No, most azért megnéztem volna magamat az utóbbi napokban, amint ezzel a Zachergáboros dizájnommal, halásznadrágban, kilógó inggel, dupla karkötőben, bal csuklómon a kedvenc zöld kendőm, fehér mintákkal, magyaros nyaklánccal a nyakamban, fülessel a fülemben, ujjaimmal, lábammal verve a zene ütemét (jobbára valami progrock), a HÉV-en, egyes villamoson, menet közben olvasom ezt a réges-régi, (az én kiadásomban ráadásul) rózsaszínes-lilás Pöttyös Könyvet, s közben ráadásul legalább oldalanként egyszer szélesen vigyorgok.
A könyvecske voltaképpen nem összefüggő történet, hanem történetecskék sora, amiknek a főhőse a tizenkét éves, ötletdazdag, ebből kifolyólag néha bizony rohadtul idegesítő Andrea, a húga és a Svájcból hazaszakadt testvérük Médi (alias Mari). De jobbára csak az első kettő a főhős.
Andrea dolgait olvasva lehet jókat kuncogni, röhécselni, kacagni, de bizony a sokadik ötletének a megvalósításakor eszembe jutott, hogy vele élni nem lenne fenékig tejfel, s hogy a lízingelt lányom mindennapi ötleteit rosszmagam nem ilyen derűsen kezelem, sőt, s hogy vajon akkor a gyerekekben vagy a felnőttekben van a hiba? (A mainstream választ, persze, tudom, de ha nem a mainstream-ben gondolkodom, akkor gondolkodnom kell, és a józan paraszti azért azt mondja, hogy Andreát nem ártana néha nyakon vágni, mert tizenkét évesen már azért számolnia kellene a következményekkel és előrelátóbbnak kellene lennie. ((SPOILER: Mert azért például a egyébként roppant mulatságos egy neműs jelenetben, amikor a játék hevében gyakorlatilag tönkreteszik vendéglátóik ágynemű-készletét, nehezen hihető, hogy négyük közül egyiknek sem jut eszébe, mit is csinálnak…)) De úgy döntöttem, alig túl a költözésen, még meg-meg álldogálva a felrobbant és még helyre nem tett lakás káoszában, hogy most csak azért sem hagyom magam nem szórakoztatni!
Vavyan Fable első könyve 1987-ben jelent meg. Vagyis az, hogy ki tanult kitől, nem kérdés. Ha Fable ifjúsági regényt írna, az nagyjából úgy szólna, ahogy G. Szabó Judit szólt 1973-ban. Hogy ez kinek miként hangzik, nem tudom. Részemről dicséret G. Szabó felé, s még csak árnyalata sem annak, hogy Fable plagizálna. Csupán hasonlóság. Amivel mindkettőjük olvasótábora jól járt.
Szóval még egyszer nekifutva: a könyv kis történetek lánca, amiket a szereplőkön kívül nem nagyon köt össze semmi, nincsen egy átfogó cselekmény, nincsen csúcspont, nincsen intellektuális orgazmus, jellemfejlődés. Nem, az nincsen. Csak önfeledt szórakozás van. Hatalmas poénok, derűs történetek, pofátlan vagy gyermeki beszólások (na, azon a Rómeó és Júlia előadáson szakadtam, Zachergábor-alteregó röhög magában egy Pöttyös Könyv felett az egyesen, mondhatom!). Meg szerethető szereplők, akik nem hibátlanok, de nem is ördögök, hanem éppen emiatt, élnek.
Várnai György illusztráció pedig szinte önmagukban biztosítékok a minőségre. (Vele csak Sajdik Ferenc rajzai vetekednek.) Oda vagyok a rajzaiért!
Valahogy az ilyen típusú ifjúsági könyveket mindig szerettem. Micsoda kölykök!, Az ágasvári csata, Talán Pista, Nyár a szigeten, Jó szelet, kaptány!… Nem folytatom, pedig bőven lehetne még…
Csak néhány másodpercig gondolkodtam, na, akkor mit olvassak most, de felmásztam az elköltözött lakás dobozhalmain a már álló könyvespolc tetejére, és levettem a Hárman a szekrény tetején folytatását. Holnap a Zacher-dizájn újra kiscsaj-könyvvel röhög majd a villamoson.
Ja, egyébként mindig kedveltem a Pöttyös Könyveket, és soha nem zavart, hogy kiscsaj-könyvek. Tán' azért, mert szerintem egy jó könyv soha nem bír nemi- és életkori korlátokkal.
4,5/5
(2017)
