Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget

Lehet, hogy kétszer csenget, de kérem, hol van itt a postás?

2019. május 03. - Mohácsi Zoltán

cain_a_postas_mindig_ketszer_csenget_filmkep.jpgIde a rozsdás bökőt, ha tíz emberből kilencnek nem az jut eszébe A postás mindig kétszer csenget-ről, hogy rövid küzdelem után milyen klasszul felpakolta Jack Nicholson Jessica Lange-t az asztalra, egyéb tevékenység céljából! (Hogy ne kelljen keresgélni, úgy a film tizenötödik percénél kezdődik a jelenet.) Nos, nagyjából ennyi maradt meg bennem az adaptációból. Vagyis bármennyire kedvelem Nicholson-t, túl mély nyomokat nem hagyott sem a film egésze, sem ő. (Nem hagyom ki, ha már Nicholson: a Dürrenmatt novellából született Az igéret megszállotjá-ban viszont zseniális, nagyon érdemes megnézni. De úgy az egész film pöpec.)

Ez a könyv ezerszer a kezemben volt már, itt-ott, így-úgy. Tegnap a Rákos úti rendelő könyvcsereberélő-polcán találtam rá, elhoztam, beleolvastam néhány piros lámpánál: érdekelni kezdett. Megesküdtem volna rá, hogy ez is olyasmi gengszter-sztori, mint a Keresztapa vagy a Bonnie és Clyde. Nagyjából semmi köze hozzájuk, hacsak a kor, a ruhák és az autók nem. S na jó, hulla ebben is van. 

A történet roppant egyszerű. Ennyi oldalon (értsd: egyszázhúsz) nem is lehetne túl bonyolult. Frank Chambers, huszonéves, életművész csavargó egy napon egy görög fószer büféjéhez keveredik. A görög felfogadja őt dolgozni. Frank nem az a sokáig egyhelyben maradós fazon, de mert a görög felesége azonnal megragadja a fantáziáját, úgy dönt, marad. Nem bánja meg. Corával a feleséggel hamarosan úgy döntenek, elegen vannak ők ketten, a görög feleslges. A tettek mezejére lépnek, lesz is belőle nagy-nagy baj. Meg abból is, hogy Cora a továbbiakban inkább a büfét fejlesztené, Frank menne tovább a nagyvilágba. Vagyis egymást imádják, de a célok nem azonosak. 

cain_a_postas_mindig_ketszer_csenget.jpgNem túl gazdag sztori. Helyszűkében a jellemek sem túlragozottak, a történet sincsen túlbonyolítva, és pláne nincsen túlírva. Azt el tudom képzelni, hogy 1934-ben, amikor a könyv először megjelent, több szempontból nagyobbat szólt, de azért nem semmi, hogy magyarul is volt már, alsó hangon hat kiadása. Vagyis van valami ebben a történetben, a stílusábáan, ami a kiadókat is ösztönzi és az olvasókat is motiválja. Megvallom, nem jöttem rá, pontosan mi az. Valamiféle gengszterromantika? A szenvedély? A lazaság, ami Frank-et vezeti (értsd: a farka és a pillanatnyi érdekei)? Az anyagiakhoz való viszony eltanulásának a vágya: jó ha van, nagyon jó, de sebaj, ha nincsen? Az élethez való prohippi hozzáállás: „Úton lenni boldogság, megérkezni a halál” (Hobo), amit Kerouac harsog majd húsz év múlva,mármint Cain-hez képest húsz év múlva, tartósan, időtállón? A szenvedély megélésének némi perzselő vágya? Vagy a befejezés fatalizmusának szkeptikus keserűsége?

A csuda tudja. Tény, hogy a stílus szikársága előrevetíti a noir-hanglatú krimik (nekem kapásból Chandler jutott eszembe) hangulatát. Semmit nem magyaráz, semmiben nem mélyed el, és ez igaz a szereplők jellemére és motivációjára is. 

Azonban van valami, amin ismételten fennakadtam. Próbálom magamnak megmagyarázni, hogy vaskalapos vagyok, de az irodalmi és erkölcsi kisördög sunnyogva röhög rajtam. Többször írtam már, hogy van egyfajta erkölcsi tendencia a könyvek, filmek hőseivel kapcsolatban, amire húzom a számat. Alapvetően osztom Müller Péter gondolatát, hogy a művészet célja, hogy felemeljen, előre mutasson. Akkor is, amikor a témája nem felemelő. S persze akkor mávészet igazán, ha mindez didaktika-mentesen történik. A tendencia, amit észrevenni vélek viszont ennek ellentétes irányába mutat: egyre több esetben veszem észre, hogy gazembereknek, erkölcsi nulláknak drukkolok egy-egy könyv olvasása, film nézése közben. Egy eklatáns példa az Oceans-filmsorozat, amelyben egy rakás zseniális gazembernek drukkolunk, de nagyon, akik ellopják a másokét, és teszik ezt korántsem Robin Hood szellemében, hanem saját önös érdekeik, a saját gazdasági gyarapodásuk miatt. A Postás-sal is az volt a bajom, hogy miköben a szikár stílus miatt mindvégig maradt a szereplőktől való távolságtartás, aközben, jócskán köszönhetően az E/1-es elbeszélésmódnak is, azért mindvégig Frank és Cora mellett szorítunk. Ugye, hogy ugye? Persze, ha akarom, akkor a befejezés mégiscsak egyfajta erkölcsi ítélet, de kérem, ki az, aki megkönnyebbül tőle? Miközben a pórult jár nottingham-i bíró bukásának önfeledten örülünk, hurrá Richárd királyok Oroszlánszívűje. Frank és Cora bukása nem okoz örömet. Őket sajnáljuk.

S közben, ugyebár ott van még kettejük szerelme is: Cora férjezett asszony. Aki nem csupán kikefél a kapcsolatból, hanem cselekvő bűntárs a férje félreállításában. És mégis örülünk, hogy egyre jobban összemelegszik Frnk-kel. De miért is örülünk? Hogy végre erkölcstelen, hazug, gyilkos módon ki tudott bújni a saját rossz döntése szorító következényiből? Hogy visszataszító módon találta meg a boldogságot? 
cain_a_postas_mindig_ketszer_csenget_cain_arckep.jpgFélre ne érts: nincs szándékomban erkölcscsősznek lenni. Dehogyis! Ha a saját életemre gondolok, van vaj a fülem mögött. Csakhogy valahogy kiegyensúlyozottabbnak és elgondolkodtatóbbnak érzem például a Madison megye hídjai-nak megoldását (és most Raszkolnyikoovra még csak ne is gondoljunk!): asszonyka meglelei élete párját, de kitart apuci mellett, miközben egy életen át szembe megy a saját érzéseivel. Nem a macochista önképző szakkör, ami tetszik ebben a megoldásban, hanem a következetesség. Úgy, hogy az sem fájt volna, ha a könyv/film megoldása arra fut ki, hogy anyuci leül apucival, és heves tányárdobálás, bútoraprítás közben úgy dönt, az élete az övé, kiszáll a buliból, és a továbbiakban a szerető a befutó, kalap, kabát, ásó, kapa, nagyharang, és nem a permanens langyos víz, mert annek tartalma nincsen. Vagyis a Madison hagyott kérdéseket maga után. A Postás nem hagy. Vagy legalábbis nem nagyon erőlteti, hogy kétségeink támadjanak afelől, hogy a szereplők döntései következtében másképpen is lehetett volna, ami lett. 

Próbáltam még kiutat találni az üzenet számára arrafelé, hogy Cain nem tesz mást, mint bemutatja egy nem túl tudatos, ösztöneiből élő, azt mindenáron kielégíteni akaró társadalmi réteg „megoldásait”, és ezeknek a „megoldásoknak” a következményeit. S hogy az eszköztelen stílus is ezt a célt szolgálja: olyan eszköztelen, csupasz, mint amilyen eszköztelenek, bot egyszerűek a főszereplők (majdnem hősöket írtem, egek!). Nagyon próbáltam elhinni, hogy erről van szó, de nem voltam képes lépre menni önmagamnak. S itt rögtön hozzáteszem azt is, hogy nem lenne ezzel semmi baj, ha a Postás semmi más nem lenne, mint ponyvairodalom. De nem az, érezhetően sokkal több annál. 

S ezért baj, hogy ha a puszta sztorin túl akarok látni, akkor nem marad túl sok minden. Ami marad, az meg nekem kevés. 

Többször mondtam már, nem értek az irodalomhoz, csak szeretek olvasni. De hol van a postás?

Európa, Budapest, 1982, ISBN: 9630731363 · Fordította: Kovács György
2,5/5
(2019)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1414797456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása