Az esetek döntő töbségében van bennem valami (talán a már sokszor letagadott, de a felsőfokú tanulmányaim kimaradása végett aljasul bennem sunnyuló sznobizus végett) averzió az éppen nagyon divatos könyvekkel szemben. Nem mondom, mert ostobaság, hogy ami nagyon sokaknak tetszik, az biztos, hogy magában hordja (minimum) az értéktelenség csírát, de azért az „Egyél szart! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!”-graffiti mégis csak súlyos igazságot hordoz magában. Ahogy mondani szoktam:lássuk be!
Ha beláttuk, akkor máris nekiveselkedhetünk a könyvmoly történetének. Meglepő fordulattal erre a kötetre is az óbudai piac kis könyvcserélő kosarában akadtam rá. Túl sokat nem tudtam róla, de viszonylag passzív Moly-osként azért volt egy-két összekoccanásunk, legalább annyival tisztában voltam, hogy sokan szeretik. Tehát hazajött velem. Még útközben beleolvastam, és a kezemben is maradt.
Ugyanis a történet első fele pazarul jó. Azt hiszem, mondtam már: szép lassan onnan tudom, hogy egy könyv jó, ha mindenhol, mielőbb olvasni akarom. No, ennek az eleje olyan volt, de nagyon. Persze, hogy, hiszen egy kicsit kiállhatatlan, de szellemes könyvesboltos a főszereplő, akit mindenki csak a neve monogramján A. J-nek szólít. (Kötözködés: ha becenévvé válik, vajon miért marad külön a két betű, miért nem olvad össze egy szóvá?) S A. J. életébe, aki évek óta egyedül él a felesége halállal végződő balesete óta betoppan a Változás.
Szóval a főszereplő jól kitalált, megformált karakter, hamar szimpatikussá válik, ezért még elnézzük neki azt a kevésbé hihetően motivált, de szimpatikus döntés, hogy agglegény életébe egyszer csak ((SPOILER: minden további nélkül befogad egy kétéves gyereket.)). Nem annyira hihető, de kedves. ((SPOILER: Ha mondjuk a saját lánya is meghalt volna a balesetben, hihetőbb lenne a motiváció.))
Aztán persze a dolgok úgy alakulnak, ahogyan kell. Nincs megelepetés, nincsenek nagy fordulatok, nincsen katarzis.
És az a baj, hogy nincsen. Ugyanis az a helyzet, hogy a cselekményben vannak nagy, sőt nagyon nagy fordulatok, de amíg ((SPOILER: A. J. és Amelie esküvőjéig)) normál tempóban halad a cselekmény, utána olyan, mintha az Egy könvymoly regényes élete című könyv szinopszisát olvasnám. Ugrálunk éveket, itt-ott bevágva egy jelenet, hogy azért legyen valami belső szerkezet, ami előre visz, jó persze, a végén megszólal a „falon függő puska”, ami az elején megjelenik, de minden elkapkodott, hirtelen, légből kapott és semmilyen. De komolyan! Annyira, hogy fontolgattam a sarokba hajítást is.
Olyan, mintha az írónéni a könyv közepe felé elfárad volna, de mert az eleje jól sikerült, csak befejezte, hátha lesz belőle valami. Nem lett. A színes jellemek kiszürkültek (a rendőrparancsnok a végén már teljesen úgy beszélt, mint az elején A. J.), a cselekmény érdektelenné, erőltetetté vált ((SPOILER: (de komolyan, mennyire erőltetett már az a baleset, amiben Daniel meghal! Tisztára olyan, mint amikor egy kezdő író nem tud mit kezdeni egy feleslegessé vált szereplővel))), a stílus elveszett, összecsapott, legyintéses lesz az egész.
A könyv legvége meg egyenesen pocsék. Nem az a bajom, hogy nem pozitív a befejezés, hanem az, hogy mindenáron valami üzenet akar befurakodni a történetbe. Ami gyakorlatilag véget ér ((SPOILER: A. J. halálával)), de még erőlködünk egy kicsit, hogy meghatódjunk, s hogy felsóhajthassunk: a könyvek éltek, élnek és élni fognak, és hogy az emberek, akik szeretnek olvasni, tovább viszik a fáklyát, éljenek a kis könyvesboltok, különösen, ha Alice Island-en vannak!
Nagyon-nagyon kár ezért a történetért! Pedig olyan pompásan indult, olyan jók voltak a helyzetkomikumok, a párbeszédek, jól indult a jellemek felépítése, aztán egy pacsmag lett az egészből, hogy a csuda vigye el!
2,5/5
(2017)
