De persze nem mondom, hogy nem voltak képeskönyveim. Még azt sem mondom, hogy ami volt, az mind megfelelt a szocialista kultúra magasan lobogó színvonalzászló  szintjének. 

Mert ott van mindjárt és azonnal az akkoriban minden gyerek könyvespolcán fellelhető Szutyejev egyébként valóban örökbecsűje, a Vidám mesék, ami harmincnégy magyar kiadást ért meg eddig, a legutóbbit 2025-ben. Szutyejev annyira népszerű volt grafikusként, hogy megpróbálták vele lekoppintatni a francia Pif-et is, Herkules-macskával egyetemben. Na, az annyira nem jött be gyerekként, eleve a koppintás tényét sem értettem. De a Vidám meséket szerettem. Amiben ott van a Miaú című érthetetlenség. Amivel már gyerekkoromban sem tudtam mit kezdeni. Hogy-hogy nem tudja a kutyus, hogy ki mondja, hogy miaú? Ha már tud beszélni, önállóan mászkálni, akkor annyit tudnia kell, hogy a macska miáúzik, tehát tök felesleges az egész baromfiudvart csesztetni a hülye kérdésével. Vagyis akkoriban is zavart, ha belső logikátlansággal találkoztam. Meg az is, ha a történet, amit olvastam, híján volt a történetnek. 

Szami lányom és Szerelmetesfeleségtársam egyöntetűn és egymástól függetlenül képviselik, hogy a kisgyerekek szeretik viszontlátni a saját életüket a nekik olvasott, mutatott történetekben. Ezt mindketten Bartos Erika munkássága kapcsán mondták nekem. Szami valami YouTube-on bekapcsolt animációs mese kapcsán is, amit a kőfejű nagypapa (én) nagyon nem tudott értékelni. 

VAgyos amikor az értékítéletemet megfogalmazom, eleve van minimum egy, de leginkább három generációnyi szakadék. Ezzel megnyugtattam magamat, hogy nem csupán az unokáim generációjától választ el nagyin sok minden, de a lányom és a nevelt lányom nemzedékétől is (köztök van tíz év különbség).. Vagyis itt állok egymagam, mindenkinél öregebben, aki a családom tagja, és ez a kor magányosssá tesz. Még SzFT és közöttem is van tíz év különbség Hiába vagyunk mindketten középkorúak. Egek! 

*

A múlt héten jártam a lányoméknál. Az unokáimnál. A majdnem négyéves Lili megkérte az édesapját, hogy tegye fel a fotelba. Ez azt jelenti, hogy az ebédlőnek csúfolt csányi átjáróban rendezte be Tamás, lányom életpárja a dolgozószobáját. Zugát. Sarkocskáját. A dolgozó fölé aplikált egy galériácskát, ennek-annak, bringa, sok minden. Feltett egy fotelt is. Lili abban szeret olvasni. Na, jó, könyvet nézegetni. 

Amikor náluk voltam, egy Bartos Erika művet vitt magával, valami óvodásjeleset. 
– Nagyon szereti! – mondta a lányom a lányáról. (Akkor Lili lány a négyzeten?) 
Szami valamelyest árnyalta számomra Bartos Erika művészetét. Hangsúlyozom, valamelyest. Az üzleti érzékét nem kell árnyalni. Tény, Szami azzal az érvvel elgondolkodtatott, hogy a gyerekek szeretik, amit Bartos Erika csinál. Azért szeretik, mert a mindennapjaikat látják benne viszont. Szívük joga! 

Nem merülnék most el Bartos Erika könyveinek az értékelésében. De a kiadványai felvetik azt a kérdést, vajon a művész termelte szar alakítja-e a közönséget, vagy a szemfüles művész a közönség ízlésén tartja a mutatóujját, és amint átveszi a ritmust, megalkotja azt a fost, amit a érverésen tartott mutatóujj mutat? Ne is várd, nem tudom a választ. 

Azt tudom, hogy amikor meg-meghallgatom kamaszkorom kedvenc zenéit, rendre rájövök, hogy amit akkor átlagosnak tartottam, az mára olyan mint a nemes bor. Nem az a zene lett jobb, csak elfosult körülöttünk sok minden. A  mai mainstream-zenéhez képest minden akkori zene progrock. (Jó, ez marha nagy túlzás, de azért de.)

Ha körülnézek a gyerekkönyvek között, azt látom, hogy töméntelen mennyiségben jelennek meg a szebbnél szebb, küllemileg minőségibbnél minőségibb könyvek. Jó rájuk nézni, jó lapozgatni őket. Kétségtelen, hogy van amikor a külcsin és a belbecs kart a karba. Igen, van, amikor... Nem is sorolom a  példákat.

De itt van mindjárt például David Litchfield... 

*

Amikor kisgyerek voltam (ötéves srác, nem tudtam mi van a szoknyád alatt, mi az, ami ráz”), azt hittem, aki jól zenél, az biztosan értelmesen is beszél. Aztán hallottam néhány magyar rocksztárt nyilatkozni... Azt is gondoltam, aki jól zenél, az minden bizonnyal jól is énekel. Meg azt, hogy aki író, az nyökögés nélkül képes egy épkézláb mondat élő megfogalmazására is. 

Idővel  rájöttem, hogy azért mert egyvalaki egyvalamiben jó, az még a határterületekben sem biztos, hogy képes maradandót alkotni, minőséget produkálni. 

David Litchfield több mint kiváló grafikus! De tényleg! 

De ő írta ezeket a könyveket. 

Ezzel mindent elmondtam. 

*

Elég David Litchfield bármelyik illusztrációját megnézni. Amikor szemet vetettem a mackós könyvére, egy látott illusztráció miatt tettem ilyet. S amikor a könyvtárban belenéztem, hogy nem tévedtem-e, elfogott a kísértés, hogy ne jöjjön-e velem az összes minden, ami megtalálható volt ott tőle, de önmérsékletet tanúsítottam, SzFtT anyuja is megkért, hogy nézzek meg neki valamit, SzFT is velem volt, s még nekem is több minden várt a listámon.Így csupán azt a két könyvét hoztam magammal, amiről most a blogbejegyzést írom. S azért írom egyszerre a kettőről az értékelésemet, mert nem látom értelmét annak, hogy ugyanazt kétszer leírjam. Mert tökéletesen ugyanaz a véleményem róluk.

Jó lett volna még David Litchfield-et nézegetni. 

De nem lett volna jó David Litchfield-et olvasgatni. 

*

Megszámoltam: az Óriás negyven oldala összesen hetvenhárom mondatból áll. Nekem az utóbbi, „Megszámoltam...” kezdetű mondat volt ebben a bejegyzésben a hetvenkilencedik mondatom. Aminek végső soron nincsen jelentősége, hiszen vannak írók, akiknek egy-egy regényük egy mondat, kéccá oldalakkal. Litchfield és én nagyjából egyforma hosszúságú mondatokkal dolgozunk. 

Vagyis a „Megszámoltam...” kezdetű mondattal én már hat mondattal túlírtam Litchfield-et. Igaz, ő meg mérhetetlenül többet keresett nálam a maga hetvenháromjával mint én a hetvenkilenccel mondattal, meg az azt megelőző ezerötszáz blogbejegyzéssel. Ezt nem azért mondom, mert anyagias vagyok, hanem azért, mert az élhetetlenségemnél fogva: csóró. 

Negyven oldal a könyv, mínusz négy ez meg a törzsszövegből. Vagyis harminchat oldal. Oldalanként tehát két mondat. 

Pilinszky Négysoros-a, na, vajon milyen hosszú volt?

Nem tudom, mit vagyok oda? A könyvtárból most vettem ki egy olyan könyvet, amiben a kiadási adatokon kívül egyetlen mondat sincsen! Aztán mégis zseniális!  (Nem csigázlak, Sidewalk Flowers a címe. Ez nem angolkodás, hanem egy kanadai kiadásról van szó.) Ehhez mit szólasz? 

*

Minden bizonnyal azért frusztrál Litchfield harminchat mondata, mert elégedetlen vagyok a tartalmával.  

Tony Wolf meg mennyi mindent írt egy-egy Mesél az erdő-jében, és milyen feleslegesen, unalmasan, fantázia- és történetmentesen írt, azt el nem hiszed! Pedig sikeres gyerekkönyvek sorát gyártotta erre a kaptafára. Tény a kaptafához tartoztak a rajzok is. Amikből egyet egyet félórákig lehet bámulni, és találsz rajta újdonságot. Történetet viszont nem leltem egyikben sem. 

Litchfieldnek van történetei. Csak nem jók. No, figyelj, jelenleg ezekről beszélek.

NAGYPAPA TITKOS ÓRIÁSA
Nagypapa, unoka, kisváros. Nagypapa összefirkált falat fest a Fő téren, a tetejét nem éri fel, de, mondja, majd jön a titkos óriás, és befejezi majd, mert ő simán feléri. Unoka kételkedik nagypapa szavaiban, titkos óriás, miért lenne egy óriás titkos? Hogyan lehet egy óriásságot eltitkolni? 

Unoka éjszaka ellopózik a befejezetlen falhoz, hogy kilesse a festegető óriást. Persze senkit nem talál ott. Először. Aztán tényleg megjelenik az óriás. Aki, kiderül, azért titokzatoskodik, mert az emberek nem viselik a másságot, és utálják őt e másság miatt. Ezért rejtőzik. S lám, egyetlen dolog gyógyít: a barátság. 

Íme a verdikt, megtudtuk a frankót. 

Én meg nagyon húzom a számat. Azért teszek ilyet, mert kapásból és azonnal eszembe jutott, hogy vajon a franciaországi, a németországi, a svédországi, meg a többi, immár elveszettnek tekinthető európai országban élő titkos óriásokkal miért nem barátságosabbak az őslakosok? Hát csoda, ha ők sem barátságosak? 

Szóval azon kívül, hogy persze, igaz a könyv üzenete, de azon kívül eget verő marhaság, és bevezető a bamba önfeladáshoz. Arról nem beszélve, hogy csupán azért, mert valaki más, attól nem lesz feltétlenül jóvá. A másság nem erkölcsi kategória. Persze, úgy van, a reciprok is igaz: attól, hogy valaki más, az nem feltétlenül rossz. Mert a másság nem erkölcsi kategória. S persze, csak nézőpont kérdése, de valahol, valakinek mi vagyunk mások. Ezt már én mondom, a könyv csak arról beszél, hogy nekünk kutya kötelességünk szeretni a titkos óriásokat. Hogy titoktalanná válhasson. 

Jó, tudom, mesét olvasok. De elképzeltem, mennyire lehetne eltitkolni itt Óbudán egy elefántot vagy brontosaurust? Még akkor is, ha csak éjjeli sötétségben merne csak megjelenni. 

A MACKÓ ÉS A ZONGORA
No, ez még érdekesebb. Az érdekes ez esetben azt jelenti, hogy badar. 

A maci talál az erdőben egy nem zongorát, hanem a rajzok alapján PIANÍNÓT. Ne vezessük már félre adatilag a felcseperedő nemzedéket, kérem! Maci leüt egy hangot, és jól MEGIJED tőle. Majd leüt többet, és idővel annyit ütögeti a billentyűket, hogy zongoraverseny lesz a dologból. Nem tudott nem az eszembe jutni a Tarzan írójának minden marhaságot felülmúló marhasága: a majmok között élő fiú talál egy angol olvasókönyvet, amit annyit nézeget, hogy megtanul belőle olvasni és angolul beszélni! Ezt úgy tízéves koromban olvastam. Már akkor azon gondolkodtam, milyen okos egy fickó volt ez a John Clayton III, Greystoke ötödik grófja, Lord Graystoke, hiszen nekem nem tudom mennyi ideig kellene forgatnom egy kínai vagy egy arab nyelvkönyvet, hogy el tudjam olvasni, és aztán megszólaljak bármelyiken a két nyelv közül... 

Szóval Maci addig ütögeti a karmos mancsával a pianínót, nem, nem amíg szétveri, hanem amíg nem lesz belőle egy Grigorij Szokolov vagy Sir Schiff András (Yuja Wangot, Lang-Langot, Daniil Trifonovot már direkt nem mondtam). Nem hülyülök, tényleg az lesz Maciból. S tudod miért?

Mert két gyerek meglátja és összecsomagolja Macit, csónakba ülteti és iszkiri, eleveznek a világhírig. Itt mackónk már nem ijedezik. Tarzan legalább csetlett-botlott New Yorkban. 

Elgondolkodtam, hogy a zene milyen hihetetlen mértékben nemesít: nem kell mást tenni az Erdélyben túlszaporodott medveállománnyal, mint hordozható zenelejátszókat osztogatni nekik, a kezük... izé, a mancsuk finommotorikája legalább annyira alkalmas annak kezelésére mint a zong... pianinózásra. (Mondjam, hogy ennek a hangszernek a neve hogy jön bennem folyamatosan elő, vagy elég, ha annyit mondok, férfi vagyok, és mélységesen egyetértek az Al Pacino alakította vak pasival, aki megtanítja a kísérőjét a világ legfontosabb szavára?) S ha zenét hallanak, hát majd jól megszocializálódnak és a tehenek gerincének az összeroppantása helyett segélyért folyamodnak majd a helyi okmányirodában, hogy kedvezményes, szociális áron vásárolhassanak flakonos mézet. 

Szóval Maci világhírű zongorista lesz, úgy nyomja Rimszkij-Korszakov Dongóját, meg Bartók Allegro Barbaro-ját, hogy attól a földkerekség legnagyobb koncerthelyszínein léphet fel, ünnepelt sztárrá válik. S ő sütkérezik, élvezkedik ebben a szerepben.

De egy napon honvágya támad és uccu neki, hazamegy. Az erdei tisztáson, ahol a többi medvének zongorázott senki és semmi sincs. Aztán felbukkan egy másik maci. Maci követi a másikat és mi történik, na mi? Hát azt képzeld el, hogy a többi medve olyan büszke Macira, hogy szinte ikonkánt tisztelik: a fák alá behelyezett paininó felett kifeszített kötelekre kivágott újságcikkek garmadáját fűzték fel mackóék. Álljunk meg! Stop! Figyeld a szavakat: KIFESZÍTETT, SPÁRGA, KIVÁGOTT, ÚJSÁGCIKKEK, MACIRÓL SZÓL. Egek, látod, mit tesz a zene, mondom én, hogy sipirc Erdélybe azokkal az MP3-lejátszókkal! 

Tudom, mese, ne várjak logikát...

De valami belső logikát sem szabad, kérem szépen? 

Azon morfondíroztam hangosan SzFT-nek, hogy miért nincsen bajom Micimackóval vagy Paddingtonnal? Valami olyasmire jutottunk, hogy Micimaci és Pad valahogy ön- és kultúra-azonosak. Hiába, hogy fajilag kilógnak az emberek közül, valahogy mégsem jut az eszünkbe, hogy nem odavalók. Na, jó, Pad esetében kicsit, de valahogy mégsem zavarón. (Tényleg, be kellene már szereznem azt hiányzó, egy kötetet, a Paddington besegít-et). A valahogy-ra képtelen vagyok épkézláb magyarázatot adni. 

*

Értem én, persze, nem vagyok hülye, hogy ezek mesék, ráadásul kisgyerekeknek szóló mesék, s egészen más törvények működnek bennünk, mit akarok én elefántoskodni a mesék porcelánboltjában a felnőtt logikámmal? Ugyanezzel a logikával nem zavar azonban a fent említett két medve beszéde, a gondolataik és a tetteik. Az sem, hogy egy varázslatos világba egy szekrényen keresztül lehet belépni, és ott egy oroszlán a megváltó. Meg az sem, hogy van kilenc és háromnegyedik vágányról indul a vonat a King's Cross pályaudvarról. Meg egy csomó minden nem zavar, sorolhatnám napestig. 

De szabadulhatatlan gondolatom, hogy David Litchfield-nek nagyon sürgősen szereznie kellene egy szerzőt a rajzaihoz. Egy JÓ szerzőt. 

*

S könyörgöm, a rajzolást abba ne hagyja! Mert grafikussuszter maradjon a tollkaptafájánál, de ott aztán dolgozzon mint a hajdermenkű! 

Litchfield rajzait csudajó nézegetni. Szívet melengetők. Tele vannak szeretettel, ötlettel. A kifejezőkészsége elementáris. Nem ragozza túl a dolgokat, nem a hiperrealizmusa vagy a humora hengerel le, hanem a látásmódja és a kedvessége. Még a bánat is kedvesen üvölt arról a képről például, amikor Mackónk hajlott háttal ül egy város feletti lapos háztetőn, és a csillagos égen ragyogó holdat bámulja, alatta az emeletes házak ablakaiban sárgán égnek a lámpák, a város alatt folyó választja el a két partot, és Mackó vágyakozik haza. Üvölt a képről az elégedetlenség, az elvágyódás. Még sincsen rossz érzésünk tőle. 

Vagy a nagypapás-óriásos könyvben az az erdei, dupla oldalas kép, a fogható napfénnyel, a napfényben vidáman szálldosó virágpelyhekkel, a háttérből a fák lombja közül kikukucskáló óriásra az előtérből döbbenten néző, szinte csak sziluettként megjelenő állatok, egy medve, két farkas (azt hiszem), egy madárka (amit előbb tiszavirágnak, aztán szitakötőnek véltem), és a központban unoka és nagypapa, akik békésen napfürdőznek a sátruk előtt a tisztáson. 

Mindkét kép zseniális, szívet melengető. Ahogy egyébként mindkét kötet rajzai, úgy általában. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének az utolsó napja. Holnap Mindenszentek napja. Semmi kedvem egyik temetőbe se menni. Soha nem is volt. Semmi értelmét nem látom. Mindig csak valami külső- és belsőkényszeres illikből mentem. Az, hogy most egyáltalán nincsen kedvem, abban minden bizonnyal benne van az is, hogy már tavaly rajta volt Anyu sírján a cetli, hogy hosszabbítani kell a sírhelyet. Ott van drága Nagyim és Papa urnája is. 

Már tavaly kérdeztem a skacaimat, mit szólnának ahhoz, ha nem hosszabbítanám meg? Vállat vontak, ahogy számítottam is rá. Úgysem járnak ki soha, az egyik ezért, a másik azért. Éppen emiatt akarom, hogy szórjanak szét a fenébe, ha meghalok: mi a csudáért raboljam tökéletesen feleslegesen az ittmaradottak pénzét és idejét, meg okozzak (esetleg) lelkifurdit nekik, ha nem mennek oda, ahol úgysem vagyok? A virágot úgsem látom, érzékelem, a mécsesnek meg semmi értelme: egy kis tűz mi a fenét csinálhat az üdvösségemért, ne vicceljünk már; vagy most döntök jól, vagy megette a fene az egészet. 

Szóval idén iparkodom kihagyni a temetőt. A lelkifurdimmal sem akarok közvetlenül szembenézni. Ráadásul ezzel a temetőjárattal elmegy egy napunk, mert sokállomásos: Óbuda, Kispest, Erzsébet, Újköztemető... Körbejárjuk Budapestet. Meg a virág, meg a mécsesek... Letisztítjuk kicsit a sírokat, letesszük a virágot, meggyújtjuk a lángocskákat, hogy aztán egy évig ne is járjunk arra. 

*

Tegnap autókáztam egyet. Az első lépés az Aldi melletti csomagautomata volt, két „Jelenések könyve”-magyarázatért. Aztán a Honvéd kórház melletti lakótelep, Ildi ex-kolleginához, aki a pálinka-beszerző forrásom. Aztán Újpest, egy online antikvárium átvevő irodája, néhány kuponért vett könyvért, majd a Megyeri híd közelében egy felettébb akciós „Persepolis” átvétele. 

Szerelmetesfeleségtársam közben üzleti reggelizett, illetve ingatlan adásvételi szerződést aláírni ment. Ő bringázott, én autóztam. 

És már péntek reggel van. Nyolc napja nem mentem dolgozni. Mint a füst a szélben, úgy teltek a napok. Nagyon vágyom már a nyugdíjra. Mármint nem a pénzre, hanem hogy ne kelljen menni dolgozni. 
– Olyan jó, hogy itthon vagy, Morzsám, el lennék így folyamatosan. 
– De hiszen nem is foglalkozunk egymással, dolgozol egész nap! 
– Jó, de itthon vagy, közvetlenül szólatok hozzád, itt jössz-mész körülöttem, néha megölelsz...

Na, ezért lenne jó már nyugdíjban lenni! 

Eleanor Emily Hodgman Porter,(aki a továbbiakban EHP lesz) 1868. december 19.–1920. május 21. között élt, amerikai regényíró volt, aki tizenöt regényt írt. A tizenötből a legsikeresebb az első Pollyanna című regénye lett. Magyarul Az élet játéka címen jelent meg, és huszonhat kiadást ért meg eddig. Még egyet meg Az öröm játéka címen. Nem semmi! Erről a regényről beszéltem a bevezetőben. 

Megkérdeztem MI Havert (ezúttal a Geminit), vallásos volt-e EHP. Ezt válaszolta: „Eleanor H. Porter tagja volt a kongregacionalista egyháznak (Congregationalist Church), és aktívan részt vett egyházi kórusokban, valamint koncerteket is adott énekesként. Műveiben, különösen a Pollyanna (Az élet játéka) című regényében, a keresztény erények és az optimista hit is megjelennek.”

A vallásossága azonban ebben a két regényben, mármint az Az élet játékában és Az öröm játéka örök címűben csak áttételesen jelenik meg. Jézus neve megemlítésre sem kerül. A didaktikája nem direktben megfellebbezhetetlenül mutat a Bibliára és a Megváltóra. Nem mondja azt, hogy nem érdemes élni Isten nélkül. De azt mondja, hogy megfelelő hozzáállással élni márpedig jó. Azt is mondja, hogy ezt viszont tanulni kell, nem adja önként magát. 

*

Szerelmetesfeleségtársam élvezi, hogy él. Tizennyolc éve ismerem, és pontosan emlékszem mind a kilencvenkét percrére, amikor azt mondta, most depressziós. Pedig csak fáradt volt, unta az embereket, a fárasztó hülyeségüket. 

Amióta ismerem, azóta mosolyog. Persze, volt rossz kedvű is. De szinte soha nem kiabált, nem csapkodott falhoz tányérokat. A rosszindulattól az ostobaságtól értetlen és szomorú szokott lenni. Nem azért, mert annyira szereti az embereket. Tulajdonképpen nem szereti őket. Imádja, hogy virtuális asszisztens, itthonról dolgozhat, nagyon ritkán kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a megbízóival. 

Realista, de tud lelkes lenni. Nagyon tud lelkes lenni. S mindig megtalálja, miért lelkesedjen. Nagyon szeret úszni, ha bekerül a medencébe, minimum hetente kétszer, akkor leúszott négy-öt kilométer alatt meg sem áll. (Nem embernek való, ugye?) Van szintetizátora, egy időben lelkesen tanult klimpírozni, tanárhoz is járt. Elvégzett egy meseterápiás tanfolyamot. Szoftvert talált ki magának a munkájához (ami több éve készül, van benne pénze is, de nekem úgy tűnik, a Luca széke ehhez képest ebpénisz...) Szeret városnézni, lakberendezni, koncertre járni. Szeret engem. Ez a legfontosabb, legfőbb, legelismerésre méltóbb tulajdonsága. 

Láttam már sírni. Testi fájdalomtól is, lelkitől is. Sok mindenki miatt. Úgy akarom tudni, miattam csak akkor sírt, amikor az infarktusom végett kórházba kerültem, és egyedül feküdt le itthon aludni. 

Hozzá képest én morgó medve vagyok, néha üvöltök, csapkodok. és egyszer, még jóval SzFT előtt, néhány percig volt öngyilkossági gondolatom is. (De eszembe jutottak a gyerekeim, és hamar elszállt a halálvágy, győzött a szeretet és a felelősségtudat.) 

SzFT határtalanul optimista. Folyton tervez, és a terveit képes lenne azonnal meg is valósítani. Én szoktam visszarángatni. Vagy lustaságból („Morzsám, arra gondoltam...”, „Jaj, ne! Várj egy kicsit, hátha elmúlik!”) vagy realitásból. Lustaságból vagyok realista. Nem is lettem senki. Illetve senki az lettem. Tőlem aztán foroghat a Föld, „ha nem fázom és van ebédem, s valaki lefekszik vélem, én már jól érzem magam. Hát mit hajtsam magam és legyek boldogtalan, hisz mindig több kell, mint amennyi van”.*

* Remek egy dal, hallgasd meg! Még a refrénje is rímel SzFT életképére.

A grafikák fotói nem a legjobbak, de nem akartam szétfeszíteni a könyv gerincét emiatt.
Így viszont a képek torzsága nem az alkotó hibája, hanem a képek fotósáé. Vagyis az enyém.

SzFT nem vallásos. Pusztán szeret élni, és szereti, ami az életben szerethető. Az életet tartja szerethetőnek. Nem dolgozik senki ellen, bár adott esetben keményen. kiáll magáért, ha szükség van rá. Számomra megdöbbentő, hogy a lányán kívül mindenki tart tőle. Nincsen rá okuk. Vagy csak nekem nincsen, mert engem szeret? Jó, azt elismerem, hogy tud kritikus lenni, néha én fogom vissza. 

Nem tudja, nem olvasta egyik EHP-könyvet sem, de prímán játssza az élet játékát. Oké, e könyv szerint az öröm játékát.

Te figyelj csak, még azt is imádom benne, ahogyan eszik, olyan élvezettel, örömmel tudja ezt tenni. „Űűű, Morzsám, de jót fogunk ma is zabálni!” Magunk között már csak ilyen szókimondó. :-)

*

Ja, hogy mifene ez élet vagy öröm játéka, amit itt hajtogatok, meg ami könyv címében van? 

Adva van egy kislány, Pollyanna-nak hívják. Az apukája lelkész. (Jó, mégis csak van utalás a kereszténységre EHP-nél, igazad van!) Az anyukája meghal. Pénzük alig van, adományokból öltöznek. Polyanna nagyon szeretné, hogy az adományok között legyen már végre egy játékbaba! Helyette egy pár gyerekmankót talál csak... Pollyanna teljesen elcsügged. 

Lelkészapu ekkor mondja meg neki a frankót, játszani hívja. A játék vérkomoly: mindenben meg kell találni az örülnivalót. Mifrancot lehet örülni egy pár gyerekmankónak? Ja, egyszerű: hogy nincsen rá szükség! Hoppá! 

Nem mesélem el az egész első rész tartalmát. A lényeg, hogy a kislány a mufurc nagynénjéhez kerül. Akit a jókedvű, kedves kislány a töretlen optimizmusával zombiból érző asszonnyá edukál. Mi több a vénkisasszonyból némi kavarással boldog feleséget avanzsál. (Huh, hát ez tényleg tömör összefoglalás lett. De tényleg ez a lényeg.) 

Mondom, kedves, fordulatos, olvasmányos a regény. 

Kérdés, van-e valós alapja? Nem a sztorinak, hanem a mondanivalójának, a fő cselekményének. 

EHP nem moralizál, nem erkölcsösködik és főleg nem teologizál. Én egy kicsit mégis megteszem. Ígérem, tényleg csak kicsit. 

Azt olvashatjuk a Bibliában, Pál azt írja a theszalonikibelieknek, hogy mindenkor örüljenek, mert ez az Isten akarata a javukra (1Thesz 5:16–18).

Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok.
Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.

Nesze nekik! Könnyű azt mondani! Írni. Amikor az élet meg milyen már! S a keresztényeket annyira nem kedvelték akkoriban a romai császárok. Enyhén szólva. Meg a diaszpórás zsidók sem. Úgy nagyjából az egy szál János volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérte az öregkort Pátmosz börtönszigetén (ja Alcatraz ókoriul), a többiek válogatott, erőszakos halálnemekkel hagyták el az árnyékvilágot. Igaz, a levél feltételezett megírásának idejétől az első nagy keresztényüldözésig, tudod, a Róma-gyújtogató,koszorús költő, az idióta Néró indította, még volt kábé tíz jó évük. 

Szóval erről a bibliai logonról szó nem esik a könyvben. Jézus neve el nem hangzik. Az sem rémlik, hogy Isten meg van-e említve. Vagyis EHP tudja, hogy az öröm játéka igaziból akkor tud működni, ha belekavarjuk a transzcendenciát, de mert ő mindent összevetve mégis kihagyja, így egy mindnekinek szóló, való életprogramot kínál. 

*

Hétfő van. Itthon vagyok szabin. SzFT dolgozik, de tudod, itthonról. Tényleg dolgozik. Hatkor keltünk, és úgy indult a nap, ahogy szokott, ágyazás. pisi, kaki, kávéfőzés, reggeli banán, csak aztán nem mentem el itthonról, hanem küzdögettem egy kicsit, hogy a három számítógépünk kölcsönösen lássa egymást.

Ez érdekes, megint az intuíció: pár napja az eszembe jutott, hogy próbálkoznom kellene újra. A Win7-től egy frissítéssel szétbarmolta a Szilikon-völgy az otthoni hálózatot, amit odáig pár kattintás volt összehozni. Volt, hogy három napig beszélgettem az MI-vel, hogy na, akkor hogyan, és olyan mélységeiben jártam a Windows-nak, amiket eddig nem is sejtettem. De nem jött össze egy egyszerű meghajtómegosztás. Illetve három. Szóval jött a gondolat, hogy meg kellene nézni, hátha... És pitty-putty, lőn! Csak az én laptopom xarakodott egy kicsit, ha bekapcsoltam, hogy magánhálózat legyen, elmúlt az internet. De az MI Haver ezt DNS-protokollal megoldotta. 

Reggel nem fejeztem be a dolgot. SzFT már dolgozott, online-ban volt (de utálom ezt a kifejezést!), én meg nem írtam fel a laptopja BitLocker-jelszavát a D-partícióra. Ami ugye, a masina megosztottja lett volna. Ezért kicsit pakolgattam könyveket az egyik polcon, ezen kicsit össze is kaptunk, mi mást tettünk volna két online között, zsákba pakoltam a reszlit, és elmentem egy könyvmegálló-körre. (Könyvmegálló = szekrénykék Óbuda szerte, a köztereken kisebb-nagyobb mennyiségű könyvvel a bendőjükben, elvileg ahányat beteszel, annyit vehetsz ki, többet betenni ér). Mert a Római parton megszűnt a megálló, ezért az útvonal egyszerűsödött: Római tér – Heltai tér – Csobánka tér – Csillaghegy, HÉV-megálló, majd haza Kaszásra, a Huszti végére. 

Cudar hűvös volt. Fázott a kezem. Meg összehúztam a kabátomat. A Csobánkán sütött a nap, leültem egy padra, megnézegettem az addigi zsálmányt (A görög kereszt rejtélye, Kényszerleszállás (Sirály Könyvek), Legendavadászat, Robogunk az Észtrabanton), elszívtam közben két vastagabb szivarkét és megittam egy dobozost sört. Amitől aztán még jobban fáztam később. 

De amikor és ahol sütött a Nap, ott jó idő volt. A szivar kókuszos volt, a sör finom. A kertvárosi utcákban hétköznap délelőtt nem volt forgalom, simán nézelődhettem a kényelmes tekerés közben. Megcsodáltam néhány házat, tényleg olyan ez a rész, mintha valami vidéki kisvárosban tekeregnék, némelyiknek a tulaját irigyeltem is, megállapítottam, hogy csuda egy élhetetlen antiférfi vagyok, hiszen mindjárt hatvan vagyok és annak örülök, hogy félig a nevemen van egy panelkéró, de még úgy fél évtizedig a bank a tulajdonosa. Ezek meg mikben laknak itt, hát az csuda, de jó nekik! „De azért nekem se rossz! Arra gondolokkk, amire akarokkk!” 

Aztán jöttem hazafelé a bringámon, a napfényben, az új könyveimmel a Mocsároson át, és akkor meg arra gondoltam, hogy feljebb az erdőcskében hány kalyibában tengődik mennyi hajléktalan, engem meg perceken belül vár a meleg lakás, a főtt étel és a szerelő, szerelmes feleségem... De jó nekem, mennyi mindenem van! 

*

A regény nagyon nem jó. Csak csuda jó a mondanivalója. Nehezen fogom megfogalmazni miért nem jó, de próbálkozom. 

Kezdjük a végéről. EHP annyira nagyon elvarrja a szálakat, hogy rögtön három párt is összehoz, egy csodásan bekövetkezett hepiendben. Amit még megfejel egy (nagyon nem meglepően) kiderült heurisztikai összefüggéssel is. Azért nem meglepő, mert már a regény közepén mintegy véletlenül elpöttyentett (véletlenül, érted, csak éppen a szereplőknek nem ütött szöget a fejébe, amit kimondtak) egy több mint átlátszó információt. A bónusz fűszer egy több ezer dolláros, megnyert pályázat. Mellékesen. Jól jön az házasság előtt. 

Szóval a végére az egész nyálasabb lett mint egy délutáni szappanora megoldása. 

Azt simán elfogadom, hogy a kommuniáció hiánya, az, hogy simán tudni vélem, mit is gondol, mit is akar a másik, úgy tehet tönkre kapcsolatokat mint a pinty. Ezzel nincsen gond. EHP-nél senki nem beszél nyíltan senkivel. Ki ezért, ki azért, félelem, tisztelet, óvás, miegymás, de mindenki elhallgatja amit érez és gondol. Vagy amit tud. Ez simán belefér. 

Az, hogy mindenki mindezt jóindulatból, szeretetből, önzésmentesen teszi, hát, izé... Az meg, hogy tulajdonképpen mindenki jó ember, és a jó emberek ha félreértik is egymást, de szeretik a másikat. EHP-nál maximum egy féltékenység zavarja meg a harmóniát. Pillanatokra. Gyűlöletig semmi sem fokozódik.

Az első kötetben Polyanna naiv, bájos, kedves, egyszerű kislány volt. Közben bakfis lett (sőt, felnőtt nővé is ért). Csakhogy a naivitás és az egyszerűség, ami egy gyereknél bájos, kedves, egy kamasznál már lehet bárgyúság és butaság is. Több esetben volt olyan érzésem, hogy EHP szándéka ellenére persze, de Polyanna olyan naiv és egyszerű maradt, hogy az már butaság. Mondok példát. 

A kamaszlány Bostonban él egy telet. Szembesül a gazdagsággal és szembesül a szegénységgel. Ilyen végletekben egyiket sem tapasztalta meg. Hazaérve leszögezi, hogy ha neki pénze lenne, mindenkinek segíteni, akinek csal tud. Nincs ugyan róla szó, de felmerült bennem, Polyanna vajon hallott-e már a matematikáról és a bevétel-kiadás kapcsolatáról? Így tizenhat évesen?

De EHP még ezt is megfejeli...

Pollyanna kifejti egy ismerősének az osztogatási elméletét. Mire az megjegyzi, hogy micsoda lelkes vörös lehetne belőle. Mire Polyanna elkerekedett szemekkel néz rá, és azon értetlenkedik, ha ő most szőke (mondjuk tényleg!), akkor neki sötétedni fog a haja, hogy vörössé lesz? S meddig sötétedik, mert ő tulajdonképpen mindig fekete hajat szeretett volna. 

No comment... Csüggesztő. Nem bájos. Nem aranyosan naiv, hanem ostoba és tudatlan. 

Újra mondom: a mondanivaló teljesen rendben van. Az ugyanaz mint az első részben: meg kell tanulni az elégedettséget, más szemmel nézni a világot és mindazt, amik vagyunk benne, amink van. Ez teljesen oké. 

De az arányok annyira elcsúsztak, az esztétika annyira csipkés-habossá vált, a jellemek annyira fehérek (nem fekete-fehérek, majdnem azt írtam, de nincsenek feketék, csak rosszkedvű emberek, akiknek mindig megjavul a rossz kedve), hogy szinte szégyellem kimondani, olyan nincsen. 

Vagyis a regény egésze olyan lett mint amilyen benne Polyanna jelleme: naiv, bárgyú és butácska. 

Csak úgy hirtelen eszembe jutott egy jelenet, amikor gazdag hölgy csak a szívtelen háziúr személynevéből jön rá, hogy a ház, ahol éppen a látogátását teszi, tulajdonképpen az ő tulajdona. Ne vityillót képzelj el, hanem egy többszintes, sok lakásos, városi bérházat. Mert az egy dolog, hogy néha nem tudom, ez vagy az a könyv meg van-e nekem, de hogy többszintes, sok lakásos, városi bérházam is annyir legyen, hogy ne tudjam, hol is vannak ezek a házak, na, ahhoz mennyire kell gazdagnak lennem? Mondjuk tény, EHP nem fejti ki, mennyire volt gazdag az adott szereplő. 

Még valami. EHP egy alkalommal elszólja magát a saját elméletvel kapcsolatban (amit egyébként nem tartok alapvetően hibásnak). Polyanna életében voltak olyan időszakok, amikor nem volt neki könnyű. Belátom. Aztán olyan körülmények közé került, hogy fizikailag soha nem volt veszélyeztetve. Nem fázott, nem éhezett, nem gyűlölték, nem kellett dolgoznia. A történet egy pontján aztán megrendül a körülötte levő anyagi biztonság. Becsületére legyen mondva, el akar menni dolgozni, de szembesül azzal, hogy semmihez sem ért, és alig talál olyan dolgot, amt szeret csinálni. Ráadásul a nevelő gyámja is elborzad a gondolattól, hogy dolgozni? 

Vagyis kicsit olyanná lesz Polyanna helyzete ezzel az öröm játékával, mint ami a Mária Antóniának, XVI. Lajos francia király feleségének tulajdonított mondjásban van: „Ha nincs kenyere a népnek, akkor miért nem eszik kalácsot?” Mindenki örüljön, mert örömmel élni sokkal jobb, mondom én, aki soha nem éltem semmilyen szempontból hosszabb ideig létbizonytalanságban. Csak kellemetlenségeim voltak, amik közepette simán képes voltam az örömre. 

Na, és aztán ott állnak egy alapjaiban megrendült anyagi helyzettel egy kastélyban nyomorogva. Amit mázlijukra ki tudnak adni, úgy, hogy maguk közbenn kvázi fogadóssá lesznek. Az előkészületek közben minimum három addigi személyzeti tag segít nekik, hogy legyen valami a privát fogadóból. Ingyen segítenek, mert nincsen miből fizetni őket. A segítség nem pár percet, hanem napokat vesz igénybe, permanens jelenlétet. Hát mert persze, ez így működik... Abbahagyom a munkámat, annyira szeretlek, nem foglalkozom a saját családommal, a saját megélhetésemmel, bevétel nélkül majd csak lesz valahogy... 

Komolyabban elmélyült gondolkodás nélkül ezek jutottak az eszembe. 

Az, hogy egyre gyűlt a fanyalgási pontok száma, korántsem jelentette azt, hogy ne akartam végigolvasni a könyvet. S ennyi fenntartás ellenére azért ez nem kis dolog. De mert másodszor már tutira nem.

Olyan az összatása mint az illusztrációknak. A borítóról meg nem mondtam volns, ki az alkotó. Valószínűleg a felettébb rosszul sikerült színezés térített el. A fiatalember arcának a rajzstílusa lett ismerőssé. Amikor belelpoztam a könyvbe, újabb rajzokat keresve, akkor gyulladt bennem világosság, hogy: hát persze, Fazekas Attila! 

Fazekas Attila nem a kevenc grafikusom. A kedveltebbek között van, de soha nem jöttem vele teljesen egyenesbe. Egyfelől az elképesztő realizmusa mindig lenyűgözött. Akkor is, amikor kicsit karikatúrásra veszi a figurákat. Meztelen nőket is remekül rajzol. De a kompozícióival, pontosabban a kompozíciók előforduló hiányán, illetve egyes mozdulatok ábrázolásának a képtelenségén mindig megütköztem. 

Van egy illusztráció a könyvben, aminek láttán SzFT , anélkül, hogy bármit tudott volna róla, leszögezte: 
– Nagyon nyomi! A nő óriás vagy a férfi törpe? Vagy a szoba nagyon nagy, és olyan messze van a fotel? Ha férfi föláll, meddig ér a nőnek? Ők házasok? 

Egész végig nem tudtam eldönteni, hogy Fazekas Attila ugyan milyen lelkiállapotban rajzolhatta ezeket az illusztrációkat? Mennyire szerette ezt a történetet? Illetve sejteni vélem. Mert nem a legjobb munkája, az tuti! 

5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a háromnegyede. Még mindig szabi ezen a héten. Kedd van. Ilyenkor van olyan érzésem, hogy mennyi nap van még hátra, de jó, aztán körül sem nézek és máris ott tartok, hogy a francba, holnap megint mehetek dolgozni. 

Hajnali egykor kipattant a szemem. Mondjuk ez már túlzás nagyon. Most öt óra van. Jó, háromnegyed órát aludtam közben, meg nap közben is lesz rá alkalmam, de ezért na, tényleg! 

És a vécé kifolyója megint csöpörészni kezdett. 

De tényleg szeretek élni! 

Nehéz belekezdenem ebbe az értékelésbe. Manapság szinte szégyen, ha valaki hisz Istenben. Szellemi szégyen, a realitás, a gondolkodás hiánya, muzeális értékrend. 

Gondolná az ember. Gondolja az ember, A legtöbb ember. Manapság. Mert ha a vallás szóba kerül, az emberek döntő többsége, noha szinte teljes joggal, sztereotípiákban gondolkodik: tudományellenesség, bigottság, rabság, gúzsba kötött gondolkodás, butaság. S bizony ezek a vélekedések sem légből kapottak. Aham, való igaz, ilyen is tud lenni egy keresztény ember. Tény. Sajnálatos, de tény. De semmiképpen sem kizárólagosan általános. Messze nem minden keresztényre igazak ezek a kitételek. Mi több! 

Mi jut eszébe egy átlagembernek a kereszténységről? Legyünk őszinték: a pedofil papok, az őket elhallgató klérus, a vidám vasárnapok őrjöngése és az üres, vidéki templomokba totyogó, fejkendős nénikék, akik nem látnak nem túl a fejkendőjük sarkánál.

Anyai ágon a nagypapai dédnagymamám evangéliuma az volt, hogy ne káromkodjak, mert az Isten eltöri a lábamat. Még kisgyerek voltam, amikor ezt mondta nekem: a sajátos ok-okozati evangéliumhirdetés már akkor nevetésre késztetett. Tény, az Istenhez-fordulásomat tudat alatt minden bizonnyal hosszú távon megnehezítette. Nem vettem komolyan az ok-okozatot egy pillanatig sem, nem az Isten-képemet mocskolta be Dédi, erről szó sem volt. De ha ilyen egy keresztény, ha így gondolkodik... Nem, semmiképpen sem akarok olyan lenni!  Nem beszélve Frollo-ról, aki ráadásul még pap is volt, és akinek a fizimiskáját Fazekas Attila kitörölhetetlenül az agyamba véste az ismert regény (azért csak kimondom: A párizsi Notre-Dame. Innen le is tudod tölteni. 

  Tipográfia  és  szerkezet   

A könyv, ami inkább füzet, A4-es méretű. Vagyis nagyalakú. De nem túl vastag. Így is tömény. Manapság. Olyan kis munkafüzet-jellegű. De nem az. 

A tipográfiája nagyon jól kitalált. Van, ugye a törzsszövege. Az oldalszéli margók a törzsszöveg mondanivalóját megerősítő bibliai igehelyeké. A törzsszövegben idézett bibliai szövegek színnel és vastagítással kiemeltek. Gazdag és informatív a képanyag. A lap alja teológiai, tudománytörténeti és irodalminagyságok (Newton, Pascal, Luther, Petőfi) képe és gondolatainak a helye. 

Lenyűgöző, jól kitalált, átlátható, átgondolt. Tükrözi Reisinger János nyitottságát, gondolkodását és műveltségét. 

De persze a küllem csak a dolgok egyik oldala. A Jehova Tanúinak és a szcientológusoknak is profik a kiadványaik. Bár azoknak az illusztrációi bárgyúk, didaktikusak és propaganda-jellegűek. Reisinger könyve intelligens. Azt akarom azonban mondani, hogy a nagyon jól sikerült a küllem nem biztos, hogy nagyon jól sikerült tartalmat takar. 

Ebben az esetben a jól sikerült tipográfia a jól sikerült tartalom erősítése. „Jól sikerült!” Nem egészen ide illő kifejezés a tartalmat illetőn. Isten bemegy a szerkesztőségbe és megkérdezi a marketingest, hogyan fogy a Biblia, szerveztessen-e még közönségtalálkozót... 

  Múlt,  jövő,  Biblia,  Jézus  Krisztus  

Tizenhét éves aktív kereszténységem alatt a legdöbbenetesebb felismerésem az volt, hogy a Biblia Jézus Krisztusról szól. Amikor a jövőről van szó, akkor különösen. A Jelenések könyvének ő a központi figurája, az üzenete pedig a megváltás és a második advent. Minden szörnyű jövendölés végső soron jó hír. A műtét előtti állapot rossz, a műtét rossz, a lábadozás fájdalmas és nehéz, de mindez feltétlenül szükséges a gyógyuláshoz. 

Ööö... Mindez nem az én felismerésem volt, rávezettek. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan kicsoda. Lehet, hogy éppen Reisinger János. (A másik nagyon nagy esélyes egy Resingerhez nagyon hasonló kvalitású előadó, akinek az előadásai erősen gazdagítottak: Háló Sándor. Na, jó voltak még ketten: Szigeti Jenő és Vankó Zsuzsa, akik hasonlóan hatni tudtak rám.) 

Egyébként Reisinger János érinti a kérdést, bár röviden elintézi. Idézi Jézus szavait: „Amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, akkor tudhatjátok, hogy ő már közel van, szinte az ajtó előtt!” (Mt 24:33) Vagyis a jelek, a próféciák nem azért vannak, hogy előre megmondjuk a jövőt, hanem azért, hogyha bekövetkezik, ami a próféciákban áll, felismerhessük, hogy nocsak, Isten ezt előre megmondta. Stimmt? 

No, szóval ez a kis összefoglaló a Biblia alapvető vázlatpróféciáit tekinti át.

Aha, mi az, hogy vázlatprófécia..., Értem!

A prófécia jövendölést jelent. Jövőbe nézést. Pillantást. 

Kezdjük máshol! Az alapoknál. 

• Isten van és él. Hiába is mondja Nietzsche, hogy meghalt. Ismert a graffiti:
  • „Isten halott.” (Nietzsche)
  • „Nietzsche halott.” (Isten)
• A Biblia Isten üzenete
• Az üzenet lényege, veleje jó hír: van remény, van élet a halál előtt is, meg utána is: Jézus Isten fia, ő Megváltónk
• és vissza fog jönni erre a Földre

Ezekről az alapokról Reisinger János ebben a kiadványban nem beszél. Illetve dehogynem beszél, mit nem mondok, csak nem fejti ki e pontokat, hanem kiindulási alapoknak tekinti őket. A vezetéstechnikai tréning sem azzal kezdődik, hogy melyik pedál mit csinál a kocsiban. 

  Milyenek a próféciák?  

Hát vagy egy pillanatot villantanak fel a jövőből, mintegy reflektorfényt irányítva az adott pillanatra, kiemelve a közegéből, az összefüggéseiből. Ezek a pillanatkép-próféciák. 

A másik verzió, amikor egy prófécia hosszabb történelmi folyamatra mutat rá. Akár több ezer évre. Mint például Dániel látomásai a birodalmakat szimbolizáló szoborról, vagy állatok soráról. Az ilyen próféciákat, mert a történelem vázlatát mutatják meg, vázlatpróféciáknak nevezzük. A Bibliában tíz ilyet találunk. 

1. Dániel könyve 2. fejezet
   
   1. Az egyre gyengülő történelem látványa.
2. Dániel könyve 7. fejezet
   1. A világhatalmi harcok tépázta történelem
   2. A kis szarv rejtélye
3. Dániel könyve 8. fejezet
   1. Dániel látomása az ítélet kezdetéről
   2. A Megváltó eljövetele és az ítélet összekapcsolása
4. Dániel könyve 10-12. fejezet
   1. Kik értették meg e próféciákat?
   2. Az északi és a déli király küzdelme Dániel könyve utolsó, kettős próféciái
   3. Próféciák Európáról
5. Máté 24.; Márk 13.;  Lukács 21. fejezet
   1. A vázlatpróféciák folytatása az Újszövetségben
   2. Jézus Krisztus nagy apokaliptikus beszéde
6. A thesszalonikabeliekhez irt első levél 2:1–12
   1. Pál apostol Rómáról, avagy a kis szarv rejtélye
7. Jelenések könyve 1:9–3.22
   1. Jézus Krisztus apokalipszise: Jézus megjelenik Pátmosz szigetén
   2. Jézus hét levele, avagy a kereszténység történelmének rövid foglalata
8. Jelenések könyve 4:1–8:1.
   1. A hétpecsetes könyv
   2. Az elpecsételés az igazak védelembe helyezése
9. Jelenések könyve 8:1–11:9
   1. Jézus Krisztus közbenjárása, annak felfüggesztése és megszűnése
   2. Az első négy trombitaszó: a népvándorlás csapásai
   3. Az ötödik és hatovid trombitaszó: az iszlám csapásai
   4. A trombitaszó-látomás első közbeékelése: a végidők egyházának születése
   5. A hét trombitaszó második közbeékelése az újkori ateizmus születéséről, a forradalmak koráról
   6. A hetedik trombitaszó
10. Jelenések könyve 12:1–20:15
    1. Az emberi történelem végkifejlete
    2. Sátán személye és eszméi
    3. A végidő két nagyhatalma
    4. Isten utolsó négy üzenete
    5. Egy közbevetés miért nem politizál Krisztus egyháza?
    6. A hét utolsó csapás bevezető látomása
    7. A hét utolsó csapás: az Armageddon
    8. A világ helyzete a hét csapás előtt
    9. A világegység összeomlása
    10. Jézus Krisztus második eljövetele
    11. Az ezeréves ítélet, a millennium
    12. Góg és Magóg háborúja és az örök élet

Vaskosan tömény, igaz? Naná! Nem csodálom, hogy így érzed, minden empátiám a tiéd!

  Végsősoron mit mond a füzet?  

Nem mást, mint hogy a történelem Isten kezében van. Azt, hogy bármilyen vacak, bármennyire riasztó is a helyzet Ukrajna miatt, bármennyire is a fejünk felett lóg egy atomháború, akármennyire az eddig eltitkolt háttérhatalom irányítja a világot, s ha Európa a szemünk láttára is  semmivé, muszlimmá,  a dolgok legvége a Mindenható kezében van. Annyira, hogy képes előre megmondani, mi következik erre a világra. Adott esetben annyira konkrétan, hogy még valós évszámokhoz is jutunk. 

Ennyi? 

Mi kell több?

Hát a legtöbb: Jézus él, visszajön az övéiért, és bármelyikünk az övé lehet, döntés kérdése az egész, ahogy Szerelmetesfeleségtársamat elvettem feleségül: s ahogy az Omega énekelte, ez „egy életre szól”.

Persze amit olvasunk nyilván nem egy alapjáratú Isten-tanfolyam. Ehhez képest azonban szerintem érthető: logikusan felépített, következetes. Jó, elismerem, belátom, könnyű nekem, messze nem prófécia-szűzen fogtam neki az olvasásának, volt némi, csekélyke, tizenhét év előzményem... Próbálom elképzelni, mi lett volna a véleményem róla, ha már a hit pajzsát magam elé tartva, de minimális próféciaismerettel, de pozitívan hozzáállva veszem első alkalommal a kezembe? 

Aham... Tudja a fene... 

Arra viszont tisztán emlékszem, milyen érzés volt, amikor első alkalommal felfogtam a Dániel könyvében megírt 2300 évről szóló próféciát. Nem annyira az a döbbenet volt bennem erős, hogy jé, nicsak, hát valóban, Isten előre tud dolgokat, hanem az, hogy ő a történelemben is valóság, s ha ott valóság, akkor mennyire az tud lenni az én életemben is. Ismered, amikor sírni akarsz a boldogságtól? Na, az olyan pillanat volt. 

Nem, persze, nem az érzések hajszolásáról van szó. E könyv esetében pláne nem. Reisinger messzemenő racionalitását tekintve pláne nem. 

Arról sincs szó, hogy bárkinek is azért kellene Istenhez fordulnia, mert ő ura a történelemnek is. Azért meg pláne nem, hogy azért ez félelmetes tény. Vesszőparipám, hogy a hit elsősorban szeretetkapcsolat, s csak aztán minden más. 

Eszembe jutott egy popdal. Amikor először hallottam meglepődtem, hogy készülhetett belőle felvétel az átkosban. Mert a szövege, mi is volt akkoriban a szakszó, aham, meg van, több mint klerikális. Sokat hallgattam, nagyon szeretem a mai napig is. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének hosszú hétvégéjének utolsó napja. Négy nap, na jó, a negyediknek csak a hajnalánál tartunk, és észre sem vettük, hogy volt, olyan sittysutty elröppent.. 

Tegnap Szerelmetesfeleségtársam elment anyujával kérót nézni. Én maradtam főzni. A maradék pár. káp-ból káposztás tésztát, gombakrém levest, párolt rizst, paradicsompürés, sülttökös, kukoricás, sertéses tokányt. Az utóbbi kettőt annyira elsóztam, hogy az nem igaz... Bakker! Pedig nem lett volna rossz, ha el nem cseszem. 

Viszont úgy néz ki, a slozit sikerült végre csöpögéstelenítenem.  

*

Bele-belefutok az Ákos-film kritikáiba. A film és Ákos elleni legerősebb érv, hogy „nem láttam, de nem is fogom, mert háromszáz millió egy FidSS-nyaloncnak, hát nem lett volna fontosabb dolog, amire költsék, közpénzt ilyen szarra...”. 

Annyira visszataszító, és ezt nem Ákos személye miatt mondom, ebben a pillanatban tök mindegy, nekem mi a véleményem róla, hogy egyszerűen nincsen mára vélemény politikai felhang nélkül. Az meg pláne, hogy a felhang pont leszarja a lényeget. Mintha a politika lenne mindennek az alfája és omegája. (Szól közben a fülemben a Metropolis, kurva jó! S nem nem vagyok Ákos-fan, még ha eszmei alapjaink azonosak is, és ha sok dalát szeretem is, meg a szövegeivel is csuklás nélkül azonosulni tudok, és roppant tehetségesnek, művésznek tartom a pasast.) 

Mondok egy ellenpéldát is: többször leírtam, az évekkel ezelőtti, székesfehérvári Fezen-fesztiválos élnényünket is. Most nem teszem meg újra, csak a lényegét mondom: Majka fellépéséről írtam le többsör, hogy dala nincsen, ami megérintett volna. Nem azért, mert hol áll, meg hol állt, hanem mert nem tetszik. Pont. Ám a Fezenen simán elismertem, hogy a show több volt mint príma, simán értettem, hogy a látványt miért kajálja a tömeg. S az ő esetében legalább érthető a szöveg. Azariah énekéből néhány szót, ha értek, de sem ösztönöz, hogy tegyek ez ellen... 

Olvasgatom a FB-ot. Egy ismerősöm simán, arcba fogalmazva gecizi le a miniszterelnököt, és azokat, akik bármiben egyetértenek vele. Szíve joga. Számomra végtelenül unszimpatikus a stílusa, és tökéletesen érthetetlen, hogy a saját ismerőseit a politikai hovatartozásuk alapján szelektálja. Első pillanatban arra gondoltam, tiltani fogom. A másodikban rádöbbentem, hogy akkor ugyanazt csinálom ugyanúgy mint ő. 

*

Ha már itt tartunk: megnéztem Szörényi Levente interjúját . Andor Éva hívta meg a Négyszemközt című műsorába. Szörényi mesélt. Idős kora ellenére, jaj, de tényleg idős lett, viszonylag összeszedett volt. Bár itt-ott kimaradtak kifejezések, dalszövegek szöveg helyett lalázva jöttek, de nem volt semmi baj az interjúval. Csak a címe: „Szörényi Levente kíméletlenül őszintén beszél Koncz Zsuzsáról, Bródyról, de még Rost Andreáról is”. Szar, bulvár cím. És még hazug is. Az interjú nem erről a három névről szól, hála Istennek. És Szörényi egyáltalán nem kíméletlen. Ellenkezőleg, nagyon kíméletes, intelligensen és nem bántón kritikus. Na, jó, egy esetben, azért nem így: idézi Konczot, aki, amikor az előadói képességeiről  kérdezték, a lemezeihez irányította a kérdezőt. Szörényi ezt elmesélve ezen a ponton felnevet. És ezzel többet mondott, mintha hosszan érvelt volna. 

(W_Memi figyelj!) 

(W_Memi most már nem kell figyelned,
csak szórakozz az olvasással! :–) ) 

Beütöttem a gugliba MAC HYMAN nevét. Hát túl sok mindent nem találtam róla. Írta ezt, meg valami keveset. Amerikai volt. Ebből a regényből filmet is csináltak '58-ban, aminek ő volt az egyik forgatókönyvírója a kettőből. Ezen kívül csupán még egy könyve és néhány novellája jelent meg, majd harminckilenc évesen szívrohamban elhunyt szegény. 

 *

A könyv eredeti címe NO TIME FOR SERGANTS. Vagyis: Nincs idő az őrmesterekre. Így, többes számban. Ez sem az igazi. Ahogyan a magyar sem. Az ugyanis azt sugallja, az őrmester legalább annyira főszereplő a könyvnek mint ÉN, azaz az elbeszélő főszereplő. Tudod, mint Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda vagy Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Az eredeti angol cím meg azt, hogy a főszereplő kakál az őrmesterekre. Pedig éppen nem erről szól a könyv. 

A megjelenésének az idejében a No Time for Sergeants HATALMAS SIKER VOLT 1954–ben jelent meg, egy évvel később televíziós adaptáció született belőle, majd színpadra került, de nem ám akárhol, hanem a Broadway–n! 1958 mozifilm készült belőle (itt a trailerén kívül néhány jelenet is megtekinthető belőle).. Egy évvel az eredeti szerző halála után, 1964–ben harmincnégy részes tévésorozatot írtak belőle. Szóval volt választék bőségesen. 

Miért volt nagy siker az alapötlet? Mert nagyon és nagyon sajátosan tréfás. 

*

A kolofonban azt olvasom, hogy a magyar fordítás alapjául szolgáló mű a következő: 

Sajátos.

Azon gondolkodtam, vajon miért adták ki az akkori Szovjetunióban ezt a könyvet?

• Megmutatni, micsoda lazaság van a korhadó kapitalizmus hadseregében?
• Vagy éppen egyfajta lázadás volt, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, lám, még a hadsereg is milyen lazán működhet, aztán mégis, az amcsik világháborút nyertek?
• Vagy egyfajta szelep volt, lám az SZKP központjában is micsoda demokrácia van, hogy a legnagyobb ellenfél, az USA hadseregéről is jelenhet meg szórakoztató könyv! 

Ki tudja ma már.

Ahogyan azt sem, kicsoda volt Horváth László (elvtárs), a ki a szöveghűséget ellenőrizte. S hogy mit is jelentett akkoriban a szöveghűség ellenőrzés. Netán azt, hogy mindazok a változtatások, amelyek az orosz ferdítésben benne voltak, nehogy az eredeti angol szöveg alapján javítva legyenek a magyar kiadásban? A fene a rosszindulatomba! 

*

WILL STOCKDALE valahol Georgia–alsón él egy tanyán az édesapjával. Az anyja belehalt a szülésébe. Egy nap dzsip érkezik a házukhoz, egy agresszív férfi száll ki belőle, aki Willt keresi. De mert agresszív, hát Will édesapja is hasonlóan válaszol, csak rátesz még egy lapáttal: csőre tölti az ósdi puskáját, amivel rettentő pontosan képes célozni. 

Will rettentő rugalmas, nem éppen briliáns elméjű fiatalember. Ahogy ma mondani kell: nem ő a legélesebb kés a fiókban. De tiszta szívű, becsületes, nyílt ember. Türelmes, jó szándékú és erős mint a bivaly. Ami a szívén az a száján. Mindenkinek jót akar. Önmagának is. Nem szereti a felesleges köröket, és nem ért a hivatalos viselkedéshez. 

Will Stockdale–től mindenki kiakad, de mindenki felettébb kedveli. Különösen igaz ez ORVILLE C. KING őrmesterre, aki, hm, a védőszárnyai alá veszi Will–t. Kettejük kapcsolata adja a regény igen sajátos zamatát, és minden ebből fakad.

Hogyan is mondjam? King őrmester katona. Az ember azt várná, hogy a nyíltan beszélő, mindenhez az ostobasággal egyenlő naivitással, mégis józan paraszti ésszel álló Will-re King habzó szájjal, őrjöngve fog reagálni. A nyájas olvasó az első párbeszédük alkalmával, várja, hogy King robbanni fog. 

A jelenet felettébb hasonlít Rejtő Tizennégy karátosában megírt jelenetre Vanek úr és Verdier őrmester között 

Verdier őrmester azzal az élvezetes lassú tempóssággal, amellyel egy ínyenc túl aprólékos előkészületekkel halogatja az eléje tálalt étel elfogyasztását, vagy kettőt sodort a bajuszán, és így szólt: 
– Nna... Lépjen csak elő, maga ott... 
Vanek urat kissé megfélemlítette a környezet, és egy nap alatt tudatára ébredt annak, hogy itt baj van. Tehát kilépett szerényen, nyájasan.
– Mondja meg nekem – kérdezte nyugodtan az őrmester – hogy ki vagyok én? 
Vanek úr megerőltette a memóriáját, és erre visszacsengett a fülébe az altiszt neve, tehát boldogan kivágta: 
– Ön a szeretve tisztelt Kabóca nevű altiszt!...
És úgy nézett körül mosolyogva, mint aki némi elismerést remél.
– Barom! – felelte sápadtan Verdier.

[...]

– Miért haragszik rám az őrmester? – kérdezte később Vanek úr. 
– A kabóca miatt. A kabóca egy szöcskefajtájú állat, az őrmester viszont az Oroszlán.
– Mit tudom ezt én? Az ember csak azt látja, hogy valami nagykutya...

[...]

Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz. 
– Közlegény! – szólt ismét a titkárhoz. – Most mondja meg, hogy ki vagyok én?
– Izé... Oroszlán!
– Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?
– Ön az állatok királya!
– Barom! Az állatok királya maga! Érti?!
– Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.

Hyman azonban kicsit megfürdeti a BIZONYTALANSÁGBAN az olvasóit: kell egy kis idő, mire kiderül, miként is viszonyul igazából King őrmesterhez Willhez. Az első párbeszédjüknél vacilálunk, hogy csak ironizál a sergant a nyugodt kérdéseivel, de mindjárt robban, vagy komolyan beszél. Természetesen az elsőre gondolunk. Olyan zsigeri ellenségességet várunk mint ami a Most és mindörökké–ben a bokszoló Prewitt közlegény és az őt bokszolásra kényszeríteni akaró Holmes kapitány között feszült. 

*

Will Stockdale viszonya a valósághoz meghatározza a regény hangulatát. Vagyis hát inkább az adja a sava–borsát. Mert Will valóságértelmezése nagyon nem mindennapi. 

*

Az Őrmester mindazonáltal NEM HÁBORÚS regény. Csak katonákról szól. Vagyis inkább a katonaságról. Mert az ember mindig viszonyítási pontokat keres, szeret hasonlítgatni, mert a hasonlat tárgya kapaszkodót nyújt, az első ami eszembe jutott róla A 22-es csapdája. Annak is az első fele. (Nekem az már mindörökre két regény marad, az első feléért rajongok, a második felét untam.) Csak amíg Hellernél a körülmények és az összefüggések szürreálisak, addig Hyman esetében a főszereplőjének a világlátása az. 

A leggroteszkebb az a dologban, hogy Will kifacsart világnézete, gondolkodása tulajdonképpen egészséges, kedves, követendő. Ami viszont azért olyan, amilyen, mert Will nem nagyon okos. Egyszerű az ember. Buta, na! 

Ebből viszont az következik, hogy ami okos dolog, az meg nem életszerű. Sőt adott esetben okosan életellenes. Tehát hogy a kedvesség sem életszerű. (Mondjuk tény, egyre ritkább is a mindennapokban...)

Nem véletlenül van ott az alcímben Jaroslav Hašek örökbecsű, ámde befejezetlen, csuda kedves humorú Švejk-je: kiköpött Will. Illetve Will kiköpött Švejk. Legalábbis a hozzállásuk az élethez ugyanaz. Meg az értelmi színvonaluk is.

Na, mégis elmondom! Tépelődtem, hogy akarjam-e megmondani a frankót. Mert évek óta nem akarom. Csak néha kívánkozik ki belőlem. Mondom is, hogy most micsoda.

Švejk és Will boldog emberek. Nem, nem a sokszor tévesen idézett és értelmezett bibliai szöveg miatt, hogy boldogok a hülyék...

Egyikük sem hülye. Csak nagyon másképpen gondolkodnak. Meg naivak. Jóindulatúak. Hyman minden kétséget kizáróan nagyon sokat merített Hašektől. Will az amerikai Švejk. Nem baj az, jól csinálta, sikerült az akció, és még sikeres is lett! Mi meg remekül szórakozunk ebben az esetben is.  

*

Will személye, léte, gondolkodása fricska. Még az utókornak is. Mert mit tudhatott Hyman az egek, majd hetven évvel későbbi állapotokról. Például a pedagógiai elvek túlfacsarodásáról. Van egy jelenet a könyvben, amikor nem tudtam a mai állapotokra, a gyermekjogok szülők ellen fordulására gondolni. Will–t behívja beszélgetni az irodájába egy őrnagy. Mert Will naiv, egyszerű, nem jön rá, hogy egy pszichomókussal beszélget. 

Az őrnagy mondott még valamit, aztán el– hallgatott. Jó darabig farkasszemet néztünk, se nem szóltunk, se nem mocorogtunk. Később újból mondani akart valamit az őrnagy, de úgy látszik, meggondolta, és tovább kutakodtunk egymás szemében. Egyszer csak látom ám, elkezd rángatózni a szempillája, de pillantani nem pillantott. Hanem én már tudtam: előbb–utóbb most már rájön a pislogás. Úgy is lett. Nemcsak hogy elkezdett pislogni, az egész képe rángatózott. El kellett fordulnia, és krákogott, köszörülte a torkát, meg minden. Aztán már rám se nézett többet. Összeigazította a papírjait, hátradűlt a székben, és jó erősen végigdörzsölte a képét. Én folytatni akartam még a szembenézéspróbát, ő azonban rögvest elkapta a szemét. Hirtelen mintha föleszmélt volna, elkezdett nyaggatni mindenféle buta kérdéssel. Tudakolta, hogy mit csináltam én gyermekkoromban, hogyan éltünk, milyen volt a sorom, meg hasonlókat. Aztán egyszerre nekem szegezi:
– Miért gyűlölöd az anyádat? – Ezt a kérdést csak úgy előrántotta, mert egyáltalán nem tartozott az eddigi beszélgetésünkhöz.
– Micsoda? Hogy?

– Mert biztos sokszor elvert annak idején, megpofozott, mi? 

– Nem emlékszem rá mondom neki.

– De volt idő, mikor próbáltál rá visszaemlékezni? rá? Nem én.

– Hogyhogy? Egyáltalán nem is gondoltál

– Én sohasem. De ha óhajtja, megpróbálhatom. Csak nem tudom, mi sül ki belőle, mert az anyám rögtön, még abban az órában meghalt, amikor születtem.

A feleletem valószínűleg nem volt ínyére az őrnagynak, mert rám pillantott mérgesen, és megkérdezte: – Miért nem mondtad mindjárt az elején?
Turkált a papírjai között, felírogatott valamit.
– Remélem, azért csak rendbe gyönnek a dolgok – mondtam neki. Úgy éreztem, az őrnagy azért kérdezősködött, hogy valamiképp majd szóba hozza a saját édesmamáját, hát el is határoztam rögtön: segítek ráterelni a beszélgetést.
– Hát maga gyűlölte–e a mamáját? – kérdem tőle.
– Nem, dehogy! N
– Naa, egy kicsit azért... Gondolom. Mert ha, ugye, kikapott tőle, meg ilyesmi...
– Hallod–e fiú, tudod te, mit beszélsz? – vágott szavamba az őrnagy. Láttam, rosszra fordult a dolog, igyekeztem helyrezökkenteni. Mondom neki: nem akar–tam én őt megsérteni, ments isten, csak hát azt hittem, jó szívvel emlékszik vissza a mamájára. Az őrnagyot ettől még jobban elöntötte a méreg. Áthajolt hozzám az asztal fölött, és úgy csikorgatta a foga között:
– Hát mondtam én neked valamit az anyámról? Csak a tiedről beszéltem, nem érted? Az én anyámról szó se volt.
– Well, igaza van, sir, a maga mamájáról nem volt szó, és folytathatnánk is a beszélgetést az enyémről, de hát nem sokra megyünk, mert ugye, szegény, isten nyugtassa, meghalt szülésbe... Hanem apámtól hallottam egyszer...
– Elég! Hagyjuk! – vágott közbe az őrnagy. 
– Elmondom én magának sorjában, miket beszélt az apám. Az volt a szokása neki...
– Nem, ne folytasd! – azt mondja. – Majd más alkalommal még elővesszük. Nézzük inkább, mi volt apáddal? Ő, ugyebár, meg szokott verni?
– Persze.
– Erősen megvert?
– Gondolhatja. Emlékszem, egyszer is a disznókarámból húzott elő, oszt' a kerítésből kirántott egy karót, és ó, te boldog isten, soha életemben úgy meg nem pakoltak. Isten bizony, senki úgy nem tudott ütni, ahogy az én apám. Emlékszem, egyszer is...
Fölcsillant erre az őrnagy szeme, egészen közel hajolt hozzám, és kérdi:
– Tehát akkor gyűlölöd is apádat, nemdebár?
Kicsit összezavarodtam, nem is tudtam, hirtelenében mit szóljak. Megbántani nem akartam az őrnagyot, hát csak úgy szőrmentében mondtam el, mit érzek:

– Nézze, sir, én tisztelem az apámat. Meg érzésem szerint anyámat se gyűlöltem. Ha evvel foglalkozni óhajt, nem bánom, írja föl a papírjaira, hogy én mindig is tiszteltem a szüleimet. A nagyszüleimet ugyancsak. Általában szeretem az egész rokonságot, kivétel csak az egyik nagybátyám, aki azért nem tetszik nekem sehogy, mivel folyvást hergeli meg kínozza az öszvérünket. Azt hiszem, kicsit gyöngén áll ész dolgában, de különben nem rossz ember ő sem. Ha kínozza is az öszvért, gyűlölni azért nem gyűlölöm.
– Jó, jó, elég! – állított meg ismét az őrnagy.

(121–124)

Vagyis van aktualitás is, dögivel, akkor is, ha nem is keresem. De a fenti idézetből lejön Will történetének a humora is. Ami miatt folyamatosan vigyorogva olvastam ezt a könyvet. 

*

A sztori egyébként nem nagy durranás. Ráadásul olyan kis befejezetlen is az egész: egyszer csak a legvégén vagyunk. Hyman azért is tudta ezt megtenni, mert Will történetének nincsen gerince, Will személye tartja össze az eseményeket, amik nem egymásból fakadó láncszemek, hanem epizódok, jelenetek laza sora. Ahogyan az ember a katonatörténeteit meséli. Mármint aki volt katona. Vagyis a hozzám hasonló nagypapakorúak.

Nem tudom, Hyman volt-e katona. Azt sejtem, hogy az általa leírt és az általam úgy harminc évvel később, egy egészen más politikai rendszerben, az intézményesÍtett paranoiában megélt sorkatonáság egészen más tészta. Akkor is, ha az én színhelyem a legvidámabb barakk laktanyája volt. Ráadásul egy budapesti építő alakulat. (Ez azt jelentette, hogy ide soroltak semmiféle igazából katonai tevékenységet nem folytattak: reggel keltek a srácok, teherautóra ültek és kimentek valami budapesti helyszínre dolgozgatni nyolc órát. Akkor épült például a MÁV kórház, na, oda jártak.) Én meg tiszti pincér voltam. Éles fegyver másfél év alatt nem volt a kezemben. Akartak beletenni, de mondtam a megfelelő őrnagynak, hogy vinni akarnak lőni, nem lesz, aki kávét adjon neki: az őrnagy azonnal intézkedett, szerencsémre nagy kávés volt. Na, el is kezdtem sztorizgatni, látod?) 

Will tisztjei rendre meggyőzhető, csuda jó fejek. Egy nagy ruha után a bevonult srácok sem cseszegtik egymást. Tulajdonképpen a katonaságnál mindenki cimbi indenkivel, mindössze a fránya szabályok tesznek csak néha-néha keresztbe. Még a repülőgép is felszállhat mattrészeg személyzettel. (Igaz, ugyanúgy le is zuhanhat földközelben.)

Még az Angyalbőrben olajbogyós Karádi őrmestere sincsen itt, aki kérlelhetetlenül szigorú, mégis alapjaiban vérnevetséges. Mondtam, a címbeli őrmester, King végső soron haverja Willnek. 

Vagyis Hyman katonasztorija semmi mást nem szolgál, csak a szórakozást. Oké, ha már azt mondtam az előbb, akkor: némi tanulságokkal. És ezt a célt eléri, majd remekül teljesíti. 

Van olyan, hogy többre nincs is szükség. Én most éppen így voltam vele. Bingó! 

*

Ja, igen, a rajzok. Amiket Görög Júlia alkotott. A rajzaival úgy voltam eddig, miképpen Jézus Krisztus a Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezetnek mondja: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév.” (Jel 3:15–16) Vagyis semmi bajom nem volt a munkáival, de igazából meg sem érintettek. Közönyösen elmentünk egymás mellett. 

Most azonban az van, hogy az illusztrációi tökéletesen illettek a könyvbe. Ezeknél jobbat, ebbe a történetbe talán csak Kassovitz Félix tudott volna rajzolni. Bár kehet, hogy az ő rajzai meg túlságosan játékosak lettek volna... Szóval nagyon jól állt össze ez a kötet. 

Na, van még néhány rajz, idebököm, aztán megyek vacsorázni, Szerelmetesfeleségtársam már sürget. 

 9,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 október 23. Hajnali kettőkor ébredtem. Próbálkoztam valamelyest, de hamar feladtam. Igaz, volt lehetőségem napközben, ebéd után sziesztázni. Túl sok mindent nem csináltam egyébként. Szervezkedtem a karácsonyi családi fotózásra, amit Szerelmetesfeleségtársam talált ki, írtam, olvastam, talán sikeresen megszüntettem a vécé permanens csöpögését a kifolyó csatorna részén*, elkészítettem az ebéd felét (sült csirkemáj, tejben párolva, zsíron sütve, almával, ananásszal; a hagymás sült krumpli és a pár. káp. már készen volt). S közben megittam két hét százalékos sört, így mire SzFT megjött az úszásából, kicsit törtem a magyart. 

* Mégsem, csak azt hittem... Foghatok neki megint. Grrrrr!

És máris 19:30 van, eltelt a hosszú hétvégés szabadságból egy nap. 

Ja, és egy molytárssal való beszélgetés hatására, Popoff AC/DC-könyve alatt cseréltünk eszmét, egész nap Toto-t hallgattam. Közelebb került, mint ahol eddig volt, de olyan marha mélyen nem érintett meg még most sem. De van még néhány lemez hátra. :-) 

Többször leírtam már itt-ott, már gyerekkoromban sem szerettem azokat a regényeket, ahol gyerekek nyomoztak felnőttek ténylegesen elkövetett bűntettei után. Ilyen volt az egyébként nagyon kedvelt Csukás-könyv, a Vakáció a halott utcában, vagy az egyébként szintén a kedvenc írók között tartott Berkes Péter regénye, Az öreg bánya titka. 

Egy kivétel azonban akadt. Nem csupán azért lett kivétel, mert a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg, hanem nem is tudom miért. Már csak azért sem tudom, mert hosszú évek múlva, újra olvasva már egyáltalán nem voltam lelkes tőle. A kis detektívek című opuszról beszélek. S ha már Delfin Könyvek, akkor akadt ott még egy fehér hollós, gyerek-nyomoz-kivétel, Astrid Lindgren-től, Az ifjú mesterdetektív. Na, abból az égadta világon semmi másra nem emlékszem, csak az első mondataira, meg a hangulatára. De tervben van az újraolvasása.

De ez a két kivétel erősíti a szabályt: a felnőttek bűnügyeinek a nyomozása gyerekek részéről nem kompatibilis egymással. Legalábbis nekem nem. 

Erre itt van egy újabb, magyar, ha akarom krimi, amiben kamasz fiúk járnak egy titokzatos eset végére. A fülszöveg elmond sok mindent. 

Nemere Karcsiban, a neves pécsi sebészorvos kamasz fiában egy régi fénykép láttán szörnyű balsejtelem támad: eddig feddhetetlennek ismert szülei eltüntették, talán meggyilkolták ikertestvérét. [...] Agatha Christie-n nevelkedett barátjával, Skultéti Gabival elhatározzák, hogy kiderítik az igazságot, a végsőkig folytatják a nyomozást.

S a regénnyel kapcsolatban eddig említett két dologgal (az egész könyv a két srác párbeszédje + alapszituáció a fülszövegről) tulajdonképpen majdnem mindent elmondtam. Amit meg nem az poéngyilkosság lenne. Izé... krimi esetében nem poén van, hanem..., hanem... Megnéztem, van-e magyar megfelelője a spoiler szónak. Van: áramlásrontó féklap. Azt hiszem, ez a fordítás egy történet kapcsán nem illeszkedik igazán a szövegösszefüggésbe. 

No, azért elpöttyentenék egy-két dolgot. Már csak azért is, mert egy bizonyos ponton nagyon mélyen érintett Székely Júlia történet. Kezdem ezzel az érintettséggel. 

  *  

A fülszövegben említett régi fénykép kétségtelen bizonyíték arra, hogy Karcsinak úgy három éves koráig volt egy testvére. Aki azóta nincsen. Nyomtalanul, teljesen és véglegesen eltűnt a valóságból. 

Ám ha kétségtelen is a bizonyíték, hogy egykor létezett ez a testvér, az a helyzet, hogy Karcsi ebből az ég adta világon semmire sem emlékszik.

Az egy dolog, hogy soha, senki nem beszélt neki az egykor volt, de köddé lett tesóról, a nagyobb gond, hogy neki magának egy hangyapénisznyi emléke sincsen erről a másik kispasasról. Aki ráadásul az ikre volt. S bár szemmel látható, hogy egypetéjűek voltak, Karcsi tengerkék szemét roppant nehéz lett volna Áron (mert így hívták a Karcsi számára addig nem is létező tesót) mélyfekete szemével összekeverni. Legalább az nem kétséges, hogy melyikük lett semmivé, és hogy Karcsi kétségtelenül azonos önmagával, és nem a saját ikre. 

Karcsit hihetetlenül zavarja, hogy semmire, de semmire sem emlékszik, ami a tesójával kapcsolatos. 

Semmi, de semmi emléke nincsen Karcsinak a testvéréről. Rettentően feldühíti, hogy egészségügyis szülei, az apja neves, keresett sebész, az anyja ápolónő, eltitkolták előle a múltat, hogy volt amikor volt testvére. Gyanakodni kezd. A gyanúját megosztja a legjobb barátjával, a krimirajongó Skultéti Gabival.

Nyomozni kezdenek Karcsi múltja után. Nincsen kétségük, hogy a tesót hároméves korában valaki megölte. 

Innentől akár húzhatnám is a számat. De nem húzom. 

Azért nem, mert a nyomozásuk nem az a szokványos, majd jól lebuktatjuk a felnőtteket nyomozás. Karcsi személyes érintettsége egészen más összefüggésekbe helyezi ezt a nyomozást. Ahogyan az is, hogy Skultéti a legjobb barátja, és csak Karcsi (no, meg a krimik) iránt érzett szeretete motiválja. Nem pedig a bűnös mindenáron lebuktatása. Karcsivel ellentétben teljesen jó véleménnyel van a doktor úrról, és az ápolónőről 

  *  

Mennyire lehet egy ilyen szubjektív krimit párbeszédekben jól elmesélni? Az ötödik parancsolat a bizonyíték, hogy tökéletesen lehetséges ezt megtenni. 

Jó, be kell látnom, hogy Székely Júlia néha csal. De olyan ügyesen teszi, hogy kis jóindulattal észre sem vesszük. mert nem igaz, ha azt mondom, nincsenek leíró részek a regényben. Vannak. Mindet valamelyik fiú, Karcsi vagy Skultéti meséli a másiknak. Vagyis voltaképpen párbeszélgetnek akkor is, amikor leírást olvasunk. De mondom, én is csak menet közben tudatosítottam, hogy át vagyok vágva, hogy így, ilyen részletességgel, ilyen szempontok szerint ember nincs, aki így beszél. Pláne nem egy privát beszélgetés közben. Még előadást tartva csak-csak, de négyszemközt teljesen kizárt. 

Mondom harmadszor is: a szöveg vezetése azonban annyira ügyes, hogy ezt tudatosítani kell. Illetve kell a csudát: csak tudatosulhat. Ha muszáj. De akkor is legyintünk rá. 

Ettől eltekintve tényleg egy merő párbeszéd a regény. 

  *  

Azt kérdezed, mennyire krimi a történet? Az attól függ hogyan olvasod. Valóban van benne áldozat, van, aki áldozattá tette, van, aki nyomoz utánuk. Nincsen benne rendőr, nincsen hivatalos magánnyomozó, nincsen ügyvéd, belga úriember és idős, logikus hölgy, se három, csinos, távolról irányított fiatal nő. 

De van benne egy kis történelem, benne némi szoclista propagandával, de kritikával is (van, akit a nyilasok üldöznek, van aki a komcsik áldozata), van generációs különbség, van kamasz- és felnőtt szerelem, van némi korlelet a legvidámabb barakkról. De soha nem merülünk ezekben mélyre, egyik sem válik titkolt mélyréteggé. Mindvégig fókusz marad a fókusz: mi történt az ötvenes évek elején az Áron nevű, három éves kisfiúval, miként lett hová? 

Ja, és vannak a történetben gyanúsítottak is. Igen, több is. Sőt, van csavar is, hogy jól meglepődjön az olvasó a végére. A magam részéről hálás krimiközönség vagyok: a legritkább esetben logikázom ki a gyilkos személyét. Ebben az esetben mégis sikerült, de ez semmit sem rontott az összhatáson és a tanulságon. 

  *  

Nem értem, a komolyabb hangvitelű kamaszkönyvekben miért volt kötelező az elmúlt rendszerben a főhősöknek nyávogni. Mert Karcsi megtudja, hogy volt egy ikre, és tökre kiborul, dühös lesz, elefánt a porcelánboltban. 

Gondolkodtam, én mit tettem volna, ha tizenöt éves korom körül ilyen helyzetbe kerültem volna, ha kiderül, hogy volt egy tesóm, akit elhallgattak előlem. Nem tudhatom pontosan, hiszen változom én is. De azért én vagyok az az ember, akit legjobban ismerni vélek. 

Csudálkoztam volna. Meg érdeklődöm, kérdezek. Eszembe sem jutott volna vádolni Anyut és Aput. Meg kérdeztem volna Nagyit is, Anyu anyuját. Eszembe sem jutott volna, hogy azért nem tudok semmit a tesóról, mert ők meggyilkolták.

Soha nem értettem, miért szükségesek ezek a kamaszhisztik. Amikor valamelyik szülő új párt talál, és utálkozni azonnal a gondolatra is, hogy márpedig anyut/aput senki sem pótolhatja, szentségtörés még a gondolat is, hogy bárki a helyébre lépjen. Ez is egy visszatérő hisztialap. Tudod, én vagyok az, akinek három anyja volt.

Ezt mondjuk leírtam már néhányszor. Soha nem indítottam a gyűlölködéssel. Apu huszonnyolc volt, amikor Anyu meghalt. Még amikor egészségügyi szexbe fogott a kétszobás lakás másik szobájában, panelkecó, naná, hogy hallottam, akkor sem zavart egyáltalán. Oké, ufó vagyok, mert 1.) nyolcévesen tudtam, hogy mi történik odaát 2.) Apu idegen nővel szeretkezett, és egy csöpp ellenvetésem sem volt, teljesen megértettem, fiatal férfi, szükséges van rá. 

Nyitott voltam, amikor aztán egy másik nővel összejött és elvette feleségül. Meg akkor is, amikor lett egy harmadik felesége is. Na, az tragédia volt, abból valóban gyűlölködés lett, a nő jól ki is forgatott minden örökségemből, de esküszöm, nem úgy indultam neki, hogy akkor én ezt utálni fogom! 

– Morzsám, ha te egyszer engem megcsalsz, az nem azért lesz, mert haragszol rám, vagy mert nem bírsz a véreddel, hanem azért, mert megsajnálod a nőt, aki meg akarja veled dugatni magát, és nem akarod majd megsérteni – mondta egy alkalommal Szerelmetesfeleségtársam. 
– Milyen udvarias vagy! Megéri? Ha egyszer nekem lesz jogsim, én biztosan nagyon szemét leszek minden velem közlekedővel – mondta ma mellettem ülve a vadonatúj, csinos, húsz éves kollegina, ahogy a Haller utcai kardiológiáról hazafelé tartottunk a Transittal. 

És akkor döntsem el, hogy valóban türelmes, udvarias vagyok vagy csupán egyszerűen bamba birka! 

Nekem Karcsi hisztije tehát túlzás volt, csak csóváltam miatta a fejemet. De ahogy Nagyi mondogatta: „Nincs két egyforma ember. Hiszen még a két ujjam sem egyforma!” Ha Karcsinak úgy jobb, ugyan miért ne hisztizhetne? Egyébként nem jobb neki. Csak szólok. Mondjuk senkinek sem jobb a hiszti mint a higgadtság. 

– Nem lehet, hogy elfojtasz, Zoli, és az jött ki így? – kérdezte kedvenc főnökasszonyom az infarktusom után. 
– Hm... Szerintem nem. Ha nagyon tele van a bugyor, tök simán kiadom magamból. Csak elég nyugis manus vagyok, sok kell, hogy borítsam a bilit. De akkor csuklás nélkül borítom. Tudod, váltam is már, és én vittem végig.

  *  

Hogy mi a tanulság? Mármint Az ötödik parancsolat-é. Több is van. Felsorolva nem közhelymentes a lista, de a regényt olvasva istenbizony elgondolkodtam. 

A tanulságok a következők: 

• A szülők is emberek, bár erről mindnyájan hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Szülővé válva önmagunkat simán embernek tekintjük. Ha azzal szembesülünk, hogy a saját szüleink is emberek, tévednek, hibáznak, vannak jellemhibáik, rossz érzelmeik, az megbocsáthatatlan. Ugyanezeket önmagunknak minden korszakunkban simán elnézzük. Nekünk nem kötelező tökéletesnek lennünk, de ők legyenek azok! Mindenképpen, minden körülmények között!
• A szülők nem ördögök, bár hajlamosak vagyunk minden bajunkért őket okolni. (Csernus erre mondja, hogy tizennnyolc éves korunk után azért ne mutogassunk már, hanem változtassunk!)
• A látszat nem feltétlenül a valóság leképződése. Sőt! 
• Bennünk van a titokzatos, valós képesség, hogy tökéletesen elfelejtsünk dolgokat (vö.: én az anyukámat).
• Az igazság valahogy mindig előkerül (kivéve, amikor nem, mert volt azért például egy Kennedy-gyilkosság is).

De egyébként tökéletesen megáll a lábán ez a történet tanulság(ok) nélkül is. 

  *  

A regényt Hegedűs István illusztrálta. Aktív alkotó volt (1932–2007), a moly.hu szerint 181 könyvet illusztrált, többek között P. G. Wodehouse muris remekeit, meg jó néhány Delfin Könyvet is. 

Szeretem Hegedűs István illusztrációit. Nem önmagukban humorosak, de valahogy minden vonala laza, könnyed, kifejező, játékos. Úgy általában. Miközben véresen realista. Viszont amikor kizárólag véresen realista akar lenni, akkor titokzatos módon az invencióját veszíti. Az ötödik parancsolat-ban nagyon komolyan veszi a dokumentarista szerepét. Viszont félreérthetetlenül kiütközik, hogy igazi mondanivalója nincsen. Ennek a kötetnek a megalkotásában nem a zseniális művész, hanem a fantasztikus mesterember vett részt. 

Ezeket a rajzait nem szerettem. Olyanok mint egy kávé és egy telefonálás között felskiccelt, hányaveti ötletek. „Legyen a koncepció az, hogy mintegy dokumentarista sorozatban bemutatjuk a szereplőket? Mondjuk valahogy így? Azt mondod, jó lesz? Oké, akkor nesze itt vannak, a célnak tutira megfelelnek. Rendben, megyek is. Nem, nem akarok már foglalkozni vele, jó lesz az így! Szia!!” 

S mert hogy a rajzok annyira nem jellemzők a történetre, a szerkesztő jó dokumentaristaként, meglehetősen szokatlan módszert választott az olvasók megsegítésére: mindegyik rajz mellé odaírta, kit ábrázol. 

  *  

Amikor megkértem az MI-t (a Geminit, mert a ChatGPT-t elküldtem a programozója büdös édesanyjába), ki volt Székely Júlia, ezt felelte: 

Székely Júlia (1906–1986) magyar író, zongoraművész és tanár volt. Főleg zenei tárgyú életrajzi regényeiről ismert, amelyekben a nagy zeneszerzők, mint Liszt Ferenc, Bartók Béla, Chopin, Schubert, Wagner és Debussy életét dolgozta fel.

Fontosabb adatok és tevékenységek:

• Született: 1906. május 8., Budapest

• Elhunyt: 1986. március 19., Budapest

• Képzettsége: Zongoratanári diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol Bartók Béla növendéke volt (1934), emellett rendezői tanulmányokat is folytatott a Színművészeti Akadémián.

• Pályája:

  • Kezdetben zongoraművészként dolgozott.

  • 1952 és 1968 között a pécsi Tanárképző Főiskolán volt énektanárképzéssel foglalkozó tanár, docens.

  • Jelentős irodalmi tevékenységet folytatott. Első nagy sikere a A repülő egér című regény (1939).

  • Zenész-életrajzai tették országosan ismertté, melyek közül több idegen nyelven is megjelent. Néhány ismertebb címe:

    • Vándorévek (regény Liszt Ferenc életéről)

    • Elindultam szép hazámból (regény Bartók Béla életéről)

    • Chopin Párizsban

    • Schubertiada

    • A magányosság iskolája (önéletrajzi ihletésű regény) 

    • Írt ezen kívül hangjátékokat, valamint televíziós játékokat is. 

    • Visszaemlékezés Bartókra: Bartók tanár úr című visszaemlékezése fontos forrás Bartók Béla tanítási módszeréről és személyiségéről.

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a közepe és a háromnegyede között. Tegnap nem voltam jól. Igaz, rosszul sem. Kába volt a fejem, de annyira nem, hogy bármilyen gyógyszerre gondoljak, renyhe a gyomrom, de annyira nem, hogy hányak vagy fossak gyenge voltam, de annyira nem, hogy össze akarjak esni. Viszont nagyon hosszú volt/lett a nap. És az unokákhoz megint nem jutottam fel. 

Most szombat hajnal van, háromnegyed hat. Négykor ébredtem. Elmondani nem tudom, mennyire szeretem ezeket a reggeleket: meleg takaró, muzsika a fülemben (most éppen Led Zeppelin, mert a héten vettem egy Martin Popoff-könyvet róluk, az Álomgyár általa megfizethetővé árazva), kávé, írás, képszerkesztés, olvasás, villanyfény, zavartalanság. Tényleg simán órákig tudom űzni ezt az ipart.

Feleki meséi tényleg mesék. De komolyan! Egyszer voltak, hol nem voltak. Kifordítom, befordítom, mégis mese a mese. (Amikor egy messzi-messzi galaxisban a Budapest Bankban dolgoztam, LLaci kollégám írta át ezer darab ötezrest a kezében tartva: „Kifordítom, befordítom, mégis bund* a bund...”) S ha mese akkor tanulságot hordoz. Naná! Szimbolikus, metaforikus, tanulságos, jellemformáló. Bölcs. Meg ilyesmik... De elsősorban felettébb szórakoztató. Néha mesésen realista.

* Ezer darab, százasával elkülönített, majd összekötegelt bankjegy.

  NÉPMESÉK, MŰMESÉK, SZUBJEKTIVIZMUS  

Többször mondtam, írtam, szégyen vagy sem, de a népmeséket soha nem szerettem igazából. A Magyar népmesék rajzfilmsorozatot még csak-csak, de már gyerekként is inkább az Első és a Második meséskönyvemet olvastam. 

Érvelhetnék, miért inkább a műmesék, de nem akarnék senkit sem magamra haragítani. S az érveim végtelenül szubjektívek, így semmi általános igazság magvuk sincsen. Így tulajdonképpen érdektelenek.

Az azonban tény, hogy nem volt olyan mesekönyv, amit az elejétől a végéig elolvastam volna. Úgy vagyok a népmesékkel mint a népzenével: tisztelem, becsülöm, fejet hajtok előtte, de szívből szeretni nem tudom, nem fog meg, nem ragad altesten, nem válok eggyé vele, nem személyiségformál.

Ha már népzene: az egyetlen, általam lukasra hallgatott népzenei lemez a Muzsikás Nem arról hajnallik című balelitje volt. (Ma már vInylnek hívják.) Basszusgitáron közreműködött Szörényi Szabolcs, a zenei rendező valami Szörényi Levente volt. Ezzel mindent elmondtam. Próbálkoztam még a rock és a népzene fúziójával kísérletező muzsikákkal (Kormorán, Profán, Gépfolklór, stb.) de valahogy nem lett belőle szerelem. 

Értem és elfogadom az érveket a népmesék mellett, a műmesék ellen. Ahogy elfogadom, hogy Krasznahorkai vagy Esterházy jó író. De semmi sem rezdül bennem egyik iránt sem. Becsülettel próbálkoztam pedig, de nagyon hamar feladtam. A népmeséket és a fenti két író olvasását is. 

  FELEKI  LÁSZLÓ  AKTUÁLISAN  KEGYETLEN  TANMESÉI  

Mindebből is egyértelmű: Feleki meséi valójában inkább humoreszkek, szatírák mint mesék. Vagyis a tudatalattiban, a pszichikum mélyrétegeiben semmi dolguk nincsen. Ahol a tanítás szerint a népmesék hatnak.

Na, ennek a mechanizmusát voltam képtelen átlátni, ezáltal belátni is. Mármint a műmesékkel szembe állítva. 

Azonban ha egymás mellé tettem a padlizsánt és a görög dinnyét, a magyar népmese rajzfilmjeit és az La Fontaine meséit feldolgozó, magyar-francia rajzfilmsorozatot, hát csuklás nélkül az utóbbira mutatok, sokkal jobban szórakoztatott.

(Hogy tudd, miről is van szó, ez volt az egyik kedvencem:)

S hogy volt ennek az epizódnak (is) hosszú távú hatása, az bizony kétségtelen: nem tojtam soha mások véleményére, de mások nem is határozták meg alapjaiban a döntéseimet. Vagyis La Fontaine-t felhasználva a sorozat eme epizódja életre szóló üzenetet adott.

La Fontaine pedig, ugyebár, Ezópusztól (Aesopus, és még ezer írásforma) tanult. La Fontaine-től pedig Feleki tanult. Remek tanítvány volt, mondhatom! 

A meséi kegyetlen mesék. A ragadozó állatok simán megölik, megeszik a zsákmányaikat, a házi macska vastagon sorritkítja az egereket, a kegyetlen király inkább kegyetlen marad, hiába fáj neki minden másnak okozott szenvedés (mint Lázár Ervin A tizenkét testvér című meséjében a tesóknak. A Szegény Dzsoni és Árnika című kötetben leled.) Feleki realistán bűbájos meséket írt. Ha akarom, rendszerkitikus meséket.

A címadó történetben a munkához mit sem értő sakált (érted, dögevő, büdös állat a sakál) bízzák meg a káposztatermelés vezetésével. A sakál azt sem tudja, mi a káposzta, azt hiszi, állatfajta. Megbízza a nyuszit, hogy írja meg ő a kezdő beszédét. Ami nagyon jól sikerült. Aztán rendre a nyuszi ír helyette mindent, a sakál karrierje felfelé ível. Ezért, és csak ezért, barátjának tekinti a nyuszit, aki meg van hatva ettől a barátságtól. Aztán lefelé ível a sakálnak, aki méltó módon meg is hálálja a nyuszi munkáját: végül megeszi őt. Testi-lelki, egy vérből való barátság lesz az övék. Vagy vérig menő. 

De a talán legjellemzőbb a sok jellemző között A király hatalma című íráska. A királynak elvész a hatalma. Nem elveszik tőle, hanem valahol elveszti. Hiába keresi neki égen-földön mindenki... Tudod mit? Olvasd el bátran, csináltam belőle egy nem hibátlan pdf-et. 

Olvasás közben néha olyan érzésem volt, hogy a mai aktuálpolitikára reagál az 1957-ben megjelent könyvében a szerzőnk. Ezt figyeld! 

Volt egyszer, hol nem volt, ott, ahol a fák nagyon nagyra nőnek, a nap nagyon forrón süt, és az eső nagyon nehezen áll el, élt egy kaméleon. Igen jól élt, ami nem is csoda, mert hosszú nyelvvel rendelkezett és játszi könnyedséggel tudta a színét változtatni. Nem egy festő megirigyelhette volna gyönyörű színeit. Egyszer maga a szivárvány is teljesen elsárgult az irigységtől, amikor meglátta a kaméleon színeit. Valóban szinte ki- fogyhatatlan volt a színekben az erdő legélelmesebb kis állata. Alkalmazkodni tudott a fák kérgéhez, az ég kékjéhez, a fű zöldjéhez, a fekete földhöz, a barna agyaghoz, a sárga homokhoz, a virág- hoz és a gazhoz, az éjszakához és a nappalhoz. Nem  volt rajta kívül még egy állat, aki úgy tudott volna alkalmazkodni, mint ő. Egész életében csak alkalmazkodott és alkalmazkodott. Mások harcoltak, győztek, vereséget szenvedtek, menekültek, üldöztek, éheztek, jóllaktak, ahogyan a sors forgandósága hozta magával. Ő azon- ban csak alkalmazkodott, s hosszú nyelve a legkívánatosabb falatokhoz segítette hozzá. Mások, akiknek rövid volt a nyelvük és szűkölködtek színekben, gyakran nyomorultul pusztultak el vagy szenvedtek súlyos nélkülözéseket.

(17–18.)

Ha érdekelne az egész mese, négy és fél oldalacska, képekkel, akkor hozzásegítelek a lehetőséghez, hátha kedvet kapsz a könyvhöz. Végül is ez lenne a cél. Mert megérdemli. Posztumusz. 

Nem mondom, hogy utánozhatatlan gyöngyszem Feleki László mesekönyve. Van benne olyan mese is, amit olvasva az volt az érzésem, hogy csak azért született meg, hogy ne legyen túlontúl karcsú az amúgy sem kövér kötet. (Ha akarsz példát, akkor talán a legjellemzőbben ilyen töltelék volt A százfejű ember, amit minden szempontból erőltetettnek érzek.) De azt mondom, hogy A sakál hálája guggolva a kedvenc könyveim közé sorolt. Indexelnie sem kellett: jött, olvastatta magát és győzött. 

  VANNAK ILLUSZTÁRCIÓK A KÖNYVBEN  

Bizony vannak! De még milyenek! Ahogy mondtam: Réber László alkotta őket. Be kell-e őt mutatnom bárkinek a három éves Lili és az egy éves Dani unokámon kívül? 

Rébernek több művészeti, kifejézésmódbeli korszaka volt. A legvégsőt ismerjük a legtöbben. Azokat a letisztult, nagyon kevés vonalas, roppant kifejező rajzokat, amikről leginkább Lázár Ervin és Janikovszky Éva meséi jutnak az eszünkbe. Meg talán Mándy Csutak-történetei, bár azok még részletesebbek voltak mint a későbbi alkotásai. Meg persze ezer más lehetőség is van, hiszen nagyon sok, nem csupán gyerek- és ifjúsági könyvhöz hívták grafikusnak, de talán ezek a leginkább ismertek. Mármint a Lázár- és a Mándy-kötetek.. 

Réber kezdetben nem így rajzolt. Sokkal részletesebben. A Sakál stílusa egy átmeneti állapot a kezdeti és a kiforrott, minimalista Réber-rajzok között. Én ezeket az átmenetieket legalább annyira szeretem mint a kiforrottakat. Hogy miért, úgy gondolom arra egyértelmű a válasz. Nem tudom eléggé méltatni őt. Talán elég az a tény is, hogy az ő közreműködése alapból szimpatikussá tesz bármilyen kiadványt. 

Végül a szerzők fizimiskája: 

9,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének közepe előtt huszonnégy órával. Kedd van. Ma elég hamar le tudtam lépni a dolgozdából. Untam ma nagyon a vezetgetést. Vannak ilyen napok. Persze ebből iparkodok semmit sem érzékeltetni a lakókkal és a kollégákkal. Vágytam haza, hogy leülhessek, írhassak, olvashassak. Aztán lett belőle mosás, varrás is. 

*

Az unokáim két hete nem tudnak kilábalni a köhögős náthából. Nekem három hétig tartott. S még mindig nem vagyok a totál végén... 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu oldalon jelent meg

. 

Érdekes, hogy vannak együttesek, lemezek, amikkel kapcsolatban pontosan emlékszem az első találkozásra. Az AC/DC-vel ugyanazon a napon találkoztam mint a Metallica-val. A nevükkel már korábban. A Metallica esetében a Master of Puppets volt az alany. Az AC/DC-nek pedig a Highway to Hell-ébe futottam bele. Az az este a zenei találkozások estéje volt: ott rejlett benne az Iron Maiden Killers-e is. 

Mindez Óbudán történt, konkrétan emlékszem, hogy a három lemezt egy látogatás végén nyomták a kezembe egy szűk előszobában. Még a fényekre is emlékszem. Csak arra nem, kinél voltam éppen látogatóban. 

Nem ismertem a kezembe nyomott muzsikákat, de az üzenet, amit a képek, rajzok közvetítettek szikrányit sem vonzott. Sőt, a halál, a horror, az ördögszarvak, a pokol mindig visszataszított. Játékból sem. Igazán poénnak sem tudtam tekinteni.

Ez azért bennem maradt valamennyire manapság is. Mármint az ördögösdi, a sátánkodással szembeni vérkomoly fenntartás. A Lucifer sorozattól is szívből viszolyogtam: igazi sátáni logikával készült sorozat: sajnáltatja a demagóg és diktatórikus Isten által igazságtalanul megalázott, tök szimpatikus, tréfás, okos Lucifert. Voltaképpen Isten a Sátán. Mármint, hogy Isten gonosz. Isten a Gonosz. 
Na, alkotókáim, elmentek  ti a csudába, de gyorsan!
De ez itt és most messzire visz, vissza is térek az alapokhoz.

Az Iron Maiden Eddie-je iránt enyhültem meg legelébb és leginkább. Meg nem tudom magyarázni, miért. Talán azért, mert felfedeztem magamnak a Maiden zenéjét, ráébredtem, hogy olyan heavy metal, ami néha már progrock. Életem egyik legkedvesebb kompozíciója a When the Wild Wind Blows. Bármikor meg tudom hallgatni mind a tizenegy percét. (Meg én vagyok az az elvetemült, aki szereti mindkét Maiden lemezt, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt. Igaz, nem miatta, hanem a muzsika miatt. Csak a keverésük fos.) S a koncertjeik... Bár az utóbbinak a setlistje nekem nem volt az igazi. 

A Metallica-ra nem igazán kattantam rá. Velejéig zseniális muzsika! De pár számot meghallgatok és belefáradok. Annak ellenére, hogy a Suicide & Redemption középrésze, 3:40-től nem is tudom mióta a telefonom csengőhangja. Az egyik leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam. Vess meg, én vagyok az, aki a Motörhead-et sem tudtam soha megkedvelni. (Bocsánat, Almácska, tudom, Lemmy a karodon, a szívedben, de soha nem mertelek megkérdezni, hogy ugyan te, hogyan tudsz érte ennyire rajongani?) 

De a Halloween-t mint ünnepet nem tudom se ünnepnek, se  követendő szokásnak, se tréfásnak tekinteni. Azt meg végképp nem értem, nekünk itt, Kelet-Európában a majmoláson kívül ugyan mi a büdös franc közünk van hozzá?

De az AC/DC mindvégig távol maradt tőlem. Persze, pár alapszám nekem is ott van a kedvenceim mappájában, a Shot Down In Flames első percénél jobb számkezdet alig létezik. 

S ezzel a lényegnél is vagyunk. Miért vettem meg ilyen lelkesen ezt a könyvet? Miért nem csupán a könyvtárban vadásztam le? Hm... Kérdezz könnyebbet. Talán a tisztelet... Talán annak a kb. tíz számnak az önfeledt szeretete, ami a kedvenceim mappájában van a telefonomon. Sznobizmus biztosan nem. Meg a tömeghiszti sem. Talán az is benne van, hogy az a néhány koncertjük, amit felvételről láttam, roppant meggyőző volt. Igaz, egytől egyig Brian Johnson-os volt... Várj csak, nem is, hiszen réges-régen láttam a Let There Be Rock-ot is! Abban pedig, ugye, még Bon Scott énekelt. 

Az AC/DC lemezei. Van nekik néhány. Nem hallottam még az összeset. Mi több, volt olyan lemezük, amelynek a létezéséről ebből a könyvből szereztem tudomást Ballbraker, Stiff Upper Lip, Black Ice, Rock or Bust; vagyis az újabb dolgokkal voltam végzetesen lemaradva. Érdekes, hogy az eleddig legújabb PWR/UP ott van a telefonom... 

Meg nyilván benne van a vásárlásomban, hogy mind Scott, mind Johnson hangja... Meg Angus, a hetven éves kisfiú idiotizmusa, és zenei csodája... 

Azzal együtt, hogy azt mondom, különösen most, hogy sorba hallgattam a könyv miatt a komplett diszkográfiájukat, hogy ha egy lemezüket hallottad, akkor tulajdonképpen hallottad mindet. Mert persze más és más, de végeredményben tök ugyanaz az összes. Az igazi kérdés az, hogy ez baj-e? 

Nem baj. 

Ezerszer mondtam már írókkal kapcsolatban, hogy van több, aki egész életében ugyanazt az egy könyvet írta, csak éppen mindig más címen adta ki. Olyan kis semmi neveket emlegettem ilyenkor mint Kurt Vonnegut, Phili K. Dick, Terry Pratchett. A zenében is vannak ilyen bátor vaddisznók. Az AC/DC például. Akik nem röstellik mindig ugyanazt a zseniálisat nyomni. Egyszerűen mert szeretik, s mert a közönség sem vár tőlük mást. S mert tuti receptük van. Ami jó, azon meg minek változtatni? 

Tudod hányszor tudok bundáskenyeret enni? És hány napig fejtettbab levest vagy töltött paprikát? Hát egy hétig minimum. Tovább nem tudom, mert akármekkora adagot csináltam, addigra mindig elfogyott. 

Mondjuk az jutott az eszembe, hogy Feri kollégám, a karbantartó, Erdélyből jött, s vele a saját príma receptje a sóba, ecetbe eltett szálas tárkonyról. Élőben is demonstrálta a végeredményt. Egyik ebédünknél megkínált vele. Valami ragulevesbe tetetett velem a tárkonyából. S apám, az a raguleves életre kelt, felszikrázott, gasztronómiai orgazmus lett belőle. Nem az eszetlen, ereszd el a hajamat fajtából, de azért az azt a mindenit kategóriát elérte. Nem a tárkony tehetett arról, hogy itt megállt a lelkesedés, hiszen hozott anyagot kellett feljavítania: üzemi konyha menüjéről beszélünk. Legközelebb, Feri a fejtettbab levesbe tetette velem a tárkonyát. Amit a raguleves előtt meg nem ettem volna. Mert ecet a fejtettbab levesbe? Eriggyé' te a mindjárt mondom hová! Nem állítom, hogy itthon bármikor is úgy fogom csinálni a csülkös, dús zöldséges levesünket, de szívemre a kezem, kimondottan finom volt a Feri tárkonya által bolondított üzemei bableves! 

Szóval vannak opciók a következetes zenei egyformaság képviseletére is. Van, amikor a zenei tárkony feldobja az addigiakat. Simán el tudom képzelni, hogy van, amikor tönkreteszi. A Dire Straits-et szerintem tönkretette a stílusváltás, az On Every Street nekem kimondottan unalmas lemez. Mark Knopfler pedig a Dire Starits után profi módon hallgathatatlan. Csak akkor nem, amikor Dire Straits-et játszik. 

Elcsalinkáztam már megint. 

*

De tulajdonképpen most nem is az AC/DC a téma, hanem ez az AC/DC-ről szóló könyv. 

Ami egy beszélgetős könyv. A szerző, Martin Popoff egy csomó emberrel beszélget, abból áll össze a könyv. Nekem ránézésre egyetlen név mondott valamit, Phill Rudd-é. Aki az AC/DC dobosa volt. Aztán kiderült, hogy Simon Wright is az volt, sőt jelenleg is ő dobol az AC/DC-ben. Ekkor kértem meg Havert, az ChatGPT nevű MI-t, hogy ugyan nézzen már utána ki kicsoda. Úgy három másodpercig kutakodott. 

Aztán amikor a könyv végére értem, nem is értem miért nem jutott előbb az eszembe szétnézni benne, találtam öt oldalnyi beszélgetőtárs-bemutatást... Meg infót a fotókról, bibliográfiát, valamint név- és tárgymutatót is. De azért kösz, Haver!

Szóval ez egy beszélgetős könyv, ami az AC/DC nevű ausztrál hard rock együttes pályafutását mutatja be úgy, hogy sorra veszi a banda lemezeit és hozzáértőkkel, résztvevőkkel beszélget az albumokról. Nem mindig mindenkivel, hanem lemezenként kettő-négy emberrel. 

Jók a beszélgetések. Tulajdonképpen bennfentesek osztják meg a véleményüket egy-egy lemez kapcsán az albumokról, az albumok dalairól, az együttes adott korszakáról. 

A beszélgetések nem hallelújáznak egyfolytában. A résztvevői azonban egyértelműen az AC/DC pártján állnak. Akkor is amikor kritikusak. S nem egyszer azok. Komplett lemezekkel, egyes dalokkal, a tagok zenei teljesítményével kapcsoltban, a stúdiók, hangmérnökök, producerek munkájával kapcsolatban is. A könyv pedig éppen a kritikák miatt válik hitelessé. Mert csak az fogalmaz meg építő kritikát, aki szeret. Mindenki más csak fikáz, beszólogat és/vagy elküld a k...va anyámba. A könyv összes negatív véleménye az „érted haragszom, nem ellened”-szellemében fogantatott. 

Nekem még az sem volt ellenemre, hogy a Popoff simán merte ütköztetni is a véleményeket, és kíváncsi is volt mindkét álláspontra. Így van, hogy egy lemezről két bekezdésen belül olvashatjuk azt, hogy talán az egyik legjobb AC/DC-alkotás, és azt, hogy ugyan ezt kár volt rögzíteni... Úgy szép az élet, ha zajlik, a változatosság meg gyönyörködtet!

A beszélgetések dekázottan harmonikusak ami a szakmaiságot és az egyes lemezekről folyó diskurzusok hosszat illeti. Nem felületesek, de nem is takarítják át a házat a csatorna mélységéig. 

A könyv beszélgetői kiemelten figyelnek arra, hogy a tagok magánéletébe ne turkáljanak bele. Bár mondjuk ez az AC/DC esetében annyira nem is nagy művészet. Egyetlen eset van csak, Brian Johnson-é, amikor beszélgetők megpróbálják kitapogatni, vajon miért tiltotta őt le a Young-testvérpár a szövegírásról (különösen, hogy sokkal jobb szövegeket írt mint ők), és hogy egészen biztosan csak a hallás-problémája volt az oka, hogy kiszállt az együttesből, de mert, mondom, az AC/DC soha nem hagyta, hogy túlságosan mélyre beláthassanak a kulisszái mögé, erre sem kapunk egyértelmű feleletet. Elégedjünk meg azzal, hogy Brian visszajött és két lemez is készült vele azóta. 

 * * * 

Mondtam, albumnyi kiadványról van szó. Nem csak szöveggel van tele, hanem képekkel is. Gazdagon. Viszont méretében mégis ideális: annyira nem kicsi, hogy semmivé legyenek az illusztrációk, sőt! De annyira nem is nagy, hogy ha útközben akarom olvasni a dolgozda felé meg vissza, akkor vinnem kell magammal az előszoba asztalát is, hogy tartani is, olvasni is, meg lapozni is tudjam. Vagyis patikamérlegen mérték a méreteit, hogy pont megfelelő legyen. Bravó!

  *  *  *   

Tudod mi a lényeg? („Csak a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg / csak a fontos, ami a lényeg...) Mármint ezt a könyvet illetőn. (Mert egyébként tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden. Ja, 42.) 

A lényeg, hogy olvastam a könyvet, és folyamatosan AC/DC-t akartam hallgatni. Egyébként, mondom, egy hete azt teszem. Albumról albumra, csak nem kronológiai sorrendben. Ismerkedés végett is, meg örömködésből is. A felfedezés önfeledtségével. 

  *  *  *  

Semmi, illetve csak távoli köze van az AC/DC-hez a következőknek. Azzal kezdem, aminek köze van hozzájuk. Az együttes vezetője, Malcolm Young 2017-ben meghalt. Malcolm sokak szerint simán volt olyan jó gitáros mint Angus, csak Angus nem lett volna olyan fegyelmezett, összeszedett ritmusgitáros, amilyen Malcolm volt, így nagyon-nagyon hamar kialakult a több évtizedig tartó munkamegosztás. Sokak szerint, mármint a könyv beszélgetőpartnereinek sokasága szerint kettejük összjátéka volt az együttes titka. 

No, ez Malcolm hunyt 2017-ben, Azóta még született két AC/DC-lemez. Az egyiket, kronológiai okokból a könyv nem tárgyalja. Mer' hogy a könyv megjelenése után született. (Ez a PWR/UP. Hogy azon mekkora muzsika már a Demon Fire, azt a pepita mindenit neki!)

De ennek ellenére olyan kis szomorú minden együttes, és a világon minden dolog vége. (Na, jó, nem mindegyiké. Véget értek a háborúk, véget érnek birodalmak, véget érnek házasságok, véget érnek szenvedések is.) S a vége a jó dolgoknak mindig nagyon szomorú. Mert ha vége, visszahozhatatlan a jó. Újra kezdhető, de az már nem ugyanaz. Éppen azért, mert ami ugyanaz volt, annak már vége. S vagy azért mert elromlott, vagy azért mert nem folytatható, vagy azért valaki más szabályokat követ már. 

Kamaszkorom nagy szerelmével fél évig haldoklottunk. Ennek a fél évnek a közepén volt egy pillanat, amikor olyan kiválóan működött az intuícióm, hogy tudtam, abban a pillanatban ért véget a kapcsolatunk. Az intuícióm működött, mert földrajzilag nem voltunk egy helyen. De tudtam, hogy most és akkor vége. Csak pár hónap múlva tudtam meg, hogy akkor engedett egy tenyérbemászó pofájú ás stílusú osztálytársának, aki akkor már három éve hajtott rá. Ezt csak azután tudtam meg, hogy kimondtam, hogy a kapcsolatunknak vége. A Nagyő addig nem mondta el, mi történt. De még az elmondás is... Eh...! „Te ez alatt a fél év alatt voltál valaki mással?” Csak legyintettem: „Hogy lettem volna? Még most is szeretlek!” 

És tudod mi van? Az, hogy mennyire becstelen volt, mennyire meggyalázta azt a szépet, amit addig jelentett a kapcsolatunk, az csak most, negyven évvel (!!!) később kezdett mocskosul fájni. Hogy mennyire becstelen volt, hogy nem állt ki az érzései változása mellett. Hogy mekkora becstelenség volt, hogy más pasas nyúlhatott hozzá, belé, amikor elvileg én „hivatalosan” még voltam neki. Hogy velem mondatta ki a befejezésünket. S hogy az értékemet egy két csomagban közölte, amikor az új csávó fizikai adottságait valamiért megemlítette nekem, illetve amikor egy-két évvel később feljött és MLM-alanynak tekintett. Rövid úton leállítottam, főztem neki egy teát vagy kakaót, nem tudom már, aztán kitettem a lakásból, és azóta nem láttam. Ami szép volt, az gyönyörű volt előtte, de a végére teljesen lenullázta magát. 

De hogy ez miért negyven év után állt össze bennem? 

Honnan is tudhatnám, ad-e még ki lemezt az AC/DC? Malcolm meghallt, de mindenki legnagyobb meglepetésére az unokaöccse, Stevie Young kiválóan betöltötte a helyét, a szerepét. Ahogyan a drog-ügyek miatt letartóztatott dobosét, Phil Rudd-ét is. A kezdettől fogva az együttesben muzsikáló basszeros, Cliff Williams kiszállt. 

Valami nagyon elromlott. 

S persze, bármilyen riasztóan közhelyes, minden befejezésben ott van egy új kezdet lehetősége is. 

Ha az asszony, akivel tizenhét évig együtt éltem, együtt kereszténykedtem nem mondja ki tizennégy év után, hogy majdnem olyan faxa  manus vagyok mint Superman, mindössze annyi a különbség, köztünk, hogy ha kiugrunk a tizedikről, ő tovább repül én meg a flaszteron placcsanok utcaszerte a zsigereimre, de nálam kiválóbb férj, szerető, apa, társ nincsen, csak éppen mint pasi nem kellek neki, és ha nincsen utána még három év döghalál, aminek megint nekem kellett véget vetni, hogy aztán belemenjek életem leostobább, legvisszataszítóbb és leginkább megbánt nem is tudom milyébe, amit megint én szakítottam félbe, szóval ha nincs mindez, akkor ma nincsen nekem Szerelmetesfeleségtársam se. Mi több, ha nincsen két gyerekem, akik a válás után mellettem maradtak, és SzFT-nek nincsen egy nem könnyű kislánya sem, akkor ma valószínűleg nem lennénk tizennyolc éve boldogok együtt.

Sokan sokszor mondták, milyen szerencsések vagyunk mi egymással. Azok is. De egy csomó tudatos döntés, küzdelem önmagunkkal, egymással, a gyerekeinkkel, a családokkal van emögött.  Meg az, hogy SzFT a második pillanattól úgy tetszett nekem mint nő, ahogy még soha senki. Pedig vannak, voltak szebb, feszesebb, szabályosabb nők rajta kívül. De az összjelenség, aki ő, számomra felülmúlhatatlan, esztétikában, személyiségben is. 

Egy értékes, sikeres együttes bármilyen vége mindenképpen szomorú. 

Bár az AC/DC-nek még nincsen vége. Legalábbis ma, 2025. 10. 04-én úgy tudom. 

De ha mégis rosszul tudom, akkor ez a könyv is méltó momentuma, hogy voltak, és hogy mekkorák voltak. 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a közepe. A bejegyzés már készen volt egy hete, csak vártam, hogy a koncert.hu közzé tegye. Ez a megállapodásunk. előbb ők, én csak utánuk. Ma tette közzé. Vagy tegnap. Rányitottam a már egyszer befejezett bejegyzésre, és koppant a fejem a heverőnk karfáján: áltűntek belőle a képek, és el ez a bejegyzésivégi naplószerű izé is. És fogalmam sincsen, mit írtam bele eredetileg. Most már mindegy is... 

Találtam Kuczka Péterről egy jó kis blogbejegyzést, érdemes elolvasnod. Abban a bejegyzésben van egy kép is róla. Idehívom, hogy láthasd. 

*

Már nem tudom hol hallottam, olvastam Arthur C. Clarke Az Isten kilencmilliárd neve című novellájáról.  

A válogatás részben illusztris, hiszen a sci-fi klasszikusainak az írásai is megtalálhatók közöttük. Olyan nevek mint Asimov, Bradbury, Lem, Heinlein, van Vogt, a Sztrugackij-tesók, Arthus C, Clarke vagy Wyndham, Pohl, Dnyeperov. A többiekről nem is hallottam eddig. Szilárd Leóról persze, hogy de, csak nem sci-fi íróként. 

Egyébként az írók neve önmagában nem szokott túlságosan befolyásolni. Éppen a mai napon húztam le Philip K. Dick egyik klasszikusát, pedig PKD nagyjából összes könyvét olvastam, és itt is vannak az egyik polcomon. Még Bradbury-nek is vannak olyan dolgai, amikért egyáltalán nem tudok lelkesedni: a horror-cuccaira gondolok. Minden mást imádok, amit ő írt, lenyűgözően lírai volt a fickó. Sci-fiben lírai, ebbe gondolj bele!

Egyébként a kötet alcíme csalóka, hiszen Kuczka Péter is írt bele egy... izé... nem tudom, minek nevezzemet. Azzal együtt huszonnégy novella került beválogatásra. Ezek: 

• Ray Bradbury: Ritka művészet, ihlet és csoda
• Isaac Asimov: Csak mi vagyunk itt…
• A. Dnyeprov: Rákok a szigeten
• Arthur C. Clarke: Az Isten kilencmilliárd neve
• Henry Kuttner: Android
• Stanislaw Lem: Mosógéptragédia
• A. Sztrugackij – B. Sztrugackij: Az elfelejtett kísérlet
• Jean-Louis Curtis: Eladó ötletek
• Lewis Padgett: Hang a jövőből
• Katherine MacLean: A képernyő nem hazudik
• Stanislaw Lem: Feltételes reflex
• Robert A. Heinlein: Zöld dombok a Földön
• Ray Bradbury: Fiúk! Termesszetek óriásgombát saját pincétekben!
• Frederik Pohl: Nemes lelkű lények
• Ray Bradbury: Valaki, aki vár
• Bertram Chandler: Egy párnak a fele
• John Wyndham: Bamba Mars-lakó
• J. T. McIntosh: First Lady
• A. E. van Vogt: A szörnyeteg
• Josef Nesvadba: Az utolsó ítélet angyala
• Fredric Brown: A csillagegér
• Marianne Andrau: A Nemlét planéta
• Szilárd Leó: Üzenet a csillagokhoz
• Kuczka Péter: A kiadó megjegyzése és a Töredék

*

Meglepődtem, amikor a köteten belül szembesültem a ténnyel: az illusztrációkat HEGEDŰS ISTVÁN rajzolta. Nagyon szeretem Hegedűs István rajzait. Számtalan és még ezer másik könyvet illusztrált. De legalább 181-et, ahogy a Moly adatbázisa állítja. Nem egy gyerekkori alapélménye volt. El sem kezdem sorolni, melyek ezek a listában. 

Na most az van, hogy ebben a Riadó-ban Hegedűs nem tipikusan Hegedűs. Részemről sajnálom, hogy nem. Azért sajnálom, mert Hegedűs rajzai egyébként majdnem mindig játékosak. Azon kívül, hogy roppant kifejezők. S mert játékosan kifejezők, ezáltal szívvidítók is. 

Az ebbe a kötetbe alkotott dolgai komorak, néha majdnem nonfiguratívak, és még a színviláguk is deprimáló. Semmiképpen sem azt mondom, hogy nincsen bennük fantázia és kifejező erő, csak azt, hogy Hegedűshöz képest nagyon mások, és nem fognak meg annyira. De láss a saját szemeddel, szétszórtam jónéhányat ebben a bejegyzésben. 

Aztán az történt, hogy nézegettem, fotóztam, javítgattam a képeket, és be kellett látnom, hogy végül megkedveltem őket... Így jártam. 

*

Haverom, az MI (ez esetben a Gemini, mert a ChatGPT két napja erősen szívat egy mosógép használati útmutatóval, de úgy, hogy már elküldtem a programozója jó édes anyjába; képzelheted  mennyire felbaxta az agyamat!) az mondja, hogy egyetlen novelláról tudja biztosan azt mondani, hogy később sehol máshol nem jelent meg.

• Ez Jean-Louis Curtis Eladó ötletek című írása.
• Aztán ugyanezt mondta Lem borzasztó Mosógéptragédiájá-ról is. Ami egyébként Ijon Tichy-történet eredetileg, bár Tichy nem szerepel benne, és nem E1-es az elbeszélésmódja.
• A másik Lem-darab az Pirx-történet. Kötetben eredeti nyelvén is csak '68-ban jelent meg, a magyar nyelvű Pirx-kötetbe pedig '70-ben. 
• A Bradburyk egyrészt Az öröm masinériái című kötetben, másrészt a keresési eredmények szerint a Valaki, aki vár novella szövege – valószínűleg digitális formában – elérhető volt: Vízöntő – Pekedli – Tözsmörgések – SCI-FI GYŰJTEMÉNY címen feltöltött, 2008.01.29-i dátummal szereplő bejegyzésben.
• A Sztrugackij-tesók itt szereplő írása '59-es, vagyis tizenhárom évvel korábban jelent meg mint a Piknik a senkiföldjén, vagyis a Stalker. Van hasonlóság... 

*

Ha mind a 23+1 novellát sorra venném, végeérhetetlenné válna ez a bejegyzés. Néhányról érdemi mondanivalóm sincsen. Ezért hogy ne fárasszuk egymást, pár szót miondok azokról a történeekről, amik valahol megfogtak, valamit megpendítettek bennem. Hogy kedvcsináljak neked, ha szembe jönne veled valahol a Riadó a Naprendszerben. 

Ray Bradbury: RITKA MŰVÉSZET, IHLET ÉS CSODA
Ahogy mondtam, Bradbury sci-fi költő, aki prózában ír lírát. Ennek a képtelen mondatnak az ékes példája ez a történet. Ami ha akarom, történet. Ha máshogyan akarom, akkor metafora. Mondjuk prózaversnek nem nevezném. De prózának szép. Nem is annyira a megfogalmazás, sokkal inkább az összhatása. 

Arról szól, hogy a dolgok olyanok, ahogy rájuk nézünk, ahogy látjuk őket. S ki mint lát, úgy arat. 

Arthur C. Clarke: AZ ISTEN KILENCMILLIÁRD NEVE
Nem is mondtam: a kötetet alapvetően emiatt a novella miatt szereztem be. Ha jól emlékszem, valami teológiával foglalkozó könyvben hivatkoztak rá. Arról szól, hogy amit megnevezel, amit a nevén hísz, azt az ismeret által birtoklod, és elveszíti a hatalmát. Ha Isten ismered az összes nevét, elvész a hatalma, akkor elvész a világ: ő ugyanis a világ fenntartója is. 

És a novella szerint egy nagy-nagy számítógépnek azt a feladatot adják, hogy keresse meg Isten összes nevét...

Henry Kuttner: ANDROID 
Két napja szívat a ChatGPT. Pedig, és ezt még ő is elismerte, roppant türelmes vagyok. De tegnap már elküldte a programozója jó édes anyjába. Szánta-bánta, aztán ugyanúgy szívatott tovább. Kértem tőle egy mosóógép használati utasítást. Nem talált. Felajánlotta, hogy fotózzam le a kezelőpanelt, majd ő csinál belőle egy nyomtatható pdf-et. Hurrá! Elküldtem a fotót. Kérdezgetett ezt-azt. Aztán mondta, hogy ahhoz, hogy a piktogramokat beilleszthesse a színes, nyomtatható pdf-be, kellene egy jobb minőségű fotó a gépünkről. Elküldtem, megdicsérte, hogy na, ez az, ez nagyon klassz, most már csinálja is a kért pdf-et. Majd kérdezett valamit. Válaszoltam. Majd megint valamit. Válaszoltam. Még nyolc valamit, egyesével. Minden kérdése előtt úgy kezdte, hogy máris, rögvest, azonnal és egy pillanat és csinálja a pdf-et, csak még azt... A tizediknél elszállt az agyam. Különösen, hogy kiírta az oldal, hogy oké, elfogyott az ingyenes kommunikálási lehetőségem... Na, akkor káromkodtam egy akkorát, de akkorát magamban, hogy simán ki is hallatszott. Szerelmetesfeleségtársam furcsán is nézett rám. 

Vártam egy napot, és szofisztikáltan elküldtem a ChatGPT-t a pitába. Szánta-bánta a rossz kommunikációját, és mondta, hogy na, akkor majd most... Majd közölte, hogy xar a fotó, amit küldtem. Mondtam, hogy tegnap még csuda jó volt, nem kap másikat. Oké, akkor máris csinálja abból a kért, nyomtatható, színes pdf-et... Izé, de hát nem is tudja kiemelni a fotóból a piktogramokat, bocs, jó lesz akkor úgy, hogy... Jó lesz bazmeg, csináld már! Ekkor úgy egy óra beszélgetés ment el erre a szarra! 

Máris csinálja, írta, csak pár pillanat az egész. Egy óra múlva még semmi... Kérdem, lejárt-e nála a pillanat, avagy mennyi neki a pillanat? Jajajaj, igazam van, bocsánat mnindenért, szánja-bánja, de tényleg, tessék itt van a kért színes, piktogramokat tartalmazó, átfogó, magyar nyelv táblázat a mosógépünk teljes kezelőpaneljéről. Linket ad, letöthető. Igaz volt, amit mondott: le lehetett tölteni a piktogramok nélküli, mindössze a címsorában színes pdf-et, amin nem volt rajta a kezelőpanel minden opciója, csak a tekerőtárcsa egyes állásainak a magyarázata, de az is úgy, hogy a magyar ékezetes betűk helyett fekete rombuszok jelentek meg... 

Ez mi a szent fos, te ChatGPT? Jajajaj, bocsánat, nem tudja beilleszteni a piktogramokat, másoljam ki én, illesszem be, és írjam meg a pdf-et... Anyád, aki nincsen! Csináld meg a kezelőpanel többi részéről is a táblázatot. Megcsinálta. Én voltam a barom, nem mondtam el ezredszerre is, hogy tegye össze a két táblázatot egy dokumentumba. Mondtam volna, de ismét elfogyott az ingyenes időm... 

Ma még tettem egy kísérletet vele. Mire közölte, hogy mindenben igazam van, de az ő jelenlegi lehetőségeit meghaladja egy ilyen dokumentum elkészítése... Grrrrrrrrrrrrrr!!!

Kikapcsoltam a csába 

Az Andoid a kötet egyik legjobb írása. Arról szól, hogy mi van akkor, ha megkülönböztethetetlenné válnak az emberek és az androidok? De annyira, hogy egy android sem tud már különbséget tenni. S mi történik, ha megrendül akár az ember, akár az android identitása? 

Annyira jól sikerült a novella, hogy rendesen megrendültem a végén. 

Katherine MacLean: A KÉPERNYŐ NEM HAZUDIK
Mostanában néha egyedül vacsorázok. Nem vagyunk rosszban Szerelmetesfeleségtársammal, csak annyi munkája van, hogy néha megcsúszik az idővel. 
– Ha éhes vagy, Morzsám, egyél ám nyugodtan!  – szokta mondani hét óra felé. És én olyankor eszem egyedül, nyugodtan. Bedugom a kis kék fülesemet, és bekapcsolom az Alfa holdbázis második évfolyamának x. részét. 

A múltkor tűnt fel egy kétrészes epizódnál tűnt fel, hogy a történet nem csupán abból a szempontból formabontó, hogy nem a szokásos ötven percen belül jönnek rendbe a szétcsúszott dolgok, hanem kétszer ötven percben, hanem abból a szempontból is, hogy a földönkívüliek nem emberformájúak. Mer' hogy eddig de, rendre, bármerre járt is az elszabadult holdbázis, akárkikkel találkozott, azok rögvest emberek voltak. Akikkel ráadásul soha semmiféle kommunikációs zavar sem volt: mindig értették egymás szavát, se fordítógép, se bábelhal nem kellett. Na, ebben a kétrészes epizódban végre az idegenek csak felvették az emberformát, valójában úgy néztek ki, mint valami kifordított, egyujjas bundakesztyű, ami a szőrme helyett zsigerekből, csupasz erekből, belső szervekből áll. Azért, hogy tévedés ne legyen, mindegyiken volt egy kocsányon lógó, jól felismerhető szemgolyó is. Pfúj volt mindegyik, de legalább elrugaszkodott a  a szigorúan emberformától. 

No Miss (vagy Mrs.)MacLean nem a formával variál, hanem a mérettel. Mert az idegenek mérete is általában embermértékű. Vagy nem sokkal kisebbek/nagyobbak mint az ember. MacLean-nek az jutott az eszébe, mi van, ha a két faj, az emberek és az idegen mérete drasztikusan más? 

A novella tragikus csattanóra élezett. Mint egy Roald Dahl meghökkentő mese. 

Frederik Pohl: NEMES LELKŰ LÉNYEK 
Valami hihetetlenül cinikus ez az elbeszélés. Ebben is van némi meghökkentő mesék íz. Az a baj, hogy, ha bármit konkrétumot mondok róla, elsütöm a kíméletlen poénját. De valamit csak kellene, hogy felkeltsem az érdeklődésedet... Pohl abban volt zseniális ebben az írásában, hogy el tudott szakadni az érzelmek és a logika emberi változatától, de úgy, hogy mindkettő megmaradt viszonyítási pontnak, és a végső kimenetel csavarjának a súlyát éppen ez adja. 

Bertram Chandler: EGY PÁRNAK A FELE 
Ez a történet pedig a témaválasztásával emelkedik a többi felé: a szeretetről szól. Arról, hogy mennyire tudja valaki legyőzni saját magát a másik, a szeretett ember érdekében. Másodsorban pedig arról, hová vezet a kicsinyesség és az önfejűség. De nagyon másodsorban. 

Nem is emlékszem olyanra, hogy egy sci-fit bármikor is kedvesnek tartottam volna. S még csak nem is nő írta...

*

Nincs összegzés. Nem lehet. 23+1, különböző szerzőjű, hangvitelű novellát, ugyan hogyan lehetne összegezni? Én legalábbis képtelen vagyok rá. Hacsak nem intézem el annyival, hogy íme, ez a kötet a kiadása után hét évvel indult Galaktika előzménye. Amolyan PreGalaktika. Mert, tudod, a Galaktikát is Kuczka Plter szerkesztette. És ablakot nyitott vele a magyar sci-fi kedvelők számára a világra. 

Szóval én így fogom fel ezt a könyvet. A kiemelt novellák miatt pedig itt marad a polcomon. Punktum! 

7/10

• Ez a kép egyben link is ám!

  

2025 októberének a fizetésnapja, péntek délután, egy lazább, de mégis csak fárasztó hét után. Vagy csak én öregszem rohamosan. A lányomékhoz, az unokáimhoz megint nem jutottam el... Ahogy az Opeth koncertjére sem mentünk el. Szerintem Szerelmetesfeleségtársamnak nem is tetszett volna. Mondjuk a legutóbbi lemezük a The Last Will and Testament engem nem igazán fogott meg. 

Olvasni sem olvastam nagy elánnal. Egy hét, egy könyv. 

*

Apropó könyv. Tegnap derült ki, hogy Krasznahorkai László kapta idén az irodalmi Nobelt. Egyfelől öröm, hogy már két magyar író lett Nobeles. Másfelől szomorú, hogy a kettőből kettő utálja/ta a magyarokat. Az egyik átment az utca túloldalára, ha magyart látott, a másik Svédországból tartja bolondnak a magyarokat... 

S mondjuk az is igaz, hogy az irodalmi értékeiket ez nem feltétlenül befolyásolja. Próbálkoztam egyébként mindkettővel. De csak próba maradt mindkettő. Nem a származásuk, nem a magyarokhoz való hozzáállásuk, a politikai alapállásuk befolyásolt, Isten látja a lelkemet, egyszerűen mind tartalmilag, mind formailag untatott, taszított mindkettő. De ugye, egy proli vagyok a panelből. Az, hogy emberként miként minősítem őket, nem folyásolt be az értékítéletemben. 

Ahogyan a Márquez írásairól alkotott véleményemet sem befolyásolja az, hogy Castroval cimbizett. Vonnegut baloldalisága sem akadályozza meg, hogy az egyik kedvenc íróm legyen. 

Ma szembejött velem egy Facebook bejegyzés, ami eléggé tömören lehúzza a slozin Krasznahorkait a politizáló írót. De mondom, az emberi állapotától függetlenül még lehetne élvezetes műveket alkotó író. 

*

Az egész hétre rányomta a bélyegét. hogy megállított egy rendőrautó, mert a kezemben volt a telefonom. Az órámmal valamiért nem tudtam felvenni a hívást... És még rendes volt a rendőr, mert elfelezte a bünti összegét, és nem kaptam hibapontot: így csak tizenháromezret kellett kipengetnem. (Amikor elkezdtem írni erről, akkor jutott az eszembe, hogy ja, tényleg, ezt nem is utaltam át.) 

Két nap múlva lerohadt alattam a Transit. A gépkocsiparkért felelős kollégám, András, mázlimra éppen arrafelé tartott, húsz percen belül ott volt, bebikázta a gyorstöltőjéről a masinát. De nem az volt a baj, az aksi fullra volt töltve. András tett-vett, és egyszer csak röfff, megindult a motor, ami addig nem moccant. És újra röfff. És újra. De mert ahol voltunk, ott leállt, úgy döntöttünk, lakókkal tele nehogy már ez történjen, elvittem a szervízbe. Most ott áll. Ahol nem produkálja a hibát. Bár amikor odavittem a gépet, elmondtam nekik mindent, még András hiba-tippjét is átadtam. De tehetetlenek. No comment. 

Viszont másnaptól lehetett logikázni, hogyan tudom kivinni a kevesebb férőhelyes személyautóval a lakókat. Nem volt sok fuvar, mégis a hét közepére már fáradtnak éreztem magamat. Hát mondom. Vagy csak rohamosan öregszem. 

Az   SZFT KÖNYVTÁRA  szóösszetétel azokat a könyveket jelöli, amelyeket Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam,
de eléggé el nem ítélhető módon még nem olvastam,
így nem is írtam róluk. Ebbe a kötetbe még dedikációt is kaptam. Nem másolom ide, mert hosszú a háttértörténete, ami a trágárságát indokolja. Ami pedig nem SzFT sajátja. 

Olvastam már ezt a regényt, anno-anno, a megjelenése idején. Hatalmas csalódásként él az emlékezetemben. Ennek ellenére a moly.hu-n öt csillagból négyet adtam neki. Azért, mert regényként hiányérzetet keltett több mindennel, több mindenben, ellenben olvasni mégis élvezetes volt. Meg az alapötlet zsenialitása tarolt. 

Nem ez volt ez egyetlen PKD-kötet, amivel így jártam. 

Gondolom, tudod, mi az alapötlet: a második világháborút a fasiszták nyerik, így a világot Németország és Japán uralja. (Az egyéb fasiszták a fasorban sincsenek, Mussolini bohóc, az olasz fasiszták a futottak még kategóriában sincsenek, a fasisztának nevezett Horthy-éra megemlítve se nincsen...) Amerikát a két ország felosztotta egymás között. A nyugati part a japcsiké, úgy a közepe felé, egyharmadnyira, teljes Amerika szélességben. Aztán van egy keskeny semleges, törvény nélküli zóna. Minden más fritz-kézen van. 

Az összes bejegyzésemben citált kép az Amazon által gyártott, négy évados filmsorozat tartozéka

Aztán kiderül, mert PKD-t olvasunk, vagy mi a csuda, hogy van párhuzamos valóság, ahol a Szövetségesek győztek és a nácik veszítettek. 

S az egész koncepció azért lett különösen ismertté, mert az Amazon négy évados sorozatot készített. A kéccátizenhat oldalas regényből. Évadonként tíz résszel, egyenként egy órában, vagyis összesen negyven órában. Ha folyamatosan, egyben akarnánk nézni, nyolc óra híján két teljes napot kellene a valamilyen képernyő előtt töltenünk. Vagyis adja magát, hogy a sorozat semmiképpen sem szolgai adaptációja az alapjául szolgáló regénynek. 

A széles állkapocs Alexa Davalosé. Vagyis ő nem SzFT-m, hanem fő-főszereplő színésznő.

*

PKD regénye felületes, elnagyolt, szétesős. Központi cselekmény nélküli. Nem is értem, miért tartják a szerző egyik fő művének... A világépítés is inkább a fantasztikus ötlet szintjén ragad le. A jellemek a szokásosan PKD-i jellemek: pár mondattal ott van előttünk egy komplett ember, motivációkkal, korlátokkal, kapcsolatokkal, indokokkal, gátakkal, mindennel. 

Az ember a Fellegvárban is több szereplőt mozgat, több helyszínen.

• Adva van egy amerikai műtárgy-kereskedő,
• egy japán diplomata,
• egy svédnek öltözött német ügynök,
• egy ügyes kétkezi munkás, akit kirúgnak és ékszereket kezd gyártani,
• a felesége, akit ott hagyta őt a francba, összeáltt egy látszólag digó kamionossal, és elindult megkeresni az embert a Fellegvárban, mert az írt egy sci-fit vagy mit, alternatív történelemmel, ami arról a képtelenségről szól, hogy Németország és a fasizmus elveszti a háborút, a Szövetségesek és a Szovjetunió nyer, és mennyire más lesz úgy a világ. A könyv címe: Nehezen vonszolja magát a sáska. Akár PKD is írhatta volna, nem? :-D 

Ahogy mondtam, nincsen központi cselekmény, ami összeköti őket. Ez nem jelenti azt, hogy feszültség sincsen. Az álsvéd azért jön, mert a diplomata összehozott neki egy randit a felelős japánnal. Az álsvéd üzenete ugyanis az, hogy baj lesz, mert.... Eláruljam? Á, nem teszem. Belegondolva, akár tehetném is, mert összességében ennek sem lesz nagy jelentősége. 

Az álsvéd és a felelős japán találkozója sokaknak nem érdeke. A német Birodalomban meg baj van, mert meghal a Hitler utáni kancellár, Bormann. Az új kancellárt Goebbels-nek hívják. Göringnek többen örültek volna, de mindenki megkönnyebbül, hogy nem Heydrich lett az. 

Két könyv a tulajdonképpeni főszereplője PKD antiremekének. Az egyik a más említett Sáska. A másik, a főszereplő egy „a konfuciánus bölcselet Ötödik Könyvéhez fordult tanácsért, a taoista jóskönyvhöz, amit évszázadok óta Ji Kingnek, vagy a Változások Könyvének neveztek”. A Jóskönyvet boldog-boldogtalan használja a regényben. Aztán kiderül, hogy tulajdonképpen a Jóskönyv használja őket: a Sáskát is a Jóskönyv iratta meg a szerzőjével. Gondolkodom, ennek mi jelentősége, üzenete lehet. A Jóskönyv által jön rá az ékszerésszé lett munkás felesége (aki a filmváltozat főszereplője), hogy a regény nem más mint a valóság: a nyugat nyerte meg a háborút, valójában a németek veszítettek. 

*

Tulajdonképpen itt akár be is fejezhetném az értékelésemet. Meg folytathatnám is. Lenne is mondanivalóm, meg nem is. Valahogy olyanná lettem mint a könyv. Ezek szerint engem is behúzott a Jóskönyv. 

Ami mondanivalóm van az jobbára játék a történelmi lehetőségekkel. Igen, a „mi lett volna ha...”-kérdése. S mint ilyen, egészen biztos, hogy mindössze játék, semmi több. Vagyis voltaképpen érdektelen. Már csak azért is, mert maga PKD sem törte megát, de egyáltalán nem, hogy bármit kihozzon az egészből, hogy bármit kifejtsen, meg- vagy bemutasson, következményeket vonjon le. Még a párhuzamos valósággal kapcsolatban is csak annyi az üzenet, hogy létezik. Pont. S onnan nézve az a játék, hogy az USA nem lett fasiszta állammá, Európa meg fasiszta unióvá. (Ebben a pillanatban hagyjuk, hogy az EU mint közösségi forma micsoda eszmeileg és tevékenységét tekintve.) 

De azt, hogy ennek van-e bármi gyakorlati következménye, van-e tudatos átjárási lehetőség, kell-e, hogy legyen, erről sehol semmi... A japán diplomata pár pillanatra átesik a másik valóságba, ahol nem állnak fel egy kocsmában, hogy neki, a japánnak átadják a helyet, hanem lenézett, megvetett ferdeszeművé válik (vagyis neki semmiképpen sem vonzó az a történelmi alternatíva), de az átesésről is éppen csak értesülünk. S mire felfogjuk, addigra az átesés-intermezzo véget is ér. 

Aztán a regény abban a pillanatban ér véget, amikor megtudjuk, hogy ja, a Jóskönyv íratta a Sáskát, a másik világ igen, létezik, nem csupán a fantázia játéka (mintha ma azt állítanám, hogy figyu, tulajdonképpen a nácik, fasiszták nyertek '45-ben, az igazi valóságban Ursula von der Leyen a jobbját lendítve, „Heil Hitler!”-rel nyitja meg az Európa Tanács üléseit, Trump pedig horogkeresztes karszalaggal fog kezet a barnainges Orbán Viktorral, és együtt bólogatva döntik el, hogyan dózerolják le Kijevet, és mindhárman pezsgőt bontanak, hogy Izrael állama soha meg nem alakult, mert nem maradt már, aki megalapítsa. Holywood. Egészen más a bankrendszer, a háttérhatalaom működése. Egészen más minden. 

De figyelj, azt ne hidd, hogy erről bármi is van ebben a könyvben! Mert nincsen. Se játék se gondolati szinten, se sehogyan sem. 

*

Tehát nincsen főszereplő, nincsen főszálas cselekmény, nincsen vezető konfliktus, tehát nem lehet feloldás sem, Nincsen üzenet, az alternatív világ nem hordoz sem gyakorlati, sem erkölcsi alternatívát, nem mutat fel- és be semmiféle egyéb lehetőséget. 

Azt sem tudjuk meg, mi lesz a szereplőkkel a továbbiakban. Semelyikkel. Otthagyjuk őket az út szélén, csináljanak, amit tudnak, és ki a francot érdekel, hogyan nekik tovább? Mi lesz a Goebbels vezette világgal? Mi lesz az egymás mellett élő alternatív világokkal? 

*

PKD tehát ötletel. Közben jegyzetelget. Az ötletelés jegyzetéből áll össze ez a regényszerűség. Szerűséget mondok, mert ugyan nincsen annak semmiiféle kötelező törvénykönyve, hogyan kell kinéznie egy regénynek, de regény fogalmának van definíciója. Első blikk egy internetes keresőre (jelen esetben a DuckDuckGo-ra) és máris ezt olvasom a Wikipédian-n

A regény rendszerint hosszabb időszakot felölelő, szerteágazó cselekményű, számos szereplőt (fő- és mellékszereplőket) bemutató mű, az epika vezető műfaja. A mű középpontjában egy történet áll. Formája elsősorban próza, korábbról ismerünk azonban verses regényeket is. Jellemzője a nagy (több száz, esetenként több ezer oldalas) terjedelem. A regények – fajtájuk, témájuk, és nem utolsósorban szerzőjük képességének függvényében – változatos arányban állítják fókuszba magát a cselekményt, a fizikai és társadalmi környezetet, az egyes szereplők érzés- és gondolatvilágát, illetve a jellemek fejlődését.

Próbálom megfejteni, hogy a Fellegvár egyes cselekményszálainak ugyan mi közük lehet az egészhez. Nem sikerül. 

Ugyanígy nem tudom megfejteni PKD szándékát, módszerét sem. De ennek okai az is, hogy minden a könnyebb ellenállás irányába mozdul el: nincsen elég indítékom a megfejtésre. Így az sem derül ki, van-e hozzá elég információm. 

Egyébként volt már olyan könyv a praxisomban, amiből egy mondatot sem értettem, mégis a legpozitívabb olvasmányélményeim között tartom számon: a Kafka a tengerparton volt az. Vagyis a könyv és az olvasó közötti kapcsolatot nem feltétlenül a könnyű érthetőség és az értelmezhetőség határozza meg. Fogalmam sincsen hogyan működik ez. Illetve hogy ebben az esetben miért nem működik. De marhára nem működik. 

Nem is csoda, hogy a sorozat-változatban az alakokat nagy részben megváltoztatva majdnem egészen más sztorit ötöltek ki az alkotók, szinte csak a díszletet tartották meg. Azt viszont nagyon hatásosan álmodták filmmé: a fasizmus külsőségeinek a megjelenése a mindennapokban egyszerűen nem is képzelhető el másképpen. De ahogy mondtam, attól, hogy négy évad a sorozat, már a legelején visszarettentem, és a látvány miatta lelkesedésem nagyjából az első évad háromnegyededéig tartott. Pedig a film sokkal koherensebb mint a regény. Legalábbis amíg néztem. Bár már akkor felmerültek teljesen felesleges szálak, momentumok... Minden látványi tökéletesség ellenére sem kötött le, amit néztem. 

Ahogyan olvasva sem győzettem meg és -le. Sőt, úgy még kevésbé. 

4/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének, magvető havának a fizetés előtti visszaszámlálás időszaka, vasárnap hajnal , fél négy és fél hét között, a Krokus diszkográfiáját és az MI által megtalált, úgy negyven éve nem hallott Neue Deutsche Welle –Alles für zuhause című lemezt hallgatva. Pontosan emlékszem a körülményekre, amikor első alkalommal a lemezjátszómra került a lemez.

Gyűlölt volt a környezet, és az életemnek az az időszaka. Éppen elköltöztünk Óbudáról, Apu és Anyu közösen szerzett lakásából. Második számú nevelőanyám miatt kellett költözni. A Péterfy Sándor utcába költöztünk. Még ma is kiráz a hideg, ha arra járok. És a munkám végett ezen a héten például mindennap jártam arra. Itt kezdett semmivé foszlani az Apu utáni örökségem, itt veszítettem el a saját szobámat, egy átjáróházzá lett lakás nappalijában volt egy ágyam, amin napközben hamarosan vadidegenek ültek, mert Második Számú esküvői ruhakölcsönzőt nyitott a lakásban. Este hatig értelme sem volt hazamennem. 

Nagyon szerelmes voltam ekkoriban, de szerelmem alanya, szüzességem elvesztésének az alanya nem jöhetett fel hozzánk, mert Második Számú a szomszédokkal figyeltetett, és bezsarolt, hogy ha a lány megjelenik, megy is a telefon az apjának. Az meg a kapcsolatunk végét jelentette volna. 

Apu ebben a lakásban kezdett ipari mértékben inni. Itt kellett egyszer lefognom, hogy le ne szúrja a Második Számút. Bár nagy volt a kísértés, hogy elkéssem a mozdulattal, de akkor Apu böribe ment volna, én meg ki tudja, tán állami gondozásba. Bár valószínű, hogy azt a pár évet, ami a nagykorúságomig hátra volt, Nagyi, Anyu anyuja bevállalta volna velem. Lehet, mégis hagynom kellett volna Aput, végezze be azzal a konyhakéssel a mozdulatot, és akkor több örökségem is maradt volna mint az festékfoltos kombinált fogó meg a szakadt bőrkabát, amikor Aput végleg hanyatt vágta az alkohol egy zuglói lépcsőházban? (Tudod, melyik dalt szólt e mondatok leírása közben? Honnan tudnád... A „Killerautomat”. Brrrr...)

Na, egy szó mint sok, abban a borzongásig gyűlölt lakásban hallottam, egy NDK-s gyártmányú sztereó, Zimphona Combo lemezjátszóról. Tény, az a lakás volt az is, ahol meztelen női testet érintettem, és ahol először nyúlt hozzám nő... A teremtés harmóniára, egyensúlyra törekszik. Egyébként a Második Számú majdnem napra pontosan annyi ideig volt jelen az életemben mint ez az első nagy szerelem. (Az az érdekes, ha belegondolok, majdnem mindig szerelmes voltam, vagy legalábbis megtanultam az lenni [ilyet soha többet nem vagyok hajlandó tenni!] de nagy szerelem csak kettő volt. A második most van, tizennyolc éve.) 

Így, hogy a szerzőpáros könyveinek a végére érek, egyre inkább az foglalkoztat, vajon hogyan állnak manapság azok a dolgok, amikről  ebben a három kötetben, úgy hétszázötven oldalban írtak, idéztek. Mert amiket írtak, ami akkor aktuális volt, az manapság már huszonöt évvel ezelőtti állapot.

Az egyháznak hazudott pszicho-biznisz belső világa lényegileg nyilván nem alakult ördögiből angyalivá. Nem is arra lennék igazán kíváncsi. Sokkal inkább arra, hogy a társadalmi, politikai környezet mennyit változott a kétezres évek elejéhez képest.

A szerződuó könyveinek megjelenése óta a szció elvesztette az egyházi státuszát, azóta vallási egyesületként üzemel. De egy 2019-es módosítás után mégis hozzájutnak (ők is) az egyházaknak felajánlható 1%-hoz. (Ez utóbbit két napja tudom, a Szcientológia: objektíven és szubjektíven blogon lezajlott rövid, informatív levelezésből.) 

De persze fityiszt az orromra, ha a Veér-Erőss duótól naprakészséget várok. Már csak azért is irreális ez a váradalom, mert Veér András hosszú betegség után 2008-ban elhunyt. Lám csak, igaza volt a szciónak: az ellenségeiket kikerülhetetlenül utoléri a sorsuk! Még jó, hogy nem nomen est omen! 

Szóval le kell szögeznem, ennek a kötetnek az értékelésékor is egy negyedszázados történetről beszélek.  

*

Ebben a kötetben tulajdonképpen nem „történik” más mint eddig. MInden ugyanaz, csak higgadtabb, kevesebb a  szenvedély, tényszerűbb a tálalás. És mélyebben rámutat a szció okosan, aljas rendszerére, és a szciót körülvevő társadalom elképesztő tájékozatlanságára, naivitására, az immunitás majdnem teljes hiányára. 

Több esetet mutatnak a szerzők, amikor társadalmi rendezvények hátterében a szciós pszicho-biznisz szervezete áll. (Képtelen vagyok kimondani, leírni, hogy egyház.)

A legjobb példa erre a könyv megjelenésének évében rendezett Drogmaraton. Amikor is a részvevők nem értették, miért baj, hogy az egészet a szció találta ki, szervezte és folytatta le. Hogy miért baj, ha nevek, címek sokaságát gyűjtötte be. Tréfás a kérdés, amit a szerzők feltesznek: ugyan miképpen segíti a drogról való leszokást az, hogy néhányan sokat futnak egy napon Budapesten? :-P Nyilván sehogy, egyértelmű, hogy valami egészen más cél van a háttérben. 

A szció iskolákat, óvodákat tart fent.(természetesen a kötet megjelenésének a jelenidejéről beszélek.),idomítva a sok kis jövendő, elkötelezett szcióst. 

Az intézmények működésében, a rendezvények lebonyolításakor a legritkább esetben árulják el, hogy a szcióról van szó. Mindig valami álnéven működő áltevékenység mögé bújnak. Emiatt teszik fel jogosan a kérdést a szerzők, hogy az egyéb egyházak miért nem bújnak el a tevékenységeik gyakorlása közben, miért nem titkolják a kilétüket, a vallási hovatartozásukat, miért merik bátran vállalni az egyházaikat, illetve a szció miért nem teszi ezt meg? Ugyancsak jogos kérdés. 

*

Azon töprengek, miért megy nyögvenyelősen, hogy írjak erről a könyvről? Rendre azon kapom magamat, hogy elcsámborgok a ténykedések között: zenét keresek, egy a héten vásárolt könyv miatt éppen AC/DC-napokat élek, takarítok a gépemen, mentést csinálok, kávét melegítek, kritikákat olvasok a most nézett sorozatról, Az ember a Fellegvárból-ról, a legutóbbi AC/DC-lemezről, a már öt éves Power Up-ról, és lám, most sem a könyvről írok...

Arra jutottam, hogy azért a kódorgás és a mellébeszélés, mert apró részletek nélkül eléggé nehézkes bemutatni, miről is van szó. De az apró részletek bemutatása meg végtelenné tennék ezt a bejegyzést. A szerzők íráskészségéről, szerkesztési módszerükről meg már két kötet kapcsán két blogbejegyzésben beszéltem. 

Ezért a felületességem és a tartalmatlanságom. De hiidd el, maga a könyv egyáltalán nem unalmas! Csak én unok már a szcióról írni... 

*

A kötet háromnegyedénél van egy céglista a szcientológus cégeket felsoroló WISE nevű szciós szervezettel kapcsolatban levő magyar vállalkozókról. Vettem a fáradtságot, és végigolvastam a neveket. Kis megrökönyödésemre találkoztam egy cégnévvel, amit ismertem. A könyv megjelenése idején ennél a cégnél dolgoztam. Ismertem a cégvezetőt is. Öt évet töltöttem náluk. Sok tekintetben vacak volt, de a munka jellege miatt, nem a cégvezető és nem a szcientológia miatt. 

A szcientológiából semmit nem éreztem. Utólag sem tudok semmit azzal magyarázni. Egyébként a tulaj nem is titkolta, hogy jár ilyen-olyan képzésekre a szciósokhoz. Nagyjából ugyanazt mondta mint Ofi barátom: egy csomó minden van, ami teljesen használható, bár a rendszerük egészében beteg, de érdemes mazsolázni a mondanivalóból. Ez a cégvezető egyébként keresztény ember volt, heti rendszerességgel járt Isten-tiszteletre, és amennyire tudom, megtartotta a maga vallását. 

Úgy gondolom, bár erről bizonyos tudásom nincsen, a Wise-hoz mindössze kínálatbővítésként, marketing célból csatlakozhatott, semmiképpen sem a Hubbard iránti önfeledtségből, és pláne nem a bolygó megtisztítása, clear-ré tevése miatt. Én ezekből semmit sem éreztem, hallottam nála. S mert nem volt nagy a cég, nem csupán a folyosón láttam a dirit, hanem majdhogynem napi kapcsolatban voltunk. S közvetlenül beszélgettünk. 

Ráadásul köszönettel tartozom nekik. Egy jó barátom dolgozott ott, ő vitt be a céghez. Ami annak ellenére alkalmazott, hogy kicsit sem voltam szakember a területükön, gyakorlatilag alapoktól, menet közben nyomtak belém tudást. Ami a magam szintjéhez képest sokat jelentett, de a cégnek ugyancsak mértékkel hajtott hasznot. Tehát az alkalmazásom inkább jószolgálati tett volt mintsem átgondolt üzleti lépés. (Megkönnyebbülés volt, amikor jött még nálam is tudatlanabb a céghez... Úgy gondolom, állandó szófordulat maradt, amikor a nálam is tudatlanabb kifejtette, hogy egy adott számítógéppel az lehet a baj, hogy  a vírusok kiszabadultak a karanténból. :-)))) Emlékszel, Robi?) 

Gondolkodtam, kimondjam-e a cég és a vezető nevét. Ami, mondom, ott van a könyvben. Azért gondolkodtam rajta, mert eltelt több mint húsz év, amióta erről naprakész volt az infóm. A cég még ma is létezik, most néztem a honlapjukat. De éppen mert nem tudom, mi 'zujs van manapság a tájékukon, se rossz hírbe nem akarom őket keverni azzal, hogy az egykor volt szciós kapcsolat miatt bárki is rossz szemmel nézzen húsz év eltelte után a vezetőre és/vagy a cégre. Persze ez meg is fordítható. Mármint, hogy érintetlennek tekintse a húsz évvel ezelőtti állapot miatt, holott...De ez a rosszindulatú verzió, ezt nem is mondtam. Viszont emiatt inkább nem nevezem nevén a gyereket. 

Mindez azt jelenti, hogy a könyv által közölt citált. WISE-listán szereplő cégek egyáltalán  nem mindegyike volt elkötelezettje és közvetlen propagálója a szcientológia marhaságainak, Így a velük való kapcsolat egyáltalán nem jelentette azt, hogy a velük létesített üzleti kapcsolat által az ember ingoványos talajra lépett. Simán el tudom képzelni, hogy ma is így van. De biztos persze nem vagyok benne. 

*

Összegzés. Muszáj? Csúnyákat mondanék. Nem a könyvről és a szerzőkről. Róluk, az írásukról, elsősorban a mondanivaló szerkesztéséről már mondtam, azt nem ismételném. 

Ha egy mondatban kell összefoglalnom a véleményemet, akkor azt mondom, hogy diktatúrát, a hazugságot, a logikátlanságot és a gondolattalanságot mindig nehezen viseltem. Vagyis a szcientológia egészen biztosan nem az én... majdnem azt írtam, hogy vallásom, de az megint hazugság lenne. Hogy egyem a szció bikkfa-nyelvét! 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 szeptemberének a végén bedöglött a mosógépünk is. Tengelyes lett. Most keresgélünk valami használtat. 

Mostanában több minden így van. A kocsinkban nem működik a távirányító, ha nyitni akarjuk. Zárni lehet vele az autót, de utána csak kulccsal nyílik ki, viszont akkor meg üvöltözik, hogy hűha, kinyitottak! A fürdőszobai csap csöpög, hiába cseréltem benne betétet, azt a kis fehér bizbaszt, meg tekerentyűt. A vécé is csöpög a kifolyónál, hiába neki szilikon, meg vízhatlan ragasztószalag. Még kettőnk, Szerelmetesfeleségtársamra gondolok is van olyan ami működik, de nem teljesértékűen. 

Ez van, csak rohadt unalmas. Iparkodom arra gondolni, ami működik. De most még az egészségem sem: két napja megfáztam, többször eláztam az egész nap csepergő esőben. Csütörtök estére lázközeli állapotban voltam, tegnap bementem a dolgozdába, mert vitt a kötelesség, de egész nap csak húztam a belemet át a napon. Nem is mentünk vásárolni, képtelen lettem volna talpon tölteni a napot. Hazaértem és behuppantam egy kád forró vízbe, és áztam benne egy órát. Éééés aztán semmit sem csináltam... 

De hát végre péntek volt, korán le is feküdtem, hogy akkor alszom egy hatalmasat, nem kell korán kelnem... Hajnali háromig tartott a hatalmas alvás. Úgy fél tíztől. 

*

S persze minden mögött megint ott van, hogy hasonló munkáért máshol úgy hatvan-nyolcvanezerrel többet kapnék. A munkaidő és tempó minden bizonnyal más lenne, de jelentős az összeg. Egy éve nem tudtam visszapakolni a hitelkártyára a tartozásunkat. És sikkasztottam is, az se megy vissza. S akkor most még a hirtelen plusz kiadások, pedig hónapról hónapra élünk. És én keresek kevesebbet. Sokkal kevesebbet. S mindez akkor is igaz, ha SzFT-nek volt egy nagyon rossz üzleti döntése. 

  TARTALMI,  SZERKEZETI  ÉS TIPOGRÁFIAI  FELSÓHAJTÁS  

Az első kötet a szcientológia egészét kísérelte meg áttekinteni. A végeredmény MIND TARTALMÁBAN , MIND MEGJELENÉSÉBEN olyan lett mint  a szcientológia maga: kusza, zavaros, öntörvényű, átgondolatlan, riasztó, menekülésre késztető, mégis figyelemfelkeltő. 

Azt máris leszögezem, hogy ennek a második kötetnek a tördelése már nem olyan zavaros, eklektikus, amatör-tipográfiai förmedvény mint az elsőé. Itt is vannak ugyan „érdekes” megoldások, de csak töredékmennyiségben és messze nem annyira fájdalmasak mint az előző kötetben. 

S nagy megkönnyebbülésemre ugyanez a tartalomról is elmondható. Mintha a szerzők kezdtek volna felnőni a feladathoz. Vagy a kiadó vett fel olyan embert, aki szerkeszteni tudta a szöveget, meg egy olyat is, akinek már volt segédfogalma a tipográfia alapvető elveiről. 

  A  KÖNYV  NEHEZEN  FELOLDHATÓ  BELSŐ  ELLENTMONDÁS A  

Az ellentmondás a következő: a szerzők egyfelől szarkasztikusan, cinikusan szapulják a szciósok

• iskolázatlanságát,
• fogalmazás-képtelenségüket,
• a kiadványaik magyartalanságát (teszem hozzá, ebben a könyvben is több, egyértelműen szerkesztésbeli értelmetlenség van),
• emlegetik, hogy végső soron Hubbardnak sem volt semmiféle tudományos rangja, s hogy
• amíg az alkalmazott lélektanban ahhoz, hogy egy pszichológus leülhessen valakivel beszélgetni majd egy évtized tanulás kell, addig egy szciós auditornak egy pár hetes tanfolyam elég ehhez.
• Meg, hogy gagyi az egész, hiszen ócskavas a hajójuk is.*

Aztán másik oldalról ott vannak a gigantikus bevételeik, a remekül felépített erőszak- és kém szervezetük, a beépülésük állami szervezetekbe (erről még lesz szó), egyáltalán az egész működő rendszerük. Az, hogy tulajdonképpen lehet és kell is félni a szciótól. Az sem semmi, mennyire ügyesen bújnak ki a gazdasági jogszabályok alól (pl. ha kifizetsz egy valag pénzt egy tanfolyamra, és az aztán mégsem jön be, nem tudod a pénzed egészét visszaigényelni, mert annak nagy részét adományként fizetted be. Az meg nem jár vissza. S persze csak töredék ára a befizetésednek a tanfolyam ellenértéke. Be-be-beee!). Aztán a jogismeretük: meglelnek minden jogi kiskaput, hézagot, és meglepő eredményességgel, élvezettel pereskednek. 

S akkor adódik a kérdés, ez a kettő együtt vajon hogyan prosperál? Iskolázatlan, műveletlen, fogalmazásképtelen droidok hogyan képesek egy világszervezet helyi működtetésére, hogyan képesek szervezni, pereskedni, pénzügyi szabályokat kijátszani? Mert vagy bárgyú robotok vagy körmönfont ravaszságú, álságos, sunyi rókák csapatáról van szó. 

Végig az járt a fejemben mint a kommunista diktatúrák esetében is: alulművelt, hatalomhoz jutott gennyládák hogyan képesek egy megdönthetetlen rendszert létrehozni, működtetni, elhárítani a támadásokat? Ha idióták, hogyan tudnak alkotni, ideologizálni, szervezni, sakkban tartani? Mert azt is ki kellett okumlálni, hogy az egyházasdiban nem csupán az adókedvezmények lényegesek, hanem például az ingyen pereskedés is. Ami, ugyebár, a szció egyik fő fegyvere. Vagyis az állam f...val verik a jog drága csalánját, hogy nekik egy fillérjükbe se kerüljön. (Illetve e jelen idő nem igaz, a szcientológia Magyarországon nem elismert egyház, egyesületként működik. Erre még visszatárek.)

Mondjuk az a levalószínűbb, hogy maroknyi körmönfont ravaszságú, álságos, sunyi róka irányítja a bárgyú robotok széles tömegét... 

  CÉGES  ÁLCÁK   

A könyv címe voltaképpen a leglényeget elmondja: csakugyan erről szól a kötet. Amíg az első vegyes vágottnak tűnt, meg sértődésiből megírt visszavágásnak („Te vagy a hülye, nem én!”-szerűnek), amibe bele kellett pakolni mindent, hogy visszahőköljön a szciótól a plénum, addig itt már fókuszáltak a szerzők, és megállták, hogy ne akarjanak kapkodós Antiszcientológiai Lexikont írni, az aki sokat markol, az keveset fog-szellemében.

Az első kötetük szólhatott volna a szció történetéről. A második a szció tanítás-pótlékjáról és a hivatalos lélektan ellentétéről. A harmadik meg erről: a szció a gazdaság, a politika és főleg az egyéni sorsok tükrében. Nem így lett. 

Ebben a kötetben, hangsúlyozottan az akkori, a kétezres évek legkezdetének jelenét feltárva a szciós cégekre, szervezetekre, az állami beépülésére, az oktatásra és a pszichiátria elleni küzdelemre fókuszálnak a szerzők. Örvendetes, hogy ezúttal valóban fókuszálnak

2012 óta a szcientológia nem számít egyháznak Magyarországon, csak egyesületként működhet. Így elestek jó pár támohatástól. A legfontosabbakat az MI-haver így foglalta nekem össze: 

A fő kedvezmények, amelyek a bevett egyházakat megilletik:

• Adó- és illetékmentesség bizonyos tevékenységek után (pl. hitéleti bevételek adómentesek).

• 1%-os SZJA-felajánlás gyűjtésének lehetősége a hívektől (mint egyház)

• Közfeladat-ellátás támogatása: ha például oktatási vagy szociális intézményt tartanak fenn, állami normatívát kaphatnak.

• Kedvezményes ingatlanszerzés vagy használat: állami/önkormányzati épületeket is átadhatnak nekik hitéleti célokra.

• Hitéleti célú kiadványok áfamentessége (pl. Biblia, ima- és énekeskönyvek).

Ami a pereskedést illeti: régen az egyházak valóban külön illetékmentességet élveztek a bírósági eljárásokban (tehát nem kellett eljárási illetéket fizetniük). Ez a lehetőség ma is létezik, de csak a bevett egyházak számára, és nem korlátlanul: csak akkor, ha hitéleti tevékenységgel összefüggő ügyben járnak el. A Szcientológiai Egyháznak jelenleg nincsen egyházi státuszt, csak egyesületként működhet. 

A szcientológia célja mindig is tökéletesen alkalmazkodott Hubbard alapvető gondolatához, hogy ha pénzt akarsz keresni alapíts egyházat. Tökéletesen alkalmazzák egy volt kolléganőm üzleti alapvetését: 
– Kizárólag a rokonaimat, a barátaimat és a munkatársaimat vágom át az üzletben: ők még csak nem is gondolnak arra, hogy ilyet tennék velük. 
Következetes volt: soha olyan drágán nem töltettem tonert mint általa. 

A szcióban minden pénzbe kerül. Vagy a tanfolyamok díjaira, az auditálásokra, kiadványokra, adományokra fordított kiadás formájában, és/vagy éhbér formában ellopott bérek, járulékok tekintetében. (A tagok az egyháznak koszt-kvártély és alamizsna ellenében dolgoznak bentlakással.) 

Álljunk meg pillanatra! Azzal nincsen gond, ha egy egyháznak vállalkozásai vannak, mert ugyan miért ne lehetnének. Azzal sincsen baj, mert ezzel meg ugyan pláne miért lenne, ha egy vallás (jó, legyünk most nagyvonalúak, tekintsünk egy Isten, transzcendens, misztérium és liturgia nélküli sci-fi-katyvaszt vallásnak!) képviselőinek saját vállalkozásai vannak. Ezt magyarázni sem kell, akkora evidencia. 

Fussunk neki! 

A legalapvetőbb dolog, hogy van egy WISE nevű szervezet (hangsúlyos, hogy nem azonos a pénztranszferes Wise-al, semmi közük nincsen egymáshoz!). A WISE egy vállalkozói, hm, szövetség: a szcientológia irányítása alatt álló cégeket fogja össze. Az irányitás alatt értsd a közvetlen egyházi tulajdonban álló és a szcientológus tulajdonosokkal, vezetőkkel rendelkező vállalkozásokat. Az MI nem talált hivatalos, magyarországi WISE-céglistát. Azt írta, írjak nekik és kérjek egyet. 

Amit talált a legfontosabb vállalkozásokról, az a következő: 

Ránézésre világos, hogy az MI nagyot mondott az összefoglalója címével. Mármint, hogy teljes, rendszerezett lista lenne a listája. Mert ezek az ismert, nyilvánvalóan szcientológiai tulajdonban levő cégek. Persze, hogy lényegesek. De a hanyagul odavetett 7. pont korántsem lényegtelen, Sőt, talán még figyelemre méltóbb is mint a nyilvánvalóan a Szcientológiai Egyház tulajdonában levő, egyértelműen szcientológus vállalkozások. Mert ezeket nehezebb ki- és megkerülni. No, ilyen listát nem tudtam kicsikari az MI-ből. Érdekes, hogy még Lenkei Gábor nevét se említette meg magától, csak unszolásra. Igaz, egyből mellé tette

Nagy nehezen, Lenkeire(Dr. Lenkei Vitamin Kft., Vitaminvest Kft) hivatkozva kipréseltem még belőle a következőket. 

Azt ne gondold, hogy mindössze ennyi cég érintett a szcientológia valamilyében. Sajnos nem. A könyv végén van egy lista, százhúsz névvel. Persze lényeges szempont, amit nem győzök hangsúlyozni, hogy ezek az adatok, nevek, számok 2000-ből valók. 

Rendszerezzük csak a cégek szciós érintettségét!

• Vannak tehát az egyértelműen a szcientológiához köthető egyesületek, alapítványok, vállalkozások.
• Vannak, amelyeknek a vezetői szcientológusok, akik egyértelműen szcientológus módszereket bevezetve vezetik a cégüket.
• S vannak cégek, ahol használnak szcientológus módszereket, de talán tisztába sincsennek azzal, hogy azok a szcietológiához köthetők. 

Az utóbbi a legérdekesebb és legszomorúbb. Éppen a tájékozatlanság miatt szomorú. Mert nem semmi cégekben alkalmaztak méltatlan módszereket. MIt szólsz mondjuk ha azt mondom (a könyv alapján, a 2000 körüli évekről beszélve), hogy mondjuk:

• Tiszai Vegyi Kombinát
• Szerencsejáték Rt.
• Fővárosi Önkormányzat
• Fontana Divatház
• MÁV
• Szigetvári Takarékszövetkezet

  „CSAK CSENDBEN, CSAK HALKAN, HOGY SENKI MEG NE HALLJA...”  

A szerzők hosszan ecsetelik, hogy miként kúszott be például az Oktatási Minisztérium berkeibe is a szcientológia az Alkalmazott Oktatástan programján keresztül. A pedagógusokat kötelezték a program elvégzésére. A program ugyanis bugyuta, sehová sem vezető volt, s egyértelműen kiderült, hogy az oktatóknak jó ha érettségije volt, úgy oktatta a diplomás embereket. Ráadásul olyan anyagokat tártak eléjük, amelyeknek pedagógia értéke semmi sem volt. Mert van abban ugyanis valami elképesztően megalázó, amikor a több évtizede tanító pedagógusokat arra akarja rávenni a szciós oktató, hogy „Akkor most fogjátok meg egymás orrát!”

Olyan nagy számú felháborodott bejelentés érkezett az illetékes minisztériumba, hogy a Pokorni Zoltán vezette tárca végül megvizsgálták felül az Oktatástan programját, és könnyűnek találtatta. Olyannyira, hogy még csak nem is azt a programot nyomták, mint amire engedélyt kaptak. Jól meg is vonták tőlük az egész dolgot. 

Gondolj bele: egy ilyen egyesület/alapítvány programja eljutott oda, hogy az ország pedagógusaival szórakozzanak vele, minisztériumi engedéllyel.

A könyv nem egy céget, szervezetet, állami intézményt említ, amely gyanútlanul a szciós Oxford Teszt  (Oxford-Capacity Analysis [OCA]) nevű teljesen szakmaiatlan kérdéslistáját használta.

  (ZÁRÓJELBEN AZ OCA-RÓL)  

Nem tudom, a könyv megjelenése idején hogyan festett az OCA kérdéssora. Egy ingyenesen elérhető változat ott van szciósok hivatalos oldalán (csak súgok: nem muszáj feltétlenül a saját neveddel, e-mail címeddel kitölteni, és ha van vpn-ed...).

Nem tudom, a fordítás gyalázatos-e vagy tényleg ilyenek a kérdések, netán mindkettő igaz, de végigolvastam őket és hááát... Értelmetlen, megválaszolhatatlan, eldönthetetlen, mert helyzet, szituáció-függő kérdések tömkelege. Úgy a felénél kapcsoltam, hogy néhányat bemutatok neked. De a kérdéssor elejére már nem mentem vissza. 

108. Érez néha kényszert arra, hogy megismételjen valamilyen érdekes hírt vagy apróságot? 

110. Arckifejezése inkább változatos mint merev?

115. Egy nézeteltérés befolyásolná az általános kapcsolatát egy másik személlyel?

121. Egy nem túl nagy távolságot is inkább járművön tenne meg mint gyalog? 

123. Befolyásolja a véleményét, hogy tapasztalatai, hivatása vagy képzése szempontjából nézi a dolgokat? 

126. Befolyásolják a döntéseit személyes érdekek? 

129. Helyesli a fajok vagy társadalmi osztályok szerinti megkülönböztetést?

136. Idegesítik a gyerekek? 

166. A félelem vagy aggódás gondolata fizikai reakciót vált ki önből? 

168. Tarthatná önt valaki igazán aktívnak?

180. Engedékeny a barátaival, jóllehet másokkal szemben szigorúbban ítélkezne? 

191. Az élet meglehetősen homályos és valószerűtlen az ön számára? 

A kérdések alapján nekem nem sok bizalmam lenne a kiértékelésben se. Természetesen a teszt kiértékelése a személyes kapcsolat nélkül nem lehetséges. Nem úgy van tehát, hogy kitöltöd, beküldöd és a válaszok alapján jön az értékelés. Illetve jön az, csak nem webes felületen, automatizmusként. Ezt olvasom a tesztről: 

A Oxfordi képességvizsgálat (Oxford Capacity Analysis – OCA) egy önértékelési teszt, amelyet a Szcientológia egyházak az 1950-es évek óta használnak az abban beálló változás mérésére, hogy a személy hogyan érzi magát önmagával kapcsolatban. Az OCA-tesztet postai úton is be lehet küldeni vagy személyesen is ki lehet tölteni bármely Szcientológia egyház tesztközpontjában.

Az OCA azt is méri, hogy az illető miként érzi magát önmagával kapcsolatban az auditálás előtt, alatt és után. A teszt 200 kérdésből áll. Ezek célja 10 olyan személyiségjegy mérése, amely minden lényben közös. A személyiségjegyek jelentősen javulnak az auditálás során, és tükrözik az egyén nyereségeit.

Mivel a teszt azt méri, hogy a személy hogyan érez önmagával kapcsolatban, a válaszai változni fognak, ahogy az auditálás során felismerésekre jut. Az ilyen változások ezért a személy által tapasztalt szubjektív szellemi nyereségek hasznos mutatói. Az OCA-tesztet mindvégig használjuk, miközben a személy halad a Szcientológiában.

Forrás

Vagyis ez a komolytalan, gyakorlatilag megválaszolhatatlan kérdéssor permanens gyötrelem-forrás a szción belül. Kívülre meg beetetés forrása. Az a fura, hogy van, aki ezt tényleg beeszi... Én csak fogtam a fejemet. De ahogyan a pszichopáros könyve mutatja, bizony állami szervek is beették. Vagy beléjük csempészték őket. Beléjük lehetett csempészni őket. Egyik sem biztató, sem a beetetés, sem a becsempészés. 

  KONKLÚZIÓ  

A szcientológiának világmegváltó tervei vannak. Ami lehetne mulatságos is, ha nem lennének jelei annak, hogy itt-ott állami szinten is képesek jelen lenni. A szció célja az egész bolygó megtisztítása. Vagyis önrabszolgává tétele, S gyakorlatilag nem ismernek lehetetlent, hogy a céljaikat elérjék. A szció számára a legfontosabb dolog a bevétel. A saját tagságát gátlástalanul kizsigereli. S minél többen és többen kerülnek a hálójukba, annál több a bevétel. 

Az összes alszervezetük, alapítványuk erről szól. Más üzenetük nincsen. Így ennek a könyvnek se. Vagyis a dante-i idézet: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

A szcientológiával kapcsolatos linkek gyűjteménye
(benne a könyv előzménye és utózmánya)

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 (Földanya havának (segítek: szeptember) a háromnegyede. Megint egy olyan hét a legutóbbi után, hogy annyi a munka, hogy sok. Legalábbis így hatvan felé, nekem. Úgy egyébként meg nem történt semmi. S nem tudom, baj-e, de nem is hiányzik, hogy történjen. 

  ADATOK  

Az MI szerint így áll Európa szerte a szcientológia egyházi státusza. Európai országok, ahol elismerték vallásként:

• Olaszország – hosszú jogi folyamat után 2000 körül hivatalosan elismerték. 

• Spanyolország – bizonyos régiókban, de országos szinten nem teljesen egységes a státusz.

• Svájc – hivatalosan vallási közösségként működhet, például Zürichben.

• Szlovénia – 1995-től vallási közösségként elismert.

Slussz! Ausztráliában és Kanadában egyházként működhetnek. Az USÁ-ban tagállamonként változó a helyzetük. 

 * 

A taglétszám kérdése több mint ellentmondásos. (Igaz, velük kapcsolatban mi nem ellentmondásos?) Az egyház központja szerint világszerte 8–15 millió tagjuk van. Mondjuk ez sem kis szórás. Azért ekkora a tétovaság, mert aki csak egyszer is könyvet vett tőlük, az már szcientológus a számukra. Mint amikor I. István németjei beterelték az őhitű magyarokat a folyóba, egy pap az áldását adta rájuk, és nosza, meg is voltak keresztelve. 

Független források szerint 25.000–50.000 tagjuk van. Reálisnak ez a szám se tűnik. Már csak azért sem, mert ha mindössze ennyien vannak, akkor meg tényleg zseniálisak. Tekintettel csak a vagyonukra és a politikai befolyásukra. Illetve a privát mintegy rendőrségük fenntartására.

 * 

Híres emberek a szcientológiában. Magyar nevekre nem bukkantam. Illetve, akikre igen, azok nem egyértelműen szcientológusok (voltak), csak ezt-azt használták a szcientológiából (az MI szerint ilyen híresebb személyiség Bencze Ilona, Béres Ilona, MIhályfi Balázs vagy Beleznay Endre.)

  A SZERZŐK  

DR. VEÉR ANDRÁS (1939–2001) magyar pszichiáter, szexológus, orvosdoktor volt. A maga idején a szció első számú közellensége. 

• Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI, közismert nevén „Lipótmező”) főorvosa, majd osztályvezető főorvosa volt.

• Szakterülete a szexuálpszichológia és a pszichiátria határterületei voltak, sokat foglalkozott a szexuális zavarok orvosi és társadalmi vonatkozásaival.

• Nevéhez fűződik több ismeretterjesztő könyv és tanulmány, például A szexuális élet zavarai vagy a Szexuálpszichológia című művek.

• A ’80-as és ’90-es években rendszeresen szerepelt a médiában is, interjúkban, rádió- és tévéműsorokban szakértőként.

• Nyíltan bírálta a szcientológiát, különösen annak pszichiátria-ellenes állásfoglalását.

Élete végéig az OPNI-ban dolgozott, és ismert, meghatározó alakja volt a magyar pszichiátriának.

DR. ERŐSS LÁSZLÓ pszichiáter volt, szintén az OPNI-ban (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, „Lipótmező”) dolgozott, kollégája és barátja dr. Veér Andrásnak.

• Szakterülete: pszichiátria, szexológia és a vallási szekták pszichológiai hatásai.

• Több közös könyvet írt Veérrel a szcientológiáról.

• Ő is következetes kritikusa volt a szcientológiának, különösen annak pszichiátriaellenes propagandájának és agresszív terjeszkedésének.

• Több sajtóinterjúban is megszólalt a ’90-es években és 2000 körül, szakmai álláspontját hangsúlyozva.

Röviden: Erőss és Veér együtt egyfajta „frontvonalban” voltak Magyarországon a szcientológia bírálatában, és közös munkáik miatt neveik szorosan összefonódtak ebben a témában. Erőss doktorról nem találtam fényképet. Az MI sem. 

A két doktor három közös könyve a szcióról: 

A három könyv 1999–2001 között jelent meg. Vagyis huszonnégy-huszonhat éve. Negyedszázada. Hatalmas idő, különösen napjainkban, amikor a változások minden téren rettenetesen felgyorsultak. 

Viszont a szcientológia alapja, lényege, mentalitása, módszere mit sem változott az idők során. Ezért bár a köyvekben vannak idejét múlt kijelentések, a bruttó mondanivalójuk a mai napig teljesen érvényes. 

Azt kérdezed, mi a bruttó mondanivaló? Ó, ez tulajdonképpen roppant könnyen megfogalmazható! A szcientológia egy magát vallásnak hazudó, az alapító L. Ron Hubbard hagymázas félinformációiból, a részben már akkor sem érvényes pszichológiai ismeretekből, a freudi pszichoanalízísből abszurd sci-fi elemekkel összeturmixolt, tanításnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kuruzslása, amelynek lényeg, hogy dőljön a lóvé. S ennek érdekében gyakorlatilag minden bevethető, az agymosástól kezdve a fasiszta módszerekig, a családok szétszakításáig, a titkosszolgálati módszerek alkalmazásáig (lehallgatás, megfigyelés, zsarolás, fizikai kényszer), az adócsalásig. S mindez akár állami hivatalokba beférkőzve is. Titkolózva még a saját tagok előtt is. (A leghíresebb vesztett perük az volt, amelynek következtében Hubbard feleségét állami iratok szervezett keretek közötti eltulajdonítása miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélték.)

S milliókat hagyhatsz náluk, ha bekapod a csalit. (A következő kötetből derül ki, hogy 2000-ben egy teljesen végig vitt tanulási folyamat 75 millió forintba kerül. Mondom 2000-ben. 

Szép, nem igaz? 

  EGYÉBKÉNT MINDHÁROM KÖNYVET OLVASTAM MÁR RÉGEBBEN  

csak éppen mindháromhoz ugyanazt az értékelést tettem be a moly.hu-n. Az értékelés nagyjából így festett (azért nagyjából, mert most vettem észre, hogy egy mondat nem is volt benne teljesen érthető, azt kijavítottam): 

Mivel jómagam tagja voltam egy keresztény egyháznak, tudom, tapasztaltam, hogy a külsős kritikák, ismertetések mennyire elcsúszottak, félreértelmezők lehetnek. A magam egykori egyházáról is olvastam olyan dolgokat, állításokat, következtetéseket„ amelyeknek a valótlanságától égnek állt a hátamon.a szőr

Tény azonban, hogy az ismertetések nem mindenestől voltak falsok, csak a hangsúlyok nem feltétlenül ott vannak, ahová a szerzők teszik azokat.

Amit ebben a könyvben olvashattam, akkor is jaj, ha a külsősség ténye miatti rossz hangsúlyok, félreértelmezések, csúsztatások és a szerzőnek a szciósokkal való személyes konfliktusából fakadó elfogultsága miatt elosztom kettővel, amit olvastam. 

Ez a könyv nem szociológiai elemzés, hanem heves, dokumentumokkal alátámasztott vitairat. Ebben a szellemben kell olvasni. 

  BŰNROSSZ EZ A KÖNYV 1.: SZERKEZETHIÁNY, STÍLUS 

Nem viccelek, tényleg bűnrossz ez a könyv.. Nem is tudom, honnan fogjam meg a dolgot... 

Dr. Veér András számára a kérdés vérre (a saját szóviccével: Veérre) menő volt. Az orvosi státuszánál fogva, s mert hallgatott a szció titkos istenének, L. Ron Hubbardnak az örökbecsű tanácsára, tudniillik, hogy

  NE VÉDEKEZZ, HANEM TÁMADJ!   

hát, ő támadott is. Például ebben a három könyvben. Meg ezer más helyen. Vagyis szcientológia-ellenes pszichiáter volt. Így lett abszolút ellenséggé.

Mert, hogy a szcientológia Hubbard óta  pszichológia- és pszichiátria-ellenes. Felszólal a kényszergyógykezelések, az elektrosokk, a kényszerzubbony, a hálóságy (úgy kellett utánanéznem, mi is az: egy ágy, ketreccel a tetején, amiben a delikvens feküdni és ülni tud, felállni, eltávolodni nem) és a gyógyszerlobbi ellen.

(Mondjuk az utóbbi megérne egy misét... Van orvoslátogató ismerősöm, aki erkölcsi okokból, jó fizetés, korlátlan céges autó-használat, céges teló, laptop ide-oda, pályaelhagyó lett. Tehát ez utóbbiban, elég csak a Covid-oltásokra gondolnunk, bőven van igazság.)

Mint mondtam, a Veér-Erőss duó mindkét tagja orvos volt. Nem újságíró, nem író. Még csak nem is blogger... De szerkesztő sem. Meg (bár ezzel nem biztos, hogy őket kell vádolnom) tipográfus sem. Ha nem is sértődésdiből, de mindenképpen haragból, és ebből fakadó cinizmusból gyúrták kiadvánnyá a rendelkezésükre álló információkat. Ami egyébként nem kevés és pláne nem érdektelen.

De a fenti bekezdésből fakad, hogy a könyv bűnrossz. Elsősorban mert a szöveg tulajdonképpen ömlesztett információhalmaz. Nincsen benne honnan hová, nincsen logikai ív, nincsen benne témakör meghatározás, tanulságösszefoglalás. Tudod, bevezetés, tárgyalás, befejezés. 

Aztán vannak a könyvben   teljesen felesleges fejezetek. Azért is feleslegesek, mert a bennük levő szövegnek többnyire csak halvány köze a fejezetek címéhez. Mintha lett volna egy blikk, hogy miről kellene írni, aztán menet közben elterelődtek a szerzők gondolatai, és szép lassan, de véglegesen eltávolodtak a mondanivaló eredeti irányvonalától. S így persze a fejezetek végül fittyfenét sem érnek, mert tulajdonképpen semmitől sem szólnak.

Tulajdonképpen ez is az oka annak, hogy a könyv egészének sincsen szerkezete. 

Tényleg és valóban kapunk rengeteg információt. Aminek a döntő része háttértudás nélkül vajmi nehezen értelmezhető. A szció borzalmával ismerkedő olvasó csak kapkodja a fejét. De még a fekete öves, több kritikus könyvön túllevő blogger is csak kapkodja a fejét. 

  BŰNROSSZ EZ A KÖNYV 2.: TIPOGRÁFIA, AVAGY MINDENT BELE!  

Értem én, hogy aki a számítógépek megjelenésének az idején szövegszerkesztő, kiadványszerkesztő-program közelébe került, az megvadult a lehetőségek garmadájától. Ráadásul semmi biztosíték nem volt arra, hogy van esztétikai érzéke. Mert ugye, az ecset, a vászon, az állvány és a festék nem elég ahhoz, hogy magányos cédrus születhessen a nagyérdeműnek. 

Ez a kötet az egyik és még csak nem is a legrosszabb iskolapéldája a tipográfiai horror esztétikum kínzó izléstelenségének. De mondjuk legalább az elmondható, hogy nem nyolcféle betűtípusból áll a szöveg. (A bejegyzésem küllemével iparkodok valamit visszaadni az esztétikai élményből.) 

A szövegkiemelések, képkezelések olyan kaotikussá teszik a látvány, hogy néha gyomor is forog tőle. Ahogy nehezen magyarázható, 

a soha, sehol nem alkalmazott megoldás

miszerint minden felsorolás-jel nélkül

egy összetett mondat egyes gondolati egységeit 

külön sorba írjuk, 

és még ki is emeljük a lényeget! 

  BŰNROSSZ EZ A KÖNYV 3.:  A KÉPEK KEZELÉSE  

A képek nem egyszerűen képek, hanem dokumentumok képes változata. A legkülönbözőbb betűtípusokkal szedve. Nyilván, hiszen innen-onnan valók.

Viszont a legkülönbözőbb méretben és minőségben is. Ami túl sok esetben lehetetlenné teszi az olvasást.  Van, hogy csak mocsokul megnehezíti, mert a könyv elforgatására kényszerít oldalakon keresztül. Mert rossz a szkennelés, a fotózás, vagy elmosódott az írógép szöveg. De leginkább arról van szó, hogy a behívott cikkek fotóin egyszerűen olvashatatlan a szöveg. Esetleg ha nagyítóval... 

Értem én, hogy dokumentumokkal akart bizonyítani a két szerző, csak hát, ez így semmi értelme nincsen a cikkek újraközlésének. Isten bizony akkor is elhittem volna, hogy megjelent cikkekről van szó, ha odaírnak egy újságnevet és a megjelenés dátumát. 

L. Ron Hubbard, a fele sem igaz-ember elkapott pillanatos fotója. :-D

  TÖK JÓ EZ A KÖNYV: TELE VAN LÉNYEGES INFORMÁCIÓKKAL  

Ha elképesztően, sokszor zavarón rendezetlenül is. Illetve olyan alapállásból mintha teljesen természetes lenne, hogy az alapismeretek az olvasónak is csont nélkül a rendelkezésére állnak.

Mint amikor lehuppansz a kedvenc kocsmai asztalod kockás abrosza mellé, ahol számodra két félig ismert úriember éppen a kenya-alsói teknősbéka keltetés technológia problémáiról értekezik, beleértve a kenya-alsói fő-teknőskeltető személyétől a teknősbéka-keltető középtechnológiás fődüznimentométerének a mérnőki elbaltázottságig. Miközben azt sem tudtad eddig, hogy van olyan, hogy Kenya-alsó, és hogy szakmaként tanulható a teknőskeltetés. A fődüznimentométert meg hagyjuk is inkább. 

Ha két szakember beszélget a teknős-keltetésről, sejtheted, hogy mennyire alapozzák meg a mondanivalójukat. S mert beszélgetnek, mennyire szerkesztik a mondanivalót! 

De némely információ azért mindenképpen leeshet neked is: léteznek a teknősök, tojással szaporodnak, lehet mesterségesen is keltetni a tojásaikat, vannak erre képzett emberek, mifrancot lehet csinálni a kikelt kisteknősökkel, mennyiért vásárolják fel őket levesnek, ilyesmiket. A szakszövegeket persze nem érted, az összefüggések a semmibe vesznek. Nem érdektelen a téma, csak lehetne sokkal összefogottabban sokkal érdekesebb is. 

Egy dolog egészen bizonyos: a szcientológiát sem megkívánni, sem megszeretni nem fogod tőle. S ha meg is van a véleményed a könyv egészéről, kapsz annyi információt, amelynek nyomán, ha még nem borzadtál vissza az iszonyodásig, el tudsz indulni, hogy még mélyebben utána less, mi a franc is a szcientológia. 

ÚJRA MONDOM, HA EGYÉB, MAGYAR NYELVŰ ANTISZCIÓS-KÖNYVEK ÉRTÉKELÉSE IS ÉRDEKEL,
AKKOR KATTINTS IDE BÁTRAN!

 A könyv jobb alsó sarkában a hármas szám azt jelzi, amire gondolsz: volt első és második része Szinetár Miklós könyvének. Látod, vannak hozzájuk linkek, és ezek a linkek belső, a blogomon belüli linkek. Tehát mindkettőt olvastam, és mindkettőről írtam már. Viszont élve a technika biztosította lehetőségekkel, az azokban megfogalmazottakat nem másolgatom, csak meghagyom a szabadságodat, hogy megnézed, elolvasod-e őket vagy sem. A helyedben én biztosan odakattintanék... 

Ugorjunk fejest, mint Robbie Williams a tegnapelőtti, budapesti koncertjén a stilizált rakéta tetejéről, úgy tíz-tizenöt méter magasból. (Ha már: írtam a koncertről.) 

• Az első kötetben arról volt szó, hogyan cseperedett fel, találta meg az útját Szinetár MIklós (ha érdekel, kicsoda ő ajánlom a fenti linkeket, tudod, az első két kötethez vezetőket) a Rákosi-korszakban.
• A második kötet egyértelműen a Kádár-korszak eseményeiről szól.
• Ez a harmadik pedig a rendszerváltás utáni sorsát, életét és az életét körülvevő világot ecseteli. 

Hangsúlyozottan nem életrajz, hanem életrajz--szerűség. A -szerűség szabad teret hagy a csapongásnak, az anekdotázásnak, az ad hoc odabökött véleménynyilvánításnak. Tehát mintha a kockás abroszos kisvendéglő asztala mellett mesélne. Közben néha koccintunk. 

ÖSSZEGZÉS

A könyv végén van egy lista a rendezéseiről, ami évenkénti bontásban sorolja fel hol mindenhol mit rendezett Szinetár Miklós. Tizenhárom oldalon keresztül, oldalanként tizenhat mű rendezéséről van szó. A végeredmény szerint kb. 208 rendezése volt. Ez átlagosan évi három megrendezett előadást jelent. Beleértve mindent, operát, színházat, tévét, filmet, itthonit és nemzetközi bemutatót, szerte e  nagyvilágon, Japántól Olaszországig, Németországtól Anglián át Moszkváig. 

Van egy oldalnyi felsorolás, holmindenhol ült mindenféle külföldi filmes, színházas, operás zsűrikben. 

A legszebb, legsokatmondóbb történet a könyvében a következő: amikor öt év után leváltották az Opera éléről, és az aktuális miniszter az ő nevéhez ért, nyolc perces vastapssal tüntetett mellette a tagság. A miniszter háromszor akarta folytatni a beszédét, de csak negyedjére járt sikerrel. Ugyan mi kell ennél több és ugye mennyi mindent elmond ez a történet az emberről? 

A képek a könyvből valók

SZINETÁR ÉS A POLITIKA

Szinetár Miklós rendezései olyan művészi szintet jelentettek/jelentenek, amely bárhol a világon elismerést keltett/kelt.

Viszont az, hogy Szinetár Miklóst szerte e nagyvilágban működött, kelettől és nagyon kelettől nyugatig, azt is jelenti, hogy tulajdonképpen hagyta őt dolgozni a mindenkori hatalom, és még csak attól sem tartott, mármint a hatalom, hogy ez az ember nyugaton rendezget. Tény, ami tény, letiltva, meghurcolva soha nem volt. 

Arról a második kötetben írtam, hogy Szinetár és a komcsi hatalom viszonya nem tisztázott számomra. Nem mintha az elvárásaim szerint kellene működnie bárkinek is... De hiába iparkodtam a Kádár-rendszerbeli politikai semlegességét a helyére tenni, ez még a kádári „aki nincsen ellenünk, az velünk van”-elv mellett sem sikerült. Erről írtam a második kötet ismertetőjében. 

Egyébként Szinetár még utólag sem foglal politikailag állást. Sőt, művészként kártékonynak tartja az elköteleződést, És a könyve tanúsága szerint iparkodik az embereket, főleg a munkatársait nem a politikai nézeteik, hanem a művészi képességeik alapján kategorizálni.

Jó példa erre Csurka István, akit kiváló írónak tartott, kedves lóversenyező partnerének, de az, hogy Csurka szobrot kapjon, a politikai nézetei miatt egyáltalán nem tartja indokoltnak. (Egyébként Lakitelken áll a szobor.)

Vagyis a színházban deklaráltan nem érdekli egyik munkatársa politikai álláspontja sem, ezért balról jobbra, jobbról balra bárkivel képes dolgozni. Mert a művészi produktumra koncentrál. Pont. Illetve azért nem. Ahogy írja, egyetlen vörös vonal van a számára: a fasizmus.

Mondjuk ez a szokásos gondolatmenet: hiába a kommunizmus bármilyen bűne, az mégis menthető. Nem megyek most abba bele, hogy mi lett volna, ha a fasiszták is kapnak negyven-hetven évet, ha van ideje annak a rendszernek is konszolidálódni, ahogyan a tömeggyilkosságok után a kommunizmus eljutott Sztálintól Gorbacsovig, Rákositól Gyurcsányig, s hogy mennyivel jobb egy mintegy háromszázmilliós áldozatszámú rendszer mint a hatmilliós, meg tényleg mennyivel kulturáltabbak az osztályalapú lágerek, gyilkosságok mint a faji alapúak...

Szinetár a rendszerváltás utáni mindenkori miniszterelnökökről is kiegyensúlyozottan ír. Ahogy belegondolok, Gyurcsány mintha kimaradt volna a sorból, vagy talán egy történetecskében ha megemlíttetik, de a többiek mindnyájan ott vannak. 

[...töprengés...]

Mégsem: a két megbízott, nagyon rövid ideid tisztségben levő miniszterelnök, Boross Péter, illetve Bajnai Gordon kimaradtak. 

Szinetár a miniszterelnökök tevékenységeit nem értékeli. Nem hangsúlyosan értékeli. Antallt és Medgyessy úriembernek tartja, volt idő, hogy reménykedett abban, hogy Orbán miniszterelnök lesz. Nos és az lett. Ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy változnak az idők. De azt is, hogy itt-ott nagyon jókat beszélgetett Orbánnal. Horn néhány hétig hordott pufajkáját mentegeti és előtérbe tolja a nevéhez köthető határnyitást. 

Baráti, összejárós viszonya egyik főemberrel sem alakult ki. Nem ír ilyesmiről. 

De arról igen, hogy a két oldal áldatlan, antagonisztikus harca már nem árok két oldalán, hanem egy sebes sodrású, széles folyó két oldalán acsarkodó, észérvekre egyáltalán nem hallgató szekértáborokról szól. 

SZINETÁR KÖNYVÉNEK AZ ÜZENETE

Na, ez az alcím nagyot mondott. De ha belegondolok, van ám üzenet. Nem arra a kicsit coelho-sra sikerült listára gondolok, amit az unokái számára hagyott örökül, és beletett ebbe a könyvbe is, hanem inkább a művészet szeretetére és elsődlegességére. 

Mert az abszolút lejön, hogy Szinetár mennyire elkötelezett az opera, az operett és úgy általában a színpad felé. Olyannyira, lejön, átjön, hogy Szerelmetesfeleségtársam könyvespolcának zenei szekciójából előkerestem Tótfalusi István Operamesék című könyvét, és mellé tettem Till Géza Opera címűjét is. MIndkettőt azért, mert rohadtul frusztrált, hogy Szinetár dobálózott az operák címeivel, nekem meg csak nagyon halvány fogalmam volt arról, melyik micsoda. 

Sőt, behívtam a YouTube-on a Cosi fan tutte című operát is. Igaz sokra nem jutottam vele. Az opera az a műfaj, amit soha nem tudtam megkedvelni. Pedig többször próbálkoztam vele. Még az Operába is eljártam egy időben. De az opera és én egyáltalán nem lettünk barátok. Lennének érveim, hogy miért nem, de eszembe sincsen sorolgatni őket, mert de tényleg, minek tenném? Győzködjek akárkit is, hogy ne szeresse, amit szeret, mert én nem szeretem? Teljesen értelmetlen, ostoba tevékenység lenne. Jobb nekem, ha nem szereti, mert én nem értek hozzá? Jobb lesz akkor a világ? Ugyan már! 

Viszont lehúztam a netről gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet-ét e-könyvben, amit Szinetár egy Wass Albert írásművészetét lefitymáló, a népszerűsége felett értetlenkedő és az irodalmár Bánffyt előtérbe toló megjegyzése késztetett erre. Nem az volt szimpi, hogy lekezelőn fikázta Wass-t, hanem egyéb, Bánffyt érintő dicsérete. 

Sőt leszedtem a Háry János-t is, amit Szinetár rendezett. Mi több, megtaláltam a Háry animációs változatát is, bár annak nincsen köze főhősünkhöz. S ha már, akkor körülnéztem, milyen film, tévéjáték van még, amit Szinetár rendezett. 

Hát mi az eredmény, ha nem ez? Elégedett a munkájával, Szinetár úr? 

VÉGÖSSZEFOGLALÁS

Ugyanaz mint eddig, az első két kötet esetén. Szinetár úgy halad kronologikusan, hogy össze-vissza csapong, és úgy merül el a részletekben, hogy felületesen siklok vele minden felett. S közben úgy élvezem mindvégig minden sorát, még azt is, amivel netán nem értettem egyet, úgy vagyok vele empatikus, hogy hogy a fenébe lehetnék empatikus egy ekkora aggyal, aki ráadásul elősorban az operában nagy agy. S mondom, miközben mindvégig ott bujkált bennem a kisördög, hogy a csudába lehetett nagy ember abban a korszakban, amikor a még nagyobbak csak azt hagyták érvényesülni, aki az ő emberük volt, ráadásul az akkori média legnagobb állami intézményének az élén állt, valahogy mégis tök simán felül tudtam ezen emelkedni. (Mintegy mellékesen teszem hozzá, maga Szinetár sem veszi semmibe a dilemmámat: többször is érinti a kérdést.)

Vagyis az van, hogy ugyanott tartok mint eddig: tetszett a könyv, nagy élvezettel olvastam. Meg egy csomó kérdéssel. De már elég régen nem bánom, ha erre-arra nem kapok, nem lelek válaszokat. 

AZ ÁLTALAM OLVASOTT KÖNYVEK BLOGLINKJEI

Russel Miller: Arcátlan messiás (L. Ron Hubbard életének igaz története)

Margery Wakefield: Út Xenu felé – Elbeszélés az életről a szcientológia világában

Dudás Diána: Az én szcientológia sztorim (Egy volt szcientológus igaz története)

Bonyai Péter: Szcientológus voltam

Herbert Potthoff: A szcientológia labirintusában

Veér András – Erőss László: Bolondok (űr)hajója – a szcientológia titkai

Veér András – Erőss László: Magyarország a szcientológia (pók)hálójában

Veér András – Erőss László: A ​szcientológia mocsarában

L. Ron Hubbard, az alapító

TAPASZTALATOK, TÉNYEK A SZCIÓ HAZUGSÁGAIRÓL, EMBERTELENSÉGEIRŐL (külső linkek)

Szcientológia: objektíven és szubjektíven
(A szció egyik kiugrott magyarországi vezetőjének, Bónyai Péternek a blogja)

A szcientológia igazi oldala

Kiábrándult szcientológus

Szcientológia egy kicsit őszintébben

 Clarus Animus Alapítvány (érdemes körülnézni az oldal médiatár menüpontjában!) 

Rémálom blog

Vallaskritika.lap.hu/szcientologia

A szcientlógia röhejes sci-fi alapja: Xenu

A szcientológia és ami mögötte van – itt az év botrányfilmje

A tudomány diadala – Szcientológia, avagy a hit börtöne

Szcientológiai akták 1–6 (a Clarus Animus filmsorozata a szcióról)

David Miscavige, a mostani agresszor főnök

IGAZ AZ,
AMI IGAZ
A SZÁMODRA. 

L. RON HUBBARD

  Hubbardnak van hivatalos életrajza.   Hivatalos, tehát a Szcientológiai Egyház írta. Amit Hubbard alapított. Ergo az életrajz méltó Hubbardhoz, az etikájához méltó. Hubbardra a szerénység és a realitás soha nem volt jellemző. A hivatalos életrajza adatai Hubbardtól származnak. Tudod, ő az, aki életében csak véletlenül mondott, ha mondott igazat. Vagyis a hivatalos életrajzot lelkifurdi nélkül a képzelet szülte szépirodalom polcára pakolhatjuk. Ha meg akarjuk egyáltalán tartani. 

AZT MONDANÁM,
HOGY AMIT APÁM AZ ÉLETÉRŐL MONDOTT,
AZ 99%-BAN HAMIS.

(Ron DeWolf, korábban ifjabb L. Ron Hubbard, '82 májusában; 412.)

A képek és a képfeliratok Miller könyvéből származnak

 * 

  RUSSELL MILLER   nem szcientológus. Ezáltal mer és tud reális lenni, és nincsen fenntartása az igazsággal szemben akkor sem, ha az nem vet Hubbard-ra jó fényt. (Élt volna úgy Hubbard, hogy ne kelljen titkolnia mindazt, amit csinált és hazudott!)

Haverom, a ChatGPT ezt mondta nekem a szerzőről. 

Russell Miller egy brit oknyomozó újságíró és író, aki főleg életrajzairól és feltáró munkáiról ismert.
1938-ban született, és hosszú pályafutása során olyan médiumoknál dolgozott, mint a Sunday Times, a Daily Telegraph és más nagy lapok.

Az „Arcátlan messiás” (Bare-Faced Messiah, 1987) című könyvét L. Ron Hubbardról, a Szcientológia alapítójáról írta. A kötet alapja alapos kutatás és számos interjú volt Hubbard volt tanítványaival, családtagjaival és ismerőseivel. Miller nem elfogult hívőként, hanem kritikus újságíróként közelített a témához, ezért a könyv nagyon kellemetlen fényben tüntette fel Hubbardonnak a személyét és életútját.

A könyv miatt a Szcientológia Egyház heves támadásokat indított Miller ellen – például megpróbálták lejáratni, zaklatni, és jogi úton is akadályozták a könyv terjesztését. Ennek ellenére a mű ma is az egyik legfontosabb és legtöbbet idézett kritikus életrajz Hubbardról.

👉 Röviden: Russell Miller egy brit oknyomozó újságíró, aki több híres emberről írt életrajzot, de leginkább arról vált ismertté, hogy megírta a szcientológia alapítójának leleplező életrajzát.

Hubbard alapvető elve volt, hogy védekezni soha nem szabad, aki a szció ellen fordul, azt azonnal támadni kell. Vagyis nem megmagyarázni sem neki, sem a közvéleménynek, hogy téved, pláne nem bebizonyítani a tévedéseket, es tényeket szembe állítani vele. Torkon kell ragadni, ellehetetleníteni, rágalmazni és hetet-havat összehordani róla és ellene. Zsarolni kell, kutatni a múltját, mi játszható ki ellene. Mint egyház kell ezt tenni. 

Hubbard, amikor nyakig merült a híg fosba a szcientológia által állami iratok ellopása, megsemmisítése miatt, simán hagyta, hogy a feleségét, akinek ő adta ki az utasításokat, és aki huszonöt éve a felesége volt, öt év börtönre ítéljék. LRH fél élete menekülés volt, hol hajón, tengeren és óceánon, hol autón, szervezettel és dollármilliókkal a háta mögött, de főleg a táskáiban.

  *  

Egyelőre vigyázó tekintetünket  ne a könyv mondanivalójára, hanem egyebekre   vessük.

Például arra, hogy a könyvet Magyarországon Rozgonyi Tivadar adta ki. Vagyis magánkiadás, nem pedig valamely kiadó által gondozott a szöveg.

Egyébként bár van benne itt-ott hiba, elírás, de több mint tisztességes munka. A stilisztika is, a tördelés is. Még a formátum és a kötés sem rossz: nem hullott szét a könyv, bár testes, puha borító. Igaz, ahogy arra fogadni mertem volna az olvasás kezdetkor, a gerinc megtört, mire a végére jutottam. 

Ez a könyv mint könyv. 

Mielőtt a tényleges tartalomra vetnénk egy pillantást, néhány gondolat  a szerző módszeréről.   Az első gondolatom az, hogy sajnálatosan nagyon keveset tudunk csak meg erről.

Az általa írt előszóban természetesen megemlíti, hogy a Szcientológia Egyház folyamatosan akadályozni kívánta a munkáját, megpróbálták lebeszélni őt is, a beszélgetőpartnereit is a munka folytatásáról, közzétételéről, és folyamatosan perrel fenyegették, ha nyilvánosságra hozza a beszélgetések tartalmát. 

Miller magasról tett rájuk, és mindenek ellenére nyilvánosságra hozta. 

A könyvben vannak lábjegyzetek. Ugyan nagyon nem értem, minek, mert információt alig adnak. Ajánlott irodalom, könyvjegyzék nincsen. Ahogyan az interjúk körülményeiről se tudunk meg semmit. Sőt, az interjúalanyokról is csak annyit, amennyi LRH életének az elmondásához kell. 

Jó, persze, oké, igaz,   mit bizonyítana az interjúk igazáról, ha lefestené a körülményeiket?   Ezen el kell gondolkodnom...Mindenesetre volt valami bizonytalan hiányérzetem azzal kapcsolatban, hogy mintegy bemondásra el kell hinnem mindazt amit egyébként tökéletesen el is akarok hinni. Persze kérdés, hogy mennyivel lenne hihetőbb, ha ott lenne egy csomó adat, ami tök jól mutatna, de 1. úgysem néznék utána, 2. úgysem tudnék utána nézni. 

Ráadásul ha Russel hűségesen csak azt írta le, amit az interjúi alanyaitól hallott, az még nem garancia arra, hogy az alanyok az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat mondták. Vagy ha szándékaik szerint azt is mondták, tudod milyen az emlékezet... Arról nem beszélve, hogy ugyanazt a balesetet három tanú háromféleképpen látja... 

Mert ha megjelenne szciós oldalról egy interjúkötet LRH-ról, és abban mindenki elmondaná, hogy ha fingott az is rózsaillatú volt, ha hányt, akkor pedig aranyrögök gurultak ki a turmixból borsószemek helyett, akkor azt csak azért nem fogadnánk el, mert szciósok mondják? (Egyébként igen, azért.)*

* Vagyis ezzel a gondolatmenettel adtam a fekáliának egy bődületes nyakast. 

Vagyis ha Miller hazudott, vagy ha Millernek hazudtak, akkor most én is hazudni fogok. 

Mindenesetre az is igaz, hogy LRH élete szcientológia előtti részének ha nem is gond nélkül, de irattárakban utána lehet nézni. Vagy persze, ha azt nézem, hogy még az FBI-tól is szerzett meg az egyházuk (hahaha) iratokat, akkor ez sem igaz. Mindenesetre Miller, amikor LRH életének erről a szakaszáról ír, többször ad pontos forrást a tényeihez. Később a tényeket már az egyház kezelte, az mondta meg, hogy mi a valós tény.

Néha röhögtem, néha a fejemet fogtam, néha meredten néztem magam elé a szciósok tényeitől.

S akkor a csodálatos gyógyulásokról nem is nagyon van szó a könyvben. (Mer' ilyen is van, két hete két szciós mesélt efféléket, ezzel kísérelte meg porba omlasztani a szkepticizmusomat.

Azzal hárítottam a csodás sztorikat, hogy csodákat csinálni Sátán is, a csoda léte önmagában semmire sem bizonyíték, csak arra, hogy nem pusztán a matéria létezik körülöttünk és bennünk.

Mindenesetre Miller  olyan életrajzot írt, ami szinte regény.  Rengeteg részletre kiterjedő, aprólékos, precízen lefestett. Néha fel is tettem a kérdést, hogy na, ezt vajon honnan a péből tudja, vette? De tény, ami való, a négyszáz oldal úgy elolvasódott mint a pinty, és a Privát Tetszésindex Teszten** is csuklás nélkül elnyerte a Tök Jól Sikerült díjamat. 

** Privát Tetszésindex Teszt (PTT): mennyire akarom mindenhol olvasni.
Ha mindenhol akarom olvasni, akkor kaphatja meg Tök Jól Sikerült (TJS) minősítést. 

Tehát két verzió van arra, hogyan állt össze a könyv. 

• Az egyik, hogy Miller hihetetlenül alaposan utána járt minden csányi részletnek, és azokat a részleteket, amik a tudomására jutottak, zseniálisan legózta egymásba, így a végén kerek, egész történetet kapott/tunk.
• A másik verzió, hogy regényírónak is kiváló lenne, és ahogyan LRH tényként kezelte mindazt, ami az eszébe jutott (lásd e bejegyzés mottóját!), úgy Miller is segítségül hívta a fantáziáját, hogy kikerekítse ami önmagában nem volt gömbölyű az információiban

Nem tudom, mi a válasz. Reménykedem abban, hogy az első. 

  *  

Induljunk ki abból, hogy Miller valóban mindennek utána járt, és az igazat írta le mindabból, amit kibányászott.] Mert ugyan  miért ne lenne ez lehetséges?

Ugyan kiderül, hogy Hubbard az összkép szerint egy megalomán, hisztériás, paranoid fickó volt, de kiderül más is. Úgy így is, hogy kritikusan vizsgáljuk a személyét.

(Hm, hogy a fenébe lehetne másképpen vizsgálni egy olyan pasast, aki a tengerbe dobatja a szerinte rossz magaviseletű munkatársait [értsd: alárendeltjeit], aki kiszámíthatatlanságával sakkban tartja őket, aki szemérmetlen természetességgel hazudik magának múltat, képesítéseket, tudományos rangot, aki fenntartások nélkül imádtatja magát, aki simán lenyúlja az egyháza [hahaha] pénzét, miközben a sakkban tartott alárendeltjeit szarért-húgyért  dolgoztatja a rendszeren belül, s aki olyan belső rendet dolgozott ki, amely lelkiterrorral ügyel arra, hogy senki meg se mukkanjon?)

Az derül ki, hogy 

• Hubbardnak hihetetlen munkabírása volt
• elképesztő módon tudott rögtönözni, előadássorozatotokat tartott úgy, hogy ott helyben találta ki a mondanivalóját
• hihetetlenül rövid idő alatt írt meg bármit
• ne feledjük, hogy az „általa kikutatott, kifejlesztett tudományra”, a dianetika nevű szélhámosságra alapozva egy világszéles elnyomó szervezetet hozott létre, 
• amely a mai napig elképesztő pénzeket szed be a bepalizott emberektől, akik úgy fizetnek mint a katonatiszt. (2015-es árlistáját láttam a szciósoknak: gyakorlatilag minden tanfolyam 350.000 forintba került. Segítek, a tanfolyamok árának emelkedése azóta kb. 70%-os volt [mondta a ChatGPT], vagyis ez manapság 595.000 HUF-ot jelent. Mondjuk utánanézettem az auditálások és a tanfolyamok árainak. Elég érdekes információt tudott adni! Ezt figyeld!
  • egy intenzív, alapszintű auditálás (kb. gyónás) 838.75000 HUF.
  • De egy OT IV-es szint ára 4.361.500 HUF mai árfolyamon. (OT-szintből nyolc van összesen. Ahogy jut feljebb és feljebb az áldozat, annál drágábban kapja meg az egy agyament sci-fivel felérő, arckaparó marhaság információkat, vö. Xenu. Az OT-k a helyi szupermanek. Hubbard idején csak egyetlen egy ember volt, aki teljesen clear-ré, tisztává vált, Hubbard viharos gyorsasággal ki is csinálta, mert a népszerűsége majdhogynem vetekedett az övével, és nehogy már!)
  • Veér András és Erőss László Magyarország a szcientológia (pók)hálójában című könyvükben idéznek egy hangfelvételt, amelyben egy magyar szciós vezetőtől megkérdezik, mennyibe kerül összesen, hogy valaki a legfelsőbb OT-szintet elérje. A válasz: 75 millió forintba. A könyv 2000-ben jelent meg. Ossz és szorozz, hogy a mai árat kikalkuláld!
• az utolsó éveit leszámítva gyakorlatilag mindenki azt mondta róla, hogy pillanatok alatt a hatása alá lehetett kerülni: karizmatikus figura volt, akiről a legnagyobb jóindulattal sem lehetett azt állítani, hogy a fizimiskája, vagy testalkata esztétikájával tarolt

S ezek csak a legfőbb pozitív (ha ugyan) tulajdonságai LRH-nak. 

  *  

Elképesztő, hogy bár egy idő után mind LRH mind a szció szervezete az FBI érdeklődésének először a látókörébe, majd a fókuszába került, a gyakorlatban mégis az '70-es, USA-beli per (amelynek során a feleségét letöltendőre ítélték) volt a legsúlyosabb eljárás, ami a szció ellen zajlott. 

Megkértem a Havert (tudod, az MI), szedje össze a legkomolyabb pereket, amelyek az egyházzal szemben zajlottak. 

Két hete azt mondta valaki, hogy ugyan mi a francért nem lettem ügyvéd, ha egyszer olyan ügyesen ki tudom forgatni a dolgokat? 

Szciósként a fenti tényekkel szemben piszok egyszerű az elvi visszavágás: ez a világ az ellenség, Xenu kezében van, aki naná, hogy el akarja lehetetleníteni az egyetlen valós ellenfelét, a Szcientológiai Egyházat! Aminek kutya kötelessége MINDENT megtenni, hogy megtörje Xenu hatalmát és uralmát. Véletlen lenne hát, hogy több államszervezet is rávetette magát az egyetlen, szóba jöhető hősre? 

Na, ugye, hogy ugye? Ennyi! 

Hubbardnak a Szcientológia Egyház által közölt  legtöbb fotója az Apollo utazásainak fénykorában mutatja be, vagy még korábbról.
Ez a kép, amely egy 1973-as tévés dokumentumfilmből származik, jó] mutatja, hogy a sorhajóhadnagy itt mar gyors ütemben kezdett leépülni. (Forrás: Lamont, Religion Inc., 1986)

  *  

Russel Miller könyve felháborító. Olvasmányosan, részletesen mutatja be a szervezett elmebaj vallásosnak hazudott szervezetét, amely agymossa, megalázza és kihasználja  a saját híveit. Kronológia szerint mutatja be „antihőse” zsenialitását és öntelt elborultságát. 

Gondolkodom, mit írjak még a könyvről. Mert rengeteg mindent hozhatnék, mutathatnék, de úgy gondolom, az eddigiekhez túl sok mindent nem tenne hozzá, csak színesítené az eddigieket, és mélyítené a felháborodást. 

Ezért nem is folytatom tovább. 

  *  

Az a kérdés azért felmerült bennem, vajon milyen eredményt várt el Miller a könyve olvasásától? Aki eddig is fenntartásokkal kezelte a szciót (mint én is) az maximum nagyobbakat hüledezik, megállapítja, hogy minden fa a gyökerétől fogva hal meg, és gyümölcseiről ismerszik meg egy fa haszna. 

Ofi barátom, ahogyan egy volt munkahelyi főnököm, akivel egy keresztény közösségbe járunk azt mondja, hogy nem minden übermarhaság, amit a szció tanít, több minden a gyakorlatban is remekül használható. Konkrétumot egyikük sem mondott. A szciós ismerősöm meg azt mondja, hogy ő nézegetett, vizsgálgatott több vallást is, de egyik sem volt olyan gyakorlati mint a szció. Nesze nekem!

Viszont aki semmilyen szinten nem ismeri a szciót, a kezébe sem fog venni egy ilyen vaskos, tömény, részletes Hubbard-életrajzot. 

A szciósok aztán pedig pláne nem. 

Mindezt minden bizonnyal Miller is nagyon jól tudta. Mégis megírta a könyvét. (Hogy valóban oknyomozással alátámasztva minden részletet, vagy hasból, azt, ugyebár nem tudhatjuk.) Miért tette? 

Többször is beszélt arról, miért állt neki az Arcátlan messiás megírásának. 

Megbízásból indult a munka, a  brit Sunday Times kérte fel Miller-t, hogy készítsen egy oknyomozó portrét L. Ron Hubbardról. A szcientológia ekkor már sok vitát kavart, de nagyon kevés ellenőrzött, hiteles életrajzi adat volt róla. Amikor Miller megnézte, miről is van szó, izgatni kezdték Hubbard életrajzának az ellentmondásai, a Hubbard saját magáról gyártott legendái (háborús hős, felfedező, tudós, spirituális vezető).

Miller újságíró, kihívást jelentett számára annak a kiderítése, mi is az igaz mindabból, amit Hubbard magáról állított. Tehát nem személyes ellenszenv, hanem szakmai kíváncsiság vezette. Egy interjúban elmondta, hogy eszébe sem volt „szcientológia-ellenes aktivistává lenni. Azt mondta: „Engem a tények érdekeltek: ki volt valójában az az ember, aki képes volt tömegekre ilyen nagy hatást gyakorolni?

Egy 2015 körül adott interjúban ezt állította: „Nem azért írtam a könyvet, hogy leromboljam Hubbardot. Újságíróként az volt a dolgom, hogy kiderítsem, mi igaz a történeteiből – és kiderült, hogy nagyon kevés.”

A szcientológia szervezetének a reakciói még inkább megerősítették abban, hogy érdemes kutakodnia. Ahogy fentebb írtam, megpróbálták akadályozni a kutatását,  visszatartották a dokumentumokat, akadályokat gördítettek a tervezett interjúi útjába, megnehezítették, hogy az emberek beszéljenek vele.

Ezt azért könnyű elhinnem, mert Szerelmetesfeleségtársam tapasztalata nagyon hasonló volt. Amikor egy szciós ismerősével a maga keresetlen módján közölte, faszság ezért meg azért a szció, az ismerős legközelebb közölte vele, hogy azt mondták neki odabent, hogy egyáltalán ne beszélgessen SzFT-vel. S ő ezt jó hívőként be is tartotta. Igaz, nem egyszer s mindörökre, „csak” néhány évre. 

A szcientológusok viszonyulása, a szervezetük reakciója megerősítette Millert a döntésében, mert megértette, hogy fontos dolog felgöngyölítésébe fogott bele. Ami a könyve ellenére is a mai napig l és virul. És mi az elképesztő, ha nem ez? 

Egy remek interjú a szerzővel (A böngésződ fordítójával is elolvashatod)!

Russell Miller fotója a fenti cikkből származik