Üldöztem már embert pusztán a mássága miatt. Zúztam már össze másnak a végtagját. Törtem már el kezet is. És… öltem már. Sőt gyilkoltattam is.

Igaz, egyiket sem élveztem igazán. Illetve a másság miatti üldözést egy kicsit. Hm… Voltaképpen az ölést, az öletést igazán.

P. Tamásnak szaga volt. És ette a saját fikáját. Egyszer, akkor éppen ok nélkül, egy késő tavaszi alkonyatban úgy öten, kb. hatodikosok lehetünk, nekieredtünk és üldözőbe vettük Tamást. Futott, mint a nyúl. Előlünk futott. Elfutott a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mellett, szinte átugrott az úttesten, elfutott a Vöröskereszt 14. előtt és a Kórház 9. felé vette az irányt. A két ház között játszótér volt már akkor is, csak még nem volt bekerítve. Ötünk közül, az üldözők közül Pipi volt a legfürgébb, ott nyargalt szorosan Tamás nyomában. 
– Kapd el, kapd el, nehogy meglógjon! 
Trappoltunk, mint a megvadult lovak, Tamás pedig az életéért futott. Pipi a Kórház 9. árkádja alatt érte utol, és mivel ő velem ellentétben jól is focizott, futás közben is tudott mit kezdeni a lábaival. Tamás akkorát zakózott, mint egy ház. Még akkor sem tápászkodott fel, amikor a többi üldöző is beérte. A földön fekvő emberben már nem volt semmi érdekes, kicsit körbe álltuk, néztük, de senki nem szólt semmit és a spontán támadt üldözés ott nyomban véget is ért.

K. Attila ujját egy ajtónyílással zúztam pépesre. A szó szoros értelmében. Az általános suli, az áldott Harrer vécéjében voltam, brunyáltam. Amikor végeztem, kezet mostam és menni akartam kifelé. Két valaki ott ökörködött az ajtóval: az egyik kívülről, a másik belülről nyomta. Nem tudtam kimenni. Egy idő után türelmetlen lettem, és belülről neki ugrottam az ajtónak, hátha a lendület segít. Segített. De Attila, ki tudja miért, a jobb keze hüvelykujját éppen betette az ajtórésbe, Én meg ugrottam, az ajtó engedett, és Attila ujja is: a körme ott azon nyomban leesett és valami gusztustalan, sárgás izé folyt belőle. Tavaly tudtam meg, egy sokadik-sokadik osztálytalálkozón, hogy Attila soha nem haragudott rám emiatt.

V. Gyuszika karjának az eltörése még egyszerűbb volt. Rajtam görkorcsolya volt, ő meg egy bringa csomagtartóján ült, és mellettem elhúzva valamit beszólt. Nekilódultam, hogy utolérjem. Utolértem, elkaptam a karját, de nem voltam olyan gyors, mint a bringa, az ment tovább, én meg fogtam Gyuszika karját, s ezzel lerántottam a csomagtartóról. Olyan szerencsétlenül esett a beton kézilabda pályára, hogy azonnal tört az alkarja. Igaz, ő mindig olyan kis szerencsétlen volt, a csalánbokorba is egy szál fürdőgatyában tudott bezakózni…

A gyilkosság, amit elkövettem, kíváncsiságból történt. Pipivel, akinek a becsületes neve akkoriban még Lóka volt, találtunk egy jól megtermett keresztespókot. Pár perccel később meg egy hozzá illő súlycsoportú darázspókot. Egymás felé tereltük őket, de nem bántotta egyik sem a másikat. Kitartóan próbálkoztunk. Addig-addig b@sztattuk őket, míg megunták, és egymásnak estek. Rövid küzdelem volt: a keresztespók megmerevedett, a darázspók hatalmas potroha pedig szinte szétrobbant.

S ezen kívül, igen, ma már tudom, hogy ennél nagyobb bűn jóformán nincsen, felnőttként ütöttem meg gyereket is, visszaélve a helyzeti előnyömmel és az erőfölényemmel. S tudom, ma már az atyai segges is bántalmazás (szopja is az egész világ a következményét), de én elkövettem mindkét saját és a lízingelt gyermekemmel szemben is. Sőt, volt, hogy amikor a barátom fia spontán, tényleg minden ok nélkül a hasamba mart, reflex-szerűen felpofoztam. („Miért kapta?” – kérdezte az anyja. Elmondtam. „Csak ekkorát kapott?” – kérdezte az anyja. Na, vihetik őt is a rendőrök!)

Ahogy nagyon-nagyot ütni akartam, zúzni akartam, amikor gyermekvédelmis munkám közepette találkoztam egy történettel: egy nagyon feminim mozdulatokkal kommunikáló ifjúról kérdeztem a gyámját a nemi identitásáról. A gyám elmesélte, hogy amikor megkérdezte a fiút, hogy honnan van pénze drogra, az csak annyit válaszolt: „Azt kis g…it lenyeli az ember jó pénzért!” Azta qva, mi? Pedig ez csak a történet vidám része. Hoppá, ugye? Mert a fiúnak volt előélete. Az édes szülei őt és a húgát arra kényszerítették, hogy nézzék végig, ahogy kefélnek. Aztán bevonták a gyerekeket, kezdetben mindegyiket az ellenkező nemű szülő. Aztán már nem tettek megkülönböztetést… És ez éveken át így ment. 

Ilyenkor omlik le az emberről a szocializáció maradéka is, és csak a jó Isten kegye, hogy nem teheti, amit szíve szerint megtenne…

* 

Ezzel együtt békés embernek tartom magamat. 
Egy-két horrorfilmet megnéztem ugyan, de nem kedvelem igazán őket. Nem szeretem különösebben az erőszakos filmeket sem. 
A YouTube-on láttam egy gyerek lefejezését, láttam egy keresztény megfeszítését, láttam két katona élve elégetést, és egy állat élve megnyúzását. Mindegyik a retinámba égett, és a felháborodástól még most is émelyeg a gyomrom.

Úgy akarom tudni, van bennem empátia, és kamaszkorom óta az a jézusi elv vezet, hogy iparkodom úgy viselkedni másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem viselkedjenek.

De mostanság már könnyebben mondok nemet a tapasztalt viselkedési formákra és viszonyulásokra.

* 

A szomszéd lány-t Toma barátom ajánlotta. Volt, aki azonnal letrompfolta, hogy a kezembe ne vegyem, borzalom! Nem vettem a kezembe, megkerestem e-book-ban, és úgy olvastam el. Magába a történetbe nem merülök bele, ott van a fülszövegben, meg a rengeteg értékelésben. 

Nem az érdekelt, hogyan kínozták meg ezek az állatok (igen, állatok: Mit mond macska-anyu a kiscicának, amikor az egeret fog? „Ne játssz az étellel, hanem edd meg egyből!”) az ártatlan kamaszlányt. Nem a fájdalom okozás módozatai foglalkoztattak, nem az, mekkora képzelőerőről tettek bizonyságot a kínzások kitalálásában, sőt, az sem annyira érdekelt, miképpen borult a felnőtt nő, a kínzó gyerekek anyjának az elméje, hanem elsősorban az, mit kezdenek, és miért kezdenek mit a helyzettel az egyébként egészséges gyerekek?

Ne feledjük: itt nem egy képzeletbeli Hannibal Lester eszik agyvelőt, hanem nagyon konkrét, nagyon valós alapokon nyugszik a történet. Egy anya és gyermekei a környék kölkeivel kiegészülve ((SPOLER: hónapokon keresztül kínoznak egy kamaszlány egy pincében, végül megölik.)) (Na, csak elmondtam.) 
Vannak, ugye, irodalmi előzmények. A Legyek Ura, Semmi, Battle Royal, A domb, egyebek. De azok a pazar képzelet termékei. Ez meg a vérvalóságé. Bár így-úgy mindegyik az erőszak természetrajza.

* 

Miért néz az ember fia horrorfilmeket. Nem találom fel a spanyolviaszt. Nagy eséllyel azért, mert szeret borzongani, mert érdekli, meddig vannak a határok az embertelenségben és a kínok bírásában. Azért, mert büntetlenül levezetheti a saját frusztrációit, és a büntetlenség tudatában keresgélheti a kínok eszeveszett határait. 
S közben élvezheti annak a gőgös, biztos tudatát, hogy ha ő lenne, ha neki lenne lehetősége, ő biztosan nem úgy cselekedne, egészen tuti, hogy ember maradna, minden kétséget kizáróan bizonyos, hogy még csak cinkosa sem lenne az embertelenségnek. Hétszentség!

De mi történik, amikor mindezt a valóságban tapasztalhatja meg? Amikor úgy érzi az ember, hogy egy felsőbb hatalom árnyékában, parancsára a saját keze által tapasztalhatja meg mindezt? Ugye, nem kell példákat mondanom a valóságból? Mindegyik arról szólna, hogy a kontrollja, póráza, kantárja vesztett kisember hatalmat kap, és ennek a lehetősége határtalan távlatokat nyit a benne élő embertelenség előtt. Ahogy Dinnyés Lajos énekelte: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya.”

Karinthy írja a Barabás című novellájában, hogy amikor Jézust megfeszítését forszírozta a tömeg, és Pilátus megkérdezte, kit engedjen el, Jézus-e vagy Barabást, mindenki azt kiáltotta: „Jézust!” És amikor a tömeg hangja eggyé forrt, így hangzott a kiáltás: „Barabást!”

Ez a könyv arról szól, hogy de bizony, a kísértés mindenki számára adott. A bevezetőm béli történetek közül kettő, K. Attila ujja és V. Gyuszika alkarja kakukktojás. Nem tehettem róluk, és halvány árnyalata sem volt bennük a tudatosságnak és szándékosságnak. A gyerekeke makarenkói megközelítése megint más kérdés. De P. Tamás megkergetése és a pókok egymás általi kivégzése már messze nem ez a kategória. Illetve messze az a kategória, amit a könyv feszeget: ha lenne lehetőség, ha adód alkalom, biztos, hogy nem, biztos, hogy ember maradna az ember az embertelenségben, biztos, hogy nem lenne még a cinkosság bűnössége sem? 
A fotelben, heverőn hátra dőlve, persze, hogy biztos. 
Ha a könyv szereplőit kérdeztük volna, minden bizonnyal ők is ezt válaszolták volna…

* 

No, akkor a könyvről. 
Gyomor kell hozzá. Nem csupán a borzalmak miatt, hanem a felháborodás miatt elsősorban. De jól van megírva, mert nem kéjeleg a borzalmak mély bemutatásában, de főleg azért, mert rá-rávillant arra, hogyan maradhatott csendben annyi ideig a főszereplő kicsi srác, sőt, hogyan lehetett passzív részese a kínzásoknak heteken át. Ügyesen el-elhelyezi azokat a korlátokat, amik megakadályozzák a cselekvést, illetve lélektanilag némileg indokokat adnak a passzivitásra. Ilyen indok a barátság, a régi ismerettség, a felnőtt környezet passzivitása, az esetleg őt érhető erőszaktól való félelem, és no, igen, a konkrét testiség nélküli szexualitás. Sőt, felveti azt is, hogy az áldozat egy ponton valójában már nem egy konkrét ember, hanem egy darab valami. Mint Merle Mesterségem a halál-jában Rudolf Lang számára a zsidók: kezdetben érkezik x ezer fő, aztán már csak x ezer darab.

Szikár, tömör a nyelvezet, szinte csak egy érzés nélküli monológ. Az érzés nem az elbeszélő lelkéből tör ki, hanem a szöveg váltja ki az olvasóból.

Nem akar feloldani. Nem akar megkönnyebbülést. Nem is ad. Az erőszak itt él velünk. Ami rosszabb: itt él bennünk. Nap, mint nap elgáncsoljuk P. Tamást és gyilkoltatjuk egymással a pókokat. 

A megváltás, ha ráébredünk önmagunkra. A tudatosság. Amikor Tamás a földön feküdt, egymásra néztünk Pipivel. Ahogy összevillant a szemünk a pókok felett is.

Nem mondtuk ki, soha nem beszéltük meg, de szégyelltük magunkat. Nagyon. Mégis, kellett ez a két alkalom, kellett ennek a két alkalomnak a gonoszsága, és kellett az egymás szemében önmagunkra ismerés is.

És bár így a meleg szobában, a heverőn írogatva biztos vagyok magamban, van bennem tartás attól, hogy valami szélsőséges helyzetben miként reagálnék…

5/5

(2017)

4/5– Zoli, miért írod magadat minden nap reggel héttől este hétig a jelenléti ívre? 
Nem értettem a kérdést. 
– Mert reggel hétre jövök, és este hétig vagyok. Három hete. Ti osztottatok Péter mellé, neki pedig két körzete van. 
– De hiába írod be a tizenkét órákat, a próbaidőre nem jár a túlóra. 
– Mi az, hogy nem jár? Ettől-eddig dolgozom. Se pénz,se idő? 
– Úgy van, egyik sem. 
Három hétet töltöttem az utcán, egy szakadt postáskocsit vonszolva magam után, tömve levelekkel, prospektusokkal, zsebemben házkulcsok tömkelege, hidegben, esőben, mindennap ugyanaz a rutin, ugyanazok az utcák, ugyanazok az arcok, ugyanazok a poénok, ugyanaz a fáradt láb, feszülő hólyag… És kiderült, hogy a napi munkaidőm felét betanulási pénzként, ingyen kellett a Postának adnom. Három hét alatt hatvan órát. 
Másnap már csak leszámolni mentem be.

Bukowski jelenlegi antihőse megalkuvóbb nálam. (Legalábbis ami a Postát illeti… Ez nem dicsőségem, tudok rohadt sokat dolgozni szirszar pénzért jelenleg is.) Ő tizenegy évet húz le a maga postáján. Megalázó, megszégyenítő, a dolgozókat semmibevevő körülmények, követelmények között. (S még én morgok néha, hogy a napi munkámban dróton rángatnak! Egek!)

A történet voltaképpen nem történet. Úgy fest, főantihősünknek csak pár dolog van az életében: a Posta, a puncik (amikhez jobbára nők is tartoznak, de az utóbbi nem annyira lényeges), a pia (abból nagyon sok) és a lóverseny (de ez nem szervesen, csak szükségszerűségből). A legelső, a Posta gyakorlatilag minden idejét elveszi a többi még meglevő dologtól. Mondom, nagyjából ennyi a történet. Mozaikok Henry Chinaski életéből. Csupa icipici mozaik. A legnagyobb dolog, hogy le tud tenni valami embertelen postai vizsgát, meg hogy születik egy lánya„ de ezek sem fajsúlyos dolgok. Semennyire.

A könyv fejezetei roppant rövidek, van amelyik fél oldal sincsen. De a hosszabbik is alig pár oldalt tesznek ki. Ezáltal könnyen haladós, amit olvasunk. Igazából és ténylegesen nem csak ezáltal: Bukowski élvezetesen ír. Tömören. Humorosan. Agyat felb@szón. Mert az ember néha törne-zúzna Chinaski főnökeinek a genyósága, a Posta belső rendszere, embertelensége miatt (miközben…, eh hagyjuk!). S igazából csak az utolsó oldal után kapcsol a t. olvasó, hogy, jó, de akkor hol is volt itt a történet, miről is szólt ez az egész? A kapitalista társadalom zsákutcás céltalanságáról? Arról, hogy az életben a legfontosabb dolog a női nem, és annak lába köze (jó, ebben sok igazság van, éljenek a nők!…)? Arról, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, s csak dönteni kell végre, hogy a magunk útják járjuk, ne mások megalázott rabszolgái legyünk, akkor sem, ha azért közben amennyire lehet, egyenes marad a gerincünk?

Úgy gondolom, leginkább talán a legutóbbi. Bukowski dolgozott a Postánál, amíg egy kiadó meg nem kínálta havi száz dollárral. (Mi a francot kezdett annyival, még ha a hatvanas évek végéről van is szó?) Elfogadta, aztán csak írt. Elsőnek a Postát.

Értékelnem is kellene? 
Próba 1.: ez egy szórakoztató, lucskos, felháborító könyv a kapitalista állam egyik intézményéről, a megalkuvásról és a kispolgár mindennapi élményeiről, kétségbeesett kiút-kereséséről, a függőségeiről (ami mindenkinek van, csak mindenkinek más, de minden függőség önpusztító valahol). De ez nagyon hangzatos, sőt, felhangos. 
Próba 2.: Jópofa, de végső soron szomorú beszámoló arról, hogy bakker, rohadt kis fogaskerekek vagyunk a gépezetben, ám végső soron, adott pontokon a jövő tökéletes bizonytalanságával bőven bebugyolálva kell jól döntenünk, az ezernyi ismeretlenes egyenletben, amit más néven az életünknek hívunk. 
Próba 3.: Olvasd el, tetszeni fog, nem fogod letenni!

4/5

(2017)

Kerülgetem egy ideje Bukowskit. Egyfelől mert nem bírom a függő írókat, akik képtelenek másról írni, mint függőségük tárgyáról (jó-jó, PKD kivétel, mert áttranszferálta a drogjait történetekké, és milyen történetekké!; meg állítólag nem is annyit és nem is akkor, amikor írt, az csak a közbeszéd tatja így), másfelől nem szeretem az egyirányú szenvedéseket, és nekem olyan blikkem volt Bukowski-ról, hogy ő ilyen.

Namost: a könyvtár polcáról látatlanban (ebből volt egy, tehát minden bizonnyal marha jó, mert mindig kiveszik) és tökéletesen tudatlanul emeltem le éppen ezt a kötetét. Mellette, a leemelt könyvek között volt a Blacksad-képregény is. A tudatlanok véletlenje, ugye. Mert mindkettő noire: magánnyominger, akit néha megvernek, de aki célirányosan megy, avagy jelen esetben issza magát szarrá a cél felé. 
S ahogy normál viszonyulásaimban a Blacksad esetében az állatosság kizárná az élvezhetőséget, ám most dehogyis, emitt meg a függőség ecsetelése, meg ((SPOILER: a halál személyes megjelenése)), mert, ugye, nem egy Pratchett-regényben vagy egy Sütő-színdarabban vagyunk, illetve ((SPOILER: az femme fatal űrnéni genyózásai)) alapesetben kivágatnák a nyitott ablakon a könyvet. Ha már tavasz van. És nyitva az ablak. De nem teszik. Mert lassan-lassan olyan poénos őrületté válik az egész, mintha Chandler-be oltott Douglas Adams-e olvasnék, Sin City szósszal. Lassan-lassan ráérezve az ízére, és oldalanként felröhögve.

Szóval nem ilyennek képzeltem Bukowskit. Hanem valami olyasminek, hogy kurva sok homok közepette nyavalygunk sok-sok alkohollal a kaktuszok sré árnyékában, izzadtak, lepukkadtak, de még utolsó virágzásukban ölelgetjük a gömbölyű, reményvesztett, céltalan életű nőket, akik pont tőlünk várják egyre csüggedtebb életük megváltását, és nem kapnak mást, csak félárbócos, meleg viszkis ejakulációkat, amikre az ember már akció közben is csak legyint egy nagyot. Valami izzadt, pállot-hónaljú szépirodalmi szenvedésre számítottam, amit nem kívántam igazán.

Erre egy jópofa, őrült, misztikus-, sci-fi-krimi paródiát kapok. Soha rosszabb szcenáriót (ahogy Svájcban ragadt barátom mondaná)! A Ponyvá-t nem tudnék semmihez sem hasonlítani, mert ugye a noire meg a poénok annyira nem kompatibilsek egymással. Most megtudtam, hogy de. S a döbbenet, hogy bár az egész olyasféle hangulattal bír, mintha Károly bácsi két delirium tremens között, a delírumok élményiből írta volna meg a könyvet, amit marhára, de rohadtul nem kedvelek, de ezt most mégis, és nem csakazértis mégis, hanem úgy, magától, önmagáért.

Külön poén, hogy a főhős egy kicsit sem rokonszenves, löttyedt, nagy hasú sokéves balfék, akinek azért mégis drukkolunk, akik körül minimum három bomba testű nőci (illetve, khm, ha belegondolok, csak az egyik hús-vér, a másik kettő, hát, ezmegaz) köröz, nincs kemény ökle, nincsen vas logikája, egyáltalán semmi köze Philip Marlowe-hoz vagy bárkihez, de mégis megoldódnak a dolgok a keze ügyében, vagy inkább körülötte, többnyire az aktív közreműködése nélkül, és legnagyobb megkönnyebbülésére.

A Ponyva: ponyva. Valószínűleg azért ez a címe. De mert tudatosan ponyva, akkor már nem is ponyva. Ahogy nem misztikus-krimi, és nem sci-fi. És semmi se nem, de minden igen. 
De mert ilyen, isszuk a szavait. Öregem, tölts nekem is, de vigyázz, a seregben egyszer öten megittunk hat üveg vodkát, azóta már magától a vodka szótól is fel tud fordulni a gyomrom, szóval inkább ne az…! De csak mértékkel, élvezni akarom a megboldogult Károly bácsi szavait.

Ja, és bakker, és ahogy az értékeléseket nézem, ez a legrosszabb könyve! Lehet, hogy a többinél fog csalódás érni? 
Mondjuk a vége ennek is nagyon gyík, olyan, mintha Karcsi bácsi nem tudta volna hogyan befejezni, de valahogyan be kellett, s hát így. De mondom, ami előtte van, nagyon faja!

4/5

(2017)

Facebook-os képregény-oldalon olvastam, hogy megjelent végre ez a képregény. Mármint nem nekem végre, hanem annak, aki a hírt írta. Mert ő ismerte eredetiben, ahogy én még csak nem is hallottam róla. De a beharangozása csábítóvá tette.

Annak ellenére, hogy nem annyira bírom az emberként beszélő, cselekvő állatokat. Utoljára talán Aesopus-nál és a narniai történeteknél jött be, a Micimackó -t, mint alapot és a Paddington-történeteket nem számolva. Na, jó, még Fésűs Éva meséi beleférnek, „Mert mit adtak nekünk a rómaiak?”-alapon. Tovább nem vagyok hajlandó állat-kérdésben asszociálni!

Szóval emitt a zord-noir macskusz magándetektív, aki üt-vág, mert kicsinálták az egykori, szó szerint macskatestű barátszeretőjét. Aki szebb volt, amíg nem lőtték fejbe. Macskusz-detektívünk nyomoz, néha üt, néha lő, amikor kell, talál is, megoldja a problémát, de nyitva hagy erkölcsi kérdéseket. Legalább egyet. Az egész képregény olyan, mint a Macskafogó-ba oltott Sin City, meg még valami, ami nem jut eszembe… Felülről látjuk a szobát, maximum az ötvenes években, forog a lusta ventilátor, ott a negyvenes magánnyominger, pantalló, feltűrt ingujj, csöpögő izzadtság, Füles-féle flegmatikus beszólásokkal, önnön szarrá verését is higgadtan konstatálva, csöpög odakint az eső, a városban a sötétben osonnak az ember-állatok, szakadnak a blúzok, nyílnak a combok, likadnak a homlokok, dőlnek el a hullák a sikátorokban. Senki nem érzi jól magát, de mindenki tud mindent erről az ocsmány világról, az ocsmány világ ocsmány titkairól, beteg szereplőiről a beteg játékoknak, s aki túl sokat tud, az nem él túl sokáig, ugyebár.

És a Blacksad -ben gyönyörűen van megrajzolva. Részletesen. Részletgazdagon. Hogy sok percet elidőzhetünk egy-egy kép felett, mert megéri. És van benne humor is. Ahogy az előszót jegyző Kondor Vilmos mondja, a állat-szereplők makacsul közhelyesek: a rendőrök: kutyák, a besúgó: patkány, a verőemberek (öööö…): medve és rinocérosz. De MIÉRT macska Blacksad? A távolságtartás, a megközelíthetetlenség? Ki tudja?

Ezzel együtt a történet nem szól nagyot. De összhatás mindenképpen akkora, hogy az ember legalább még egyszer el akarja olvasni, nézegetni akarja, és kíváncsi lesz a folytatásokra. Nagyon.

4,5/5

(2017)

Az esetek döntő töbségében van bennem valami (talán a már sokszor letagadott, de a felsőfokú tanulmányaim kimaradása végett aljasul bennem sunnyuló sznobizus végett) averzió az éppen nagyon divatos könyvekkel szemben. Nem mondom, mert ostobaság, hogy ami nagyon sokaknak tetszik, az biztos, hogy magában hordja (minimum) az értéktelenség csírát, de azért az „Egyél szart! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!”-graffiti mégis csak súlyos igazságot hordoz magában. Ahogy mondani szoktam:lássuk be!

Ha beláttuk, akkor máris nekiveselkedhetünk a könyvmoly történetének. Meglepő fordulattal erre a kötetre is az óbudai piac kis könyvcserélő kosarában akadtam rá. Túl sokat nem tudtam róla, de viszonylag passzív Moly-osként azért volt egy-két összekoccanásunk, legalább annyival tisztában voltam, hogy sokan szeretik. Tehát hazajött velem. Még útközben beleolvastam, és a kezemben is maradt.

Ugyanis a történet első fele pazarul jó. Azt hiszem, mondtam már: szép lassan onnan tudom, hogy egy könyv jó, ha mindenhol, mielőbb olvasni akarom. No, ennek az eleje olyan volt, de nagyon. Persze, hogy, hiszen egy kicsit kiállhatatlan, de szellemes könyvesboltos a főszereplő, akit mindenki csak a neve monogramján A. J-nek szólít. (Kötözködés: ha becenévvé válik, vajon miért marad külön a két betű, miért nem olvad össze egy szóvá?) S A. J. életébe, aki évek óta egyedül él a felesége halállal végződő balesete óta betoppan a Változás.

Szóval a főszereplő jól kitalált, megformált karakter, hamar szimpatikussá válik, ezért még elnézzük neki azt a kevésbé hihetően motivált, de szimpatikus döntés, hogy agglegény életébe egyszer csak ((SPOILER: minden további nélkül befogad egy kétéves gyereket.)). Nem annyira hihető, de kedves. ((SPOILER: Ha mondjuk a saját lánya is meghalt volna a balesetben, hihetőbb lenne a motiváció.))

Aztán persze a dolgok úgy alakulnak, ahogyan kell. Nincs megelepetés, nincsenek nagy fordulatok, nincsen katarzis. 

És az a baj, hogy nincsen. Ugyanis az a helyzet, hogy a cselekményben vannak nagy, sőt nagyon nagy fordulatok, de amíg ((SPOILER: A. J. és Amelie esküvőjéig)) normál tempóban halad a cselekmény, utána olyan, mintha az Egy könvymoly regényes élete című könyv szinopszisát olvasnám. Ugrálunk éveket, itt-ott bevágva egy jelenet, hogy azért legyen valami belső szerkezet, ami előre visz, jó persze, a végén megszólal a „falon függő puska”, ami az elején megjelenik, de minden elkapkodott, hirtelen, légből kapott és semmilyen. De komolyan! Annyira, hogy fontolgattam a sarokba hajítást is. 

Olyan, mintha az írónéni a könyv közepe felé elfárad volna, de mert az eleje jól sikerült, csak befejezte, hátha lesz belőle valami. Nem lett. A színes jellemek kiszürkültek (a rendőrparancsnok a végén már teljesen úgy beszélt, mint az elején A. J.), a cselekmény érdektelenné, erőltetetté vált ((SPOILER: (de komolyan, mennyire erőltetett már az a baleset, amiben Daniel meghal! Tisztára olyan, mint amikor egy kezdő író nem tud mit kezdeni egy feleslegessé vált szereplővel))), a stílus elveszett, összecsapott, legyintéses lesz az egész. 
A könyv legvége meg egyenesen pocsék. Nem az a bajom, hogy nem pozitív a befejezés, hanem az, hogy mindenáron valami üzenet akar befurakodni a történetbe. Ami gyakorlatilag véget ér ((SPOILER: A. J. halálával)), de még erőlködünk egy kicsit, hogy meghatódjunk, s hogy felsóhajthassunk: a könyvek éltek, élnek és élni fognak, és hogy az emberek, akik szeretnek olvasni, tovább viszik a fáklyát, éljenek a kis könyvesboltok, különösen, ha Alice Island-en vannak!

Nagyon-nagyon kár ezért a történetért! Pedig olyan pompásan indult, olyan jók voltak a helyzetkomikumok, a párbeszédek, jól indult a jellemek felépítése, aztán egy pacsmag lett az egészből, hogy a csuda vigye el!

2,5/5

(2017)

Az a baj, hogy ez a könyv nem jó. Pedig nagyon akartam, hogy az legyen. Hogy legalább a nyomába érjen a zseniális első résznek, hogy kiegészítse, folytassa azt, kerekítse, továbbvigye a történetet.

(Fontos figyelmeztetés: senki el ne higyje a fülszöveg kijelentését, hogy Az ősi lovagi jel önmagában is kerek egész, ez nem igaz. Aki az első kötet ismerete nélkül feszül neki, egy hangot sem fog érteni, annyira az elsőre épül ez a második rész!)

Igen, történet. Nos, az éppen ebben a kötetben nincsen. Megkedvelt főszereplőinkkel, akik a vak madarak körül sertepertéltek az első részben, gyakorlatilag nem történik semmi. De komolyan semmi. Na, jó,az elején még csak-csak egy iciripiciri, meg a közepén az Amazonaszos turné, de a többi egy szétcincált, elnyújtott, nekem valószínűtlen, de főleg érdektelen hipotézis-halmaz, amit a szereplők rágnak, cincálnak, szétnyújtva egy könyvnyi terjedelemre.

És az a baj, hogy ennyi. Ehhez képest nem tudott lázba hoznia végső hipotézis, hogy a Marson már vannak emberek, a vikingek utódai, akiket egykor magukkal vittek az űrből nálunk leszállt idegenek, és akik most a Mars földrajzával, az abból kialakított ősi lovagi jellel üzennek nekünk, hogy igen, ott vannak. Valamikor azért el fogom olvasni a harmadik részt. De már nem akkora elánú érdeklődéssel.

Azt viszont, igen, most is megállapítom, hogy a könyv tipográfiája, képszerkesztése, fiktív dokumentáltsága most is zseniális, most is sokat nevettem és csodálkoztam a leleményességén. Bár ezt, ugye, az első részből már ismertem, még most is szórakoztatott.

2/5

(2017)

Most tömör leszek. Azt hiszem.

Le kellen törni annak a kezét, aki ezt a könyvet tervezte, de bizony és nagyon! Ugyancsak kellett erőlködnie, hogy olyan betűtípust és bekezdés-formátumot válasszon, ami majdnem tökéletesen olvashatatlanná teszi a végeredményt! Mert azért el kell ismernünk: egy olyan betűtípus, amelyik alapból olyan, mintha kurzív lenne, oldalakon, a könyv háromnegyedén át középre zárt bekezdésekkel, nem semmi tipográfia balfékség!

Egyfelől ezért voltam képtelen végig olvasni ezt a könyvnek csúfolt borzalmat. (A borítóról szó se essék, annyi hihetetlenül dilettáns. De tényleg nem is beszélek róla, nézzetek rá, és megálltok fejlődésben, még a fű sem nő tőle!)

De azért sem tudtam végigolvasni, mert bármennyire érdekes a téma, nos, 100+4 manipulációs recepten átrágni magunkat: teljesítmény. Mondj vissza tizet! Nem azt mondom, hogy fonalat veszítettem, de azt igen, hogy nem tudom visszaidézni, amit olvastam. Ez mondjuk elsősorban az én problémám, ahogyan az is, hogy egy idő után már nem érdekelt az újabb recept, mert olyan érzésem lett, hogy tök mindegy mit olvasok, úgy sem fogok emlékezni sem magára a receptre, sem az ellenszerére (ami ügyes megoldással minden recept alatt megtalálható). Tehát olyan végtelenül mindegy, elolvasom-e a könyvet vagy sem. Marad a józan paraszti…

De mindemellett becsülöm Kenyeres Attila Zoltánt, mert nagyon becsületes, okos munkát végzett annak érdekében, hogy mindenki leszűrje a tanulságot: becsületes, elfogulatlan sajtó úgy sincsen. 

Tévét eddig sem néztem, a híreket meg elolvasom innen is, onnan is (na, jó, ez csak jól hangzik, de nem igaz, annyi időm nincsen, és annyira nem is érdekel), az interneten, és megállok valahol félúton az érzéseim, blikkjeim szerint a személyes állásfoglalással. Nem azért, mert középen lenni jó, vagy demokratikus, nem, nem az, ez csak sugalmány, hanem azért, mert nem tudok szélsőséges lenni, gyárilag nem így vagyok bekötve.

2,5/5

(2017)

A Facebookon gyorsan megkerestem a volt általános iskolai osztálytársaim közül jó néhányat, hátha a kollektív tudatból felmerül az irodalmi dezsavűm eredete, de semmi használható válasz nem jött. 
Úgy fest, egy párhuzamos valóságban volt közöm ehhez a könyvhöz.

Viszont a varázs akkora volt, hogy a könyv azonnal jött velem a Könyvmegállóból. És szorongattam egész úton.

Pedig benne van minden, ami miatt nem kellene szeretnem. Nincs igazából kerek történet, van benne indokolatlanul megjelenő, beszélő, lekvárt főző Madárijesztő, ugyanilyen minden indok nélküli Róka, filozofikus Hóember, kedves Boszorkány, mogorva Öregember, meg persze a Fiú. S még ez sem riasztott el, pedig amikor a fiú szó nagybetűvel van, az ugye, egyértelműen az Isten Fiát jelzi. No, itt nem. De persze, ha belegondolok, ennek sincsenek szülei a jelenben, nem tudni honnan, miért jött…

Valójában még konkrét cselekménye sincsen a könyvnek. Történnek benne események, néha nevetünk, néha meghatódunk, néha kicsit izgulunk, de olyan átfogó, mindennek értelmet adó esemény-gyöngysor nincsen.

Ennek ellenére, amikor olvassuk ezt a pasztell-lírát, semmi hiányérzetünk nincsen. Valahogy úgy kell lennie a dolgoknak, ahogyan ott vannak. S jut eszünkbe számtalan szebbnél szebb történet a Kis Hercegről, meg valami Ózról, meg még eszünkbe férkőzik az Édentől keletre is, meg kinek-kinek mi, az irodalmi szocializációjától függőn, de ennek semmi jelentősége.

Mert a lényeg az, hogy… de nem ám ilyen hullaszürke közhelyesen, ahogy most mondom, szóval az, hogy legyen közünk egymáshoz, a természethez, és legyünk valahol, otthon a világban, mert ha nem vagyunk a helyünkön, akkor helytelenek vagyunk. Na, ez meg coelho-s lett…

Eh, attól tartok, nem tudom elmondani. Pedig mocsokul szeretnék mindenkinek kedvet csinálni hozzá, mert egyfelől nagyon kevesen olvasták, másfelől mert a kevés olvasás nagyon méltatlan ehhez a könyvecskéhez.

S az az utolsó, nem azonnal értelmezhető, érthető befejező jelenet, no, az valami, de nagyon valami…! Ahogy… És csak érzékeltetve, finoman utalva.

De törni kell magatokat a könyv után, mert égen-földön se… Ez rossz hír. De a könyvek, amiknek kell, úgyis megtalálnak mindenkit.

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

Óbuda, Könyvmegállós szekrény, ránézés, megszeretés. Amiben minden bizonnyal nagy szerepe volt a grafikáknak, amiket Várnai György követett el. Egyik kedvenc karikaturistám volt, a rajzai jókedvűek, játékosak, vidámak.

A könyvet itt, a Moly-on senki sem olvasta. Ez meglepetés volt, nem is értem…

Kürti András az egykori Ludas Matyi írója volt. Annak a régi, jópofa Ludas Matyinak, amit gyerekkoromban lapozgathattam. 

Kezdetnek nem rossz, de aztán a tartalom még nagyobb meglepetés volt. 
Összességében ugyanis elmondható, hogy Kürti egyfelől tud és szeret írni. S hogy minden bizonnyal alapvetően jókedvű pasas lehetett. Másfelől amiket ír, azoknak még mondanivalója is van. Ha akarom soványka, ha akarom bátran társadalom-kritikus. Mert azért ne feledjük, a könyv 1974-ben jelent meg, így ami ma nem mond semmit vagy keveset mond, az akkor egészen máshogyan szólhatott.*

A vékony, kézbe illő, kellemes megjelenésű könyvecske, négy kisregényt és egy novellát tartalmaz. A borító derűs, felkelti a figyelmet (különösen, ha valaki, mint én, kedveli Várnai rajzait). Egy baj van csak vele: nem adja vissza a könyv tartalmát. De egyáltalán. Mert, lássuk csak, apéldául a nyitó két novella, a Csókol: Renate és a Látogató a Kopasz-hegyen : sci-fi. Vagyis inkább sci-fi paródia. A címadó darab briliáns. Elsősorban az 1984 juthat róla eszünkbe, csak persze egy sokkal könnyedebb, derűsebb megközelítésben, és meglepő technikai jóslatokkal (hiszen ne feledjük, ’74-es könyvet olvasunk!). A befejezés a kisregény elejéhez, felépítéséhez képest nekem túl elnagyolt volt, de azért jót mosolyogtam rajta.

A második kisregényről, Látogató a Kopasz-hegyen -ről a Napoleon Boulevard zseniális darabja a Szállj el a hülye űrhajóddal! jutott eszembe.

Senki sem erőltette nagyon, 
elég volt az ablakon 
csak úgy távolról 
be-bekopogtatni egy-egy kővel.

– Hé, odabent, ha érted, 
úgy aggódunk érted: 
még a végén eltalálunk, 
s itt maradsz végleg! **

Mennyire mérjük fel egy-egy dolog jelentőségét, mit jelent a mindennapi törtetésben, tülekedésben egy-egy esemény, túllátunk-e a pillanatnyi érdeken, célokon? Nagyjából erről szól a kisregény, nem, nem ennyire magasztos, fennkölt, olvasás közben nagyon jókat derülünk, és még el is gondolkodunk: ha rajtunk múlna, mit üzennénk a galaxis lakóinak a Földről, ha három perc állna a rendelkezésünkre?

A könyv második fele, további két kisregény, illetve egy novella elszakad a sci-fi műfajától, de abszurd, ötletes mindhárom darab: mit kezdhet a művészetek városában valaki, aki csupán közönségnek jó, hogyan forgácsolódna apró darabokra egy tünemény sporttehetség gondozása, ha ő maga kézbe nem venné a dolgokat, illetve hogyan oldható meg egy csodaszemüveggel egy vállalat esetében a dolgozók alkalmasságának a kérdése. Érdekes, mulatságos felvetések, jó kidolgozások, komolyan. Kürti András csupán befejezni nem tud. Valahogy úgy jár, mint Lucky Luke: hatalmas csinnadrattával eljut a végső megoldásig, aztán az ünneplés elől rendszeresen eltűnik. Kürti is felvezet, tárgyal, majd jó ötlettel, de kurtán-furcsán, kis ívben lezárja a történeteket. Holott azok megérdemelnék a ráérősebb elvarrásokat is. Valamint: az utolsó történet, a Zöld fejekkiszámítható, nagy meglepetést nem nyújt, de azért az ember nem teszi le, végigvigyorogja.

A napokban láttuk A kard című mulatságos, nyomasztó magyar filmet, Haumann Péterrel a főszerepben. Valamiért Kürti könyvének a hangulata, mondanivalója nekem teljesen szinkron a filmmel: hiába nagy dolgok, nagy eszmék, nagy célok, az uralkodó eszme, a társadalom, a háttérben mindig ott levő politika, a lélektelen adminisztráció, a törtetés, a képmutatás kényszerítő ereje képes bármi nagyot, magasztosat, felemelőt, nagyszerűt tönkretenni.

S miközben ezzel szembesülünk, ez tudatosul, ezt átismételjük, közben nagyon jól szórakozunk mindkét esetben.

* Tegnap láttuk szerelmetesfeleségtársammal az Egy fiúnak a fele című 1944-es magyar filmet. A másság, a kirekesztés ellen szóló film volt, az elején egy felirattal, hogy a készítésekor betiltották. Holott csak annyit mond, hogy alapvetőn, pusztán a születés végett nincsen különbség ember és ember között. Na, de mindez 1944-ben egészen mást mondott! Egyébként érdemes megnézni, kedves, vidám darab! 
** Nézd meg, hallgasd meg, pazar! https://www.youtube.com/watch…

3,5/5

(2017)

Én Lucky Luke és képregényeinek a feltétlen híve vagyok. Még akkor is, ha az eredeti szerzőpárosnak, Morris-nak és Goscinny-nak semmi vagy csak fele köze van a történethez. Eddig kapituláltam minden füzet előtt. Most nem. Majdnem egy merő elutasítás vagyok. Nem Morris & Goscinny követte el a füzetet, hanem Achdé (D'Aprés) & Jul (Morris; rokon?).

Úgy indul a történet, mintha csak egy Sherlock Holmes sztorit olvasnék. Vagy bármi XIX. századit, maximum a XX. század elejéről egy titokzatos, misztikus történetecskét. 

S bármilyen kis vékonyka, könyvjelzőnyi a könyv, valahogy mégsem lett haladós. Annak ellenére nem, hogy szívemszotty az alaphelyzet: zárt térbe kevesen összezárva, bárki lehet bármi, tíz kicsi orosz valahol a hegyek között egy fogadóban, holttesttel, hátborzongató eseményekkel.

Szóval voltaképpen működhetne minden, de mégsem teszi ezt igazán. Lassan haladtam vele, majdnem egy hétig olvastam, félbehagyni nem volt szívem, talán mert még mindig itt bujdokol bennem némi sznobéria, ez meg mégis csak a Sztrugackij-tesók regénye, ugyebár. De tartok tőle, hogy ha nem tudtam volna, hogy az övék, akkor nem olvasom végig.

Amit nagyon nem tettem volna jól. 
Mert az utolsó harmadban, amikor kiderül, kicsoda is a micsoda, hogyan élhet (?), aki meghalt (?), ki tud mit kiről és miről, s nos akkor viszont nagyon érdekessé válik a történet.

Mostanság több találkozásom volt a törvénnyel és a joggal, személyesen is, kedves ismerősök kapcsán is. Eljutottam oda, hogy a rádöbbentem, amit soha nem hittem volna, a jognak semmi, de semmi köze nincsen sem az objektivitáshoz, sem a kauzalitáshoz. Sokkal inkább eszköz arra, hogy álcája legyen annak, hogy itt objektivitás, kauzalitás és igazságosság folyik, hogy úgy fessen, emberség van, humanitás van. A jogállam ennek a látszat-valóságnak az álcája, egy hivatkozási forma a törvény és az igazságszolgáltatás tehetetlenségére, szubjektivitására, és sokszor gonoszságára. Egyébként már az igazságszolgáltatás név is hazugság. Több jogász ismerősöm kifejtette, hogy az igazságról szó nincsen, nem tudják, mi az, honnan is tudhatnák, maximum jogot lehet szolgáltatni, majd kiderült, hogy ez is nagyon plasztikus valami, mert jobbáar saját farkába harap a kígyó, és a jog értelmezése nem sokkal több a verselemzésnél, amikor ki kell találni, mire is gondolt a költő, amikor lila metaforákkal jellemez valamit. Mert mit mondhat valaki, akit megvádoltak valamivel, kilenc hónapig a törvényre hivatkozva szívatják őt a jog emberei, bíró, ügyész egyaránt, majd kilenc hónapi múlva akad egy Ember, aki végig is olvassa a papírokat, és néz nagyot, hogy de hiszen ez az ember nem is csinált semmit, lépjünk már érte! S amikor ez az ember megkérdezi az ügyvédjét, hogy akkor most már vége lesz, ugye, akkor még mindig csak azt a választ kapja, hogy ki tudja, milyen bugyi lesz a bírón, és hogy előző este lesz-e orgazmusa (mer’ ugye, aki otthon nem, az a munkahelyén másokat, ahogyan a mondás tartja). Szóval a jogszolgáltatás is egyfajta orosz rulett, ki dob a sors az életünk felett intézkedni? Ha Ember, szerencsénk van, ha rosszindulatú, fáradt vagy figyelmetlen, esetleg megy minden a levesbe… 
Szóval a törvényben és a jogban sem hiszek már. „Valahogy mindig az a tévedés / Amiben olyan nagyon hiszel!”*

És akkor az úgy van, hogy a fenti NBLD-szöveg idézet tökéletesen igaz a Sztrugackij tesók könyvére is. Mert ugye adva van az említett zárt térben összezárt néhány ember, adva van egy holttest, majd még egy, ((SPOILER: de már itt meg kell állni, mert a még egyről kiderül, hogy dehogyis, nem is holt csak teljesen az volt néhány órával ezelőtt, majd az első állapotáról is lehetne vitatkozni, mert feltétlenül halott-e, aki pusztán nem ad életjeleket? Innen már érdekes, nem? De ez még nem fedi le a NBLD-szöveget. A könyv egyes szám első személyű elbeszélője, a rendőr, aki teljesen tiszta lelkiismerettel nyomoz, aki mindent megtesz, aki a kauzalitásra és a törvényre hivatkozva rakosgatja teljesen rosszul össze a mozaikokat, és aki végül mindent brutálisan tönkre tesz, nos rá már igaz Erdész Róbert szövege: tévedés az irány, amelyikből érkezik, és amiben az utolsó zsigeréig hisz. De honnan s tudhatná, miből is sejthetné, miért is gondolná? S mert egyik sem elvárható, ő, a rend őre, olyan brutálisat téved, mint talán senki az emberiség történetében.)) S erről nem tudott nem eszembe jutni egy csomó, mostanság a jog látókörébe, hálójába tévedt önmagunk, ismerősünk, akiknek nem a jog, nem a rend, nem a törvény, nem az igazság, segített, hanem emberek, akiknek volt józan eszük, akik hallgattak a lelkiismeretükre, a szívük szavára, s csak mellesleg voltak a jog és a törvény emberei. 
S persze, gondolhatunk arra is a Halott Alpinistához címzett fogadó történetét olvasva, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Jelen esetben a rend, a törvény és a jog jószándékával, és még csak gonosznak sem kell lenni hozzá, hogy ezekkel irgalmatlant pusztítson valaki. ((SPOILER: Ahogy a rendőr, mondom, ebben a könyvben.))

S emígyen végül teljesen elégedetten csuktam be ezt a XIX. század végi, XX. század elejinek induló, de végül kőkeményen sci-fi-ben kikötő történetet. Azzal a biztos tudattal, hogy érdemes volt elolvasni, s hogy bizony, meg kellene szerezni az új fordítást is.

* Napoleon Boulevard: Zombik vagyunk; https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2017)

Érdekesek ezek a Sztrugackij tesók, pontosabban érdekesek a könyveik. Egyik sem lett a kedvencem, nem ragadott torkon, nem tepert le, nem tetette le velem a petéimet, nem ájultam el tőlük és semmi szuperlatívusz. De itt sorakozik jó pár a polcomon, tervben van a hiányzók, sőt a teljesebb kiadások beszerzése is. Talán mert olyan jó kis oroszok. Talán mert olyan jó kis orosz sci-fi-ket írnak. Talán mert Sztrugackijok következetesen és rendületlenül.

S valamit el kell most mondanom: eddig, bár gyűlnek a könyveik a polcomon, minden könyvük után fanyalogtam valamiért. Sőt, főművük, a Sztalker számomra megfejthetetlen és érthetetlen bármilyen formában. (Nagyon érdekes, hogy az első Metagalaktika megjelenésekor, gyerekként olvasva is, akkor Piknik az árokparton címen (1), megmaradt bennem mind a kisregény, mind a szerzők neve. De akkor sem tetszett, csak mégis.) Nem tudnám azt mondani, hogy ABSZ regényinek, novelláinak a stílusát ezer közül is megismerném, ahogy mondjuk Vonnegut vagy Pratchett stílusa megismerhető. Azt sem mondanám, hogy a történetvezetése, a szereplők mozgatása is olyan, mint PKD (2) írásaiban: senki más nem tudná, vagy ha de, akkor sem csinálná így. Ugyan az a klasszikus, „ezcsakoroszlehet”-feeling meg van, de ezen belül, önmagából a szövegből nem biztos, hogy lokalizálnék ABSZ-re. 

És mégis… És valahogy ez a „mégis” a lényeg.

A Lakott sziget után nem fanyalgok. Egyáltalán. A belőle készült filmet évekkel ezelőtt láttam, és igazán tetszett.(3) S volt valami külön kellemesen borzongató abban, hogy nem szinkronizált, csupán feliratos verzióban létezik a film. (Valami érthetetlen okból máig nem mutatták be nálunk.) Nem szoktak ennyire bennem maradni filmek, sőt, túl könnyen felejtek. De ez mégis itt ragadt. Annyira hatott mindennel, hogy bár többször kézbe vettem a hatására nagyon gyorsan beszerzett könyvet, valahogy soha nem jutottam a végéig. Pedig voltaképpen a film nagyon hű leképzése a regénynek. 

Anélkül, hogy tartalmat írnék: néha megdöbbenek, hogy abban az átkoz, lelkiismeret nyúzó és dögletes kompromisszumokra épülő, kényszerítő rendszerben, amikor kötelező volt mindennel egyetérteni, és szeretni kellett azokat, akik köteleztek (4), mégis döbbenetes művek jelentek meg nyomtatásban és filmvásznon is. (Miközben persze mennyit indexre tett a politika és az őt kiszolgáló hivatalos kultúra. A Lakott sziget Szovjetunió-beli betiltásában és magyarországi meg nem jelenésében semmi meglepő nincsen. A könyv egy ((SPOILER: atomháború utáni disztopia, ahol a hatalom képviselői agymosással, fegyverrel, erőszakkal kényszerítik rá akaratukat a népre, miközben hivatalos ellenségképet kreálnak, háborút is viselnek a kreált ellenség ellen, s miközben a nép nyomorog, szellemileg és testileg egyaránt, a vezetők egymással marakodva, félve a másiktól, az intrikáktól, jól élnek a Papa [ez is micsoda találó megnevezés: Papa, aki gondoskodik az övéiről, szereti őket, akihez védelemért futhatnak; úgy fest, Szrtugackijék csak lemásolták a valóságot] vezetése alatt.))

Ebbe a világba csöppen a Földről űrhajókázó Makszim Krammerer, az alig húszéves fiatalember. Aki, miután lassan megérti, mi is a dörgés a lakott szigeten, a kezébe akarja venni a dolgok rendbe tételét. Makszim különleges tulajdonságokkal is bír a lakott sziget lakóihoz képest. A történet Makszim története. Voltaképpen. Ha akarjuk rendszerkritika. Illetve, ha nem akarjuk, akkor is. Voltaképpen akár aktualizálható rendszerkritika is (5). Meg kiáltás, hogy: emberek birkák vagytok. Meg elismerése annak, hogy de voltaképpen nem tehettek róla, még a birkaságotok is csupán emberi mivoltotokból fakad, önerőből nem is fogtok kitörni soha, hiszen nincsen hatalmatokban kitörni. Meg szól arról is, hogy minden rendszer megteremti a maga egyensúlyát, amit kívülről csak nagyon óvatosan, nagyon körültekintőn szabad csak megbolygatni, mivel a bolygatás talán nagyobb tragédiát eredményez, mint a bolygatástalanság. Meg szól arról, hogy micsoda felelőssége van annak, akinek hatalma van, meg annak, akinek lehetősége van bolygatni. Meg szól arról is, hogy aki sokak szemében ellenség, az minden bizonnyal maga is csak áldozat, és hogy a másság csak állapot, nem értékmérő. (Ez manapság divatos úgyis, bár szerintem nem egy az egyben átvihető a regényből a valóságra való vonatkoztatás, de legyünk nagylelkűek, simán belemagyarázható.) Meg szól elsősorban arról, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Meg és meg és meg szól sok mindenről. Meg van ám jellem-visszafejlődés is, hiszen Makszimnak rá kell arra döbbennie, hogy könnyű egy olyan társadalomban mosolyogva pozitív értékeket közvetíteni, amelyik visszamosoly, és ugyanazokat az értékeket tartja értéknek, és ez a felismerés bizony kibillenti főhősünket is az egyensúlyából, és a kibillenés alkalmazkodást eredménye, ((SPOILER: jellem-visszafejlődés is, hiszen Makszimnak rá kell arra döbbennie, hogy könnyű egy olyan társadalomban mosolyogva pozitív értékeket közvetíteni, amelyik visszamosoly, és ugyanazokat az értékeket tartja értéknek, és ez a felismerés bizony kibillenti főhősünket is az egyensúlyából, és a kibillenés alkalmazkodást eredményez.)) Meg ABSZ a végén csavar egyet a történeten, és az ember csak les ki a fejéből, hogy ami addig tökéletesen egyértelmű volt, akkor most mégsem az, és ami a legnagyobb gyűlöletet kiváltotta, mégsem teljesen a sötétség eszköze, vagy mi van? Meg jól ír, ABSZ, na! Meg kalandregénynek sem semmi, amit olvasunk. Szóval, mondom újra, nagyon sok minden ez a történet.

De elsősorban egy pompás regény.

(1) És nem is. Egy kritika döbbentett rá, hogy a Metagalaktikában Piknik a senki földjén címmel jelent meg egy kivonat a kisregényből. Egyébként az egyik legjobb kritikát itt olvastam a könyvről: http://www.prozanostra.com/iras/ujra-es-ujra-zonaban-b-… 
(2) Philip K. Dick 
(3) Itt például megnézető: https://www.youtube.com/watch… 
(4) A magam részéről, bár természetesen vannak teljesen érthető elemei az érveléseknek, nagyon sokszor érthetetlenül állok ennek a rendszernek a visszasírása előtt. Aki megöl, azt is ölelnéd… De ebbe inkább most ne menjünk bele, jó? 
(5) Egy barátom osztotta meg a Facebook-on az alábbi videót. Mivel éppen olvastam a Lakott sziget-et, nem tudtam nem párhuzamot találni a kis filmecske és az olvasmányom között. A link: https://www.facebook.com/laszlo.palfalvi.75/posts/29102…

4,5/5

(2017)

Sinkovits Imre, a Tizedes. Meg Bódi Vencel. Meg Tót, a tűzoltóparancsnok. Meg Ónodi 2, a két félidős pokolból. Meg ezer és ezer szerep. 

És az az orgánum, egek, micsoda hang! Derű és nyugalom. Humor és méltóság. Ha kell pápa, ha kell pesti vagány, ha kell értelmiségi, ha kell, melós a sokból, ha kell német tiszt a XIX. vagy éppen Gestapo-s a XX.. századból. Sinkovits mindent el tudott játszani. Mindent. S minden jól állt neki. (Nem negatív összehasonlítás, csak a tipizálás miatt: a könyvben említ valaki, hogy a másik zsenit, Darvas Ivánt nem tudjuk elképzelni a Csepel Vas- és Fémművek öntőmunkásának, ez be kell látnunk. Darvast értelmiséginek szeretjük, így hajolunk meg a zsenialitása előtt. De nem csak egyszer.)

Sinkovits, aki magyar színész volt. Ezzel minden bizonnyal sokak nem tetszését is magára vonja, mert a magyar nem trendi, manapság kozmopolitának illik lenni. De a magyar nem jelent egyet azzal, hogy „fotózkodik a turulszárny alatt”*. A magyar azt jelenti, hogy nemzetben gondolkodik. Sinkovits magyar színész, művész volt. Egy nagy színészgeneráció egyik óriása.

Nem tudom elképzelni, hogy akadna bárki, aki ne kedvelné, aki ne kedvelte volna őt.

Ez a könyv (és több se) a halála után készült, 2001-ben. (Valóban elképesztő, hogy előtte se, azóta se másik, és ebben nagyon szeretnék tévedni!) Szedett-vedett könyv, abban az érelemben, hogy több szerzős, nem pedig egyetlen koncepció által felfűzött gyöngysor. Kapunk egy kétoldalas életrajzot, legkiemelkedőbb színházi szerepeinek sorát, majd a filmográfiáját, rövidebb-hosszabb kis értékelésecskékkel, majd interjút a feleségével, Gombos Katalinnal, a fiával Sinkovits Vitai Andrással, a lányával, Sinkovits Mariannenal, a testvérével Sinkó Lászlóval és néhány írás Sinkovits Imréről a csodatollú Sütő Andrástól.

Sok ez vagy kevés? Egy hosszú, gazdag pályát háromszáz oldalon áttekinteni szinte lehetetlen feladat. Ha ilyen szedett-vedett a könyv, akkor még inkább. De ez a könyv mégis egyben van. A koncepció világos. Nem életrajzot olvasunk, hanem nemzetünk egyik legnagyobb színészének a pályáját tekintjük át. És áttekintjük. Érdekesen, méltón. A végén még megkapjuk a legfontosabb színházi szerepeinek a listáját és egy teljes filmográfiát is. (Ha már: tévéfilmjei is megértek volna egy misét, úgy gondolom!) S a terjedelemhez, formátumhoz képest bőséges fotóanyagot is. Szóval egyértelműen tetszett a könyv, s ki is jegyeztem magamnak jó néhány megnézendő filmet, amelynek ő volt a fő- vagy főbb szereplője.

Az a másik, teljességre törekvő könyv pedig, reméljük, egyszer csak megjelenik róla!

* https://www.youtube.com/watch… ; 1:37-nél hallható

4/5

(2017)

Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. Abban a tudatban éltem hétéves koromig, hogy meg fog halni. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Leukémiás volt. Akkoriban ez még nem volt gyógyítható. A velem való terhessége termelte ki a betegséget a szervezetében.

3/5

(2017)