4/5– Zoli, miért írod magadat minden nap reggel héttől este hétig a jelenléti ívre? 
Nem értettem a kérdést. 
– Mert reggel hétre jövök, és este hétig vagyok. Három hete. Ti osztottatok Péter mellé, neki pedig két körzete van. 
– De hiába írod be a tizenkét órákat, a próbaidőre nem jár a túlóra. 
– Mi az, hogy nem jár? Ettől-eddig dolgozom. Se pénz,se idő? 
– Úgy van, egyik sem. 
Három hétet töltöttem az utcán, egy szakadt postáskocsit vonszolva magam után, tömve levelekkel, prospektusokkal, zsebemben házkulcsok tömkelege, hidegben, esőben, mindennap ugyanaz a rutin, ugyanazok az utcák, ugyanazok az arcok, ugyanazok a poénok, ugyanaz a fáradt láb, feszülő hólyag… És kiderült, hogy a napi munkaidőm felét betanulási pénzként, ingyen kellett a Postának adnom. Három hét alatt hatvan órát. 
Másnap már csak leszámolni mentem be.

Bukowski jelenlegi antihőse megalkuvóbb nálam. (Legalábbis ami a Postát illeti… Ez nem dicsőségem, tudok rohadt sokat dolgozni szirszar pénzért jelenleg is.) Ő tizenegy évet húz le a maga postáján. Megalázó, megszégyenítő, a dolgozókat semmibevevő körülmények, követelmények között. (S még én morgok néha, hogy a napi munkámban dróton rángatnak! Egek!)

A történet voltaképpen nem történet. Úgy fest, főantihősünknek csak pár dolog van az életében: a Posta, a puncik (amikhez jobbára nők is tartoznak, de az utóbbi nem annyira lényeges), a pia (abból nagyon sok) és a lóverseny (de ez nem szervesen, csak szükségszerűségből). A legelső, a Posta gyakorlatilag minden idejét elveszi a többi még meglevő dologtól. Mondom, nagyjából ennyi a történet. Mozaikok Henry Chinaski életéből. Csupa icipici mozaik. A legnagyobb dolog, hogy le tud tenni valami embertelen postai vizsgát, meg hogy születik egy lánya„ de ezek sem fajsúlyos dolgok. Semennyire.

A könyv fejezetei roppant rövidek, van amelyik fél oldal sincsen. De a hosszabbik is alig pár oldalt tesznek ki. Ezáltal könnyen haladós, amit olvasunk. Igazából és ténylegesen nem csak ezáltal: Bukowski élvezetesen ír. Tömören. Humorosan. Agyat felb@szón. Mert az ember néha törne-zúzna Chinaski főnökeinek a genyósága, a Posta belső rendszere, embertelensége miatt (miközben…, eh hagyjuk!). S igazából csak az utolsó oldal után kapcsol a t. olvasó, hogy, jó, de akkor hol is volt itt a történet, miről is szólt ez az egész? A kapitalista társadalom zsákutcás céltalanságáról? Arról, hogy az életben a legfontosabb dolog a női nem, és annak lába köze (jó, ebben sok igazság van, éljenek a nők!…)? Arról, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, s csak dönteni kell végre, hogy a magunk útják járjuk, ne mások megalázott rabszolgái legyünk, akkor sem, ha azért közben amennyire lehet, egyenes marad a gerincünk?

Úgy gondolom, leginkább talán a legutóbbi. Bukowski dolgozott a Postánál, amíg egy kiadó meg nem kínálta havi száz dollárral. (Mi a francot kezdett annyival, még ha a hatvanas évek végéről van is szó?) Elfogadta, aztán csak írt. Elsőnek a Postát.

Értékelnem is kellene? 
Próba 1.: ez egy szórakoztató, lucskos, felháborító könyv a kapitalista állam egyik intézményéről, a megalkuvásról és a kispolgár mindennapi élményeiről, kétségbeesett kiút-kereséséről, a függőségeiről (ami mindenkinek van, csak mindenkinek más, de minden függőség önpusztító valahol). De ez nagyon hangzatos, sőt, felhangos. 
Próba 2.: Jópofa, de végső soron szomorú beszámoló arról, hogy bakker, rohadt kis fogaskerekek vagyunk a gépezetben, ám végső soron, adott pontokon a jövő tökéletes bizonytalanságával bőven bebugyolálva kell jól döntenünk, az ezernyi ismeretlenes egyenletben, amit más néven az életünknek hívunk. 
Próba 3.: Olvasd el, tetszeni fog, nem fogod letenni!

4/5

(2017)