a könyv is erőteljesen kidomborítja, hogy az IT nem azonos a kreacionizmussal. A köztudatban, ha egyáltalán tud róla, a krecionizmus és az IT teljesen összemosódik. Holott, mondja a könyv, egyrészt a kreacionizmus a Biblia szó szerinti értelmezését veszi alapul a világ, a Föld és élet keletkezéséhez, a IT pedig tudományos tényeket vizsgál. Másrészt a kreacionizmus egyből beszél Istenről, mint okról is, az IT csak azt mondja, az evolúció nem kielégítő magyarázat, tervezettség van a létezésünk mögött, de itt azonnal meg is áll. S ezért lehet, mondja, hogy az IT képviselői nem egyetlen vallási irányzat képviselői közül kerülnek ki. 

Összefoglalva

Mivel a hétköznapi, szürke melós egyfelől nem rendelkezik annyi szabadidővel, annyi fölös agysejttel, annyi háttérinfóval, amennyi ahhoz kellene, hogy az összes vele szembe jövő nézet valós mivoltával korrekten, tudományosan megküzdjön, így jobbára az marad számára, hogy a meglevő ismereteinek, világnézetének, alkalmazkodási szintjének, bátorságának megfelelőt kiválassza. Ha egyáltalán szükségét látja, hogy válasszon. Az IT képviselői adnak lehetőséget egy alternatívának és az alternatíva érveinek a megismerésére. 

Kornétás, 2009, ISBN: 9789639353909

3,5/5

(2018)

Vannak örök viták. Amik persze a legtöbb esetben vitatkozássá silányulnak. Ilyen vitakérdés például az abortusz, a homoszexualitás, a demokrácia, a holokauszt lefolyásának egyes részletei, Isten és a vallás, a feminizmus és az evolúció vs. teremtés, tervezettség kérdése. Mindegyik vitatémának létezik természetesen hivatalos, általánosan elfogadott, jobbára megkérdőjelezhetetlen nézőpontja (sőt, a holokauszt hivatalos verziójától eltérő nézetek nyilvános publikálása már büntethető is). A hivatalos álláspontot történészek, tudósok, pszichológusok képviselik. A szakemberek. De rendre támadnak olyan emberek, csoportok, amelyek megkérdőjelezik a hivatalos állásponttok nézeteit. 

Az Értelmes Tervezettség Munkacsoport (ÉRTEM) is egy ilyen csoport. Fő célkitűzésük, hogy a mára kőbevésett elmélet, az evolúció számára alternatívát kínáljanak, mert megkérdőjelezik az evolúció tényszerűségét és lefolyásának a részleteit. 
Ami fontos: az alternatívájuk nem a bibliai, hétnapos teremtés. Tehát nincsen szó Ádámról és Éváról. Pusztán azt mondják, hogy az élővilág létezése és biológiai felépítése kizárja, hogy mindez magától, a véletlenek és a mutáció segítségével létrejöhetett és lefolyhatott. 

A könyv részben bemutatja az ÉRTEM tevékenységét, a tagjait, nagyobb részben pedig kritikai tanulmányokat közöl az evolúció tanításának egyes területeiről. A végső tanulsága mindannak, amit állít, hogy vannak komoly kérdések az evolúcióval kapcsolatban, illeve vannak komoly hiányosságok, ami az evolúció tudományosságát illeti. 

Valamint az ÉRTEM szélmalomharcot vív annak érdekében, hogy ha az evolúció, amely vastagon nem ideológia és világszemlélet-semleges tantárgy lehet, akkor vajon az intelligens tervezettség lehetősége vajon miért nem? A kérdés költői és szomorú. Általánosan elfogadott tény, hogy a tudomány világnézet semleges. Pedig fittyfenét az. De a materializmussal egy mozdulattal kiseperhető bármi, ami transzcendens, az intelligens tervezettség pedig, bár nem mondja ki, hogy Isten tervezett intelligensen, de azért ott egyensúlyoz a határon, és az ateizmus számára már ez is sértő. Vagyis nincs másról szó, mondja az ÉRTEM, mint hogy a materialista ateizmus simán leuralta a világnézetek piacát, a liberális individualizmus remek partner ebben egyéni szinten is, és ezért a világnézet-semlegesség csak vaskos humbug az oktatásban és bárhol máshol, ami az egyház és állam határterülete lehet, 

Mos egy kicsit dilemmázok. Egyfelől megtehetném, hogy végigveszem a könyv által érintett kérdések döntő többségét. De akkor az a veszély fenyeget, hagy némi vitába keveredek itt ezzel-azzal, de egyrészt sem nem kompetenciám erről vitatkozni, sem kedvem nincsen hozzá.

ÉRTÉKELÉSEM OFFOLÁSA:
Na, de ezt már elmesélem! Alapvetőn úgy került ez a könyv a kezembe, hogy van egy régi ismerősöm, aki harcos, de békés keresztényből „megtért” és egy nagyon-nagyon provokatív, minden udvariasságot és toleranciát nélkülöző (saját bevallása szerint) agnosztikus, de valójában Isten-gyűlölő ateista lett belőle. Egyszer megpróbáltam vele beszélgetni a blogján, de kudarcba fúlt a dolog. Miközben kaptam agresszív hideget-meleget, aközben rendre olyan mondanivalót tulajdonított nekem, amit nem mondtam, nem gondoltam, s közben megállás nélkül személyeskedett. Ez utóbbira pedig igen érzékeny lettem, különösen két Molyos szaktárs áldatlan kommunikációja miatt: manapság maximum két esélyt adok az első személyeskedés után. Akkor befejeztem a blogos disputát. Manapság ugyanez az ember ontja magából a valláskritikai, jobbára egymondatos szösszeneteit. Van, hogy van értelme, van, hogy egyszerűen buta mondatokat ír ki. Olyan is volt, ami egyszerűen ízléstelen volt. Én naiv, mondván, hogy eltelt már a blogos csevely óta legalább egy év, megpróbáltam újra beszélgetni vele. Nem sikerült. Újra kiszálltam a buliból. Csabi továbbra is úgy véli, hogy ha buta nézettel találkozik (mármint ami a saját szempontjából buta), akkor gyakorlatilag bármit megengedhet magának a nézet képviselőjével szemben. 
Ettől függetlenül, mivel „beszélgettünk” az evolúcióról is, kicsit körbenéztem itt-ott, milyen könyveket lelek ebben a kérdésben. Ez volt az egyik, tehát a könyv elolvasásának a motivációja egy vérgőzös ateistával való beszélgetés. A könyvet hangsúlyozottan nem ő ajánlotta.
Csabi egyik nagyon átgondolatlan megjegyzése ez volt: „Nem ismerek olyan keresztényt, aki az is maradt, miután kitette magát a jelenleg megismerhető tudományos tényeknek. Te ismersz?”
Kezdtem neki olyan embereket sorolni, akik hívők és tudósok. A válasza az volt, hogy ez már régen megcáfoltatott és ez szalmabábú érvelés. Mondjuk azokat, akik azt írták neki, hogy ők olyan keresztények, akik beletartoznak ebbe a kategóriába, azzal fikázta, hogy ők meg önjelöltek, és az nem ér. Hát így ment ez...
OFF VÉGE

A könyv olvastán feltehető az a nagyon jogos kérdés, kicsodák az ÉRTEM tagjai, akik vannak olyan merészek, hogy a tudós világ részéről egy ilyen általános ismertséget és elismerést nyert témát ennyire kritikusan és alapjaiban támadjanak meg? Nagyon vegyes a tabló: van itt minden: vegyészmérnök, fizikus, biológusmérnök, lelkész, biológia tanár, Krisna-tudatú lelkész-egyetemi docens, kultúrantropológus, agrármérnök, pszichológus, keresztény lelkészek innen-onnan, neurológus, biológiai tudományok kandidátusa. Vagyis, ha akarom, szakemberek is. Ha nem akarom, akkor ki a csudák ezek, és mi közük van az egészhez? Megítélés kérdése. 

Egy kicsit az jut az egészről az eszembe, de valójában hazabeszélek, hogy egy nagyon kedves barátom majd harminc éve SM-es beteg. Húsz éves volt, amikor kiderült, hogy az, és pár éven belül vége lesz, kuka. Ő nem adta fel. Talált a neten egy kanadai fickót, aki az SM-beteg fiát hosszú évek óta szinten tartotta. A barátom felvette vele a kapcsolatot. Tanult. Utánanézett dolgoknak. Bírom, amikor egészségügyit végzett párommal beszélgetni kezdenek. Egy szót sem értek belőle, csak ülök kukán, és inkább töltök még egy kis vörösbort mindenkinek. De van, és ez a lényeg, amikor a barátom mondja meg a dokijának, hogy mit miért kellene szednie vagy mit miért nem kellene. A doki, okulva az eddigi tapasztalatokból, simán hallgat rá, főleg, hogy a barátomnak vannak komoly orvosi érvei. Egyébként a barátom informatikus, és semmi köze az orvostudományhoz.
Közben eltelt majd' harminc év. A barátom, ahhoz képest, hogy húszévesen kukának kiáltották ki, él. Szinten van. Szerintem több terhet bír, mint én. És mondom, nem orvos. Ha érted, mire gondolok...

Voltaképpen, most írtam le egy, a könyv alatti beszélgetés hozzászólásaként, a mindennapi életünk szintjén volta- és tulajdonképpen tökéletesen mindegy, hogy Csita rokonai vagyunk vagy az Isten teremtményei. Ettől még jönnek a számlák, öregszünk és elvezzük vagy nem élvezzük az életünket. A kérdés, hogyan lettünk, mindent összevetve csupán metafizikai szempontból, a transzcendenciát illetőn számít. 

Szóval, vessetek meg, nekem tetszett a könyv. Az ÉRTEM bemutatásán túl több témát is érint, feltesz néhány jó kérdést, tesz néhány elgondolkodtató megállapítást, bemutat nézeteket, tényeket, aztán maradhat kinek a pap, kinek a papné, kinek a pap gyereke (ha nem katolikusok), s kinek a pap kutyája. 

Csak a könyv címével nem vagyok kibékülve. A tudomány nem fedezi fel Istent. Egyrészt, mert a régi tudósok eleve számoltak vele (Pascal, Newton , stb.), másfelől mert a modern tudósok döntő többsége manapság zsigerből tagadja a létét. Valamit az alcím egy kicsit félrevezető: az intelligens tervezettségről igen kevés szó esik, mint kihívóról. Voltaképpen csak annyi, hogy az evolúció nem volt, intelligens tervezettségnek kellett lennie. Pont. De mivel régen volt, nem tudunk róla semmit, pusztán a logika mondja, hogy az órásmester dehogy volt vak! Szóval e könyv alapján az intelligens tervezettség jobbára az evolúció kritikáját jelenti, és még csak nem is feltétlenül Isten létét bizonyítja. Csak valószínűsíti. 

Miután feltettem ezt az értékelésemet a blogra, kaptam egy másik barátomtól egy linket egy filmről. A címe: Az élet rejtélyének megfejtése. Konkrétan ugyanerről szól, ügyesen megcsinálva. A filmben idézett tudósok és a könyv hivatkozásai között van több átfedés. 
 

Mándy Iván négy, nagyon lazán egybefüggő Csutak-regényt írt. A regények megjelentek külön-külön is, több kiadásban, de a Magvető Kiadó a Mándy-életmúsorozatban kiadta a négy regényt egy kötetben is. Én most ezt, az egybefűzött kötetet olvastam, de az egyes kötetek értékelését feltettem külön is a blogra. 
Az utolsó rész, a „Csutak és Gyáva Dezső” értékelése csak itt olvasható.

A Csutak-sorozat harmadik része.
Nem tudom, Mándy Iván tudatosan építette-e így fel a sorozatot, vagy a szereplő érése folyamán magától alakult így, de Csutakunk ebben a kötetben, ebben a részben már hihetetlenül megöntudatosodik. Még mindig az a nyápic, bizonytalan kiscsávó, aki volt, de az alsó rétegre rárakódik valami külső máz: Csutak megérti, hogy ha úgy tesz, mintha, másképpen fognak ránézni, viszonyulni hozzá. És lőn, és csakugyan. 

Két kismanussal kezdődik a változás, a szigeten, ahová réges-rég a szürke lovat rejtették. A két kismanus felfedezi a vonatkocsit, Csutak meg őket, és úgy adja a bankot, hogy a kismanusok majdnem térdre vetik magukat előtte. Csutak megtapasztalja, hogy a tisztelet a belső tartás következménye. Ha az van, lehet, hogy lesz, ha az nincs, biztos, hogy nem is lesz. 

Ennek a belső tartásnak az elősegítője lesz, a rádióban a Kalocsaival való afférja. Szintén nem tudom, mennyire volt tudatos Mándy részéről, az, hogy részről részre komolyodnak a Csutak körüli konfliktusok. Az első részben még csak az utca birtoklása a tét, a másodikban már elrabolja a szürke lovat, hogy megmentse, itt a harmadikban gyakorlatilag egy simán rendőrségi ügy elkövetője az ellenfele: a gyerekeknek pénzért „védelmet” biztosító Kalocsai Tibor. Aki, hogy szavam ne feledjem, maga is gyerekszínész a rádióban. Csutak azonban, minden érintett számára meglepő módon nemet mond a félelmetes Kalocsainak. A felháborodás szülte kiállás önmagáért soha nem látott magasságokba röpíti Csutakot: gondolom, előre kitalálható, hogy győz Kalocsai felett. Győz, bár úgy áll ellen, hogy közben fél az ellenféltől, tart a megtorlástól, de mégsem hátrál meg. 

A három kötet közül ebben legigazibb, legéletszerűbb a konfliktus. Valójában ebben van igazi konfiktus. Nyilván minden kornak meg van a megfelelő konfliktus-szintje, s az adott szintet felülről fikázni simán ostobaság. Az első rész utca-háborúja  a maga nemében nem bír kisebb téttel, mint Ács Ferinek és csapatának harca a Pál utcai grundért vagy éppen, mint ebben a részben a köztörvényes bonsai-gengszter zsarolása, ám az utóbbit valahogy mégis komolyabbnak érezzük. Mert ugye, ellenfél Nagyvilági Főcső is, de azért már a neve miatt is inkább muris fazon, mintsem fajsúlyos ellenfél. Kalocsainak már a neve is más: Kalocsai Tibor. Nem Tibi, nem valami Mufurc, hanem: Kalocsai Tibor. És neki kell ellenállnia, őt kell legyőznie Csutaknak. És neki áll ellent, őt győzi le Csutak. 

Mándy nagyon árnyaltan, finoman jelzi, hogy Csutak egyre érettebb, egyre felnőttebb, egyre karakánabb. Nem múlik el belőle az a kedves álmodozás képessége, a szigeten még beszélget a szürke lóval (a kerítés már sehol), de simán beszólogat bárkinek (még ha néha menekülőre is fogja, s akkor is ha retteg a következményektől), legyen az Kalocsai vagy a rádiós rendező, Zoli bácsi vagy bárki. Érződik, hogy még nem határozott repülés, amikor kitárja a szárnyait, hanem csak szárnypróbálgatás, de a viktimológiai-esetből néha már egyértelműen az események irányítójává válik. Akiről már városi legendák is szólnak. Aki néha csak utólag tudja meg, hogy mit is csinált az előző nap. Csutak, aki megkerülhetetlenné lesz. 

És mos tud nem eszembe jutni megint Pipi barátom. Pipi szerette az embereket és Pipi nem szerette az embereket. Pipi jót akart mindenkinek, nagy szíve volt. Pipi közben leszart mindenkit, arcba mondta a meztelen farkú véleményét, s bizony, aki valamelyest ingatag önismerettel rendelkezett, az nagyon könnyen felhúzta az orrát egy vele való beszélgetés közben. S biztosan jósolható volt, Pipi kivel lesz annyira őszinte, hogy az átül egy másik asztalhoz.
Böcsületére legyen mondva, Pipi maga is bírta a kritikát. Maximum a tartalmát utasította el. De a szavakon nem lovagolt. Egyszer azon vitatkoztunk, hogy vajon mennyire vagyunk lúzerek? Pipi a gondolatát is elutasította, hogy azok lennénk. Én röhögtem magunkon, bevállaltam, hogy dehogynem, de mennyire azok vagyunk! Mert hová és mire jutottunk? Kik vagyunk, és  mink van? Ha csak körülnézek az általános iskolai osztálytársaim között, ez önkormányzati kulturális mufti, amaz többkönyves író, emez egy több lábon álló cég pénzügyi vezetője, az ott meg erdészeti mérnök, nicsak, ő meg festő, annak pedig aerobik-stúdiója van, és ugyanolyan csinos, mint amikor még az ősidőkben szerelemes voltam belé, csak megasszonyosodott (jót tett neki). Rajtam kívül, úgy tűnt, egyetlen alkalmazott lúzerkedett a csapatban, amikor osztálytalálkozónk volt. (Pipi akkor már annyira lúzer volt, hogy már nem is élt.) Én meg, vezetgetem a kis kilencszemélyes buszokat, hol gyerekekkel, hol öregekkel, ilyen-olyan bérekért, de semmiképpen sem intellektuális feladatként. És közben még egy lakásom sincsen. Meg fogynak az igazi barátaim is, jobbára, mert mind messze mennek földrajzilag, Pipi meg, ugye, metafizikailag is... 
És aztán álltam ott a tömeggel szemben Pipi temetésén, mondtam a búcsúztatóját (egek, már öt éve!), mert azt akarta, hogy én mondjam, és mondtam, ahogy a szívemből jött, mert Orson Scott Card óta tudom, hogy a holtak szószólása csak az őszinteség lehet, a mosdatás, a szépítés, a kozmetikázás a meggyalázásuk. S mondtam a legjobb képességeim szerinti őszintét Pipiről a nagyon sokaknak, akik eljöttek ennek a lúzernek a temetésére. Ennek a senkinek, aki nem volt sem agyonművelt, sem túl toleráns, sem semmiben kiemelkedő, de akinek a temetésén nagyon sokan ott voltak, mert szerették őt. És azóta is küzdenem kell a gondolattal, hogy a lúzerség persze, van üvegtigrincs értelemben is, meg Tóth János-os értelemben is, de nem az-e az igazi lúzerség, amikor nem vagyunk szeretetreméltók, amikor már nem tudunk és nem is akarunk adni másoknak? Nem tudom... Vagyis tudom. 

Csutak senki. A maga világában a rádiójátékban való szereplés, majd főszereplés hatalmas dolog. Naná, egy ország hallja a hangját! De hogy ki jegyzi meg, hogy kit hallott, és ki fogja tudni holnap a nevét, és mennyit ért a rádiójáték, amihez a nevét adta, az már más kérdés. Voltaképpen vihar a biliben. Csutak szeretni való minden kötetben, de most, hogy fel merte emelni a fejét, megtaláljuk rajta a becsülni valót is. S valahogy ezáltal mélyült a szeretetünk is. Csutak iránt is és a szerzője iránt is. Az utóbbi iránt azért, mert nem rág szájba, nem tol arcba semmit, csak mesél. Kedvesen, humorosan, líraian, szerethetőn.

*

A kötetnek van egy azonos című és bizony azonos értékű, kétrészes filmváltozata is.* Jól megválasztott színészekkel és gyerekszínészekkel. A sikerült rendezést Katkics Ilonának köszönhetjük, aki gyakorlatilag a filmben sikeresen hozza a könyv összes értékét. Nekem külön tetszett a Kalocsait alakító Tóth Tibor játéka: olyan zseniálisan unszimpatikus volt, hogy csuda! Mondjuk nagyon jót tett neki az az ordenáré szemüveg. :-)

* https://ok.ru/video/496965913240 és https://ok.ru/video/496975481496

5/5

(2018. november)

Újabb Lucky Luke füzet, újabb megleptés! Hogy kicsoda Lo Hartog Van Banda (lásd a jobb oldali képet), fogalmam sincsen, még nemi Guglizás után is csak kevés, de rettentő furi neve van. A Lo nem valami kínai óccó toldalék, hanem a Ludwijk rövidítése.

Viszont a furi neve nem tartja vissza attól, hogy remek, mulatságos történetet írjon Lucky Luke-nak. (S ahogy néztem a neten, még két füzetet ő írt. Alig várom őket.) Azt kell mondanom, hogy talán ez a füzet a legjobb mind közül. Legalábbis, ami magyarul megjelent. Ami azért Goscinny-ra gondolva, úgy vélem, nem apróság. 

A sztori, szokás szerint, nem túl bonyolult: az elegáns bűvész és zsebtolvaj Fingers útjai keresztezik Lucky Luke útját, és annak legnagyobb sajnálatára a kormányzó Luke-ra bízza Fingerst, sőt, felelőssé is teszi annak tetteiért. Ami Fingerst egyáltalán nem fogja vissza, amerre csak jár, tűnnek el a dolgok. Még a város bankjából az arany is. Belekavarodnak a sziú indiánok is a csetepatéba. Lesz haddelhad! :-)

Idáig nem is lenne voltaképpen semmi meglepő a dologban. A meglepő az, hogy ennek a Fingers-nek jelleme van. Nagyon. Ellentmondásos a pasas. De már önmagában az, hogy ellentmondásos, meglepő egy Lucky Luke képregényben. Hát még az, hogy ez az ellentmondásosság megjelenik Luke és Fingers kapcsolatában! S hát még az, hogy a végén Luke is kitol Fingers-szel, még ha kacagtatón is, most mondd...! S bármekkora szarkeverő, Fingers nem rosszindulatú, találékony és humora is bőségesen van. S addig-addig kavar, míg a dolgok jóra nem változnak. 

A füzet tele van jobbnál jobb gegekkel De komolyan! Mondjuk amikor Fingers lelopja Jolly Joker lábáról a patkót, és így védekezik: „Bocsánat, nem figyeltem a kezemre!” 

Szóval pöpec kis füzet ez, ismétlem, talán a legjobb mind közül. Szerintem most (2018. november közepe) még képható az újságárusoknál. 

A tények:

1. Jevgenyij Svarc orosz író, drámaíró. Jevgenyij Svarcról, hiába vagyok már ötven felett, idén olvastam először. 
2. Szeretem a meséket. Ellenben a népmeséket nem, bár azt kellene, illene jobban, de valahogy mégsem. Az a tudás, ami sokak, például szerelmetesfeleségtársam és Boldizsár Ildikó szerint a mélyükben van, sosem fogott, érintett meg.
3. Ellenben az olyan mesék, mint például Méhes György Szikra Ferkó-ja vagy Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában-ja, mindjárt elsőre a kedvenceim közé ugrottak. Andersen meséi valahol a kettő között, a nép- és a műmesék között vannak. De persze sokkal inkább az utóbbihoz tartoznak mind tartalmukban, mind formájukban, mind nyelvezetükben. Sok meséje nem is mese, hanem felnőtteknek szóló metafora, analógia. Ha választanom kellett (nem kellett, de választottam) én sokkal szívesebben olvastam Andersent mint a Grimm-tesókat. Némely meséje legyőzött, átlapoztam simán például azt a tűzijátékosat vagy petárdást is, de mégis sokkal mélyebben megfogott, mint a népmesék. Vagy érettebb voltam, vagy túlságosan modernül urbanizált. 
4. Jevgenyij Svarc meséket dramatizál. Ebben a kötetben az első két mese például Andersen parafrázis. 

Szóval innentől ugyan elrontható még, de nagyon nehezen: Svarc nyitott kapukat döngetett nálam. 

Jevgenyij Svarc (1996–1958) orosz, szovjet író, forgatókönyvíró. Több mint húsz drámát, bábjátékot, és nyolc filmforgatókönyvet írt, mondja a Wikipédia. Aztán úgy folytatja, hogy a mesék szimbolikáját arra használja, hogy kora politikai viszonyait bemutassa. Tekintve, hogy munkássága átfogja a kommunizmus Oroszoszágbeli indulását és a legvéresebb sztálini időszakot, ez nem kis teljesítmény. De Svarcról elmondhatóm, hogy például a hitleri Németország politikájának a szörnyűségét is prófétai módon, előre látta például a A király meztelen című darabjában. 

Drámáiban az az elképesztő, hogy úgy tesz hozzá az eredeti mesékhez, hogy azokban jóformán semmit sem változtat meg, mégis, szinte egészen újjá formálja őket. Ennek egyik eszköze az áradó humora. 

Volt egy lap a drámában amikor a reggeli vonatomra várva olvastam és felujjongtam a felismeréstől: én ezt ismerem, ismerem, hogyne ismerném! Mármint a Svarc-féle verziót. 
Valamikor kamaszkorom kezdetén volt egy tévéjáték változata, azt láttam. Semmire nem emlékszem belőle, csak egy betétdalra, amit kazettás magnóra fel is vettem. Úgy rémlik, a jó emlékű Szilágyi István énekelte, szimpatikus kappanhangján, de ebben teljesen bizonyos nem vagyok. Pipi barátommal nagyon sokat énekeltük a kis egyszerű dalocskát:

Járom Isten szép világát, 
édes láng epeszt,
megszerettem a királylányt,
ős is engemet...

Volt tovább is, azt is énekeltük. Fogalmam sincsen, miért tetszett annyira nekünk, de a mai napig emlékszem az egész dalra, szövegestül, dallamostul. Jó pár évvel ezelőtt kiderült, hogy hiába telt úgy négy évtized, még Pipi is jól emlékezett a dalocskára.

Próbáltam megkeresni a neten, de csak egy másik, rövid részletet találtam a tévéjátékból, a finálét, Bródy zenéjével, Helyei Lászlóval, Udvaros Dorottyával, Kibédi Ervinnel. Úgy tűnik gagyinak, ahogyan van. Vagy nem ezt láttam, vagy marhára szépíti az idő az emlékét. 

A darab, meglepő fordulat, Andersen azonos című meséjének a parafrázisa. Is. Annak is a parafrázisa. Mert van benne egy csipet Borsószem királykisasszony, meg egy csipet A kanász-ból. (Ez utóbbi kisgyerekkorom egyik kedvence volt diafilm-változatban.) 

A király meztelen mára közhely. A cím mindennapi szófordulattá vált. Ha beütöm a Gugliba, azonnal aktuálpolitikai találatokat ad ki a rendszer. Olyan helyzetekre vonatkoztatják, amelyekben valamely személy olyan dolgot követ el, ami teljesen egyértelműen sumákság, de egyértelműen kilátszik a lóláb. (Bár ez ebben az esetben, ugye a király meztelen, bír némi szexuális felhanggal, holott nem erről van szó.) Az eredeti mese is, Svarc darabja is ugyanarról szól: senki nem olyan bátor, hogy kimondja az igazat, mert mindenki gyáva elhinni, hogy az a valóság, amit ő maga lát. A két álszatócs, ugye, elhitetteti az egész udvarral, hogy csak az okos emberek látják az anyagot, amiből ők a király ruháját varrják. Az anyagot persze senki sem látja, de ezt ugyanennyien merik bevallani. Hiszen senki sem akar ostobának látszani. Egyedül egy kisgyerek kiált fel a teljesen pőre király láttán: „A király meztelen!”
És ekkor már mindenki meri azt látni, amit lát. 

Lássuk be, a mondat minden politikai rendszerben gyúanyag. A király leleplezéséhez nagy bátorság kell. Talán még nagyobb ahhoz, hogy az embert ne ragadja el a tömeg, merje azt látni, amit lát, és ki is mondani, mit lát. Mert egyfelől tarthat a politikai megtorlástól, másfelől attól, hogy talán nincs teljesen rendben az elmeállapota. Egyiket sem egyszerű vállalni. 

Zorád Ernő rajza, A császár új ruhája című diafilmből

Az eredeti mese rengeteg tanulságot, mindenkori aktualitást hordoz magában. Bármilyen parafrázisa teljesen természetesen hendikeppel indul. Svarc darabja is. A kérdés az, mit tud hozzátenni az eredeti meséhez a parafrázis? Tesz-e hozzá egyáltalán bármit is? 

Svarc drámája nem lacafacázik, nem is próbálkozik nagy dologgal, nem tekerget, nem sikál, nem mismásol, magától értetődő természetességgel veszi át egy az egyben Andersen történetét. Apróságokkal egészíti csak ki. Rengeteg humorral, és némi prófétai látással: a király, aki meztelen lesz, egyértelmű utalás Németországra, és akkori vezetőjére, Adolf Hitlerre. De ne tévedjünk: a drámát a harmincas évek közepe előtt  nem sokkal, '34-ben, írta Svarc. Vagyis nem visszatekintve írt szatírát, ahogy Chaplin A diktátor-t rendezte, hanem előre nézve. De ennek ellenére olyan érzésem van, hogy az aktuálpolitikán túl Svarc általában szólt a diktatúrákról, az értelmetlen háborúkról és a képzetlen talpnyalók kétségbeesett pozícióban maradásáról. 

Amikor ehhez a darabhoz értem, gyorsan leemeltem a polcról az Andersen összes (igen, azt az újrapapírra nyomott, Szukits-vastagságú és súlyú kiadást, amiben egy darab grafika nincsen, és amibe nem tudtak egy nyomorúságos névmutatós tartalomjegyzéket elhelyezni), hogy megkeressem benne az eredeti mesét. 

Hát, kedves gyerekek, elmondható, hogy „nem mese az gyermek”! Mert benne van ám, de mennyire. Szerintem nem sokan ismerik a történetét. Röviden: egy fiatal tudós kutatgat a saját kis bérelt szobájában, és észreveszi, hogy egy gyönyörű lány lakik vele szemben. Addig-addig ácsingózik, míg az árnyéka megunja a tutyimutyiságát, és nélküle megy át a lányhoz. Meg is hódítja magának, vissza se jön a tudóshoz. Sőt, évek alatt testté lesz, és meglehetősen tehetős férfiú válik belőle. Jóval tehetősebb, mint volt gazdája. Akihez egyszercsak visszatér. És innentől gyalázatos paródiája lesz az életnek a történet. Ugyanis a tudós kezdi el kísérni egykor árnyékát. Aki végül fel is fogadja a saját (az árnyék) árnyékának. Majd az árnyék és a gyönyörű lány esküvője után, akibe a tudós is szerelmes volt, és akiről kiderül, hogy hercegkisasszony, meg is öletik a tudóst. 
Mondom, hogy nem mese ez! Viszont lehet agyalni rajta jócskán, hogy mi is, ha nem az...? 

Svarc itt is megtartja Andersen történetét. Van tudós, van árnyék, van széplány, van megalázottság, van gonoszság, van megalázkodás, [[SPOILER: De nincs a végén halál. És ez nagyon fontos különbségnek tűnik.]]

Ez a dráma nem annyira humoros, vicces, mint  az előző. Igaz, az alapanyaga sem volt az. Sokkal keményebb absztrahációt igényel az értelmezése, mint a meztelen királyé. Ki a tudós, ki az árnyék? Mit jelent az árnyék felülemelkedése? Most akkor Svarc még az előző dráma mondatát folytatja vagy már újat kezdett, és saját országának az árnyékairól beszél? A darab 1940-ben született. Vagy éppen Európa árnyékáról? Vagy parafrázis a mindenkori másodikok szerepéről, lehetőségeiről? Vagy hihetünk Svarcnak, amikor azt mondja, hogy a meséi mesék, és arról szólnak, amiről szólnak, nem kell többet beléjük látnunk? (Én ezt képtelen vagyok elhinni.) 

Baljós, szomorú, tragikus történet. Háládatlan és pesszimista. Viszont roppant élvezetes.

Erről a címről mindig  a Dr. Herz betétdala jut eszembe. Talán nem véletlenül. Mert Bródy és Svarc teljesen ugyanarról beszélnek. Most, hogy belinkelhessem, rákerestem a YouTube-on a Dr. Herz-re, és legnagyobb meglepetésemre megtaláltam az egész darabot. Pedig hányszor kerestem már! No, tehát a Hétköznapi csoda 55:50-nél nézhető, hallgatható meg. Abban a pár percben gyakorlatilag benne van Svarc darabja. Mese is, hangulatos is, szerelmes is, és ugyanarról szól. Vélem, nem Svarc kapott a fejéhez, hogy milyen jót írt Müller Péter és Bródy, de persze szó sincs plágiumról, a szerelem természete ilyen. 

Hűvösvölgyi Ildikó és Dunai Tamás a „Doctor Herz¨ musical „Hétköznapi csoda” című számát énekelve

Adva van egy királylány, adva van egy elvarázsolt fiatalember, egy silány király, egy pénzéhes ügyvezető miniszter, egy hajbókoló, ostoba királyi udvar, egy jóindulatú varázsló és a felesége, meg egy fogadós. A varázsló, a felesége és a fogadós a jó oldalán állnak, a többiek meg nem. A jók iparkodnak összehozni a királylányt és az elvarázsolt ifjút, az ügyvezető igazgató iparkodik magának megszerezni a királylányt és a hatalmat, a két szerelmes pedig nagyon szerelmes, de mindent megtesz, hogy belepakolják a kapcsolatba a maximális minimumot. És voltaképpen ennyi. A hétköznapi csoda maga a szerelem. 

Mondhatnók, unalmas téma. Mindannak, aki nem él benne. Vagy nagyon-nagyot csalódott. Szerintem a szerelem valóban a világ legnagyobb csodája. Nem véletlen, hogy a Biblia is azt mondja, a férfi és a nő lesznek ketten egy testté. Nem a nő és a gyereke, nem a férfi és a nő, a gyerekekkel, nem a felek a szüleikkel, hanem a férfi és a nő, egymással. Vagyis Isten terve szerint a vele való kapcsolat után a legfontosabb kapcsolat a férfi és a nő kapcsolata: ők ketten lesznek egy testté. Vagy ahogy az Énekek éneke írja gyönyörűen (8:6): 

Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.

Nem véletlenül ennek a szövegnek az egyszerűsített, de tartalmilag megfelelő változata áll a jegygyűrűnkön szerelmetesfeleségtársammal. 

Világ életemben hittem a szerelemben. Először nem szerelemből nősültem, bár megtanultam szerelmes lenni. Mindent beletettem a kapcsolatba, csak azt nem, amit nem tudtam: azt a belső, égmagas, betonkemény meggyőződést, Nap-meleg bizonyosságot, ami csodazöld-szemű párommal találkozva kábé tíz-tizenöt perc után a hatalmába kerített, és máig sem enged: ő az, akit a lelkem szeret, test a testemből, hús a húsomból, csont a csontomból, lélektársam, barátom, a másik felem. Akiért mindent megtennék („Veled akarok a pokol tüzén elégni, / ha itt az idő / Veled akarok a Mennyországba lépni / s együtt támadni fel.” – énekelte D. Nagy Lajos és zenélte a Bikini sok évvel ezelőtt), és akiért érdemes mindent megtenni. Mert megérdemli. 
Na, mondom, erről szól a darab, ezt érzi a Királylány és a Medve, csak mielőtt rájönnének, hogy kellenek egymásnak, bármi is történjen, játszmáznak egy kicsit, szenvednek egy nagyot, tesznek néhány tökéletesen felesleges tiszteletkört. 

Kedves, aranyos, mulatságos darab, roppant módon élveztem az összes karaktert, és az egészet, úgy, ahogyan van.

A főhőst tekintve A sárkány az Arthur-mondakör darabja: Lancelot, Arthur első lovagja. Akivel Arthur asszonya Guinevre aztán félrekufircolt. De a Lancelot név csak a lovagságban utalás az Arthur-mondákra. LAncelot ebben a mesében is hős. Sárkányölő hős. 

Minden a mesék rendje szerint történik egy darabig. A Sárkány rátelepszik egy városra, s szokás szerint kívánsági vannak, hogy békén hagyja őket: minden évben egy szűzlány, tömérdek tehén, disznó tyúk, liba, és zöldség. Sanyargatja, kizsigereli a városka lakóit, és ez már több száz éve így folyik. És akkor jön a hős lovag. Akinek szembesülnie kell azzal, hogy rossz mesébe tévedt: a városka lakói nem gyűlölik elnyomójukat, nem akarnak szabadulni tőle, megszokták a sanyargatást, a város dinasztikus vezetői pedig szolgalelkű, lelkes alattvalói a sárkánynak, és a demokratikus lelkesedés álarcában próbálják megakadályozni, hogy Lancelot győzhessen a Sárkány felett. 

Paolo Ucello

Nem lövöm le többet a történetből (bár nagyjából kitalálható). Ha akarom, nem sokkal több, mint egyéb, sárkányos, lovagos, szűzlányos, kifordítható mese (Süsü, Krisztofóró). Ha akarom, akkor sokkal-sokkal több. Szomorú, keserű, mégis reményteljes parafrázis a diktatúrákról, a diktátorokról és elsősorban a passzív, együttműködő tömegekről, akik úgy vannak, mint Karinthy Barabbás-ában a tömeg: egyenként mindenki „Krisztust!” kiált, de ahogy a hangok összeállnak, Barabbás lesz belőle. Az lesz bizony, mert a rövidtávú, egyéni érdekek fontosabbak, mint a hosszútávú közösségiek. Emezek itt és most hoznak hasznot az egyénnek, amazok majd, valamikor, sokaknak. Tehet ezek megfoghatóbbak, konkrétabbak, érzékelhetők. Nem a szabadság nem kell, hanem az élet kell, a pillanatnyi haszon kell, legyen a fejek felett bármilyen diktatúra, Sárkány vagy Polgármester vagy bárki. A tömeg minden esetben elhazudja magának a szabadságot, viszonylagossá teszi az elnyomást, és eltűri, hogy csak a sötét sarkokban suttoghatja, hogy ez voltaképpen nem jó, de még inkább ott sem, mert a besúgok tettre készen, beélesített fülekkel, minden ott vannak. 

Ezzel együtt nem pesszimista a mese. Lancelot visszajön, rendet vág. Persze, hogy igen, hiszen mesében vagyunk. S közben illik nem elfelejteni, amit Svarc maga írt a meséiről: „Ne keressenek a mesében rejtett tartalmat, mesét nem azért mondunk, hogy eltakarjuk, hanem hogy kitárjuk a benne rejlő gondolatokat.” 

Ennek tükrében az a csoda, hogy egyáltalán megjelenhettek ezek a darabok, hogy játszhatták őket a színházak. 

Olvassatok Svarcot, mert nagyon jó! :-D

5/5

(2018. november)

KIRÁLY: […] Nem galambocskáim, a tűzre vetlek benneteket, de az még semmi az ilyen elvetemült gonoszoknak. Hamuvá égetlek benneteket, utána az egész bandát lefejeztetem és felakasztatom.

(19. oldal; A király meztelen)

 

KIRÁLYLÁNY […] én meg táncolni szeretnék veled. Mondd hát, mit csináljak? Igérem, megteszem. 
HEINRICH Adjál… adjál nekem… (hadarva) adjál tíz csókot! 
UDVARHÖLGYEK Ah! 
KIRÁLYLÁNY Tízet? 
HEINRICH Igen, mert annyira szeretlek. Miért nézel rám olyan furcsán? Na, nem tizet, ötöt legalább. 
KIRÁLYLÁNY Ötöt? Annyit nem! 
HEINRICH Ó, ha tudnád, milyen boldoggá tennél, nem alkudoznál velem tovább… adjál csak hármat, három kis csókot… 
KIRÁLYLÁNY Hármat? Szó sem lehet róla! 
ELSŐ UDVARHÖLGY No lám, most hibátlanul viselkedik fenséged. 
KIRÁLYLÁNY Tizet, ötöt, hármat. Mit gondolsz, kivel beszélsz te? Elfelejtetted, hogy a király leánya vagyok? Tudod, mennyit? Nyolcvanat! 
UDVARHÖLGYEK Ah! 
HEINRICH Hogyhogy nyolcvanat? 
KIRÁLYLÁNY Csókolj meg, nyolcvanszor! Királylány vagyok! 
UDVARHÖLGYEK Ah! 
ELSŐ UDVARHÖLGY Az isten szerelmére, fenséges úrnom! Hisz ez a férfi a száját akarja megcsókolni! Szigorúan tiltja az illemszabály! 
KIRALYLÁNY Miért tiltaná? A számat akarja megcsókolni, nem a… 
ELSŐ UDVARHÖLGY Könyörgök, hallgasson!

(16-17.; A király meztelen)

 

KOMORNYIK [A királynak] Sok gondja volt akkoriban, folyton háborúskodott a szomszédainkkal, mert mindig megtámadta őket… 
CHRISTIAN És most? 
KOMORNYIK Semmi gondja. Amit tudtak, már elvettek tőlünk a szomszédaink.

(42.; A király meztelen)

 

MINISZTERELNÖK Felséges királyom! Felséged jól tudja, ki áll most felséged elött: tisztességben megószült, öszinte öregember. Mindenkinek a szemébe mondom az igazságot, okozzon bár gyötrő fájdalmat. Végig itt álltam felséged mellett, láttam, hogy felséged, őszintén szólva, miként ébredezik, hallottam, amint felséged, hogy durván fejezzem ki magam, felnevetett és így tovább. Már megbocsásson felséged, de szeretnék őszintén megmondani valamit… 
KIRÁLY Mondd csak, ki vele! Tudod, hogy sohasem haragszom meg. 
MINİSZTERELNÖK Engedje meg, hogy egészen őszintén, nyíltan, amúgy öregesen mondhassam meg, ami a szívemet nyomja; uralkodónk, ön nagy ember. 
KIRÁLY (nagyon elégedett) Na, na. Hát mire való ez? 
MINISZTERELNÖK Nem, felséges uram, nem hallgathatok tovább. De újólag kérem, zabolátlan nyelvem miatt ne haragudjon rám, királyom, ön óriás! Lángelme! 
KIRÁLY Nahát, te! Ó, ó! 
MINISZTERELNÖK Felséged megparancsolta, hogy udvari tudósunk állitsa össze a királykisasszony családfäját. Azaz, durvábban szólva, deritse ki, hol és mikor. Bocsásson meg, felséges uram a faragatlan őszinte szóért: parancsod végtelen bölcsességedet hirdeti, ó, király. 
KIRÁLY Na, azért! No de hát! 
MINISZTERELNÖK Az udvari tudós, hogy díszes fordulatok és szóvirágok nélkül beszéljek, itt van. Hivhatom, ó, kiraly! (Megferyegeti a mutató ujjával) Ah, micsoda ész! 
KIRÁLY Gyere ide, te igazságszeretó öreg. (Meghatottan) Hadd csókoljalak meg. A jövőben se félj, szemembe vághatod az igazságot. Én nem vagyok olyan, mint a tobbi király. Én az igazságot szeretem, lehet akármilyen kellemetlen.

(49.; A király meztelen)

 

Belép a gazdasszony, az ügyvezető igazgató rákacsint 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Pontosan éjfélkor! 
GAZDASSZONY Mi van éjfélkor? 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Várom a szénapajtánál. Nincs időm udvarolgatni. Maga vonzó teremtés, én úgyszintén – mit vesztegessük az időt. Éjfélkor. A szénapajtánál. Várom. Nem bánja meg. 
GAZDASSZONY Hogy merészel? 
GYVEZETő MINISZTER Merészelem én, drágám, merészelem. A hercegnőre is vetek, ha-ha, egy-egy sokatmondó pillantást, de a kis buta egyelőre nem érti. Én azonban nem szalasztom el, ami az enyém! 
GAZDASSZONY Maga őrült? 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Dehogy! Ellenkezőleg! Annyira normális vagyok, hogy néha magam is csodálkozom. 
GAZDASSZONY Akkor meg egyszerűen aljas gazember 
ÜGYVEZETO MINISZTER Ó, lelkem, hát kinek nincs hibája? Az egész világ olyan, hogy nem kell szégyenkeznünk! Ma is például látom: száll felém egy pillangó. Csöppnyi fej, agyvelő nulla, csak a szárnyát lengeti, mint egy hülye! A látvány annyira lenyügözött, hogy azon nyomban elloptam a királytól kétszáz aranyat… Mért pont én legyek szégyenlős, mikor a világegyetem abszolúte nem az én gusztusom szerint van berendezve? A nyírfa: tökfej, a tölgy: szamár. A patak: idióta. A felhök 
kretének. Az emberek: csirkefogók. Mind egy szálig! Még a csecsszopó is csak arról ábrándozik, hogy tudna jól bezabálni, aztán szunyálni. Hogy a fene enné meg. És valóban, mért ne? Szóval? Eljön? 
GAZDASSZONY Eszemben sincs. De még az uramnak is bepanaszolom, s az majd patkánnyá változtatja magát. 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Pardon. Csak nem varázsló a kedves férje? 
GAZDASSZONY De az. 
ÜGYVEZETő MINISZTER Figyelmeztethetett volna! Ez esetben felejtse el pimasz ajánlatomat. (Hadarva) Otromba ballépésnek tartom. Én végtelenül aljas vagyok.

(192-193.; Hétköznapi csoda)

 

ÜGYVEZETŐ MINISZTER De hol a fenében van ez a nyavalyás udvari népség? 
GAZDASSZONY Miért gyűlöli őket? 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Magam sem tudom. De minél jobban megszedem magam rajtuk, annál jobban utálom őket.

(193.; Hétköznapi csoda)

 

KIRÁLY Most lenyelek egy zacskó lőport, hasba vágom magam és szétrobbanok! 
FOGADÓS Ezek a házi szerek nem használnak. (Fogja a kulcscsomót) A legnagyobb szobát adom felségednek. 
KIRÁLY És mit csinálok benne? 
FOGADÓs Le-föl járkál majd egyik sarokból a másikba.

(203.; Hétköznapi csoda)

 

HEINRICH Apácska-papácska, mondd meg nekem őszintén – idősebb is vagy nálam, tapasztaltabb is –, hogy vélekedsz a küszöbönálló harcról? Kérlek, felelj! Lehetséges, hogy ez a Lancelot… de őszintén, mindenféle kincstári ujjongás nélkül – elképzelhetőnek tartod, hogy győz, he? Felelj! 
POLGÁRMESTER Kérlek, fiacskám, megfelelek én neked őszintén, szívem szerint. Tudod, kedves kisfiam, milyen őszinte rajongás fűz a mi sárkusunkhoz. Becsületistenemre! Valósággal hozzánőttem! Legszívesebben, hogy is mondjam, az életemet adnám érte. Istenuccse! Itt süllyedjek el, ha nem igaz. Persze hogy ő győz, galambocskám, ő 
győz, a szörnyeteg-börnyeteg! Háromfejű csibém! Aranyos tüzokádom! Jai, be szeretem! Jaj, hogy szeretem! Szeretem és punktum. Ez a válaszom. 
HEINRICH Ejnye, apácska-papácska, nem akarsz te őszintén beszélni az egyetlen fiaddal sem! 
POLGÁRMESTET Nem akarok, fiacskám. Még nem őrültem meg. Illetve megőrültem, de nem ennyire. A Sárkány parancsolta, hogy kifaggass?! 
HENRICH Hova gondolsz, papa? 
POLGÁRMESTER Ügyes fickó vagy, fiam. Ügyesen csavarintottad a beszelgetést. Büszke vagyok rád. Nem azért, mert az apád vagyok. Hanem szakértő szemmel, elvégre én sem két napja szolgálok. Jól megjegyezted, mit feleltem a kérdésedre? 
HEINRICH Természetesen. 
POLGÁRMESTER És kedves szavaimat: szörnyeteg-börnyeteg, három fejű csibém, aranyos tűzokádóm? 
HEINRICH Mindent megjegyeztem. 
POLGÁRMESTER Akkor igy is jelentsd! 
HEINRICH Jól van, papa. 
POLGÁRMESTER Ó, egyetlenem, aranyos kis spionocskám Meglásd, gyönyörű karriert csinálsz, magzatom. Nem kell pénz? 
HEINRICH Köszönöm, egyelőre nem kell. 
POLGÁRMESTER Nesze, ne szerénykedj. Éppen bőviben vagyok. Tegnap este rám jött a kleptomániás roham. Nesze… 
HEINRICH Köszönom, nem kell. Most pedig mondd meg az igazat!
POLGÁRMESTER Ejnye már, fiacskám, nem vagy te már taknyos gyerek – az igazat, az igazat… Nem vagyok én akármilyen jöttment polgár, hanem polgármester! Az igazat magamnak sem mondom meg, mégpedig olyan régóta, hogy el is felejtettem, hogyan fest az igazság, eszik-e vagy isszák.  Rosszul vagyok, ha csak rágondolok, öklendezek tőle. Tudod, milyen bűze van annak az átkozott igazságnak! Na, elég, fiam! Éljen a Sárkány! Eljen a Sárkány! Éljen a Sárkány!

(268-269.; A sárkány)