Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Jack Ketchum: A szomszéd lány

2018. augusztus 25. - Mohácsi Zoltán

ketchum_a_szomszed_lany.jpgÜldöztem már embert pusztán a mássága miatt. Zúztam már össze másnak a végtagját. Törtem már el kezet is. És… öltem már. Sőt gyilkoltattam is.

Igaz, egyiket sem élveztem igazán. Illetve a másság miatti üldözést egy kicsit. Hm… Voltaképpen az ölést, az öletést igazán.

P. Tamásnak szaga volt. És ette a saját fikáját. Egyszer, akkor éppen ok nélkül, egy késő tavaszi alkonyatban úgy öten, kb. hatodikosok lehetünk, nekieredtünk és üldözőbe vettük Tamást. Futott, mint a nyúl. Előlünk futott. Elfutott a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mellett, szinte átugrott az úttesten, elfutott a Vöröskereszt 14. előtt és a Kórház 9. felé vette az irányt. A két ház között játszótér volt már akkor is, csak még nem volt bekerítve. Ötünk közül, az üldözők közül Pipi volt a legfürgébb, ott nyargalt szorosan Tamás nyomában. 
– Kapd el, kapd el, nehogy meglógjon! 
Trappoltunk, mint a megvadult lovak, Tamás pedig az életéért futott. Pipi a Kórház 9. árkádja alatt érte utol, és mivel ő velem ellentétben jól is focizott, futás közben is tudott mit kezdeni a lábaival. Tamás akkorát zakózott, mint egy ház. Még akkor sem tápászkodott fel, amikor a többi üldöző is beérte. A földön fekvő emberben már nem volt semmi érdekes, kicsit körbe álltuk, néztük, de senki nem szólt semmit és a spontán támadt üldözés ott nyomban véget is ért.

K. Attila ujját egy ajtónyílással zúztam pépesre. A szó szoros értelmében. Az általános suli, az áldott Harrer vécéjében voltam, brunyáltam. Amikor végeztem, kezet mostam és menni akartam kifelé. Két valaki ott ökörködött az ajtóval: az egyik kívülről, a másik belülről nyomta. Nem tudtam kimenni. Egy idő után türelmetlen lettem, és belülről neki ugrottam az ajtónak, hátha a lendület segít. Segített. De Attila, ki tudja miért, a jobb keze hüvelykujját éppen betette az ajtórésbe, Én meg ugrottam, az ajtó engedett, és Attila ujja is: a körme ott azon nyomban leesett és valami gusztustalan, sárgás izé folyt belőle. Tavaly tudtam meg, egy sokadik-sokadik osztálytalálkozón, hogy Attila soha nem haragudott rám emiatt.

V. Gyuszika karjának az eltörése még egyszerűbb volt. Rajtam görkorcsolya volt, ő meg egy bringa csomagtartóján ült, és mellettem elhúzva valamit beszólt. Nekilódultam, hogy utolérjem. Utolértem, elkaptam a karját, de nem voltam olyan gyors, mint a bringa, az ment tovább, én meg fogtam Gyuszika karját, s ezzel lerántottam a csomagtartóról. Olyan szerencsétlenül esett a beton kézilabda pályára, hogy azonnal tört az alkarja. Igaz, ő mindig olyan kis szerencsétlen volt, a csalánbokorba is egy szál fürdőgatyában tudott bezakózni…

A gyilkosság, amit elkövettem, kíváncsiságból történt. Pipivel, akinek a becsületes neve akkoriban még Lóka volt, találtunk egy jól megtermett keresztespókot. Pár perccel később meg egy hozzá illő súlycsoportú darázspókot. Egymás felé tereltük őket, de nem bántotta egyik sem a másikat. Kitartóan próbálkoztunk. Addig-addig b@sztattuk őket, míg megunták, és egymásnak estek. Rövid küzdelem volt: a keresztespók megmerevedett, a darázspók hatalmas potroha pedig szinte szétrobbant.

S ezen kívül, igen, ma már tudom, hogy ennél nagyobb bűn jóformán nincsen, felnőttként ütöttem meg gyereket is, visszaélve a helyzeti előnyömmel és az erőfölényemmel. S tudom, ma már az atyai segges is bántalmazás (szopja is az egész világ a következményét), de én elkövettem mindkét saját és a lízingelt gyermekemmel szemben is. Sőt, volt, hogy amikor a barátom fia spontán, tényleg minden ok nélkül a hasamba mart, reflex-szerűen felpofoztam. („Miért kapta?” – kérdezte az anyja. Elmondtam. „Csak ekkorát kapott?” – kérdezte az anyja. Na, vihetik őt is a rendőrök!)

Ahogy nagyon-nagyot ütni akartam, zúzni akartam, amikor gyermekvédelmis munkám közepette találkoztam egy történettel: egy nagyon feminim mozdulatokkal kommunikáló ifjúról kérdeztem a gyámját a nemi identitásáról. A gyám elmesélte, hogy amikor megkérdezte a fiút, hogy honnan van pénze drogra, az csak annyit válaszolt: „Azt kis g…it lenyeli az ember jó pénzért!” Azta qva, mi? Pedig ez csak a történet vidám része. Hoppá, ugye? Mert a fiúnak volt előélete. Az édes szülei őt és a húgát arra kényszerítették, hogy nézzék végig, ahogy kefélnek. Aztán bevonták a gyerekeket, kezdetben mindegyiket az ellenkező nemű szülő. Aztán már nem tettek megkülönböztetést… És ez éveken át így ment. 

Ilyenkor omlik le az emberről a szocializáció maradéka is, és csak a jó Isten kegye, hogy nem teheti, amit szíve szerint megtenne…

Ezzel együtt békés embernek tartom magamat. 
Egy-két horrorfilmet megnéztem ugyan, de nem kedvelem igazán őket. Nem szeretem különösebben az erőszakos filmeket sem. 
A YouTube-on láttam egy gyerek lefejezését, láttam egy keresztény megfeszítését, láttam két katona élve elégetést, és egy állat élve megnyúzását. Mindegyik a retinámba égett, és a felháborodástól még most is émelyeg a gyomrom.

Úgy akarom tudni, van bennem empátia, és kamaszkorom óta az a jézusi elv vezet, hogy iparkodom úgy viselkedni másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem viselkedjenek.

De mostanság már könnyebben mondok nemet a tapasztalt viselkedési formákra és viszonyulásokra.

A szomszéd lány-t Toma barátom ajánlotta. Volt, aki azonnal letrompfolta, hogy a kezembe ne vegyem, borzalom! Nem vettem a kezembe, megkerestem e-book-ban, és úgy olvastam el. Magába a történetbe nem merülök bele, ott van a fülszövegben, meg a rengeteg értékelésben. 

Nem az érdekelt, hogyan kínozták meg ezek az állatok (igen, állatok: Mit mond macska-anyu a kiscicának, amikor az egeret fog? „Ne játssz az étellel, hanem edd meg egyből!”) az ártatlan kamaszlányt. Nem a fájdalom okozás módozatai foglalkoztattak, nem az, mekkora képzelőerőről tettek bizonyságot a kínzások kitalálásában, sőt, az sem annyira érdekelt, miképpen borult a felnőtt nő, a kínzó gyerekek anyjának az elméje, hanem elsősorban az, mit kezdenek, és miért kezdenek mit a helyzettel az egyébként egészséges gyerekek?

Ne feledjük: itt nem egy képzeletbeli Hannibal Lester eszik agyvelőt, hanem nagyon konkrét, nagyon valós alapokon nyugszik a történet. Egy anya és gyermekei a környék kölkeivel kiegészülve ((SPOLER: hónapokon keresztül kínoznak egy kamaszlány egy pincében, végül megölik.)) (Na, csak elmondtam.) 
Vannak, ugye, irodalmi előzmények. A Legyek Ura, Semmi, Battle Royal, A domb, egyebek. De azok a pazar képzelet termékei. Ez meg a vérvalóságé. Bár így-úgy mindegyik az erőszak természetrajza.

* 

Miért néz az ember fia horrorfilmeket. Nem találom fel a spanyolviaszt. Nagy eséllyel azért, mert szeret borzongani, mert érdekli, meddig vannak a határok az embertelenségben és a kínok bírásában. Azért, mert büntetlenül levezetheti a saját frusztrációit, és a büntetlenség tudatában keresgélheti a kínok eszeveszett határait. 
S közben élvezheti annak a gőgös, biztos tudatát, hogy ha ő lenne, ha neki lenne lehetősége, ő biztosan nem úgy cselekedne, egészen tuti, hogy ember maradna, minden kétséget kizáróan bizonyos, hogy még csak cinkosa sem lenne az embertelenségnek. Hétszentség!

De mi történik, amikor mindezt a valóságban tapasztalhatja meg? Amikor úgy érzi az ember, hogy egy felsőbb hatalom árnyékában, parancsára a saját keze által tapasztalhatja meg mindezt? Ugye, nem kell példákat mondanom a valóságból? Mindegyik arról szólna, hogy a kontrollja, póráza, kantárja vesztett kisember hatalmat kap, és ennek a lehetősége határtalan távlatokat nyit a benne élő embertelenség előtt. Ahogy Dinnyés Lajos énekelte: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya.”

Karinthy írja a Barabás című novellájában, hogy amikor Jézust megfeszítését forszírozta a tömeg, és Pilátus megkérdezte, kit engedjen el, Jézus-e vagy Barabást, mindenki azt kiáltotta: „Jézust!” És amikor a tömeg hangja eggyé forrt, így hangzott a kiáltás: „Barabást!”

Ez a könyv arról szól, hogy de bizony, a kísértés mindenki számára adott. A bevezetőm béli történetek közül kettő, K. Attila ujja és V. Gyuszika alkarja kakukktojás. Nem tehettem róluk, és halvány árnyalata sem volt bennük a tudatosságnak és szándékosságnak. A gyerekeke makarenkói megközelítése megint más kérdés. De P. Tamás megkergetése és a pókok egymás általi kivégzése már messze nem ez a kategória. Illetve messze az a kategória, amit a könyv feszeget: ha lenne lehetőség, ha adód alkalom, biztos, hogy nem, biztos, hogy ember maradna az ember az embertelenségben, biztos, hogy nem lenne még a cinkosság bűnössége sem? 
A fotelben, heverőn hátra dőlve, persze, hogy biztos. 
Ha a könyv szereplőit kérdeztük volna, minden bizonnyal ők is ezt válaszolták volna…

* 

No, akkor a könyvről. 
Gyomor kell hozzá. Nem csupán a borzalmak miatt, hanem a felháborodás miatt elsősorban. De jól van megírva, mert nem kéjeleg a borzalmak mély bemutatásában, de főleg azért, mert rá-rávillant arra, hogyan maradhatott csendben annyi ideig a főszereplő kicsi srác, sőt, hogyan lehetett passzív részese a kínzásoknak heteken át. Ügyesen el-elhelyezi azokat a korlátokat, amik megakadályozzák a cselekvést, illetve lélektanilag némileg indokokat adnak a passzivitásra. Ilyen indok a barátság, a régi ismerettség, a felnőtt környezet passzivitása, az esetleg őt érhető erőszaktól való félelem, és no, igen, a konkrét testiség nélküli szexualitás. Sőt, felveti azt is, hogy az áldozat egy ponton valójában már nem egy konkrét ember, hanem egy darab valami. Mint Merle Mesterségem a halál-jában Rudolf Lang számára a zsidók: kezdetben érkezik x ezer fő, aztán már csak x ezer darab.

Szikár, tömör a nyelvezet, szinte csak egy érzés nélküli monológ. Az érzés nem az elbeszélő lelkéből tör ki, hanem a szöveg váltja ki az olvasóból.

Nem akar feloldani. Nem akar megkönnyebbülést. Nem is ad. Az erőszak itt él velünk. Ami rosszabb: itt él bennünk. Nap, mint nap elgáncsoljuk P. Tamást és gyilkoltatjuk egymással a pókokat. 

A megváltás, ha ráébredünk önmagunkra. A tudatosság. Amikor Tamás a földön feküdt, egymásra néztünk Pipivel. Ahogy összevillant a szemünk a pókok felett is.

Nem mondtuk ki, soha nem beszéltük meg, de szégyelltük magunkat. Nagyon. Mégis, kellett ez a két alkalom, kellett ennek a két alkalomnak a gonoszsága, és kellett az egymás szemében önmagunkra ismerés is.

És bár így a meleg szobában, a heverőn írogatva biztos vagyok magamban, van bennem tartás attól, hogy valami szélsőséges helyzetben miként reagálnék…

5/5

(2017)

Láva, Budapest, 2008, ISBN: 9789638790712 · Fordította: Farkas AnikóKiss Attila

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr5814202423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása