Fikciós dokumentumregényről van szó. Vagyis olyan történetről, aminek valós alapjai vannak. Érdemes egy kis gyorstalpalón átfutnunk, hogy képben lehessünk. Nekem legalábbis érdemes volt. Pedig a tizenhét év kereszténység után van némi háttérismeretem. De ha nem érdekel, ugord át az első két alcímet. Azok még nem a regényről szólnak, hanem csak a hátteréről. Amik nélkül szerintem az egész nem annyira értelmezhető. De utálok vitázni, legyen neked! 

Zsidók

Mennyi minden kavarog a szó mögött!

Érzések, ellenérzések, illatok, szagok, tisztelet, derű, röhögés, indulatok, vér... Tiltottan vitatható, zárványba merevített tények, mítoszok. Összetartozás, közösség, elkülönülés. Magasság és mélység. Urak és áldozatok, Wall Street és Auschwitz. Kiválasztottak és megvetettek. Érvek és ellenérvek. Évezredes túlélés. Kétségek, kazárok, pénz, hatalom, pogromok. Gazdaság, bankok, művészet, Holywood. Varsó, Buchenwald, Palesztína, Jeruzsálem, Déir Jászin. Hegedűs a háztetőn, Schindler listája. A Fájdalom Népe és a Gazdák.

Mondom, zsidók...

S ha zsidók, akkor a Tóra, a Biblia. Vagyis Isten. Vagyis a létezés maga. S ha létezés, akkor a létezés értelme. Meg a létezés értelmének a tökéletes  kiforgatása: kicsinyes, nevetséges szőrszálhasogatások. A nő, ha menstruál, tisztátalan. Ezért a kezéből nem fogadhatok el semmit a menstruációja idején, mert magam is tisztátalan leszek. Világos. De ha éppen elmélkedem, Istennel foglalkozom, és megszomjazok, akkor mi van? Szakítsam meg az elmélkedést? Nem kérhetek a menstruáló feleségemtől egy pohár vizet? Van megoldás! Kérhetek vizet, csak ne adja a tele poharat a kezembe! Menjen a konyhába, töltse ki a vizemet, hozza be nekem, és tegye le elém az asztalra. Én majd onnan felveszem, és megiszom. Így már nem a kezéből vettem el, nem tőle kaptam, hanem az asztalról vettem el!  Zseniális! Koppant a fejem az asztalon. 

VICC

A muszlim, a keresztény és a zsidó beszélgetnek, vajon kinek hatalmasabb az istene. A muszlim ezt mondja: 
– Barátaim, a múltkor át kellett kelnem a karavánommal a sivatagon. Eltévedtünk, három napja egy csepp vizünk sem volt már, dőltek ki a tevéink is. Ekkor Mekka felé fordulva leborultunk, és Allah irgalmáért könyörögtünk. Majd felálltunk és tovább vánszorogtunk. Két órán belül találtunk egy oázist: hűst adó pálmák, ivóvíz, egy tó, fátyolban táncoló gömbölyű lányok. Allah hatalmas, Allah jó! Allah akbár!

Mire a keresztény ezt mondja: 
– Ez mind semmi, barátaim! Mi a múltkor fontos kereskedelmi ügyben hajóztunk át a tengeren. Az utunk felénél tartottunk, amikor vastag, gonosz felhők borították el az eget, szél kerekedett és olyan vihar tört ki, amilyet még senki sem tapasztalt. A hajónkat csöpp játékszerként dobálták a hegymagas hullámok, az árbócunk derékba tört, a kormánylapátunkat elvitte egy hullán, úgy festett, végünk van. Ekkor páran a mindenható jó Istenhez imádkoztunk, fittyes hányva arra, ami körülvett bennünket. Tíz percen elült a vihar, és a csendesülő hullámok egy sziget közelébe sodortak minket, ahol ki tudtuk javítani a hajónk hibáit, víz is volt, vadak is, hamarosan békében folytattuk az utunkat. Halleluja, dicsőség a Magasságban Istennek!

Mire a zsidó: 
– Á, ez mind semmi barátaim! Tudjátok, nekünk zsidóknak nem szabad semmiféle munkát végeznünk szombaton, nem foglalkozhatunk egyáltalán pénzzel. Most képzeljétek el: ballagok a zsinagóga felé, egyszer csak látom, hogy a járdán ott hever egy annyira degeszre tömött pénztárca, hogy majd felfeslettek a varrásai. De én nem hajolhatok le érte, nem vehetem fel, mert az munka! Mit tegyek? Fohászkodtam Adonájhoz, őt kérdeztem. És tudjátok mi történt? El nem képzelhetitek! Alig fejeztem be az imát, még mielőtt bárki más jöhetett volna, hogy elragadja a pénztárcát, tíz méteres körzeten belül péntek lett! 

:-)))))))

Ugyanakkor mégis: a létezésük, fennmaradásuk önmagában csoda. Egy maroknyi, semmi kis nép túlélte az évezredek viharjait, miközben annyi más nép semmivé lett ezekben a viharokban, és gyakorlatilag a világ vezetőjévé lett. Nem semmi! Hogyan lehetséges ez?

Csak nincsen igazuk, csakugyan Isten választottjai lennének? De miért, milyen érdemeik vezettek erre? S mire való a választottságuk? S többek-e a választottságuk miatt mint a többi földi halandó? Mi a célja Istennek azzal, hogy pont rájuk mutatott?

A képeket ezúttal is a ChatGPT készítette. Mindegyik A kabbalista egy-egy jelenetét ábrázolja

Tóra, Kabbala és Chájim Vital

A Tóra a Biblia első öt könyve, amit a hagyomány szerint Mózes írt. A saját halálát nyilván nem ő. Az ószövetségi Bibliának még van ezen az ötön kívül tizenkilenc másik könyve. 

A Tóra és a Kabbala viszonya talán legszebben a test és a lélek kapcsolatához hasonlítható. Nem két különálló dologról van szó, hanem ugyanannak az isteni kinyilatkoztatásnak két különböző mélységű rétegéről. A Biblia, a zsidó mozaikszó szerint a Tanak Isten Szava. Az Ő kinyilatkoztatása. A lényének a bemutatása, az akaratának a megnyilvánulása, megfogalmazása. A Tanak a gyakorlat. A test. A Kabbala a lélek, ami a testet megeleveníti. 

• Tóra (a „test”): A zsidó jog (Halakha) és a parancsolatok (micvák) leírása. Megmondja, mit kell tenni, és hogyan (pl. hogyan kell megtartani a Szombatot, mit szabad enni). Ez a „kinyilatkoztatott” (exoterikus) tan.

• Kabbala (a „lélek”): Megadja a választ arra, hogy miért. Mi a cselekedetek belső, spirituális hatása a világra? Mi történik az égi szférákban, amikor valaki imádkozik? Ez a „rejtett” (ezoterikus) tan.

Vagyis a Tóra a keret és a cselekvés, a Kabbala pedig a tartalom és az érzés (a káváná, vagyis a belső szándék). A kabbalisták szerint a Tóra Kabbala nélkül olyan, mint a test lélek nélkül: halott. De a Kabbala Tóra nélkül (a parancsolatok betartása nélkül) olyan, mint a lélek test nélkül: nincs mibe kapaszkodnia a fizikai világban.

Az alkímia a középkorban és a reneszánszban gyakran társult a tiltott, veszélyes kísérletekkel, a fémek arannyá változtatásával, és a mágiával, boszorkánysággal is. Bár a kabbalista Chájim Vital valóban végzett kutatásokat  az alkímiával és a gólem-teremtéssel kapcsolatban, a hagyományos rabbik szemében ez a tevékenység a következőket jelentette:

• Tudományos/világi huncutság: Eltereli a figyelmet a Tóra valódi tanulmányozásáról.

• Veszélyes beavatkozás: Beavatkozás az isteni rendbe (aranyat teremteni az Isten által teremtett anyagból).

• Szabályszegés gyanúja: Az alkímia és más okkult tudományok tanulmányozása a zsidóságban mindig is a túlzott miszticizmus gyanúját vetette fel, amit a főáramú rabbi-iskolák elítéltek.

Bár a Kabbala a Tóra belső rétege, a zsidó történelemben nem volt mindig széles körben elfogadott: A Szod, (a Titok) tanulmányozását a rabbik mindig is veszélyesnek tartották, mert tévútra viheti azokat, akiknek nincsenek szilárd alapjaik a Tóra és a Talmud törvényeiben. A korai és a középkori misztikus irányzatok gyakran vezettek szekták vagy tévtanítások kialakulásához. A Tanak, vagyis az ószövetségi  Biblia kizárólagossá teszi a kinyilatkoztatást, és nem tűri a titkos tanokba való belekóstolást: a varázslásokat, a halottakkal való kapcsolattartást kimondottan tiltja. 

A Kabbala és a Tóra szintézisét a híres kabbalista, JICCHÁK LURIA (a regényben Lurja; más néven az Ári, az „Oroszlán”) legfontosabb tanítványa, CHÁJIM VITAL foglalta írásba. Mindketten szerepelnek a könyvben. Az első mellékszereplő, a második a történet főszereplője. 

Chájim 1542–1620 között élt. Mestere, Lurja rabbi szinte semmit nem írt le saját kezűleg. Minden, amit ma a luriánus kabbaláról tudunk, szinte kizárólag Chájim Vital feljegyzéseiből maradt ránk. A (leghíresebb műve az Etz Chaim, azaz Az Élet fája.

A történet helyszíne, az izraeli Cfát városában játszódik, amely a 16. században valóban a zsidó misztika központja volt.

A kabbalisták, mint Chájim Vital és mestere úgy tekintettek a Tórára, mint Isten nevének egyetlen, hosszú, folyamatos leírására. Számukra a Tóra nem csupán a kivonulás történetének a leírása, hanem egy kozmikus kód. A betűk formája, a szavak számértéke (gematria) mind az univerzum teremtésének "forráskódját" rejtik. A Kabbala ezt a kódot próbálja megfejteni.

Jicchák Luria tanítása szerint a spirituális tudás (Kabbala) és a gyakorlati parancsolatok (Tóra) kiegészítik egymást. Nem az arany előállítása a cél, hanem az isteni fény helyreállítása (Tikkun Olam), amit csak a Tóra parancsolatainak tudatos, kabbalisztikus szándékkal (Káváná) való betartásával lehet elérni.

Ennyit az elvi háttérről. Szerintem én többet írtam róla, mint Kimpen a regényben. 

A regény és én

Szóval dokumentarista. Így nevezte a Gemini nevű MI: Szerintem nem az. Csupán felhasznált valós, történelmi személyeket. Inkább történelmi regény. Vagy eszmetörténeti. De mindenképpen regény. Semmiképpen sem dokumentarista, pusztán az okból, hogy a szereplői egykor valóban a Föld levegőjét szívták. 

Ezerszer mondtam már: tizenhét évig egy kis protestáns közösség berkeiben éltem az aktív keresztény életemet. Ami úgy kezdődött, hogy már évekkel a konkrét megtérésem előtt volt bennem érdeklődés Isten iránt. Ami jobbára irodalmi és filmművészeti találkozásokra hagyatkozott és alapozott. Mika Waltari Az ország titka, a Ben Hur, Jézus Krisztus Szupersztár, Napfivér, Holdnővér. Kristályóriás, Young Matthew Passion, Zeffirelli Názáreti Jézus-a, és sok minden  más. 

S mondom, tizenhét évig maradtam is. Vagyis a vallásos közösségről van fogalmam.

Manapság pedig egy zsidó szervezet által fenntartott intézményben dolgozom, amit zsidók vezetnek. Többnyire hithű, vallásos zsidók. Akik ahányan vannak, olyan mélységben élik meg a zsidóságukat, a vallásosságukat. 

Úgy gondolom, élete során minden gondolkodó ember eljut ahhoz a kérdéshez, mivégre van itt a Földön, mivégre van egyáltalán a Föld, és hogyan jöhetett létre az a kényes egyensúly, amelyben aztán a hihetetlen, elképzelhetetlen evolúció létrehozta az életformák egyedeinek hihetetlenül bonyolult biológiai rendszerét. Csupaszítva: nagyjából mindenki felteszi egyszer a kérdéseket, hogy van-e Isten, ha van, akar-e tőlünk valamit, bármit, akármit? S ha akar, azt honnan tudom, hogy akarja? S ha tudom, hogy akarja, akkor, kell-e azzal foglalkoznom, hogy akarja? Személyes isten Isten? 

Aztán a bizonyosság elérkezte után, a hitélet évei során ezek a kérdések újra és újra felmerülhetnek. Ha egyáltalán nem, azt vakhitnek hívják. Ám ha pedig túl sűrűn, azt meg hitetlenségnek. 

Van egy egykori hitsorsosom. Nagyon buzgón élte meg a hitét. Nekem az már túlbuzgalom volt. Aztán jó sok év múlva egyszerre csak csinált egy weboldalt, ami arról szólt, hiába hívta meg Istent egy személyes találkozóra, hiába várt. Azt a következtetést szűrte le, hogy azért nem jött el a meghívott, mert nem volt kinek eljönnie. A weboldal lapjai sorra vesznek témákat, amelyek azt bizonyítják, hogy Isten nem létezik. Az egykori harcos hívő harcos ateista lett. Bizonyítottnak látja, hogy az ateizmus igaz. Ateistának ugyanolyan szemellenzős, amilyen kereszténynek az volt. Egyébként egy nagyon szimpatikus emberről van szó. 

Az egykori közösségünket én is elhagytam. Nem lettem ateista. Én is nagyon szimpatikus ember vagyok. :-D

A regény

simán jó. Majdnem minden szempontból. Hogy melyikből nem, azt majd a következő alcímnél elmondom. Mindenesetre jó a megfogalmazásában, az alakok felfestésében, a szerkezetében, a konfliktus kibontásában is. Most végig vettem magamban az alakokat: mindegyik él, semelyik sem fekete-fehér. 

Tény, nem is vitatkozom azzal, hogy a konfliktus a mai ember számára nehezen megérthető, s még kevésbé átélhető. Egyrészt, mert a sztori zsidó környezetben játszódik, a zsidó vallás az alap, a zsidó ünnepeket ünneplik a szereplők, akik zsidó módon gondolkodnak. Mindez az utca itteni, mai emberének annyira azért nem ismert. Sem a zsidók (őket vagy a Wall Street-el, vagy a pajeszos goj-gyűlölő elborultsággal, vagy Auschwitzal azonosítják), sem a szokásaik.

A vallás maga vagy nevetséges vagy gyűlöletes. Isten ott áll kézenfogva a realitás és a valóság partvonalán kívül a Fogtündér és a Télapó között. Jézus pedig, ahogy undorító blaszfémiával fogalmazták meg jó pár éve, csak „nevetséges artista a kereszten”. 

A kabballista története arról szól, hogy adott egy nagyon jó képességű fiatalember, aki szeretne valakivé válni. Vallásos téren akar valaki lenni. (Tegye fel a kezét, akinek ez már eszébe jutott!) Ezért kapóra jön a számára, hogy a városba érkezik egy nagynevű tanító. Utóbb kiderül, hogy miatta jött. A Jóképességű első blikkre és indíttatásra a tanító ellen ármánykodik, majd megtér hozzá, és a tanítványa lesz. 

Közben meg fülig beleszeret a mester egzaltált lányába, az meg belé. Viszont a szerelmük Rómeó és Júlia-szerelem: a mester rövid úton kiábrándítja a tanítványt, a lány nem az övé. Nem eltiltja őket, hanem pitty-putty férjhez adja az egzaltáltat. Nincs ebben semmi személyes antipátia, a mester tudja, hogy kettejük frigye nem lenne Isten szerint való. 

Na, és akkor ez a két fő cselekményszál: a két fiatal szerelme majd a Jóképességű vallásos érése és a küldetésének a kibontakozása.

Meg persze az őket körülvevő világ intrikái ármánykodásai. Ami intrika nem a szerelmük ellen szól, hanem a mester ellen és a tanítvány munkája ellen. Meg a munkája eredményéért. Hát akkor sem volt fikarcnyival sem jobb a világ! Még ez a vallásos sem. 

Gondolom, az első csont nélkül érdekes lehet sokak számára. No, de a második? Isten megismerésének az akarása? Maraggyá' már! 

Aztán a Jóképességű végül megírja a könyvet. Kérdés, tulajdonképpen ki a szerzője annak a könyvnek, a mester vagy a tanítványa. A mester elismeri, hogy nincsen türelme írni. A tanítvány viszont saját kútfőből nem lett volna képes a leírtak mélységének megfelelő gondolatokat és összefüggéseket összeszedni, felismerni és kipréselni magából. Patthelyzet. 

A patthelyzet legnagyobb kérdése: mire való az Istenről szerzett, kapott tudás? 

A regényben három válasz van erre: a mesteré, a tanítványé és az aktuális gonosz figuráé.

• A mester azt mondja: amit tud, mindenkinek át akarja adni. 
• A tanítvány a könyv címlapján akarja látni a nevét, vagyis így-úgy az elismertségért, a hírnévért dolgozik
• Az aktuális gonosz a tudást a saját céljaira akarja felhasználni, de kétsételenül a népe érdekében

Vagyis ezek a lapján a mester célja tűnik az egyedül elfogadható oknak. Azonban csuda érdekes, milyen tökéletesen sikerült Kimpennek lebegtetnie Jicchák Lurija alakját! Amikor olvasás közben utálni kezdtem a rabbit, rögvest kiderült, hogy minden esetben kiváló, védhető és alapos oka volt a szavainak és a tetteinek.

Aztán, miután beláttam, hogy magasabb összefüggésekben szemléli a világot, sokkal jobban az események mélyére lát mint bárki más, s ez motiválja minden tettét, valahogy mégis kérdéses maradt a személye. E lebegtetett kérdésességnek kiváló eszköze volt a lánya véleménye róla, az Istennek élő apáról. 

Francesca [Lurija mester lánya] gyűlölete Jicchák [Francesca apja] iránt mélyebbről fakadt, mint az övé. Hogy Jicchák nemzette – ez volt az egyetlen dolog, amit érdeméül fel tudott hozni. Máskülönben iszonyodott a férfitől, aki az apja volt, és ezt nem is nagyon leplezte. 

A közös ellenség összekovácsolja az embereket. Semmi sem ébreszt akkora rokonszenvet az emberben valaki iránt, mintha ugyanazt gyűlölik. Jicchák csúfolása Chájim és Francesca kedvenc időtöltése lett. Többnapos útjuk során Francesca elmesélte ifjúságának krónikáját, és terhelő adatok egy háborúra is elegendő éles lőszerével szolgált.

– Nyolcéves koromtól egészen tizenöt éves koromig kizárólag sabbatkor láttam apámat. És nehogy azt gondold, hogy szerető apa volt! Egy szava sem volt az emberhez, mindig csak imádkozott. Amikor  aztán Cfátban végre egy fedél alatt éltünk, hirtelen a fejébe vette, hogy elrendezi az életemet! [Elszakította őt szerelmétől, Chájimtól és férjhez adta egy férfihoz, akivel cseppet sem vonzódtak egymáshoz.]

De az is tény, hogy Jicchák munkálkodása az egész zsidó közösség érdekében történt. Nem csupán a városáért, hanem minden zsidóért. 

– Ezen a Hanukán talán egy még nagyobb csoda történhet – mondta halkan Jicchák. – Olyan esély, amely ha néhány évszázadonként egyszer adódik. Esély, amelyben akkor lehet részünk, ha  ugyanolyan hittel vetjük magunkat a feladatunkba, mint annak idején Júdás Makkabeus.
– Mi lenne az? – hebegte Slomó. – Mit kell hát tennünk?
– Salamon lerombolt templomát újjáépíteni – felelte Jicchák.
A férfiak arcán ijedtség látszott. A harmadik templom újjáépítése tudvalevőleg egy kiválasztott nemzedék kiváltsága lesz. Akkor kerül majd rá sor, amikor a Messiás méltónak találja az emberiséget arra, hogy megjelenjen. Vele újra a földre száll a frigyláda, és a Szentek Szentjében kap helyet. A
zsidó nép győzedelmeskedik, és Isten követe lesz az egész világ számára. Képtelenek voltak elhinni, hogy ők volnának a kiválasztott nemzedék.
– Még néhány napunk van, hogy időben odaérjünk
Jeruzsálembe, a Hanukára. Útközben megtanítalak benneteket Isten hetvenkét titkos nevére, melyek megfelelő kombinációban kiadják Isten ama egyetlen, kimondhatatlan nevét. Azt a nevet, melyet a templom főpapja egyszer egy évben ejtett ki szent félelemmel, hogy képes legyen elviselni a sekina vakító megjelenését. Mert az akkor még a frigyládán, a két kerub szárnya alatt volt a templom  homályában. A Szentek Szentje. Ezzel a névvel csapatunk elég erős lesz ahhoz, hogy a Szövetség ládájánál kiengesztelhessük az Urat, és előkészítsük a Messiás eljövetelét.

A regény szerkezete

vaskosan elhibázott. Illetve nincsen igazam. Mert részben zseniális. De az összhatás olyan mintha Kimpen képtelen lett volna eldönteni, hogy egy vallásra alapozott regényt, egyfajta regényes felvilágosító regényt vagy simán holywood-i stílusú kalandregényt akar-e írni. S mert nem tudott dönteni, belepakolt mindent A kabbalistá-ba. 

Az első két lehetőség izgalmas, jót tett a regénynek. A harmadik, a holywood-iság csüggesztő és tönkre s vágta az összhatást. 

Azt írtam, hogy a szerkezet részben zseniális. A Kabbala tanítása szerint Istennek hetvenkét neve van. Fontos, hogy ez nem hetvenkét személynevet jelent, hanem hetvenkét hárombetűs héber kombinációt, amelyeket a hagyomány szerint meditációra és spirituális célokra használnak. A könyv hetvenkét fejezetből áll. Szerinted mik a fejeztek címei? 

Mondjuk most elgondolkodtam. Kimpen kihagyja a lehetőséget, hogy egyáltalán Istenről, a jelleméről beszéljen. Oké, én tudni vélem, miről van szó, de mögöttem ott van a tizenhét év. Manapság ki tudja, kicsoda Isten? S hogy miért érdemes foglalkozni vele? 

Arra sem kapunk választ, milyen kapcsolatban van egymással a Tóra és a Kabbala. Egyáltalán, melyik micsoda, és mennyire elfogadott a zsidó gondolkodásban? Okkult-e, s ha igen, mennyire az a Kabbala? 

Viszont a holywoodiság megbocsáthatatlan. Tetézve azzal, hogy a csúcsjelenete konkrétan idézi a az első Indiana Jones utolsó jelenetét, amikor a frigyláda közelében a náci tiszt feje olvadt gyertyaként folyik szanaszét. Emitt a főgonosz égeti hamuvá egy kimondhatatlan erejű belső tűz. Annyiban rálicitál Indiana Jones-re, hogy neki ráadásul felrobban a szemgolyója is. Mer' hogy nem képes elviselni Isten sekinában megjelenő jelenlétét. Ja, és a főgonosz azért van ott, mert a frigyláda után kutat. Hjaj..., annyira gagyi, hogy az hihetetlen. S mekkora kár érte! 

A regény mondanivalója

meghökkentően lapos, de tökéletesen, kétségbevonhatatlanul igaz. Nem kell kimazsolázni a szövegből, ott van feketén-fehéren: 

– Figyelj rám, Chájim. Tudom, mennyire a szívedhez nőtt ez a könyv. De most itt a nagy esély, bebizonyíthatod, hogy az óráim valóban megváltoztattak. Hogy felnőttél és legyőzted az önzésedet. Nekem átengedve a könyvet, bevégzed a kijavítás munkáját. Önzetlenül adni, és világosságot hozni a
sötétbe, ez a lényege mindannak, amire tanítottalak. 
– El is higgyem – mondta tehetetlenül, utálkozva Chájim.
– Ez az utolsó nehéz lecke, amit megtanulhatsz tőlem, Chájim. A legnehezebb. Volt egyszer egy  ember, aki elment a bölcs rabbihoz, és azt kérdezte…
Chájim felhorkant:
– Ne gyere most ezekkel a történetekkel, Jicchák.
Jicchák rövid szünetet tartott, de aztán nem zavartatta magát, lelkesen folytatta:
– Azt kérdezte: Rabbi, meg tudnál tanítani a Tóra minden bölcsességére az idő alatt, amíg fél lábon állok? Az ember fél lábra állt, a rabbi pedig így szólt: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ez minden. A többi csak kommentár. Érted már, Chájim?

Nos, a helyzet az, hogy Kimpen itt nagyon suta megoldást alkalmaz. A rabbi története a zsidóság egyik legismertebb története. Ez a rabbi a neves Hillél rabbi volt. Hillél időszámításunk előtt 110 és időszámításunk szerint 10 körül élt. Ő konkrétan így fogalmazta meg a fentieket: 

Ami neked gyűlöletes, azt ne tedd felebarátodnak. Ez az egész Tóra, a többi csak magyarázat. Menj és tanuld meg.

Babiloni Talmud, Sábát traktátus 31a

Ezt a gondolatot nem csak Hilléltől fogalmazta meg. Akiba a híres ókori rabbi azt mondta erről a versről: „Ez a Tóra legfőbb alapelve”. 

S hogy melyik versről beszél Akiba? Nos, ez a legfontosabb. 

Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.

3Móz 19:18

Persze a szöveg vitatható. Mert ott van benne a „te néped fiai ellen” kifejezés. Ez Károli Gáspár fordítása. De minden más magyar fordítás (Bibliatársulat, Szent István, Káldi Neovulgatája, Új Világ, de még a revideált Károli is) a felebarát kifejezést használja. A „te néped fiai ellen” még értelmezhető úgy, hogy a választott zsidó népnek csak a választott nép tagjait kell szeretnie, de a felebarátod szó felett már lehet polemizálni. 

A ChatGPT ezt mondta: 

Az eredeti héber szó: Réa (רֵעַ)

A héber szövegben a réa szó szerepel. Ennek jelentéstartalma sokkal szélesebb, mint a modern „barát” szónak:

• Jelentése: Társ, embertárs, felebarát, szomszéd, vagy bárki, akivel az ember kapcsolatba kerül.

• Gyökere: A szó egy olyan gyökből származik, amely „legelni”, „pásztorkodni” vagy „időt tölteni valakivel” jelentésű. Tehát alapvetően olyan valakit jelöl, akivel közösségben vagy, akivel osztozol az élettéren.

2. Kikre vonatkozott ez eredetileg?

A 3Móz 19:18 szövegkörnyezetében a „felebarát” elsősorban a szövetséges közösség tagját jelentette:

• A vers első fele azt mondja: „ne tarts haragot néped fiaival szemben”. Ezért a „felebarát” itt párhuzamban áll a „néped fiaival”.

• Eredetileg tehát az izráelita nép tagjaira, a honfitársakra vonatkozott, akikkel az egyén vallási és törvényi közösséget alkotott.

• Fontos kiegészítés: Ugyanez a fejezet (3Móz 19:34) pár verssel később kiterjeszti ezt a szeretetet a jövevényekre (idegenekre) is: „Olyan legyen nektek a köztetek lakó jövevény, mint a közületek való bennszülött, és szeresd őt, mint magadat...” Tehát a törvény már az Ószövetségben sem állt meg a vérségi köteléknél.

Jézus aztán végleg eltörölte a határokat. 

És ímé egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem? 

Ő pedig monda annak: A törvényben mi van megírva? mint olvasod?

 Az pedig felelvén, monda: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.

 Monda pedig annak: Jól felelél; ezt cselekedd, és élsz.

 Az pedig igazolni akarván magát, monda Jézusnak: De ki az én felebarátom?

 Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan.Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé. Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé. Egy samaritánus * pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula. És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked. E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?

 Az pedig monda: Az, a ki könyörült rajta.

Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is a képen cselekedjél.

Luk 10:25–37

Egyébként a zsidó kabbalisták már régebben is ugyanezen az állásponton voltak. Chájim írásai szerint Jicchák Lurija is. 

ChatGPT

A modern kabbalisták (például Jehuda Ashlag, aki a 20. században értelmezte újra Vital tanait) azt mondják, hogy a „szeresd felebarátodat” egy spirituális gyakorlat.

1. Először a hozzád legközelebb állókat tanulod meg szeretni (család, barátok).

2. Aztán kiterjeszted a népedre.

3. Végül eljutsz az egyetemes emberszeretethez, ahol már nem teszel különbséget ember és ember között.

Ez a folyamat az ego lebontásáról szól. A Kabbala célja, hogy az ember az „önző vágytól” (kapni akarás) eljusson az „adni akarásig” (altruizmus).

A Kabbala szerint a világ azért „tört össze”, mert a lelkek elszakadtak egymástól és az egót választották a közösség helyett. A világot megjavítani (Tikkun Olam) csak úgy lehet, ha ezeket a lélekszikrákat a szeretet erejével újra összekötjük.

Vagyis a helyzet az, hogy Jicchák fantasztikus összefoglalása Chájim számára voltaképpen nagyon igaz, de semmiféle újdonság és titok nem volt benne. A 16. században már bőven ismerhették ezt az igazságot. A Jicchák szájába adott mondat mint Csernus Imre után kimondani, hogy az egyik legalapvetőbb pszichológiai tanulsága az életnek a felelősségvállalás fontossága. (Ez egy ironikus, kicsit cinikus poén volt.) 

Egy szó mint renget: az üzenetet illetőn Kimpen nem erőltette meg magát, ezért aztán fölösleges volt az egész hajcihő! Különösen, hogy nem tisztázták, mi is az, hogy szeretet. Ahogyan azt sem, hogy Isten maga a szeretet. 

Aztán van még valami, de ez már zavaros. A történet vége felé, tudod, amikor Chájim már Indiana Joneskodik, beszélget a sekinával. Kisbetűvel. A sekina Isten világító dicsősége, amely megjelent a frigyláda felett. Vagyis tulajdonképpen egy megnyilvánulási forma. Ebben a történetben személlyé válik: Isten női felévé. (Ezt gondolkodnom kellett, hogyan is fogalmazzam meg.) S ez már nagy marhaságnak vélem. 

Azért, mert világos: az, hogy az embert Isten a maga képére teremtette férfinak és nőnek, nem azt jelenti, hogy a princípiumok őbenne is két személyben vannak jelen. Már csak azért sem, mert akkor nem Szentháromság, hanem Szentnégyességről kell beszélnünk. Isten férfi és női tulajdonsága benne tökéletesen egyek. Nincs külön női személyisége. 

Az a gondolat viszont nagyon tetszett, hogy a férfi és a nő kapcsolata tulajdonképpen arról szól, hogy mindketten keresik a két nem princípiumának egységét.

A princípium egy latin eredetű szó, ami magyarul alapelvet, vezérelvet, alaptételt, vezéreszmét, alapgondolatot jelent, és leggyakrabban a filozófiában, tudományban használják, hogy egy rendszer alapját képező, kiinduló pontot, vagy általános érvényű szabályt jelöljünk meg. Ez lehet egy dolog kezdete, ősi oka (ősok), vagy a végső célja (végok). 

Ha ez szellemi kapcsolat is, akkor magasra jutnak. Ha csak ösztönökre hagyatkozó vágykiélés, akkor a női mivolt Lilithbe vált. Az okkult gondolkodás szerint Lilith volt Ádám első felesége. Zavaros személyű alak. Vannak zsidó éd sumér gyökerei is. Mindenesetre nem a jó oldalt képviseli, hanem nagyjából mindazt, ami egy nőben gonosz lehet. Kimpen sztorijába Lilith a személyének megfelelően zavarossággal kavarodik be, és fonódik össze a sekinával. Tűz a vízzel. Isten az ördöggel. Vagy csak Francesca kavarásában történik mindez.

Legyintsünk... Nem érdekes. A regénynek ez a része már kimondottan túllátványozott holywood-iszarságnak tűnik, szót se vesztegessünk rá!  

Férfi és nő

Ami ezalatt az alcím alatt következik az a regényről is szól, meg a blogbejegyzést író panelproliról. 

Aki egész életében szerelmes volt. Még az első házasságában is megtanulta szeretni a nőt, akit saját, későbbi legnagyobb értetlenségére feleségül vett. De aki csak negyvenévesen tudta meg, milyen az, amikor tökéletesen kölcsönösség válik az odaadás, az elragadtatás. 

– Olyan csodás tudni, amit írsz, hogy már negyven nappal a születésünk előtt eldől, ki lesz a lelki társunk a földön? –mondta halkan Anna.
– Ó, miért is? – kérdezte tettetett közönnyel Chájim.
– Mert mielőtt megszületne, nő és férfi elválaszthatatlan egységet alkot, külön születik e világra, ahol aztán a másik felét keresi, egyesülni akar vele. Egyikünk sem arra született, hogy magányos legyen. Csak hát, hogyan akadhatsz rá a lelki rokonodra, hogyan ismersz rá? – mondta suttogva Anna.
Az oldalára fordult, és a férfi arcélének árnyékát nézte, azét  férfiét, aki minden gondolatát betöltötte. Éles metszésű orrát, göndör haját, fénylő szemét, amely még a sötétben is világított.
Anna a párnák közé rejtette arcát. Ahogy a jószágok kipárolgó melege megcsapja az embert, amint belép az istállóba, úgy lett úrrá rajta a jóleső érzés Chájim meleg, erős férfitestének közelségétől. Ösztönösen a matracnak nyomta csípőjét, és úgy érezte magát, mint egy tulipán, amely először
tárja ki a kelyhét, és issza magába mohón az esővizet.
– Olyan szépen írsz arról, hogy ha valaki végül szembetalálkozik lelki rokonával, úgy érzi, mintha hosszú utazásról tért volna meg. Hogy ilyenkor nem is nagyon van szükség beszélgetésre, szavak nélkül is értik egymást. És hogy csak mosolyogsz az egészen, hisz ezzel a nővel már annyiszor
találkoztál életed során, csak még nem ismerted fel. Hogy a két lélek akkor egymásra talál, mert ketten alkotnak egy egészet.
– Igen.
Chájim csak ennyit tudott kinyögni. Anna suttogó hangja és lágyan mozgó teste félelemmel
töltötte el. Szeme sarkából látta, hogy Anna hason fekszik, és alig láthatóan ringatja a testét.
Anna magán érezte Chájim pillantását, és felé fordította szemét. Az izgalomtól rekedt volt a hangja.
– Mennyire igazad van, amikor leírod, milyen életfontosságú, hogy megtaláljuk lelki társunkat ebben az életben! Hogy ez magadat, a szerelmedet és jövendő gyermekeidet is felemeli. Hogy a szellemi világ minden hatalma összefog annak érdekében, hogy két lélek útja találkozzon a földön. Hogy mindnyájan lelkek vagyunk egy végtelen úton. Hogy csak ki kell nyitnunk a szemünket, imádkoznunk kell, és
észrevennünk az utunk során elénk kerülő jeleket. 

Hát ez történt, amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem. Akkor tapasztaltuk meg azt, hogy amikor ez az elveszett két fél összekapcsolódik az valóban mindennél több. A helyzet az, hogy még a szülői mivoltnál, az anyaságnál, az apaságnál is több. Pedig ebben egyikünk sem volt rossz. De nem arra születtünk, hogy a gyermekünkben találjuk meg a párunkat. Kétségtelenül értelmet adhatnak egy darabig a srácok az életünknek, de velük is kicseszünk, ha egyszer és mindenkorra magunkhoz akarjuk láncolni őket. Meg magunkkal is. 

Tökéletesen emlékszem a pillanatra, amikor SzFT gyönyörű zöld, keleti vágású szemébe néztem, konstatáltam, mennyire kedves mosolya van, s az a gribedli, barátom, elvesztem és ezzel megnyertem a mennyet. 

De akkor hivatalosan még nem váltam el, csak folyamatban volt a válás. S hivatalosan még tagja voltam az egyházamnak is. Érdekes, miután első alkalommal szerették egymást a testeink is, volt bennem kérdés, kétség, hogy SzFT Isten ajándéka-e vagy az ördög hozta őt elém, hogy könnyű étkezésre csábítson. Ami a két év éhezés után, amíg a végsőjét agonizálta a tulajdonképpen sohasem működő, de teljesen békés kapcsolatom az exemmel, ez tulajdonképpen nem lett volna nehéz feladat. A falkaparós vágy már ott tartott, hogy életemet egy kiadós numeráért... 

De amikor SzFT-vel találkoztunk, kétszer tizenkét órát beszélgettünk. S utólag kiderült, nagyon tudatosan nem akart egyikünk sem testiséget. Illetve hogyne akart volna, a testünk majd megőrült, de mindketten úgy mentünk el a randikra, hogy még ne, mert félre vinne mindent a testiség. A testünk már az első találkozáskor reagált a másikra. 

Miután együtt voltunk, lelkiismeretvizsgálatot tartottam. Semmit sem értettem: egy csöpp furdalásom sem volt. Pedig hitem szerint a házasságon kívüli szex lehet ugyan jó, de Isten áldásával nem bírhat. Kibúvónak tűnik, de már az első tizenkét órás beszélgetés után rezonált a lelkem, hogy igen, ő az, életem párja, életem nője, a másik felem, akit szeret az én lelkem, akiért rajong a testem.  Akarom őt, ahogy van, szőröstül-bőröstül, naná, minden hibájával, bruttó. Ilyen még soha sem történt velem, ilyen érzésem még soha egyetlen nővel sem volt. Mármint hogy tulajdonképpen tisztában voltam a hibáikkal, de eszembe sem jutott megváltoztatni. 

Tizennyolc éve ugyanolyan szerelmes vagyok ebbe az asszonyba mint ahogy negyven éves koromban megismertem. Tizennyolc év pont tizennyolc évet öregedett mindkettőnk. A testünk változásával az évekig tartó, perzselő testi tűz lángocskává szelídült, már nem akarunk bárhol, bármikor, de még akarjuk... 

A könyv egy ponton elgondolkodtatott. Tizennyolc év házasság után is. 

Akkor szelíd női hangot hallott:
– Légy üdvözölve, Chájim.
Amikor kinyitotta a szemét, egy vakító női alakot látott ködbe burkolózva az arany frigyládán, amelyet a kerubok erős szárnya védelmezett.
– Sekina? Te vagy az? – hebegte szent tisztelettel.
A női alak igenlően mosolygott, és helyet foglalt a szarkofágon.
– Igen, Chájim, én vagyok – szólt. – Soha nem is voltam száműzetésben. Egész idő alatt itt vártam, nyugodtan, mert tudtam, egyszer még jön valaki, akinek elég erős a hite, hogy megtaláljon.
– De az csak nem lehetek én! – mondta Chájim. – Nincs még egy ember a földön, akinek oly erősen kellene hadakoznia a benne lakozó sötétség ellen, mint nekem. 
Mosolya megnyugtatta Chájimot. Ki ő, hogy kétségbe vonja az isteni dicsőség látható  megmutatkozásának az ítéletét? A vakító alak lecsúszott a szarkofágról, és Chájimhoz lépett.
– Őmiatta kerestél engem. Mert annyira szereted. Nem féltetted az életed. Szárnyakat kaptál. Ha két ember feltétel nélkül, önzetlenül szereti egymást, megjelenek. Amikor azonban a szerelem önzésen alapul, Lilithet csókolja életre az ember.
Chájim szíve megdermedt.
– Francesca szép lány – mondta megértéssel a hangjában a tünemény –, a lelke is szép. Sokat adhattál volna neki, de nem tetted. A közelségében elfeledtél mindent, amiben hittél, mindent, amit tanultál, és amit felfedeztél. A testedet pihentetted rajta, nem a lelkedet. Nem gazdagítottad semmivel, nem is igyekeztél azon, hogy önmaga fölé emelkedjen. Lilithté tetted. Francescának egyetlen bűne volt: nem tisztelte az atyját. Benned látta megtestesülni elfojtott vágyait. Tudta, apja sohasem engedné, hogy hozzád menjen.
– Miért nem? – kérdezte Chájim.
– Mert nem táplálnád, hanem elpusztítanád a lelkét. Felébresztetted a benne megbúvó Lilith-erőt. Olyan volt, mint egy megmérettetés. Bujtogattad őt. Tápláltad benne a reményt. Minél érzékibb szerelemre gyúlt irántad, annál erősebben éled fel benne a pusztító erő és a gyűlölet. Megölte magában az átszellemült szerelmet.

De mutat feloldozást is. 

A tünemény Chájim forró homlokára tette a kezét.
Chájimot arany ragyogás fonta körül, amely egész testét bevilágította. Sötét edénynek érezte magát, amely az elképzelhető legragyogóbb fényességgel telik meg. Mintha eloldozódott volna földi valójától. Érezte, hogy könnyűség költözik a szívébe. Olyan könnyűnek érezte magát, mint egy felhő, amely feloldódhat a Szentek Szentjéből előkúszó ragyogó párában. Tudta, hogy minden kívánságnak egyetlen célja van: a beteljesülés. Az ember beteljesületlen kívánság. Vágyak röpítik, ezek éltetnek és táplálnak mindent. A legerősebb késztetés a szexuális vágy, amely  minden más vágyat kiolt, ha hiányzik a lelki kötődés. Akiben nem él kívánság, kihuny, mint egy összeroppanó, széthulló csillag. 
Olyan súlyos és sötét, hogy azon a helyen, ahol élt, mélységes vákuumtölcsér keletkezik, amely minden sugárzást magába szív, a csillag eltűnik, hogy egy másik dimenzióban újra szülessen. Ám egyetlen önzetlen gondolat is képes megváltoztatni a világot. A szerelem hatalmas erő, amely
mindent és mindenkit képes megváltoztatni.
– Itt vagyok. Mit tehetek érted? – kérdezte a szíve.

Mert az egy dolog, hogy SzFT jelenthette számomra a kísértést is, de az a másik, hogy vajon mit mutattam én, az egykori keresztény tanító neki a hitemből, Istenből? 

Kimpennek ezt a kérdést nyilvánvalóan nem tiszte megválaszolni. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 decemberének az utolsó harmada, karácsony előtt négy nappal, szombat hajnal van. Egy Fatal Fusion nevű norvég zenekar muzsikál a fülemben. Létező, hús-vér emberekből álló zenekar, nem MI kreálta zene. Ezt e lemezt hallgatom.

Nagyon hosszú volt ez a hét. Nagyon. De most vár két hét szabi. Nem vagyok pesszimista, de úgy el fog repülni mint a nyitva hagyott kalitkából a madár. De most még nem erre gondolok. 

Szerelmetesfeleségtársam, drága Zsákom (én a Foltja) is nagyon sűrűn élt az utóbbi napokban. De nem nyávogott. Csak néha felsőhajtott, mennyire várja a téli szünetet. Bár ő osztja be az idejét, de gyakorlatilag csak húsz nap szabit engedélyezett idén magának. Ez pont tíz nappal kevesebb mint amennyit munkavállalóként kapna. S még ezeken a napokon is volt, hogy dolgozott. 

*

Évek óta nem nagyon ajándékozunk karácsonykor. Vagy csak nagyon visszafogottan. De a két unokámnak, Lilinek és Daninak de, és szívesen. Nem ragadtatjuk el magunkat, de tegnap SzFT vágott gondolkodás nélkül a bevásárló kocsiba egy nyolcezres játékot takarítószettet Daninak. Én meg a két könyve mellé még egy adag Hot Whell autót Lilnek. Nem, nem tévedés, nem kevertem össze a neveket, így állnak a dolgok. :-D

*

 De úgy egyébként semmilyen karácsonyi hangulatom nincsen. Mondjuk évek óta nincsen. 

*

SzFT három napja göthös, lázközeli, nem százas. Úgy volt, hogy megyünk ma (22-e van) könyvtárba, ma meg holnap van nyitva már csak idén, de a reggeli kávéját szürcsölgetve leült kicsit a gépe elé ezt-azt elvégezni, és úgy döntött, annyira még nincsen jól, hogy útnak induljunk. 

Egyébként is olyan kis szürke, ködös idő van. Mondjuk soha nem értettem, ez másokat miért zavar, én ilyen időben is simán el tudom magam foglalni ezzel-azzal, írok, olvasok, bütykölök, és ne feledjjük, hogy SzFT-nek van teste is! 

FELHÍVOM A KEDVES FIGYELMEDET, HOGY
  VIGYÁZAT!!!  
EZ EGY CSALÓKA, BECSAPÓS, LUSTA BEJEGYZÉS!

Mintegy szokásom szerint a Központi Könyvtárban találtam erre a könyvre. Véletlenül. Mondom, ahogyan szoktam. S ez elég régen történt, a Molyon az eredeti bejegyzés 2013, ide a blogra az azzal azonos szöveg 2018-ban került fel. Azóta sokat értem, legalább tizenkét, de minimum hét évet. 

Beleolvastam. Azonnal megfogott. Bizonnyal azért, mert komoly hasonlóságot véltem felfedezni a számomra eleddig teljesen ismeretlen szerző stílusa és az én eleddig meg nem jelent meséim stílusa között. (Ami hasonlóság folyamatosan olvasva a Világváltót erősen halványult. Ha érdekel, ezekből a mesékből egyet megosztottam már a blogomon, tessék, itt van a linkje. A fiam, Gergő jó tíz évvel ezelőtt készített hozzá két illusztrációt. Ezek itt és itt vannak. )

Amikor hazavittem ezt a könyvet, és mihamarabb belefogtam az olvasásába volt kétségem, hogy eljutok-e a végére, vagy útközben belefáradok. Mert azért ez egy háromszáztizenkét oldalas mese. Na! 

A színes, mesés képeket ezúttal a MIcrosoft Design MI-je készítette a kérésemre.
Hol simulékony volt, hol meglepően ostoba. Például képtelen volt felfogni, hogy a vizitündéreknek nincsen szárnya.
Vagy négyszer futottunk neki, de mindig lett nekik, akárhogyan fogalmaztam is. 
De a végeredmény egész fogyasztható lett. 

*

Ezer alkalommal elmondtam már: nem szeretem a népmeséket. Sohasem szerettem. Gyerekkoromban sem. Az egyetlen forma, ahogyan fogyasztottam, az a Magyar népmesék rajzfilm-sorozat volt. De ott is, abban is jobban szerettem a Mátyás királyos történeteket. 

A meseregények viszont attól kezdve, hogy tudtam olvasni, a kedvenceim voltak. Két gyerekkori alapmű volt akkoriban ebben a műfajban. Az előrevalóbb, fontosabb és jobb Méhes György Szikra Ferkó-ja. Méhes a népmeséket veszi alapul, hozzá csap egy kis A babó-t, anélkül, hogy bármelyiket plagizálná, de az erényeiket gyönyörűen hozzá. Törekedj rá, hogy a Rusz LÍvia illusztrálta kiadást vehesd kézbe: Isten bizony földöntúli élvezet! 

A másik alapmű az az említett Tolkien mese, A babó. Jó, a nagyon fiataloknak A hobbit. De nekem A babó marad mindörökre, az első magyar kiadása miatt. Amit Szecskó Tamás illusztrált. A babó A Gyűrűk  Ura előzménytörténete. Nekem mindig sokkal jobban tetszett mint a gigantikus nagy mű.

De persze nem csupán ezek az előzmények voltak. De ez a kettő volt a legjobb. Az alapok alapjai. 

A Szikra Ferkó-nak ezt a Rusz Líviás kiadását vagy harmincöt évig kerestem. Volt frissebb kiadása az Ulpius Kiadó által, de annak a külleme hátborzongató, visszataszító volt. Mondom, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha Szikra Ferkó, akkor csakis a Rusz Lívia-féle! Pont. 

A Szikra Ferkót még Szerelmetesfeleségtársam is olvasta, és nagyon jónak tartja. Pedig a népmesékkel szemben semmire sem becsüli a műmeséket. Vagyis ez nagy szó. 

*

A címről, ami csak áttételesen kap magyarázatot a regényből: azért Világvátó, mert világot vált a főhős, a valóságból kerül a mesék földjére. És azért Nevenincs, mert nincsen neve. Mindvégig csak legénynek neveztetik. Stimmt? 

*

No, ha már a külső megjelenésnél tartunk akkor egy fájdalmas etap következik: beszéljünk a Világváltó Nevenincs külleméről is.

Hjajjj! Sajnos muszáj... 

Azért sóhajtottam ekkorát, mert pocsék, amiről beszélnünk kell, az semmilyen és elidegenítő. Mintha a szerző és a kiadó összebeszélve mindent megtett volna azért, nehogy valaki, bárki és akárki a kezébe akarja venni a végeredményt. Ilyen összefüggésben felettébb professzionális volt az összmunkájuk!

Sajnos vagy sem, de a második kötet esetében sem javult semmit a helyzet. De részleteiben erről majd ott. Pedig az idén, 2025 őszén jelent meg. Az MI korában. Tény, ami való, így, hogy sajnos semmi előrelépés nincsen az esztétikumban, így simán egymás mellé tehető a tizenhárom év különbséggel megjelent két rész. És összeillenek. Ha ez fejlődés, akkor második kötet talán még csúnyább, semmilyenebb mint amilyen ez az első. :-( 

Nézd csak meg a Világváltó Nevenincs borítóját! Mondj egyetlen elemet, ami arról árulkodik, hogy ez ez felettébb élvezetes, a magyar népmesék szereplőire építő, játékos, kedves, izgalmas és lebilincselő, itt-ott tréfás, letehetetlen meseregény! Na, ugye! 

A helyzet az, hogy fogalmam sincsen mire gondolt az alkotó, amikor ezt az erdőrészletet rajzolta, és a kiadó, a tipográfus, amikor lecsapott rá, hogy milyen tuti lesz olvasóriasztónak, és odacsapta borítóelemnek.

A történet telis-tele van érdekes, kedves, mesés alakokkal. Mozgalmas, izgalmas, harcolós, csihipuhis, menekülős, üldözős. Erre itt van ez a semmit ki nem váltó, nem is szép, de legalább semmilyen, csúnya erdőrészlet. Próbálom kitalálni, a történet melyik részéhez kapcsolódik, de semelyikhez és majdnem bármelyikhez. Amúgy az elrendezés, a szín, a betűméret rendben van, azt majd csak a második rész borítóján sikerül tökéletesen elbaltázni. 

És az illusztrációk... Ajjajajjj! 

A szerző, aki maga volt sajnos az illusztrátor és a kiadó tökéletes szereptévesztéssel keverte a szezont a fazonnal. Adorján Viktor nem grafikus. Vagy ha az, nem jó grafikus. Vagy jó grafikus, a választott stílusa és a témái nem illenek ebbe a könyvbe. 

Figyelj csak, mondtam, hogy a történet telis-tele van élő, jól megformált alakokkal, csudalényekkel. Tündérek, törpék, manók, táltos, griff, ördögök, sárkány, boszorkány... Ezek az alakok számtalan, tengernyi nagyon jól kitalált, megírt szituációban küszködnek egymással, csak győzzél választani!

Az illusztrációkon ezzel szemben egyetlen élő alak nincsen. Semmi dinamika, semmi mese, semmi elvarázsolás, semmi tréfa. Ehelyett néprajzi, történelmi kisokos tárul elénk: megtudhatjuk, hogy régen ez volt a hordó, a sajtár, a dézsa... Meg hogy milyen fejfedők voltak a szereplőkön. És ilyesmik... Néprajzi múzeum vagy mi... Tökéletesen érthetetlen a koncepció. Ahogyan az Uzsonna nicknevű molytárs fogalmazta: „Az illusztrációk: mintha egy néprajz könyvből emelték volna ki, amely a régi magyar viseletekre, épületekre okít… hát inkább nem kellett volna…”

Ráadásul még ezeken a nem éppen fantáziadús rajzokon is első pillantásra látszik, hogy az alkotónak van ugyan tehetsége, de nincsen gyakorlata. Nem csupán a témaválasztással van probléma. Geri fiam, aki nem grafikus, hanem asztalos, de jó kézügyessége van, úgy tíz éves korában rajzolt így. Akkor az elismerésre méltó volt. És nem került nyilvánosság elé. 

Mert nem akartalak elijeszteni a könyvtől, ezért nem az eredeti grafikákkal színesítettem ezt a bejegyzést, hanem kreáltam inkább néhány MI-s képet. De hogy elhidd, amit mondok, itt egy sor az eredeti rajzokból. Hab a zöldségtortán a feliratozás, a betűméret és -típus elképesztőn ide nem illő megválasztása. (Az, hogy itt ott ferde a kép, az én hibám.)

*

A szerzőről néhány szó.

Adorján Viktor, az irodalomtudomány doktora 1952 októberében született Gödöllőn. Gyermekkorát Aszódon töltötte, középiskoláit Szolnokon és Vácott végezte. Eredetileg műszaki pályára készült, gépésztechnikusi végzettséget szerzett, de már a középiskola évei alatt kiderült számára, hogy életútja egészen más területre vezet.

A katonaság után dolgozott a KISZ Központi Művészegyüttes különböző csoportjaival, később Dunaújvárosba, majd néhány hónapra Sátoraljaújhelyre ment. 1986 augusztusában érkezett Székesfehérvárra, tizennyolc esztendőn keresztül volt a Pelikán terem művészeti vezetője, majd 2005-től idén májusi nyugdíjba vonulásáig igazgatta a Gárdonyi Géza Művelődési Házat.

Adorján Viktor vibráló, mégis kedves személyiségének, közösségépítő, szervező munkájának, színházi rendezéseinek, dráma- és meseírói alkotásainak köszönhetően ismertséget és elismertséget vívott ki Székesfehérváron, a város kulturális életének meghatározó alakjává vált az elmúlt évtizedekben.

Forrás

*

Akkor következzen a napos oldal: beszéljünk végre a könyv érdemi részéről! Amit én már nagyon vártam. Szerintem már te is. Mert az eddigiek tulajdonképpen másodlagosak.

*

A leglényeg: Adorján Viktor meseregénye csuda remek meseregény. Meseregény a javából. Mondom, én odateszem közvetlenül Méhes Szikra Ferkója mellé. Ez nagy szó.  

A szövege teljesen mai szöveg. Olvasmányos, könnyen értelmezhető. lineáris mese. Némely szereplők beszéde  archaizál. Tréfás. Néha el kell gondolkodni, mit is mondanak, de nagyon ízes, szép megfogalmazásokat olvashatunk. A mai szöveg és az ízes magyarság furcsa, de nagyon jól furcsa, csudára élvezhető elegy.

A történetben egy sor magyar népmesei elem előkerül, több népmesei alak színre lép, de anélkül történik mindez, hogy a turmix fikarcnyit is erőltetettnek tűnne. Az alakok élnek, következetesek, életszerűek, a cselekmény tempósan halad, izgalmas, tudtam izgulni a szereplőkért, tudtam szeretni őket, tudtam utálni, akit kellett, tudtam nevetni a Griffen. Röviden nagyon könnyen tudtam benne élni a mesében.

*

Mi a mese? A legény (azért Nevenincs, mert, vigyázz, meglepő fordulat következik, mert nincsen neve. Mindvégig csak legény marad.) elindul otthonról és hamarosan, anélkül, hogy konkrétan tudna róla mikor és hol, belép a mesevilágba. A tarisznyájából előbújnak a házimanói. Akikről eddig nem is tudott. 

Csakhogy nem Meselegény nem népmesébe csöppen. Ezt később konkrétan meg is fogalmazódik egy párbeszédben, amit a Táltosával folytat. Fontos idézet következik, meghatározza a mese tartalmát, cselekményét, stílusát! 

– Furcsa... – mosolyodott el egy kicsinykét a legény.
– Micsoda?
– Minálunk... azt mesélik a gyereknépnek, hogy a táltosló repülni tud... nekem meg... sohasem jutott az eszembe, hogy tudnál... S lám... mégiscsak tudsz...
– Csak nagyritkán már... Végveszélyben – felelte a Táltos halkan, majd másra terelte a szót: – S miket mesélnek még... tenálatok?...
– Sokminden egyebet is... – vonta meg a vállát a legény. – Mérföldlépő csizmát, vasbocskort... ilyesmit... – dobott újabb fákat a tűzre. – De én ilyeneket még csak nem is hallottam itt eddig... nemhogy láttam volna... használhattam volna...
– Meglehet, hogy vannak...– tűnődött el a ló –, de magam sem láttam még... Ambátor a törpék igen ügyesek... Sok mindent kieszelnek... és a tündérek is járatosak sokféle csodában...
– Én nem arról beszélek – kezdte magyarázni a legény, amire ki akart lyukadni – Hanem arról, hogy sose hittem volna, hogy a sárkányölő kardot ki is kell kovácsolni... Érted?... Azt a nálunk meséltekben... csak úgy... úgy megkapják... rálelnek... Mit tudom én...
– Csak úgy? – csodálkozott rá a Táltos. – Hát itt semmi sincsen csak úgy..– fújt aztán egy nagyot. – Baj ez?
– Nem... – biccentett egy bizonytalant a legény elgondolkodva  –, csak én másként véltem volna... amaz mesélések után... A mi mesélésünk szerint csak fel kellett volna kapjak a hátadra, te meg elvágtattál volna vélem a fellegeken által a kacsalábon forgó várhoz, ott aztán én a kapott kardommal lecsaptam volna a sárkány akárhány fejit, aztán a királyleánnyal meg uzsgyi vissza Tündérországba, ahol boldogan élnénk míg meg nem halnánk!
– Hát ez itt nincsen így... – mosolyodott el a ló. – Lehet, hogy vannak világok, ahol így mennek a dolgok..., de itten a kardot tényleg meg kell kovácsolni, és az ördöngöket valóban le kell vágni véle... és fázni kell a fagyban, és izzadni a verekedésben... és... meg is lehet halni... ha úgy adódik... – nézett el hosszan a túlpartot rejtő sötétbe. Sokáig hallgattak, csak a nedves uszadékfa roppant egyet-egyet, sűrű, csípős füstöt köpködve köréjük. Aztán megint csak a Táltos szólalt meg, nehogy túlságosan elborítsa őket a sok sötét gondolat.
– Bátran megaprítottad őket odafenn a dombon!
A legény akkora szemeket meresztett rá, hogy a Táltos már azt hitte, megbántotta valamiképpen.
– Úgy értem...– magyarázta –, hogy nagy bátorság kellett annyira közel engedned azt az első kettőt... Már attól féltem... – de elakadt a szava, mert a legény továbbra is csak meresztette rá a szemét, ha lehet, hát még jobban. Aztán csak lehorgasztotta a fejét, és hosszan nézett maga elé.
– Én is attól féltem...– mondta aztán csendesen – Nagyon féltem... nagyon... és ha a bolondja lassabban nyúl felém, hát esküszöm, hogy megfoghatott volna... csak megriadtam a hirtelen mozdulatától.. és ijedtemben... aztán... a többire nem is igen emlékszem... csak annyira, hogy... borzasztó volt... szörnyű... én még soha... akarattal soha...
– És hát nyilván ilyen szörnyű érzés sincsen a ti meséitekben... – mondta csöndes megértéssel a Táltos nagy sokára.
– Nincsen... Ilyen nincsen...
Aztán már nem volt több mondandójuk egymás számára így a legény bevackolta magát a fatörzs meg a lanyhuló tűz közé.
– Jó hogy itt vagy velem... – mormogta a ló felé sokkal később, mikor már csak a hamu alatt vöröslött a gyér parázs, és az éjszaka egyre hidegebb lett.

–Egyetlen kétségem van csak a könyvvel kapcsolatban: rajtam, a kilóra megvett olvasón kívül ki fogja még ezt a könyvet olvasni? Csak remélni tudom, hogy sokan, de csak halvány reménnyel. Egyfelől a nekem nagyon szimpatikus hossza, az ízes nyelve, és le kell írnom, bár szomorú sejtésem, hogy ezzel sokakat inkább riasztok, a nem erőltetett, nem tukmált, de egyértelmű magyar szellemisége miatt. 

149–150.

10/10 
(Most kizárólag a tartalmat értékeltem)

Ez a kép egyben link is ám!

2025  decemberének a közepe felé.

Hát eltemettük Ofi barátom feleségszakaszaának, Zitának az öccsét. Ötven éves volt. Másnap összejöttünk egy kicsit kockázni, és elbúcsúzni: másnap mentek vissza Svájcba. 

Én meg hiába a késői fekvés, az iszogatás, hajnalban keltem. De valahogy most nem volt olyan hangulatos a korai kelés, hiába írogatás, hiába a muzsikák, most nem doromboltam magamnak. 

Kicsit unom az életemet. Nem, eszembe sincsen meghalni, bár egyre többet gondolok rá, csak olyan kis semmilyen, Boldog vagyok imádott Szerelmetesfeleségtársam miatt, boldog vagyok a csodálatos unokák miatt, élvezem a koncerteket, amikre eljutunk, szeretek olvasni, szeretem a zenét, rengeteg mindent szeretek. De nagyon ritkán van igazán kedvem menni, ezzel-azzal találkozni. Viszont így meg semmi sem történik. Se hétvégén, se hétköznap. 

A munka is sok mostanában. Azt is unom. Kergetem az időt, megszaporodtak a lakói kiszállítások, egyre komplikáltabb a logisztika, a héten háromszor kellett eltetetnem az ebédemet, mert nem jutottam el az étkezdébe időben. 

Egyedül vagyok itthon. SzFT elment egy virtuális asszisztens vacsorára. A következő napokban többször facér leszek, annyi helyre hívták. Van, ahová szívesen meg, van ahová kicsit udvariassági-kényszer miatt. Fáradt már ő is, várja az évvégi pihit. 

S kicsit gyorsabban fogy ha van itthon ital. 

  MISTER NO  
Írta: GUIDO NOLITTA
Rajzolta: GALLIENO FERRI

  AMAZÓNIA  
Írta: GUIDO NOLITTA
Rajzolta: FRANCO DONATELLI

Ez a képregény eredetileg az olasz Sergio Bonelli Editore képregénye. Nem mondom, hogy kivétel nélkül szeretem az alakjaiat, de az utóbbi években a Dylan Dog, a Dampyr és a Dragonero csont nélkül kedvenc lett. Kedvelem a Juliát is, a Tex-et is, a Suttogó Szél sem rossz. Nem sorolgatom tovább. 

Írtam egy bejegyzést a Bonelli-képregényekről általában.

Két alakot nem tudtam megkedvelni. Az egyik a Zagor a kőbaltás szellem. Amiből sem a kőbaltát, sem a szellemet nem értem. A Vadnyugaton kőbaltával? És Zagorban semmi szellemszerű nincsen. Ráadásul az Supermanére emlékeztető szerkóban. Ami meg minimum ellentmondásos. 

A másik figura aki távol maradt tőlem: Mister No. Mert jellegtelen, erőltetett alak. Amerikai katona, aki megunta a háborút. megpróbál eltűnni Dél-Amerikában, elvei vannak, csak önvédelemből öl. S mert sűrűn keveredik olyan szitukba, ahol védekeznie kell, hát szakmányban gyártja önvédelemből a hullákat. 

Mindkét alakból azt a szellemességet hiányolom, ami a Dampyrban, a Dylan Dogban és a Dragoneroban vastagon ott van. A jól ismert klisék kiforgatását, újrahasznosítását. Számomra mind Zagor, mind Mister No kínban született, erőltetett figura. 

De mert fumetti, ezért képtelen vagyok legyinteni rájuk. S meg nem is veszem, ha utamba kerülnek, nyúlok értük, és rendre újra próbálkozom velük, hátha... Mint most is. De most sem... 

*

Arról van szó tehát, hogy Mister No éldegél. Úgy vonul ki a világból, hogy csak kicsit megy odébb, nem akar része lenni a rendszernek, és egy másik rendszer része lesz. Vedel, csajozik, megveti a pénzt, Aki keresi a kikötői kocsmákban megtalálja. Jobbára éppen verekedés közben van. Pénze soha nincs. Nem is tesz azért, hogy legyen. 

Az első történet nagy ellentmondása ez: Mister No-t egy gyémántszállítmány felkutatásához bérelik fel. A repülőgépére van szükség. Sok-sok menekülés, önvédelmi gyilkolászás után a kincs egy folyó fenekén köt ki. Mister No előtte örvendezik, hogy mennyi is lesz a tizenöt százálék, amit megtalálóként kap majd, de jó, lesz mit a tejbe aprítani. Aztán akció van, és elsüllyednek a gyémántok. Normális ember mit tesz ilyenkor? Első kanyarban azt, amit Mister No: megkísérli a folyó fenekéről felhozni a táskát. De túl mély a folyó. Erre legyint egyet, és ennyi volt, megy haza. Majdnem gazdag lett. 

Az a lehetőség, hogy néhány merülési szakemberrel visszajöjjön fel sem merül. Így a problémák sem, hogy vajon mekkora a sodrás, elviszi-e a víz a kincset, vagy marad, ahol van. megtalálható lesz-e később... Semmi, csak egy legyintés, hogy oké, halat ezután is tud fogni, a függőágyát bárhol felakaszthatja, olcsó, szar whisky-utánzat meg fillérekért kapható a kikötői kocsmákban. 

Ennyi. 

Ahogyan a másik történetben a cégtulaj vállalkozó expedícióra megy három random választott emberrel a vadonba (nem voltak saját emberei, tényleg csak úgy lehetett vezetőket találnia, hogy random manusokat szed össze a kikötőben?). Az emberei (mindösszesen három darab) eltűnnek mellőle, egy lepattan, kettőt az indiánok ölnek meg, ő maga pedig fogságba esik. Maga sem érti, őt miért hagyják életben a támadók. De annyira megtetszik neki az indiánok egyszerű, őszinte élete, spontán boldogsága, hogy úgy dönt nem tér vissza a civilizációba. 

Ugyan éppen mostanság olvastam, hogy hasonló valóban előfordult már. A természethez közel élő népek fogságba ejtettek agy-agy, a modern civilizációból érkezett embert, akik aztán amikor tehették volna sem mentek vissza oda, ahonnan jöttek, maradtak egykori fogvatartóiknál. Nem a Stockholm-szindróma ösztönözte őket, hanem belső igényük lett az életmódváltásra, amikor megtapasztalhatták, hogy élni másképpen is lehet.  

Vagyis elképzelhető, hogy a történet alkotóit a valóság ihlette meg. Miért ne lenne lehetséges? Csak a tálalás hiteltelen. 
– Miért mentem volna vissza? – kérdezi a gazdag vállalkozó a dzsungelben őt kutató fiát. – New Yorkban csak a cégem van, az nem érdekel. Senkim sincsen, csak te, te pedig már felnőtt vagy. 

Köszi, apu, CSAK én vagyok... S engem meg ugyan ki nem szar le, ha már te is...? Ha már elmúltam x éves. Még a tényt sem érdemlem hogy élsz, csak ezután magasról kakkantasz a világra, amiben eddig éltél. Elmentél, ottmaradtál, nekem, aki CSAK a fiad vagyok, ugyan mi közöm az egészhez? Igazad van, apa! Ha már egyszer felnőtt vagyok/lettem, dolgozzam fel, hogy többet nem vagy nekem. Tökre érthető, pszichológiai szempontból magyarázható, követhető. Faxányos apa vagy, kösz szépen daddy!  Örülök, hogy boldog vagy, csá'!

*

Gondolom, a cinizmusom elárulta, hogy most sem lettem a Mister No fanja. Az egészet áthatja az a ponyva-naivitás, ami például Burroughs regényeinek az alapja, legyen szó akár Tarzanról, akár a Mars John Carterjéről. Csakhogy amíg Burroughs történeteinél ez valóban báj, addig Mister No esetében sokkal inkább esetlegességnek, kínos megoldási kísérletnek tűnik. Burroughs esetében a naivitás stílus, a Mister No-ban eszköz. Ezért nem bájos, hanem kínos. 

Mondok még egy példát. Mister No és az apját kereső fiatalember motoros kenuját el akarja kötni az egyik gazfickó. Mister No a stégről utána ugrik, mindketten beesnek a vízbe, ott küzdenek, lemerülnek, felbukkannak, lemerülnek, felbukkannak, majd kisimul a víz... Aztán megjelenik a felszínén egy kéz. Majd Mister No is. Ő a kéz tulaja. Felmászik a stégre vezető létrán. A fiatalember, aki stégről nézte a küzdelmet, mesterséges légzést gyakoroltat vele. WTF? Aztán beszélgetni kezdenek arról, hogy milyen volt a küzdelem a vízben, a víz alatt a gazfickóval. Akit aztán sikerült úgy megütni, hogy alámerült. Mister No elmondja, hogy többször lemerült érte, de a hínár odalent... Spongyát rá, hogy az eddigi rajzokon szó sincsen arról, hogy Mister No többször feljött volna levegőért. A mentési kísérletes beszámoló után No belefog annak ecsetelésébe, miért, hogyan lett Mister No. Majd másfél oldal után félbeszakítja önmagát, hogy erre most nincsen idő, mert csak... Ez a dramaturgia. Hm... 

Nem azt mondom, hogy zs-kategóriás. De minimum b-s. Vagy inkább c-s. Olyan történet, amire a filmfórumokon azt szokták írni, hogy ha van pattogatott kukoricád, meg fölös, semmi másra nem fordítható másfél órád, akkor egyszer meg lehet nézni, többször nem érdemes, holnapra meg úgyis elfelejted. 

Mert sem a főszereplő figurája, sem a történet nem annyira eredeti, hogy megragadjon belőle bármi is. De egyszeri kikapcsolódásnak tényleg megfelelő, ha van üres, semmi másra nem fordítható másfél órád. 

*

Majdnem befejezettnek véltem ezt a bejegyzést, aztán kapcsoltam, mit akartam még elmondani. A rajzok, ugye. Mint képregényi lényeg. 

Egyfelől a szokásos Bonelli alapok: fekete-fehér képek, szokványos képkocka elhelyezéssel, semmi kísérletezés, realisztikus ábrázolás. Viszont több esetben volt az a benyomásom, hogy a mozgás közben ábrázolt alakokban van valami esetlenség, sutaság, valami, ami nem reális.

S nem értékítélet csak benyomás: több alkalommal olyan érzésem volt, hogy Fazekas Attila képregényt nézegetek, annak minden erényévél és erénytelenségével. Ellenemre nem volt. 

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025  decemberének hetedik napja, vasárnap. Hiába feküdtünk viszonylag későn, hiába iszogattam Ofiéknál beszélgetés és kockázás közben, háromkor kinyílt a szemem. Jöttem a nappaliba, írni, olvasni. Igaz, fél ha telé háromnegyed órára vissza hanyatlottam alvásba. 

Elképesztő, miket mesélnek Ofiék Svájcról és a lehetőségeikről, lehetetlenségeikről. Soha nem vágytam el Magyarországról. Sok oka van, miért, gazdasági is, pszichológiai is, érzelmi is. Nem vagyok/voltam sohase kozmopolita. Nyelveket sem beszélek. Nem dafke: így alakult. („De akkor más nyelven is olvashatnál!”, „Na, az hiányozna még, magyarul sem jutok a végére azoknak, amiket szeretnék még elolvasni.” :-D )

Gondolkodom, hogy az ide-oda szakadt ismerőseim közül kinek jött be, ahol van. Van ilyen persze, hogy van. Akad, aki az összes alomból született gyerekét kivitte/kimentek utána. Akad, aki már nem tudna Magyarországon élni. De akad, aki visszajönne, csak már gyökértelen, nincsen hová. S vannak Ofiék, akiknek kezd elegük lenni. 

Nem szoktam politizálni nyilvánosan. Most sem annak szánom. De Magyarország relatíve biztonságos hely. Ellenérv mindenre lehet. Éppen tegnap mondtam valakinek ugyanezt, mire az volt a reakció, hogy jó, de azért a Csobánka téren a szomszédtól fényes nappal elraboltak kétszázezer forintot. Sajnos való... De érted, miről beszélek, ha azt mondom, Franciaország vagy Németország. De Ofi azt mondja, már Zürich is. Meg azt is mondja, 

A két szerzőről, alkotóról nem mondom el újra, amit a Szélcsináló kapcsán már elmondtam. Nem is másolom ide, ha érdekel, kattints át, kérlek! A képen balról jobbra az író és a grafikus. Középen meg az aktuális közös gyermekük. Aminek ugyanúgy, amiképpen a Szélcsináló esetében, csuda jót tett, hogy az a grafikusa, aki a grafikusa lett.  

*

A kisvárosban (faluban?) mindig sötét, lámpát kívánó félhomály van. S mindig szemerkél az eső. Esőkabát csizma nélkül kilépni nem ajánlott a házból. Mindenki levert, fáradt, éhes és kedvetlen. Mert soha nem süt a Nap, nincsen elegendő étel. A fülszöveg ezt mondja: 

Lilja a gyermekkor és a kamaszkor határán nagy változásokon megy keresztül, de körülötte a természet olyan eseménytelen, mint mindig. A lány csak halványan emlékszik a ragyogó Napra, az általa ismert világ esőtől nehéz és sötét. A vizes földben semmi sem nő, az örök félhomályban egyetlen növény sem érzi jól magát.

Lilja árva, a nagyapjával él, aki zöldségekkel látja el a falut. A nagypapa egy nap otthon felejti az uzsonnáját, és amikor Lilja utánaszalad az üvegházhoz, észrevesz valamit, ami mindent megváltoztat.

Titkos ösvényt pillant meg, amely az erdőbe vezet, ahová gyerekek nem mehetnek. A kíváncsi Lilja azonban a többi gyerekkel ellentétben elfojtja a félelmét, és egyedül elindul az ösvényen. Odabent, a sötét fatörzsek között egy másik, virágzó világot fedez fel, ahol hatalmas kaland vár rá. Szembe kell néznie legnagyobb félelmével, ugyanakkor szeretetet és boldogságot is talál ott – és nem utolsósorban a tavasz reményét.

A fülszövegből nem jön teljesen: a történetnek van egy határozottan disztópiás jellege. Valami végzetes történt a világgal, amitől mindenkinek sokkal rosszabb lett a sorsa. Hogy mi ez a rossz, arról senki sem beszél. Csak az esőt, a nedvességet és a sötétet unja mindenki. Meg az éhezés permanens kínját. 

De ahogy a fülszöveg mondja, a főszereplő Lilja nagypapája rendszeresen hoz valahonnan friss zöldségeket, gyümölcsöket. Nem sokat, de valamennyit mindig. Mindenki úgy gondolja, Lilja is, hogy az erdőszéli üvegházban termeli őket. 

Apró kis képekből tudjuk meg mennyire rossz a helyzet. A gyerekek legfőbb szórakozása, hogy a pocsolyák mellett vízimalmot építenek. Nagypapa és unokája között nincsen fizikai kapcsolat, nem ölelték még meg soha egymást. 

*

Gondolkodom, mennyire spoiler elmondani bármit a történetből. Mármint amit a fülszöveg nem írt le, és ami nem kitalálható. Mert adva van, ugyebár a könyv címe is: A Nap őrzője. 

Ami kapásból sugallja, nem kell hozzá Sherlock Holmes-nak lenni, hogy ha nincsen Nap az égen, és van egy őrzője, nos akkor...? 

Valamikor a hetvenes években volt egy rajzfilm, ami nagyon megmaradt bennem. Van könyvváltozata is, volt a kezemben, de jóval bővebb volt a történet mint a rajzfilm, viszont amivel bővebb volt, az nem tetszett. Az a baj, hogy sem a rajzfilm, sem a könyv címére nem emlékszem pontosan, az MI-Haver meg nem találta. 

Arról szólt a történet, hogy két csibész kiskrapek kilesi és éjszaka elfogja a Holdat, és bezárja egy tóparti barlangba. A Hold a rabság bánatában fogyni kezd, és csak fogy, és csak fogy... A gyerekek megijednek, s végül kiengedik őt a barlangból. A Hold boldogon pattan fel az égre, és a szabadság boldogságától azonnal kerekedni kezd. 

A két vásott, unszimpatikus kiskrapek a Hold őrzője volt a rajzfilmben. Itt meg a Nap őrzőjéről van szó. 

Igaz, azt, hogy mi történt, mielőtt nedves, lucskos, esős lett minden, csak a kötet háromnegyedénél tudjuk meg. Onnan már egyértelmű a ki kivel van ki ellen. A hogyan még nem, de az már csak a végjáték lefolyása. 

Ettől függetlenül nem mondom el, mert azért az olyan lenne mintha elárulnám, ki a gyilkos. 

*

Szól-e valamiről A Nap őrzője, s ha igen miről? Szól. Szerintem két dologról is. 

Egyrészt arról, hogy kíváncsiság és bátorság nélkül nincsen megoldás. Egyik sem hiányozhat. Kíváncsinak kell lennünk arra, mi történt, s ha tudjuk, akkor bátornak kell lennünk, hogy legyőzhessük az akadályozó erőket. 

Másrészt, és szerintem ez a fontosabb, a bosszú erejéről és torzító hatásáról szól. 

Mostanában nézzük a Downttown Abbey című sorozatot. A kastélyban szolgál egy komorna és a lakáj férje. A komornát egy vendég lakáj megerőszakolja. Mert a férje volt már börtönben, s mert ismeri őt a komorna, inkább nem beszél arról, ami történt. De a feszültségnek valahol ki kell jönnie, s a komorna az egyik legrosszabbat választja: a férjével nem beszél. Egyébként imádják egymást. Aztán a férj mégis kitalálja, mi történt. Egy napra elmegy a háztól. MIután visszajön, érkezik a hír: az erőszakoló lakájt meggyilkolták. 

Mrs. és Mr. Bates, alias Joanne Froggatt és Brendan Coyle

Hogy a férj ölte-e meg vagy sem, néhány évadon keresztül rétestésztázzák. Még az is felmerül, hogy nem is ő volt, hanem az asszony, mert annak is van valami a múltjában, ami megerősítené az esetleges bűnösségét. (Ez már kicsit fárasztó volt, a hosszú sorozatok visszatérő hibája, ha nincsen balhé, valamit kavarni kell.)

Nem is ez az igazán érdekes. A kérdés sokkal inkább ez: 
– Zsákom – kérdeztem Szerelmetesfeleségtársamat –, neked melyik lenne fontosabb: megbosszuljam, kicsináljam a fickót, aki megerőszakolt, vagy az, hogy veled éljem le az életemet, együtt legyünk a maradék időben és ne a börtönben rohadjak? 
Szerelmetesfeleségtársam meghökkent. Elgondolkodott. Nekem nem kellett gondolkodnom. Láttamm rajta, hogy vadul jár az agya, s hogy legszívesebben azt felelné, hogy csináljam ki a fickót, aztán éljünk együtt a halálunkig, de fogta, hogy ez most nem opció. 
– Nem tudom... Talán az, hogy... igen, az, hogy együtt legyünk, fontosabb lenne! 
Megkönnyebbültem.

Ugyanez a kérdés A Nap őrzőjé-ben is: melyik a fontosabb az élőknek vagy a bosszúnak élni? Mert a kettő együtt nem megy. S vajon az élők mit kívánnak jobban: a halottak megbosszulását vagy hogy életbenmaradtként összekapaszkodjanak? 

Lunde válasza egyértelmű. De elképesztőn realista. Tudja, érzi, hogy a bosszúval töltött hosszú évek rombolása nem múlhat el egy csettintésre sem a bosszúállóból, sem a magukra hagyottakból.  

Innentől nem csupán az a kérdés, vagyok-e elég tökös a bosszúhoz, hanem az is, vagyok-e annyira erős, hogy az élőkért éljek? Az igazságérzet kielégítése a lényeg vagy a további emberi élet? 

Eszembe jutott Ákos fantasztikus Ember maradj című dala. 

*

Igazából nem tudom, kinek, melyik korcsoportnak szól A Nap őrzője. Hozzám szólt. Félig sci-fi, félig mese, félig realizmus, félig példabeszéd, meg igazból egyik sem. 

Ráadásul a giccs határán táncol a szöveg is, az illusztrációi is. A szöveg már a Szélcsináló esetében, legalábbis a legvégén súrolta a coelho-i szintet. A rajzok amott viszont nem. Vagy csak nem voltam hozzájuk szokva. Ebben a történetben előfordult, hogy kicsit cöccögtem. De tényleg csak kicsit. 

A Nap őrzőjé-nek a története jobb a Szélcsináló-é. Sokkal. Tetszett a szelesé is, nem mondom, de ez meg is fogott. Annak az üzenete valamelyest didaktikus lett, ezé meg elgondolkodtató. Az egész koherensebb, következetesebb, logikusabb.  

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 Mikulásának a napja. Nem tettem ki a csizmámat. Szerelmetesfeleségtársam sem. Nem is lett benne semmi. :-) 

Valami érthetetlen okból ma hajnali háromkor felébredtem. Vissza akartam aludni, de nem ment, átjöttem tehát a nappaliba olvasni, írni. Még mindig ezek a hajnalok, reggelek a legharmonikusabb részei az életemnek. Pedig semmi különös nincsen bennük. 

Miután Szerelmetesfeleségtársam felébredt, úgy fél nyolc felé, kicsit beszélgettünk, aztán összebújtunk, kávéztunk, reggeliztünk, majd nekiveselkedtünk az ebéd készítésének. Ami nem volt rettentő kihívás: tejfölös karfiolleves, hagymás csirkemáj, kapros joghurtöntetes zöldségsali (káposzta, sárgarépa, saláta, alma, uborka, paprika, sajt), meg egy mirelitből sütött almásrétes. Nem gourmandság egyik fogás sem, de elég jól sikerült. El is álmosodtunk utána. 

Most fél öt van, készülünk átmenni egy kicsit italozni és kockajátékozni Ofiákhoz, a svájci magyar barátainkhoz. Nem maradunk sokáig, hajnalban indulnak vissza odakintbe. 

*

El-elkövetem azt a hibát, hogy ilyen-olyan érdekesebb témánál a Facsén beleolvasok a kommentekbe. Semmiből sem tanulok. Elképesztő, hogy milyen méltóság, elegancia nélkül zajlanak a beszélgetések, és csipcsup semmikre is milyen gyorsan érkeznek trágár, sértő, degradáló reakciók. Mintha a kommentelők önértékelése múlna azon, le tudják-e győzni az ellenfeleket. Mert győzni kell, s mert ellenfelek vannak. 

Szó sincsen beszélgetésről, információcseréről, pláne nem kulturált vitáról. Gyerekes viták, személyeskedések, sértegetések mennek. Néha csurran-cseppen valami információ is, de a fő csapás jobbára a fideSS-es nyaloncságtól, a faroktúró libernyákig terjed. S persze mindenki tudatlan, lusta ge@i, aki semminek sem néz utána, nem gondolkodik, és ha igen, akkor is sz@rul rakja össze a dolgokat, tehát egyáltalán minek az ilyennek élni. Mert Gyurcsányista, O1G-s, Putyin fasisztája vagy EU-bábja. 

Annyira szomorú ez az egész... Persze, a nagy számok törvénye alapján mindezek simán elő is fordulhatnak. De miféle érv a másikkal szemben a személyeskedés, a fikázás, a karaktergyilkosság? Visszataszító! 

Most éppen arról olvastam, hogy Budapest csőd közelében van, és vajon mennyire tehet erről KariGeri és mennyire a kormány, amely lerabolja a szolidaritási adóval az önkorikat. A téma érdekes lett volna. De egy kis olvasgatás után mégis elmenekültem onnan. Is. 

Arról szól, amit a fülszöveg állít. Mivel alapvetően nem vetem meg a munkát, nem is térek ki előle, ha vár rám, de semmiképpen sem mondom magam munkalkoholistának, sztahanovistának, ezért megkönnyítem a dolgomat. Íme a fülszöveg: 

A reneszánsz Itáliában egy ifjú leány, Bianca esküvőjére készül. A szülei által kiszemelt vőlegény, Giovanni gazdag, jóképű és fiatal, Biancát mégis csalódottsággal tölti el, hogy nem ismerheti meg a lagzi előtt.

A családjának azonban van egy titka: a nők egy varázslatos férfibőrt őriznek, melyet felöltve Bianca Lorenzóvá változhat, és belekóstolhat a fiatalemberek szabados életébe. Lorenzo képében megismeri jövendőbelijét is, és felfedezi a szerelmet és a szexualitást. Többször összetűzésbe kerül a kor erkölcsi elvárásaival, és veszélybe kerül az élete is, de a szellemet, ha egyszer kiszabadult a palackból, nem lehet többé visszazárni, és Bianca végül az lehet, aki mindig is lenni akart.

A világsikerű és számos díjjal kitüntetett francia képregényt a tragikusan korán elhunyt Hubert forgatókönyve alapján rajzolta a páratlan tehetségű Zanzim. A szabad szerelmet ünneplő, humorral átszőtt képregény fontos kérdéseket tesz fel a nők és férfiak társadalmi helyzetéről, a szexről és a vallásról, és az erkölcsöt az elnyomás eszközeként használó hatalomról.

HUBERT (Hubert Boulard, 1971–2020) roppant sikeres szerző volt. Erre a képregényre a rajzolóval együtt minimum öt díjat kapott. Alkotótevékenységét nagyban befolyásolta a saját élete, nemi identitása és érdeklődése. (Ugyan kiét nem?) Az alkotásaiban, nem csupán ebben, rendszeresen foglalkozott LMBTQ kérdésekkel. Ennek minden bizonnyal az is oka volt, hogy a homoszexualitását a családja elutasította, és emiatt önmagát sokáig szörnyetegnek gondolta. 

ZANZIM (Frédéric Leutelier) ugyancsak sikeres rajzoló. Különösen érdekli a szexualitás (ugyan kit nem) és a szabadság témája. 

Vagyis a két alkotójól egymásra talált ennek a képregénynek a megalkotásakor. Hubert a kötet megjelenését már nem érte meg. 

A képernyőn Hubert, az előtérben Zanzim, kezében az RTL Hubert számára posztumusz díjával.
Forrás

* 

Kezdem az egyszerűbbel, a RAJZOKKAL. Ahogy mondtam, elsőre nem fogtak meg. Túl egyszerűnek és részletgazdagtalannak találtam az összhatást. De azt is mondtam, hogy már a könyvtárban, a második belepillogáskor valami rezonált bennem az ábrázolásmódra. 

A könyv olvasása, nézegetése közben konkrétan megszerettem a figurákat és a környezetet. Mutatok majd példákat, hogy miket. 

Zanzim csakugyan nem veszik el a részletekben, de vannak hátterei, a figurák nem a semmiben létezve beszélnek és cselekszenek. S bár a fő kifejezőeszköze a letisztult egyszerűség, ez nem jelenti azt, hogy a rajzok primitívek vagy kiforratlanok lennének. Sőt! 

Külön érdem az az ötlet, hogy egy azon térben több helyen előfordulnak ugyanazon figurák, a haladásukat jelezve. Ez eszméletlen dinamikát ad a cselekménynek. Zanzim remekül játszik a színekkel is. Csak egy példa: Bianca férfialakban verekedésbe keveredik egy reneszánsz krimóban. Amíg akcióban van, vörös a háttér. Akkor is, amikor egy jobbossal a földre küldi az ellenfelét. Amikor csodálkozva nézi az öklét, eltűnik a vörös háttér. Illetve eltűnik minden környezet: Bianca a nagy fehérségben áll az öklét csodálva. Ő maga színes. Előtte fekszik a kiütött polgártárs. Ő meg csak ceruzarajz, mindenféle szín és szürkeárnyalat nélkül. Csodás, nem gondolod? 

Szóval a rajzokkal összhatásukban felettébb elégedett vagyok. 

*

No, akkor amiben bizonytalan vagyok, az a mondanivaló egy/nagy része. Vagy hangsúlya. Vagy mibenléte. Vagy nem is tudom... 

  1.  
Mert ugye a történet szól egyszer a FEMINIZMUSRÓL. Ami önmagában teljesen jogos mozgalom (volt). Persze, a nőket megilletik ugyanazok a jogok mint a férfiakat, mert miért ne illetnék meg? Miért kellene a férfitársadalom árúcikkévé válniuk a nőknek? Miért is kényszerítenénk őket a tűzhely mögé házirabszolgának, ők miért ne valósíthatnák meg önmagukat? Miért ne dolgozhatnának a háztartáson kívül is? Ha dolgoznak, miért ne kaphatnák ugyanazért a munkáért ugyanazt a pénzt mint a férfiak? És így tovább... 

A Férfibőrben a reneszánsz korban játszódik, amikor is ezek a kérdések, felvetések teljesen jogosak. Meg még pár évszázadig. A világ egyes részein, lásd arab világ, a mai napig nincs előrelépés, sőt ennél is tragikusabb a helyzet. 

A képregény szerencsére elkerüli annak a marhaságnak a hangoztatását, hogy a férfiak és nők ugyanolyanok. Mert ez persze, hogy marhaság. Nagyon sok szempontból az, főleg genetikai okokból. A férfiak és nők nem csupán testi felépítésükben különböznek egymástól. 

(Vegyünk csak egy sztereotípiát: kérdezz csak meg nőket, mennyire szeretnek nőkkel dolgozni, és ha választhatnának, melyik nem képviselőivel dolgoznának szívesebben együtt. Én már többször szembesültem nők spontán megnyilvánulásaival a munkakörnyezetükkel kapcsolatban és mindannyiszor megdöbben. Ma már nem teszek ilyet.)

Még valami. Nem tudom eldönteni, valóban a feminizmus kérdése alá tartozik-e, de én most önhatalmúlag ide sorolom. A képregényből úgy fest, és lássuk be, ebben is jócskán van valami, a feminizmus egyik eredménye, hogy a nők is azzal szeretkezzenek, keféljenek, dugjanak, akivel csak akarnak! Hiszen a testük az övék (ugye ezt szokás hangoztatni akkor is, amikor egy másik test élete felett rendelkeznek; de akkor kié a másik test, ami meghal a döntésük nyomán?), miért ne adhatnák annak, akinek csak akarják. 

Ennek következménye viszont, hogy a házasság semmi más, mindössze egy nehezen védhető társadalmi konvenció  csökevénye. (De akkor miért kell az azonos neműek házasságának a jogáért küzdeni?) Semmi más csak a gazdasági érdek emberekre kényszerített, sajnos életre szóló formája. Csak egy papír, semmi más! Ugye, hogy ugye? 

Szerelmetesfeleségtársam és az én jegygyűrűmön a Bibliából, az Énekek énekéből van egy egymást folytató idézet. Az enyémen az áll: „Pecsét a te karodra”. Az övén az: „Pecsét a te szívedre”. Az idézet eredetije így szól: 

Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra;
mert erõs a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tûznek lángjai, az Úrnak lángjai.

(8:6)

Azért ezt vésettük a gyűrűinkre, mert szeretjük egymást, és mert komolyan a halálig gondoljuk az elköteleződést. A kar a tevékenység, a cselekedetek jelképe, a szív az érzéseké. A férfi a kéz, a nő a szív. Ugyan, dehogy csak papír! Életre szóló szövetség, érzelmi, testi, lelki, szellemi kapcsolat. Különben megette a fene az egészet. 

Mondjuk mostanában eszi is rendesen. Hát mit üzen róla ez a képregény is? A házasság pusztán gazdasági kapcsolat, amiből úgy lehet ki és be mászkálni, mint a kerti budiba, sőt akkor is benne lehet maradni, és házasság marad, ha számolatlan nemi szerv vesz részt a partiban, nem csupán a szövetséget kötött kettő és a gazdáik. 

Ugyan már! A házasság szentség! Isten által adott intézmény. Nem kaloda, nem börtöncella, hanem áldás. Persze, lehet kalodává is, börtöncellává is, mi emberek különös tehetéséggel tudunk abszolút mindent elbaltázni. Akármit ki tudunk forgatni a lényegéből. De tényleg bármit. 

  2.  
Éppen azért, mert nem csupán a fizikai kinézetükben különbözik a férfi és a nő, nem lehetséges a lényegi NEMVÁLTÁS. Orvosi szikével nemet nem, csupán látszatot lehet váltani.

A nemváltásról beszél ez a képregény. Igaz, mesés formában. A történetben a biológiai nem egyfajta ruha, amit felvesz, levesz az ember lánya, így hol férfi, hol nő lehet.

Bianca ide-oda váltja a nemét. Am, ugye a valóságban nem lehetséges. Igaz, neki nem a nemi identitással van problémája. Bianca nő, nő is akar maradni, eszébe sincsen férfivá lenni, mindössze kíváncsi.

Miért, te nem próbálnád k, milyen lehet ellenkező neműként létezni? Persze valamelyest ellentmondásos a dolog, mert itt sem csupán a két nem testfelépítéséről van szó. Viszont ha a mostani agyaddal mindössze testet váltasz, attól még nem értheted meg a másik nemet, csupán bizonyos a létezése bizonyos aspektusait. Ha viszont a gondolkodás is változik a testtel, akkor meg nem a mostani önmagad értékeli a helyzeteket. A 22-es csapdája. 

Igaz, férfiként nővel nem, csak férfival kefél. Csak a sztori legvégén. Vagyis, micsoda kifordított fordulat, amikor a nő Bianca férfivá válik, akkor homoszexuális férfi lesz, és homoszexuális férfiként jobban élvezi a szexet, mint heteró nőként. Itt már azért kezd félrecsúszni, vagyis inkább a szánt helyére kerülni az üzenet. És felderengenek a mai fő érvkapaszkodók, a család az család minden kliséjével és torzulásával egyetemben. Bainca nőként csuda jó barátja a férjének. Férfiként meg pazar szeretője. Számára tehát a nemváltás fantasztikus lehetőség, mert amit nőként nem élhet meg a szeretett lénnyel, az megélheti férfiként.

A történet végénnőként mégis csak férfi szeretője lesz. Vagy az üzenet éppen az, hogy tökéletesen egyenrangú minden bármit-bárhová-kapcsolat, mert nincs is férfi meg nő, csak ember? És eljöve a harmónia kora! 

Tartok tőle, hogy ez az üzenet. S ez nem tetszett, emiatt képtelen voltam igazán élvezni a sztorit. 

Fallokrata, hímsoviniszta, homofób vagy! Többször megkaptam már mindhárom jelzőt. Valahogy úgy álltam ott kicsit bambán, mint az a csíkbeli erdész, akitől megkérdeztem, milyen ma erdélyinek lenni. Ezt felelte: „Az otthoniaknak románok vagyunk. A románoknak bozgorok (idegenek). Pedig mi csak csángó magyarok vagyunk!” 

Fallokrata? Hímsoviniszta? Homofób? Pedig én csak konzervatívan gondolkodó, keresztény szellemiségű ember vagyok. És nem, a konzervatív és a keresztény egyáltalán nem váltófogalom a fallokratizmussal, a hímsovinizmussal és a homofóbiával. Ez a kérdés abszolút tudatlan, vagy elképesztőn csúsztatott félreértése. 

Egyébként és mellesleg: a mondanivalótól eltekintve mind a képi, mind szöveg megfogalmazása viszonylag tartózkodó. Csak a legelején volt fura, hogy Bianca, miután felvette a férfibőrt, addig simogatja az ágaskodó farkát, amíg legnagyobb meglepetésére valami fehéres, ragadós izé fröcsköl belőle. Az ágaskodó farokról van egy sziluett-rajz, ha nem tudnánk, hogyan is néz ki, amit ilyenkor simogatni kell.

Innen nincsen messze az a következtetés, hogy miután férfiként szeretője lesz annak a pasinak, akinek nőként a felesége, akkor nőként is hurrá anál! Erről a sztoriban nincsen szó, csak én gondoltam tovább... Arról viszont van egy rajz, hogy a férfiként megtapasztalt prosztatamasszázst nőként tovább adja a padlón hasaló férjének. 

De mondom, alapvetően az ábrázolás visszafogott. Amikor az egymás iránt tűzben égő férfitestekhez egymáshoz simulnak, akkor sincsen semmi brutális ábrázolás. Ahogy ilyenkor mondani kell, a rajzoló bőven a jó ízlés határain belül maradt. De szépnek, meghatónak, érzelmesnek akkor sem láttam ezeket a képkockákat. 

Szerelmetesfeleségtársam szokta nézni a „Sztárban sztár”-t. Viszonylag neves énekesek énekli mások dalait, a cél, hogy minél tökéletesebben utánozzák a nekik kijelölt dalokat. A dalok kijelölésekor nem szempont, hogy milyen nemű az énekes és az eredeti előadó. 

A legutóbbi, utolsó elődöntős adásban két eset is volt, hogy duóban kellett a versenyzőknek énekelniük. A duó másik része is a versenyzővel azonos nemű, férfi volt. Tehát mindkét esetben valakinek nőt kellett alakítania. 

Érdekes szituáció kerekedett ki a dologból. Mert ha valahol, akkor a kereskedelmi tévében nem várná az ember, hogy a szereplők ódzkodnak a másik nem bőrébe bújni. Itt mindkét páros esetében ez történt. A kis filmbejátszáson az énektanárnő mindkét esetben felveti a kérdést, hogy na, ki lesz a nő, és minkét esetben mindkét páros a másikra mutat. Vagyis senki sem akar nő lenni. Egyrészt nyilván azért, mert férfiként sokkal nehezebb női hangon énekelni. Másrészt meg... És nem annyira a feladat nehézsége, hanem ez a másrészt meg jött át a reakciókon. Ahogyan a produkció utáni beszélgetésekben is egyértelmű volt a női szerepbe kényszerítettek zavara. Kínosnak találták a szerepüket. 

Még megdöbbentőbb volt, hogy a zsűri tagjai is eleve mulatságosnak találták, hogy női ruhába öltöztetett férfi énekel szerelmes duót egy férfival. Vagyis a szituáció az ő számukra sem volt szemernyit sem természetes.

Konvenciókról, szociális berögzültségekről vagy természetes, belénk kódolt ellenérzésekről van szó? Ha feltétlenül muszáj, hát Indulhat a parttalan, sehová sem vita! 

  3.  
A VALLÁS. Ami természetesen a kereszténység, és ami természetesen a szabadság és az egyéni vágyak kiélésének a legfőbb ellensége. És még természetesebben a képmutatás ordenáré fellegvára. (A történetben kiderül, hogy a vallási terrort kiagyaló és irányító pap, Bianca testvére a merev erkölcs mögé bújva titokban lesi a nőket. Miközben, ugye, az erkölcstelenséget ostorozza. 

Bianca bátyja Szentek Városát csinál a városukból. Képeket égetnek, szobrokat döntenek, elüldözik a kopaszra nyírt kurvákat, s ha valakiről megtudják, hogy házasságtörő, azt is kopaszra nyírják és büntetés vár rá. Magától értetődik, hogy mindez a szentség, Jézus Krisztus nevében. Akinek a neve persze el nem hagyja senki ajkát a történetben. 

Szóval a szokásos púder a kereszténység testgyűlöletéről és a szexualitás megvetéséről. Mondom púder, mert a kereszténység egyáltalán nem veti meg sem az Isten által teremtett testet, sem az általa kigondolt, ajándéknak adott szexualitást. Csak azt mondja, mindennek helye és szerepe van. Én meg ezzel nem azt mondom, hogy a helye kizárólag a hitvesi ágy, azt meg pláne nem, hogy kizárólag az utódnemzés lehet a célja. Ez is marhaság. 

Ahogyan az is igaz azonban, hogy voltak/vannak olyanok, személyek, közösségek, akik azt képviselik, amit Bianca bátyja. S ha tehetnék, akkor azt is tennék, amit ő. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy ez a kereszténység tanítása, alapvető szemlélete, életelve lenne. 

Egy volt hittestvérem azt mondta egy alkalommal, és a jelenlevő idős keresztények közül senki sem tiltakozott, sőt, egyetértett vele, ha ő együtt van a felségével, amikor élvezi annak testét, az számra egyfajta Isten-tisztelet. Nesze neked!

S azért az se feledjük, hogy miután előzi a teokrácia keménykezű, képmutató zsarnokát, a város lakói visszatérnek a maguk szokásos, képmutató életmódjához. Vagyis a férfiak kurvákhoz meg homoszexuális összejövetelekre járnak, a nők meg szeretőt tartanak. Végre a külső kötöttségtől szabadon. Hogy aztán vasárnap együtt adják meg, Istennek, ami Istené. 

Mondd már, ez a képmutatás ugyan mennyiben különbözik a pap képmutatásától? S ha semmiben, akkor mégis miért jön le az a történetből, hogy ez természetes, jó, embernek való, míg amaz gyűlöletes, fertelmes és gonosz? A ránk kényszerített képmutatás sokkal rosszabb mint amit önként, dalolva magunktól veszünk magunkra? Vagy ha képmutatás forrása így-úgy a kereszténység, akkor gyűlölni kell, de ha az emberi lélek, akkor az a szabadság? Na, ne már! 

 SUMMA SUMMARUM  
Vagyis a szokásos képlet: a kereszténység rossz, mert elfojtja a vágyakat, a szabadságba minden szabadosság beletartozik, a bármilyen célú, alanyú szexualitás üdvös és természetes, és aki ezzel nem ért egyet, az kőagyú bigott (tudod, homofób, fallokrata, hímsoviniszta, stb.) disznó. Ahoj, új világ, jöjjenek a kutyák és a lovak a szabadság jogán! 

– Miért, akkor te mit csinálnál a homoszexuálisokkal? Koncentrációs táborba zárnád, kiirtanád őket? És ha a fiadról derülne ki, hogy homoszexuális, vagy transz, akkor kilöknéd a családból? Vagy elküldenéd őt is a táborba, történjen vele, aminek történnie kell? – esett nekem egy kedvestelen fórumtársam egy könyv alatti kommentszekcióban. Én meg lestem, ahogy mondják, mint Rozi a moziban, mert fel nem foghattam a lóugrásos logikáját. Vajon hogyan jutott  pillanatok alatt az elvi tisztázástól a gyakorlati fasizmusig? Értem én, hogy az eszmékből fakadnak a borzalmas tettek (kivéve, amikor gazdasági érdekből), de akkor is, ami túlzás az túlzás... 

De egyébként a kérdés elgondolkodtató, sőt, jogos: mit tennék, ha a fiamról kiderülne, hogy homoszexuális vagy transznemű? (Mellesleg nem fog róla ilyesmi kiderülni, az tuti!

És egyébként miért mindig csak a fiam kerül szóba? Van másfél lányom is! Mi ez a nemi diszkrimináció? A lányom már nem is lehet leszbikus vagy transznemű? (Mellesleg róla sem fog ilyesmi kiderülni, az is hétszentség!) 

 *

Tehát a helyzet súlyos! Van itt egy grafikai szempontból csoda remekül megformált, plasztikusan fogalmazó, vicces képregény, ami tartalmi szempontból egyértelműen feminista és támogatja az  LMBTQ-t, felvállaltan a szabad szerelmet hirdeti. Nem csupán a házasságon kívüli kapcsolatokat, hanem a bárki akárkivelt is. S bár ez védhető valamelyest, de keresztényellenes is. 

5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 december eleje, holnap jön a Mikulás. 

Ma reggel temettük a svájci-magyar barátos házaspár női szakaszának az öccsét. Azt az öcsit, aki másfél évvel ezelőtt ötven mínusz egy évesen visszament 0–3 éves gyerekbe, pelenkába, emlékezet nélkül. Mondjuk engem megismert... Másfél évig húzta még nagyjából növényi szinten, csak éppen nem fotószintetizált és klorofilt sem termelt. Szerintem jobban járt. Meg a közvetlen környezete is: már zárt intézetben volt az agresszivitása miatt. 

Azt hittem, sokat tudok a barátaimról. A gyászbeszédből derült ki, hogy a nővér egykor csuda jó kapcsolatban volt öcsivel, közösek voltak a programjaik, a barátaik (páran ott voltak a temetésen is, meg utána beültek velünk kávézni egyet). S bár az utolsó években a nővér eltávolította öcsit a lakásukból, mert öcsi nem tartotta be a megállapodásukat, de segíteni csak azon lehet, aki hagyja. Senki helyet nem élheti más az életét. 

A temetés után, korán reggel volt, beültünk a közeli gyorsétterembe mind a tízen. „Én fizetek, rendeljetek!” – adta ki az utasítást Ofi barátom. 

Ahogy megtudtam a gyerekkori barátoktól, Gyuszi csuda jó haver volt. S mennyire jó fej volt az apja is, Gyuszi bá' is. Hogy az milyen erős pasas volt, több danos karatés,  néha verekedni tanította őket, ami abból állt, hogy jól elverte a csapatot. Egyszer valami gázspayvel is lefújta őket, mert azt is szokni kell... Bexarás. 

Ismertem én is Gyuszi bát. Akkor már fillér nélküli roncs volt. Az egykori több danból semmi sem látszott rajta. Nyuzega kis pasas volt, aki nagy néha azért bukkant fel, hogy levegye az anyját, a svájci-magyar házaspár feleségszakaszának a nagymamáját. 

Aztán amikor a nagymama otthonba került, az egykori több danos eltűnt. Most derült ki, az öcs hallával kapcsolatban, hogy előbb meghalt mint a nagymama. 

A feleség-szakasz ugyanúgy felmenők és saját családtagok nélkül maradt mint én. Érstd jól, persze van férje és gyerekei csak a lánykori nevéből nem él már senki. 

*

Tegnap megint szembe jött velem egy MI-muzsika. Elképesztőn élő, összetett kompozíció. Progrock, itt-ott erős Solaris-beütéssel. Érdekes, hogy a posztoló csatornájára csak pénzért lehet feliratkozni... 

Egy-másfél évvel ezelőtt volt egy teszt a neten, hogy a zene, amit hallunk, ember vagy gép alkotása-e. Vagy a kettőé együtt? Az utóbbit fogalmam sincsen, miről lehetett volna megismerni. De az, hogy gépi akkor még egyértelműen felismerhető volt. Nincsen zenész fülem. Én már fel nem ismerem, ha csak úgy hallom. 

Az a gáz, hogy mostanság szinte több MI-zenét hallgattam mint emberit. 

Astrid Lindgren (1097–2002) nő volt. Svéd nő. Aki írt harminc gyerekkönyvet, amiket aztán az idők során úgy százhatvanhét millió példányban adtak ki. Vagyis minden ötvenedik embernek, aki ma él a Földön, van egy Lindgren-könyve. Nem semmi! 

Lindgren valamelyest politizált is, szociáldemokrata volt. A róla szól Wikipedia cikkben, amit a beépített fordítóval fordíttattam le ezt olvastam a politikai tevékenységéről (minden szavát jól jegyzed meg!)

1976-ban botrány tört ki Svédországban, amikor nyilvánosságra hozták, hogy Lindgrené marginális adókulcs 102 százalékra emlékezett. Ezt úgy kellett ismerni, mint a „Pomperipossa-hatás", egy történetből, amelyben publikált Expresszen 1976. március 3-án,[25] című Pomperipossa Monismaniában, számadja a kormányt és adópolitikáját.[26] Ez egy szatirikus allegória volt, válaszul a Lindgren 1976-ban felmerült marginális adókulcsára[27] ami megkövesedett az ünálló vállalatkozóktónál, hogy mindkettőt randevúzzon jövedelemadó és a munkaadók levonási. Egy viharos adóvitában kritikát kapott a szociáldemokratáktól és másoktól. Válaszul felvetette a szociáldemokraták kampányában rett vevő nők hiányának kérdését.[28] In az évi általános választások, a Szociáldemokrata a kormányt 44 év után először szavaztak ki, és a Lindgren-adóvita egyike volt azoknak a vitáknak, amelyek hozszájárulhattak ehhez az eredményhez.

Stimmt? Akkor haladjunk tovább! Nézzük csak meg, hogyan is nézett ki Astrid Lindgren! Így. 

*

Az ifjú mesterdetektív krimi. De tényleg az. Van benne betörő, ékszertolvaj, meg van benne konkrét gyilkosság is, rendesen halottal. Van benne nyomozás, van benne magándetektív, van benne rendőr, gyilkossági kísérlet mérgezéssel, sarokba szorított, halálraítélt gyerekek, van benne rendőr is. Mondom, krimi a javából. 

Olyan krimi, amiben gyerekek nyomoznak, sőt, ők buktatják le a rosszfiúkat. 

Soha nem kedveltem az olyan krimiket, amiben gyerekek kotnyeleskednek bele felnőtt bűnügyekbe, pláne, ha ők azok, akik végül még meg is oldják a bűnügyeket. Azért nem kedveltem ezeket a történeteket, mert egy pillanatig sem tudtam hitelesnek tartani őket. A saját mikrokörnyezetemben nem volt egy gyerek sem, aki felnőtt bűnügyet oldott volna meg, de olyan sem, aki ne felnőtt segítségét kérte volna ilyen esetben. Simán fostunk volna gyerekkorunkban egy felnőtt bűnözőtől. Pont. 

De persze nem tartom teljesen kizártnak, hogy legyen olyan gyerek, aki nem olyan beszari, amilyenek mi voltunk gyerekként. Csak nem tartom valószínűnek, hogy egy viszonylag normális társadalomban egy gyerek ne legyen ilyen helyzetben beszari. Nem normális társadalmakban, történelmi helyzetekben el tudom képzelni. 

Nem azt mondom, hogy ebben feltétlenül és kizárólagos igazságom van, hanem azt, hogy én így gondolom. 

*

Astrid Lindgren ékszertolvajos, betörős, gyilkosos könyve úgy krimi, hogy közben teljesen simán kamaszkönyv. Lindgren ezt a teljesíthetetlen feladatot úgy oldotta meg, hogy a hősei mindvégig hús-vér, adott esetben konkrétan fosós gyerekek voltak. Mármint nem konkrétan hasmenésük volt, hanem konkrétan rettegtek. 

Ráadásul ezek a gyerekek nem magabiztosak a végtelenségig, nem rettenthetetlenek, nem tévedhetetlenek, nem hibátlanok. Mondom, teljesen hihető figurák. A nyomozás közben sinmán játszanak is, játékháborúznak. Arról nem beszélve, hogy teljesen szerethetők. 

Három főszereplője van a két történetnek. Kalle, aki imádja a krimiket, sokat képzeleg, és olyankor menő magándetektívnek gondolja magát. Néha beszélget is magában: a mesterdetektív énje a mindennapi kamasszal. Kalle barátai Anders, a triójuk vezetője, és a kedves, bájos lány, Eva-Lotta. Anders úgy hármuk vezetője, hogy ők a Fehér Rózsák csapata. A Fehér Rózsák a helyi rózsák háborújának az egyik csapata. A másik csapat a Vörös Rózsák. A Vörös Rózsák is egy trió. Azt három helyi fiú alkotja: Sixten, Jonte és Benka. 

A rózsák háborúja kegyetlen, vérszomjas és trágár, de az éhhalálra ítélt fogoly hazamehet ebédelni, mert mindenki tudja, milyenek a szülők, ha a gyereke lekési a közös étkezést. A kegyetlen, vérszomjas és kíméletlen háborúban a rózsák soha nem bántják igazán egymást, maximum bírkóznak, ha úgy adódik. 

A háború célja, hogy a megszerezzék a Nagymufti Kincsét. Ami mikor kinél van. Akinél van, az jól eldugja, hogy az ellenség meg ne találja, de köteles hathatós információt adni az ellenfélnek a kincs megtaláláshoz. 

* 

A Fehér Rózsák, tudod, a főszereplők, Kalle, Eva-Lotta és Anders csak élik a kisvárosi életüket. Kalle ugyan álmodozik arról, hogy egyszer nyomozni fog, de az álmos kisvárosban igazából nem történik semmi, csak annyi, hogy a hétvégi italozás során magából kivetkőzött, féllábú tímár, Fredriket alkalmanként pár napra elzárják. A jóképű Björk rendőr őrmesternek, akinek az ábrázatán Eva-Lotta tekintete szeret elidőzni, túl sok dolga bizony nincsen. 

Vagyis a Fehér Rózsák nem keresik a bűnügyeket. Konkrétan Eva-Lotta és Anders nem is veszik komolyan Kalle ez irányú rajongását. Meg igazából senki sem. A helyi rendőr, igen, a jóképű még cukkolja is vele. 

Szóval a bűnügyek csak úgy belebotlanak a Fehér Rózsákba, ahogyan azok jönnek-mennek. Sőt, az első esetben még csak nem is kell jönni-menniük, a bűnügy jön hozzájuk. Konkrétan, házhoz. A másodikban pedig Eva-Lotta a Fehér Rózsák ügyében végzett kiküldetése során mintegy belebotlik a gyilkosságba. És a reakciója teljesen tökéletesen megfelel az életkorának és a nemének. 

Tehát ilyen értelemben Lindgren alapszituációi cseppet sem erőltetettek. 

Aztán arra is ügyelt, hogy Kalle, az ifjú mesterdetektív ne maga oldjon meg mindent, csak rávezessen, vagy rettentő ügyesen kérjen segítséget, hogy a helyzetet más megoldhassa. Így nem lett Kalleból se superboy, se mesehős. Maradt, aki a történet kezdetén volt: egy svéd kisvárosban a többiekkel játszó, de roppant éles eszű kamaszfiú. 

Vagyis senki nem veszítette el az identitását és öltözött valaki máséba. 

Úgy gondolom, ez a titok: Lindgren csuda mértékletes mindenben. S a könyve azért jó, mert a mértékletesség szeretettel párosul. S persze az is mértékletesen, cseppet sem csöpög belőle a cukrozott törökméz. 

Mit mondjak még, hogy kedvet csináljak ehhez a két kisregényhez neked? Nem akarom tukmálni, de melegen ajánlom, hogy ha utadba kerül, el ne fuss ám előle! De komolyan ne! Ugyan miért menekülnél egy jó szórakozás elől? 

*

Ja, tudom még mit akartam mondani. Az illusztrációk. Amik, ugyebár, láthattad eddig is, a karikatúrista HEGEDŰS ISTVÁN munkái. Amiket felettébb szeretek. S amikkel most bajban vagyok. Azért vagyok bajban, mert nagyon szeretem Hegedűs István rajzait, de ez a mostanság olvasott könyvek közül a második (az első Székely Júlia Az ötödik parancsolat című könyve volt), hogy azt mondom, az illusztrációk kompozíciójára húzom a számat.

Olyan mintha, ezt írtam az előbb említett könyv értékelésében is, Hegedűs István két telefon, egy sajtos-sonkás szenyó, meg egy kávé között a több évtizedes rutinjával gyors-gyorsban felskiccelt volna valamit: „Jó, ha túl vagyok a határidőn, akkor nesztek itt van egy... kettő... három... kilenc rajz! Elég? Rendben, akkor elolvasnám végre a Népsportot, ha megengeditek!”

De akkor sem hagyom kiábrándítani magam belőle. A rajzaiból. Beee! 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 december eleje, két nap múlva jön a Mikulás. 

Tegnap jöttem hazafelé a munkáldából és nagyon fáztam. Összehúztam magamaon, amit lehetett, a sapkámra felhúztam a kapucnit is, meg minden zippzárt, de nem sokat segített. Az újpesti vonatállomáson vártam a Pilis felé menő vonatra. Nem kellett sokat várnom, talán tíz percet, de aztán még átsétálltam az aquincumi állomásról Kaszásra, a házunkhoz. Mire hazaértem, úgy éreztem, lázas leszek. Faxa! Hopsz dupla adag C-vitamin, gyors vacsi, fürdés, alvás kilenckor. 

Ma reggelre a lázközeliség elmúlni látszott, de reggel alig tudtam felébredni a nyolc és fél órás alvás után. (Ha ezt Szami lányom olvassa, zokogörcsöt fog kapni. Ő egy éve nem aludt végig egyetlen éjszakát sem. Egy éves a kisebbik gyereke. Csuda remek pofa a kiscsákó, de az alvás nem az ő műfaja. Szamié meg az lenne, mindig is az volt. Most meg pláne az lenne. Szegény, szegény lányom. Én már mondtam neki, hogy pálinkába áztatott kenyér és meg van oldva az éjszakai pihenés de nem hallgat rám...Pedig kicsinek engedelmes gyerek volt.) Egész nap álmos voltam. Amikor hazaértem, Szerelmetesfeleségtársam választás elé állított: vagy alszom, vagy megizzasztom magamat egy kád vízben. Az utóbbit választottam. Most elég jól vagyok. 

De a héten megint nem látom az unokáimat. Nem akarok semmit felvinni nekik. Kérdeztem is Szamit, hogy ez lehet, másfajta vírus, bacilus mint amivel két hétig küzdöttek, nem érdekli-e, de olyan kis érdektelen lányom van, hogy csuda! :-)

  ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA: 
Renato Polese
Renzo Calegari
Gino D'Antonio

Nem tartottam mértéket a második és harmadik kötet fogyasztásában. Azért nem, mert egyszerre vettem meg őket, nem mindegyiket a maga megjelenésének az idején. Így nagyjából egyszerre is olvastam mindkettőt.

Az a helyzet, hogy vagy én vettem fel a ritmust, vagy a szerzők lendültek bele alkotás közben, de egyre jobban tetszik a sorozat. Ahogy olvashattad, az első kötet fogyasztásakor nem voltam igazán lelkes, 

A köteteknek, ugyebár egy főszereplője van: Brett McDonald, az áldott kezű művész, grafikus, aki indián felesége és gyermeke eltartása végett kénytelen kereskedőként funkcionálni: egy kereskedelmi cég megbízottjaként átvevő állomást működtet a prémvadászok számára a rengetegben. 

A második kötetben még „csak” egy másik cég gátlástalan működésével kell megküzdenie. Ebben a harmadik kötetben emelkedik a tét: az ellenfele egy nagytőkés, Jonas Potter lesz, akinek a zsebében van a hadsereg helyi vezetője, Harrison tábornok, aki remek katona, de nem ismeri sem azt az észak-keleti területet, ahol a történet zajlik, sem az indiánokat.  

Potter fő eszköze az alkohol, amivel elzülleszti az indiánokat. Egyes törzsek be is állnak mögé. Aminek tragikus következménye lesz, hogy farmokat támadnak meg és gyújtanak fel. 

Harrison tábornok összehívja a terület törzseinek a vezetőit. Nem a rendcsinálás a szándéka, hanem meg akarja szerezni az indiánoktól az Ohio völgyének a tulajdonjogát. 

Akad azonban egy ellenfele a meghívott törzsfőnökök között: Tecumseh-nek hívják. 

*

TECUMSEH jócskán megelőzte a korát. Ugyanis valós, tényleg  létező személy volt. Jómagam természetesen az egykori NDK-ban készült filmből hallottam róla. A film címe megegyezik a sauni (shawnee, sóni) törzs főnökének a nevével. A címszerepet az akkoriban több indiános western főszerepét is játszó Gojko Mitić kapta.

A filmből nagyjából semmire sem emlékszem, csak a blikk maradt meg, hogy sokkal komolyabb mint Mitić egyéb filmjei (Apacsok, Ulzana, Fehér Farkas, Csingacsguk, stb.) Igazából csak az utolsó képkocka maradt meg bennem, amikor a széles látókörű, nagy indián vezér halálos golyót kap a lova hátán, a kék tábornoki egyenruhájában, és itt kimerevedik a kép. Ende. Sajnos ilyen képet nem találtam a filmből. 

Aztán eszembe jutott, hogy ha meglelem a filmet csinálok egy képernyőképet a kimerevített utolsó kockáról. Megtaláltam a filmet, kivágtam az utolsó kockáját, amire olyan precízen emlékeztem. Hááát, majdnem úgy néz ki, ahogyan bennem élt. Elképesztő állatfajta az emlékezet! 

Szóval Tecumseh valóban létezett. Mi több, a képregény gonosz tábornoka, Harrison is. Teljes nevén William Henry Harrison. Olyannyira létezett, hogy 1811-ben ő győzte le Tecumseh seregét (a sóni, sauni, shawnee vezér nem itt, hanem két évvel később, egy másik csatában halt meg), majd 1840-ben az Egyesült Államok elnökének választották. Ebben a pozíciójában rekordot döntött: az USA kilencedik elnökeként ő volt az, aki a földrész történelmének a legrövidebb elnöki idejét tölthette: egy hónappal a megválasztása után ugyanis meghalt. 

Tecumseh azért előzte meg a korát, mert felismerte az összefogás, az egység szükségességét. Azt viszont nem, hogy az indiánok, ha összefognak is, esélytelenek a fehérekkel szemben. De az indián-konföderáció gondolata akkor is szép volt, mert az apró részekre, törzsekre tagolódott fajta meglátta a másikban önmagát, és a közös ellenséggel szembeni fellépés egységben rejlő erejét. 

*

A képregény történetében szerepet kap Tecumseh öccse, a Próféta.  Ő is valós személy volt. Eredetileg Tenskwatawa volt a neve, amit később Lalawethika-ra változtatott.

A képregényben ő az, aki eltolja az indiánok ügyét a harc túl korai, Tecumseh tudta nélküli megkezdésével. Ahogy olvasgatom a netet, a valóságban nem volt közöttük ekkora ellentét, Tecumseh támogatta öcsi prófétaságát, még várost is alapítottak, persze ne New York-ra vagy Detroit-ra gondolj, hanem a kornak megfelelő indián falura. 

Vagyis nem volt közöttük a képregényben ábrázolt éles ellentét. Sőt! Tecumseh kizárólag indián ételekt evett, és elzárkózott mindentől, ami nem indián. Na, ehhez képest piszkosul nem értem a tábornoki egyenruhát, meg azt a furi fejfedőjét, amiben rendszeresen ábrázolják. 

Egyszóval a képregény nyomokban valóságot tartalmaz, amit simán alávetettek az alkotók a dramaturgiának. Ahogyan az NDK-bei film alkotói is. Ha érdekel, találtam egy magyar nyelvű dokumentumfilmet is Tecumseh-ről. 

*

A nagy völgyvidék című epizód borítója csuda klassz! Ám ilyen jelenet ugyanúgy nincsen a történetben, ahogyan a második kötet borítójának a rajza sem kapcsolódott közvetlenül ahhoz a történethez.

A történet címe, ahogyan mondtam, lehetne Tecumseh is, talán találóbb is lenne, mert ugyan ki a franc tudja kapásból, hogy micsoda Amerikában a nagy völgyvidék, és mi a jelntősge. De a történet nem igazából Tecumseh-ről és az indiánok fehérek elleni harcáról szól, mintsem arról, hogy mit keresett ebben a háborúban a pacifista Brett McDonald. 

Nehogy felrójuk már ezt az alkotóknak4 Az ő hősük nem a sóni vezér, hanem a kereskedővé vedlett grafkusművész! Inkább örvendjünk, hogy sikerült az Ülő Bika (Sitting Bull) mellett talán leghíresebb, valós indiánt összehozni a képregény fiktív hősével!

Sőt, nem csupán összehozták őket egy történetben, hanem barátokká is tették. Hol Brett menti meg Tecumseh-et, hol az indián őt, hol az indián Brett családját. De bár találóbb lett volna a nagy indián politikus neve a füzet címének, a történet mégsem róla, hanem elsősorban Brettről szól. S rajta keresztül Amerikáról. Aminek szerves része volt a sóni törzs és annak legendás törzsfőnöke, meg a prófétája is. 

*

Mit mondjak még? Ja, a lényeget: csudára élveztem ezt a történetet is. Akkor is, ha valamelyest dramatizálták az amúgy is drámai valóságot. Viszont ezt jól sikerült megtenniük. Elbizonytalanodtam, mennyire része volt igazából a Prófétának abban, hogy az indián egység idő előtt összeomlott. A valóság az, hogy teljes mértékben. A képregény teljesen igazat beszél. 

Hiába volt Tecumseh határozott parancsa, hogy távollétében Tenskwatawa maradjon a fenekén, semmit ki ne provokáljon, öcsi nem hallgatott bátyusra. A végzetes tippecanoe-i csata (1811. november 7.) előzménye az volt, hogy a Próféta vezette indián harcosok megtámadták Harrison seregét a Prófétaváros közelében. Bár a csata katonailag nem volt egyértelmű amerikai győzelem, az indiánok súlyos veszteségeket szenvedtek, és ami a legfontosabb, a falujukat elpusztították. A vereség aláásta a Próféta tekintélyét és komoly csapást mért a Tecumseh által épített egységre. 

S ez az a pont, ahol az ember a fejét verné a falba. Mert bár kétséges, Tecumseh mire ment volna a Nagy Indián Egységgel, öcsi esélyt sem adott rá, hogy ezt megtudhassuk, teljesen aláásta az indián-győzelem lehetőségét. Győztek a fehér emberek. 

A képi megfogalmazása ennek a szokásos. A szokásosan remek. Realisztikus, részletes, dinamikus. Az alakok konzekvensek, felismerhetők. Ahogyan azt a Bonelli-műhelytől megszokhattuk. Jöjj és lásd! 

Nem tudom eldönteni, sajnos-e vagy sem (költség, helyigény), de a terveim szerint továbbra is fogyasztója leszek a sorozatnak, nem sikerült kiábrándulnom. :-) Sőt!

Írtam egy bejegyzést a Bonelli-képregényekről úgy általában véve.

910

Ez a kép egyben link is ám!

2025 decemberének az első napjai. A hétvége ismét nyugisan telt. Pénteken egy több mint remek Keep Floyding koncerten voltunk a Várkert Bazárban. Az együttes gitárosa, Tóth András hívott meg minket, akivel egy alkalommal igen sok sör mellett beszélgettünk vagy három órát itt Óbudán. Azt hiszem, a szimpátiánk kölcsönös volt. 

A szombat vasárnap a szokásos: szombaton főzés (kolléganőm receptje szerinti céklaleves, sertéspöri, nnokedli, ubisali, almás rétes), alvás, írás, olvasás. Vasárnap: SzFT úszott, én kitakarítottam itthon, előkészítettem az ebédet, kaja, filmezés, csendespihi, írás, olvasás és a múlt szombati stúdiós fotózás képeinek a nézegetése (1500 darab), este Sztárban sztár (én közben olvasgattam, mert annyira nem érdekel). 

Nézegettem a képeket, és eszementül furcsa, hogy mindkét gyerekem harminc feletti. A kisfiam egy fejjel magasabb nálam, a kislányom kétgyerekes családanya, de már Csemete is huszonkettő lesz jövőre. És Istennek hála, mindhárman csodásan meg vannak a párjaikkal. Hálás is vagyok a pároknak ezért: anennyire rajtuk múlik boldoggá, kiegyensúlyozottá teszik a gyerekeinket. Igen, te Tamás, Vanda és Dani. Köszönöm nektek! 

*

Pár napja felköszöntöttem egy volt általános isis osztálytársamat, Gézát, mert azt mondta a Facebook, hogy szülinapja van. Géza mindig jó volt hozzám, azt hiszem, szerette volna, hogy barátok legyünk. De csak jóban voltunk. 

A felköszöntése után két nappal felhívott egy másik volt oszitársam, Kriszta. 
– Láttam, felköszöntötted Güzüt. Nem tudtad...?
– Ne bassz! Géza? 
– Igen. Nem tudom, mi baja volt. Atti tudta meg, ő szólt Csáfinak, Csáfi meg nekem. De állítólag nagyin gyorsan ment el. 
– De ő sportember volt, Kriszta!
– Mondom, én sem tudom, mi történt. Arra gondoltam, hogy jövőre lesz az osztáyunk negyvenöt éves... 
– Hozzuk össze, amíg még élünk! Pipi, Géza... 
– ...meg Zoli!
– Tényleg, Cseri is, basszus! 
– Azon gondolkodom, a tanárok közül ki élhet még? Éva biztosan. 
– Szerintem Jutka is. 
– Tényleg! 
– Akkor kezdjünk szervezni!
– Kezdjünk!

Isten veled, Gézám! Ezt is elcsesztem, veled találkoznom kellett volna rendszeresen! Eső után köpönyeg... 

  ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA: 
Renato Polese
Gino D'Antonio

Az első kötet értékelésében sok mindent leírtam. Erről a sorozatról is, a Vadnyugat-témához való hozzáállásomról is. Azokat most nem ismétlem meg. Ha érdekel, és ha nem olvastad, hogy a csudába ne érdekelne, kattints át, és olvasd el gyorsan,! De alaposan. 

*

Valamiért én úgy gondoltam, hogy A Vadnyugat történetének a kötetei egymástól független sztorik. Talán azért, mert a Fülesben megjelent epizódoknál nem tűnt fel, hogy nem az. (Ej, .mondtam én, hogy kattints át, ugye, hogy megmondtam?) Hjajjj, jó, nem akarsz kattintgatni, értem... Akkor a lényeg: a magyar Füles című keresztrejtvény újság az évek során tizenkét történetet leközölt a hetvenötből. Persze fekete-fehérben. Ahogy egyébként eredetileg is legjelent az olasz sorozat.

Csak mondnom, odaát, a klatty túloldalán van egy kép, ahol összehasonlíthatsz egy a Fülesben megjelent oldalt a sorozat mostani, színes változatának a megfelelő oldalával. 

No, tehát ott hagytam el a gondolatmenetemet, hogy azt hittem, a sorozat köteteinek a története nem kapcsolódik egymáshoz, csak a Vadnyugathoz. Nem tudom, miként lesz ez a későbbiekben, de ez a második kötet szerves folytatása az elsőnek.

A remek grafikus, Brett MacDonald, aki az első kötetben egy felfedező expedíció térképrajzolója volt, immár letelepedett, indián feleségével és kisfiával éldegél a vadon közepén. Egy prémkereskedő cég felvásárlója, és így kereskedelmi központ is. Persze semmiképpen se a West End-re gondolj (hm, stílusos név jutott az eszembe, nem?), hanem csak fából ácsolt házikóra.

Brett tehát kereskedővé lett, de nem érzi a magáénak a tevékenységét. Csak szükségszerűségből nem a rajzolással foglalkozik. 

A föld, ahol a tevékenységet folytatja az indiánoké. Igaz, tulajdonképpen egész Amerika, északtól délig az övék volt. Közhelyes már az egykor döbbenetes megfogalmazás: a fehér ember majdnem sikeres indiánholokausztot vittvégbe Észak-Amerikában. Mindenesetre teljesen kifosztotta az egykori amerikai őslakosságot. 

A kalandorok két kereskedelmi filozófia összecsapást mutatja be. Az egyik Brett-é, aki határozottan végzi a munkáját, de békében van mindenkivel. Azért képes erre, mert igazságos, szereti az embereket és erőszakellenes. 

A másik hozzállás az elvtelenség, a kihasználás, az erőszak, a kiszorítás alkalmazása. Ennek is van képviselője, Marcosnak hívják. Amíg Marcos meg nem jelent, Brett minden indián törzzsel békében élt, háborítatlanul láthatta el a feladatát. 

Egy nap azonban az egyik felderítője, John Colter majdnem csupaszra vetkőztetve, félig megfagyva, a kimerültségtől félholtan vonszolja be magát a telephelyre. A feketelábú indiánok elől menekült. Ezzel a törzzsel eddig semmi baj nem volt. Kiderül, hogy Marcos áll a háttérben, ő hergelte fel, állította a maga céljainak az elérése mögé ezt a törzset. De annyira, hogy még egy másik törzs lemészárlására is ráveszi őket. 

A lemészárolt törzshöz tartozik Brett indián felesége is, de a mészárlás idején ő mér nem a falujában él. Bátyja, a törzs főnöke viszont ott van, védi az aljas támadás ellen az övéit. 

A többi már nagyon spoiler, nem mesélem el. 

*

Megrázó a történet. Magam is csudálkoztam, de nagyon bele tudtam magam élni. Elfogott az a jól ismert, tehetetlen düh, ami az égre kiáltó gonoszságok, igazságtalanságok, embertelenségek, értelmetlen pusztítás esetében szokott. 

Ráadásul volt egy momentuma a sztorinak, ami nagyon elevenembe vágott. 

Brett nem hajlandó ölni. Nem azért, mert gyáva, hanem mert gyűlöli az erőszakot. A békés rendezések híve. Magamra ismertem. Nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy komolyan meg kelljen ütnöm valakit. Nem támadtak még meg, nem támadták meg egy szerettemet sem, hogy a védelmében lépnem kelljen. Olyan már volt, hogy kés került a torkom elé, egy jó ismerős, cigány fiú tette oda, de egy jó mondatom után el is vette, magához tért, és jól berúgtunk együtt. Én mentem bele abba a szituációba, amikor a kés a torkomhoz került. Gondolkodás nélkül, egy harmadik valakit akartam megvédeni a cigány fiútól. Egyébként én mindkettőjüket kedveltem, csak ők nem kedvelték egymást. 

Nem tudom, mennyire vagyok bátor. Akkor ott eszembe sem jutott félni, bár a kés a torkomnál azért nem volt felemelő élmény. De még akkor sem sz@rtam össze magamat. Ha ez bátorság, akkor bátor vagyok. Ha hülyeség, akkor hülye. Nem tudom. Ahogyan azt sem, menniyre hagyna cserben a pacifizmusom, ha Szerelmetesfeleségtársamat, a lányaimat, az unokáimat bántaná valaki. Illetve sejtem. Amennyire lehet, tudom, próbálnám békésen megoldani. De ha nem lehet, akkor nem lehet... Ha nem szívesen is. 

Brett számára is eljön az elveivel való szembesülésnek az ideje, választania kell a családja és az elvei között. 

Brett szomorúan veszi tudomásul, hogy a valóság porig rombolta az idealizmusát. Fegyvert ragad. 

*

Ott hagytam el, hogy meglepően beleéltem magamat a történetbe. Ami azért lepett meg, mert valahogy a westernekkel soha nem tudtam azonosulni. Nem mondom, hogy nem szerettem őket, de utoljára a Winnetou négykötetes, második magyar kiadásának az első részét olvasva izgultam, amikor a még nem Old Shatterhand, hanem csak Charlie puszta kézzel küzd egy grizzly medvével. Egy-két évvel a megjelenése után olvastam a könyvet, vagyis olyan hét-nyolc éves lehettem. Még arra is emlékszem, hogy az abádszalóki dédiéknél történt az olvasás, a tisztaszobában, a reggeli ébredés után, ágyban fekve. 

Azóta nem izgultam western-történeten. Jobbára csak jól szórakoztam rajta, felette, miatta. Lett légyen az bármilyen forma, csehszlovák vígjáték, belga pisztolyhős, aki gyorsabb az árnyékánál, olasz spagetti-film, nszk-jugoszláv filmek, francia indián, vagy jugoszláv-NDK filmek, szerb indiánnal,  vagy éppen Sergio Bonelli-hős, hárombetűvel, az első betűje T, az utolsó x, a közepe pedig e. 

Most jutott az eszembe, talán egyetlen western-sztori volt, amit többször olvastam. Az meg lengyel. Adam Bahdaj A fekete sombrero című könyvére gondolok. 

Na, szóval volt itt minden az elmúlt majd hat évtizedben, látod, de ez a képregény az összes többi westernnél jobban megfogott. S most kellene valami esztétikadús indokláncot sorolnom a miértről. Hiába cikáznak a gondolataim, nem tudok ilyet tenni. Igazából sem a történet, sem az ábrázolás nem nagy vasistdas. Az átlagosnál jóval magasabban van, ez tény, de első ránézésre semmi toronymagasan kiemelkedő nincsen benne.

A sztori néha még valamelyest mókás is: van benne egy figura, aki teljesen olyan, mint Karl May regényeiben Sam Hawkins, csak itt ez a figura indián. Csontbőrnek hívják. Kezdetben szerencsétlen, kihullott fogú alkoholistának gondoljuk, mondjuk az is, de aztán kiderül, hogy helyén van a szíve, és fizikailag korántsem annyira lepusztult, mint amennyit kinéznénk belőle. De ez a móka csak színezés, nem ez a veleje annak, amit látunk, olvasunk. Hanem az, hogy vad körülmények között mennyit ér a békeszeretet. De erről már írtam. 

*

Ha már képek... Csupán egyetlen dolgot nem értettem ebben a kötetben: a borítót. Nagyon klassz a rajz, de a történetben nincsen ilyen jelenet. Spongyát rá!

Írtam egy bejegyzést a Bonelli-képregényekről általában.

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének utolsó napjai, csütörtök. Kicsit sűrű a hét munkában is, tetendőben is. Már amennyiben teendő az, hogy holnap este koncertre megyünk: a Keep Floyding egyik gitárosa hívott a Várkert bazárba minket, hogy régen voltunk már a koncertjükön. Meglepődtem, jólesett, naná, hogy megyünk. 

De emiatt ma kell mennünk vásárolni. Nincs kedvem. De kell. Olyan jól ülök itt pedig a meleg szobában, a meleg takaró alatt, az átvezetett nap után. 

Az uncsik egytől egyig cefetül vannak, de főleg csóri kisebbik: nem elég, hogy hörögve köhög, sugárban taknyozik, egyszerre nyolc foga jön, elöl, hátul. A lányom meg a héten kb. öt órát aludt eddig maximum, folyamatosan. A többi csak szundikálás, bóbiskolás volt. 

Voltam a héten könyvtárban is. Nagyon nehéz volt a hátizsákom, esett az eső is, nem is volt olyan könyv, ami nagyon-nagyon kellett volna. Ráadásul átrendezték a könyvtárat is, a szabadpolcos teremből rengeteg minden átkerült ide-oda, van, ami két emelettel feljebb. Szóval nem volt bennem túl nagy indíttatás a menetelre, csak kellett menni, mert volt nálam olyan könyv, amin előjegyzés volt. 

Fel nem fogatom, miért van az, hogy e-könyvek árai alig térnek el az adott kiadvány nyomtatott verziójának az áraitól. Az utóbbin, gondolná az ember gyereke, ott van a papír ára, a nyomda munkája, a szállítás, a terítés, a tárolás költsége, az ezeket végző dolgozók munkabére is. A többi költség (fordítás, szerkesztés, grafika, jogdíjak) pedig megegyezik a két könyvfajtánál. Vagyis?

„Morzsám, kell a pénz lóvéra! Ha egyszer kifizetik... ” – mondta most Szerelmetesfeleségtársam.  

Rónaszegi Miklós

negyven-néhány könyvet írt. A Magyar Nemzet nekrológja szerint, amelyből mindjárt egy kép is érkezik, huszonhatot. A negyven/huszonhat könyv mindenféle. Életrajz, regényes életrajz, történelmi kalandregény, kalózos, indiános, mindeze sorozatokban is, sci-fi, ifjúsági regények. A legtöbb sikeres volt, több kiadást is megért. 

Ráadásul Rónaszegi szerkesztette a Móra Ferenc Kiadó legsikeresebb, kultikussá vált, végül 167 kötetes sorozatát, a Delfin Könyveket. Amint nem ő szerkesztette, meg is szűntek a Delfin Könyvek. Illetve volt még egy hattyúdala, Delfin 2000 címmel, de összesen tíz címet élt meg az újraindítás, amiből öt kötet újrakiadás volt. Aztán snitt. 

A kép forrása egy rövid nekrológ, amely a szerző 2022-es halálakor jelent meg.

Eredetik és adaptációk

Manapság már nem vagyok képben a magyarul megjelenő ifjúsági könyvek milyenségével. Serdülőkoromban kultusza volt ennek a műfajnak. A sok közül olyan nevek írtak könyveket, mint Csukás István, Berkes Péter, Kiss József László, Mándy Iván, Kántor Zsuzsa, Nagy Katalin, Varga Katalin, vagy Padisák Mihály. S akkoriban, jórészt éppen adaptáció formában születtek mára legendássá lett ifjúsági filmek is a legendássá lett regényekből: Keménykalap és krumpliorr, Le a cipővel!, Utánam, srácok, Az öreg bánya titka, A szeleburdi család, Égig érő fű, Tótágas, Barátom, Bonca, A svédcsavar, A locsolókocsi.

Illetve a Kismaszat és a Gézengúzok. Ami, ugyebár, ebből a regényből készült. 

Ahogy olvasgatom a könyvről és a filmről írt véleményeket, két fő kérdés merül fel: 

1. Melyik a jobb, a könyv vagy a film? 
2. Mennyire életszerű a történet? 

Az első kérdést nagyjából értelmetlennek tartom. Mindig a könyv a jobb! Vagy annyira gyengének kell lennie, hogy egy jobb koncepcióba helyezett forgatókönyv felül tudja írni. Ez már csak azért is így van, mert ha valami jó, akkor az első, bármilyen megjelenését egy második sohasem tudja elérni. A második megjelenések, adaptációk, folytatások soha nem érhetik el az első rész hatását. Ha semmi sem változik, az a baj, ha változik valami, az a baj... Esélytelen a dolog. 

A második kérdés már jogosabb. Valóban, mennyire életszerű a Gézengúzok? Tulajdonképpen semennyire. Kérdés, hogy egy ifjúsági könyvtől mit várunk? Kapásból két példa ugrott be, mindkettőnek van filmváltozata is. 

• Az utolsó padban
• Keménykalap és krumpliorr

Az első, ugyebár Halas Mária, a Pöttyös Könyvek sorozatban többször is kiadott regénye és a belőle készült filmváltozat. A témája a szegregáció, a rasszizmus, hogyan képes, képes-e egy cigánylány beilleszkedni egy általános iskolai osztály közösségébe, illetve, képes-e őt befogadni a mássága ellenére a környezete. (A kérdés jobbára mindig ebből a szempontból kerül a nyilvánosság elé. Megfordítva, vajon képesek-e, egyáltalán akarnak-e a kisebbség tagjai a többséghez alkalmazkodni, jobbára elsikkad. Pedig a két szempont csak egyszerre érvényesíthető. Vö. az elesett Nyugat esetét a tökéletesen félremagyarázott, félrekezelt migrációval. Veszett fejsze nyele, utánunk a vízözön, addig jár a korsó a kútra... Az utolsó padban társadalmi dráma, korlelet, jelenség-bemutatás, korát jóval megelőző érzékenyítés (vö. Tamás bátya kunyhója, Ne lőjj a fekete rigóra!). Olvastán, láttán egyetlen mosolyra sincsen okunk. Üzente, hogy szar a világ, egyénenként tudjuk jobbá tenni a más egyének számára. Egyébként egyáltalán nem hazug vagy propaganda üzenet. 

A Keménykalap üzenete... Izé...! Élni jó, kell a barátság, a felnőttekkel komoly baj van. Mert ugyan melyik pozitív példa a kismanusok számára: Bagaméri, a fagylaltos, Lópici Gáspár, az utca hírmondója, az Állatkert igazgatója, vagy a majomteve? Szóval a Keménykalap szerintem nem akar semmit sem üzenni, csupán szórakoztatni akar. Nincsen ezzel semmi baj. A két könyv és a két film közül melyik került be jobban a köztudatba, na? Mondjuk azon tűnődöm, hogy az előbb az elsőbbséggel és adaptációkkal kapcsolatban nem mondtam teljesen igazat: a Keménykalap talán az a bizonyos kivétel, mert a film, ami a regény alapján készült, szerintem maradandóbb mindenféle szempontból. Nem akarom degradálni a regényt, szerettem azt is. De ha a Keménykalap szóba kerül, mert szóba hozom, mindig a film ugrik be először. 

A történet

Na, ez az! Baleset történik az ABC előtt. Egy autó felfut a járdára, és elgázol egy asszonyt. Azonnal tömeg gyűlik a baleset helyszíne köré. A tömeg mellett ott áll egy magányos babakocsi, benne egy kismanussal. A kamasz Tercsi, aki éppen a boltban vásárolt, és összekapott a kiálhatatlan pénztárossal, egy pillanatnyi gondolattól vezérelten fogja a kocsit és „megmenti” a csöppséget. A baba annyira nem baba már, később kiderül, hogy már gagyarászik, sőt, némi segítséggel járni is tud. 

Tercsinek van két jóbarátja, Karcsi és Berci. Nekik mutatja meg a megmentett/ellopott kicsit. Akiről, mi a beavatott olvasók tudjuk, hogy egy Budapesten túristáskodó, fiatal házaspár a szüleje, egyáltalán nem hagyott el, az anyuja nem az elgázolt nő. A pár összeveszett a bolt előtt. Turista anyu bement a boltba vásárolni. Turista apu a hátizsákjában a babholmikkal meg elment városnézni az összeszólalkozásuk után. A babakocsit, „ahogy akkoriban szokás volt”, írja Rónaszegi, a babakocsiban hagyta a bolt előtt. Apu tehát városnéz, nyugodt a gyerek miatt, mert azt gondolja, majd anyu. Anyu vásárol, és amikor kijön a boltból nyugodt, mert az gondolja, apu elvitte a kicsit. Anyu arra gondol, úgyis apunál vannak a babadolgok, pelus, krémek, rucik, egyebek, jó kezekben tehát a gyermekük. 

Ami tulajdonképpen igaz, a kölök jó kezekben van a három kamasznál. Akiknek halvány segédfogalmuk ugyan van arról, mit kell tennie egy kisgyerekkel, de messzemenően nem profik benne: azért púder helyett liszt a popsira („Majd kekszet kakál.” – jegyzi meg lakonikusan Karcsi.) nem semmi megoldás. :-D De nem akarnak rosszat a derűs kismaszatnak, sőt, azonnal keresgélni kezdik a szülejét/szüleit. Megnyugtatlak: a nap végére meg is lesznek. Addig meg szocialista fővárosos börleszk van.

„Budapest, te csodás...”

A könyvnek két címe van az én kiadásomban. A egyik a kemény borítón olvasható: A Gézengúzok. A másik belül, a címlapon: A Gézengúzok és az idegenforgalom. 

Mindkettő helytálló a tartalmat illetőn. A második címverzió jobban lefedi a tartalmat. Meg a négy részes Gézengúzos sorozatban jobban azonosítja ezt az első részt. De egyébként marhaság. A Gézengúzok, igen nagy betűvel, mert így hívjak magukat, csoportként, nem az idegenforgalommal cicóznak ebben a részben, hanem az idegenforgalomban részt vevő két turista gyerekével. De az idegenforgalomban résztvevő két turista inkább csak epizódszereplő a könyvben. 

Nem is a két turista miatt ez az alcím, hanem azért, mert Rónaszegi egyfajta „Budapest fő nevezetességei”-gyorstalpalót tart az őt olvasó, kisérdemű ifjúságnak. Sajnos. 

Azért sajnos, mert a Budapestet bemutató kis betétek kilógnak a szövegből, mint szélben az erkélyről az oda teregetett ruha. Az idegenforgalmi betétek egyáltalán nem szerves részei a szöveg szövetének. Olyan, mintha a történetmesélésbe belepofázna egy másodrendű idegenvezető. Tudod, ismered, az a fajta ember, akit úgy kell kilökdösni a képből, hogy ne lógjon már bele, amihez semmi köze. Ráadásul, nem is tudom, hogy nevezzem, de az ifós-szövegek (így hívtuk a középsuliban az idegenforgalom tantárgyunkat) azért is lógnak ki, mert kínban születettek, nyakatekert a megfogalmazásuk. Meg kényszerített a kapcsolódásuk a sztorival. És különben is, és egyáltalán. 

A nap már magasan járt. A felhőtlen, mélykék ég alatt csodásan ragyogott minden. A színek, a fények, az árnyékok és a körvonalak mesés élességgel rajzolódtak a szemében. A folyó felett fúvó szapora nyári szélben kitisztult a város levegője. élénkebbek lettek a színek, élesebbek a fények és az árnyékok. A folyam nyugati partján mint óriási, mesebeli teknősbéka magasodott a Gellérthegy. Oldalában dúsan zöldelt megannyi fája-bokra. Tövében fehér kupolás, a szecesszió különös stílusában épült szálloda. Mögötte a fürdő. Világhíres mindkettő. Budapest gyógyforrásairól nevezetes, ezek között is első helyen áll a Gellért fürdőt tápláló forrás. Pezsgő vizében nemcsak a betegek keresnek gyógyulást, az úszni, strandolni kedvelők is szívesen felkeresik. A nagy szállodaépület vendégkönyve sok-sok híres ember aláírását őrzi.

A Gellérthegy tetején monumentális szobor. Karcsú nőalak az ég felé tart egy pálmaágat. A béke jelképét. A második világháború után emelték ezt a szobrot. Talpazatán nevek hosszú sora őrzi a Budapest felszabadításáért hősi halált halt szovjet katonák emlékét. 

(145–146.)

Gondolnád, hogy egy fürdőt az úszni és strandolni vágyók keresnek fel? Meg az a sok-sok híres ember... Legalább kettőt-hármat, ha megemlítene, kedves Miklós! Így hiszi a piszi! 

Azt semmiképpen sem rovom fel a szerzőnek, hogy a regény egy másik kor szülöttje. Mert az teljesen természetes, hogy a városok változnak az idővel. Legfeltűnőbben a közterek elnevezésében. Hol van ma már a Felszabadulás tér, a Felszab, a November 7. tér, a Novhét hét, a Köztársaság útja, a Tolbuchin körút, a Lenin körút és még sok egyéb elnevezés? De nincsen már a Felszabon éjjelnappali sem, ott a templommal szemben, a sarkon. Volt az már minden, most éppen nem is tudom, melyik élelmiszerláncé a helység. (Megkérdeztem a Gemini nevű havert: az ALDI-é.) 

De mondom, ezeket a változásokat miért is kérnénk számon egy Budapestet bemutatni akaró ifjúsági regényen. Egy több évtizedes útikönyv nem hibás, de ma már csak feltételekkel használható. Időtállóbb mint egy napilap, de évtizedekre nem időtálló. De tény, ami való, a Gézengúzokban bemutatott épületek, terek, közterek ha adott esetben más néven is, de ma is léteznek: az Opera, a Blaha, a Hősök tere, a Gellért-hegy, a szabadságszobor, a Szépművészeti Múzeum, minden. 

És ebben a szellemben, stílusban rondít bele léten-nyomon az ifjúság idegenforgalmi tömegtájékoztatása a történet egyébként tréfás, élvezetes szövegébe. Most már érted, miért sajnos, ugye?

Bár mellékes, de Rónaszegi könyvéről nem tudott nem eszembe jutni egy másik, kortárs ifjúsági regény, Szűcs Ádám A játék neve: Budapest-je. Az a mai Budapesttel.

 A stílus

Mit is mondjak? Olyan kis tipikusan ifjúsági regényes. Ha a Budapest-bemutató részletfiaskókat leveszem belőle, akkor könnyed, játékos, kicsit bohózatos, börleszkes. Nem Utolsó pados társadalmi dráma, hanem Krumpliorros könnyűség. Mert, ugyebár, Csukás István történetén sem kértük számon a realitás hiányát.

Aki keres, az találhat hibát a történetben. Például Kismaszatot egyetlen alkalommal rakják tisztába egész nap. Pedig folyton-folyt itatják, mert egy nagyon meleg, nyári napon zajlanak az események. De tényleg ez legyen a legnagyobb probléma! Mert, mondom, hogy mondom: vicces, kedves jól megírt történet a történet. 

Arról nem beszélve, mennyire kedvesek a srácok Kismaszattal, meg mennyire kedves Kismaszat ővelük.  

Sajdik az meg Sajdik, mint mindig

Kell-e bármit írnom az illusztrációkról? Tudod, Pom Pom, meg ezer más, hasonló játékosság, kedvesség, tréfás figura. Sajdik önmagában feldobja és olvastatja az általa is élővé tett könyveket. Egyfajta garancia a neve. Hát nem? 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a háromnegyede. 

Szombaton mindenki eljutott a családi fotózásra. Szerelmetesfeleségtársam ötölte ki a dolgot. Ott volt az összes gyerekünk, ki-ki a párjával, és az összes két unokám. Meg persze a fotós, aki Csemete általános iskolai osztálytársa volt sok-sok évvel ezelőtt, abban az iskolában, ahol én is kijártam az általánost. 

Szerencsére az uncsik sem voltak betegek, illetve, ami bennük bujkált egyfelől visszahúzódott (Lili), másfelől még nem tört ki (Dani). Sajnos az utóbbinál ma reggelre teljesen, magas lázzal. De a fotózáson mindketten teljesen jól elvoltak, tették a dolgukat. A fotós, Krisztián mondta is, hogy gyerekben ilyen nyugis, engedelmes alanyai még nem voltak. 

Jó volt együtt látni a gyerekeinket meg az övéiket így együtt. Túl ritkán találkozunk. 

Azt meg tudni sem akarom, kinek mit jelent a családi póló, „Moha família örökös tag” a hátán, a szív magasságában pedig a valami kis piktogram a szuperképességről. Nekem egy lúdtoll... A legkisebbeknek is sikerült időben megcsinálni a pólót. Daninak egy smile és kutyus feje került rá, Lilinek pedig egy napocska (mert naphajú, ragyogó kislány, és ez az óvodai jele is)

EZ VOLT ÉLETEM ELSŐ ANGOLUL ELOLVASOTT KÖNYVE! 

...IGAZ, EGYETLEN MONDAT SINCSEN BENNE...

Varga Katalin Piskóta című könyvének értékelésében találtam ki a pasztell-könyv kifejezést. Ezt írtam: 

„A pasztell színek szépek. Elegánsak. Nem tolakodnak, nem figyelemfelhívók, nem harsányak, és főleg nem közönségesek! Halkak és udvariasak. A jelenlétük muzsika. Mély érzéseik vannak, de távol áll tőlük a szenvedély. A bármilyen szenvedély is. Van bennük távolságtartás. ennek ellenére egyáltalán nem hidegek. Egy harsány kék vagy szürke sokkal hidegebb tud lenni mint ezeknek a pasztell-változatai. 

A pasztell-könyveknek nem a megjelenése pasztell. Vagy a megjelenése nem feltétlenül pasztell. Ha pasztellként jelenik is meg külsőre, attól még nem pasztell-könyvről van szó. A pasztell-könyvnek a lényege pasztell. Ahogyan egy nőnek sem feltétlenül a külső domborai adják az igazi nőiességét, sokkal inkább az, mennyire engedi kisugározni magából a nőt.

A pasztell-könyvek történetei általában nem nagy történetek. Szinte mindennapi semmiségek, amikről említést tenni tulajdonképpen felesleges dőreség. Aztán persze kiderül, hogy a finom részletek, a jelentőség nélkülinek tűnő beszélgetések, momentumok, hangok, csöndek, árnyékok, fénysugarak mennyire fontosak tudnak lenni. Egy apró rándulás a száj sarkában, egy könnyű érintés, egy elkapott pillantás, valami semmi kis mozdulat, egy mosoly, ahogy utat talál a kedves tincsei között a napsugár, egy madárdal...”

Nos, JonArno Lawson és Sydney Smith egyetlen betű nélküli remeke is pasztell-könyv. Simán, csont  és csuklás nélkül! 

Ez komoly dicséret. Komolyan az, hiszen én mondtam. Írtam. 

*

JonArno Lawson (így írja a nevét, nem beragadt a space-gombom) eddig huszonhárom könyvet írt. Már amennyiben írásnak lehet nevezni, amikor egyetlen mondat, szó sincsen ebben a könyvben. Nem tudom, a többi huszonkettő mennyire szavas, mondatos. Bár a verseskönyvei minden bizonnyal azok. Most eljátszottam a gondolattal: mekkora már olyan verseket írni, amiben nincsenek szavak! Így tisztábbak a rímek mint amik Kosztolányi agyában születtek meg! Bingó.. 

Vissza LAWSON-hoz. 

Négy alkalommal, 2007-ben, 2009-ben, 2013-ban és 2014-ben ítélték neki oda az Excellence in North American Poetry díjat  A Sidewalk Flowers pedig 2015-ben elnyerte a Governor General’s Award For Illustrated Children’s Books díjat. Ugyanabban az évben felkerült a New York Times legjobb illusztrált könyvek listájára került. 

Nem, nem a Surdát, Borivoje Šurdilović-ot alakító, szerb színészt, Ljubiša Samardžić-ot látod! „A hasonlóság észvesztő, / de bármit mondsz ez mégsem ő!” (Várkonyi–Miklós: Sztárcsinálók)

S ha már Lawson, akkor SYDNEY SMITH is.Derűs alkatnak tűnik. Tizennégy könyve jelent meg. Fantasztikusan rajzol. Tizenkét ilyen-olyan díjat söpört be eddig. Nem semmi. 

*

Nem emlékszem, hogy láttam-e már olyan képeskönyvet, ami csak képekből állt? Vagy olyan mesekönyvet, amiben nincsen egy szó írás sem. Ahogy képregényt sem láttam ilyet. 

Ez a könyv pedig ilyen. Nevezhetem bármelyiknek, minden igaz rá: képeskönyv, képregény, mesekönyv. Válassz, ízlésed szerint, bármi mellett döntesz, képtelen leszel mellényúlni! 

*

Ahogy kinyitottam a könyvet, azonnal megragadtak a rajzai. Nem lehet nem szeretni őket. Jó, igen, nekem is fettűnt, hogy van némi hajadzás Jean-Jacques Sempé stílusára és kifejezésmódjára, de ez egyáltalán nem zavaró, és eszembe se jut plágiumnak nevezni Sydney Smith munkáját. 

Ja, hogy nem tudod, kicsoda Jean-Jacques Sempé? Tudod, ő rajzolta a kis Nicolas történeteit. 

Mondjuk tény, ami való: a fekete-fehér környezetben piros ruhás kislányról, na mi jutott az eszembe? Na, mi? Pedig tartalmilag semmi köze a kettőnek egymáshoz, csak az eszközök teljesen ugyanazok. 

Ha nem ismerted fel, segítek: a Steven Spielberg-féle Schindler listájá-ból származik a kép. Mondom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz! De persze mindenbe bármit bele lehet magyarázni. Ha nagyon akarod, megerőltetem magamat, de én nem akarom nagyon. Vélem, persze, hogy szimbólum mindkettő, de a két helyen két különböző jelentéssel. 

*

A Sidewalk Flowers cím jelentése: Járdavirágok. A címet simán megmagyarázza a történet. 

Adva van ez a piros ruhás kislány. Nem a Schindleres, hanem a másik, a bérház előtt álló. Az apukájával sétálni megy. Felfedezi, hogy a járdán, a falak réseiben virágok nyílnak. Hogy a halott kő közeiben lehetséges az élet. Hogy van szépség ott, ahol egyébként nincsen is. 

Figelj, itt több kép van, nem csupán az első!

A kislány letépi az első megpillantott virágot. Aztán lesni kezdi, van-e még máshol is kőben nyílt virág. S persze, van. Kezdi összegyűjteni az útjukba esőket. Már egy kis csokor van a kezében, amikor egy parkon mennek keresztül. A park útján egy halott madárka fekszik. A kislány „neki adja” a csokrát. 

Figyeled, hogy kiszinesedett minden a második képen? Vélem, nem kell magyaráznom az okát. A következő képek már teljesen színesek. 

Majd a szeretet megtapasztalt szabadsága. 

Gyönyörű, nem igaz? Dehogynem! 

*

Iderondítsak megint valami látszólag nem teljesen, mégis szervesen ideillővel? 

Ha azt nézem, hogy a szeretet nem érzés, hanem állapot, meg azt, hogy ez az állapot nem más mint az adni-tudás állapota, akkor megfogalmaztam a könyvecske lényegét. Meg a kereszténységét is. Mert, tudod, erről van szó. Akkor is, ha nem erről van szó. Nem közvetlenül erről van szó, csak lényegileg. 

Szóval ez nem egy keresztény könyv. Csak ugyanarról szól, amiről a kereszténység, arról, hogy az élet lényege ez: színekbe öltözik a világ az adni tudás által. 

Többször levezettem az egyszerű képletet. 

• A bűn az önzés, a megtartás és az elvevés.
• A bűn elszakadás Istentől.
• Isten a szeretet.
• A bűn következménye halál. 
• Azért halál a bűn következménye, hogy meg ne ismétlődjön az emberiség borzalmas történelme. 
• Isten szeretete abban lett egyértelművé, hogy a megváltási terv megvalósítása során a Fiát adta váltságul mindenkiért, aki hisz benne.
• A Fiú szeretete abból lett nyilvánvaló, hogy az életét adta váltságul: a bűn kikerülhetetlen következménye a halál, a Fiú pedig meghalt helyettünk. 

 *

Nem tudom, az alatt egy hónap alatt, amióta SzFT a Sárkányos Könyvtárban, hányszor nézegettem ezt a könyvecskét. (Azért sárkányos, mert van mellette egy pici udvar, és az udvaron ott áll két böszme nagy sárkány. Nem legyőzhetők: szoborból vannak.)

Forrás

Olyan kis semmitmondó, ha azt mondom, kedvesek a rajzok és csuda kedves a történet. De tényleg erről van szó. S két pasas alkotta. Ráadásul. Pedig van benne valami nőies. Jó értelemben. Nem az alkotó pasasok feminimek, hanem az alkotásuk. Történetében és a képi megfogalmazásában is. A nőiességnek minden finomságával, gyöngédségével, figyelmességével és sebezhetőségével. Nem hiába kislány a főszereplője és nem kisfiú. 

Hjaj, kimondom: szép a történet és csudaszép a képi megfogalmazása is. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe. Megint eltelt egy hét. Péntek van, péntek délután. Mindjárt megyünk vásárolni. Ezt nem szeretem a péntekekben. Így általában ez a hét leghosszabb napja. Számomra nem élvezet a vásárlás, hanem komoly feladat. A tömeg miatt. Pedig nem kell messzire mennünk, több üzletlánc árúháza is itt van a Huszti úton, másfél kilométeres távra. 

*

Tegnap kiderült, hogy elsőszülött gyermekem, unokáim édesanyja azért aggódott a holnapi fotózás miatt, mert immár mindkét gyerekének ömlik az orra, és köhög, és nem akarta a családját megfertőzni. Én meg azt hittem, a srácok miatt tyúkanyóskodik. Megnyugtattam, hogy szerintem a családtagok mindegyike pont tojik a kicsik megfázására. A leggyengébb láncszem Csemete párja, de vele meg majd szentül megígértetjük, hogy egyik gyereknek sem ad nyelves csókot, és két méteres körzetükben sem fog tartózkodni, ha közelednek, ellöki őket magától, oszt' ennyi az annyi. S erre az aggódó anya megnyugovék. 

*

Nagyon sokszor gondolkodtam, miért is szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, de nagyon. Sorolhatnám a külső, belső tulajdonságait, de ezek csak részletek, mozaikjai a nagy egésznek. De a héten, napközben, úgy mindennap rám tört a fergeteges hiánya. Reggel úgy ébredünk, hogy megsimogatjuk egymást, búcsúzásnál ölelés, csók, „Szeretlek, Zsákom!”, „Én is téged, Morzsám!”, „Jó, de én tényleg, nem csak úgy mondom!”, „Komolyan?”, „Á, nem, csak a nőknek ezt kell mondani, hogy bizonyos dolgok elvonásra ne kerüljenek!”, „Pedig már azt hittem!”, stb., stb.) ha megjövök kijön elém, ölelés, csók. Meg úgy random is, ahogy térülünk, fordulunk. Vacsi után, ha filmezünk, összebújva nézzük a filmet. Ha éppen nem képszerkesztek a blogba. 

– Miért szeretjük mi ennyire egymást, Zsákom?
– Miért, szeretjük? Hahaha... Hát mert olyan kis jó fejek, meg normálisak vagyunk mind a ketten. Meg szeretetreméltók.,
– Ennyi?
– Kell több?
– Igazság, nem kell!

Varga Katalinnak a moly.hu szerint harmincnyolc könyve jelent meg. Van néhány olyan a harmincnyolc között, amik közül ha csak egy-egy látott volna napvilágot, akkor is mindörökre beírta volna magát a magyar gyerekirodalomba. Mert örökéletű darabok. Ezekre gondolok: 

Gőgös Gúnár Gedeon
Mosó Masa mosodája
En, te, ő
Barátom, Bonca / Legyél te is Bonca!

Ezeket, legalábbis az első hármat szerintem magyar ember nincsen, aki nem ismerné. Még csak olvasó embernek sem kell hozzá lenni. De Varga Katalin engem mégsem ezekkel győzött meg, hanem a Boncás könyveivel. Illetve előbb a Barátom, Bonca filmváltozatával. Kovács Krisztián, Berkes Gábor (ja az Első Emeletes, Rapülők-ös) és persze Bujtor István. 

Varga Katalin egyértelműen elkötelezett volt a Kádár-korszak politikai vezetése iránt. Viszont azon kevés számú alkotók egyike, akiknek a művét szemernyit sem relativizálta az alkotó politikai hovatartozása. A fenti lista első három könyvét a megjelenésük óta jóformán évente, kétévente újra és újra kiadják. A Gőgös Gúnár Gedeon a negyvenkilencedik, a Mosó Masa mosodája a harmincnegyedik, az En, te, ő, mi a tizenkettedik kiadásnál tart idén. Tény, hogy ezek nem tisztán szépirodalmi művek, sokkal pedagógia segédkönyvek. Amiket a mai napig használnak az oktatásban. 

Rövid bemutatását például itt olvashatod. A cikkben gyakorlatilag az összes könyve szerepel. 

*

A fülszöveg a következőt mondja a kötetecske tartalmáról: 

A tó partján ül a százesztendős anyóka és Piskóta, aki rendes nevén Júlia. Várják a csónakot, ami majd átviszi Piskótát a legkisebbek szigetére, ahol a világ legapróbb fái, madarai, állatai és gyerekei élnek. No meg Kuszkó bácsi, akinek az apró termetű Piskóta egészen az orráig ér. De mi történik, ha Piskóta mégsem akarja megtalálni ezt a szigetet, ha közben kistestvére születik, ha közben megnő?

Voltaképpen fogalmam sincsen mi volt ebben számomra a hívószó... Az egész. ahogy van. 

*

Bár az egész életemben szerelmes voltam, alapvetően mégsem vagyok romantikus alkat. A permanens szerelmességem valószínűleg arról szólt, hogy nagyon-nagyon, mindenáron akartam valakihez tartozni. A szüleimhez a halál (Anyu) és az alkohol miatt (Apu) nem volt lehetőségem szorosan kapcsolódni. 

S bár egész életemben szerelmes voltam, sőt, tudtam az önfeladásig szerelmes lenni, ám soha nem képzelegtem a Földtől nagyon elszakadt dolgokat.

Lehet, hogy ezt fantáziahiánynak hívják. De az is lehet, hogy simán realitásérzéknek. Vagy földhözragadtságnak. 

Így nem csupán amiatt nem lettem soha Piskóta, mert neki meg nekem más és más van a lábunk között, hanem azért nem, mert a fantáziám arra soha nem volt kapható, hogy a Balatont tengernek nézzem, amiben szigetek vannak. 

Mondjuk bevillant egy kép.

Majd húszévesen együtt nyaraltam Bagollyal, Nojival ,és Pipi barátommal Tiszafüreden. A közös nyaralásunkat Noji szervezte, a szállást az ő édesapja révén kaptuk. Pszichológiai szempontból érdekes két hét volt így négyesben. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy alkalommal elmentünk evezni a Tiszára. Valami úszott felénk a vízben. Fekete volt, meg fehér. Karja volt, meg lába. Kicsi volt mint egy csecsemő. Némán és mozdulatlanul hozta felénk a víz. Amikor közelebb ért, kiderült, hogy egy játékmackó. Péppé ázott, itt-ott szakadások voltak rajta.

Valahogy magától értetődő volt a mozdulat, ahogy kinyúltam érte, és kimentettem a folyóból. A szálláson kiszárítottam, megvarrtam, aztán kimostam. (Fordítva nem mertem volna, féltem, hogy a mosástól teljesen széthullik.) Majd tíz éve nincsen szem előtt, kicsi a lakás, de még mindig meg van a mackó, fent, az egyik előszoba polcon. S lám, gondolok rá. Egyébként  majd harminc évig szem előtt volt. Szem előtt volt, de nem ölelgettem, nem dajkáltam, nem beszéltem hozzá. De azt írom most, hogy hozzá. Ha érted ennek a jelentőségét. 

Ha csak felpillantok a polcra, itt velem szemben, van ott egy vidám, melegsárgára festett, domború napocska, vidáman szanaszét vetett sugarakkal, a korong helyén mosolygós arccal. Olyan harminc centi átmérőjű. Nem s tudom hány éve van szem előtt. Szamóca becenevű lányomtól kaptam.

Közvetlenül a napocska előtt lóg le a polcról egy álomfogó. Azt Gergő fiam készítette nekem. 

Ne hidd, hogy úgy kötődöm a tárgyakhoz, hogy megszemélyesítem őket. De van mondanivalójuk, jelentőségük számomra. A folytonosságot jelenthetik, a múlt és a jelen összekötését. Meg persze adott esetben sokkal többet is.

*

Van bennem egy soha igazán felszínre nem került, hozott, bányászott, teljes valójában ki nem használt INTUITÍV ÉRZÉK. Egyáltalán nem akarom misztifikálni vagy túlhangsúlyozni a meglétét. Jön-megy, néha felbukkan, kisebb-nagyobb, néha óriási jelentőségű dolgokkal kapcsolatban. Nem tudom kezelni, irányítani meg pláne nem. Értelmezni is sokszor csak utólag tudom. Ráadásul amikor valamitől óv, akkor bizonyos sem lehetek benne, hogy mi történt volna, ha nem hallgatok rá, mert hiszen hallgattam, tehát nem következett be a rossz, amitől óvott. Olyan volt, hogy nem hallgattam rá, tehát bekövetkezett, megtörtént a nem hallgatás következménye: majdnem a lakhatásunk ment rá, de mindenképpen elvesztettünk egy száz négyzetméteres lakást... Ez óriási dolog volt. 

De például péntek este is... Szerelmetesfeleségtársam egy üzleti gálán volt a huszonéves lányával, Csemetével. . Úgy számolta, hogy éjfélig tart majd a rendezvény. Háromnegyed tíz felé elálmosodtam. Mentem fürödni, tisztába tenni magamat. Már pőrén álltam a fürdőben, amikor eszembe jutott valami. Ahogy voltam, natúr valómban kimentem a konyhába, hogy mielőtt kimegy a fejemből, elintézzem. A konyhában álltam egy szál péniszbe vetkőzötten, amikor az eszembe jutott, hogy ha SzFT most jönne haza, mit tudnénk magam elé rántani? A tésztaszűrőt? Vagy a krumplinyomót? Mondjuk itt vannak a tálcák is, hm, nos... Nem vagyok szégyellős, inkább Csemetét kímélném meg a sokktól. (Bár okoz veszett meglepetéseket a reakcióival.) Mentem fürdeni. Negyed tizenegy volt. Behúztam a fürdő ajtaját magam után. Amióta kettesben élünk SzFT-vel, nem szoktunk ilyet tenni. Nem telt el  két perc azután, hogy a kádba léptem és megeresztettem a tusnak a vizet, fordult a kulcs a bejárati ajtó zárjában. 
– Szervusz, Morzsám!
– Szia, Mohabácsi! 
Hazajöttek a lányok. Nem éjfél után, hanem előtte két órával. Ez kis dolog volt, csak a méltóságomat veszíthettem volna Csemete előtt, semmi mást.

Volt ennél sokkal komolyabb intuitív élményem is. Ezt valahol, valamelyik blogbejegyzésben már elmeséltem. Kamaszkorom végének nagy szerelmével hordtunk egy-egy nyakláncot, amin kinek-kinek a másikunk neve volt égetett agyagbetűkből összeállítva. Két évig jóformán le sem vettem a nyakamból. Napközben semmiképpen, csak fürdéshez, meg éjszakára. '85 nyarától, a szerelmünk harmadik évében baj lett a kapcsolattal.

Otthon, tűkön ülve vártam, hogy jöjjön végre a lány, ahogyan megbeszéltük. De nem jött. Hívni nem tudott, hiszen nemhogy mobilunk nem volt, még a vezetékes telefon se volt bekötve. Teltek a percek, a negyedórák, órák. S jött egy pillanat, amikor nem tudtam ugyan, mi történik miért, de leemeltem a nyakláncot a nyakamból. Szimbolikus mozdulat volt. Egy darabig a tenyeremben tartottam, aztán eltettem a fiók mélyére. Meghaltam. 

Pár hónappal később, amikor kimondtam, hogy többet nem jövök az eddigi minőségemben, a lány megkérdezte, hogy én a haldoklásunk ideje alatt voltam-e valaki mással? A kérdést sem értettem- Hogyan lettem volna? Hiszen én szerettem őt! Nagyon. Amikor ezt kimondta, akkor értettem meg, miért kellett a nyáron levennem a nyakláncot. a  nyakamból. A lány percre pontosan azokban a percekben engedett magába egy másik pasast, amikor levettem magamról a nevét. Azért vártam hiába rá, mert nem tudott jönni: éppen dugták megfele... S ezt valahogy, fogalmam sincsen, hogyan, de megéreztem, hogy pont akkor ért véget a kapcsolat. Megéreztem, de nem tudtam. Az istenhozzádot csak pár hónappal később mondtam ki, s nem azért, mert a lány hűtlen lett, hanem mert meghalt a kapcsolat, már csak cukroztuk a taknyot. Csak a szakítás kimondása után mondta el a magába engedett idegen szervet. 

Miért is írtam le ezeket...?

Ja, a tárgyak, a szimbólumok jelentősége miatt. Innen megyek tovább. 

*

Vannak PASZTELL HANGULATÚ KÖNYVEK.

A pasztell színek szépek. Elegánsak. Nem tolakodnak, nem figyelemfelhívók, nem harsányak, és főleg nem közönségesek! Halkak és udvariasak. A jelenlétük muzsika. Mély érzéseik vannak, de távol áll tőlük a szenvedély. A bármilyen szenvedély is. Van bennük távolságtartás. ennek ellenére egyáltalán nem hidegek. Egy harsány kék vagy szürke sokkal hidegebb tud lenni mint ezeknek a pasztell-változatai. 

A pasztell-könyveknek nem a megjelenése pasztell. Vagy a megjelenése nem feltétlenül pasztell. Ha pasztellként jelenik is meg külsőre, attól még nem pasztell-könyvről van szó. A pasztell-könyvnek a lényege pasztell. Ahogyan egy nőnek sem feltétlenül a külső domborai adják az igazi nőiességét, sokkal inkább az, mennyire engedi kisugározni magából a nőt.

A pasztell-könyvek történetei általában nem nagy történetek. Szinte mindennapi semmiségek, amikről említést tenni tulajdonképpen felesleges dőreség. Aztán persze kiderül, hogy a finom részletek, a jelentőség nélkülinek tűnő beszélgetések, momentumok, hangok, csöndek, árnyékok, fénysugarak mennyire fontosak tudnak lenni. Egy apró rándulás a száj sarkában, egy könnyű érintés, egy elkapott pillantás, valami semmi kis mozdulat, egy mosoly, ahogy utat talál a kedves tincsei között a napsugár, egy madárdal... 

Fontos figyelmeztetés: vannak ál-pasztell könyvek is. Ezek jobbára valami ezoterikus frincfranc-álruhát vesznek magukra, hogy úgy tűnjön, fontos üzenetük van. De általában irodalomnak ugyancsak haloványak. Az ilyen Viskó- meg A sirály-félékre gondolok. 

De szerencsére vannak igazi pasztell-könyvek is! Itt van mindjárt a Piskóta. De Varga Katalin másik ifjúságija, a Barátom, Bonca is. Vagy Mándy Csutak-jai, meg A locsolókcsi-ja. Hogy egyelőre mást ne is említsek. De, még egyet feltétlenül, Lawson Eljöhetnél hozzám-ját. Na, jó, még egyet, ami határeset, mégis ide sorolom: Gyurkovics Tibor Kiskutya, nagykutya című elfeledettje (még én sem írtam róla blogbejegyzést) a barátságról, szeretetről. Ráadásul fantasztikus Szecskó Tamás rajzokkal. Vagy Szecskó Tamás Fantasztikus rajzaival. Az egész , ahogy van zseniális! De egészen komolyan. Nem tudom, hányszor olvastam, pedig egészen gyerek voltam még. Ja, és persze, a top, az állandó, kötelező, mára már kissé közhelyes etalon: A kis herceg.

Van még pasztell-könyv, rengeteg, de itt befejezem a sorolást. Ennyiből már értened, de legalább érezned kell, mire gondolok. 

Csak annyit még, és ez ebben a pillanatban állt össze, a Kiskutya, nagykutya kapcsán, ahogy elolvastam egy idézetet belőle: a pasztell-könyvek egytől egyig a mindenféle csöpögésmentes, tiszta szeretetről szólnak. Arról a mindennapiról, ami nélkül lehet, de nem érdemes élni. Akár a szerelemnek a barátság részéről, akár a barátságról, akár akármilyen szeretetről lett légyen is szó. 

Ezért csuda jók, felemelők a pasztell-könyvek. Kellene egy ilyen könyvsorozatot csinálni: Pasztell Könyvek, sorozatszerkesztő: én.

Ámen! 

*

Adott két, egy friss térképről eltűnt, apró, tökéletesen jellegtelen, mondanivaló nélküli szigetecske. Aztán egy csöpp, óvodásnak tűnő, de már iskolás kislány és egy nagyon öreg hölgy azonnal hangot találó beszélgetése a Balaton partján. A kislány a két szigetecskét akarja megtalálni. Mert olyan kicsik. És a kicsiknek nagyon rossz, hogy alig vesznek tudomást róluk. A kislány is kicsi. A vastag atlaszos könyvben is csak arról van lista, ami a legnagyobb. A legkisebbekről miért nincsen lista, tűnődik Piskóta. Ő a kislány. A nevét a nagymamája adta neki, de ő nem szereti. Mert van neki rendes, szép neve is: Júlia. 

Így valahogy, valamiképpen erre. 

*

A regény első két oldala egy merő dramaturgiai- és stílustévedés. Fajsúlyos leírás egy tóparti hajnalról. Lírai meterológia-oktatás. Ami abszolút szövetideg a későbbi szövegkörnyezethez képest. 

A tó partján a százesztendős anyóka ült. A napfelkeltét nézte. A szemközti hegyre úgy ült rá a hajnali pirosság, mint egy csúcsos sapka. A sapkából a rojtok a tó vizébe lógtak. Azután hopp! - a Nap felgurult az égre. Akár az óriási pamutgombolyag. Amiből a hegy sapkáját is kötötték. A madarak ekkor kezdték el a szokásos zenebonát. A madarak ugyanis imádják az óriási pamutgombolyagot, és természetesen a tavon és mezőn szaladgáló felhőt is. Hogy mi az a tavon és mezőn szaladgáló felhő? A reggeli pára. Te is tudod, hogy a víz párolog. A levegőben mindig jócskán van belőle. Csak láthatatlan. Nos, ez a láthatatlan pára este hirtelen lehűl, és harmatcsepp alakjában ráhull a virágra, fűre. 

Az első két mondat, aminek sajnos van még nem idézett előzményei is, tökéletesen elég lenne. A könyvsorozat címe: Már tudok olvasni. Vagyis éppen, hogy olvasok. Engem ez a leírás most sem kötött le. Amikor már éppen tudtam olvasni, ilyen másfél oldal közben simán eljutottam volna odáig, hogy leteszem ezt a oktatási tananyagos dögunalmat. Nem ennyi az annyi, ami az idézetben van: előtte is, utána is oktatódunk az időjárásról. Teljesen feleslegesen és ráadásul érdektelenül. Lássuk be, ez Fekete Istvánnak sokkal jobban ment, de engem még nála sem kötött le igazán. 

Arról nem beszélve, hogy másfél oldal után jön egy mondat, ami TÖKÉLETES kezdőmondat lehetett volna. 

– Kérem szépen, ez már a világ vége? 

Na, ez az igazi hangja Varga Katalin pasztell-történetének. S innentől nagyon pasztell a történet. Oké, valamelyest van benne Kis herceg-fíling: Piskóta alias Júlia találkozik, beszélget ezzel-azzal, fával, tiltótáblával, kismadárral. S biztos kézzel választja ki, ki az, mi az, akit magával vinne az eltűnt szigetekre. 

Majd a könyv végén megsem akar már menni. Azért nem mert változás állt be a családi státuszában. Ezt is a tóparti, idős hölggyel beszéli meg, mintegy keretbe foglalva a történetet. 

*

Nem igazán szeretem könyvekre azt mondani, hogy „szép”. Azért nem, mert ha így kimondom, ha hallom, hogy kimondják, leírják egy történetre, nekem egyből az ugrik be, hogy akkor minden bizonnyal giccses. Pedig nincs igazam ezzel a prekoncepcióval. A Pasztell Könyvek jobbára szépek. Ami szép az harmonikus, ízléses, esztétikus, kellemes a szemnek, az érzékeknek. A giccs nem szép.

Na, jó, van, akinek igen. Drága jó Nagyikám esztétikai érzéke erősen a piros sávba betonozódott.
Nem bántottuk érte, ha egyszer neki így volt jó. De tény, ami való.
Ugyanígy volt Szerelmetesfeleségtársam nagybátyjával, nagynénjével.
'56-ban szakadtak Amerikába, majd a rendszerváltás után hazajöttek.
Hozták magukkal a negatívan amerikai ízlésüket. Nagyival jól megértették egymást. :-D

A Piskóta szép könyv. Nem a külalakjáról beszélek, az teljesen megfelel a sorozatnak, amelyben megjelent, a sorozat pedig remekül betölti külső megjelenésében is a funkcióját. Funkcionális a dizájn. A Piskóta történetében és megfogalmazásában szép. 

Nem mond ki olyan általános igazságokat, bölcsességeket, mint hogy „jól csak a szívével lát az ember”, meg, hogy egy alkoholista azért iszik, hogy felejtsen, s azt akarja felejteni, hogy iszik, meg hasonlók. Ilyenek nincsenek benne. (Bár Piskóta és a Fűre lépni tilos tábla zseniális beszélgetése azért van ennyire erőteljes, a hívószó a bürokrácia és a diktatúra.) De összhatásában, merem állítani, súrolja ezeknek a színvonalát. S a végkicsengése sokkal kedvesebb, felemelőbb. 

*

A kötetet ZSOLDOS VERA illusztrálta. Ez az én és az életkorom környéki generációknak mindent elmond. Szerintem nincsen ember, aki ismeri és nem szereti a rajzait. A moly.hu szerint 234 könyvet illusztrált. Köztük például egy csomó P. G. Wodehouse kötetet is. Meg rengeteg gyermek- és ifjúsági könyvet. 

A rajzai játékosak, kedvesek, kifejezők, egyértelműen értelmezhetők. Nem értelmezik újra, hanem ténylegesen illusztrálják a szöveget. Győződj meg róla magad, adtam rá alkalmat fentebb. :-)

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe után kicsivel. 

Kaptam egy levelet egy blogolvasómtól. Azt írja, jó olvasni a bejegyzéseimet, mert józanul, kiegyensúlyozottan írok. 

Ez egyfelől hatalmas dicséret. S bár alapvetően nagyon balfék vagyok, mert nem különösebben érdekel a blogom statisztikája, persze mégis jólesik néha-néha egy visszajelzés. Mármint akkor esik jól, ha pozitív. 

S persze én magam is kiegyensúlyozottnak tartom magamat. Akkor is annak tartottam, amikor keresztényként tevékenykedtem, folyóirat-szerkesztettem. A visszajelzések akkor is erről szóltak. 

De persze a dolgot meg lehet onnan is közelíteni, hogy sótlanul merev vagyok, lelkesedés, végső elköteleződés nélküli, túlzottan óvatos, meg ilyesfélék. 

De nem sokkal jobban hangzik, hogy kiegyensúlyozott? :-D

*

Szerelmetesfeleségtársam azt találta ki, hogy családi fotózást szervez: mindhárom gyerekünkkel, a párjaikkal és az unokákkal. Leszervezte a stúdiót, az időpontot, hogy mindenki ott tudjon lenni, fotóst is szerzett. Most szombatra hozta össze. Tegnap hívott a lányom, hogy elsőszülött unokám az oviban, valami észkombájn anyukának köszönhetőn megbetegedett. 
Szamóca lányom nem is állta meg szó nélkül. 
– Nem gondolod, hogy ha ennyire beteg a gyereked, nem kellene behoznod az egészségesek közé? 
– Ugyan! Hát így erősödik az immunrendszerük! 
– ???? ... Mondd, a sajátodat elszoktad vinni a tüdőgondozóba, padokat nyalogatni, hogy az övé is erősődjön?

Idióta!  Nem a lányom!

Illusztrálta: CYRIL BOUDA

Kezdem az egyszerűbbel. A kötetecskét élmény kézbe venni. Megfelelő a mérete, a betűtípusa éééés a grafikák valami pazarok!

Érdemes rányitnod a képekre: ebben a bejegyzésben egy-egy kép mindig többet takar.

Ma néztem utána: a grafikus Cyril Bouda sajna csak két magyar nyelven is megjelent könyvet illusztrált, de legalább az a kettő itt van a polcaimon. A másik Václav Cibula Prága regék című kötete. Na, az kötet valóban, nem olyan kényelmesen olvasható mint emez. 

Bouda úr azonban nem csupán abban a stílusban alkotott, ami ebben a két könyvben látható. Ahogy nézegettem, festő is volt, és leginkább a mi zseniális Molnár C. Pálunkéra hasonító stílusban grafikált és festett. De vannak utcarészletei, ami meg kiköpött Zórád Ernő. Miközben ízig-vérig ömaga, vagyis Cyril Buda.

Vagyis nagyon érdemes utánapislogni a munkásságának. Az viszont vitathatatlan, hogy amikor illusztrál, attól simán megjön a depressziós ember életkedve is. Majd meglátod, mert minden ebbe a könyvbe alkotott rajzát kifotóztam neked ebbe a bejegyzésbe.

*

Na, akkor lássuk Csütörtök urat! Nem tudom, hány éve olvasom a szerző nevét a könyvein, de még sohasem próbáltam kiejteni. Ma igen, Meglepődtem. Aztán, mert meglepődtem, meghallgattam, miként mondja ki a Google Fordító. Utána megnéztem, hogy ami teljesen csütörtöknek hangzik csehül, mit is jelent magyarul. Nem fogod elhinni: a čtvrtek szó csütörtököt jelent. Vagyis Václav Čtvrtek az nem más mint Csütörtök Vencel. 

Hogy ezek a csehek miért imádják a mássalhangzó-tobzódást, fel nem foghatom! Biztosan tudod, hogy van csehül az, hogy fagylalt: igen, zmrzlina. Öt mássalhangzó egymás mellett! Normálisak ezek a csehek? :-)

*

Szóval Csütörtök Vencel írta a Rumcájsz-történeteket és a Moha és Páfrányt. Nekem ennél több kötődés nem kell. 

Pedig, ugye, a Rumcájsz. De a helyzet az, hogy Čütörtök Vencel vagy ötven könyvet írt, és ezen a két sorozaton kívül volt még neki legalább három nagyon sikeres alkotása. Azt mondja a Gemini nevű MI. 

Az első kettőre rákerestem a YouTube-on. Mármint a rajzfilmváltozatokra. Nagy eséllyel ugyanaz rajzolta mint a Rumcájsz-Csirizár-meséket. Vagy ha nem, hát az alkotók egymástól tanultak. 

Nem hagyott békén a kérdés: feltettem hát a Gemini havernek. Hát tökre más és más csinálta egytől-egyig a meséket! Mit szósz? Majd ha belenéztél a YouTube-on, akkor szólsz, hidd el! Ha az első négy címet bemásolod, igen sok mindent kidob neked a videómegosztó: meglepő a hasonlóságuk! 

*

No, és akkor itt van, ugye ez az ördögös mese. Ami mese, de valahogy aztán mégsem az. Ami engem a felnőttet egyáltalán nem zavart, és tudom, hogy gyerekkoromban sem zavart volna. Azért nem, mert (ezt más sokszor elmondtam) a klasszikus mesékre valahogy soha nem reagáltam. A meseregényekre igen. Meg a kiforgatott mesékre is. Jó, rajzfilmben szerettem a Magyar népmeséket, még jobban a Mátyás királyosakat, de sok minden mást sokkal jobban. 

Szóval az van, hogy ez az ördögösdi minden játékossága ellenére sokkal összetettebb mint a Moha és Páfrány meg a Rumcájsz. A stílusa megfelel Csütörtök stílusának, de mégsem. Mert van neki egy sajátos stílusa. Ha láttál már legalább egy Rumcéjszot, akkor nem kell semmit mondanom. Arról van szó. 

De közben mégis árnyaltabbak az alakok, összetettebbek a jellemek. S nem nagyon szokás a mesékben a boszorkányokat máglyahalálra ítélni koncepciós perben... 

* 

A sztori egyszerű. Egy ördögöt büntiből kihajítanak a Pokolból. Egy füvesasszony, Zsálya néni házára esik, és tönkre is vágja az összes gyógyfüvét. Nem lesznek haverok, de kezelni tudják egymást, mindketten személyiségek. 

Egy este Zsálya nénit meglátogatja Marcsika, a helyi szépség. Megbetegedett a madara, amit az udvarlójától, Venceltől kapott. Az ördög beleszeret Marcsikába, meggyógyítja a madarat, amiből tűzmadár lesz.

A császár unatkozik. Valaki kitalálja, hogy zenélnie kellene, ezért készíttetnek neki egy császári furulyát, amivel éktelen fülsértéseket produkál, de senki nem meri neki megmondani, hogy kókler a zenéhez. Még koncertet is szervez magának, hogy felléphessen. A koncertjét azonban félbeszakítja a tűzmadár csodálatos éneke. A császár haragra gyullad a madár iránt, ágyúval lövet rá. A császár elfogatja és tömlöcbe zárja. 

A kiebrudalt ördög Zsálya anyóval egyetemben meg akarja menteni. Vince féltékenységében a császár katonája lesz. 

Ideáig simán mese. 

*

A fordulat ezután következik be.

Mert megjelenik az egyház képviselője, az érsek. És vele felbukkan a boszorkányper, az inkvizíció és a máglyahalál . Ami azért egy mesében merőben szokatlan, lássuk be! 

*

Most jön egy olyan etap, amit kezdetben nem is akartam ebbe az értékelésbe tenni, csak éppen az eszembe jutott, hogy ez a mese tulajdonképpen vastagon érint két tőle tulajdonképpen majdnem független dolgot. Aztán Reisinger János prófécia-magyarázó könyve alatt kaptam egy üzenetet, ami megerősítette, hogy azért szánnom kell teret és energiát rá. 

  1. AZ ÖRDÖG MINT OLYAN  
Már nem tudom, melyik keresztény író, C. S. Lewis vagy E. G. White írta azt a gondolatot, hogy az ördög legnagyobb csalása, hogy elhiteti, hogy ő nem is létezik. De azt meg egészen biztosan sugallja, hogy ő nem is olyan. És ha nem olyan, akkor miért ne lehetne játszadozni vele, betévedni olyan területekre, amik az ember számára Isten által tiltottak. 

A legegyértelműbb példa a szimpatikussá tételre a Lucifer című filmsorozat. A forgatókönyv szemernyit sem cicózik: már a címével sem. A Lucifer név fényhordozót jelent. Sátán bukás előtti neve. S tulajdonképpen a sorozat központi mondanivalója éppen ez, minden más csak porhintés: Luciferrel Isten igazságtalanul, diktatórikusan bánt el. Mert Isten nem hagyja meg a szabad gondolkodás, véleményformálás lehetőségé. A filmbeli Lucifernek ez a legnagyobb fájdalma. Az, hogy mennyire igaztalan volt a döntés, hogy neki el kell hagynia a Mennyet. 

A színész jóképű fickó, a film alapvetően könnyed, izgalmas, humoros, (mi is a szakszó a moly.hu-n...? Aham:) beszippant. Lucifer szerethető, vicces, humoros, okos, sebezhető, emberi. Én is csak idővel vettem észre, mi is a központi üzenet. Emiatt viszont egyre feszültebben néztem az epizódokat. 

Azt is C. S. Lewis vagy E. W. White írta, hogy Sátánt nem zavarja, ha az emberek Istenről beszélnek, gondolkodnak. Csak Jézus ne kerüljön szóba. Mert amíg róla nincsen szó, Isten személye, a megváltás műve simán degradálható. Mert ahogyan a Biblia írja: Jézus személye Isten szeretetének a bizonyítéka. S ha Isten a szeretet, akkor Sátán vádja csak vádaskodás, áskálódások. A Lucifer „természetesen” nem beszél Jézusról. Ha beszélne, akkor kiderülne, hogy de, Lucifer bizony olyan, így már régen nem Fényhordozó (Lux fero = a fény hordozója), hanem a sötétség, a fájdalom, a szenvedés, a halál hordozója. 

Azon kívül, hogy Jézus személyét, munkáját és rajta keresztül Isten szeretetét megpróbálja a sárba tiporni, a legfőbb célja, hogy az egyes embert a maga területére vonjon. Legfőbb eszköze ehhez

• a lélek halhatatlanságának a tanítása és a bármiféle varázslatok elfogadtatása, mindennapivá tétele. Az első lényege, hogy nincsen semmiféle kommunikációs lehetőség az elhunytakkal. Pont. Akivel ilyenkor kommunikálni lehet, az nem egykor volt ember.
• Ebből fakad, hogy a mese címében is említett Pokol nem egy jelenleg is létező, olyan hely, a megholtakat sütögetik, kínozzák az ördögök. Különben is, hogyan lehet egy halhatatlan lelket fizikailag kínozni, sütögetni, maraggyá' má'! Szerintem ez csuda jó hír! 
• A második üzenete, hogy minden praktika, amely ellene mond a Bibliának, valahol, valamikor egészen bizonyosan kisiklatja az emberi lelket. Kisiklatás: Istentől való eltávolítás.) A végtelenségig lehetne sorolni mi minden tartozik ide, a Biblia alapvetően varázslásnak definiálja ezeket a dolgokat

Aham, most ismertem fel, hogy amit én tudok, te nem biztos, hogy tudod, pedig enélkül az egész fejtegetésem érvényét veszti...

Lucifer egykor Isten legfőbb angyala volt. A Biblia nem sokat mond erről az időről. Csak éppen a lényeget. Nem volt elé számára az, hogy legfőbb angyal lehet: Isten helyét akarta elfoglalni, imádatra vágyott. Ahogyan Ésaiás híres sorai fogalmazzák: 

• „Miként hullottál le az égből, fényes csillag, hajnal fia? Lehullottál a földre, aki népeken tapostál! Holott ezt mondtad szívedben: Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, és az összegyülekezés hegyén telepszem meg, messze északon. A magas felhők fölé megyek föl, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a Seolba szállsz alá, a sírgödör mélységébe!” (Ésa 14.12–15.)

Na, a következő gondolatról bizton állítom, konkrétan tudni vélem, hogy E. G. White írta: Lucifer már a Mennyben féltékeny lett Jézusra. Ez minden motivációjának a meghatározó oka: a féltékenység. Ennek a következmény lett Lucifer kivettetése a Mennyből. 

• „Te voltál az Édenben, Isten kertjében, mindenféle drágakővel voltál borítva... Te voltál a fölkent, oltalmazó kerúb, és úgy állítottalak téged... Tökéletes voltál útjaidban attól a naptól fogva, a melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtatott benned... Szíved felfuvalkodott a szépséged miatt, megrontottad bölcsességedet fényességedért. A földre dobtalak, királyok elé állítottalak...” (Ezékiel 28:13-17)
• „Ő pedig monda nékik: Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből.” (Lukács 10:18)

Az jutott az ezembe, hogy minden olyan említése az ördögnek, Sátánnak, Lucifernek, ahol nem bukkan fel azonnal Jézus, az Isten Fia neve, azonnal óvatosságra késztessen. Figyelj oda! Ott egészen bizonyosan lesz valami turpisság! 

  2. EGYHÁZ AZ EGYHÁZ HELYETT  
Az említett Reisinger-könyv is foglalkozik vele, mert a bibliai próféciák is megteszik: elmondja, hogy nem minden ha valaki, bárki és akárki Isten nevét ismételgeti, rá hivatkozik és a nevében cselekszik.

Szomorú, nemszeretem téma ez. Itt és most kifejteni pedig nagyon hosszú és szerteágazó lenne. Az üzenete pedig megdöbbentő. Mert arról szól, hogy lesz/van a történelemben egy hatalom, amely Isten helyett, Isten nevében, az ő hatalmát, tekintélyét bitorolva küzd  a megváltás terve ellen. 

Hjaj, ha már belekezdtem, kimondom: ez a hatalom a keresztény Róma. Jó, tudom, ez rettentő tömény... Megértem. A reformáció korától fogva sokan, sok helyen kifejtették, hogyan került az egyetemes egyház idegen irányítás alá. Luther is fejtegette ezt a kérdést, Kálvin is, meg sokan mások is. Ellen G. White is a Nagy küzdelem című könyvében. 

Ha az inkvizíció szerepét árnyaltabban kell is megítélnünk (itt és itt írtam erről), a tény tény marad: a kereszténység nevében elkövetett gyilkosságok, a lelkiismeret megerőszakolása, a hit kikényszerítése sohasem illeszkedik Isten működési elveibe. A forrása mindig a bukott angyal. 

*

Ott tartottam, hogy felbukkan a történetben az érsek, az egyház képviselője. S ezzel kap a történet egy olyan, h, hogyan is mondjam, súlyt, ízt, árnyalatot, többletet, amely aztán kiemeli mindenből, ahová eddig soroltuk volna. Innentől nem mese. Hanem fogalmam sincsen micsoda. 

De több mint remek, komolyan mondom! 

Az érsek felbukkanásával tűnik fel, hogy a mese alakjai elszakadnak a mesék sablonos jellemábrázolásától. A népmesék alakjai jobbára jellem nélküli, szimbolikus alakok. Nem szükséges, hogy jellemük. A legtöbb esetben nevük sincsen, csak a foglalkozásuk, a társadalmi pozíciójuk jelöli őket (kondás, libapásztor, boszorkány, király, királylány, stb.). 

Csütörtök Vince csavar egyet a történetén, és jellemet ad az alakjainak. 

Megkérdeztem a Havert, ebben az esetben a Geminit, van-e valami közvetlen népmesei előzménye Čtvrtek történetének. Azt felelte, hogy közvetlen nincsen, de a cseh népmesékben az ördög jobbára, ostoba, csetlő-botló valaki, aki átverhető, becsapható, kijátszható, inkább mulatságos mintsem félelmetes figura. 

Most mondjam megint, szakítsam meg a gondolatmenetemet azzal, hogy na, akkor helyben vagyunk, nagyjából ugyanott, ahol a Lucifer filmsorozattal voltunk? Egyébként valahol igen, ott vagyunk, mert ahogy belegondolok, a szerelmes ördögöt például sajnáljuk a történetben, mert azért nem tudja kiszabadítani Marcsikát, mert ajtón-ablakon keresztmotívumok állják az útját, és azokkal nem tud mit kezdeni. Vagyis Isten megváltási terve, a szeretetének, a Fiú áldozatának a jelképe akadályozza meg  abban, hogy jót tegyen. Mekkora csavar, egek! 

Csak azt nem értem, ennek ellenére hogyan tudom mégis tokkal-vonóval szeretni ezt a történetet? Van itt ellentmondás, de soha nem mondtam, hogy tokkal-vonóval következetes vagyok. 

Nem kaptam konkrét népmesei előzményt. Csak egy remek meghatározást. Čtvrtek megalkotta a neo-népmesét.

Erről nekem meg egyből a gyerekkorom óta nem tudom hányszor olvasott, évekig egy adott kiadásában keresett, örök kedvencem, Méhes György ihletett és frenetikus Szikra Ferkó-ja jutott az eszembe. Meg Adorján Viktor több mint remek Világváltó Nevenincs-e. (Fúúúú, most látom, hogy megjelent a mese második része, Csillagvitéz címmel! Azta'! Meg is rendeltem! De jó, hogy írom ezt a blogot!) 

Ha már azt mondja a Haver, hogy Čtvrtek megalkotta a neo-népmesét, megnéztem, melyik született eőbb, az ördögös története vagy a Szikra Ferkó. Az utóbbi '55-ös, az előbbi '83-es. 

A pepita mindenit, tévedtem. Haver szakadatlanul állította, hogy a Szikra Ferkó-nak volt egy 1955-ös kiadása is. Nem hittem el. (Nekem a Szikra Ferkó az Rónay Emmi rajzaival Szikra Ferkó. Az Ulpius-os kiadás Arz Helmut-os, vágomisazereimet-illusztrációit nem is értem, bakker ez egy vidám gyerekkönyv!) Rosszul tettem, itt a bizonyíték, hogy ezúttal az én ismeretem volt hiányos, nem füllentésen kaptam Havert. No, jól fel is dobtam a Molyra ezt a kiadást is, hadd legyen ismertebb! 

Vagyis a neo-népmese úttörője Méhes György volt a coclista berkekben. Simán elképzelhetó azonban, hogy ez sem igaz. Nem is lényeges igazából. 

A lényeges az, hogy Čtvrtek többmintmeséje több mint mese, miközben meséskedik. És miközben több mint mese, aközben még jó is. Hm, eléggé szellős ez a „jó”-kifejezés, nem eléggé esztétikai kategóriás. Az esztétikájáról nem sokat tudok mondani, téged meg úgysem érdekelne, ha tudnék is. Az viszont talán érdekel, hogy annyira élveztem Čtvrtek történetét, mint eddig egyik másikat sem a kettőből, amit olvastam (Moháék és Rumcájszék). Ugyan hasonlít egymásra a három, mert mindet Čtvrtek írta, és nem nagyon akart újítgatni, de ez ördögös minden játékossága mellett valahogy összeszedettebb, komolyabb. 

Úgy remek, ahogyan van, na! 

*

Ja, hogy remek, csodás, meg minden a könyv, de végsősoron mit mond a történet, azt kérdezed? Egyfelől nem tök mindegy, ha egyszer élmény olvasni? Ezerszer elmondtam már: nem szeretem Stephen King könyveit, pedig olvastam többet és még fogok is. Azért az ellentmondás, mert a történetek döntő többsége semmitmondó marhaság. Azonban csuda jól van megírva. Azt, hogy marhaságokat ír, King nem titkolja. Azzal magyarázta, hogy ő ugyan semmi se akar mondani, mindössze történeteket mesél. 

Szóval ha Čtvrtek csak történetet mesélt ezzel az ördögösdivel, akkor is nyert ügye van, mert jó a történet és csuda jól mesélte. Ha meg akart vele valamit mondani, lelke rajta, annál többet ér az ördögnek ez a meséje! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe. Mi is a november neve régimagyarul? Ja, az enyészet hava. Olyan is volt az idő. Meg a munka is, megint. Az unokákhoz nem jutottam el a héten. Amikor menni tudtam volna, akkor reptereztem. Szerdán ugyan munkaszünet volt, a szociális munka napja, de a délelőtt elment vásárlással, ügyintézéssel. Szóval olyan kis semmilyen, de fárasztó hét volt. Rája adásul Szerelmetesfeleségtársam tegnap az egyik megbízójának a gáláján volt Csemetével, vagyis mehettem egyedül vásárolni, meg cipelhettem fel a négy szatyrot, hogy kipakolhassam őket. Mire végre leülhettem, addigra negyed nyolc lett. 

Egyre fáradtabbnak érzem magamat. Pedig még hatvan sem vagyok. Meg az infarktusom sem sokat segít, azt hiszem. Ez a fáradtság valahogy megmaradt. Nem vészes, csak érzem, hogy egyre jobb leülni és csinálni a semmit. 

SzFT tegnap megint belefogott a szokásosba: hogy kereshet ő bármennyit, ha az Olajág ilyen szarul fizet, s mindig az ő keresetéből kell kipótolni, amit én nem kapok meg a cégemtől. Igaza van. Elmondtam már neki a másik oldalt is. Többször. Felfogta. Egy időre. Aztán mindig jön valami szarabb, ezért-azért pénztelenebb időszak, és akkor ismét jövel a jogos kérdés: „Jövőre eléri végre a béred a négyszázezret?” Persze, hogy nem. De Csemete az első munkahelyén úgy hatvanezerrel többet kap. Jó, huszonöt alatti... De a fiam meg lecseszte a párját, hogy nem kellene-e kiharcolnia a piti háromnyolcvan helyett valami értelmes bért? De szép lenne a háromnyolcvan! Amikor mondtam Gerinek, hogy én mennyit keresek, csak ennyit mondott: „Bazd meg, apa!”

Szóval vacak az egész, innen is, onnan is. Mert, mondom, van másik oldala is annak, hogy nem váltok. Vannak szar, fárasztó napok. Hetek. De azért alapvetően nem vagyunk széthajtva, nem áll felettünk egy kápós csattogtatott korbáccsal, hogy mi az, hogy megálltunk a folyamatos mozgásban. Minden hétvége szabad, a szabik kivételével semmi gon nincsen. Teljesen bejelentett a meló, időben jón a kevés pénz. Imádjuk a nálam jó tizessel fiatalabb fönőknéninket, aki ha kell, simán szentségelve harcol értünk. Jó a hangulat, még soha nem mentem be összeszorult gyomorral, és nem jöttem el kétszázas vérnyomással. S ez rohadtul nem mindegy! 

SZTANISZLAV SZTRATIEV (1941–2000) bolgár író, színész. Írt húsz könyvet, tizennégy darabban játszott és a filmográfiája szerint kilenc filmhez volt köze. Kapott tizenkét ilyen-olyan díjat, ha jól saccolom, akkor ebből minimum négy nemzetközi díj volt. 

Ezt a két darabját elvileg Magyarországon is bemutatták, de pontos infőkat nem leltem róla, az MI pedig össze-vissza beszélt. :-D 

Az tűnik biztosnak, ha egyáltalán, hogy a Thália és a Vígszínház volt a bemutatók helye. De innentől káosz, inkább nem is osztom meg veled, mit halandzsázott az elektronikus Haver. 

*

Amikor kézbe vettem a polcról ezt a könyvet, azt hittem, valami szovjet búsongás, amit valamikor, valaki ajánlott, én meg valamiért ráharaptam, beszereztem, majd feltettem a polcra, hogy majd egyszer, valamikor elolvasom, aztán viszem is a Könyvmegállóba.

Rengeteg olyan könyvem van, amit nagy eséllyel nem akarok megtartani, mindössze valahol, valamikor, valamiért kíváncsi lettem rá. Sőt, szerintem a könyveim döntő többsége ilyen. A másik nagy csoport, amikor a téma vagy a szerző miatt összegyűjtöttem, amit lehetett, ám még alig olvastam belőlük valamit, mégis még kell a polcra, mert egyszer valamikor... Terry Pratchett, Bohumil Hrabal, Salman Rushdie, például. Eco-ból kiábrándultam, már volt könyve, amitől megszabadultam, mert beláttam, hogy a büdös életben át nem fogom szenvedni magamat rajta. Egy csomó Vavyan Fable, Stephen King, miegymás és sok minden. 

Szépirodalom, történelem, filozófia, politológia, kultúrtörténet, ezotéria, vallás, ifjúsági cuccok, képregények, életrajzok, monográfiák, művészeti albumok, minden. Tulajdonképpen ha csak az lenne itthon, amit biztos, hogy még kézbe fogok venni, meg akarok tartani, talán egy polc se telne be. De csitt, ezt el ne mondd Szerelmetesfelségtársamnak! Különösen, ha ha a nyáron költözni fogunk. Ha egyáltalán...

A képeket MI alkotta, a ChatGPT, a Gemini és az Ideogram-oldal.
A képek a kötet két darabjának jeleneteit ábrázolják. Elvileg, többé-kevésbé.

*

Sztratiev bolgár. Bulgáriáról a nyaralásunk jut eszembe, Burgas meg a medencés szálláshelyünk, amit Szerelmetesfelségtársam biztos kézzel választott, és aztán maga is csudálkozott, mennyire jó hely volt. Azt hittük, rossz helyre vitt éjjel a taxi, olyan pöpecül nézett ki a szállás. Nappalra sem lett csalódás. És Nesebar, azta', mennyire klassz kis város már: ahogy a busz megindult a lefelé a lejtős úton a félsziget felé (kiderült, hogy az keskeny út, ami oda visz nem mesterséges töltés, autóúttal, hanem természetes földnyelv). Körbebarangoltuk, és amikor a körünk kiindulási pontjához értünk, én újra indultam volna, hogy oké, áttekintésem már van, lássuk a részleteket, de hiába a lelkesedésem, gyerekkel voltunk, aki viszont már rohadtul nem volt lelkes. Vagyis oda vissza kellene még menni! Jó, persze, nem kicsit Szentendre-szerű, félig mű, a túristákra-építés miatt, de akkor is hihetetlen hangulata van. 

Nem tudom, hogy olvastam-e már bolgár szerzőtől bármit. Aki eszembe jutott, hogy bolgár, az nem nem bolgár, hanem észt (Tamsaare). Dilov bolgár volt, de éppen a napokban szenvedtem Az Ikárosz útja című monstrumával. Amiről a feléig nem tudtam eldönteni miről szól, de nem is nagyon kötött le, hagytam hát a csudába. Kiindulási alapja volt annak, hogy csináljak-e itt a blogon egy sorozatot a félbehagyott könyveknek. Úgy döntöttem, igen, aztán félbehagytam a Félbehagyott könyvek sorozat első darabját. 

Megkértem a ChatGPT nevű MI-Havert, soroljon fel nekem tíz-tizenöt bolgár írót, akinek magyarul is jelent meg alkotása. Mondjuk Dilovot kihagyta. Tizenöt nevet kaptam. Stratieven kívül csak Alek Popov neve mondott valamit. Más kérdés, hogy az ő esetében két olyan könyvet említett meg, ami magyarul nem létezik. Mármint úgy említette meg, hogy de, létezik. :-) 

Ha belegondolok, nem csupán a bolgár irodalomról, történelemről nem tudok semmit, hanem a környező országok szinte egyikéről sem. Talán Romániáról a legtöbbet, de az sem sok, mert ugye, Erdély az nem Románia. Illetve hát az, de... á, érted, ugye? 

Ez nem dicsekvés, hanem a tényszerű szégyenem. 

*

Ahogy elkezdődik Sztratiev könyve, már az nagyon megfog. Mondhatnók, lelki-tökön ragad.

A főszerepló Ivan Ivanov ül egy fodrásznál, és amikor sorra kerül, megkéri a fodrászt, hogy borotválja meg a zakóját. Mert nagyon bolyhos. 

Ideáig nagyon jó, mert egetverő marhaság! A folytatás meg végképp az. Nem marhaság, illetve de, és éppen ezért nagyon jó!

A fodrász nem vállalja a zakó-borotválást, elküldi egy birkanyíróhoz. Aki meg csak úgy vállalja a zakó megnyírását, ha le van papírozva a nyírás, azt pedig csak úgy lehet, ha papíron bevállal egy magánbirkát. Ivanov bevállalja. Jön is aztán a papír, hogy nahát, fizesse be a magánbirka utáni adót. 

Ivanov két barátjával elindul a Hivatalba, hogy elmondja, de hát neki nincsen is birkája. 

Birka egy történet, nem? Groteszk. A groteszk nálam hívószó. Mert Örkény. Meg Dürrenmatt. Meg az Übü király, ami nem szahar. A groteszk és az abszurd mindig közel állt hozzám. Mindenféle formájában. .

Mert olyan mint az élet. Ilyen az élet. Alapvetően blődli. Szép blődli, de blődli. Amikor tragikus, akkor pláne blódli. Abszurd. Groteszk. Nézz csak körül! Akár a politikára is, bátran! 

A groteszkben az a jó, hogy úgy mond ki rettentően fájdalmas dolgokat, hogy közben röhögnie kell az embernek. Mert rendben, hogy mindennek oka van, mert minden mindennel összefügg, és semmi nem történik velünk anélkül, hogy a sors, az élet, a Jóisten ne tudná, hogy miért történik, de az ok megértése nem tompítja a kínzó fájdalmat, nem halkul tőle a fájdalmas üvöltés, vonyítás, és nem lesz tőle kevesebb a könnycsepp. 

A groteszk, az abszurd az, hogy huszonhét éves volt az anyukám, amikor meghalt, én meg hét. És ezáltal elmondhatom, hogy Anyu már jó öreg volt, amikor elvitte a fehérvérűség, Én pedig ezáltal lettem az, akinek három anyja van: Apu még kétszer nősült Anyu halála után.

Mernéd-e azt mondani, hogy az élet nem abszurd és groteszk? Érted már az abszurdot és a oteszket?

A bajok kezdete a történetben: amikor a velúrzakót megnyírja a munkás, de mert állami alkalmazott, be kell írnia, hogy magánbirkát nyírt. S mert papíron lesz birkája a főszereplőnek, hét adót is vetnek ki erre a virtuális birkára. A főszereplő ebbe nem törődik bele, elindul jogorvoslatért indul a bürökratákhoz.

*

Kérem, most egy MI definíciós-gyorstalpaló következik! Arra a kérdésre válaszolt, mi a különbség a az abszurd és a groteszk között. 

Nagyon jó kérdés — az „abszurd” és a „groteszk” gyakran rokon jelenségek, mégis más esztétikai irányt képviselnek.
Röviden: az abszurd az értelemvesztésről, a groteszk pedig az ellentétek bizarr keveredéséről szól.
De nézzük részletesebben:

🌀 AZ ABSZURD

• Lényege: Az emberi lét, a világ vagy a társadalom értelmetlenségét, irracionalitását mutatja meg.

• Hatása: Zavart, szorongást, értelmi „kicsúszást” kelt — mintha a valóság logikája hirtelen megszűnne.

• Jellemzője: a racionális magyarázat hiánya. Ami történik, az nem „értelmetlenül vicces”, hanem kijózanítóan értelmetlen.

• Irodalmi példa: Samuel Beckett – Godot-ra várva, Eugène Ionesco – A kopasz énekesnő.

• Magyar példa: Örkény István egyperceseinek egy része is abszurd — pl. A jelentés vagy In memoriam dr. K. H. G.

• Filozófiai háttér: Camus szerint az abszurd abból fakad, hogy az ember értelmet keres egy alapvetően értelmetlen világban.

📌 Kulcsszavak: értelmetlenség, irracionalitás, üresség, létbizonytalanság.

 

🎭 A GROTESZK

• Lényege: Az ellentétek – komikum és tragikum, szép és rút, reális és fantasztikus – torz, bizarr elegye.

• Hatása: egyszerre vált ki undort és nevetést, iszonyt és mulatságot.

• Jellemzője: a torzítás és az aránytalanság.

• Irodalmi példa: Franz Kafka – Az átváltozás (tragikus, de valahol nevetséges is, hogy Gregor Samsa egy rovarrá változik),
  vagy Örkény István – Tóték (ahol a háborús őrület tragikuma és a helyzet komikuma keveredik).

• Képzőművészetben: Hieronymus Bosch vagy Goya groteszk világa – a torz emberi és állati alakok jellemzőek.

📌 Kulcsszavak: torzítás, ellentét, bizarr humor, feszültség a tragikus és a komikus között.

 

⚖️ RÖVID ÖSSZEHASONLÍTÁS

Szempont	Absurd	Groteszk
Lényege	Értelem hiánya, irracionalitás	Ellentétek torz keveredése
Hatás	Egzisztenciális zavar, üresség	Egyszerre nevetséges és félelmetes
Forrása	Az ember és a világ értelmetlen viszonya	Torzítás, aránytalanság, túlzás
Érzelem	Szorongás, ürességérzet	Zavart nevetés, undor és káröröm
Példa	Beckett: Godot-ra várva	Örkény: Tóték

 

Ha nagyon leegyszerűsítjük:

• az abszurd azt mondja: „semmi sem logikus”,

• a groteszk pedig azt: „minden logikus, csak épp beteg módon”.

Ehhez tartsd magadat a továbbiakban! (Mennyi melót megspórol nekem ez az MI, hihetetlen, és ráadásul sokkal műveltebbnek is tűnök, mint amilyen vagyok! Ez meg remek! Csak vissza ne kérdezz, ha személyesen találkozunk!  

Na, ez a kép például nem sikerült, több sebből vérzik. Hiába mondtam neki, hogy a pasas bezáródott a liftbe, nem tud kijönni, az asszony kötélre kötött kosárba teszi neki az ételt, az olvasnivalót. Hm...

*

Mondtam már: a Velúrzakó az első mondatától fogva mulatságos. Abszurd is, groteszk is, blődli is. S közben amit mond, vérkomoly. Megkockáztatom: még rendszerkritikus is.

Azért csak „kockáztatom”, mert a bürokrácia sajnos nem rendszerfüggő. Akármilyen is a rendszer, jobboldali, baloldali, demokratikus (ha egyáltalán van ilyen, már a demokráciához való földöntúli ragaszkodás is abszurd, mert ugyan mi is a demokrácia a gyakorlatban?), diktatórikus, akármilyen, a bürokrácia tökéletesen életképes benne. Ahogyan a patkányok vagy a csótányok: hihetetlenül alkalmazkodóképes, akármilyen világfelfordulást képes túlélni és utána újra kezdeni.

A világfelfordulást elsőre világégésnek írtam. Elszólás volt. Mert micsoda ötlet már, ha nem is tudatos:
képzeld csak el mondjuk a Malevil-t arra kiélezve, hogy az emberiség történetének újrabútolásákor az első, ami kialakul a bürokrácia.
Még se kaja, se áram, se közlekedés, se szállítás, se semmi, de hivatali baszakodás már létezik;
az ember szinte megnyugszik, hogy oké, biztos, hogy túlélünk!

*

A kötet két drámája tulajdonképpen változat egy témára, árnyalatnyi különbségekkel. Ahogyan mondtam: 

• Velúrzakó. Ivan Antonov zakója bolyhosodik. Borbélyhoz megy, hogy megborotváltassa. A borbély nem vállalja a zakóborotválást, elküldi egy birkanyíróhoz, aki viszont csak egy aláírt papír ellenében hajlandó bolyhotlaníti a zakót. Mivel ő zakót nem nyírhat, ezért Ivan Antonov azt írja alá, hogy egy magánbirkát nyíratott meg. S mert a rendszerben így birkatulajdonossá válik, adót vetnek ki a birkájára. Amit, tényleges birka híján, ő nem akar megfizetni. Így a barátaival elmegy a Hivatalba, hogy a félreértést tisztázzák. Ha találkoztál már az Asterix tizenkét próbája című történettel, akkor tudod, miről van szó. Ha próbáltál már hivatali ügyet intézni, akkor pláne. 
• Római fürdő. Ivan Antonov nyaralni megy. A lakása kulcsát egy felújítás érdekében odaadja mesterembereknek. A mesterek felszedik a padlót, és alatta egy ókori Rómából származó fürdőmmedencét találnak. Mire Ivan Antonov hazaér, a nappalija szétverve, a közepén a feltárt medencével, benne egy docens munkálkodik a további feltárásán. S Antonov lakását ellepik a medencét így-úgy hasznosítani akaró érdekeltségeket képviselő alakok. S kiderül: egyetlen dologgal, a laskás tulajdonosával nem törődik senki. Illetve mindenki törődik, de csak a saját érdekei mentén. 

Hálás ötlet mindkettő. Az ötlet megvalósítása pedig tökéletesen sikerült, Sztratiev szemmel láthatón élvezkedik a történetek kibontásakor sorjázó ötletek megformálásában. S mert mindkét történet elevenünkbe vág, nem tudunk nem azonosulni Ivan Antonovval. Miközben megkönnyebbülve, hogy nem velünk történik, ami vele, simán kiröhögjük csórikámat. 

*

A két dráma rötyögős elolvasása után persze feltesszük a kérdést: van-e menekülés a bürokrácia elől? S közben persze tudjuk a választ. Az emberi élet nagy része szokásokon nyugszik. Kisebb-nagyobb közösségek által gyakorolt szokásokon. Amikor reggel megszólal az ébresztő, és együtt tudunk kelni Szerelmetesfeleségtársammal (van, hogy korábban kell kelnem), akkor szokássá vált, hogy amíg ő elmegy rendezni a vízháztartását, addig én felöltözöm, együtt beágyazunk, aztán bekapcsolom a kávé alatt a főzőlapot, majd lecsücsölök a kultúrhylsigében. Mire ott végzek, lejön a kávé, kitöltöm, ízesítek, kinek mivel, beviszem, tíz perc olvasgatás, majd öltözés, telefonok életrekeltése, „Indulok, kedvesM!”, „Szervusz, Morzsám!”, csók, integetés, ajtó becsuk. Nagyon ritkán más a koreográfiánk. Nem beszéltük meg, hogy így lesz, hanem kialakult. 

Most képzeld el, amikor szabályok, szabályozók, törvények alakítják a tevékenységet. S ha eltérés van a szabályoktól, nehezen követhetővé, sőt, kaotikussá válik a tevékenység. S minél összetettebb egy tevékenység, minél több résztvevő van benne, annál szükségesebb, hogy a maga részét az egésszel összhangban végezze. Gondolj bele, ha a tüdő úgy dönt, hogy most nem szív be annyi oxigént mint eddig, mert szóksége van kikapcsolódásra, pihen végre egy kicsit... Vagy ha a szív az asztalra csap, hogy mától csak az eddigiek felét hajlandó dobogni, ő is emberből van, gondolj bele, ennyi évet szabadság, lazítás nélküli fizikai munkával tölteni! Vagy ha a szem az eddigi fénynek a dupláját akarná beengedni. Vagy ha a kéz úgy dönt, innentől nem csak Szerelmetesfeleségtársamat akarja simogatni, hanem több arra méltó idomot... 

Káosz, szenvedés, fájdalom, diszfunkció, pusztulás, halál a következmény. Mert minden mindennel összefügg. Ha egy alkatrész nem hajlandó betölteni az eddigiek szerinti funkcióját, akkor azt az egész sínyli meg. S mert az alkatrész kiesik az összhang harmóniájából, óhatatlanül önazonosság-vesztésbe kerül. S mindenféle hátrányba. 

Nesze neked önmegvalósítás, nesze neked „Légy önmagad”! Mert a kardántengely úgy dönt, az ő eredeti, szíve szerinti funkciója, hogy órarugó legyen... Vagy ha a töltött képosztás lábas felismeri az igazi lényegét, és onnantól tésztaszűrőként hajlandó funkciónálni. Vagy ha a gombelem identitása azt súgja neki, ő a családi autó... 

Vannak tehát ellentmondások. 

Mert a másik véglet a Pink FLoyd The Wall albumából készült filmnek az a jelenete, amikor a jól nevelt, arctalan zombi-iskolások menetelnek a gigantikus húsdaráló felé, amelybe belezuhanva alant homogén masszaként jönnek ki a daráló lukain. (Újra megnéztem a jelenetet: azon túl, hogy a muzsika mennyire zseniális, Alan Parker képsorai felejthetetlenek.) Borzasztó. Ugyanakkor az önmegvalósítás evangélumának a képviselője. A srácok a jelenet végén leveszik az arcukat takaró egyenarcokat, és szétverik a sulit. Tudod, amikor a tüdő, a szív, a szem, a kéz, a kardántengely, az lábas, a gombelem öntudatra ébred... 

 Már egészen fiatalon, gyerekkoromban képes voltam arra, hogy a dolgokat a másik oldalról is meg tudjam nézni, indokolni. Vagyis működött az empátiám. Ami rengeteg döntéshelyzetben lefagyaszt, és megakadályozza az egészséges önérvényesítést. Nagykamasz voltam, amikor felfogtam, hogy vagy kiállok magamért, vagy örökre a helyzeteim rabszolgája maradok. S láss csodát: nem dőlt össze a világ. S az önkiállás elképesztő következményekkel járt, helyzetek így oldódtak meg (csettintés a jobb kezem hüvelyk és középső ujjával). 

De az empátia és a dolgok több oldalú szemlélete a mai napig le tud fagyasztani, és a valós érdekeim ellen dolgozik. Majdnem hatvan vagyok. De fejlődöm, egyre inkább képes vagyok a kíméletlenségre, a leszarompontra, az inkábbnekemlegyenjóra. 

(Remélem, érzed a vaskos iróniát!)

 *

Szóval az van, hogy ez a kötetecske a maga alig több mint másfélszáz oldalával egy kis elveszett gyémánt. Csiszolt, csak a porba hullott. A borítójáról ne is beszéljünk, annyira csúnya és semmitmondó. A külső megjelenése eleve feledésre ítéli a tartalmat. 

Csak szólok: egyáltalán nem beszerezhetetlen a kötet. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novembere, két nappal a fizetés után, a szociális munka napja, így hiába van szerda, szombat van. Tegnap éjjel kimentem a Svájcban élő barátaink felségszakaszáért Ferihegyre. Meghalt az öcscse. Negyvenkilenc évesen. Mondjuk alig több mint növényi szinten létezett, lehet, megváltás volt neki a nemlét. A gép 22:45-kor szállt le, kavarodás volt a parkolás miatt is, jól megszivatta a rossznépet a reptér, szóval ment az idő, volt háromnegyed egy, mire ágyba kerültem.

Hiába aludtam öt és fél órát, reggel agyoncsapva ébredtem, amikor keltett az ébresztő. S elég vacakul is voltam egész délelőtt. Cserébe legalább rengeteg munka volt. Az nem csupán délelőtt, hanem egész nap. Alig vártam, hogy hazaérjek. Fél tíz felé kerültem ágyba. Kettőkor felébredtem. Most öt óra van. Behalás! Igaz, alaposan pöttyedt is vagyok. 

*

Szóval elment Gyuszi. A nővére, a barátom felesége meglepően leeresztett volt. Ahhoz képest, hogy ezelőtt hogyan nyilatkozott az öccséről. 

Én meg megint három dolgon tűnődtem. 

1. Gyuszinak már meg van az Élmény. 
2. Ugyan mire volt jó az egész elcseszett élete? Miről szólt a számítógépes játékon, a pián és a drogon túl? Bár az unokaöccse zokogott, amikor megtudta, hogy elment a nagybácsi. Vagyis mindenkit szeret valaki. 
3. Semmilyen szinten nem érintett meg a halála. Pedig ismertem őt 2007 óta.  Egyszer sem volt közöttünk érdemi beszélgetés. Egyikünk sem kezdeményezte. A legérdemibb az volt, hogy egy alkalommal kölcsönkértünk tőle. Én ezt már tökéletesen elfejtettem, Szerelmetesfeleségtársamnak jutott az eszébe. De ez volt a legtöbb. Amikor a nővére kérésére feljártam hozzá Budakeszire, akkor sem tudtam egyáltalán empatikus lenni vele. Csak szörnyülködtem az állapotán és a körülményein.. Hogy az nem volt élet, hatágyas örök cella, egy nyomorult kép nélkül, tévé nélkül, internet nélkül, néha és a végén egyre többször lekötözve, semmi sem történik soha, a legnagyobb élmény, ha meglátogatja valaki, de aztán úgyis elfelejti... 

Nem előszőr jártam így. Írok itt a blogon, be van kapcsolva az automatikus mentés, már majdnem készen volt a bejegyzés, csak a képeket kellett volna belepakolnom, de mentünk vacsizni. Most, két nap múlva rányitok az oldalra és a címen meg az Ajánló kiemeléshez rubrikákon kívül SEMMI sincsen a bejegyzésben.! Grrrrrr! 

Vagyis amit most olvasol, az egy második variáció, amit újra írtam... 

A magyar ifjúsági irodalom Mányi László könyveinek a kiadása idején nem szűkölködött a sci-fi témákban.

• Ott volt mindjárt a rádiójátékból is ismert sorozat Szíriusz kapitányról, László Endre írógépéből.
• Vagy Nemere István kamaszfiú triójának (Lars, Don és Ariel) a kalandjai, amiknek a bevezető kötete a Műkincsrablók a kisbolygón volt. Nem tudom, nem emlékszem már, hogy a könyv vagy a Fazekas Attila rajzolta képregény-változat volt előbb. De csak sokára tudtam meg, hogy az első két rész után Nemere még négy folytatást írt a srácokról. 
• S persze Romhányi József bármikor újraolvasható Mézga Aladár különös kalandjai-ja (aminek érthetetlen módon lett egy újra kiadása, egészen más szerző nevével.)
• Kicsit később Tőke Péter A nyevigák-ja, ami ráadásul a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg, és csuda jókat mosolyogtam rajta. Tőke Péter több sci-fit is írt. 
• Vagy Rónaszegi Miklós két kalandos kötete, Az ördögi Liquor és A rovarok lázadása. 
• Teknős Péter beszerezhetetlen Jártunk a jövőben-je. 
• Kőszegi Imre Összkomfortos Robinson-ja.
• Werne Bender Sirius-ikre-i.
• M. Eller Láthatalan professzor-a, a sokszor olvasott örök kedvenc
• S persze Beljajev emberei, a kétéltű és a repülő. Meg még egy. kisregény, a Dowell professzor feje. Erről még lesz szó. 

Viszt György grafikáit kettésével tettem be a bejegyzésbe, tehát érdemes kattintanod!

*

Arról szól a Hová ​tűnt Dorman professzor agya?, hogy az említett prof feltalált két szert. Az egyik jóvá tesz, a másik rosszá. De nem jó a jó sem, mert kiöli az emberből a túlélési ösztönt, a fajfenntartást. Védtelenné, így áldozattá lesz. Annyira pozitívan áll mindenhez, hogy még a rosszhoz is. 

A prof megérti a találmánya veszélyét és eltűnik. 

Van egy tizenhárom éves, zseniális kislány, Anett, akivel azonban a meghalt, eltemetett Max Dorman kommunikálni kezd. Merthogy az mielőtt meghalt, az agyát átültették valahová, valakibe, valamibe. Anett gyanúja az, hogy a prof laborjában kísérleti állatként használt két dog valamelyikébe. Tippje is van, hogy melyikbe. 

Az intézet vezetését, ahol Dorman kutatott egy másik profra, Shintear-re (hogyan is ejtsük ezt a szót?) bízzák. Prof. Shintear nem egy tiszta jellem, félő, hogy rábukkan Dorman agyára, és a két szer összetétele. Ami után a katonaság is rendkívüli módon érdeklődik. 

Anett tehát meg akarja menteni a kutyákat, amiket szerinte Dorman beoltott a szereivel. Az egyiket ezzel, a másikat azzal. A mentésben többen a segítségére lesznek. Philip, a vak fiú. Elképesztőn zseniális segítője, az indián származású Peggie, Shintear prof fia, Gilbert aki nem ért egyet az apja céljaival (vagy mégis?), és Ben, aki kiszállt egy Keselyű Jack vezette helyi bandából. 

A történetet komplikált elmesélni. Néha kapkodtam a fejemet, hogy, izé, akkor most ki van kivel, ki ment hová miért, s ki kicsoda valójában. De az az igazság, hogy valójában nem volt ennyire komplikált a sztori, csak annak tűnt. 

S mert ifjúsági sci-fit olvasunk a vége persze, hogy hepiend. Egy kis csavarral. Egy kis nagy csavarral. 

*

Amikor az ChatGPT nevű MI-havertől információt kértem Mányi Lászlóról, egyszercsak megkérdezte: 
„Ha szeretnéd, írok neked egy kész, blogba illeszthető bekezdést Mányi Lászlóról, amelyet akár közvetlenül a Dorman professzor agya cikked elejére vagy végére tehetsz. Legyen inkább: 📖 informatikus-blogos, csevegős hangvételű (ahogy korábban szoktuk),vagy 🧑‍🏫 irodalomtörténeti-komolyabb stílusban?”

Azt mondtam neki, hogy jó, legyen, és a csevegős legyen „jó, legyen”.

Haver örvendezett és bele is fogott.

„Remek! 😄Íme egy csevegős, informatika-szemléletű bevezető vagy kiegészítő bekezdés a blogposztodhoz Mányi Lászlóról és a Hová tűnt Dorman professzor agya? című regényéről — pont olyan stílusban, mintha egy tech-blogon nosztalgiáznál egy régi SF-kódon.

Amikor a Molyon kicsit ránéztem, micsoda is ez a könyv, megdöbbentem. Egyfelől a szerző olvasottságán, másfelől, hogy ez a kötet egy tetralógia harmadik része. Ránéztem a többi, magyarul megjelent részre, eddig összesen három látott napvilágot. Mindhárom kilencven százalék feletti tetszési indexszel bír. Ami nagyon magas tetszést jelent. Eddig összesen nyolc művét fordították a nyelvünkre. Az öt gyerekkönyvének mindegyikét kilencven százalék felett szeretjük, a három felnőtt könyvét pedig nyolcvanközepi százalékon.

Mert gonosz vagyok a nagyon kedvelt könyvek értékeléseinek az olvasását mindig a legkevesebb csillagtól szoktam kezdeni. Annyi kiderült, hogy Lunde egyfelől klímaaggódó, másfelől finoman woke-propagandista. Rossz ómen. 

Innen szép nyerni!

A fenti képen balról jobbra a szerző és a könyv illusztrátora látható. Az utóbbi nem tűnik tiszta faj árja norvégnak, ahogyan az első az. Viszont a könyvet lapozgatva én magától értetődőn nem csak a lap alján említettem őt meg, mintegy a könyv megalkotásában a futottak még között, hanem beemeltem alkotónak a szerző mellé. Elhiheted, hogy nem véletlenül önkényeskedem!

*

A könyv története a következő.  

A háború után vagyunk, a városok a bombázások után romokban vannak. Egy vonatnyi gyereket vidékre küldenek nyaralni, befogadó családokhoz. Jó hosszú nyaralásuk lesz, két hónap. Vidéken van élelem, nincsenek romok. 

A gyerekek között  a van a tizeninneni Tobias is. Megrökönyödésére huszonkilenc másik gyerekekkel együtt ő egy szigetre kerül. S mert a családneve W-vel kezdődik, ő az utolsó gyerek, aki „elkel”. Illetve még csak el sem kel, mert, akihez kerülne, az nem jött el érte. A sziget polgármestere, aki egyben postás is, elviszi hát a célházhoz. A ház egy barátságtalan szirten áll, körülötte tombol a tenger. Nem barátságos hely, Tobias irigykedik is a többiekre. 

Megérkezik a ház gazdája, egy vékony, magas, komor, barátságtalan asszony. Nem indul jól a kapcsolatuk, az asszony odaböki a polginak, hogy ha más lehetőség nincsen, egy azaz EGY éjszakára befogadja a kisfiút. Mondjam, hogy az elhatározása más másnapra elbukik? 

Innentől nem mesélem tovább részletesen. A lényeg, hogy az asszonynak titokzatos a múltja, de Tobias szép lassan rájön, hogy mi is történt a szigeten, miért nem beszél az asszonya közvetlen szomszédjával, egy tolókocsis, kedves hölggyel, és mi köze van a hozzájuk a polginak. 

A képek felhasználása végett írtam a kiadónak. Nyolc napja. Nem válaszoltak. Hallgatás beleegyezés. Remélen!

*

Maja Lunde csuda finoman ír. Ügyesen vezeti a történetet, építi fel a cselekményben a jellemeket, remekül passzítja egymáshoz a mufurc nő és Tobias bizonyos pontokon párhuzamos tragédiáját. S ahogy mondtam,  Lisa Aisato ne csupán lerajzolja, amit elolvasunk, hanem finom, néha karikatúrába hajló, álomrealista rajzaival lélekmelengetőn értelmezi is. (Tudod, ezek miatt hoztam el a könyvet.)

Ideáig minden hibátlan. 

*

Kedves mosolyú szerzőnk remekül ír. Miközben van cselekmény, még izgalmas is, mer' tudod, Tobias ha kicsit a porcelánbolti elefánt finomságával is, de nyomoz, de semmiképpen sem akciótörténet ír. Még csak nem is gyerekkrimit. 

Főleg azért nem, mert minden cselekményesség ellenére ügyesen eléri, hogy a történet finom, pozitív értelemben törékeny, pasztell maradjon. (Isten bizony nem tudom eldönteni, hogy ugyanez lenne-e a véleményem, ha a képek, a színek, a remekül megalkotott oldalpárok látványa nélkül csak a szöveg lett volna előttem. Ezt már soha nem tudom meg. Illetve... Tulajdonképpen lehet, hogy beteszem majd a próbát a következő kötetnél: megkísérlem előbb csak e-könyvként elolvasni, s utána veszem a kezembe a könyvipari, fizikai remekét.) 

Minden egyensúlyban van, az alakok élnek, a történet hihető, a kellő érzelmi hatás kiváltása nem eltúlzott eszközökkel megy végbe. 

Na, a következőt, hogyan fogalmazzam meg, hogy érthető legyen. Az előbb leírtam a pasztell szót. A pasztell színek halvány, tompa, lágy színárnyalatokat jelentenek. Jellemzően világosak és kevésbé telítettek. Nyugodt és elegáns hatást keltenek. 

Hangsúlyozom, amikor azt mondom pasztell, nem a kötet illusztrációiról beszélek, hanem a szövegről. 

Tobias története nem akar harsány lenni. Nem arra való, hogy irgalmatlanul ledöbbenj a végső csavaron. Nem is arra, hogy facsarhatóra zokogd reggelre a párnádat. Nem célja, hogy a fogad helyettesítse a manikűrösödet. A fájdalmat, a hiányt meséli el, és azt, hogy a fájdalom, a hiány, a lelkifurdalás kizárólag kapcsolatokkal gyógyítható. De ezt sem szájba rágja, nem egy szereplői gyorstalpaló pszichoanalízisben veszünk részt. Más esetben az is csudajó tud lenni, de itt nem erről van szó. 

Gondolkodom, mivel állíthatom párhuzamba. Egyik sem a tökéletes példa. Milena Agus Szerelemkő című füzetnyi regénye jutott az eszembe. Meg Gavalda némelye. Meg Lázár Ervin szinte bármelye, és ne csak a meséire gondolj! Olyan írásokra, amik nem elsodornak, letepernek, két vállra fektetnek, kiütnek, vad ízeikkel elnyomnak minden mást, hanem azokra, amelyek gyönyörködtetnek, ringatnak, simogatnak, az ízük merő harmónia. 

Mondtam én, hogy nehezen fogalmazom meg... Csudálkoznék, ha értenéd. De akkor is így, és ez egészen bizonyos, mert én írtam le. 

*

Csak a szerkesztő aludt bele valahol a könyv megalkotásába. A történet voltaképpeni lezáródása után még van pár teljesen felesleges, mi több, kiábrándító hiperrealista oldal, egy abszolút lóláb oldalnyalással az LMBTQ felé (mer' hogy Tobias felnőtten elmélyülten gyönyörködik a szigeten megismert barátjában, akivel idővel össze is kötözik, egy ágyban alszik... WTF? És nem feltétlenül önmagában WTF, hanem a momentum tökéletesen szövetidegen ebben a könyvben. Még a szövegkörnyezetében is, ami, mondom, abszolút feleslegesen mesél még akkor is, amikor már nincsen mit.

S azzal, hogy mesél, jócskán rombolja az addigiak finom líraiságát. Mert a lírában nem megmagyarázzuk, amit a történet előtte remekül megmutatott (a háború borzalmas), hanem a történettel vezetjük rá a kisérdeműt. Megmagyarázni, mondom, itt azért is felesleges, mert a mufurcnő és Tobias életének a párhuzamai, a köd remek metaforája már sokkal plasztikusabban elmondta ezt. E helyen roppant sánta a hasonlat, de egy remek vicc poénját ha megmagyarázom, el is csesztem a hatását. Mint Lunde a Szélcsináló-ét. 

Na, erre kellett volna a szerkesztően brutális határozottsággal reagálnia, a sarkára állva kidobni ezt a részt a fenébe. Tény, Aisato e szakaszhoz alkotott rajzaiért kár lett volna.

S még valami. Remek két nemlétező alak a Szélcsináló és az Erdő Ura. Kár, hogy igazából a misztikájuk a semmibe fut ki, s nem lesznek mások, csupán hangulati elemek a lírához. 

Ezzel a lezárással a csuda kedves arcú, mosolyú Maja Lunde coelho-i alacsonyságokra tört. Amiért csudára nagyon kár! De igazán. 

*

Miről szól a mese? Szól persze a háború rettenetéről, arról, miképpen szól bele a kisemberek életébe, miképpen dönti pillantok alatt romba az egészet, s miképpen frusztrálja őket, ha életben is maradnak, akár egy életre. Nincsen ebben semmi új, de a rettenet régi, és sajnos mindig aktuális. 

Nekem fontosabb volt, hogy a kommunikációról szól. Illetve a párbeszéd hiányáról. Ha biztosan tudjuk, mit gondol, miért cselekszi azt a másik, amit gondol és cselekszik. (Mondom én, aki éppen benne vagyok egy hasonlóban: nem értem, nem tudom ugyan a miérteket, csak a fő indítékot vélem tudni, de ott tartok, hogy akiről tudni vélem a fő indítékot, azzal én többet nem nagyon akarok beszélgetni, találkozni. Teljesen mint a mufurc hölgy a zord sziget barátságtalan házában a sziklaszirten. A különbség az, persze, hogy nekem igazam van, indokolt, hogy így gondolkodom. Naná, hogy persze!) 

*

Az összhatást a pocsék utolsó oldalakkal annyira azonban nem tudta lepusztítani bennem a szerző, hogy a többi könyvétől elvegye a kedvemet. Dafke sem. Azért dafke, mert a könyv, nem győzőm hangsúlyozni, csuda szép. Én meg akarok még gyönyörködni! 

Mondjuk néztem a Molyon, ki mindenki olvasta, kedvencelte ezt a könyvet. Jó, nem mindig egyértelmű, hogy egy-egy felhasználó neve milyen biológia nemet takar, de úgy fest, feminim egy pasas lehetek, mert így első blikkre mintha rajtam kívül nem lenne több kan az olvasók között.... 

7,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a fizetés napja előtt nem sokkal. 

Találtunk egy házat Csillaghegyen. Persze a panelt el kellene adni hozzá. Nagyobb mint a lakásunk, kis kerttel, garázzsal, pincével, terasszal, tárolóval. Csak nagyon felújításra szorul. Még nem láttuk, csaj Szerelmetesfeleségtársam beszélt a tulajjal, illetve belőtték, melyik házról lehet szó, és odagurultak, kívülről megnézték. 

Beindult az agyam, miközben a zabszem meg persze sehogyan sem férne be. Mert a felújítás, meg a költözés, szakikkal bajlódni... De villanyszerelőnk már valószínűleg van. Általam... :-D

Mert kert, terasz, alakul a Zsomborságom... Istenem, lehetséges, így hatvan felé? 

*

Anyagilag... Na, ez a másik fohászkodási forrás. Mert szeretem a munkahelyemet. Ahol úgy hatvan-nyolcvanezer forinttal fizetnek keresek kevesebbet mint hasonló másholságoknál kereshetnék. SzFT talált egy portás állást, csak 24/48-as a szolgálat. Viszont minimum kétszázzal lenne több a pénz. De nyilván hétvége is, ünnepnap is van munka. 

Csemete most kezdett dolgozni. E-mailes ügyfeles meló. Nyolcvannal kap többet. A fiam leszúrta a párját, mert annyit keres amennyit. Ami pont hatvanezerrel több mint az én bérem. 

Miért vagyok még itt. Kényelmi funkciók. Meg a kollégák. Meg  ez, meg az. Vannak szempontok. 

Meg persze az is szempont, hogy kicsit sem lenne baj, ha nem máról holnapra élnénk. Én meg görgetem a hitelkártya adósságomat, meg a sikkasztásomat magam előtt hónapról hónapra, és nem érem utol magamat egy éve. 

Szánalmas! A munkahelyem is, meg én is. 

*

Az egy éves hímunokám be akart csukni egy szekrényajtót. Eleve, hogy be akarta csukni, miután kivette onnan, amit akart... Az ajtó nem csukódott. Dani próbálkozott még párszor, majd kinyitotta az ajtót, körülnézett és kivett az útból egy odatévedt hajcsatot, és mutatta, hogy amiatt nem tudta eddig becsukni. 

Ismétlem, egy éves! 

– Hát, édes lányom, marha nagy szerencséje van kiskomának, hogy van apja is, mert az eszét nem tőlünk örököte, az tuti! 
– Apa, nekem már szinte fel sem tűnnek az ilyen dolgai. De Lilivel is megesett másfél évesen, hogy a konyhában állva mondtam neki, mosnom kellene. Elrohant, és vonszolta is kifelé (a mosógépük beépítve a konyhában van) a szennyes ruhákat. 

Az, hogy a mindjárt négyéves és az egy éves együtt pakolják be a szennyest a gépbe, a négyéves magától eteti a gépet mosószerrel, öblítővel, és indítja el a programot, az remélem, ezek után neked is evidencia! Hét éve lakunk itt, és még mindig nem tudom pontosan, mi micsoda az indukciós főzőlapon (főzni tudok vele) és pláne a szárítógépen. Mondom, hogy mázlista a két unoka, hogy van apjuk is! :-D