Arról szól, amit a fülszöveg állít. Mivel alapvetően nem vetem meg a munkát, nem is térek ki előle, ha vár rám, de semmiképpen sem mondom magam munkalkoholistának, sztahanovistának, ezért megkönnyítem a dolgomat. Íme a fülszöveg: 

A reneszánsz Itáliában egy ifjú leány, Bianca esküvőjére készül. A szülei által kiszemelt vőlegény, Giovanni gazdag, jóképű és fiatal, Biancát mégis csalódottsággal tölti el, hogy nem ismerheti meg a lagzi előtt.

A családjának azonban van egy titka: a nők egy varázslatos férfibőrt őriznek, melyet felöltve Bianca Lorenzóvá változhat, és belekóstolhat a fiatalemberek szabados életébe. Lorenzo képében megismeri jövendőbelijét is, és felfedezi a szerelmet és a szexualitást. Többször összetűzésbe kerül a kor erkölcsi elvárásaival, és veszélybe kerül az élete is, de a szellemet, ha egyszer kiszabadult a palackból, nem lehet többé visszazárni, és Bianca végül az lehet, aki mindig is lenni akart.

A világsikerű és számos díjjal kitüntetett francia képregényt a tragikusan korán elhunyt Hubert forgatókönyve alapján rajzolta a páratlan tehetségű Zanzim. A szabad szerelmet ünneplő, humorral átszőtt képregény fontos kérdéseket tesz fel a nők és férfiak társadalmi helyzetéről, a szexről és a vallásról, és az erkölcsöt az elnyomás eszközeként használó hatalomról.

HUBERT (Hubert Boulard, 1971–2020) roppant sikeres szerző volt. Erre a képregényre a rajzolóval együtt minimum öt díjat kapott. Alkotótevékenységét nagyban befolyásolta a saját élete, nemi identitása és érdeklődése. (Ugyan kiét nem?) Az alkotásaiban, nem csupán ebben, rendszeresen foglalkozott LMBTQ kérdésekkel. Ennek minden bizonnyal az is oka volt, hogy a homoszexualitását a családja elutasította, és emiatt önmagát sokáig szörnyetegnek gondolta. 

ZANZIM (Frédéric Leutelier) ugyancsak sikeres rajzoló. Különösen érdekli a szexualitás (ugyan kit nem) és a szabadság témája. 

Vagyis a két alkotójól egymásra talált ennek a képregénynek a megalkotásakor. Hubert a kötet megjelenését már nem érte meg. 

A képernyőn Hubert, az előtérben Zanzim, kezében az RTL Hubert számára posztumusz díjával.
Forrás

* 

Kezdem az egyszerűbbel, a RAJZOKKAL. Ahogy mondtam, elsőre nem fogtak meg. Túl egyszerűnek és részletgazdagtalannak találtam az összhatást. De azt is mondtam, hogy már a könyvtárban, a második belepillogáskor valami rezonált bennem az ábrázolásmódra. 

A könyv olvasása, nézegetése közben konkrétan megszerettem a figurákat és a környezetet. Mutatok majd példákat, hogy miket. 

Zanzim csakugyan nem veszik el a részletekben, de vannak hátterei, a figurák nem a semmiben létezve beszélnek és cselekszenek. S bár a fő kifejezőeszköze a letisztult egyszerűség, ez nem jelenti azt, hogy a rajzok primitívek vagy kiforratlanok lennének. Sőt! 

Külön érdem az az ötlet, hogy egy azon térben több helyen előfordulnak ugyanazon figurák, a haladásukat jelezve. Ez eszméletlen dinamikát ad a cselekménynek. Zanzim remekül játszik a színekkel is. Csak egy példa: Bianca férfialakban verekedésbe keveredik egy reneszánsz krimóban. Amíg akcióban van, vörös a háttér. Akkor is, amikor egy jobbossal a földre küldi az ellenfelét. Amikor csodálkozva nézi az öklét, eltűnik a vörös háttér. Illetve eltűnik minden környezet: Bianca a nagy fehérségben áll az öklét csodálva. Ő maga színes. Előtte fekszik a kiütött polgártárs. Ő meg csak ceruzarajz, mindenféle szín és szürkeárnyalat nélkül. Csodás, nem gondolod? 

Szóval a rajzokkal összhatásukban felettébb elégedett vagyok. 

*

No, akkor amiben bizonytalan vagyok, az a mondanivaló egy/nagy része. Vagy hangsúlya. Vagy mibenléte. Vagy nem is tudom... 

  1.  
Mert ugye a történet szól egyszer a FEMINIZMUSRÓL. Ami önmagában teljesen jogos mozgalom (volt). Persze, a nőket megilletik ugyanazok a jogok mint a férfiakat, mert miért ne illetnék meg? Miért kellene a férfitársadalom árúcikkévé válniuk a nőknek? Miért is kényszerítenénk őket a tűzhely mögé házirabszolgának, ők miért ne valósíthatnák meg önmagukat? Miért ne dolgozhatnának a háztartáson kívül is? Ha dolgoznak, miért ne kaphatnák ugyanazért a munkáért ugyanazt a pénzt mint a férfiak? És így tovább... 

A Férfibőrben a reneszánsz korban játszódik, amikor is ezek a kérdések, felvetések teljesen jogosak. Meg még pár évszázadig. A világ egyes részein, lásd arab világ, a mai napig nincs előrelépés, sőt ennél is tragikusabb a helyzet. 

A képregény szerencsére elkerüli annak a marhaságnak a hangoztatását, hogy a férfiak és nők ugyanolyanok. Mert ez persze, hogy marhaság. Nagyon sok szempontból az, főleg genetikai okokból. A férfiak és nők nem csupán testi felépítésükben különböznek egymástól. 

(Vegyünk csak egy sztereotípiát: kérdezz csak meg nőket, mennyire szeretnek nőkkel dolgozni, és ha választhatnának, melyik nem képviselőivel dolgoznának szívesebben együtt. Én már többször szembesültem nők spontán megnyilvánulásaival a munkakörnyezetükkel kapcsolatban és mindannyiszor megdöbben. Ma már nem teszek ilyet.)

Még valami. Nem tudom eldönteni, valóban a feminizmus kérdése alá tartozik-e, de én most önhatalmúlag ide sorolom. A képregényből úgy fest, és lássuk be, ebben is jócskán van valami, a feminizmus egyik eredménye, hogy a nők is azzal szeretkezzenek, keféljenek, dugjanak, akivel csak akarnak! Hiszen a testük az övék (ugye ezt szokás hangoztatni akkor is, amikor egy másik test élete felett rendelkeznek; de akkor kié a másik test, ami meghal a döntésük nyomán?), miért ne adhatnák annak, akinek csak akarják. 

Ennek következménye viszont, hogy a házasság semmi más, mindössze egy nehezen védhető társadalmi konvenció  csökevénye. (De akkor miért kell az azonos neműek házasságának a jogáért küzdeni?) Semmi más csak a gazdasági érdek emberekre kényszerített, sajnos életre szóló formája. Csak egy papír, semmi más! Ugye, hogy ugye? 

Szerelmetesfeleségtársam és az én jegygyűrűmön a Bibliából, az Énekek énekéből van egy egymást folytató idézet. Az enyémen az áll: „Pecsét a te karodra”. Az övén az: „Pecsét a te szívedre”. Az idézet eredetije így szól: 

Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra;
mert erõs a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tûznek lángjai, az Úrnak lángjai.

(8:6)

Azért ezt vésettük a gyűrűinkre, mert szeretjük egymást, és mert komolyan a halálig gondoljuk az elköteleződést. A kar a tevékenység, a cselekedetek jelképe, a szív az érzéseké. A férfi a kéz, a nő a szív. Ugyan, dehogy csak papír! Életre szóló szövetség, érzelmi, testi, lelki, szellemi kapcsolat. Különben megette a fene az egészet. 

Mondjuk mostanában eszi is rendesen. Hát mit üzen róla ez a képregény is? A házasság pusztán gazdasági kapcsolat, amiből úgy lehet ki és be mászkálni, mint a kerti budiba, sőt akkor is benne lehet maradni, és házasság marad, ha számolatlan nemi szerv vesz részt a partiban, nem csupán a szövetséget kötött kettő és a gazdáik. 

Ugyan már! A házasság szentség! Isten által adott intézmény. Nem kaloda, nem börtöncella, hanem áldás. Persze, lehet kalodává is, börtöncellává is, mi emberek különös tehetéséggel tudunk abszolút mindent elbaltázni. Akármit ki tudunk forgatni a lényegéből. De tényleg bármit. 

  2.  
Éppen azért, mert nem csupán a fizikai kinézetükben különbözik a férfi és a nő, nem lehetséges a lényegi NEMVÁLTÁS. Orvosi szikével nemet nem, csupán látszatot lehet váltani.

A nemváltásról beszél ez a képregény. Igaz, mesés formában. A történetben a biológiai nem egyfajta ruha, amit felvesz, levesz az ember lánya, így hol férfi, hol nő lehet.

Bianca ide-oda váltja a nemét. Am, ugye a valóságban nem lehetséges. Igaz, neki nem a nemi identitással van problémája. Bianca nő, nő is akar maradni, eszébe sincsen férfivá lenni, mindössze kíváncsi.

Miért, te nem próbálnád k, milyen lehet ellenkező neműként létezni? Persze valamelyest ellentmondásos a dolog, mert itt sem csupán a két nem testfelépítéséről van szó. Viszont ha a mostani agyaddal mindössze testet váltasz, attól még nem értheted meg a másik nemet, csupán bizonyos a létezése bizonyos aspektusait. Ha viszont a gondolkodás is változik a testtel, akkor meg nem a mostani önmagad értékeli a helyzeteket. A 22-es csapdája. 

Igaz, férfiként nővel nem, csak férfival kefél. Csak a sztori legvégén. Vagyis, micsoda kifordított fordulat, amikor a nő Bianca férfivá válik, akkor homoszexuális férfi lesz, és homoszexuális férfiként jobban élvezi a szexet, mint heteró nőként. Itt már azért kezd félrecsúszni, vagyis inkább a szánt helyére kerülni az üzenet. És felderengenek a mai fő érvkapaszkodók, a család az család minden kliséjével és torzulásával egyetemben. Bainca nőként csuda jó barátja a férjének. Férfiként meg pazar szeretője. Számára tehát a nemváltás fantasztikus lehetőség, mert amit nőként nem élhet meg a szeretett lénnyel, az megélheti férfiként.

A történet végénnőként mégis csak férfi szeretője lesz. Vagy az üzenet éppen az, hogy tökéletesen egyenrangú minden bármit-bárhová-kapcsolat, mert nincs is férfi meg nő, csak ember? És eljöve a harmónia kora! 

Tartok tőle, hogy ez az üzenet. S ez nem tetszett, emiatt képtelen voltam igazán élvezni a sztorit. 

Fallokrata, hímsoviniszta, homofób vagy! Többször megkaptam már mindhárom jelzőt. Valahogy úgy álltam ott kicsit bambán, mint az a csíkbeli erdész, akitől megkérdeztem, milyen ma erdélyinek lenni. Ezt felelte: „Az otthoniaknak románok vagyunk. A románoknak bozgorok (idegenek). Pedig mi csak csángó magyarok vagyunk!” 

Fallokrata? Hímsoviniszta? Homofób? Pedig én csak konzervatívan gondolkodó, keresztény szellemiségű ember vagyok. És nem, a konzervatív és a keresztény egyáltalán nem váltófogalom a fallokratizmussal, a hímsovinizmussal és a homofóbiával. Ez a kérdés abszolút tudatlan, vagy elképesztőn csúsztatott félreértése. 

Egyébként és mellesleg: a mondanivalótól eltekintve mind a képi, mind szöveg megfogalmazása viszonylag tartózkodó. Csak a legelején volt fura, hogy Bianca, miután felvette a férfibőrt, addig simogatja az ágaskodó farkát, amíg legnagyobb meglepetésére valami fehéres, ragadós izé fröcsköl belőle. Az ágaskodó farokról van egy sziluett-rajz, ha nem tudnánk, hogyan is néz ki, amit ilyenkor simogatni kell.

Innen nincsen messze az a következtetés, hogy miután férfiként szeretője lesz annak a pasinak, akinek nőként a felesége, akkor nőként is hurrá anál! Erről a sztoriban nincsen szó, csak én gondoltam tovább... Arról viszont van egy rajz, hogy a férfiként megtapasztalt prosztatamasszázst nőként tovább adja a padlón hasaló férjének. 

De mondom, alapvetően az ábrázolás visszafogott. Amikor az egymás iránt tűzben égő férfitestekhez egymáshoz simulnak, akkor sincsen semmi brutális ábrázolás. Ahogy ilyenkor mondani kell, a rajzoló bőven a jó ízlés határain belül maradt. De szépnek, meghatónak, érzelmesnek akkor sem láttam ezeket a képkockákat. 

Szerelmetesfeleségtársam szokta nézni a „Sztárban sztár”-t. Viszonylag neves énekesek énekli mások dalait, a cél, hogy minél tökéletesebben utánozzák a nekik kijelölt dalokat. A dalok kijelölésekor nem szempont, hogy milyen nemű az énekes és az eredeti előadó. 

A legutóbbi, utolsó elődöntős adásban két eset is volt, hogy duóban kellett a versenyzőknek énekelniük. A duó másik része is a versenyzővel azonos nemű, férfi volt. Tehát mindkét esetben valakinek nőt kellett alakítania. 

Érdekes szituáció kerekedett ki a dologból. Mert ha valahol, akkor a kereskedelmi tévében nem várná az ember, hogy a szereplők ódzkodnak a másik nem bőrébe bújni. Itt mindkét páros esetében ez történt. A kis filmbejátszáson az énektanárnő mindkét esetben felveti a kérdést, hogy na, ki lesz a nő, és minkét esetben mindkét páros a másikra mutat. Vagyis senki sem akar nő lenni. Egyrészt nyilván azért, mert férfiként sokkal nehezebb női hangon énekelni. Másrészt meg... És nem annyira a feladat nehézsége, hanem ez a másrészt meg jött át a reakciókon. Ahogyan a produkció utáni beszélgetésekben is egyértelmű volt a női szerepbe kényszerítettek zavara. Kínosnak találták a szerepüket. 

Még megdöbbentőbb volt, hogy a zsűri tagjai is eleve mulatságosnak találták, hogy női ruhába öltöztetett férfi énekel szerelmes duót egy férfival. Vagyis a szituáció az ő számukra sem volt szemernyit sem természetes.

Konvenciókról, szociális berögzültségekről vagy természetes, belénk kódolt ellenérzésekről van szó? Ha feltétlenül muszáj, hát Indulhat a parttalan, sehová sem vita! 

  3.  
A VALLÁS. Ami természetesen a kereszténység, és ami természetesen a szabadság és az egyéni vágyak kiélésének a legfőbb ellensége. És még természetesebben a képmutatás ordenáré fellegvára. (A történetben kiderül, hogy a vallási terrort kiagyaló és irányító pap, Bianca testvére a merev erkölcs mögé bújva titokban lesi a nőket. Miközben, ugye, az erkölcstelenséget ostorozza. 

Bianca bátyja Szentek Városát csinál a városukból. Képeket égetnek, szobrokat döntenek, elüldözik a kopaszra nyírt kurvákat, s ha valakiről megtudják, hogy házasságtörő, azt is kopaszra nyírják és büntetés vár rá. Magától értetődik, hogy mindez a szentség, Jézus Krisztus nevében. Akinek a neve persze el nem hagyja senki ajkát a történetben. 

Szóval a szokásos púder a kereszténység testgyűlöletéről és a szexualitás megvetéséről. Mondom púder, mert a kereszténység egyáltalán nem veti meg sem az Isten által teremtett testet, sem az általa kigondolt, ajándéknak adott szexualitást. Csak azt mondja, mindennek helye és szerepe van. Én meg ezzel nem azt mondom, hogy a helye kizárólag a hitvesi ágy, azt meg pláne nem, hogy kizárólag az utódnemzés lehet a célja. Ez is marhaság. 

Ahogyan az is igaz azonban, hogy voltak/vannak olyanok, személyek, közösségek, akik azt képviselik, amit Bianca bátyja. S ha tehetnék, akkor azt is tennék, amit ő. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy ez a kereszténység tanítása, alapvető szemlélete, életelve lenne. 

Egy volt hittestvérem azt mondta egy alkalommal, és a jelenlevő idős keresztények közül senki sem tiltakozott, sőt, egyetértett vele, ha ő együtt van a felségével, amikor élvezi annak testét, az számra egyfajta Isten-tisztelet. Nesze neked!

S azért az se feledjük, hogy miután előzi a teokrácia keménykezű, képmutató zsarnokát, a város lakói visszatérnek a maguk szokásos, képmutató életmódjához. Vagyis a férfiak kurvákhoz meg homoszexuális összejövetelekre járnak, a nők meg szeretőt tartanak. Végre a külső kötöttségtől szabadon. Hogy aztán vasárnap együtt adják meg, Istennek, ami Istené. 

Mondd már, ez a képmutatás ugyan mennyiben különbözik a pap képmutatásától? S ha semmiben, akkor mégis miért jön le az a történetből, hogy ez természetes, jó, embernek való, míg amaz gyűlöletes, fertelmes és gonosz? A ránk kényszerített képmutatás sokkal rosszabb mint amit önként, dalolva magunktól veszünk magunkra? Vagy ha képmutatás forrása így-úgy a kereszténység, akkor gyűlölni kell, de ha az emberi lélek, akkor az a szabadság? Na, ne már! 

 SUMMA SUMMARUM  
Vagyis a szokásos képlet: a kereszténység rossz, mert elfojtja a vágyakat, a szabadságba minden szabadosság beletartozik, a bármilyen célú, alanyú szexualitás üdvös és természetes, és aki ezzel nem ért egyet, az kőagyú bigott (tudod, homofób, fallokrata, hímsoviniszta, stb.) disznó. Ahoj, új világ, jöjjenek a kutyák és a lovak a szabadság jogán! 

– Miért, akkor te mit csinálnál a homoszexuálisokkal? Koncentrációs táborba zárnád, kiirtanád őket? És ha a fiadról derülne ki, hogy homoszexuális, vagy transz, akkor kilöknéd a családból? Vagy elküldenéd őt is a táborba, történjen vele, aminek történnie kell? – esett nekem egy kedvestelen fórumtársam egy könyv alatti kommentszekcióban. Én meg lestem, ahogy mondják, mint Rozi a moziban, mert fel nem foghattam a lóugrásos logikáját. Vajon hogyan jutott  pillanatok alatt az elvi tisztázástól a gyakorlati fasizmusig? Értem én, hogy az eszmékből fakadnak a borzalmas tettek (kivéve, amikor gazdasági érdekből), de akkor is, ami túlzás az túlzás... 

De egyébként a kérdés elgondolkodtató, sőt, jogos: mit tennék, ha a fiamról kiderülne, hogy homoszexuális vagy transznemű? (Mellesleg nem fog róla ilyesmi kiderülni, az tuti!

És egyébként miért mindig csak a fiam kerül szóba? Van másfél lányom is! Mi ez a nemi diszkrimináció? A lányom már nem is lehet leszbikus vagy transznemű? (Mellesleg róla sem fog ilyesmi kiderülni, az is hétszentség!) 

 *

Tehát a helyzet súlyos! Van itt egy grafikai szempontból csoda remekül megformált, plasztikusan fogalmazó, vicces képregény, ami tartalmi szempontból egyértelműen feminista és támogatja az  LMBTQ-t, felvállaltan a szabad szerelmet hirdeti. Nem csupán a házasságon kívüli kapcsolatokat, hanem a bárki akárkivelt is. S bár ez védhető valamelyest, de keresztényellenes is. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 december eleje, holnap jön a Mikulás. 

Ma reggel temettük a svájci-magyar barátos házaspár női szakaszának az öccsét. Azt az öcsit, aki másfél évvel ezelőtt ötven mínusz egy évesen visszament 0–3 éves gyerekbe, pelenkába, emlékezet nélkül. Mondjuk engem megismert... Másfél évig húzta még nagyjából növényi szinten, csak éppen nem fotószintetizált és klorofilt sem termelt. Szerintem jobban járt. Meg a közvetlen környezete is: már zárt intézetben volt az agresszivitása miatt. 

Azt hittem, sokat tudok a barátaimról. A gyászbeszédből derült ki, hogy a nővér egykor csuda jó kapcsolatban volt öcsivel, közösek voltak a programjaik, a barátaik (páran ott voltak a temetésen is, meg utána beültek velünk kávézni egyet). S bár az utolsó években a nővér eltávolította öcsit a lakásukból, mert öcsi nem tartotta be a megállapodásukat, de segíteni csak azon lehet, aki hagyja. Senki helyet nem élheti más az életét. 

A temetés után, korán reggel volt, beültünk a közeli gyorsétterembe mind a tízen. „Én fizetek, rendeljetek!” – adta ki az utasítást Ofi barátom. 

Ahogy megtudtam a gyerekkori barátoktól, Gyuszi csuda jó haver volt. S mennyire jó fej volt az apja is, Gyuszi bá' is. Hogy az milyen erős pasas volt, több danos karatés,  néha verekedni tanította őket, ami abból állt, hogy jól elverte a csapatot. Egyszer valami gázspayvel is lefújta őket, mert azt is szokni kell... Bexarás. 

Ismertem én is Gyuszi bát. Akkor már fillér nélküli roncs volt. Az egykori több danból semmi sem látszott rajta. Nyuzega kis pasas volt, aki nagy néha azért bukkant fel, hogy levegye az anyját, a svájci-magyar házaspár feleségszakaszának a nagymamáját. 

Aztán amikor a nagymama otthonba került, az egykori több danos eltűnt. Most derült ki, az öcs hallával kapcsolatban, hogy előbb meghalt mint a nagymama. 

A feleség-szakasz ugyanúgy felmenők és saját családtagok nélkül maradt mint én. Érstd jól, persze van férje és gyerekei csak a lánykori nevéből nem él már senki. 

*

Tegnap megint szembe jött velem egy MI-muzsika. Elképesztőn élő, összetett kompozíció. Progrock, itt-ott erős Solaris-beütéssel. Érdekes, hogy a posztoló csatornájára csak pénzért lehet feliratkozni... 

Egy-másfél évvel ezelőtt volt egy teszt a neten, hogy a zene, amit hallunk, ember vagy gép alkotása-e. Vagy a kettőé együtt? Az utóbbit fogalmam sincsen, miről lehetett volna megismerni. De az, hogy gépi akkor még egyértelműen felismerhető volt. Nincsen zenész fülem. Én már fel nem ismerem, ha csak úgy hallom. 

Az a gáz, hogy mostanság szinte több MI-zenét hallgattam mint emberit. 

Astrid Lindgren (1097–2002) nő volt. Svéd nő. Aki írt harminc gyerekkönyvet, amiket aztán az idők során úgy százhatvanhét millió példányban adtak ki. Vagyis minden ötvenedik embernek, aki ma él a Földön, van egy Lindgren-könyve. Nem semmi! 

Lindgren valamelyest politizált is, szociáldemokrata volt. A róla szól Wikipedia cikkben, amit a beépített fordítóval fordíttattam le ezt olvastam a politikai tevékenységéről (minden szavát jól jegyzed meg!)

1976-ban botrány tört ki Svédországban, amikor nyilvánosságra hozták, hogy Lindgrené marginális adókulcs 102 százalékra emlékezett. Ezt úgy kellett ismerni, mint a „Pomperipossa-hatás", egy történetből, amelyben publikált Expresszen 1976. március 3-án,[25] című Pomperipossa Monismaniában, számadja a kormányt és adópolitikáját.[26] Ez egy szatirikus allegória volt, válaszul a Lindgren 1976-ban felmerült marginális adókulcsára[27] ami megkövesedett az ünálló vállalatkozóktónál, hogy mindkettőt randevúzzon jövedelemadó és a munkaadók levonási. Egy viharos adóvitában kritikát kapott a szociáldemokratáktól és másoktól. Válaszul felvetette a szociáldemokraták kampányában rett vevő nők hiányának kérdését.[28] In az évi általános választások, a Szociáldemokrata a kormányt 44 év után először szavaztak ki, és a Lindgren-adóvita egyike volt azoknak a vitáknak, amelyek hozszájárulhattak ehhez az eredményhez.

Stimmt? Akkor haladjunk tovább! Nézzük csak meg, hogyan is nézett ki Astrid Lindgren! Így. 

*

Az ifjú mesterdetektív krimi. De tényleg az. Van benne betörő, ékszertolvaj, meg van benne konkrét gyilkosság is, rendesen halottal. Van benne nyomozás, van benne magándetektív, van benne rendőr, gyilkossági kísérlet mérgezéssel, sarokba szorított, halálraítélt gyerekek, van benne rendőr is. Mondom, krimi a javából. 

Olyan krimi, amiben gyerekek nyomoznak, sőt, ők buktatják le a rosszfiúkat. 

Soha nem kedveltem az olyan krimiket, amiben gyerekek kotnyeleskednek bele felnőtt bűnügyekbe, pláne, ha ők azok, akik végül még meg is oldják a bűnügyeket. Azért nem kedveltem ezeket a történeteket, mert egy pillanatig sem tudtam hitelesnek tartani őket. A saját mikrokörnyezetemben nem volt egy gyerek sem, aki felnőtt bűnügyet oldott volna meg, de olyan sem, aki ne felnőtt segítségét kérte volna ilyen esetben. Simán fostunk volna gyerekkorunkban egy felnőtt bűnözőtől. Pont. 

De persze nem tartom teljesen kizártnak, hogy legyen olyan gyerek, aki nem olyan beszari, amilyenek mi voltunk gyerekként. Csak nem tartom valószínűnek, hogy egy viszonylag normális társadalomban egy gyerek ne legyen ilyen helyzetben beszari. Nem normális társadalmakban, történelmi helyzetekben el tudom képzelni. 

Nem azt mondom, hogy ebben feltétlenül és kizárólagos igazságom van, hanem azt, hogy én így gondolom. 

*

Astrid Lindgren ékszertolvajos, betörős, gyilkosos könyve úgy krimi, hogy közben teljesen simán kamaszkönyv. Lindgren ezt a teljesíthetetlen feladatot úgy oldotta meg, hogy a hősei mindvégig hús-vér, adott esetben konkrétan fosós gyerekek voltak. Mármint nem konkrétan hasmenésük volt, hanem konkrétan rettegtek. 

Ráadásul ezek a gyerekek nem magabiztosak a végtelenségig, nem rettenthetetlenek, nem tévedhetetlenek, nem hibátlanok. Mondom, teljesen hihető figurák. A nyomozás közben sinmán játszanak is, játékháborúznak. Arról nem beszélve, hogy teljesen szerethetők. 

Három főszereplője van a két történetnek. Kalle, aki imádja a krimiket, sokat képzeleg, és olyankor menő magándetektívnek gondolja magát. Néha beszélget is magában: a mesterdetektív énje a mindennapi kamasszal. Kalle barátai Anders, a triójuk vezetője, és a kedves, bájos lány, Eva-Lotta. Anders úgy hármuk vezetője, hogy ők a Fehér Rózsák csapata. A Fehér Rózsák a helyi rózsák háborújának az egyik csapata. A másik csapat a Vörös Rózsák. A Vörös Rózsák is egy trió. Azt három helyi fiú alkotja: Sixten, Jonte és Benka. 

A rózsák háborúja kegyetlen, vérszomjas és trágár, de az éhhalálra ítélt fogoly hazamehet ebédelni, mert mindenki tudja, milyenek a szülők, ha a gyereke lekési a közös étkezést. A kegyetlen, vérszomjas és kíméletlen háborúban a rózsák soha nem bántják igazán egymást, maximum bírkóznak, ha úgy adódik. 

A háború célja, hogy a megszerezzék a Nagymufti Kincsét. Ami mikor kinél van. Akinél van, az jól eldugja, hogy az ellenség meg ne találja, de köteles hathatós információt adni az ellenfélnek a kincs megtaláláshoz. 

* 

A Fehér Rózsák, tudod, a főszereplők, Kalle, Eva-Lotta és Anders csak élik a kisvárosi életüket. Kalle ugyan álmodozik arról, hogy egyszer nyomozni fog, de az álmos kisvárosban igazából nem történik semmi, csak annyi, hogy a hétvégi italozás során magából kivetkőzött, féllábú tímár, Fredriket alkalmanként pár napra elzárják. A jóképű Björk rendőr őrmesternek, akinek az ábrázatán Eva-Lotta tekintete szeret elidőzni, túl sok dolga bizony nincsen. 

Vagyis a Fehér Rózsák nem keresik a bűnügyeket. Konkrétan Eva-Lotta és Anders nem is veszik komolyan Kalle ez irányú rajongását. Meg igazából senki sem. A helyi rendőr, igen, a jóképű még cukkolja is vele. 

Szóval a bűnügyek csak úgy belebotlanak a Fehér Rózsákba, ahogyan azok jönnek-mennek. Sőt, az első esetben még csak nem is kell jönni-menniük, a bűnügy jön hozzájuk. Konkrétan, házhoz. A másodikban pedig Eva-Lotta a Fehér Rózsák ügyében végzett kiküldetése során mintegy belebotlik a gyilkosságba. És a reakciója teljesen tökéletesen megfelel az életkorának és a nemének. 

Tehát ilyen értelemben Lindgren alapszituációi cseppet sem erőltetettek. 

Aztán arra is ügyelt, hogy Kalle, az ifjú mesterdetektív ne maga oldjon meg mindent, csak rávezessen, vagy rettentő ügyesen kérjen segítséget, hogy a helyzetet más megoldhassa. Így nem lett Kalleból se superboy, se mesehős. Maradt, aki a történet kezdetén volt: egy svéd kisvárosban a többiekkel játszó, de roppant éles eszű kamaszfiú. 

Vagyis senki nem veszítette el az identitását és öltözött valaki máséba. 

Úgy gondolom, ez a titok: Lindgren csuda mértékletes mindenben. S a könyve azért jó, mert a mértékletesség szeretettel párosul. S persze az is mértékletesen, cseppet sem csöpög belőle a cukrozott törökméz. 

Mit mondjak még, hogy kedvet csináljak ehhez a két kisregényhez neked? Nem akarom tukmálni, de melegen ajánlom, hogy ha utadba kerül, el ne fuss ám előle! De komolyan ne! Ugyan miért menekülnél egy jó szórakozás elől? 

*

Ja, tudom még mit akartam mondani. Az illusztrációk. Amik, ugyebár, láthattad eddig is, a karikatúrista HEGEDŰS ISTVÁN munkái. Amiket felettébb szeretek. S amikkel most bajban vagyok. Azért vagyok bajban, mert nagyon szeretem Hegedűs István rajzait, de ez a mostanság olvasott könyvek közül a második (az első Székely Júlia Az ötödik parancsolat című könyve volt), hogy azt mondom, az illusztrációk kompozíciójára húzom a számat.

Olyan mintha, ezt írtam az előbb említett könyv értékelésében is, Hegedűs István két telefon, egy sajtos-sonkás szenyó, meg egy kávé között a több évtizedes rutinjával gyors-gyorsban felskiccelt volna valamit: „Jó, ha túl vagyok a határidőn, akkor nesztek itt van egy... kettő... három... kilenc rajz! Elég? Rendben, akkor elolvasnám végre a Népsportot, ha megengeditek!”

De akkor sem hagyom kiábrándítani magam belőle. A rajzaiból. Beee! 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 december eleje, két nap múlva jön a Mikulás. 

Tegnap jöttem hazafelé a munkáldából és nagyon fáztam. Összehúztam magamaon, amit lehetett, a sapkámra felhúztam a kapucnit is, meg minden zippzárt, de nem sokat segített. Az újpesti vonatállomáson vártam a Pilis felé menő vonatra. Nem kellett sokat várnom, talán tíz percet, de aztán még átsétálltam az aquincumi állomásról Kaszásra, a házunkhoz. Mire hazaértem, úgy éreztem, lázas leszek. Faxa! Hopsz dupla adag C-vitamin, gyors vacsi, fürdés, alvás kilenckor. 

Ma reggelre a lázközeliség elmúlni látszott, de reggel alig tudtam felébredni a nyolc és fél órás alvás után. (Ha ezt Szami lányom olvassa, zokogörcsöt fog kapni. Ő egy éve nem aludt végig egyetlen éjszakát sem. Egy éves a kisebbik gyereke. Csuda remek pofa a kiscsákó, de az alvás nem az ő műfaja. Szamié meg az lenne, mindig is az volt. Most meg pláne az lenne. Szegény, szegény lányom. Én már mondtam neki, hogy pálinkába áztatott kenyér és meg van oldva az éjszakai pihenés de nem hallgat rám...Pedig kicsinek engedelmes gyerek volt.) Egész nap álmos voltam. Amikor hazaértem, Szerelmetesfeleségtársam választás elé állított: vagy alszom, vagy megizzasztom magamat egy kád vízben. Az utóbbit választottam. Most elég jól vagyok. 

De a héten megint nem látom az unokáimat. Nem akarok semmit felvinni nekik. Kérdeztem is Szamit, hogy ez lehet, másfajta vírus, bacilus mint amivel két hétig küzdöttek, nem érdekli-e, de olyan kis érdektelen lányom van, hogy csuda! :-)

  ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA: 
Renato Polese
Renzo Calegari
Gino D'Antonio

Nem tartottam mértéket a második és harmadik kötet fogyasztásában. Azért nem, mert egyszerre vettem meg őket, nem mindegyiket a maga megjelenésének az idején. Így nagyjából egyszerre is olvastam mindkettőt.

Az a helyzet, hogy vagy én vettem fel a ritmust, vagy a szerzők lendültek bele alkotás közben, de egyre jobban tetszik a sorozat. Ahogy olvashattad, az első kötet fogyasztásakor nem voltam igazán lelkes, 

A köteteknek, ugyebár egy főszereplője van: Brett McDonald, az áldott kezű művész, grafikus, aki indián felesége és gyermeke eltartása végett kénytelen kereskedőként funkcionálni: egy kereskedelmi cég megbízottjaként átvevő állomást működtet a prémvadászok számára a rengetegben. 

A második kötetben még „csak” egy másik cég gátlástalan működésével kell megküzdenie. Ebben a harmadik kötetben emelkedik a tét: az ellenfele egy nagytőkés, Jonas Potter lesz, akinek a zsebében van a hadsereg helyi vezetője, Harrison tábornok, aki remek katona, de nem ismeri sem azt az észak-keleti területet, ahol a történet zajlik, sem az indiánokat.  

Potter fő eszköze az alkohol, amivel elzülleszti az indiánokat. Egyes törzsek be is állnak mögé. Aminek tragikus következménye lesz, hogy farmokat támadnak meg és gyújtanak fel. 

Harrison tábornok összehívja a terület törzseinek a vezetőit. Nem a rendcsinálás a szándéka, hanem meg akarja szerezni az indiánoktól az Ohio völgyének a tulajdonjogát. 

Akad azonban egy ellenfele a meghívott törzsfőnökök között: Tecumseh-nek hívják. 

*

TECUMSEH jócskán megelőzte a korát. Ugyanis valós, tényleg  létező személy volt. Jómagam természetesen az egykori NDK-ban készült filmből hallottam róla. A film címe megegyezik a sauni (shawnee, sóni) törzs főnökének a nevével. A címszerepet az akkoriban több indiános western főszerepét is játszó Gojko Mitić kapta.

A filmből nagyjából semmire sem emlékszem, csak a blikk maradt meg, hogy sokkal komolyabb mint Mitić egyéb filmjei (Apacsok, Ulzana, Fehér Farkas, Csingacsguk, stb.) Igazából csak az utolsó képkocka maradt meg bennem, amikor a széles látókörű, nagy indián vezér halálos golyót kap a lova hátán, a kék tábornoki egyenruhájában, és itt kimerevedik a kép. Ende. Sajnos ilyen képet nem találtam a filmből. 

Aztán eszembe jutott, hogy ha meglelem a filmet csinálok egy képernyőképet a kimerevített utolsó kockáról. Megtaláltam a filmet, kivágtam az utolsó kockáját, amire olyan precízen emlékeztem. Hááát, majdnem úgy néz ki, ahogyan bennem élt. Elképesztő állatfajta az emlékezet! 

Szóval Tecumseh valóban létezett. Mi több, a képregény gonosz tábornoka, Harrison is. Teljes nevén William Henry Harrison. Olyannyira létezett, hogy 1811-ben ő győzte le Tecumseh seregét (a sóni, sauni, shawnee vezér nem itt, hanem két évvel később, egy másik csatában halt meg), majd 1840-ben az Egyesült Államok elnökének választották. Ebben a pozíciójában rekordot döntött: az USA kilencedik elnökeként ő volt az, aki a földrész történelmének a legrövidebb elnöki idejét tölthette: egy hónappal a megválasztása után ugyanis meghalt. 

Tecumseh azért előzte meg a korát, mert felismerte az összefogás, az egység szükségességét. Azt viszont nem, hogy az indiánok, ha összefognak is, esélytelenek a fehérekkel szemben. De az indián-konföderáció gondolata akkor is szép volt, mert az apró részekre, törzsekre tagolódott fajta meglátta a másikban önmagát, és a közös ellenséggel szembeni fellépés egységben rejlő erejét. 

*

A képregény történetében szerepet kap Tecumseh öccse, a Próféta.  Ő is valós személy volt. Eredetileg Tenskwatawa volt a neve, amit később Lalawethika-ra változtatott.

A képregényben ő az, aki eltolja az indiánok ügyét a harc túl korai, Tecumseh tudta nélküli megkezdésével. Ahogy olvasgatom a netet, a valóságban nem volt közöttük ekkora ellentét, Tecumseh támogatta öcsi prófétaságát, még várost is alapítottak, persze ne New York-ra vagy Detroit-ra gondolj, hanem a kornak megfelelő indián falura. 

Vagyis nem volt közöttük a képregényben ábrázolt éles ellentét. Sőt! Tecumseh kizárólag indián ételekt evett, és elzárkózott mindentől, ami nem indián. Na, ehhez képest piszkosul nem értem a tábornoki egyenruhát, meg azt a furi fejfedőjét, amiben rendszeresen ábrázolják. 

Egyszóval a képregény nyomokban valóságot tartalmaz, amit simán alávetettek az alkotók a dramaturgiának. Ahogyan az NDK-bei film alkotói is. Ha érdekel, találtam egy magyar nyelvű dokumentumfilmet is Tecumseh-ről. 

*

A nagy völgyvidék című epizód borítója csuda klassz! Ám ilyen jelenet ugyanúgy nincsen a történetben, ahogyan a második kötet borítójának a rajza sem kapcsolódott közvetlenül ahhoz a történethez.

A történet címe, ahogyan mondtam, lehetne Tecumseh is, talán találóbb is lenne, mert ugyan ki a franc tudja kapásból, hogy micsoda Amerikában a nagy völgyvidék, és mi a jelntősge. De a történet nem igazából Tecumseh-ről és az indiánok fehérek elleni harcáról szól, mintsem arról, hogy mit keresett ebben a háborúban a pacifista Brett McDonald. 

Nehogy felrójuk már ezt az alkotóknak4 Az ő hősük nem a sóni vezér, hanem a kereskedővé vedlett grafkusművész! Inkább örvendjünk, hogy sikerült az Ülő Bika (Sitting Bull) mellett talán leghíresebb, valós indiánt összehozni a képregény fiktív hősével!

Sőt, nem csupán összehozták őket egy történetben, hanem barátokká is tették. Hol Brett menti meg Tecumseh-et, hol az indián őt, hol az indián Brett családját. De bár találóbb lett volna a nagy indián politikus neve a füzet címének, a történet mégsem róla, hanem elsősorban Brettről szól. S rajta keresztül Amerikáról. Aminek szerves része volt a sóni törzs és annak legendás törzsfőnöke, meg a prófétája is. 

*

Mit mondjak még? Ja, a lényeget: csudára élveztem ezt a történetet is. Akkor is, ha valamelyest dramatizálták az amúgy is drámai valóságot. Viszont ezt jól sikerült megtenniük. Elbizonytalanodtam, mennyire része volt igazából a Prófétának abban, hogy az indián egység idő előtt összeomlott. A valóság az, hogy teljes mértékben. A képregény teljesen igazat beszél. 

Hiába volt Tecumseh határozott parancsa, hogy távollétében Tenskwatawa maradjon a fenekén, semmit ki ne provokáljon, öcsi nem hallgatott bátyusra. A végzetes tippecanoe-i csata (1811. november 7.) előzménye az volt, hogy a Próféta vezette indián harcosok megtámadták Harrison seregét a Prófétaváros közelében. Bár a csata katonailag nem volt egyértelmű amerikai győzelem, az indiánok súlyos veszteségeket szenvedtek, és ami a legfontosabb, a falujukat elpusztították. A vereség aláásta a Próféta tekintélyét és komoly csapást mért a Tecumseh által épített egységre. 

S ez az a pont, ahol az ember a fejét verné a falba. Mert bár kétséges, Tecumseh mire ment volna a Nagy Indián Egységgel, öcsi esélyt sem adott rá, hogy ezt megtudhassuk, teljesen aláásta az indián-győzelem lehetőségét. Győztek a fehér emberek. 

A képi megfogalmazása ennek a szokásos. A szokásosan remek. Realisztikus, részletes, dinamikus. Az alakok konzekvensek, felismerhetők. Ahogyan azt a Bonelli-műhelytől megszokhattuk. Jöjj és lásd! 

Nem tudom eldönteni, sajnos-e vagy sem (költség, helyigény), de a terveim szerint továbbra is fogyasztója leszek a sorozatnak, nem sikerült kiábrándulnom. :-) Sőt!

Írtam egy bejegyzést a Bonelli-képregényekről úgy általában véve.

910

Ez a kép egyben link is ám!

2025 decemberének az első napjai. A hétvége ismét nyugisan telt. Pénteken egy több mint remek Keep Floyding koncerten voltunk a Várkert Bazárban. Az együttes gitárosa, Tóth András hívott meg minket, akivel egy alkalommal igen sok sör mellett beszélgettünk vagy három órát itt Óbudán. Azt hiszem, a szimpátiánk kölcsönös volt. 

A szombat vasárnap a szokásos: szombaton főzés (kolléganőm receptje szerinti céklaleves, sertéspöri, nnokedli, ubisali, almás rétes), alvás, írás, olvasás. Vasárnap: SzFT úszott, én kitakarítottam itthon, előkészítettem az ebédet, kaja, filmezés, csendespihi, írás, olvasás és a múlt szombati stúdiós fotózás képeinek a nézegetése (1500 darab), este Sztárban sztár (én közben olvasgattam, mert annyira nem érdekel). 

Nézegettem a képeket, és eszementül furcsa, hogy mindkét gyerekem harminc feletti. A kisfiam egy fejjel magasabb nálam, a kislányom kétgyerekes családanya, de már Csemete is huszonkettő lesz jövőre. És Istennek hála, mindhárman csodásan meg vannak a párjaikkal. Hálás is vagyok a pároknak ezért: anennyire rajtuk múlik boldoggá, kiegyensúlyozottá teszik a gyerekeinket. Igen, te Tamás, Vanda és Dani. Köszönöm nektek! 

*

Pár napja felköszöntöttem egy volt általános isis osztálytársamat, Gézát, mert azt mondta a Facebook, hogy szülinapja van. Géza mindig jó volt hozzám, azt hiszem, szerette volna, hogy barátok legyünk. De csak jóban voltunk. 

A felköszöntése után két nappal felhívott egy másik volt oszitársam, Kriszta. 
– Láttam, felköszöntötted Güzüt. Nem tudtad...?
– Ne bassz! Géza? 
– Igen. Nem tudom, mi baja volt. Atti tudta meg, ő szólt Csáfinak, Csáfi meg nekem. De állítólag nagyin gyorsan ment el. 
– De ő sportember volt, Kriszta!
– Mondom, én sem tudom, mi történt. Arra gondoltam, hogy jövőre lesz az osztáyunk negyvenöt éves... 
– Hozzuk össze, amíg még élünk! Pipi, Géza... 
– ...meg Zoli!
– Tényleg, Cseri is, basszus! 
– Azon gondolkodom, a tanárok közül ki élhet még? Éva biztosan. 
– Szerintem Jutka is. 
– Tényleg! 
– Akkor kezdjünk szervezni!
– Kezdjünk!

Isten veled, Gézám! Ezt is elcsesztem, veled találkoznom kellett volna rendszeresen! Eső után köpönyeg... 

  ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA: 
Renato Polese
Gino D'Antonio

Az első kötet értékelésében sok mindent leírtam. Erről a sorozatról is, a Vadnyugat-témához való hozzáállásomról is. Azokat most nem ismétlem meg. Ha érdekel, és ha nem olvastad, hogy a csudába ne érdekelne, kattints át, és olvasd el gyorsan,! De alaposan. 

*

Valamiért én úgy gondoltam, hogy A Vadnyugat történetének a kötetei egymástól független sztorik. Talán azért, mert a Fülesben megjelent epizódoknál nem tűnt fel, hogy nem az. (Ej, .mondtam én, hogy kattints át, ugye, hogy megmondtam?) Hjajjj, jó, nem akarsz kattintgatni, értem... Akkor a lényeg: a magyar Füles című keresztrejtvény újság az évek során tizenkét történetet leközölt a hetvenötből. Persze fekete-fehérben. Ahogy egyébként eredetileg is legjelent az olasz sorozat.

Csak mondnom, odaát, a klatty túloldalán van egy kép, ahol összehasonlíthatsz egy a Fülesben megjelent oldalt a sorozat mostani, színes változatának a megfelelő oldalával. 

No, tehát ott hagytam el a gondolatmenetemet, hogy azt hittem, a sorozat köteteinek a története nem kapcsolódik egymáshoz, csak a Vadnyugathoz. Nem tudom, miként lesz ez a későbbiekben, de ez a második kötet szerves folytatása az elsőnek.

A remek grafikus, Brett MacDonald, aki az első kötetben egy felfedező expedíció térképrajzolója volt, immár letelepedett, indián feleségével és kisfiával éldegél a vadon közepén. Egy prémkereskedő cég felvásárlója, és így kereskedelmi központ is. Persze semmiképpen se a West End-re gondolj (hm, stílusos név jutott az eszembe, nem?), hanem csak fából ácsolt házikóra.

Brett tehát kereskedővé lett, de nem érzi a magáénak a tevékenységét. Csak szükségszerűségből nem a rajzolással foglalkozik. 

A föld, ahol a tevékenységet folytatja az indiánoké. Igaz, tulajdonképpen egész Amerika, északtól délig az övék volt. Közhelyes már az egykor döbbenetes megfogalmazás: a fehér ember majdnem sikeres indiánholokausztot vittvégbe Észak-Amerikában. Mindenesetre teljesen kifosztotta az egykori amerikai őslakosságot. 

A kalandorok két kereskedelmi filozófia összecsapást mutatja be. Az egyik Brett-é, aki határozottan végzi a munkáját, de békében van mindenkivel. Azért képes erre, mert igazságos, szereti az embereket és erőszakellenes. 

A másik hozzállás az elvtelenség, a kihasználás, az erőszak, a kiszorítás alkalmazása. Ennek is van képviselője, Marcosnak hívják. Amíg Marcos meg nem jelent, Brett minden indián törzzsel békében élt, háborítatlanul láthatta el a feladatát. 

Egy nap azonban az egyik felderítője, John Colter majdnem csupaszra vetkőztetve, félig megfagyva, a kimerültségtől félholtan vonszolja be magát a telephelyre. A feketelábú indiánok elől menekült. Ezzel a törzzsel eddig semmi baj nem volt. Kiderül, hogy Marcos áll a háttérben, ő hergelte fel, állította a maga céljainak az elérése mögé ezt a törzset. De annyira, hogy még egy másik törzs lemészárlására is ráveszi őket. 

A lemészárolt törzshöz tartozik Brett indián felesége is, de a mészárlás idején ő mér nem a falujában él. Bátyja, a törzs főnöke viszont ott van, védi az aljas támadás ellen az övéit. 

A többi már nagyon spoiler, nem mesélem el. 

*

Megrázó a történet. Magam is csudálkoztam, de nagyon bele tudtam magam élni. Elfogott az a jól ismert, tehetetlen düh, ami az égre kiáltó gonoszságok, igazságtalanságok, embertelenségek, értelmetlen pusztítás esetében szokott. 

Ráadásul volt egy momentuma a sztorinak, ami nagyon elevenembe vágott. 

Brett nem hajlandó ölni. Nem azért, mert gyáva, hanem mert gyűlöli az erőszakot. A békés rendezések híve. Magamra ismertem. Nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy komolyan meg kelljen ütnöm valakit. Nem támadtak még meg, nem támadták meg egy szerettemet sem, hogy a védelmében lépnem kelljen. Olyan már volt, hogy kés került a torkom elé, egy jó ismerős, cigány fiú tette oda, de egy jó mondatom után el is vette, magához tért, és jól berúgtunk együtt. Én mentem bele abba a szituációba, amikor a kés a torkomhoz került. Gondolkodás nélkül, egy harmadik valakit akartam megvédeni a cigány fiútól. Egyébként én mindkettőjüket kedveltem, csak ők nem kedvelték egymást. 

Nem tudom, mennyire vagyok bátor. Akkor ott eszembe sem jutott félni, bár a kés a torkomnál azért nem volt felemelő élmény. De még akkor sem sz@rtam össze magamat. Ha ez bátorság, akkor bátor vagyok. Ha hülyeség, akkor hülye. Nem tudom. Ahogyan azt sem, menniyre hagyna cserben a pacifizmusom, ha Szerelmetesfeleségtársamat, a lányaimat, az unokáimat bántaná valaki. Illetve sejtem. Amennyire lehet, tudom, próbálnám békésen megoldani. De ha nem lehet, akkor nem lehet... Ha nem szívesen is. 

Brett számára is eljön az elveivel való szembesülésnek az ideje, választania kell a családja és az elvei között. 

Brett szomorúan veszi tudomásul, hogy a valóság porig rombolta az idealizmusát. Fegyvert ragad. 

*

Ott hagytam el, hogy meglepően beleéltem magamat a történetbe. Ami azért lepett meg, mert valahogy a westernekkel soha nem tudtam azonosulni. Nem mondom, hogy nem szerettem őket, de utoljára a Winnetou négykötetes, második magyar kiadásának az első részét olvasva izgultam, amikor a még nem Old Shatterhand, hanem csak Charlie puszta kézzel küzd egy grizzly medvével. Egy-két évvel a megjelenése után olvastam a könyvet, vagyis olyan hét-nyolc éves lehettem. Még arra is emlékszem, hogy az abádszalóki dédiéknél történt az olvasás, a tisztaszobában, a reggeli ébredés után, ágyban fekve. 

Azóta nem izgultam western-történeten. Jobbára csak jól szórakoztam rajta, felette, miatta. Lett légyen az bármilyen forma, csehszlovák vígjáték, belga pisztolyhős, aki gyorsabb az árnyékánál, olasz spagetti-film, nszk-jugoszláv filmek, francia indián, vagy jugoszláv-NDK filmek, szerb indiánnal,  vagy éppen Sergio Bonelli-hős, hárombetűvel, az első betűje T, az utolsó x, a közepe pedig e. 

Most jutott az eszembe, talán egyetlen western-sztori volt, amit többször olvastam. Az meg lengyel. Adam Bahdaj A fekete sombrero című könyvére gondolok. 

Na, szóval volt itt minden az elmúlt majd hat évtizedben, látod, de ez a képregény az összes többi westernnél jobban megfogott. S most kellene valami esztétikadús indokláncot sorolnom a miértről. Hiába cikáznak a gondolataim, nem tudok ilyet tenni. Igazából sem a történet, sem az ábrázolás nem nagy vasistdas. Az átlagosnál jóval magasabban van, ez tény, de első ránézésre semmi toronymagasan kiemelkedő nincsen benne.

A sztori néha még valamelyest mókás is: van benne egy figura, aki teljesen olyan, mint Karl May regényeiben Sam Hawkins, csak itt ez a figura indián. Csontbőrnek hívják. Kezdetben szerencsétlen, kihullott fogú alkoholistának gondoljuk, mondjuk az is, de aztán kiderül, hogy helyén van a szíve, és fizikailag korántsem annyira lepusztult, mint amennyit kinéznénk belőle. De ez a móka csak színezés, nem ez a veleje annak, amit látunk, olvasunk. Hanem az, hogy vad körülmények között mennyit ér a békeszeretet. De erről már írtam. 

*

Ha már képek... Csupán egyetlen dolgot nem értettem ebben a kötetben: a borítót. Nagyon klassz a rajz, de a történetben nincsen ilyen jelenet. Spongyát rá!

Írtam egy bejegyzést a Bonelli-képregényekről általában.

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének utolsó napjai, csütörtök. Kicsit sűrű a hét munkában is, tetendőben is. Már amennyiben teendő az, hogy holnap este koncertre megyünk: a Keep Floyding egyik gitárosa hívott a Várkert bazárba minket, hogy régen voltunk már a koncertjükön. Meglepődtem, jólesett, naná, hogy megyünk. 

De emiatt ma kell mennünk vásárolni. Nincs kedvem. De kell. Olyan jól ülök itt pedig a meleg szobában, a meleg takaró alatt, az átvezetett nap után. 

Az uncsik egytől egyig cefetül vannak, de főleg csóri kisebbik: nem elég, hogy hörögve köhög, sugárban taknyozik, egyszerre nyolc foga jön, elöl, hátul. A lányom meg a héten kb. öt órát aludt eddig maximum, folyamatosan. A többi csak szundikálás, bóbiskolás volt. 

Voltam a héten könyvtárban is. Nagyon nehéz volt a hátizsákom, esett az eső is, nem is volt olyan könyv, ami nagyon-nagyon kellett volna. Ráadásul átrendezték a könyvtárat is, a szabadpolcos teremből rengeteg minden átkerült ide-oda, van, ami két emelettel feljebb. Szóval nem volt bennem túl nagy indíttatás a menetelre, csak kellett menni, mert volt nálam olyan könyv, amin előjegyzés volt. 

Fel nem fogatom, miért van az, hogy e-könyvek árai alig térnek el az adott kiadvány nyomtatott verziójának az áraitól. Az utóbbin, gondolná az ember gyereke, ott van a papír ára, a nyomda munkája, a szállítás, a terítés, a tárolás költsége, az ezeket végző dolgozók munkabére is. A többi költség (fordítás, szerkesztés, grafika, jogdíjak) pedig megegyezik a két könyvfajtánál. Vagyis?

„Morzsám, kell a pénz lóvéra! Ha egyszer kifizetik... ” – mondta most Szerelmetesfeleségtársam.  

Rónaszegi Miklós

negyven-néhány könyvet írt. A Magyar Nemzet nekrológja szerint, amelyből mindjárt egy kép is érkezik, huszonhatot. A negyven/huszonhat könyv mindenféle. Életrajz, regényes életrajz, történelmi kalandregény, kalózos, indiános, mindeze sorozatokban is, sci-fi, ifjúsági regények. A legtöbb sikeres volt, több kiadást is megért. 

Ráadásul Rónaszegi szerkesztette a Móra Ferenc Kiadó legsikeresebb, kultikussá vált, végül 167 kötetes sorozatát, a Delfin Könyveket. Amint nem ő szerkesztette, meg is szűntek a Delfin Könyvek. Illetve volt még egy hattyúdala, Delfin 2000 címmel, de összesen tíz címet élt meg az újraindítás, amiből öt kötet újrakiadás volt. Aztán snitt. 

A kép forrása egy rövid nekrológ, amely a szerző 2022-es halálakor jelent meg.

Eredetik és adaptációk

Manapság már nem vagyok képben a magyarul megjelenő ifjúsági könyvek milyenségével. Serdülőkoromban kultusza volt ennek a műfajnak. A sok közül olyan nevek írtak könyveket, mint Csukás István, Berkes Péter, Kiss József László, Mándy Iván, Kántor Zsuzsa, Nagy Katalin, Varga Katalin, vagy Padisák Mihály. S akkoriban, jórészt éppen adaptáció formában születtek mára legendássá lett ifjúsági filmek is a legendássá lett regényekből: Keménykalap és krumpliorr, Le a cipővel!, Utánam, srácok, Az öreg bánya titka, A szeleburdi család, Égig érő fű, Tótágas, Barátom, Bonca, A svédcsavar, A locsolókocsi.

Illetve a Kismaszat és a Gézengúzok. Ami, ugyebár, ebből a regényből készült. 

Ahogy olvasgatom a könyvről és a filmről írt véleményeket, két fő kérdés merül fel: 

1. Melyik a jobb, a könyv vagy a film? 
2. Mennyire életszerű a történet? 

Az első kérdést nagyjából értelmetlennek tartom. Mindig a könyv a jobb! Vagy annyira gyengének kell lennie, hogy egy jobb koncepcióba helyezett forgatókönyv felül tudja írni. Ez már csak azért is így van, mert ha valami jó, akkor az első, bármilyen megjelenését egy második sohasem tudja elérni. A második megjelenések, adaptációk, folytatások soha nem érhetik el az első rész hatását. Ha semmi sem változik, az a baj, ha változik valami, az a baj... Esélytelen a dolog. 

A második kérdés már jogosabb. Valóban, mennyire életszerű a Gézengúzok? Tulajdonképpen semennyire. Kérdés, hogy egy ifjúsági könyvtől mit várunk? Kapásból két példa ugrott be, mindkettőnek van filmváltozata is. 

• Az utolsó padban
• Keménykalap és krumpliorr

Az első, ugyebár Halas Mária, a Pöttyös Könyvek sorozatban többször is kiadott regénye és a belőle készült filmváltozat. A témája a szegregáció, a rasszizmus, hogyan képes, képes-e egy cigánylány beilleszkedni egy általános iskolai osztály közösségébe, illetve, képes-e őt befogadni a mássága ellenére a környezete. (A kérdés jobbára mindig ebből a szempontból kerül a nyilvánosság elé. Megfordítva, vajon képesek-e, egyáltalán akarnak-e a kisebbség tagjai a többséghez alkalmazkodni, jobbára elsikkad. Pedig a két szempont csak egyszerre érvényesíthető. Vö. az elesett Nyugat esetét a tökéletesen félremagyarázott, félrekezelt migrációval. Veszett fejsze nyele, utánunk a vízözön, addig jár a korsó a kútra... Az utolsó padban társadalmi dráma, korlelet, jelenség-bemutatás, korát jóval megelőző érzékenyítés (vö. Tamás bátya kunyhója, Ne lőjj a fekete rigóra!). Olvastán, láttán egyetlen mosolyra sincsen okunk. Üzente, hogy szar a világ, egyénenként tudjuk jobbá tenni a más egyének számára. Egyébként egyáltalán nem hazug vagy propaganda üzenet. 

A Keménykalap üzenete... Izé...! Élni jó, kell a barátság, a felnőttekkel komoly baj van. Mert ugyan melyik pozitív példa a kismanusok számára: Bagaméri, a fagylaltos, Lópici Gáspár, az utca hírmondója, az Állatkert igazgatója, vagy a majomteve? Szóval a Keménykalap szerintem nem akar semmit sem üzenni, csupán szórakoztatni akar. Nincsen ezzel semmi baj. A két könyv és a két film közül melyik került be jobban a köztudatba, na? Mondjuk azon tűnődöm, hogy az előbb az elsőbbséggel és adaptációkkal kapcsolatban nem mondtam teljesen igazat: a Keménykalap talán az a bizonyos kivétel, mert a film, ami a regény alapján készült, szerintem maradandóbb mindenféle szempontból. Nem akarom degradálni a regényt, szerettem azt is. De ha a Keménykalap szóba kerül, mert szóba hozom, mindig a film ugrik be először. 

A történet

Na, ez az! Baleset történik az ABC előtt. Egy autó felfut a járdára, és elgázol egy asszonyt. Azonnal tömeg gyűlik a baleset helyszíne köré. A tömeg mellett ott áll egy magányos babakocsi, benne egy kismanussal. A kamasz Tercsi, aki éppen a boltban vásárolt, és összekapott a kiálhatatlan pénztárossal, egy pillanatnyi gondolattól vezérelten fogja a kocsit és „megmenti” a csöppséget. A baba annyira nem baba már, később kiderül, hogy már gagyarászik, sőt, némi segítséggel járni is tud. 

Tercsinek van két jóbarátja, Karcsi és Berci. Nekik mutatja meg a megmentett/ellopott kicsit. Akiről, mi a beavatott olvasók tudjuk, hogy egy Budapesten túristáskodó, fiatal házaspár a szüleje, egyáltalán nem hagyott el, az anyuja nem az elgázolt nő. A pár összeveszett a bolt előtt. Turista anyu bement a boltba vásárolni. Turista apu a hátizsákjában a babholmikkal meg elment városnézni az összeszólalkozásuk után. A babakocsit, „ahogy akkoriban szokás volt”, írja Rónaszegi, a babakocsiban hagyta a bolt előtt. Apu tehát városnéz, nyugodt a gyerek miatt, mert azt gondolja, majd anyu. Anyu vásárol, és amikor kijön a boltból nyugodt, mert az gondolja, apu elvitte a kicsit. Anyu arra gondol, úgyis apunál vannak a babadolgok, pelus, krémek, rucik, egyebek, jó kezekben tehát a gyermekük. 

Ami tulajdonképpen igaz, a kölök jó kezekben van a három kamasznál. Akiknek halvány segédfogalmuk ugyan van arról, mit kell tennie egy kisgyerekkel, de messzemenően nem profik benne: azért púder helyett liszt a popsira („Majd kekszet kakál.” – jegyzi meg lakonikusan Karcsi.) nem semmi megoldás. :-D De nem akarnak rosszat a derűs kismaszatnak, sőt, azonnal keresgélni kezdik a szülejét/szüleit. Megnyugtatlak: a nap végére meg is lesznek. Addig meg szocialista fővárosos börleszk van.

„Budapest, te csodás...”

A könyvnek két címe van az én kiadásomban. A egyik a kemény borítón olvasható: A Gézengúzok. A másik belül, a címlapon: A Gézengúzok és az idegenforgalom. 

Mindkettő helytálló a tartalmat illetőn. A második címverzió jobban lefedi a tartalmat. Meg a négy részes Gézengúzos sorozatban jobban azonosítja ezt az első részt. De egyébként marhaság. A Gézengúzok, igen nagy betűvel, mert így hívjak magukat, csoportként, nem az idegenforgalommal cicóznak ebben a részben, hanem az idegenforgalomban részt vevő két turista gyerekével. De az idegenforgalomban résztvevő két turista inkább csak epizódszereplő a könyvben. 

Nem is a két turista miatt ez az alcím, hanem azért, mert Rónaszegi egyfajta „Budapest fő nevezetességei”-gyorstalpalót tart az őt olvasó, kisérdemű ifjúságnak. Sajnos. 

Azért sajnos, mert a Budapestet bemutató kis betétek kilógnak a szövegből, mint szélben az erkélyről az oda teregetett ruha. Az idegenforgalmi betétek egyáltalán nem szerves részei a szöveg szövetének. Olyan, mintha a történetmesélésbe belepofázna egy másodrendű idegenvezető. Tudod, ismered, az a fajta ember, akit úgy kell kilökdösni a képből, hogy ne lógjon már bele, amihez semmi köze. Ráadásul, nem is tudom, hogy nevezzem, de az ifós-szövegek (így hívtuk a középsuliban az idegenforgalom tantárgyunkat) azért is lógnak ki, mert kínban születettek, nyakatekert a megfogalmazásuk. Meg kényszerített a kapcsolódásuk a sztorival. És különben is, és egyáltalán. 

A nap már magasan járt. A felhőtlen, mélykék ég alatt csodásan ragyogott minden. A színek, a fények, az árnyékok és a körvonalak mesés élességgel rajzolódtak a szemében. A folyó felett fúvó szapora nyári szélben kitisztult a város levegője. élénkebbek lettek a színek, élesebbek a fények és az árnyékok. A folyam nyugati partján mint óriási, mesebeli teknősbéka magasodott a Gellérthegy. Oldalában dúsan zöldelt megannyi fája-bokra. Tövében fehér kupolás, a szecesszió különös stílusában épült szálloda. Mögötte a fürdő. Világhíres mindkettő. Budapest gyógyforrásairól nevezetes, ezek között is első helyen áll a Gellért fürdőt tápláló forrás. Pezsgő vizében nemcsak a betegek keresnek gyógyulást, az úszni, strandolni kedvelők is szívesen felkeresik. A nagy szállodaépület vendégkönyve sok-sok híres ember aláírását őrzi.

A Gellérthegy tetején monumentális szobor. Karcsú nőalak az ég felé tart egy pálmaágat. A béke jelképét. A második világháború után emelték ezt a szobrot. Talpazatán nevek hosszú sora őrzi a Budapest felszabadításáért hősi halált halt szovjet katonák emlékét. 

(145–146.)

Gondolnád, hogy egy fürdőt az úszni és strandolni vágyók keresnek fel? Meg az a sok-sok híres ember... Legalább kettőt-hármat, ha megemlítene, kedves Miklós! Így hiszi a piszi! 

Azt semmiképpen sem rovom fel a szerzőnek, hogy a regény egy másik kor szülöttje. Mert az teljesen természetes, hogy a városok változnak az idővel. Legfeltűnőbben a közterek elnevezésében. Hol van ma már a Felszabadulás tér, a Felszab, a November 7. tér, a Novhét hét, a Köztársaság útja, a Tolbuchin körút, a Lenin körút és még sok egyéb elnevezés? De nincsen már a Felszabon éjjelnappali sem, ott a templommal szemben, a sarkon. Volt az már minden, most éppen nem is tudom, melyik élelmiszerláncé a helység. (Megkérdeztem a Gemini nevű havert: az ALDI-é.) 

De mondom, ezeket a változásokat miért is kérnénk számon egy Budapestet bemutatni akaró ifjúsági regényen. Egy több évtizedes útikönyv nem hibás, de ma már csak feltételekkel használható. Időtállóbb mint egy napilap, de évtizedekre nem időtálló. De tény, ami való, a Gézengúzokban bemutatott épületek, terek, közterek ha adott esetben más néven is, de ma is léteznek: az Opera, a Blaha, a Hősök tere, a Gellért-hegy, a szabadságszobor, a Szépművészeti Múzeum, minden. 

És ebben a szellemben, stílusban rondít bele léten-nyomon az ifjúság idegenforgalmi tömegtájékoztatása a történet egyébként tréfás, élvezetes szövegébe. Most már érted, miért sajnos, ugye?

Bár mellékes, de Rónaszegi könyvéről nem tudott nem eszembe jutni egy másik, kortárs ifjúsági regény, Szűcs Ádám A játék neve: Budapest-je. Az a mai Budapesttel.

 A stílus

Mit is mondjak? Olyan kis tipikusan ifjúsági regényes. Ha a Budapest-bemutató részletfiaskókat leveszem belőle, akkor könnyed, játékos, kicsit bohózatos, börleszkes. Nem Utolsó pados társadalmi dráma, hanem Krumpliorros könnyűség. Mert, ugyebár, Csukás István történetén sem kértük számon a realitás hiányát.

Aki keres, az találhat hibát a történetben. Például Kismaszatot egyetlen alkalommal rakják tisztába egész nap. Pedig folyton-folyt itatják, mert egy nagyon meleg, nyári napon zajlanak az események. De tényleg ez legyen a legnagyobb probléma! Mert, mondom, hogy mondom: vicces, kedves jól megírt történet a történet. 

Arról nem beszélve, mennyire kedvesek a srácok Kismaszattal, meg mennyire kedves Kismaszat ővelük.  

Sajdik az meg Sajdik, mint mindig

Kell-e bármit írnom az illusztrációkról? Tudod, Pom Pom, meg ezer más, hasonló játékosság, kedvesség, tréfás figura. Sajdik önmagában feldobja és olvastatja az általa is élővé tett könyveket. Egyfajta garancia a neve. Hát nem? 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a háromnegyede. 

Szombaton mindenki eljutott a családi fotózásra. Szerelmetesfeleségtársam ötölte ki a dolgot. Ott volt az összes gyerekünk, ki-ki a párjával, és az összes két unokám. Meg persze a fotós, aki Csemete általános iskolai osztálytársa volt sok-sok évvel ezelőtt, abban az iskolában, ahol én is kijártam az általánost. 

Szerencsére az uncsik sem voltak betegek, illetve, ami bennük bujkált egyfelől visszahúzódott (Lili), másfelől még nem tört ki (Dani). Sajnos az utóbbinál ma reggelre teljesen, magas lázzal. De a fotózáson mindketten teljesen jól elvoltak, tették a dolgukat. A fotós, Krisztián mondta is, hogy gyerekben ilyen nyugis, engedelmes alanyai még nem voltak. 

Jó volt együtt látni a gyerekeinket meg az övéiket így együtt. Túl ritkán találkozunk. 

Azt meg tudni sem akarom, kinek mit jelent a családi póló, „Moha família örökös tag” a hátán, a szív magasságában pedig a valami kis piktogram a szuperképességről. Nekem egy lúdtoll... A legkisebbeknek is sikerült időben megcsinálni a pólót. Daninak egy smile és kutyus feje került rá, Lilinek pedig egy napocska (mert naphajú, ragyogó kislány, és ez az óvodai jele is)

EZ VOLT ÉLETEM ELSŐ ANGOLUL ELOLVASOTT KÖNYVE! 

...IGAZ, EGYETLEN MONDAT SINCSEN BENNE...

Varga Katalin Piskóta című könyvének értékelésében találtam ki a pasztell-könyv kifejezést. Ezt írtam: 

„A pasztell színek szépek. Elegánsak. Nem tolakodnak, nem figyelemfelhívók, nem harsányak, és főleg nem közönségesek! Halkak és udvariasak. A jelenlétük muzsika. Mély érzéseik vannak, de távol áll tőlük a szenvedély. A bármilyen szenvedély is. Van bennük távolságtartás. ennek ellenére egyáltalán nem hidegek. Egy harsány kék vagy szürke sokkal hidegebb tud lenni mint ezeknek a pasztell-változatai. 

A pasztell-könyveknek nem a megjelenése pasztell. Vagy a megjelenése nem feltétlenül pasztell. Ha pasztellként jelenik is meg külsőre, attól még nem pasztell-könyvről van szó. A pasztell-könyvnek a lényege pasztell. Ahogyan egy nőnek sem feltétlenül a külső domborai adják az igazi nőiességét, sokkal inkább az, mennyire engedi kisugározni magából a nőt.

A pasztell-könyvek történetei általában nem nagy történetek. Szinte mindennapi semmiségek, amikről említést tenni tulajdonképpen felesleges dőreség. Aztán persze kiderül, hogy a finom részletek, a jelentőség nélkülinek tűnő beszélgetések, momentumok, hangok, csöndek, árnyékok, fénysugarak mennyire fontosak tudnak lenni. Egy apró rándulás a száj sarkában, egy könnyű érintés, egy elkapott pillantás, valami semmi kis mozdulat, egy mosoly, ahogy utat talál a kedves tincsei között a napsugár, egy madárdal...”

Nos, JonArno Lawson és Sydney Smith egyetlen betű nélküli remeke is pasztell-könyv. Simán, csont  és csuklás nélkül! 

Ez komoly dicséret. Komolyan az, hiszen én mondtam. Írtam. 

*

JonArno Lawson (így írja a nevét, nem beragadt a space-gombom) eddig huszonhárom könyvet írt. Már amennyiben írásnak lehet nevezni, amikor egyetlen mondat, szó sincsen ebben a könyvben. Nem tudom, a többi huszonkettő mennyire szavas, mondatos. Bár a verseskönyvei minden bizonnyal azok. Most eljátszottam a gondolattal: mekkora már olyan verseket írni, amiben nincsenek szavak! Így tisztábbak a rímek mint amik Kosztolányi agyában születtek meg! Bingó.. 

Vissza LAWSON-hoz. 

Négy alkalommal, 2007-ben, 2009-ben, 2013-ban és 2014-ben ítélték neki oda az Excellence in North American Poetry díjat  A Sidewalk Flowers pedig 2015-ben elnyerte a Governor General’s Award For Illustrated Children’s Books díjat. Ugyanabban az évben felkerült a New York Times legjobb illusztrált könyvek listájára került. 

Nem, nem a Surdát, Borivoje Šurdilović-ot alakító, szerb színészt, Ljubiša Samardžić-ot látod! „A hasonlóság észvesztő, / de bármit mondsz ez mégsem ő!” (Várkonyi–Miklós: Sztárcsinálók)

S ha már Lawson, akkor SYDNEY SMITH is.Derűs alkatnak tűnik. Tizennégy könyve jelent meg. Fantasztikusan rajzol. Tizenkét ilyen-olyan díjat söpört be eddig. Nem semmi. 

*

Nem emlékszem, hogy láttam-e már olyan képeskönyvet, ami csak képekből állt? Vagy olyan mesekönyvet, amiben nincsen egy szó írás sem. Ahogy képregényt sem láttam ilyet. 

Ez a könyv pedig ilyen. Nevezhetem bármelyiknek, minden igaz rá: képeskönyv, képregény, mesekönyv. Válassz, ízlésed szerint, bármi mellett döntesz, képtelen leszel mellényúlni! 

*

Ahogy kinyitottam a könyvet, azonnal megragadtak a rajzai. Nem lehet nem szeretni őket. Jó, igen, nekem is fettűnt, hogy van némi hajadzás Jean-Jacques Sempé stílusára és kifejezésmódjára, de ez egyáltalán nem zavaró, és eszembe se jut plágiumnak nevezni Sydney Smith munkáját. 

Ja, hogy nem tudod, kicsoda Jean-Jacques Sempé? Tudod, ő rajzolta a kis Nicolas történeteit. 

Mondjuk tény, ami való: a fekete-fehér környezetben piros ruhás kislányról, na mi jutott az eszembe? Na, mi? Pedig tartalmilag semmi köze a kettőnek egymáshoz, csak az eszközök teljesen ugyanazok. 

Ha nem ismerted fel, segítek: a Steven Spielberg-féle Schindler listájá-ból származik a kép. Mondom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz! De persze mindenbe bármit bele lehet magyarázni. Ha nagyon akarod, megerőltetem magamat, de én nem akarom nagyon. Vélem, persze, hogy szimbólum mindkettő, de a két helyen két különböző jelentéssel. 

*

A Sidewalk Flowers cím jelentése: Járdavirágok. A címet simán megmagyarázza a történet. 

Adva van ez a piros ruhás kislány. Nem a Schindleres, hanem a másik, a bérház előtt álló. Az apukájával sétálni megy. Felfedezi, hogy a járdán, a falak réseiben virágok nyílnak. Hogy a halott kő közeiben lehetséges az élet. Hogy van szépség ott, ahol egyébként nincsen is. 

Figelj, itt több kép van, nem csupán az első!

A kislány letépi az első megpillantott virágot. Aztán lesni kezdi, van-e még máshol is kőben nyílt virág. S persze, van. Kezdi összegyűjteni az útjukba esőket. Már egy kis csokor van a kezében, amikor egy parkon mennek keresztül. A park útján egy halott madárka fekszik. A kislány „neki adja” a csokrát. 

Figyeled, hogy kiszinesedett minden a második képen? Vélem, nem kell magyaráznom az okát. A következő képek már teljesen színesek. 

Majd a szeretet megtapasztalt szabadsága. 

Gyönyörű, nem igaz? Dehogynem! 

*

Iderondítsak megint valami látszólag nem teljesen, mégis szervesen ideillővel? 

Ha azt nézem, hogy a szeretet nem érzés, hanem állapot, meg azt, hogy ez az állapot nem más mint az adni-tudás állapota, akkor megfogalmaztam a könyvecske lényegét. Meg a kereszténységét is. Mert, tudod, erről van szó. Akkor is, ha nem erről van szó. Nem közvetlenül erről van szó, csak lényegileg. 

Szóval ez nem egy keresztény könyv. Csak ugyanarról szól, amiről a kereszténység, arról, hogy az élet lényege ez: színekbe öltözik a világ az adni tudás által. 

Többször levezettem az egyszerű képletet. 

• A bűn az önzés, a megtartás és az elvevés.
• A bűn elszakadás Istentől.
• Isten a szeretet.
• A bűn következménye halál. 
• Azért halál a bűn következménye, hogy meg ne ismétlődjön az emberiség borzalmas történelme. 
• Isten szeretete abban lett egyértelművé, hogy a megváltási terv megvalósítása során a Fiát adta váltságul mindenkiért, aki hisz benne.
• A Fiú szeretete abból lett nyilvánvaló, hogy az életét adta váltságul: a bűn kikerülhetetlen következménye a halál, a Fiú pedig meghalt helyettünk. 

 *

Nem tudom, az alatt egy hónap alatt, amióta SzFT a Sárkányos Könyvtárban, hányszor nézegettem ezt a könyvecskét. (Azért sárkányos, mert van mellette egy pici udvar, és az udvaron ott áll két böszme nagy sárkány. Nem legyőzhetők: szoborból vannak.)

Forrás

Olyan kis semmitmondó, ha azt mondom, kedvesek a rajzok és csuda kedves a történet. De tényleg erről van szó. S két pasas alkotta. Ráadásul. Pedig van benne valami nőies. Jó értelemben. Nem az alkotó pasasok feminimek, hanem az alkotásuk. Történetében és a képi megfogalmazásában is. A nőiességnek minden finomságával, gyöngédségével, figyelmességével és sebezhetőségével. Nem hiába kislány a főszereplője és nem kisfiú. 

Hjaj, kimondom: szép a történet és csudaszép a képi megfogalmazása is. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe. Megint eltelt egy hét. Péntek van, péntek délután. Mindjárt megyünk vásárolni. Ezt nem szeretem a péntekekben. Így általában ez a hét leghosszabb napja. Számomra nem élvezet a vásárlás, hanem komoly feladat. A tömeg miatt. Pedig nem kell messzire mennünk, több üzletlánc árúháza is itt van a Huszti úton, másfél kilométeres távra. 

*

Tegnap kiderült, hogy elsőszülött gyermekem, unokáim édesanyja azért aggódott a holnapi fotózás miatt, mert immár mindkét gyerekének ömlik az orra, és köhög, és nem akarta a családját megfertőzni. Én meg azt hittem, a srácok miatt tyúkanyóskodik. Megnyugtattam, hogy szerintem a családtagok mindegyike pont tojik a kicsik megfázására. A leggyengébb láncszem Csemete párja, de vele meg majd szentül megígértetjük, hogy egyik gyereknek sem ad nyelves csókot, és két méteres körzetükben sem fog tartózkodni, ha közelednek, ellöki őket magától, oszt' ennyi az annyi. S erre az aggódó anya megnyugovék. 

*

Nagyon sokszor gondolkodtam, miért is szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, de nagyon. Sorolhatnám a külső, belső tulajdonságait, de ezek csak részletek, mozaikjai a nagy egésznek. De a héten, napközben, úgy mindennap rám tört a fergeteges hiánya. Reggel úgy ébredünk, hogy megsimogatjuk egymást, búcsúzásnál ölelés, csók, „Szeretlek, Zsákom!”, „Én is téged, Morzsám!”, „Jó, de én tényleg, nem csak úgy mondom!”, „Komolyan?”, „Á, nem, csak a nőknek ezt kell mondani, hogy bizonyos dolgok elvonásra ne kerüljenek!”, „Pedig már azt hittem!”, stb., stb.) ha megjövök kijön elém, ölelés, csók. Meg úgy random is, ahogy térülünk, fordulunk. Vacsi után, ha filmezünk, összebújva nézzük a filmet. Ha éppen nem képszerkesztek a blogba. 

– Miért szeretjük mi ennyire egymást, Zsákom?
– Miért, szeretjük? Hahaha... Hát mert olyan kis jó fejek, meg normálisak vagyunk mind a ketten. Meg szeretetreméltók.,
– Ennyi?
– Kell több?
– Igazság, nem kell!

Varga Katalinnak a moly.hu szerint harmincnyolc könyve jelent meg. Van néhány olyan a harmincnyolc között, amik közül ha csak egy-egy látott volna napvilágot, akkor is mindörökre beírta volna magát a magyar gyerekirodalomba. Mert örökéletű darabok. Ezekre gondolok: 

Gőgös Gúnár Gedeon
Mosó Masa mosodája
En, te, ő
Barátom, Bonca / Legyél te is Bonca!

Ezeket, legalábbis az első hármat szerintem magyar ember nincsen, aki nem ismerné. Még csak olvasó embernek sem kell hozzá lenni. De Varga Katalin engem mégsem ezekkel győzött meg, hanem a Boncás könyveivel. Illetve előbb a Barátom, Bonca filmváltozatával. Kovács Krisztián, Berkes Gábor (ja az Első Emeletes, Rapülők-ös) és persze Bujtor István. 

Varga Katalin egyértelműen elkötelezett volt a Kádár-korszak politikai vezetése iránt. Viszont azon kevés számú alkotók egyike, akiknek a művét szemernyit sem relativizálta az alkotó politikai hovatartozása. A fenti lista első három könyvét a megjelenésük óta jóformán évente, kétévente újra és újra kiadják. A Gőgös Gúnár Gedeon a negyvenkilencedik, a Mosó Masa mosodája a harmincnegyedik, az En, te, ő, mi a tizenkettedik kiadásnál tart idén. Tény, hogy ezek nem tisztán szépirodalmi művek, sokkal pedagógia segédkönyvek. Amiket a mai napig használnak az oktatásban. 

Rövid bemutatását például itt olvashatod. A cikkben gyakorlatilag az összes könyve szerepel. 

*

A fülszöveg a következőt mondja a kötetecske tartalmáról: 

A tó partján ül a százesztendős anyóka és Piskóta, aki rendes nevén Júlia. Várják a csónakot, ami majd átviszi Piskótát a legkisebbek szigetére, ahol a világ legapróbb fái, madarai, állatai és gyerekei élnek. No meg Kuszkó bácsi, akinek az apró termetű Piskóta egészen az orráig ér. De mi történik, ha Piskóta mégsem akarja megtalálni ezt a szigetet, ha közben kistestvére születik, ha közben megnő?

Voltaképpen fogalmam sincsen mi volt ebben számomra a hívószó... Az egész. ahogy van. 

*

Bár az egész életemben szerelmes voltam, alapvetően mégsem vagyok romantikus alkat. A permanens szerelmességem valószínűleg arról szólt, hogy nagyon-nagyon, mindenáron akartam valakihez tartozni. A szüleimhez a halál (Anyu) és az alkohol miatt (Apu) nem volt lehetőségem szorosan kapcsolódni. 

S bár egész életemben szerelmes voltam, sőt, tudtam az önfeladásig szerelmes lenni, ám soha nem képzelegtem a Földtől nagyon elszakadt dolgokat.

Lehet, hogy ezt fantáziahiánynak hívják. De az is lehet, hogy simán realitásérzéknek. Vagy földhözragadtságnak. 

Így nem csupán amiatt nem lettem soha Piskóta, mert neki meg nekem más és más van a lábunk között, hanem azért nem, mert a fantáziám arra soha nem volt kapható, hogy a Balatont tengernek nézzem, amiben szigetek vannak. 

Mondjuk bevillant egy kép.

Majd húszévesen együtt nyaraltam Bagollyal, Nojival ,és Pipi barátommal Tiszafüreden. A közös nyaralásunkat Noji szervezte, a szállást az ő édesapja révén kaptuk. Pszichológiai szempontból érdekes két hét volt így négyesben. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy alkalommal elmentünk evezni a Tiszára. Valami úszott felénk a vízben. Fekete volt, meg fehér. Karja volt, meg lába. Kicsi volt mint egy csecsemő. Némán és mozdulatlanul hozta felénk a víz. Amikor közelebb ért, kiderült, hogy egy játékmackó. Péppé ázott, itt-ott szakadások voltak rajta.

Valahogy magától értetődő volt a mozdulat, ahogy kinyúltam érte, és kimentettem a folyóból. A szálláson kiszárítottam, megvarrtam, aztán kimostam. (Fordítva nem mertem volna, féltem, hogy a mosástól teljesen széthullik.) Majd tíz éve nincsen szem előtt, kicsi a lakás, de még mindig meg van a mackó, fent, az egyik előszoba polcon. S lám, gondolok rá. Egyébként  majd harminc évig szem előtt volt. Szem előtt volt, de nem ölelgettem, nem dajkáltam, nem beszéltem hozzá. De azt írom most, hogy hozzá. Ha érted ennek a jelentőségét. 

Ha csak felpillantok a polcra, itt velem szemben, van ott egy vidám, melegsárgára festett, domború napocska, vidáman szanaszét vetett sugarakkal, a korong helyén mosolygós arccal. Olyan harminc centi átmérőjű. Nem s tudom hány éve van szem előtt. Szamóca becenevű lányomtól kaptam.

Közvetlenül a napocska előtt lóg le a polcról egy álomfogó. Azt Gergő fiam készítette nekem. 

Ne hidd, hogy úgy kötődöm a tárgyakhoz, hogy megszemélyesítem őket. De van mondanivalójuk, jelentőségük számomra. A folytonosságot jelenthetik, a múlt és a jelen összekötését. Meg persze adott esetben sokkal többet is.

*

Van bennem egy soha igazán felszínre nem került, hozott, bányászott, teljes valójában ki nem használt INTUITÍV ÉRZÉK. Egyáltalán nem akarom misztifikálni vagy túlhangsúlyozni a meglétét. Jön-megy, néha felbukkan, kisebb-nagyobb, néha óriási jelentőségű dolgokkal kapcsolatban. Nem tudom kezelni, irányítani meg pláne nem. Értelmezni is sokszor csak utólag tudom. Ráadásul amikor valamitől óv, akkor bizonyos sem lehetek benne, hogy mi történt volna, ha nem hallgatok rá, mert hiszen hallgattam, tehát nem következett be a rossz, amitől óvott. Olyan volt, hogy nem hallgattam rá, tehát bekövetkezett, megtörtént a nem hallgatás következménye: majdnem a lakhatásunk ment rá, de mindenképpen elvesztettünk egy száz négyzetméteres lakást... Ez óriási dolog volt. 

De például péntek este is... Szerelmetesfeleségtársam egy üzleti gálán volt a huszonéves lányával, Csemetével. . Úgy számolta, hogy éjfélig tart majd a rendezvény. Háromnegyed tíz felé elálmosodtam. Mentem fürödni, tisztába tenni magamat. Már pőrén álltam a fürdőben, amikor eszembe jutott valami. Ahogy voltam, natúr valómban kimentem a konyhába, hogy mielőtt kimegy a fejemből, elintézzem. A konyhában álltam egy szál péniszbe vetkőzötten, amikor az eszembe jutott, hogy ha SzFT most jönne haza, mit tudnénk magam elé rántani? A tésztaszűrőt? Vagy a krumplinyomót? Mondjuk itt vannak a tálcák is, hm, nos... Nem vagyok szégyellős, inkább Csemetét kímélném meg a sokktól. (Bár okoz veszett meglepetéseket a reakcióival.) Mentem fürdeni. Negyed tizenegy volt. Behúztam a fürdő ajtaját magam után. Amióta kettesben élünk SzFT-vel, nem szoktunk ilyet tenni. Nem telt el  két perc azután, hogy a kádba léptem és megeresztettem a tusnak a vizet, fordult a kulcs a bejárati ajtó zárjában. 
– Szervusz, Morzsám!
– Szia, Mohabácsi! 
Hazajöttek a lányok. Nem éjfél után, hanem előtte két órával. Ez kis dolog volt, csak a méltóságomat veszíthettem volna Csemete előtt, semmi mást.

Volt ennél sokkal komolyabb intuitív élményem is. Ezt valahol, valamelyik blogbejegyzésben már elmeséltem. Kamaszkorom végének nagy szerelmével hordtunk egy-egy nyakláncot, amin kinek-kinek a másikunk neve volt égetett agyagbetűkből összeállítva. Két évig jóformán le sem vettem a nyakamból. Napközben semmiképpen, csak fürdéshez, meg éjszakára. '85 nyarától, a szerelmünk harmadik évében baj lett a kapcsolattal.

Otthon, tűkön ülve vártam, hogy jöjjön végre a lány, ahogyan megbeszéltük. De nem jött. Hívni nem tudott, hiszen nemhogy mobilunk nem volt, még a vezetékes telefon se volt bekötve. Teltek a percek, a negyedórák, órák. S jött egy pillanat, amikor nem tudtam ugyan, mi történik miért, de leemeltem a nyakláncot a nyakamból. Szimbolikus mozdulat volt. Egy darabig a tenyeremben tartottam, aztán eltettem a fiók mélyére. Meghaltam. 

Pár hónappal később, amikor kimondtam, hogy többet nem jövök az eddigi minőségemben, a lány megkérdezte, hogy én a haldoklásunk ideje alatt voltam-e valaki mással? A kérdést sem értettem- Hogyan lettem volna? Hiszen én szerettem őt! Nagyon. Amikor ezt kimondta, akkor értettem meg, miért kellett a nyáron levennem a nyakláncot. a  nyakamból. A lány percre pontosan azokban a percekben engedett magába egy másik pasast, amikor levettem magamról a nevét. Azért vártam hiába rá, mert nem tudott jönni: éppen dugták megfele... S ezt valahogy, fogalmam sincsen, hogyan, de megéreztem, hogy pont akkor ért véget a kapcsolat. Megéreztem, de nem tudtam. Az istenhozzádot csak pár hónappal később mondtam ki, s nem azért, mert a lány hűtlen lett, hanem mert meghalt a kapcsolat, már csak cukroztuk a taknyot. Csak a szakítás kimondása után mondta el a magába engedett idegen szervet. 

Miért is írtam le ezeket...?

Ja, a tárgyak, a szimbólumok jelentősége miatt. Innen megyek tovább. 

*

Vannak PASZTELL HANGULATÚ KÖNYVEK.

A pasztell színek szépek. Elegánsak. Nem tolakodnak, nem figyelemfelhívók, nem harsányak, és főleg nem közönségesek! Halkak és udvariasak. A jelenlétük muzsika. Mély érzéseik vannak, de távol áll tőlük a szenvedély. A bármilyen szenvedély is. Van bennük távolságtartás. ennek ellenére egyáltalán nem hidegek. Egy harsány kék vagy szürke sokkal hidegebb tud lenni mint ezeknek a pasztell-változatai. 

A pasztell-könyveknek nem a megjelenése pasztell. Vagy a megjelenése nem feltétlenül pasztell. Ha pasztellként jelenik is meg külsőre, attól még nem pasztell-könyvről van szó. A pasztell-könyvnek a lényege pasztell. Ahogyan egy nőnek sem feltétlenül a külső domborai adják az igazi nőiességét, sokkal inkább az, mennyire engedi kisugározni magából a nőt.

A pasztell-könyvek történetei általában nem nagy történetek. Szinte mindennapi semmiségek, amikről említést tenni tulajdonképpen felesleges dőreség. Aztán persze kiderül, hogy a finom részletek, a jelentőség nélkülinek tűnő beszélgetések, momentumok, hangok, csöndek, árnyékok, fénysugarak mennyire fontosak tudnak lenni. Egy apró rándulás a száj sarkában, egy könnyű érintés, egy elkapott pillantás, valami semmi kis mozdulat, egy mosoly, ahogy utat talál a kedves tincsei között a napsugár, egy madárdal... 

Fontos figyelmeztetés: vannak ál-pasztell könyvek is. Ezek jobbára valami ezoterikus frincfranc-álruhát vesznek magukra, hogy úgy tűnjön, fontos üzenetük van. De általában irodalomnak ugyancsak haloványak. Az ilyen Viskó- meg A sirály-félékre gondolok. 

De szerencsére vannak igazi pasztell-könyvek is! Itt van mindjárt a Piskóta. De Varga Katalin másik ifjúságija, a Barátom, Bonca is. Vagy Mándy Csutak-jai, meg A locsolókcsi-ja. Hogy egyelőre mást ne is említsek. De, még egyet feltétlenül, Lawson Eljöhetnél hozzám-ját. Na, jó, még egyet, ami határeset, mégis ide sorolom: Gyurkovics Tibor Kiskutya, nagykutya című elfeledettje (még én sem írtam róla blogbejegyzést) a barátságról, szeretetről. Ráadásul fantasztikus Szecskó Tamás rajzokkal. Vagy Szecskó Tamás Fantasztikus rajzaival. Az egész , ahogy van zseniális! De egészen komolyan. Nem tudom, hányszor olvastam, pedig egészen gyerek voltam még. Ja, és persze, a top, az állandó, kötelező, mára már kissé közhelyes etalon: A kis herceg.

Van még pasztell-könyv, rengeteg, de itt befejezem a sorolást. Ennyiből már értened, de legalább érezned kell, mire gondolok. 

Csak annyit még, és ez ebben a pillanatban állt össze, a Kiskutya, nagykutya kapcsán, ahogy elolvastam egy idézetet belőle: a pasztell-könyvek egytől egyig a mindenféle csöpögésmentes, tiszta szeretetről szólnak. Arról a mindennapiról, ami nélkül lehet, de nem érdemes élni. Akár a szerelemnek a barátság részéről, akár a barátságról, akár akármilyen szeretetről lett légyen is szó. 

Ezért csuda jók, felemelők a pasztell-könyvek. Kellene egy ilyen könyvsorozatot csinálni: Pasztell Könyvek, sorozatszerkesztő: én.

Ámen! 

*

Adott két, egy friss térképről eltűnt, apró, tökéletesen jellegtelen, mondanivaló nélküli szigetecske. Aztán egy csöpp, óvodásnak tűnő, de már iskolás kislány és egy nagyon öreg hölgy azonnal hangot találó beszélgetése a Balaton partján. A kislány a két szigetecskét akarja megtalálni. Mert olyan kicsik. És a kicsiknek nagyon rossz, hogy alig vesznek tudomást róluk. A kislány is kicsi. A vastag atlaszos könyvben is csak arról van lista, ami a legnagyobb. A legkisebbekről miért nincsen lista, tűnődik Piskóta. Ő a kislány. A nevét a nagymamája adta neki, de ő nem szereti. Mert van neki rendes, szép neve is: Júlia. 

Így valahogy, valamiképpen erre. 

*

A regény első két oldala egy merő dramaturgiai- és stílustévedés. Fajsúlyos leírás egy tóparti hajnalról. Lírai meterológia-oktatás. Ami abszolút szövetideg a későbbi szövegkörnyezethez képest. 

A tó partján a százesztendős anyóka ült. A napfelkeltét nézte. A szemközti hegyre úgy ült rá a hajnali pirosság, mint egy csúcsos sapka. A sapkából a rojtok a tó vizébe lógtak. Azután hopp! - a Nap felgurult az égre. Akár az óriási pamutgombolyag. Amiből a hegy sapkáját is kötötték. A madarak ekkor kezdték el a szokásos zenebonát. A madarak ugyanis imádják az óriási pamutgombolyagot, és természetesen a tavon és mezőn szaladgáló felhőt is. Hogy mi az a tavon és mezőn szaladgáló felhő? A reggeli pára. Te is tudod, hogy a víz párolog. A levegőben mindig jócskán van belőle. Csak láthatatlan. Nos, ez a láthatatlan pára este hirtelen lehűl, és harmatcsepp alakjában ráhull a virágra, fűre. 

Az első két mondat, aminek sajnos van még nem idézett előzményei is, tökéletesen elég lenne. A könyvsorozat címe: Már tudok olvasni. Vagyis éppen, hogy olvasok. Engem ez a leírás most sem kötött le. Amikor már éppen tudtam olvasni, ilyen másfél oldal közben simán eljutottam volna odáig, hogy leteszem ezt a oktatási tananyagos dögunalmat. Nem ennyi az annyi, ami az idézetben van: előtte is, utána is oktatódunk az időjárásról. Teljesen feleslegesen és ráadásul érdektelenül. Lássuk be, ez Fekete Istvánnak sokkal jobban ment, de engem még nála sem kötött le igazán. 

Arról nem beszélve, hogy másfél oldal után jön egy mondat, ami TÖKÉLETES kezdőmondat lehetett volna. 

– Kérem szépen, ez már a világ vége? 

Na, ez az igazi hangja Varga Katalin pasztell-történetének. S innentől nagyon pasztell a történet. Oké, valamelyest van benne Kis herceg-fíling: Piskóta alias Júlia találkozik, beszélget ezzel-azzal, fával, tiltótáblával, kismadárral. S biztos kézzel választja ki, ki az, mi az, akit magával vinne az eltűnt szigetekre. 

Majd a könyv végén megsem akar már menni. Azért nem mert változás állt be a családi státuszában. Ezt is a tóparti, idős hölggyel beszéli meg, mintegy keretbe foglalva a történetet. 

*

Nem igazán szeretem könyvekre azt mondani, hogy „szép”. Azért nem, mert ha így kimondom, ha hallom, hogy kimondják, leírják egy történetre, nekem egyből az ugrik be, hogy akkor minden bizonnyal giccses. Pedig nincs igazam ezzel a prekoncepcióval. A Pasztell Könyvek jobbára szépek. Ami szép az harmonikus, ízléses, esztétikus, kellemes a szemnek, az érzékeknek. A giccs nem szép.

Na, jó, van, akinek igen. Drága jó Nagyikám esztétikai érzéke erősen a piros sávba betonozódott.
Nem bántottuk érte, ha egyszer neki így volt jó. De tény, ami való.
Ugyanígy volt Szerelmetesfeleségtársam nagybátyjával, nagynénjével.
'56-ban szakadtak Amerikába, majd a rendszerváltás után hazajöttek.
Hozták magukkal a negatívan amerikai ízlésüket. Nagyival jól megértették egymást. :-D

A Piskóta szép könyv. Nem a külalakjáról beszélek, az teljesen megfelel a sorozatnak, amelyben megjelent, a sorozat pedig remekül betölti külső megjelenésében is a funkcióját. Funkcionális a dizájn. A Piskóta történetében és megfogalmazásában szép. 

Nem mond ki olyan általános igazságokat, bölcsességeket, mint hogy „jól csak a szívével lát az ember”, meg, hogy egy alkoholista azért iszik, hogy felejtsen, s azt akarja felejteni, hogy iszik, meg hasonlók. Ilyenek nincsenek benne. (Bár Piskóta és a Fűre lépni tilos tábla zseniális beszélgetése azért van ennyire erőteljes, a hívószó a bürokrácia és a diktatúra.) De összhatásában, merem állítani, súrolja ezeknek a színvonalát. S a végkicsengése sokkal kedvesebb, felemelőbb. 

*

A kötetet ZSOLDOS VERA illusztrálta. Ez az én és az életkorom környéki generációknak mindent elmond. Szerintem nincsen ember, aki ismeri és nem szereti a rajzait. A moly.hu szerint 234 könyvet illusztrált. Köztük például egy csomó P. G. Wodehouse kötetet is. Meg rengeteg gyermek- és ifjúsági könyvet. 

A rajzai játékosak, kedvesek, kifejezők, egyértelműen értelmezhetők. Nem értelmezik újra, hanem ténylegesen illusztrálják a szöveget. Győződj meg róla magad, adtam rá alkalmat fentebb. :-)

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe után kicsivel. 

Kaptam egy levelet egy blogolvasómtól. Azt írja, jó olvasni a bejegyzéseimet, mert józanul, kiegyensúlyozottan írok. 

Ez egyfelől hatalmas dicséret. S bár alapvetően nagyon balfék vagyok, mert nem különösebben érdekel a blogom statisztikája, persze mégis jólesik néha-néha egy visszajelzés. Mármint akkor esik jól, ha pozitív. 

S persze én magam is kiegyensúlyozottnak tartom magamat. Akkor is annak tartottam, amikor keresztényként tevékenykedtem, folyóirat-szerkesztettem. A visszajelzések akkor is erről szóltak. 

De persze a dolgot meg lehet onnan is közelíteni, hogy sótlanul merev vagyok, lelkesedés, végső elköteleződés nélküli, túlzottan óvatos, meg ilyesfélék. 

De nem sokkal jobban hangzik, hogy kiegyensúlyozott? :-D

*

Szerelmetesfeleségtársam azt találta ki, hogy családi fotózást szervez: mindhárom gyerekünkkel, a párjaikkal és az unokákkal. Leszervezte a stúdiót, az időpontot, hogy mindenki ott tudjon lenni, fotóst is szerzett. Most szombatra hozta össze. Tegnap hívott a lányom, hogy elsőszülött unokám az oviban, valami észkombájn anyukának köszönhetőn megbetegedett. 
Szamóca lányom nem is állta meg szó nélkül. 
– Nem gondolod, hogy ha ennyire beteg a gyereked, nem kellene behoznod az egészségesek közé? 
– Ugyan! Hát így erősödik az immunrendszerük! 
– ???? ... Mondd, a sajátodat elszoktad vinni a tüdőgondozóba, padokat nyalogatni, hogy az övé is erősődjön?

Idióta!  Nem a lányom!

Illusztrálta: CYRIL BOUDA

Kezdem az egyszerűbbel. A kötetecskét élmény kézbe venni. Megfelelő a mérete, a betűtípusa éééés a grafikák valami pazarok!

Érdemes rányitnod a képekre: ebben a bejegyzésben egy-egy kép mindig többet takar.

Ma néztem utána: a grafikus Cyril Bouda sajna csak két magyar nyelven is megjelent könyvet illusztrált, de legalább az a kettő itt van a polcaimon. A másik Václav Cibula Prága regék című kötete. Na, az kötet valóban, nem olyan kényelmesen olvasható mint emez. 

Bouda úr azonban nem csupán abban a stílusban alkotott, ami ebben a két könyvben látható. Ahogy nézegettem, festő is volt, és leginkább a mi zseniális Molnár C. Pálunkéra hasonító stílusban grafikált és festett. De vannak utcarészletei, ami meg kiköpött Zórád Ernő. Miközben ízig-vérig ömaga, vagyis Cyril Buda.

Vagyis nagyon érdemes utánapislogni a munkásságának. Az viszont vitathatatlan, hogy amikor illusztrál, attól simán megjön a depressziós ember életkedve is. Majd meglátod, mert minden ebbe a könyvbe alkotott rajzát kifotóztam neked ebbe a bejegyzésbe.

*

Na, akkor lássuk Csütörtök urat! Nem tudom, hány éve olvasom a szerző nevét a könyvein, de még sohasem próbáltam kiejteni. Ma igen, Meglepődtem. Aztán, mert meglepődtem, meghallgattam, miként mondja ki a Google Fordító. Utána megnéztem, hogy ami teljesen csütörtöknek hangzik csehül, mit is jelent magyarul. Nem fogod elhinni: a čtvrtek szó csütörtököt jelent. Vagyis Václav Čtvrtek az nem más mint Csütörtök Vencel. 

Hogy ezek a csehek miért imádják a mássalhangzó-tobzódást, fel nem foghatom! Biztosan tudod, hogy van csehül az, hogy fagylalt: igen, zmrzlina. Öt mássalhangzó egymás mellett! Normálisak ezek a csehek? :-)

*

Szóval Csütörtök Vencel írta a Rumcájsz-történeteket és a Moha és Páfrányt. Nekem ennél több kötődés nem kell. 

Pedig, ugye, a Rumcájsz. De a helyzet az, hogy Čütörtök Vencel vagy ötven könyvet írt, és ezen a két sorozaton kívül volt még neki legalább három nagyon sikeres alkotása. Azt mondja a Gemini nevű MI. 

Az első kettőre rákerestem a YouTube-on. Mármint a rajzfilmváltozatokra. Nagy eséllyel ugyanaz rajzolta mint a Rumcájsz-Csirizár-meséket. Vagy ha nem, hát az alkotók egymástól tanultak. 

Nem hagyott békén a kérdés: feltettem hát a Gemini havernek. Hát tökre más és más csinálta egytől-egyig a meséket! Mit szósz? Majd ha belenéztél a YouTube-on, akkor szólsz, hidd el! Ha az első négy címet bemásolod, igen sok mindent kidob neked a videómegosztó: meglepő a hasonlóságuk! 

*

No, és akkor itt van, ugye ez az ördögös mese. Ami mese, de valahogy aztán mégsem az. Ami engem a felnőttet egyáltalán nem zavart, és tudom, hogy gyerekkoromban sem zavart volna. Azért nem, mert (ezt más sokszor elmondtam) a klasszikus mesékre valahogy soha nem reagáltam. A meseregényekre igen. Meg a kiforgatott mesékre is. Jó, rajzfilmben szerettem a Magyar népmeséket, még jobban a Mátyás királyosakat, de sok minden mást sokkal jobban. 

Szóval az van, hogy ez az ördögösdi minden játékossága ellenére sokkal összetettebb mint a Moha és Páfrány meg a Rumcájsz. A stílusa megfelel Csütörtök stílusának, de mégsem. Mert van neki egy sajátos stílusa. Ha láttál már legalább egy Rumcéjszot, akkor nem kell semmit mondanom. Arról van szó. 

De közben mégis árnyaltabbak az alakok, összetettebbek a jellemek. S nem nagyon szokás a mesékben a boszorkányokat máglyahalálra ítélni koncepciós perben... 

* 

A sztori egyszerű. Egy ördögöt büntiből kihajítanak a Pokolból. Egy füvesasszony, Zsálya néni házára esik, és tönkre is vágja az összes gyógyfüvét. Nem lesznek haverok, de kezelni tudják egymást, mindketten személyiségek. 

Egy este Zsálya nénit meglátogatja Marcsika, a helyi szépség. Megbetegedett a madara, amit az udvarlójától, Venceltől kapott. Az ördög beleszeret Marcsikába, meggyógyítja a madarat, amiből tűzmadár lesz.

A császár unatkozik. Valaki kitalálja, hogy zenélnie kellene, ezért készíttetnek neki egy császári furulyát, amivel éktelen fülsértéseket produkál, de senki nem meri neki megmondani, hogy kókler a zenéhez. Még koncertet is szervez magának, hogy felléphessen. A koncertjét azonban félbeszakítja a tűzmadár csodálatos éneke. A császár haragra gyullad a madár iránt, ágyúval lövet rá. A császár elfogatja és tömlöcbe zárja. 

A kiebrudalt ördög Zsálya anyóval egyetemben meg akarja menteni. Vince féltékenységében a császár katonája lesz. 

Ideáig simán mese. 

*

A fordulat ezután következik be.

Mert megjelenik az egyház képviselője, az érsek. És vele felbukkan a boszorkányper, az inkvizíció és a máglyahalál . Ami azért egy mesében merőben szokatlan, lássuk be! 

*

Most jön egy olyan etap, amit kezdetben nem is akartam ebbe az értékelésbe tenni, csak éppen az eszembe jutott, hogy ez a mese tulajdonképpen vastagon érint két tőle tulajdonképpen majdnem független dolgot. Aztán Reisinger János prófécia-magyarázó könyve alatt kaptam egy üzenetet, ami megerősítette, hogy azért szánnom kell teret és energiát rá. 

  1. AZ ÖRDÖG MINT OLYAN  
Már nem tudom, melyik keresztény író, C. S. Lewis vagy E. G. White írta azt a gondolatot, hogy az ördög legnagyobb csalása, hogy elhiteti, hogy ő nem is létezik. De azt meg egészen biztosan sugallja, hogy ő nem is olyan. És ha nem olyan, akkor miért ne lehetne játszadozni vele, betévedni olyan területekre, amik az ember számára Isten által tiltottak. 

A legegyértelműbb példa a szimpatikussá tételre a Lucifer című filmsorozat. A forgatókönyv szemernyit sem cicózik: már a címével sem. A Lucifer név fényhordozót jelent. Sátán bukás előtti neve. S tulajdonképpen a sorozat központi mondanivalója éppen ez, minden más csak porhintés: Luciferrel Isten igazságtalanul, diktatórikusan bánt el. Mert Isten nem hagyja meg a szabad gondolkodás, véleményformálás lehetőségé. A filmbeli Lucifernek ez a legnagyobb fájdalma. Az, hogy mennyire igaztalan volt a döntés, hogy neki el kell hagynia a Mennyet. 

A színész jóképű fickó, a film alapvetően könnyed, izgalmas, humoros, (mi is a szakszó a moly.hu-n...? Aham:) beszippant. Lucifer szerethető, vicces, humoros, okos, sebezhető, emberi. Én is csak idővel vettem észre, mi is a központi üzenet. Emiatt viszont egyre feszültebben néztem az epizódokat. 

Azt is C. S. Lewis vagy E. W. White írta, hogy Sátánt nem zavarja, ha az emberek Istenről beszélnek, gondolkodnak. Csak Jézus ne kerüljön szóba. Mert amíg róla nincsen szó, Isten személye, a megváltás műve simán degradálható. Mert ahogyan a Biblia írja: Jézus személye Isten szeretetének a bizonyítéka. S ha Isten a szeretet, akkor Sátán vádja csak vádaskodás, áskálódások. A Lucifer „természetesen” nem beszél Jézusról. Ha beszélne, akkor kiderülne, hogy de, Lucifer bizony olyan, így már régen nem Fényhordozó (Lux fero = a fény hordozója), hanem a sötétség, a fájdalom, a szenvedés, a halál hordozója. 

Azon kívül, hogy Jézus személyét, munkáját és rajta keresztül Isten szeretetét megpróbálja a sárba tiporni, a legfőbb célja, hogy az egyes embert a maga területére vonjon. Legfőbb eszköze ehhez

• a lélek halhatatlanságának a tanítása és a bármiféle varázslatok elfogadtatása, mindennapivá tétele. Az első lényege, hogy nincsen semmiféle kommunikációs lehetőség az elhunytakkal. Pont. Akivel ilyenkor kommunikálni lehet, az nem egykor volt ember.
• Ebből fakad, hogy a mese címében is említett Pokol nem egy jelenleg is létező, olyan hely, a megholtakat sütögetik, kínozzák az ördögök. Különben is, hogyan lehet egy halhatatlan lelket fizikailag kínozni, sütögetni, maraggyá' má'! Szerintem ez csuda jó hír! 
• A második üzenete, hogy minden praktika, amely ellene mond a Bibliának, valahol, valamikor egészen bizonyosan kisiklatja az emberi lelket. Kisiklatás: Istentől való eltávolítás.) A végtelenségig lehetne sorolni mi minden tartozik ide, a Biblia alapvetően varázslásnak definiálja ezeket a dolgokat

Aham, most ismertem fel, hogy amit én tudok, te nem biztos, hogy tudod, pedig enélkül az egész fejtegetésem érvényét veszti...

Lucifer egykor Isten legfőbb angyala volt. A Biblia nem sokat mond erről az időről. Csak éppen a lényeget. Nem volt elé számára az, hogy legfőbb angyal lehet: Isten helyét akarta elfoglalni, imádatra vágyott. Ahogyan Ésaiás híres sorai fogalmazzák: 

• „Miként hullottál le az égből, fényes csillag, hajnal fia? Lehullottál a földre, aki népeken tapostál! Holott ezt mondtad szívedben: Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, és az összegyülekezés hegyén telepszem meg, messze északon. A magas felhők fölé megyek föl, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a Seolba szállsz alá, a sírgödör mélységébe!” (Ésa 14.12–15.)

Na, a következő gondolatról bizton állítom, konkrétan tudni vélem, hogy E. G. White írta: Lucifer már a Mennyben féltékeny lett Jézusra. Ez minden motivációjának a meghatározó oka: a féltékenység. Ennek a következmény lett Lucifer kivettetése a Mennyből. 

• „Te voltál az Édenben, Isten kertjében, mindenféle drágakővel voltál borítva... Te voltál a fölkent, oltalmazó kerúb, és úgy állítottalak téged... Tökéletes voltál útjaidban attól a naptól fogva, a melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtatott benned... Szíved felfuvalkodott a szépséged miatt, megrontottad bölcsességedet fényességedért. A földre dobtalak, királyok elé állítottalak...” (Ezékiel 28:13-17)
• „Ő pedig monda nékik: Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből.” (Lukács 10:18)

Az jutott az ezembe, hogy minden olyan említése az ördögnek, Sátánnak, Lucifernek, ahol nem bukkan fel azonnal Jézus, az Isten Fia neve, azonnal óvatosságra késztessen. Figyelj oda! Ott egészen bizonyosan lesz valami turpisság! 

  2. EGYHÁZ AZ EGYHÁZ HELYETT  
Az említett Reisinger-könyv is foglalkozik vele, mert a bibliai próféciák is megteszik: elmondja, hogy nem minden ha valaki, bárki és akárki Isten nevét ismételgeti, rá hivatkozik és a nevében cselekszik.

Szomorú, nemszeretem téma ez. Itt és most kifejteni pedig nagyon hosszú és szerteágazó lenne. Az üzenete pedig megdöbbentő. Mert arról szól, hogy lesz/van a történelemben egy hatalom, amely Isten helyett, Isten nevében, az ő hatalmát, tekintélyét bitorolva küzd  a megváltás terve ellen. 

Hjaj, ha már belekezdtem, kimondom: ez a hatalom a keresztény Róma. Jó, tudom, ez rettentő tömény... Megértem. A reformáció korától fogva sokan, sok helyen kifejtették, hogyan került az egyetemes egyház idegen irányítás alá. Luther is fejtegette ezt a kérdést, Kálvin is, meg sokan mások is. Ellen G. White is a Nagy küzdelem című könyvében. 

Ha az inkvizíció szerepét árnyaltabban kell is megítélnünk (itt és itt írtam erről), a tény tény marad: a kereszténység nevében elkövetett gyilkosságok, a lelkiismeret megerőszakolása, a hit kikényszerítése sohasem illeszkedik Isten működési elveibe. A forrása mindig a bukott angyal. 

*

Ott tartottam, hogy felbukkan a történetben az érsek, az egyház képviselője. S ezzel kap a történet egy olyan, h, hogyan is mondjam, súlyt, ízt, árnyalatot, többletet, amely aztán kiemeli mindenből, ahová eddig soroltuk volna. Innentől nem mese. Hanem fogalmam sincsen micsoda. 

De több mint remek, komolyan mondom! 

Az érsek felbukkanásával tűnik fel, hogy a mese alakjai elszakadnak a mesék sablonos jellemábrázolásától. A népmesék alakjai jobbára jellem nélküli, szimbolikus alakok. Nem szükséges, hogy jellemük. A legtöbb esetben nevük sincsen, csak a foglalkozásuk, a társadalmi pozíciójuk jelöli őket (kondás, libapásztor, boszorkány, király, királylány, stb.). 

Csütörtök Vince csavar egyet a történetén, és jellemet ad az alakjainak. 

Megkérdeztem a Havert, ebben az esetben a Geminit, van-e valami közvetlen népmesei előzménye Čtvrtek történetének. Azt felelte, hogy közvetlen nincsen, de a cseh népmesékben az ördög jobbára, ostoba, csetlő-botló valaki, aki átverhető, becsapható, kijátszható, inkább mulatságos mintsem félelmetes figura. 

Most mondjam megint, szakítsam meg a gondolatmenetemet azzal, hogy na, akkor helyben vagyunk, nagyjából ugyanott, ahol a Lucifer filmsorozattal voltunk? Egyébként valahol igen, ott vagyunk, mert ahogy belegondolok, a szerelmes ördögöt például sajnáljuk a történetben, mert azért nem tudja kiszabadítani Marcsikát, mert ajtón-ablakon keresztmotívumok állják az útját, és azokkal nem tud mit kezdeni. Vagyis Isten megváltási terve, a szeretetének, a Fiú áldozatának a jelképe akadályozza meg  abban, hogy jót tegyen. Mekkora csavar, egek! 

Csak azt nem értem, ennek ellenére hogyan tudom mégis tokkal-vonóval szeretni ezt a történetet? Van itt ellentmondás, de soha nem mondtam, hogy tokkal-vonóval következetes vagyok. 

Nem kaptam konkrét népmesei előzményt. Csak egy remek meghatározást. Čtvrtek megalkotta a neo-népmesét.

Erről nekem meg egyből a gyerekkorom óta nem tudom hányszor olvasott, évekig egy adott kiadásában keresett, örök kedvencem, Méhes György ihletett és frenetikus Szikra Ferkó-ja jutott az eszembe. Meg Adorján Viktor több mint remek Világváltó Nevenincs-e. (Fúúúú, most látom, hogy megjelent a mese második része, Csillagvitéz címmel! Azta'! Meg is rendeltem! De jó, hogy írom ezt a blogot!) 

Ha már azt mondja a Haver, hogy Čtvrtek megalkotta a neo-népmesét, megnéztem, melyik született eőbb, az ördögös története vagy a Szikra Ferkó. Az utóbbi '55-ös, az előbbi '83-es. 

A pepita mindenit, tévedtem. Haver szakadatlanul állította, hogy a Szikra Ferkó-nak volt egy 1955-ös kiadása is. Nem hittem el. (Nekem a Szikra Ferkó az Rónay Emmi rajzaival Szikra Ferkó. Az Ulpius-os kiadás Arz Helmut-os, vágomisazereimet-illusztrációit nem is értem, bakker ez egy vidám gyerekkönyv!) Rosszul tettem, itt a bizonyíték, hogy ezúttal az én ismeretem volt hiányos, nem füllentésen kaptam Havert. No, jól fel is dobtam a Molyra ezt a kiadást is, hadd legyen ismertebb! 

Vagyis a neo-népmese úttörője Méhes György volt a coclista berkekben. Simán elképzelhetó azonban, hogy ez sem igaz. Nem is lényeges igazából. 

A lényeges az, hogy Čtvrtek többmintmeséje több mint mese, miközben meséskedik. És miközben több mint mese, aközben még jó is. Hm, eléggé szellős ez a „jó”-kifejezés, nem eléggé esztétikai kategóriás. Az esztétikájáról nem sokat tudok mondani, téged meg úgysem érdekelne, ha tudnék is. Az viszont talán érdekel, hogy annyira élveztem Čtvrtek történetét, mint eddig egyik másikat sem a kettőből, amit olvastam (Moháék és Rumcájszék). Ugyan hasonlít egymásra a három, mert mindet Čtvrtek írta, és nem nagyon akart újítgatni, de ez ördögös minden játékossága mellett valahogy összeszedettebb, komolyabb. 

Úgy remek, ahogyan van, na! 

*

Ja, hogy remek, csodás, meg minden a könyv, de végsősoron mit mond a történet, azt kérdezed? Egyfelől nem tök mindegy, ha egyszer élmény olvasni? Ezerszer elmondtam már: nem szeretem Stephen King könyveit, pedig olvastam többet és még fogok is. Azért az ellentmondás, mert a történetek döntő többsége semmitmondó marhaság. Azonban csuda jól van megírva. Azt, hogy marhaságokat ír, King nem titkolja. Azzal magyarázta, hogy ő ugyan semmi se akar mondani, mindössze történeteket mesél. 

Szóval ha Čtvrtek csak történetet mesélt ezzel az ördögösdivel, akkor is nyert ügye van, mert jó a történet és csuda jól mesélte. Ha meg akart vele valamit mondani, lelke rajta, annál többet ér az ördögnek ez a meséje! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe. Mi is a november neve régimagyarul? Ja, az enyészet hava. Olyan is volt az idő. Meg a munka is, megint. Az unokákhoz nem jutottam el a héten. Amikor menni tudtam volna, akkor reptereztem. Szerdán ugyan munkaszünet volt, a szociális munka napja, de a délelőtt elment vásárlással, ügyintézéssel. Szóval olyan kis semmilyen, de fárasztó hét volt. Rája adásul Szerelmetesfeleségtársam tegnap az egyik megbízójának a gáláján volt Csemetével, vagyis mehettem egyedül vásárolni, meg cipelhettem fel a négy szatyrot, hogy kipakolhassam őket. Mire végre leülhettem, addigra negyed nyolc lett. 

Egyre fáradtabbnak érzem magamat. Pedig még hatvan sem vagyok. Meg az infarktusom sem sokat segít, azt hiszem. Ez a fáradtság valahogy megmaradt. Nem vészes, csak érzem, hogy egyre jobb leülni és csinálni a semmit. 

SzFT tegnap megint belefogott a szokásosba: hogy kereshet ő bármennyit, ha az Olajág ilyen szarul fizet, s mindig az ő keresetéből kell kipótolni, amit én nem kapok meg a cégemtől. Igaza van. Elmondtam már neki a másik oldalt is. Többször. Felfogta. Egy időre. Aztán mindig jön valami szarabb, ezért-azért pénztelenebb időszak, és akkor ismét jövel a jogos kérdés: „Jövőre eléri végre a béred a négyszázezret?” Persze, hogy nem. De Csemete az első munkahelyén úgy hatvanezerrel többet kap. Jó, huszonöt alatti... De a fiam meg lecseszte a párját, hogy nem kellene-e kiharcolnia a piti háromnyolcvan helyett valami értelmes bért? De szép lenne a háromnyolcvan! Amikor mondtam Gerinek, hogy én mennyit keresek, csak ennyit mondott: „Bazd meg, apa!”

Szóval vacak az egész, innen is, onnan is. Mert, mondom, van másik oldala is annak, hogy nem váltok. Vannak szar, fárasztó napok. Hetek. De azért alapvetően nem vagyunk széthajtva, nem áll felettünk egy kápós csattogtatott korbáccsal, hogy mi az, hogy megálltunk a folyamatos mozgásban. Minden hétvége szabad, a szabik kivételével semmi gon nincsen. Teljesen bejelentett a meló, időben jón a kevés pénz. Imádjuk a nálam jó tizessel fiatalabb fönőknéninket, aki ha kell, simán szentségelve harcol értünk. Jó a hangulat, még soha nem mentem be összeszorult gyomorral, és nem jöttem el kétszázas vérnyomással. S ez rohadtul nem mindegy! 

SZTANISZLAV SZTRATIEV (1941–2000) bolgár író, színész. Írt húsz könyvet, tizennégy darabban játszott és a filmográfiája szerint kilenc filmhez volt köze. Kapott tizenkét ilyen-olyan díjat, ha jól saccolom, akkor ebből minimum négy nemzetközi díj volt. 

Ezt a két darabját elvileg Magyarországon is bemutatták, de pontos infőkat nem leltem róla, az MI pedig össze-vissza beszélt. :-D 

Az tűnik biztosnak, ha egyáltalán, hogy a Thália és a Vígszínház volt a bemutatók helye. De innentől káosz, inkább nem is osztom meg veled, mit halandzsázott az elektronikus Haver. 

*

Amikor kézbe vettem a polcról ezt a könyvet, azt hittem, valami szovjet búsongás, amit valamikor, valaki ajánlott, én meg valamiért ráharaptam, beszereztem, majd feltettem a polcra, hogy majd egyszer, valamikor elolvasom, aztán viszem is a Könyvmegállóba.

Rengeteg olyan könyvem van, amit nagy eséllyel nem akarok megtartani, mindössze valahol, valamikor, valamiért kíváncsi lettem rá. Sőt, szerintem a könyveim döntő többsége ilyen. A másik nagy csoport, amikor a téma vagy a szerző miatt összegyűjtöttem, amit lehetett, ám még alig olvastam belőlük valamit, mégis még kell a polcra, mert egyszer valamikor... Terry Pratchett, Bohumil Hrabal, Salman Rushdie, például. Eco-ból kiábrándultam, már volt könyve, amitől megszabadultam, mert beláttam, hogy a büdös életben át nem fogom szenvedni magamat rajta. Egy csomó Vavyan Fable, Stephen King, miegymás és sok minden. 

Szépirodalom, történelem, filozófia, politológia, kultúrtörténet, ezotéria, vallás, ifjúsági cuccok, képregények, életrajzok, monográfiák, művészeti albumok, minden. Tulajdonképpen ha csak az lenne itthon, amit biztos, hogy még kézbe fogok venni, meg akarok tartani, talán egy polc se telne be. De csitt, ezt el ne mondd Szerelmetesfelségtársamnak! Különösen, ha ha a nyáron költözni fogunk. Ha egyáltalán...

A képeket MI alkotta, a ChatGPT, a Gemini és az Ideogram-oldal.
A képek a kötet két darabjának jeleneteit ábrázolják. Elvileg, többé-kevésbé.

*

Sztratiev bolgár. Bulgáriáról a nyaralásunk jut eszembe, Burgas meg a medencés szálláshelyünk, amit Szerelmetesfelségtársam biztos kézzel választott, és aztán maga is csudálkozott, mennyire jó hely volt. Azt hittük, rossz helyre vitt éjjel a taxi, olyan pöpecül nézett ki a szállás. Nappalra sem lett csalódás. És Nesebar, azta', mennyire klassz kis város már: ahogy a busz megindult a lefelé a lejtős úton a félsziget felé (kiderült, hogy az keskeny út, ami oda visz nem mesterséges töltés, autóúttal, hanem természetes földnyelv). Körbebarangoltuk, és amikor a körünk kiindulási pontjához értünk, én újra indultam volna, hogy oké, áttekintésem már van, lássuk a részleteket, de hiába a lelkesedésem, gyerekkel voltunk, aki viszont már rohadtul nem volt lelkes. Vagyis oda vissza kellene még menni! Jó, persze, nem kicsit Szentendre-szerű, félig mű, a túristákra-építés miatt, de akkor is hihetetlen hangulata van. 

Nem tudom, hogy olvastam-e már bolgár szerzőtől bármit. Aki eszembe jutott, hogy bolgár, az nem nem bolgár, hanem észt (Tamsaare). Dilov bolgár volt, de éppen a napokban szenvedtem Az Ikárosz útja című monstrumával. Amiről a feléig nem tudtam eldönteni miről szól, de nem is nagyon kötött le, hagytam hát a csudába. Kiindulási alapja volt annak, hogy csináljak-e itt a blogon egy sorozatot a félbehagyott könyveknek. Úgy döntöttem, igen, aztán félbehagytam a Félbehagyott könyvek sorozat első darabját. 

Megkértem a ChatGPT nevű MI-Havert, soroljon fel nekem tíz-tizenöt bolgár írót, akinek magyarul is jelent meg alkotása. Mondjuk Dilovot kihagyta. Tizenöt nevet kaptam. Stratieven kívül csak Alek Popov neve mondott valamit. Más kérdés, hogy az ő esetében két olyan könyvet említett meg, ami magyarul nem létezik. Mármint úgy említette meg, hogy de, létezik. :-) 

Ha belegondolok, nem csupán a bolgár irodalomról, történelemről nem tudok semmit, hanem a környező országok szinte egyikéről sem. Talán Romániáról a legtöbbet, de az sem sok, mert ugye, Erdély az nem Románia. Illetve hát az, de... á, érted, ugye? 

Ez nem dicsekvés, hanem a tényszerű szégyenem. 

*

Ahogy elkezdődik Sztratiev könyve, már az nagyon megfog. Mondhatnók, lelki-tökön ragad.

A főszerepló Ivan Ivanov ül egy fodrásznál, és amikor sorra kerül, megkéri a fodrászt, hogy borotválja meg a zakóját. Mert nagyon bolyhos. 

Ideáig nagyon jó, mert egetverő marhaság! A folytatás meg végképp az. Nem marhaság, illetve de, és éppen ezért nagyon jó!

A fodrász nem vállalja a zakó-borotválást, elküldi egy birkanyíróhoz. Aki meg csak úgy vállalja a zakó megnyírását, ha le van papírozva a nyírás, azt pedig csak úgy lehet, ha papíron bevállal egy magánbirkát. Ivanov bevállalja. Jön is aztán a papír, hogy nahát, fizesse be a magánbirka utáni adót. 

Ivanov két barátjával elindul a Hivatalba, hogy elmondja, de hát neki nincsen is birkája. 

Birka egy történet, nem? Groteszk. A groteszk nálam hívószó. Mert Örkény. Meg Dürrenmatt. Meg az Übü király, ami nem szahar. A groteszk és az abszurd mindig közel állt hozzám. Mindenféle formájában. .

Mert olyan mint az élet. Ilyen az élet. Alapvetően blődli. Szép blődli, de blődli. Amikor tragikus, akkor pláne blódli. Abszurd. Groteszk. Nézz csak körül! Akár a politikára is, bátran! 

A groteszkben az a jó, hogy úgy mond ki rettentően fájdalmas dolgokat, hogy közben röhögnie kell az embernek. Mert rendben, hogy mindennek oka van, mert minden mindennel összefügg, és semmi nem történik velünk anélkül, hogy a sors, az élet, a Jóisten ne tudná, hogy miért történik, de az ok megértése nem tompítja a kínzó fájdalmat, nem halkul tőle a fájdalmas üvöltés, vonyítás, és nem lesz tőle kevesebb a könnycsepp. 

A groteszk, az abszurd az, hogy huszonhét éves volt az anyukám, amikor meghalt, én meg hét. És ezáltal elmondhatom, hogy Anyu már jó öreg volt, amikor elvitte a fehérvérűség, Én pedig ezáltal lettem az, akinek három anyja van: Apu még kétszer nősült Anyu halála után.

Mernéd-e azt mondani, hogy az élet nem abszurd és groteszk? Érted már az abszurdot és a oteszket?

A bajok kezdete a történetben: amikor a velúrzakót megnyírja a munkás, de mert állami alkalmazott, be kell írnia, hogy magánbirkát nyírt. S mert papíron lesz birkája a főszereplőnek, hét adót is vetnek ki erre a virtuális birkára. A főszereplő ebbe nem törődik bele, elindul jogorvoslatért indul a bürökratákhoz.

*

Kérem, most egy MI definíciós-gyorstalpaló következik! Arra a kérdésre válaszolt, mi a különbség a az abszurd és a groteszk között. 

Nagyon jó kérdés — az „abszurd” és a „groteszk” gyakran rokon jelenségek, mégis más esztétikai irányt képviselnek.
Röviden: az abszurd az értelemvesztésről, a groteszk pedig az ellentétek bizarr keveredéséről szól.
De nézzük részletesebben:

🌀 AZ ABSZURD

• Lényege: Az emberi lét, a világ vagy a társadalom értelmetlenségét, irracionalitását mutatja meg.

• Hatása: Zavart, szorongást, értelmi „kicsúszást” kelt — mintha a valóság logikája hirtelen megszűnne.

• Jellemzője: a racionális magyarázat hiánya. Ami történik, az nem „értelmetlenül vicces”, hanem kijózanítóan értelmetlen.

• Irodalmi példa: Samuel Beckett – Godot-ra várva, Eugène Ionesco – A kopasz énekesnő.

• Magyar példa: Örkény István egyperceseinek egy része is abszurd — pl. A jelentés vagy In memoriam dr. K. H. G.

• Filozófiai háttér: Camus szerint az abszurd abból fakad, hogy az ember értelmet keres egy alapvetően értelmetlen világban.

📌 Kulcsszavak: értelmetlenség, irracionalitás, üresség, létbizonytalanság.

 

🎭 A GROTESZK

• Lényege: Az ellentétek – komikum és tragikum, szép és rút, reális és fantasztikus – torz, bizarr elegye.

• Hatása: egyszerre vált ki undort és nevetést, iszonyt és mulatságot.

• Jellemzője: a torzítás és az aránytalanság.

• Irodalmi példa: Franz Kafka – Az átváltozás (tragikus, de valahol nevetséges is, hogy Gregor Samsa egy rovarrá változik),
  vagy Örkény István – Tóték (ahol a háborús őrület tragikuma és a helyzet komikuma keveredik).

• Képzőművészetben: Hieronymus Bosch vagy Goya groteszk világa – a torz emberi és állati alakok jellemzőek.

📌 Kulcsszavak: torzítás, ellentét, bizarr humor, feszültség a tragikus és a komikus között.

 

⚖️ RÖVID ÖSSZEHASONLÍTÁS

Szempont	Absurd	Groteszk
Lényege	Értelem hiánya, irracionalitás	Ellentétek torz keveredése
Hatás	Egzisztenciális zavar, üresség	Egyszerre nevetséges és félelmetes
Forrása	Az ember és a világ értelmetlen viszonya	Torzítás, aránytalanság, túlzás
Érzelem	Szorongás, ürességérzet	Zavart nevetés, undor és káröröm
Példa	Beckett: Godot-ra várva	Örkény: Tóték

 

Ha nagyon leegyszerűsítjük:

• az abszurd azt mondja: „semmi sem logikus”,

• a groteszk pedig azt: „minden logikus, csak épp beteg módon”.

Ehhez tartsd magadat a továbbiakban! (Mennyi melót megspórol nekem ez az MI, hihetetlen, és ráadásul sokkal műveltebbnek is tűnök, mint amilyen vagyok! Ez meg remek! Csak vissza ne kérdezz, ha személyesen találkozunk!  

Na, ez a kép például nem sikerült, több sebből vérzik. Hiába mondtam neki, hogy a pasas bezáródott a liftbe, nem tud kijönni, az asszony kötélre kötött kosárba teszi neki az ételt, az olvasnivalót. Hm...

*

Mondtam már: a Velúrzakó az első mondatától fogva mulatságos. Abszurd is, groteszk is, blődli is. S közben amit mond, vérkomoly. Megkockáztatom: még rendszerkritikus is.

Azért csak „kockáztatom”, mert a bürokrácia sajnos nem rendszerfüggő. Akármilyen is a rendszer, jobboldali, baloldali, demokratikus (ha egyáltalán van ilyen, már a demokráciához való földöntúli ragaszkodás is abszurd, mert ugyan mi is a demokrácia a gyakorlatban?), diktatórikus, akármilyen, a bürokrácia tökéletesen életképes benne. Ahogyan a patkányok vagy a csótányok: hihetetlenül alkalmazkodóképes, akármilyen világfelfordulást képes túlélni és utána újra kezdeni.

A világfelfordulást elsőre világégésnek írtam. Elszólás volt. Mert micsoda ötlet már, ha nem is tudatos:
képzeld csak el mondjuk a Malevil-t arra kiélezve, hogy az emberiség történetének újrabútolásákor az első, ami kialakul a bürokrácia.
Még se kaja, se áram, se közlekedés, se szállítás, se semmi, de hivatali baszakodás már létezik;
az ember szinte megnyugszik, hogy oké, biztos, hogy túlélünk!

*

A kötet két drámája tulajdonképpen változat egy témára, árnyalatnyi különbségekkel. Ahogyan mondtam: 

• Velúrzakó. Ivan Antonov zakója bolyhosodik. Borbélyhoz megy, hogy megborotváltassa. A borbély nem vállalja a zakóborotválást, elküldi egy birkanyíróhoz, aki viszont csak egy aláírt papír ellenében hajlandó bolyhotlaníti a zakót. Mivel ő zakót nem nyírhat, ezért Ivan Antonov azt írja alá, hogy egy magánbirkát nyíratott meg. S mert a rendszerben így birkatulajdonossá válik, adót vetnek ki a birkájára. Amit, tényleges birka híján, ő nem akar megfizetni. Így a barátaival elmegy a Hivatalba, hogy a félreértést tisztázzák. Ha találkoztál már az Asterix tizenkét próbája című történettel, akkor tudod, miről van szó. Ha próbáltál már hivatali ügyet intézni, akkor pláne. 
• Római fürdő. Ivan Antonov nyaralni megy. A lakása kulcsát egy felújítás érdekében odaadja mesterembereknek. A mesterek felszedik a padlót, és alatta egy ókori Rómából származó fürdőmmedencét találnak. Mire Ivan Antonov hazaér, a nappalija szétverve, a közepén a feltárt medencével, benne egy docens munkálkodik a további feltárásán. S Antonov lakását ellepik a medencét így-úgy hasznosítani akaró érdekeltségeket képviselő alakok. S kiderül: egyetlen dologgal, a laskás tulajdonosával nem törődik senki. Illetve mindenki törődik, de csak a saját érdekei mentén. 

Hálás ötlet mindkettő. Az ötlet megvalósítása pedig tökéletesen sikerült, Sztratiev szemmel láthatón élvezkedik a történetek kibontásakor sorjázó ötletek megformálásában. S mert mindkét történet elevenünkbe vág, nem tudunk nem azonosulni Ivan Antonovval. Miközben megkönnyebbülve, hogy nem velünk történik, ami vele, simán kiröhögjük csórikámat. 

*

A két dráma rötyögős elolvasása után persze feltesszük a kérdést: van-e menekülés a bürokrácia elől? S közben persze tudjuk a választ. Az emberi élet nagy része szokásokon nyugszik. Kisebb-nagyobb közösségek által gyakorolt szokásokon. Amikor reggel megszólal az ébresztő, és együtt tudunk kelni Szerelmetesfeleségtársammal (van, hogy korábban kell kelnem), akkor szokássá vált, hogy amíg ő elmegy rendezni a vízháztartását, addig én felöltözöm, együtt beágyazunk, aztán bekapcsolom a kávé alatt a főzőlapot, majd lecsücsölök a kultúrhylsigében. Mire ott végzek, lejön a kávé, kitöltöm, ízesítek, kinek mivel, beviszem, tíz perc olvasgatás, majd öltözés, telefonok életrekeltése, „Indulok, kedvesM!”, „Szervusz, Morzsám!”, csók, integetés, ajtó becsuk. Nagyon ritkán más a koreográfiánk. Nem beszéltük meg, hogy így lesz, hanem kialakult. 

Most képzeld el, amikor szabályok, szabályozók, törvények alakítják a tevékenységet. S ha eltérés van a szabályoktól, nehezen követhetővé, sőt, kaotikussá válik a tevékenység. S minél összetettebb egy tevékenység, minél több résztvevő van benne, annál szükségesebb, hogy a maga részét az egésszel összhangban végezze. Gondolj bele, ha a tüdő úgy dönt, hogy most nem szív be annyi oxigént mint eddig, mert szóksége van kikapcsolódásra, pihen végre egy kicsit... Vagy ha a szív az asztalra csap, hogy mától csak az eddigiek felét hajlandó dobogni, ő is emberből van, gondolj bele, ennyi évet szabadság, lazítás nélküli fizikai munkával tölteni! Vagy ha a szem az eddigi fénynek a dupláját akarná beengedni. Vagy ha a kéz úgy dönt, innentől nem csak Szerelmetesfeleségtársamat akarja simogatni, hanem több arra méltó idomot... 

Káosz, szenvedés, fájdalom, diszfunkció, pusztulás, halál a következmény. Mert minden mindennel összefügg. Ha egy alkatrész nem hajlandó betölteni az eddigiek szerinti funkcióját, akkor azt az egész sínyli meg. S mert az alkatrész kiesik az összhang harmóniájából, óhatatlanül önazonosság-vesztésbe kerül. S mindenféle hátrányba. 

Nesze neked önmegvalósítás, nesze neked „Légy önmagad”! Mert a kardántengely úgy dönt, az ő eredeti, szíve szerinti funkciója, hogy órarugó legyen... Vagy ha a töltött képosztás lábas felismeri az igazi lényegét, és onnantól tésztaszűrőként hajlandó funkciónálni. Vagy ha a gombelem identitása azt súgja neki, ő a családi autó... 

Vannak tehát ellentmondások. 

Mert a másik véglet a Pink FLoyd The Wall albumából készült filmnek az a jelenete, amikor a jól nevelt, arctalan zombi-iskolások menetelnek a gigantikus húsdaráló felé, amelybe belezuhanva alant homogén masszaként jönnek ki a daráló lukain. (Újra megnéztem a jelenetet: azon túl, hogy a muzsika mennyire zseniális, Alan Parker képsorai felejthetetlenek.) Borzasztó. Ugyanakkor az önmegvalósítás evangélumának a képviselője. A srácok a jelenet végén leveszik az arcukat takaró egyenarcokat, és szétverik a sulit. Tudod, amikor a tüdő, a szív, a szem, a kéz, a kardántengely, az lábas, a gombelem öntudatra ébred... 

 Már egészen fiatalon, gyerekkoromban képes voltam arra, hogy a dolgokat a másik oldalról is meg tudjam nézni, indokolni. Vagyis működött az empátiám. Ami rengeteg döntéshelyzetben lefagyaszt, és megakadályozza az egészséges önérvényesítést. Nagykamasz voltam, amikor felfogtam, hogy vagy kiállok magamért, vagy örökre a helyzeteim rabszolgája maradok. S láss csodát: nem dőlt össze a világ. S az önkiállás elképesztő következményekkel járt, helyzetek így oldódtak meg (csettintés a jobb kezem hüvelyk és középső ujjával). 

De az empátia és a dolgok több oldalú szemlélete a mai napig le tud fagyasztani, és a valós érdekeim ellen dolgozik. Majdnem hatvan vagyok. De fejlődöm, egyre inkább képes vagyok a kíméletlenségre, a leszarompontra, az inkábbnekemlegyenjóra. 

(Remélem, érzed a vaskos iróniát!)

 *

Szóval az van, hogy ez a kötetecske a maga alig több mint másfélszáz oldalával egy kis elveszett gyémánt. Csiszolt, csak a porba hullott. A borítójáról ne is beszéljünk, annyira csúnya és semmitmondó. A külső megjelenése eleve feledésre ítéli a tartalmat. 

Csak szólok: egyáltalán nem beszerezhetetlen a kötet. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novembere, két nappal a fizetés után, a szociális munka napja, így hiába van szerda, szombat van. Tegnap éjjel kimentem a Svájcban élő barátaink felségszakaszáért Ferihegyre. Meghalt az öcscse. Negyvenkilenc évesen. Mondjuk alig több mint növényi szinten létezett, lehet, megváltás volt neki a nemlét. A gép 22:45-kor szállt le, kavarodás volt a parkolás miatt is, jól megszivatta a rossznépet a reptér, szóval ment az idő, volt háromnegyed egy, mire ágyba kerültem.

Hiába aludtam öt és fél órát, reggel agyoncsapva ébredtem, amikor keltett az ébresztő. S elég vacakul is voltam egész délelőtt. Cserébe legalább rengeteg munka volt. Az nem csupán délelőtt, hanem egész nap. Alig vártam, hogy hazaérjek. Fél tíz felé kerültem ágyba. Kettőkor felébredtem. Most öt óra van. Behalás! Igaz, alaposan pöttyedt is vagyok. 

*

Szóval elment Gyuszi. A nővére, a barátom felesége meglepően leeresztett volt. Ahhoz képest, hogy ezelőtt hogyan nyilatkozott az öccséről. 

Én meg megint három dolgon tűnődtem. 

1. Gyuszinak már meg van az Élmény. 
2. Ugyan mire volt jó az egész elcseszett élete? Miről szólt a számítógépes játékon, a pián és a drogon túl? Bár az unokaöccse zokogott, amikor megtudta, hogy elment a nagybácsi. Vagyis mindenkit szeret valaki. 
3. Semmilyen szinten nem érintett meg a halála. Pedig ismertem őt 2007 óta.  Egyszer sem volt közöttünk érdemi beszélgetés. Egyikünk sem kezdeményezte. A legérdemibb az volt, hogy egy alkalommal kölcsönkértünk tőle. Én ezt már tökéletesen elfejtettem, Szerelmetesfeleségtársamnak jutott az eszébe. De ez volt a legtöbb. Amikor a nővére kérésére feljártam hozzá Budakeszire, akkor sem tudtam egyáltalán empatikus lenni vele. Csak szörnyülködtem az állapotán és a körülményein.. Hogy az nem volt élet, hatágyas örök cella, egy nyomorult kép nélkül, tévé nélkül, internet nélkül, néha és a végén egyre többször lekötözve, semmi sem történik soha, a legnagyobb élmény, ha meglátogatja valaki, de aztán úgyis elfelejti... 

Nem előszőr jártam így. Írok itt a blogon, be van kapcsolva az automatikus mentés, már majdnem készen volt a bejegyzés, csak a képeket kellett volna belepakolnom, de mentünk vacsizni. Most, két nap múlva rányitok az oldalra és a címen meg az Ajánló kiemeléshez rubrikákon kívül SEMMI sincsen a bejegyzésben.! Grrrrrr! 

Vagyis amit most olvasol, az egy második variáció, amit újra írtam... 

A magyar ifjúsági irodalom Mányi László könyveinek a kiadása idején nem szűkölködött a sci-fi témákban.

• Ott volt mindjárt a rádiójátékból is ismert sorozat Szíriusz kapitányról, László Endre írógépéből.
• Vagy Nemere István kamaszfiú triójának (Lars, Don és Ariel) a kalandjai, amiknek a bevezető kötete a Műkincsrablók a kisbolygón volt. Nem tudom, nem emlékszem már, hogy a könyv vagy a Fazekas Attila rajzolta képregény-változat volt előbb. De csak sokára tudtam meg, hogy az első két rész után Nemere még négy folytatást írt a srácokról. 
• S persze Romhányi József bármikor újraolvasható Mézga Aladár különös kalandjai-ja (aminek érthetetlen módon lett egy újra kiadása, egészen más szerző nevével.)
• Kicsit később Tőke Péter A nyevigák-ja, ami ráadásul a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg, és csuda jókat mosolyogtam rajta. Tőke Péter több sci-fit is írt. 
• Vagy Rónaszegi Miklós két kalandos kötete, Az ördögi Liquor és A rovarok lázadása. 
• Teknős Péter beszerezhetetlen Jártunk a jövőben-je. 
• Kőszegi Imre Összkomfortos Robinson-ja.
• Werne Bender Sirius-ikre-i.
• M. Eller Láthatalan professzor-a, a sokszor olvasott örök kedvenc
• S persze Beljajev emberei, a kétéltű és a repülő. Meg még egy. kisregény, a Dowell professzor feje. Erről még lesz szó. 

Viszt György grafikáit kettésével tettem be a bejegyzésbe, tehát érdemes kattintanod!

*

Arról szól a Hová ​tűnt Dorman professzor agya?, hogy az említett prof feltalált két szert. Az egyik jóvá tesz, a másik rosszá. De nem jó a jó sem, mert kiöli az emberből a túlélési ösztönt, a fajfenntartást. Védtelenné, így áldozattá lesz. Annyira pozitívan áll mindenhez, hogy még a rosszhoz is. 

A prof megérti a találmánya veszélyét és eltűnik. 

Van egy tizenhárom éves, zseniális kislány, Anett, akivel azonban a meghalt, eltemetett Max Dorman kommunikálni kezd. Merthogy az mielőtt meghalt, az agyát átültették valahová, valakibe, valamibe. Anett gyanúja az, hogy a prof laborjában kísérleti állatként használt két dog valamelyikébe. Tippje is van, hogy melyikbe. 

Az intézet vezetését, ahol Dorman kutatott egy másik profra, Shintear-re (hogyan is ejtsük ezt a szót?) bízzák. Prof. Shintear nem egy tiszta jellem, félő, hogy rábukkan Dorman agyára, és a két szer összetétele. Ami után a katonaság is rendkívüli módon érdeklődik. 

Anett tehát meg akarja menteni a kutyákat, amiket szerinte Dorman beoltott a szereivel. Az egyiket ezzel, a másikat azzal. A mentésben többen a segítségére lesznek. Philip, a vak fiú. Elképesztőn zseniális segítője, az indián származású Peggie, Shintear prof fia, Gilbert aki nem ért egyet az apja céljaival (vagy mégis?), és Ben, aki kiszállt egy Keselyű Jack vezette helyi bandából. 

A történetet komplikált elmesélni. Néha kapkodtam a fejemet, hogy, izé, akkor most ki van kivel, ki ment hová miért, s ki kicsoda valójában. De az az igazság, hogy valójában nem volt ennyire komplikált a sztori, csak annak tűnt. 

S mert ifjúsági sci-fit olvasunk a vége persze, hogy hepiend. Egy kis csavarral. Egy kis nagy csavarral. 

*

Amikor az ChatGPT nevű MI-havertől információt kértem Mányi Lászlóról, egyszercsak megkérdezte: 
„Ha szeretnéd, írok neked egy kész, blogba illeszthető bekezdést Mányi Lászlóról, amelyet akár közvetlenül a Dorman professzor agya cikked elejére vagy végére tehetsz. Legyen inkább: 📖 informatikus-blogos, csevegős hangvételű (ahogy korábban szoktuk),vagy 🧑‍🏫 irodalomtörténeti-komolyabb stílusban?”

Azt mondtam neki, hogy jó, legyen, és a csevegős legyen „jó, legyen”.

Haver örvendezett és bele is fogott.

„Remek! 😄Íme egy csevegős, informatika-szemléletű bevezető vagy kiegészítő bekezdés a blogposztodhoz Mányi Lászlóról és a Hová tűnt Dorman professzor agya? című regényéről — pont olyan stílusban, mintha egy tech-blogon nosztalgiáznál egy régi SF-kódon.

Amikor a Molyon kicsit ránéztem, micsoda is ez a könyv, megdöbbentem. Egyfelől a szerző olvasottságán, másfelől, hogy ez a kötet egy tetralógia harmadik része. Ránéztem a többi, magyarul megjelent részre, eddig összesen három látott napvilágot. Mindhárom kilencven százalék feletti tetszési indexszel bír. Ami nagyon magas tetszést jelent. Eddig összesen nyolc művét fordították a nyelvünkre. Az öt gyerekkönyvének mindegyikét kilencven százalék felett szeretjük, a három felnőtt könyvét pedig nyolcvanközepi százalékon.

Mert gonosz vagyok a nagyon kedvelt könyvek értékeléseinek az olvasását mindig a legkevesebb csillagtól szoktam kezdeni. Annyi kiderült, hogy Lunde egyfelől klímaaggódó, másfelől finoman woke-propagandista. Rossz ómen. 

Innen szép nyerni!

A fenti képen balról jobbra a szerző és a könyv illusztrátora látható. Az utóbbi nem tűnik tiszta faj árja norvégnak, ahogyan az első az. Viszont a könyvet lapozgatva én magától értetődőn nem csak a lap alján említettem őt meg, mintegy a könyv megalkotásában a futottak még között, hanem beemeltem alkotónak a szerző mellé. Elhiheted, hogy nem véletlenül önkényeskedem!

*

A könyv története a következő.  

A háború után vagyunk, a városok a bombázások után romokban vannak. Egy vonatnyi gyereket vidékre küldenek nyaralni, befogadó családokhoz. Jó hosszú nyaralásuk lesz, két hónap. Vidéken van élelem, nincsenek romok. 

A gyerekek között  a van a tizeninneni Tobias is. Megrökönyödésére huszonkilenc másik gyerekekkel együtt ő egy szigetre kerül. S mert a családneve W-vel kezdődik, ő az utolsó gyerek, aki „elkel”. Illetve még csak el sem kel, mert, akihez kerülne, az nem jött el érte. A sziget polgármestere, aki egyben postás is, elviszi hát a célházhoz. A ház egy barátságtalan szirten áll, körülötte tombol a tenger. Nem barátságos hely, Tobias irigykedik is a többiekre. 

Megérkezik a ház gazdája, egy vékony, magas, komor, barátságtalan asszony. Nem indul jól a kapcsolatuk, az asszony odaböki a polginak, hogy ha más lehetőség nincsen, egy azaz EGY éjszakára befogadja a kisfiút. Mondjam, hogy az elhatározása más másnapra elbukik? 

Innentől nem mesélem tovább részletesen. A lényeg, hogy az asszonynak titokzatos a múltja, de Tobias szép lassan rájön, hogy mi is történt a szigeten, miért nem beszél az asszonya közvetlen szomszédjával, egy tolókocsis, kedves hölggyel, és mi köze van a hozzájuk a polginak. 

A képek felhasználása végett írtam a kiadónak. Nyolc napja. Nem válaszoltak. Hallgatás beleegyezés. Remélen!

*

Maja Lunde csuda finoman ír. Ügyesen vezeti a történetet, építi fel a cselekményben a jellemeket, remekül passzítja egymáshoz a mufurc nő és Tobias bizonyos pontokon párhuzamos tragédiáját. S ahogy mondtam,  Lisa Aisato ne csupán lerajzolja, amit elolvasunk, hanem finom, néha karikatúrába hajló, álomrealista rajzaival lélekmelengetőn értelmezi is. (Tudod, ezek miatt hoztam el a könyvet.)

Ideáig minden hibátlan. 

*

Kedves mosolyú szerzőnk remekül ír. Miközben van cselekmény, még izgalmas is, mer' tudod, Tobias ha kicsit a porcelánbolti elefánt finomságával is, de nyomoz, de semmiképpen sem akciótörténet ír. Még csak nem is gyerekkrimit. 

Főleg azért nem, mert minden cselekményesség ellenére ügyesen eléri, hogy a történet finom, pozitív értelemben törékeny, pasztell maradjon. (Isten bizony nem tudom eldönteni, hogy ugyanez lenne-e a véleményem, ha a képek, a színek, a remekül megalkotott oldalpárok látványa nélkül csak a szöveg lett volna előttem. Ezt már soha nem tudom meg. Illetve... Tulajdonképpen lehet, hogy beteszem majd a próbát a következő kötetnél: megkísérlem előbb csak e-könyvként elolvasni, s utána veszem a kezembe a könyvipari, fizikai remekét.) 

Minden egyensúlyban van, az alakok élnek, a történet hihető, a kellő érzelmi hatás kiváltása nem eltúlzott eszközökkel megy végbe. 

Na, a következőt, hogyan fogalmazzam meg, hogy érthető legyen. Az előbb leírtam a pasztell szót. A pasztell színek halvány, tompa, lágy színárnyalatokat jelentenek. Jellemzően világosak és kevésbé telítettek. Nyugodt és elegáns hatást keltenek. 

Hangsúlyozom, amikor azt mondom pasztell, nem a kötet illusztrációiról beszélek, hanem a szövegről. 

Tobias története nem akar harsány lenni. Nem arra való, hogy irgalmatlanul ledöbbenj a végső csavaron. Nem is arra, hogy facsarhatóra zokogd reggelre a párnádat. Nem célja, hogy a fogad helyettesítse a manikűrösödet. A fájdalmat, a hiányt meséli el, és azt, hogy a fájdalom, a hiány, a lelkifurdalás kizárólag kapcsolatokkal gyógyítható. De ezt sem szájba rágja, nem egy szereplői gyorstalpaló pszichoanalízisben veszünk részt. Más esetben az is csudajó tud lenni, de itt nem erről van szó. 

Gondolkodom, mivel állíthatom párhuzamba. Egyik sem a tökéletes példa. Milena Agus Szerelemkő című füzetnyi regénye jutott az eszembe. Meg Gavalda némelye. Meg Lázár Ervin szinte bármelye, és ne csak a meséire gondolj! Olyan írásokra, amik nem elsodornak, letepernek, két vállra fektetnek, kiütnek, vad ízeikkel elnyomnak minden mást, hanem azokra, amelyek gyönyörködtetnek, ringatnak, simogatnak, az ízük merő harmónia. 

Mondtam én, hogy nehezen fogalmazom meg... Csudálkoznék, ha értenéd. De akkor is így, és ez egészen bizonyos, mert én írtam le. 

*

Csak a szerkesztő aludt bele valahol a könyv megalkotásába. A történet voltaképpeni lezáródása után még van pár teljesen felesleges, mi több, kiábrándító hiperrealista oldal, egy abszolút lóláb oldalnyalással az LMBTQ felé (mer' hogy Tobias felnőtten elmélyülten gyönyörködik a szigeten megismert barátjában, akivel idővel össze is kötözik, egy ágyban alszik... WTF? És nem feltétlenül önmagában WTF, hanem a momentum tökéletesen szövetidegen ebben a könyvben. Még a szövegkörnyezetében is, ami, mondom, abszolút feleslegesen mesél még akkor is, amikor már nincsen mit.

S azzal, hogy mesél, jócskán rombolja az addigiak finom líraiságát. Mert a lírában nem megmagyarázzuk, amit a történet előtte remekül megmutatott (a háború borzalmas), hanem a történettel vezetjük rá a kisérdeműt. Megmagyarázni, mondom, itt azért is felesleges, mert a mufurcnő és Tobias életének a párhuzamai, a köd remek metaforája már sokkal plasztikusabban elmondta ezt. E helyen roppant sánta a hasonlat, de egy remek vicc poénját ha megmagyarázom, el is csesztem a hatását. Mint Lunde a Szélcsináló-ét. 

Na, erre kellett volna a szerkesztően brutális határozottsággal reagálnia, a sarkára állva kidobni ezt a részt a fenébe. Tény, Aisato e szakaszhoz alkotott rajzaiért kár lett volna.

S még valami. Remek két nemlétező alak a Szélcsináló és az Erdő Ura. Kár, hogy igazából a misztikájuk a semmibe fut ki, s nem lesznek mások, csupán hangulati elemek a lírához. 

Ezzel a lezárással a csuda kedves arcú, mosolyú Maja Lunde coelho-i alacsonyságokra tört. Amiért csudára nagyon kár! De igazán. 

*

Miről szól a mese? Szól persze a háború rettenetéről, arról, miképpen szól bele a kisemberek életébe, miképpen dönti pillantok alatt romba az egészet, s miképpen frusztrálja őket, ha életben is maradnak, akár egy életre. Nincsen ebben semmi új, de a rettenet régi, és sajnos mindig aktuális. 

Nekem fontosabb volt, hogy a kommunikációról szól. Illetve a párbeszéd hiányáról. Ha biztosan tudjuk, mit gondol, miért cselekszi azt a másik, amit gondol és cselekszik. (Mondom én, aki éppen benne vagyok egy hasonlóban: nem értem, nem tudom ugyan a miérteket, csak a fő indítékot vélem tudni, de ott tartok, hogy akiről tudni vélem a fő indítékot, azzal én többet nem nagyon akarok beszélgetni, találkozni. Teljesen mint a mufurc hölgy a zord sziget barátságtalan házában a sziklaszirten. A különbség az, persze, hogy nekem igazam van, indokolt, hogy így gondolkodom. Naná, hogy persze!) 

*

Az összhatást a pocsék utolsó oldalakkal annyira azonban nem tudta lepusztítani bennem a szerző, hogy a többi könyvétől elvegye a kedvemet. Dafke sem. Azért dafke, mert a könyv, nem győzőm hangsúlyozni, csuda szép. Én meg akarok még gyönyörködni! 

Mondjuk néztem a Molyon, ki mindenki olvasta, kedvencelte ezt a könyvet. Jó, nem mindig egyértelmű, hogy egy-egy felhasználó neve milyen biológia nemet takar, de úgy fest, feminim egy pasas lehetek, mert így első blikkre mintha rajtam kívül nem lenne több kan az olvasók között.... 

7,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a fizetés napja előtt nem sokkal. 

Találtunk egy házat Csillaghegyen. Persze a panelt el kellene adni hozzá. Nagyobb mint a lakásunk, kis kerttel, garázzsal, pincével, terasszal, tárolóval. Csak nagyon felújításra szorul. Még nem láttuk, csaj Szerelmetesfeleségtársam beszélt a tulajjal, illetve belőtték, melyik házról lehet szó, és odagurultak, kívülről megnézték. 

Beindult az agyam, miközben a zabszem meg persze sehogyan sem férne be. Mert a felújítás, meg a költözés, szakikkal bajlódni... De villanyszerelőnk már valószínűleg van. Általam... :-D

Mert kert, terasz, alakul a Zsomborságom... Istenem, lehetséges, így hatvan felé? 

*

Anyagilag... Na, ez a másik fohászkodási forrás. Mert szeretem a munkahelyemet. Ahol úgy hatvan-nyolcvanezer forinttal fizetnek keresek kevesebbet mint hasonló másholságoknál kereshetnék. SzFT talált egy portás állást, csak 24/48-as a szolgálat. Viszont minimum kétszázzal lenne több a pénz. De nyilván hétvége is, ünnepnap is van munka. 

Csemete most kezdett dolgozni. E-mailes ügyfeles meló. Nyolcvannal kap többet. A fiam leszúrta a párját, mert annyit keres amennyit. Ami pont hatvanezerrel több mint az én bérem. 

Miért vagyok még itt. Kényelmi funkciók. Meg a kollégák. Meg  ez, meg az. Vannak szempontok. 

Meg persze az is szempont, hogy kicsit sem lenne baj, ha nem máról holnapra élnénk. Én meg görgetem a hitelkártya adósságomat, meg a sikkasztásomat magam előtt hónapról hónapra, és nem érem utol magamat egy éve. 

Szánalmas! A munkahelyem is, meg én is. 

*

Az egy éves hímunokám be akart csukni egy szekrényajtót. Eleve, hogy be akarta csukni, miután kivette onnan, amit akart... Az ajtó nem csukódott. Dani próbálkozott még párszor, majd kinyitotta az ajtót, körülnézett és kivett az útból egy odatévedt hajcsatot, és mutatta, hogy amiatt nem tudta eddig becsukni. 

Ismétlem, egy éves! 

– Hát, édes lányom, marha nagy szerencséje van kiskomának, hogy van apja is, mert az eszét nem tőlünk örököte, az tuti! 
– Apa, nekem már szinte fel sem tűnnek az ilyen dolgai. De Lilivel is megesett másfél évesen, hogy a konyhában állva mondtam neki, mosnom kellene. Elrohant, és vonszolta is kifelé (a mosógépük beépítve a konyhában van) a szennyes ruhákat. 

Az, hogy a mindjárt négyéves és az egy éves együtt pakolják be a szennyest a gépbe, a négyéves magától eteti a gépet mosószerrel, öblítővel, és indítja el a programot, az remélem, ezek után neked is evidencia! Hét éve lakunk itt, és még mindig nem tudom pontosan, mi micsoda az indukciós főzőlapon (főzni tudok vele) és pláne a szárítógépen. Mondom, hogy mázlista a két unoka, hogy van apjuk is! :-D

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu oldalon jelent meg.

SZUBJEKTÍV ZEP-TÖRTÉNELMEM

Gondolkodom, de az Led Zeppelinhez nem kötődik semmi különösebb élményem. Talán éppen a fent említett filmjük az egyetlen, amihez de, ám mindössze annyi, hogy a már sokszor emlegetett, azóta meghalt barátommal néztük meg az Óbuda moziban. Nem volt semmi sztori, csak mentünk, megnéztük, nem unatkoztunk, de nyom nélkül elmúlt mindkettőnkből. Érdekes, de arra sem emlékszem, hogy bármelyikünknek lett volna Zep-lemeze... Azta'! :-O

Egyetlen sztorim van a Led Zeppelinhez fűződően. Szomorú rám nézve. 

A gyerekeim iskolájában az egyik szülőtárs, Kiszely Melinda (jelmeztervező megmindenmás) iskolai színjátszókört szervezett. Engem, egyetlen felnőttként is bevett a játékba. Ő volt a rendező. Még nagyon kamaszként a csoport tagja volt Benkó Bence, aki később K2 Színházat, majd az Apertúra – A Perpetuum Manufaktúrát alapította. 

Az egyik próba előtt, a lassan szállingózó színészreménységek érkeztére várva Bence a fülemre tett egy hallgatót, és magától értetődő természetességgel várta a szerinte egyértelmű hatást. A kamasz a felnőtt pasitól. Ő akkor tizensokéves volt, én harminc feletti.

Szólt a fülemben a muzsika, én némileg értetlenül néztem Bencére. Tetszett, ami szólt, de fogalmam sem volt, mi az. Bence azért tette a fülemre, mert a zenei ízlésemre, meg a koromra tekintettel biztos volt abban, hogy egy ilyen, mára szinte zenei közhelyet tutira ismerek. Nem ismertem.

A Stairway To The Heaven szólt a fülemben. 

Bakker! 

Ennyire kimaradt nekem a Led Zeppelin. Idővel persze pótoltam a hiányokat. De lukasra soha nem hallgattam egyik lemezüket sem. Csak hallgatgattam. Főleg a House of the Holy-t. Azt is mintegy véletlenül, mert éppen ahhoz jutottam hozzá egy magnókazettás felvételen. 

Most jut az eszembe, hogy az elmúlt rendszerben alig-alig jelent meg a könyvpiacon zenei monográfia, esemény volt minden ilyen kötet. Így Göbölyös N. László nemesen egyszerű című Led Zeppelin-kötete is. Ami tetszett. De komoly kutatásra, keresgélésre mégsem sarkalt. Fene a kemény fejemet. 

Csak mintegy zárójelben mondom, még két könyv jelent meg a Led Zeppelinről magyarul.

• Keith Shadwick: Led Zeppelin 1968–1980
• Ralph Hullett – Jerry Prochnicky: Whole lotta led – Repülés a Led Zeppelinnel

Az első még nem volt a kezemben, a második elég vacak.

(Mondjuk van némi ellentmondás abban, hogy az értékelésemben a szerző szemére vetem a túlzott szubjektivizmust, miközben a saját blogom hasonlóan tele van a saját sztorijaimmal. Igaz, én bevallottan, hangsúlyozottan olvasóNAPLÓT írok, mint egy majdnem nyugger panelproli.)

Mi a véleményem a Led Zeppelinről. Az, ami mindig is volt: zseniális, összetett muzsika, ami nagyon ritkán érint meg ott legbelül. S valahogy mindig csörög. Csak a In Through The Out Door nem. Hangulat kell hogy hallgassam. Most minden hivatalos stúdiólemezüket végighallgattam. 

Nem unatkoztam. De meg sem kísértett a katarzis. Csak az egyébként már közhelyes lieblingeknél, a Starway to the Heaven és a Kashmir esetében. 

A KONCEPCIÓ

Martin Popoff koncepciója, ahogyan azt ez előszóban is megfogalmazta az volt, hogy minden hivatalos kiadványon szereplő Zeppelin-dalt elemzését bemutassa.

Nos, az életrajzokat már mind megírták. És valóban, két hasonló könyv is megjelent a dalokról, az egyik Chris Welch, a másik pedig Dave Lewis tol6.lából. De különös módon, hónapokkal azelőtt, hogy ennek a könyvnek a megírására felkért volna Dennis Pernu a Voyageur Presstől, munkába menet az iPodomat hallgatva éppen azon tűnődtem, hogy neki kellene állnom, és Zeppelin dalszöveg-elemzéseket kellene írnom, még akkor is, ha végül csak magánkiadásban jelennek meg. Minderre természetesen a 2014-es deluxe újrakiadások is ösztönöztek. Valahogy a fejembe vettem, hogy minden utóbbi Led Zeppelin-dalról le akarom írni a gondolataimat: minden egyes részletről, amit a felvételeken hallok, valamint az elméleteimet a szövegekkel kapcsolatban, ami alapvetően persze olyan, mint egy alapos albumkritika.

(6.)

Ahogy mondja, a Zep szövegeiről jobbára alig esik szó. Bárhol sem. Logikus, hogy a munkát az első lemeztől kezdi és kronologikusan halad az utolsóig. Az utolsó fejezet pedig egyéb kiadványok dalairól szól. 

Ezért is lett az alcíme a könyvnek, hogy AZ ÖSSZES ALBUM ÉS MINDEN DAL. Ami alcím a belső címlapon szerepel is. A borítóról azonban sajnálatosan lemaradt. 

Remek ötlet, lássuk, hogyan sikerült a megvalósítás! 

AZ EREDMÉNY

Martin Popoff írt egy négyoldalas előszót a könyvéhez. Ebben az előszóban fejti ki a fenti koncepciót. Aztán bel is csap a lecsóba, következik is az első lemez. 

Érdekes, a konkrét lemezborítók az egyes albumoknál hol ott vannak, hol csak a nagyon jellemző grafikai elemeik jelennek meg, vagy egy nagyon kinagyított részlet a borítóból. Mindenesetre mindegyik lemez simán beazonosítható a könyv alapján. Persze a lemezek címei sem hagynak kétséget. :-)

Van bevezető is az egyes albumokhoz, jobbára két oldalnyi. Ami bevezető rendre elmondja, elmeséli a születési körülményeket. S mivel képes két oldalról van szó, hát nem túl hosszan és nem túl részletesen teszi ezt.

Egy-egy dalra két oldalnyi szöveg jut. Szintén képes oldalakról van szó. Öt-hat bekezdés. S persze ne Saramago-féle bekezdésekben gondolkodj, ahol egy könyv egyetlen mondatból és egyetlen bekezdésből áll. Egy bekezdés nyolc-tíz sor. 

Indokolt a tömörség, hiszen a képekkel sűrűn megtűzdelt könyv voltaképpen album, ami így is majdnem háromszáz oldal. Jó minőségű papíron. Vagyis mérete és súlya is van. Mindkettő éppen a tűréshatáron belül. Vagyis Popoff a kiadványhoz igazítva remekül választott szöveghosszt. 

Eddig jó, érthető, méltányolható. 

Amikor ezt írom, már csak három ó lemezről nem olvastam. (Tréfás ez a megfogalmazás..., de ebben a esetben tökéletesen igaz.) 

Eddig egyetlen dalszöveg-elemzést sem olvastam. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna. Érintettünk dalszövegeket. Van, ahol meg lett említve belőle valami. De elemzésről szó sincsen. Hátha később... (P. S.: de nem, akkor sem...) Vagyis az odaszánás mindössze ígéret, terv maradt. Marha nagy kár!

Maradnak tehát a zenei elemzések. Azok vannak. Tényleg és kétségbevonhatatlanul. Kulisszatitkos szaknyelven. Az előbbi érdekelne, az utóbbit nem értem. Se zenész, se technikai ember nem vagyok. Így jártam mint olvasó. 

Bonham hard rock refréneket bevezető filljei egyszerűek, de emlékezetesek. Egy váratlanul hosszú, harmonizált énekdallammal visszatér a pszichedelikus vontatottság, amelyre Jimmy rádob egy kis slide-ot (méghozzá normál hangolással, amit a legtöbb gitáros nehezebbnek vél, mint a nyitott hangolást), amely lassan folyik tovább. Elég sokat dolgoztak Jimmy Les Paul Number One-jának sztereóváltogatós effektjeivel is. Robert énekhangját a dal egy részében egy szalagos phase effekttel bolondították meg, amelyhez kéttekercses decket használtak (az egyiken eredeti formában, a másikon viszont lelassítva és warble effekttel), míg vissza nem tér az erőteljes, magas ének.

(A What Is and What Should Never Die című dal alatt, 44. oldal)

Tehát tud nagyon szakmai lenni a zene megfogalmazása, én meg csak lesek kifelé a fejemből, mi a csudáról lehet szó, de azért alapjáraton teljesen érthető, amit olvastam. Mondjuk...

Popoff célja a lemezek és a dalok bemutatása, nem pedig a zenekar tagjainak a bemutatása. Ezért nem is nagyon sztorizgat. Ezáltal a Zepp tagjairól ebből a könyvből nem igazán informálódhatunk. S mert nem, hát emberileg nem kerülnek közelebb hozzánk. Igaz, távolabbra sem. Na nem mintha ez a muzsikájuk magamnak való értékelését bárhogyan is befolyásolná. Csak szerettem volna szeretni a zenészeket mint embereket. 

Vagyis Popoff mindent összevetve elérte a célját, mert az az volt, hogy a Zepp kompozícióira hívja fel a figyelmet. 

MI MARAD AKKOR, HA SEMMI SEMMI SEM FAJSÚLYOS?

A kérdés jogos. Mii marad így akkor? Marad egyáltalán valami?

Persze, hogy marad, hogyne maradna! 

Azt simán tudatosítja a könyv, hogy mennyire zseniális zenészekről van egyesével is. Ami tudatosítás azért nem kicsit befolyásolt, hogy más füllel hallgassam, amit hallgatok tőlük. 

S mivel valóban lemezről lemezre, dalról dalra haladunk, én meg, ugye címről nagyon keveset ismertem közülük, kénytelen voltam olyan tempóban olvasni, ahogy a lemezeket hallgattam. A gyakorlatban ez persze úgy történt, hogy nagyjából minden közben Led Zeppelin szólt, aztán amikor olvastam, visszatértem az egyes dalokhoz. Oké, kicsit sok volt, most a dömping végett folynak össze a muzsikák, de azért sokkal felkészültebb lettem Zepp-ből. A maradék sznobizmusom valamelyest zeneismerethez juttatott. 

No és persze maradt a lehetőség az eloldalú vitára is Popoff-al. Olvastam például ilyet:

Inkább időzzünk el egy pillanatra az album dupla mivoltánál. Mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy négy oldala van, mégiscsak egy olyan album, amin nincsenek töltelékdalok, nincsenek gyenge pontjai, kreativitás szempontból pedig apály-dagályszerűen hozza a csillogó, szikrázó, vakitó és lágy fényben tündöklő, törött tükörhöz hasonló darabokat. Es kell is a dupla erőfeszítés, hiszen a Physical Graffiti sarkában már ott liheg a London Calling, de szerintem ennyi –sem az Exile, sem a The Wall, sem a Beatles fehér „albuma”, és semmiképpen sem a The River, a Mellon Collie and the Infinite Sadness, vagy a Quadrophenia nem érhet a nyomába, hogy a Tuskot ne is említsük.

(142.)

Mivel a listából a The Wall-on kívül mindössze a The River-t és a The White Album-ot ismerem, a Quadrophenia-at kétszer ha meghallgattam életemben, így a többiről nem szólok. Az összehasonlítás végett többször szólt most a Physical Graffitit. 

Gondolatban odatettem mellé a The Wall-t.

Hát, valamelyikünknek nincsen igaza. Igaz, Popoff nem mondja el, milyen szempontok alapján kimagasló számára a Zepp dupla lemeze. Én se mondom el, miért tartom a The Wall-t jobbnak. Az összehasonlítás a London Calling-al már sokkal jobban megállja a helyét, bár ott meg a Zepp lemezét tartom sokkal kimagaslóbbnak. Már ha van egyáltalán értelme az összehasonlítgatásoknak. (Mondjuk azon elképedtem, hogy a Rolling Stone magazin kétszáz legfontosabb könnyűzenei lemezt tartalmazó listáján az első Marvin Gaye What's Going On, a második a Pet Sounds a The Beach Boys-tól. MInden más ezután. No comment.) 

S most megakadt a lendületem... Azért tett ilyet, mert voltaképpen mindent elmondtam a könyvről. Szép is, jó is, informatív is, kedvcsináló is. Nem lett szívcsücsök, nem lett alapvető Zepp-kézikönyv, de ugyancsak esélyes, hogy le-le fog kerülni a polcról, hogy ennek-annak kicsit utána nézzek. S elrendeztem magamban, hogy Popoff ilyet is tud. 

Tényleg, ezt mondani akartam: kicsit megalomániás a manus. Ezt olvasom róla a könyvben:

Martin nem hivatalosan körülbelül 7900 lemezkritikát jegyzett (könyveiben ezekből több mint 7000 szerepel), többet, mint bárki a zeneírás történetében minden műfajban összesen. Ezen kívül körülbelül ötvenhat könyvet írt hard rockról, heavy metalról, klasszikus rockról és lemezgyűjtésről. Tizennégy éven át volt főszerkesztője a „Brave Words & Bloody Knucklesnak, Kanada legkiválóbb metálkiadványának, és közreműködött a Revolver, a Guitar World, a Goldmine, a Record Collector, a bravewords.com, a lollipop.com és a hardradio.com oldalakon is. Ezenkívül rendszeresen együttműködött a Banger Filmsszel, két évig kutatóként dolgozott a díjnyertes Rush: Beyond the Lighted Stage című dokumentumfilmen; valamint részese volt a VH1 Classic tizenegy epizódos Metal Evolution és a tízepizódos Rock Icons műsorok író- és kutatócsoportjának. Ezeken felül a Metal: A Headbanger's Journey és a Metal Evolution filmekben a metál családfáját is ő szerkesztette. Martin jelenleg Torontóban él, és a martinp@informoramp.net vagy a www.martinpopoff.com címen érhető el.

A cikk, amiből a képet ide húztam Popoffról szól. Szóval csak egy klatty.
Mondjuk ránézésre nem gondolnám, hogy ez a fizimiska rock-újságírót takar.

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októbere, egy nappal a forradalom ünnepe, a hosszú hétvége és az utána jövő szabi előtt. Végre! 

Az elmúlt néhány hét úgy háttérben a csillaghegyi ház eladásáról szólt. Amihez nekem tulajdonképpen semmi közöm sincsen, ez Szerelmetesfeleségtársam és a közvetlen rokonai ügye. Hát emberi hozzáállás miatt nem egyszerű ügy, de drukkolok, hogy simán lefusson minden. Van miért. 

*

Tegmeap meg végre, nem is tudom hány hét után végre eljutottam unokázni. Lilinek vittem egy nagy csomag hajgumi, Daninak egy nagyon formás Hot Wells autót. Az eredeti céltulajdonosokat hidegen hagyta az ajándékom. Node reciprok hatalmas volt az érdeklődés! :-D Lilinek piszkosul tetszett a kisautó, kiderült, hogy rajong értük, Dani meg imád mütyürökkel tenni-venni. Csuda jót nevettem rajtuk. Szami lányom írta, amikor már hazaértem: „öltöztettem Danit pizsibe, pancsi után, "Ugye milyen jó volt a papával?!" Lili már kész volf, ment el a fürdő előtt: »Nekem nagyooon!« ”

Idézem a könyv hátlapján levő teljes fülszöveget. Az olvashatóság érdekében kicsit tördeltem rajta egy felsorolással. 

„Futaki Attila, a külföldön legjelentősebb karriert befutó magyar képregényrajzoló 2022-ben vágott bele Petőfi »Az Apostol« műve képregény-adaptációjának elkészítésébe.

Amikor 2024 januárjában, a méltósággal viselt, gyors lefolyású betegség következtében eltávozott közülünk, számtalan zseniális oldalt, elkezdett, de soha be nem fejezett képregény-kezdeményt hagyott hátra.

Ezek közül kiemelkedik »Az Apostol«, melyet ő maga is élete fő művének tekintett.

Felkértük Futaki Attila barátait, akik maguk is a magyar képregénykultúra meghatározó művészei, hogy a saját stílusukban, de az eredeti forgatókönyvet követve, hozzanak létre egy közös művet. 

• Cserkuti Dávid,
• Haragos Péter,
• Farkas Lajos,
• Németh Gyula,
• Levi,
• Szabó Csaba és
• Terebesi Gyula

mindannyian a maguk módján fogtak hozzá, hogy elmeséljék Szilveszter, a meg nem értett, elbukó hős történetét.

Az album, amit az olvasó most kezében tart, a fenti művészek, Kantor Mihály forgatókönyvíró és Mészáros János kiadó-szerkesztő közös munkája.”

Akarom, nem akarom, ez a kötet az élet szomorú kényszere által barátságból és tiszteletből született. Nehéz az értékelése, mert sok szempont van. 

• Futaki Attila a művész
• A könyv esztétikája, Futaki Attila koncepciója
• A művésztársak azonosítható mimikrije
• Petőfi eredeti műve
• Az adaptáció és a végeredmény

Vegyük sorba ezeket a pontokat! 

  FUTAKI  ATTILA  A  MŰVÉSZ  

Az a helyzet, hogy azt mondják a hozzáértők, hogy a magyar képregényisták közül a legnagyobb sikert Futaki Attila érte el. A legegyszerűbb, ha idézem a könyvben közölt életrajzot. (Mindenben megtartottam a kötet szövegének minden sajátosságát.)

Idáig az idézet. A magam részéről annyiban hozzáteszem a magamét, hogy itt vannak a magyar nyelvű, önálló köteteinek az értékelései. Az antológiát és a szerkesztését is belinkeltem. (A rocktörténet második kötetéhez még nem volt szerencsém.)

Az önálló kötetekről szólnék csak nagyon röviden. A Puskás jól sikerült mindenféle szempontból, az tetszett. A másik kettő, hááát... De egyik esetben sem Futakin múlott, a forgatókönyvek voltak olyanok, amilyenek. A rajzok minden esetben, gondolkodás nélkül szívcsücsökre sikerültek. 

  A  KÖNYV  ESZTÉTIKÁJA  ÉS  KONCEPCIÓJA  

A méret nem tudom, mennyire Futaki elképzelése szerinti. Tény: nagyon nem mindennapi.

Az esztétikával szemben semmiféle fenntartásom nem maradt. S az esztétikához tartozik, hogy igazából Az apostol nem is tudom, hogy micsoda. Mert semmiképpen sem képregény. Legalábbis szorosan véve nem az. Elég csak rápillantani, oldalak elrendezése inkább nyomtatott diafilmre hajadzik. Vagy rajzolt filmforgatókönyvre. De ezeknek meg túl részletes... Sem ezt, sem azt nem lehet konkrétan kijelenteni róla. Vagyis öszvér. 

A mérete, ahogy mondtam, impozáns. De nem feltétlenül ideális, és mindenféle szempontból túl van a kezelhető, kényelmesen olvasható méreten. Mint egy két méter magas, de nagyon csinos nő, akinek egyébként mindene úgy van a helyén, ahogyan annak lennie kell. Csábító, szemet gyönyörködtető, de a tényleges fizikai kapcsolat elárulja, hogy a kompatibilitásunk soha nem lehet ideálissá.

Futaki Attila fő művének szánta Az apostol-t. Amiképpen a bevezetőben olvashatjuk több elkészült oldala volt már, mielőtt végleg be kellett fejeznie az alkotást. Úgy értelmezem, hogy ez azt jelenti, konkrét elképzelése volt a végeredményről. A méretről is, a képregényszerűségről is. 

  A  MŰVÉSZTÁRSAK  AZONOSÍTHATÓ  MIMIKRIJE  

Fenemód nagyképű az alcím. Azt sugallja, a Futaki Attilán kívüli hét alkotó mindegyikének az egyéni stílusával tisztában vagyok. Nem vagyok tisztában. A helyzet az, hogy örülök, hogy Futaki Attila neve nem ismeretlen számomra. Meg Cserkuti Dávidé. (Utóbbi egy privát levelezésben szóvá tette, hogy egy regény esetében, aminek ő készítette a borítóját, aránytalanul túlméltattam őt a szerző hátrányára, holott csal a borítót készítette ő.) Illetve Farkas Lajosé. A többiek nevével, munkájával valószínűleg találkoztam itt-ott (a Hősök tere nagyon gyanús), de bizonyos semmiben nem vagyok. 

Leírtam a fenti mondatot, és félrebillentett fejjel önmagamba néztem. Majd a böngészőm könyvjelzősorának a bal felső sarkába, ahol van egy MI nevű mappa a ChatGPT-vel, a Copilot-tal, a Geminivel, a Grok-kal, a Brave Leo-jával... (Azt tudtad, hogy a Brave böngésző simán átugorja a reklámokat a legnagyobb videómegosztón?) Szóval megkértem a a Geminit, a Copilotot és a ChatGPT-t, hogy sorolja fel az e kötetet megalkotó grafikusok három-három legfontosabb munkáját. Erre jutottak hárman összesen. 

• Cserkuti Dávid: Unicum, Szuper Alakok Regénye, 3 perc, Emerson & Tsa. + A tizenharmadik garabonc
• Haragos Péter: Szuper Alakok Regénye, storyboardok, Magyar Rocktörténet ’80-’90, Hétfőre 2 főre 
• Farkas Lajos: Jour J 26: La Ballade des pendus / Akasztottak balladája, Rédemption 1: Dévotion / Megváltás 1: A hit zsoldosai, Hősök tere
• Németh Gyula: Death by design (Megadeth 35.), Doktor Moreau szigete (illusztrált verzió), Rabtársak a Gulagon, A sorok között
• Levi: Hu.moralitások – 660 karikatúra gyűjteménye, Ima című kiállítás, Humunculusok – Kunyi Domonkos Múzeum, Tata
• Szabó Csaba: Állampolgári ismeretek rajzanimációs filmsorozat, Kinetikus szobrászat (fénymobilok), Kisasszonynapja – adomagyűjtemény írása és illusztrálása, Bor és étkek – néphagyományokat bemutató kiadvány
• Terebesi Gyula: 1956 – A népet szolgáltuk, Semmelweis – koncepciórajzok és festmények, Violetta – olajfestmény portrésorozat

Ennek az alcímnek az első bekezdése elárulja, hogy, jómagam maximum Cserkuti Dávid stílusával vagyok annyira tisztában, hogy azonnal felismerjem. Futaki rajzai tetszettek, bármikor találkoztam velük, de szégyellem magamat, meg nem ismerném, ha nem tudom, hogy ő rajzolta, amit látok. Ugyanez a helyzet Farkas Lajos grafikáival is: jobbnál jobbak, élmény belelapozni a francia, történelmi történeteibe is, a Hősök terébe is. De az ő stílusát sem ismerném meg, ha nem tudom, hogy ő az elkövető. Nem azt mondom, hogy nincsen egyedi stílusuk, csak azt, hogy velem, a laikussal mi a helyzet. Nem jövök most Zóráddal, Korcsmárossal, Sarlós Endrével, Dargayval vagy Fazekas Attilával. De jövök Cserkutival.  Mondom én, a laikus. 

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy amikor nézegettem az Az apostolt nem ismertem fel az egyes alkotók jellegzetességeit. Kivéve a cserkúti bírót, ugye. Ezért a magam rossz művészszemével nem vagyok képes meglátni a Futaki/adott alkotó turmixot. Baj vagy nem baj, így van. 

A kérdés az, hogy szükség van-e a meglátásra? 

  PETŐFI  EREDETI  MŰVE  

Nem ismerem Az apostol eredtijét. Petőfit úgy, ahogy. Szégyen, nem szégyen, nem vagyok verskedvelő olvasó. Persze, hogy olvastam ezt meg azt, már csak azért is, mert tizenkét évig jártam iskolába, ahol kétszer is tanították Petőfit (általános + szakközép). Az apostolt nem. A János vitézt  na, azt magamnak is olvastam, a Rónay Emmis kiadást. De Az apostol, ahogyan A helység kalapácsa kimaradt. 

Ezért ez a képregény tökéletesen és minden szempontból újdonság volt számomra. Nem mondom, hogy a történet nagyon megragadott. Azt sem, hogy különös érdeklődést keltett, Még teológiai fenntartásaim is támadtak a címmel kapcsolatban. (Az apostol szó görög eredetije azt jelenti: küldött, kiküldött. Na most: Jézus apostolai az ő küldöttjei voltak, Isten evangéliumának a hírnökei. Próbáltam rugalmasan kezelni az analógiát. Az apostol küldötte, Szilveszter az igazság, egyenlőség, testvériség küldötte. Petőfi '48 nyarán írta Az apostolt. De ki küldte Szilvesztert? KI a megbízója a küldetésre? Vagy csak önjelölt küldött? Aki a bukását így végsősoron a saját fontosságtudatának köszönheti. 

Akartam érezni az emelkedettséget, a küldetés pátoszát, érezni Szilveszter heroikus küzdelmének a fenségességét. Otthon ülő, kényelmes, gyáva ember vagyok. Soha nem jártam tüntikézni. Talán egyetlen alkalom volt, amikor kimentem a Kossuth térre egy nagygyűlésre. Ez a D-209-es idejében volt. Nem mellette szóló gyűlés volt. Ja, meg egyszer voltam egy nyilvános Sajtóklubon, valami klubban, ahol akkoriban mocsok sokan voltak. De a politikai megmozdulásoktól alapvetően távol tartom magamat. Nem tartom erénynek, csak a tényt mondom. Éppen a napokban gondoltam azon, most egy hete volt ugye, az '56-os forradalom kitörésének az évfordulója, vajon ha akkor élek, akkor átolvasom-e a forradalom napjait vagy puskával a kezemben az utcákat járom? Az tuti, hogy az első ávós lincselésnél mentem volna haza olvasni. Még akkor is, ha önmagában a Föld szemetének tartottam volna őket. 

Ezzel meg azt akarom mondani, hogy, az empátiám Szilveszter történetében tökéletesen csődöt mondott. Magányos harca nekem nem a hősiességet, hanem a lúzerséget juttatta az eszembe... 

De újra mondom, nem Petőfi eredeti szövegéről beszélek, hanem az eredeti szövegből kinyert tartalomról. 

  A KÖZÖSSÉGI  ADAPTÁCIÓ  VÉGEREDMÉNYE  

Úgy gondolom, eddig is láttad a „lássuk, Uram, mire megyünk” nyolcan végeredményének a töredékeit.

Az, hogy a rajzok összessége kiadja a történetet és a mondanivalót, az szerkesztői munka. Jól sikerült szerkesztői munka. A történet lineáris lett. Petőfié nem az. Itt úgy kezdődik, hogy Szilvesztert beteszi az anyja a hintóba. Petőfi, ugye egészen máshol kezd, nála vissza kell jutni az olvasónak a történet jelenidejébe. 

Vagyis itt van, ugye egy szerkesztői, dramaturgiai munka, ami mondom, jól sikerült. Aztán van a grafikusok része, akik megvalósították a szerkesztői, dramaturgiai elképzelést. Annyi stílusban, ahányan dolgoztak Az apostolon. 

Most jön az érdekesség és a lényegi rész: az, hogy ennyi stílusból áll össze a könyv, egyáltalán nem zavaró. Azért nem, mert valóban bár nem lesz jelentéktelen masszává az egyes alkotók egyedi stílusa, a grafikusok önfeladásra kényszerülnek önfeladásra. Mégis eggyé lesznek a stílusok.

Mivel elfogult vagyok vele, kicsit sem zavart, hogy egyedül Cserkuti Dávid munkái lógtak ki a többi közül. A karikatúrás beütése miatt. Ami viszont az alapművel mégsem állt kibékíthetetlenül szemben. Stílusidegen sem volt. Vagyis végső soron Cserkúti önazonossága furcsa módon szerves részévé vált az egésznek. 

Mielőtt súlyosat koppanna a virtuális kalapács ítélete, fontos tisztázni, mi az ítélet alapvetése, viszonyítási pontja, minek tekintve nézem, olvasom? Érdekel-e a születésének az oka, tekintettel vagyok-e arra, hogy egy hagyaték kiteljesítése? Vagy azt nézem, hogy egy majd' kétszáz éves, háborús körülmények között született elbeszélő költemény feldolgozásáról van szó? Netán csak azt tartom lényegesnek, hogy itt van egy új magyar képregény, nem érdekel Petőfi, nem foglalkoztat Futaki, önmagában csak a végeredmény érdekel, abból kiindulva, hogy mi kutyánk kölyke! Vagy leszűkítem a véleményformálást arra a tényre, hogy új képregény van a piacon, nem érdekel, hogy Futaki nem érdekel, hogy Petőfi, csak az érdekel, hogy képregény? 

Nehéz a döntés. Két napja hallgatok egy albumot. Fred Zeppelin III a címe. Vagy az előadója. Emberhez annyi köze van, hogy kiadója a Banana Web Records szólt az MI-nek, hogy akkor hard rock, prot heavy következik a Led Zeppelin stílusában, csak mai hangzással. Mostanában futottam bele olyan MI-kreált muzsikákba, hogy leesett az állam tőlük. Néha szégyellem, hogy ezeket hallgatom élő zene helyett. De lettek érveim önmagam meggyőzésére. 

Aztán az történt, hogy betettem az eleddig legfrissebb Nazareth albumot. Amit félbehagytam. Jött a három évvel ezelőtti Foo Fighters lemez, a But Here We Are. Amiről négy szám után visszatértem a Fred Zeppelin III-hoz. 

Nem tudom, érted-e az analógiát? Nincs kedvem elmagyarázni. Lehet az is, mellényúltam vele. 

Miközben értem és tiszteletben tartom Az apostol célját, ha megkérdezed, mi a véleményem róla, nem az lesz a fő szempontom, hogy nézzük annak fényében, hogy szegény Futaki Attila... A véleményemet az határozza meg, hogy mennyire tetszett, mennyire érintett meg amit néztem, láttam, olvastam? 

Amit olvastam, az semennyire. Szégyen, nem szégyen, Petőfi szövege tökéletesen hidegen hagyott. Előkerestem a csonkítatlan verziót, és nekifogtam, hátha Kántor Mihály szerkesztése az oka az érdektelenségemnek. Elővettem tehát Petőfi teljes szövegét. Hogy aztán hamarost abbahagyjam. Ez valószínűleg nem Petőfiről értékítélet, hanem rólam.

Bár a Molyon egyszer volt egy vitám a molytárssal, aki azt találta írni egy, az értékelése alá írt kommentemhez, hogy

A) az ő bejegyzése alatt szíveskedjek ne kritizálni a szóban forgó alkotást!
B) úgy pedig különösen ne, hogy nem olvastam végig,
mert ha nem vettem a fáradtságot az olvasásra, eleve diszkvalifikálom magamat:
miképpen mondhatok úgy véleményt egy filmről, hogy a harmadánál kijövök a moziból? Ha félóra után szétesz az unalom, akkor is végig kell szenvednem a Sátántangó hét órjáját, hogy elmondhassam, unalmas? 

Mondtam, hogy az a tény, hogy kijöttem, eleve vaskosan véleménynyilvánítás a minőségről, amit látni kényszerültem, s amit nem voltam hajlandó tovább nézni, mert úgyis olyan rövid az élet!

Vagyis akkor en bloc a véleményem: Az apostol eltúlzott méretű, gyönyörűen megkomponált kiadvány, aminek a látható szavakban megfogalmazott mondanivalója nálam tökéletesen félrecsúszott. Viszont ami vizuális ingert kaptam, az tökéletesen két vállra fektetett. Lehengerlő volt a rajzolt történetmesélés dinamikája, filmszerűsége (csakugyan, milyen prímán mutatna már ez az egész egy szöveg nélküli rajzfilmben! Egy csomó jelenetet mozgásban látok magam előtt, de tényleg és valóban.), a látószögei, a „kameramozgások”, az árnyékok és kontrasztok alkalmazása a mondanivaló kiemelésére. Mert a mondanivaló nem érdekel, de az ember, akinek a sorsán keresztül a szerzők elmondják, amit akarnak, na, ő igen. 

Ahogy Hofi mondta, úgy lettem ezzel a könyvvel: „A doktor nem mondta meg, mire adja a gyógyszert. De kiszúrtam vele, én meg nem mondom meg, mire szedem!”

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025, az enyészet havának második napja. Tegnap, szombaton délelőtt főztünk. Székelykáposztát. Leves még volt a napokból. Közben pálinkáztam. „Szent szombat napja üdvözlégy, / szívembe tér a békesség” énekeltem régen ezen a napon. Aztán ebéd után alvás, amíg Szerelmetesfeleségtársam elment anyujával kecónézőbe, Békásra. Miután hazajött, akkor meg mi tervezgettünk egy csillaghegyi házzal kapcsolatban. Három szoba, szobányi terasz, kis kert. Csak felújításra szorul: az MI-vel (ChatGPT) kalkuláltatva olyan tíz misi belemenne, hogy nagyjából a képünkre és hasonlatosságunkra alakítsuk. 

Aztán felugrott Csemete, vele beszélgettünk. Aztán este lett, aztán éjjel, aztán hajnal és lőn utolsó nap a szabiból. Ezt úgy utálom: a hosszú szabadságok eleje olyan, hogy de jó, mennyi mindenre lesz időm, hány nap áll előttem, de jó, aztán tényleg csinálok egy csomó mindent, mert most belefér, meg nem csinálok egy csomó mindent, mert nem kell csinálni, s aztán körül sem nézek, és arra eszmélek, hogy bakker, mindjárt vége és holnap kezdődik elölről a mókuskerék. 

De ma még fel kellene fúrni a Pipitől kapott, rólunk szóló festményt a hálóban. Egész héten elfelejtettem. S a wc-csatornacsövének az illesztése még mindig csöpög, bár már nem annyira. De most még nagyon reggel van, 6:20 („jön a 6:20-as jaj, túl nagy a zaj”, SzFT alszik, most világosodik, de még kell lámpa, hogy lássak. No, eddigre SzFT le is ébredt, most húzta le a vécét, és fújja az orrát. Él. 

De persze nem mondom, hogy nem voltak képeskönyveim. Még azt sem mondom, hogy ami volt, az mind megfelelt a szocialista kultúra magasan lobogó színvonalzászló  szintjének. 

Mert ott van mindjárt és azonnal az akkoriban minden gyerek könyvespolcán fellelhető Szutyejev egyébként valóban örökbecsűje, a Vidám mesék, ami harmincnégy magyar kiadást ért meg eddig, a legutóbbit 2025-ben. Szutyejev annyira népszerű volt grafikusként, hogy megpróbálták vele lekoppintatni a francia Pif-et is, Herkules-macskával egyetemben. Na, az annyira nem jött be gyerekként, eleve a koppintás tényét sem értettem. De a Vidám meséket szerettem. Amiben ott van a Miaú című érthetetlenség. Amivel már gyerekkoromban sem tudtam mit kezdeni. Hogy-hogy nem tudja a kutyus, hogy ki mondja, hogy miaú? Ha már tud beszélni, önállóan mászkálni, akkor annyit tudnia kell, hogy a macska miáúzik, tehát tök felesleges az egész baromfiudvart csesztetni a hülye kérdésével. Vagyis akkoriban is zavart, ha belső logikátlansággal találkoztam. Meg az is, ha a történet, amit olvastam, híján volt a történetnek. 

Szami lányom és Szerelmetesfeleségtársam egyöntetűn és egymástól függetlenül képviselik, hogy a kisgyerekek szeretik viszontlátni a saját életüket a nekik olvasott, mutatott történetekben. Ezt mindketten Bartos Erika munkássága kapcsán mondták nekem. Szami valami YouTube-on bekapcsolt animációs mese kapcsán is, amit a kőfejű nagypapa (én) nagyon nem tudott értékelni. 

VAgyos amikor az értékítéletemet megfogalmazom, eleve van minimum egy, de leginkább három generációnyi szakadék. Ezzel megnyugtattam magamat, hogy nem csupán az unokáim generációjától választ el nagyin sok minden, de a lányom és a nevelt lányom nemzedékétől is (köztök van tíz év különbség).. Vagyis itt állok egymagam, mindenkinél öregebben, aki a családom tagja, és ez a kor magányosssá tesz. Még SzFT és közöttem is van tíz év különbség Hiába vagyunk mindketten középkorúak. Egek! 

*

A múlt héten jártam a lányoméknál. Az unokáimnál. A majdnem négyéves Lili megkérte az édesapját, hogy tegye fel a fotelba. Ez azt jelenti, hogy az ebédlőnek csúfolt csányi átjáróban rendezte be Tamás, lányom életpárja a dolgozószobáját. Zugát. Sarkocskáját. A dolgozó fölé aplikált egy galériácskát, ennek-annak, bringa, sok minden. Feltett egy fotelt is. Lili abban szeret olvasni. Na, jó, könyvet nézegetni. 

Amikor náluk voltam, egy Bartos Erika művet vitt magával, valami óvodásjeleset. 
– Nagyon szereti! – mondta a lányom a lányáról. (Akkor Lili lány a négyzeten?) 
Szami valamelyest árnyalta számomra Bartos Erika művészetét. Hangsúlyozom, valamelyest. Az üzleti érzékét nem kell árnyalni. Tény, Szami azzal az érvvel elgondolkodtatott, hogy a gyerekek szeretik, amit Bartos Erika csinál. Azért szeretik, mert a mindennapjaikat látják benne viszont. Szívük joga! 

Nem merülnék most el Bartos Erika könyveinek az értékelésében. De a kiadványai felvetik azt a kérdést, vajon a művész termelte szar alakítja-e a közönséget, vagy a szemfüles művész a közönség ízlésén tartja a mutatóujját, és amint átveszi a ritmust, megalkotja azt a fost, amit a érverésen tartott mutatóujj mutat? Ne is várd, nem tudom a választ. 

Azt tudom, hogy amikor meg-meghallgatom kamaszkorom kedvenc zenéit, rendre rájövök, hogy amit akkor átlagosnak tartottam, az mára olyan mint a nemes bor. Nem az a zene lett jobb, csak elfosult körülöttünk sok minden. A  mai mainstream-zenéhez képest minden akkori zene progrock. (Jó, ez marha nagy túlzás, de azért de.)

Ha körülnézek a gyerekkönyvek között, azt látom, hogy töméntelen mennyiségben jelennek meg a szebbnél szebb, küllemileg minőségibbnél minőségibb könyvek. Jó rájuk nézni, jó lapozgatni őket. Kétségtelen, hogy van amikor a külcsin és a belbecs kart a karba. Igen, van, amikor... Nem is sorolom a  példákat.

De itt van mindjárt például David Litchfield... 

*

Amikor kisgyerek voltam (ötéves srác, nem tudtam mi van a szoknyád alatt, mi az, ami ráz”), azt hittem, aki jól zenél, az biztosan értelmesen is beszél. Aztán hallottam néhány magyar rocksztárt nyilatkozni... Azt is gondoltam, aki jól zenél, az minden bizonnyal jól is énekel. Meg azt, hogy aki író, az nyökögés nélkül képes egy épkézláb mondat élő megfogalmazására is. 

Idővel  rájöttem, hogy azért mert egyvalaki egyvalamiben jó, az még a határterületekben sem biztos, hogy képes maradandót alkotni, minőséget produkálni. 

David Litchfield több mint kiváló grafikus! De tényleg! 

De ő írta ezeket a könyveket. 

Ezzel mindent elmondtam. 

*

Elég David Litchfield bármelyik illusztrációját megnézni. Amikor szemet vetettem a mackós könyvére, egy látott illusztráció miatt tettem ilyet. S amikor a könyvtárban belenéztem, hogy nem tévedtem-e, elfogott a kísértés, hogy ne jöjjön-e velem az összes minden, ami megtalálható volt ott tőle, de önmérsékletet tanúsítottam, SzFtT anyuja is megkért, hogy nézzek meg neki valamit, SzFT is velem volt, s még nekem is több minden várt a listámon.Így csupán azt a két könyvét hoztam magammal, amiről most a blogbejegyzést írom. S azért írom egyszerre a kettőről az értékelésemet, mert nem látom értelmét annak, hogy ugyanazt kétszer leírjam. Mert tökéletesen ugyanaz a véleményem róluk.

Jó lett volna még David Litchfield-et nézegetni. 

De nem lett volna jó David Litchfield-et olvasgatni. 

*

Megszámoltam: az Óriás negyven oldala összesen hetvenhárom mondatból áll. Nekem az utóbbi, „Megszámoltam...” kezdetű mondat volt ebben a bejegyzésben a hetvenkilencedik mondatom. Aminek végső soron nincsen jelentősége, hiszen vannak írók, akiknek egy-egy regényük egy mondat, kéccá oldalakkal. Litchfield és én nagyjából egyforma hosszúságú mondatokkal dolgozunk. 

Vagyis a „Megszámoltam...” kezdetű mondattal én már hat mondattal túlírtam Litchfield-et. Igaz, ő meg mérhetetlenül többet keresett nálam a maga hetvenháromjával mint én a hetvenkilenccel mondattal, meg az azt megelőző ezerötszáz blogbejegyzéssel. Ezt nem azért mondom, mert anyagias vagyok, hanem azért, mert az élhetetlenségemnél fogva: csóró. 

Negyven oldal a könyv, mínusz négy ez meg a törzsszövegből. Vagyis harminchat oldal. Oldalanként tehát két mondat. 

Pilinszky Négysoros-a, na, vajon milyen hosszú volt?

Nem tudom, mit vagyok oda? A könyvtárból most vettem ki egy olyan könyvet, amiben a kiadási adatokon kívül egyetlen mondat sincsen! Aztán mégis zseniális!  (Nem csigázlak, Sidewalk Flowers a címe. Ez nem angolkodás, hanem egy kanadai kiadásról van szó.) Ehhez mit szólasz? 

*

Minden bizonnyal azért frusztrál Litchfield harminchat mondata, mert elégedetlen vagyok a tartalmával.  

Tony Wolf meg mennyi mindent írt egy-egy Mesél az erdő-jében, és milyen feleslegesen, unalmasan, fantázia- és történetmentesen írt, azt el nem hiszed! Pedig sikeres gyerekkönyvek sorát gyártotta erre a kaptafára. Tény a kaptafához tartoztak a rajzok is. Amikből egyet egyet félórákig lehet bámulni, és találsz rajta újdonságot. Történetet viszont nem leltem egyikben sem. 

Litchfieldnek van történetei. Csak nem jók. No, figyelj, jelenleg ezekről beszélek.

NAGYPAPA TITKOS ÓRIÁSA
Nagypapa, unoka, kisváros. Nagypapa összefirkált falat fest a Fő téren, a tetejét nem éri fel, de, mondja, majd jön a titkos óriás, és befejezi majd, mert ő simán feléri. Unoka kételkedik nagypapa szavaiban, titkos óriás, miért lenne egy óriás titkos? Hogyan lehet egy óriásságot eltitkolni? 

Unoka éjszaka ellopózik a befejezetlen falhoz, hogy kilesse a festegető óriást. Persze senkit nem talál ott. Először. Aztán tényleg megjelenik az óriás. Aki, kiderül, azért titokzatoskodik, mert az emberek nem viselik a másságot, és utálják őt e másság miatt. Ezért rejtőzik. S lám, egyetlen dolog gyógyít: a barátság. 

Íme a verdikt, megtudtuk a frankót. 

Én meg nagyon húzom a számat. Azért teszek ilyet, mert kapásból és azonnal eszembe jutott, hogy vajon a franciaországi, a németországi, a svédországi, meg a többi, immár elveszettnek tekinthető európai országban élő titkos óriásokkal miért nem barátságosabbak az őslakosok? Hát csoda, ha ők sem barátságosak? 

Szóval azon kívül, hogy persze, igaz a könyv üzenete, de azon kívül eget verő marhaság, és bevezető a bamba önfeladáshoz. Arról nem beszélve, hogy csupán azért, mert valaki más, attól nem lesz feltétlenül jóvá. A másság nem erkölcsi kategória. Persze, úgy van, a reciprok is igaz: attól, hogy valaki más, az nem feltétlenül rossz. Mert a másság nem erkölcsi kategória. S persze, csak nézőpont kérdése, de valahol, valakinek mi vagyunk mások. Ezt már én mondom, a könyv csak arról beszél, hogy nekünk kutya kötelességünk szeretni a titkos óriásokat. Hogy titoktalanná válhasson. 

Jó, tudom, mesét olvasok. De elképzeltem, mennyire lehetne eltitkolni itt Óbudán egy elefántot vagy brontosaurust? Még akkor is, ha csak éjjeli sötétségben merne csak megjelenni. 

A MACKÓ ÉS A ZONGORA
No, ez még érdekesebb. Az érdekes ez esetben azt jelenti, hogy badar. 

A maci talál az erdőben egy nem zongorát, hanem a rajzok alapján PIANÍNÓT. Ne vezessük már félre adatilag a felcseperedő nemzedéket, kérem! Maci leüt egy hangot, és jól MEGIJED tőle. Majd leüt többet, és idővel annyit ütögeti a billentyűket, hogy zongoraverseny lesz a dologból. Nem tudott nem az eszembe jutni a Tarzan írójának minden marhaságot felülmúló marhasága: a majmok között élő fiú talál egy angol olvasókönyvet, amit annyit nézeget, hogy megtanul belőle olvasni és angolul beszélni! Ezt úgy tízéves koromban olvastam. Már akkor azon gondolkodtam, milyen okos egy fickó volt ez a John Clayton III, Greystoke ötödik grófja, Lord Graystoke, hiszen nekem nem tudom mennyi ideig kellene forgatnom egy kínai vagy egy arab nyelvkönyvet, hogy el tudjam olvasni, és aztán megszólaljak bármelyiken a két nyelv közül... 

Szóval Maci addig ütögeti a karmos mancsával a pianínót, nem, nem amíg szétveri, hanem amíg nem lesz belőle egy Grigorij Szokolov vagy Sir Schiff András (Yuja Wangot, Lang-Langot, Daniil Trifonovot már direkt nem mondtam). Nem hülyülök, tényleg az lesz Maciból. S tudod miért?

Mert két gyerek meglátja és összecsomagolja Macit, csónakba ülteti és iszkiri, eleveznek a világhírig. Itt mackónk már nem ijedezik. Tarzan legalább csetlett-botlott New Yorkban. 

Elgondolkodtam, hogy a zene milyen hihetetlen mértékben nemesít: nem kell mást tenni az Erdélyben túlszaporodott medveállománnyal, mint hordozható zenelejátszókat osztogatni nekik, a kezük... izé, a mancsuk finommotorikája legalább annyira alkalmas annak kezelésére mint a zong... pianinózásra. (Mondjam, hogy ennek a hangszernek a neve hogy jön bennem folyamatosan elő, vagy elég, ha annyit mondok, férfi vagyok, és mélységesen egyetértek az Al Pacino alakította vak pasival, aki megtanítja a kísérőjét a világ legfontosabb szavára?) S ha zenét hallanak, hát majd jól megszocializálódnak és a tehenek gerincének az összeroppantása helyett segélyért folyamodnak majd a helyi okmányirodában, hogy kedvezményes, szociális áron vásárolhassanak flakonos mézet. 

Szóval Maci világhírű zongorista lesz, úgy nyomja Rimszkij-Korszakov Dongóját, meg Bartók Allegro Barbaro-ját, hogy attól a földkerekség legnagyobb koncerthelyszínein léphet fel, ünnepelt sztárrá válik. S ő sütkérezik, élvezkedik ebben a szerepben.

De egy napon honvágya támad és uccu neki, hazamegy. Az erdei tisztáson, ahol a többi medvének zongorázott senki és semmi sincs. Aztán felbukkan egy másik maci. Maci követi a másikat és mi történik, na mi? Hát azt képzeld el, hogy a többi medve olyan büszke Macira, hogy szinte ikonkánt tisztelik: a fák alá behelyezett paininó felett kifeszített kötelekre kivágott újságcikkek garmadáját fűzték fel mackóék. Álljunk meg! Stop! Figyeld a szavakat: KIFESZÍTETT, SPÁRGA, KIVÁGOTT, ÚJSÁGCIKKEK, MACIRÓL SZÓL. Egek, látod, mit tesz a zene, mondom én, hogy sipirc Erdélybe azokkal az MP3-lejátszókkal! 

Tudom, mese, ne várjak logikát...

De valami belső logikát sem szabad, kérem szépen? 

Azon morfondíroztam hangosan SzFT-nek, hogy miért nincsen bajom Micimackóval vagy Paddingtonnal? Valami olyasmire jutottunk, hogy Micimaci és Pad valahogy ön- és kultúra-azonosak. Hiába, hogy fajilag kilógnak az emberek közül, valahogy mégsem jut az eszünkbe, hogy nem odavalók. Na, jó, Pad esetében kicsit, de valahogy mégsem zavarón. (Tényleg, be kellene már szereznem azt hiányzó, egy kötetet, a Paddington besegít-et). A valahogy-ra képtelen vagyok épkézláb magyarázatot adni. 

*

Értem én, persze, nem vagyok hülye, hogy ezek mesék, ráadásul kisgyerekeknek szóló mesék, s egészen más törvények működnek bennünk, mit akarok én elefántoskodni a mesék porcelánboltjában a felnőtt logikámmal? Ugyanezzel a logikával nem zavar azonban a fent említett két medve beszéde, a gondolataik és a tetteik. Az sem, hogy egy varázslatos világba egy szekrényen keresztül lehet belépni, és ott egy oroszlán a megváltó. Meg az sem, hogy van kilenc és háromnegyedik vágányról indul a vonat a King's Cross pályaudvarról. Meg egy csomó minden nem zavar, sorolhatnám napestig. 

De szabadulhatatlan gondolatom, hogy David Litchfield-nek nagyon sürgősen szereznie kellene egy szerzőt a rajzaihoz. Egy JÓ szerzőt. 

*

S könyörgöm, a rajzolást abba ne hagyja! Mert grafikussuszter maradjon a tollkaptafájánál, de ott aztán dolgozzon mint a hajdermenkű! 

Litchfield rajzait csudajó nézegetni. Szívet melengetők. Tele vannak szeretettel, ötlettel. A kifejezőkészsége elementáris. Nem ragozza túl a dolgokat, nem a hiperrealizmusa vagy a humora hengerel le, hanem a látásmódja és a kedvessége. Még a bánat is kedvesen üvölt arról a képről például, amikor Mackónk hajlott háttal ül egy város feletti lapos háztetőn, és a csillagos égen ragyogó holdat bámulja, alatta az emeletes házak ablakaiban sárgán égnek a lámpák, a város alatt folyó választja el a két partot, és Mackó vágyakozik haza. Üvölt a képről az elégedetlenség, az elvágyódás. Még sincsen rossz érzésünk tőle. 

Vagy a nagypapás-óriásos könyvben az az erdei, dupla oldalas kép, a fogható napfénnyel, a napfényben vidáman szálldosó virágpelyhekkel, a háttérből a fák lombja közül kikukucskáló óriásra az előtérből döbbenten néző, szinte csak sziluettként megjelenő állatok, egy medve, két farkas (azt hiszem), egy madárka (amit előbb tiszavirágnak, aztán szitakötőnek véltem), és a központban unoka és nagypapa, akik békésen napfürdőznek a sátruk előtt a tisztáson. 

Mindkét kép zseniális, szívet melengető. Ahogy egyébként mindkét kötet rajzai, úgy általában. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének az utolsó napja. Holnap Mindenszentek napja. Semmi kedvem egyik temetőbe se menni. Soha nem is volt. Semmi értelmét nem látom. Mindig csak valami külső- és belsőkényszeres illikből mentem. Az, hogy most egyáltalán nincsen kedvem, abban minden bizonnyal benne van az is, hogy már tavaly rajta volt Anyu sírján a cetli, hogy hosszabbítani kell a sírhelyet. Ott van drága Nagyim és Papa urnája is. 

Már tavaly kérdeztem a skacaimat, mit szólnának ahhoz, ha nem hosszabbítanám meg? Vállat vontak, ahogy számítottam is rá. Úgysem járnak ki soha, az egyik ezért, a másik azért. Éppen emiatt akarom, hogy szórjanak szét a fenébe, ha meghalok: mi a csudáért raboljam tökéletesen feleslegesen az ittmaradottak pénzét és idejét, meg okozzak (esetleg) lelkifurdit nekik, ha nem mennek oda, ahol úgysem vagyok? A virágot úgsem látom, érzékelem, a mécsesnek meg semmi értelme: egy kis tűz mi a fenét csinálhat az üdvösségemért, ne vicceljünk már; vagy most döntök jól, vagy megette a fene az egészet. 

Szóval idén iparkodom kihagyni a temetőt. A lelkifurdimmal sem akarok közvetlenül szembenézni. Ráadásul ezzel a temetőjárattal elmegy egy napunk, mert sokállomásos: Óbuda, Kispest, Erzsébet, Újköztemető... Körbejárjuk Budapestet. Meg a virág, meg a mécsesek... Letisztítjuk kicsit a sírokat, letesszük a virágot, meggyújtjuk a lángocskákat, hogy aztán egy évig ne is járjunk arra. 

*

Tegnap autókáztam egyet. Az első lépés az Aldi melletti csomagautomata volt, két „Jelenések könyve”-magyarázatért. Aztán a Honvéd kórház melletti lakótelep, Ildi ex-kolleginához, aki a pálinka-beszerző forrásom. Aztán Újpest, egy online antikvárium átvevő irodája, néhány kuponért vett könyvért, majd a Megyeri híd közelében egy felettébb akciós „Persepolis” átvétele. 

Szerelmetesfeleségtársam közben üzleti reggelizett, illetve ingatlan adásvételi szerződést aláírni ment. Ő bringázott, én autóztam. 

És már péntek reggel van. Nyolc napja nem mentem dolgozni. Mint a füst a szélben, úgy teltek a napok. Nagyon vágyom már a nyugdíjra. Mármint nem a pénzre, hanem hogy ne kelljen menni dolgozni. 
– Olyan jó, hogy itthon vagy, Morzsám, el lennék így folyamatosan. 
– De hiszen nem is foglalkozunk egymással, dolgozol egész nap! 
– Jó, de itthon vagy, közvetlenül szólatok hozzád, itt jössz-mész körülöttem, néha megölelsz...

Na, ezért lenne jó már nyugdíjban lenni! 

Eleanor Emily Hodgman Porter,(aki a továbbiakban EHP lesz) 1868. december 19.–1920. május 21. között élt, amerikai regényíró volt, aki tizenöt regényt írt. A tizenötből a legsikeresebb az első Pollyanna című regénye lett. Magyarul Az élet játéka címen jelent meg, és huszonhat kiadást ért meg eddig. Még egyet meg Az öröm játéka címen. Nem semmi! Erről a regényről beszéltem a bevezetőben. 

Megkérdeztem MI Havert (ezúttal a Geminit), vallásos volt-e EHP. Ezt válaszolta: „Eleanor H. Porter tagja volt a kongregacionalista egyháznak (Congregationalist Church), és aktívan részt vett egyházi kórusokban, valamint koncerteket is adott énekesként. Műveiben, különösen a Pollyanna (Az élet játéka) című regényében, a keresztény erények és az optimista hit is megjelennek.”

A vallásossága azonban ebben a két regényben, mármint az Az élet játékában és Az öröm játéka örök címűben csak áttételesen jelenik meg. Jézus neve megemlítésre sem kerül. A didaktikája nem direktben megfellebbezhetetlenül mutat a Bibliára és a Megváltóra. Nem mondja azt, hogy nem érdemes élni Isten nélkül. De azt mondja, hogy megfelelő hozzáállással élni márpedig jó. Azt is mondja, hogy ezt viszont tanulni kell, nem adja önként magát. 

*

Szerelmetesfeleségtársam élvezi, hogy él. Tizennyolc éve ismerem, és pontosan emlékszem mind a kilencvenkét percrére, amikor azt mondta, most depressziós. Pedig csak fáradt volt, unta az embereket, a fárasztó hülyeségüket. 

Amióta ismerem, azóta mosolyog. Persze, volt rossz kedvű is. De szinte soha nem kiabált, nem csapkodott falhoz tányérokat. A rosszindulattól az ostobaságtól értetlen és szomorú szokott lenni. Nem azért, mert annyira szereti az embereket. Tulajdonképpen nem szereti őket. Imádja, hogy virtuális asszisztens, itthonról dolgozhat, nagyon ritkán kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a megbízóival. 

Realista, de tud lelkes lenni. Nagyon tud lelkes lenni. S mindig megtalálja, miért lelkesedjen. Nagyon szeret úszni, ha bekerül a medencébe, minimum hetente kétszer, akkor leúszott négy-öt kilométer alatt meg sem áll. (Nem embernek való, ugye?) Van szintetizátora, egy időben lelkesen tanult klimpírozni, tanárhoz is járt. Elvégzett egy meseterápiás tanfolyamot. Szoftvert talált ki magának a munkájához (ami több éve készül, van benne pénze is, de nekem úgy tűnik, a Luca széke ehhez képest ebpénisz...) Szeret városnézni, lakberendezni, koncertre járni. Szeret engem. Ez a legfontosabb, legfőbb, legelismerésre méltóbb tulajdonsága. 

Láttam már sírni. Testi fájdalomtól is, lelkitől is. Sok mindenki miatt. Úgy akarom tudni, miattam csak akkor sírt, amikor az infarktusom végett kórházba kerültem, és egyedül feküdt le itthon aludni. 

Hozzá képest én morgó medve vagyok, néha üvöltök, csapkodok. és egyszer, még jóval SzFT előtt, néhány percig volt öngyilkossági gondolatom is. (De eszembe jutottak a gyerekeim, és hamar elszállt a halálvágy, győzött a szeretet és a felelősségtudat.) 

SzFT határtalanul optimista. Folyton tervez, és a terveit képes lenne azonnal meg is valósítani. Én szoktam visszarángatni. Vagy lustaságból („Morzsám, arra gondoltam...”, „Jaj, ne! Várj egy kicsit, hátha elmúlik!”) vagy realitásból. Lustaságból vagyok realista. Nem is lettem senki. Illetve senki az lettem. Tőlem aztán foroghat a Föld, „ha nem fázom és van ebédem, s valaki lefekszik vélem, én már jól érzem magam. Hát mit hajtsam magam és legyek boldogtalan, hisz mindig több kell, mint amennyi van”.*

* Remek egy dal, hallgasd meg! Még a refrénje is rímel SzFT életképére.

A grafikák fotói nem a legjobbak, de nem akartam szétfeszíteni a könyv gerincét emiatt.
Így viszont a képek torzsága nem az alkotó hibája, hanem a képek fotósáé. Vagyis az enyém.

SzFT nem vallásos. Pusztán szeret élni, és szereti, ami az életben szerethető. Az életet tartja szerethetőnek. Nem dolgozik senki ellen, bár adott esetben keményen. kiáll magáért, ha szükség van rá. Számomra megdöbbentő, hogy a lányán kívül mindenki tart tőle. Nincsen rá okuk. Vagy csak nekem nincsen, mert engem szeret? Jó, azt elismerem, hogy tud kritikus lenni, néha én fogom vissza. 

Nem tudja, nem olvasta egyik EHP-könyvet sem, de prímán játssza az élet játékát. Oké, e könyv szerint az öröm játékát.

Te figyelj csak, még azt is imádom benne, ahogyan eszik, olyan élvezettel, örömmel tudja ezt tenni. „Űűű, Morzsám, de jót fogunk ma is zabálni!” Magunk között már csak ilyen szókimondó. :-)

*

Ja, hogy mifene ez élet vagy öröm játéka, amit itt hajtogatok, meg ami könyv címében van? 

Adva van egy kislány, Pollyanna-nak hívják. Az apukája lelkész. (Jó, mégis csak van utalás a kereszténységre EHP-nél, igazad van!) Az anyukája meghal. Pénzük alig van, adományokból öltöznek. Polyanna nagyon szeretné, hogy az adományok között legyen már végre egy játékbaba! Helyette egy pár gyerekmankót talál csak... Pollyanna teljesen elcsügged. 

Lelkészapu ekkor mondja meg neki a frankót, játszani hívja. A játék vérkomoly: mindenben meg kell találni az örülnivalót. Mifrancot lehet örülni egy pár gyerekmankónak? Ja, egyszerű: hogy nincsen rá szükség! Hoppá! 

Nem mesélem el az egész első rész tartalmát. A lényeg, hogy a kislány a mufurc nagynénjéhez kerül. Akit a jókedvű, kedves kislány a töretlen optimizmusával zombiból érző asszonnyá edukál. Mi több a vénkisasszonyból némi kavarással boldog feleséget avanzsál. (Huh, hát ez tényleg tömör összefoglalás lett. De tényleg ez a lényeg.) 

Mondom, kedves, fordulatos, olvasmányos a regény. 

Kérdés, van-e valós alapja? Nem a sztorinak, hanem a mondanivalójának, a fő cselekményének. 

EHP nem moralizál, nem erkölcsösködik és főleg nem teologizál. Én egy kicsit mégis megteszem. Ígérem, tényleg csak kicsit. 

Azt olvashatjuk a Bibliában, Pál azt írja a theszalonikibelieknek, hogy mindenkor örüljenek, mert ez az Isten akarata a javukra (1Thesz 5:16–18).

Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok.
Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.

Nesze nekik! Könnyű azt mondani! Írni. Amikor az élet meg milyen már! S a keresztényeket annyira nem kedvelték akkoriban a romai császárok. Enyhén szólva. Meg a diaszpórás zsidók sem. Úgy nagyjából az egy szál János volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérte az öregkort Pátmosz börtönszigetén (ja Alcatraz ókoriul), a többiek válogatott, erőszakos halálnemekkel hagyták el az árnyékvilágot. Igaz, a levél feltételezett megírásának idejétől az első nagy keresztényüldözésig, tudod, a Róma-gyújtogató,koszorús költő, az idióta Néró indította, még volt kábé tíz jó évük. 

Szóval erről a bibliai logonról szó nem esik a könyvben. Jézus neve el nem hangzik. Az sem rémlik, hogy Isten meg van-e említve. Vagyis EHP tudja, hogy az öröm játéka igaziból akkor tud működni, ha belekavarjuk a transzcendenciát, de mert ő mindent összevetve mégis kihagyja, így egy mindnekinek szóló, való életprogramot kínál. 

*

Hétfő van. Itthon vagyok szabin. SzFT dolgozik, de tudod, itthonról. Tényleg dolgozik. Hatkor keltünk, és úgy indult a nap, ahogy szokott, ágyazás. pisi, kaki, kávéfőzés, reggeli banán, csak aztán nem mentem el itthonról, hanem küzdögettem egy kicsit, hogy a három számítógépünk kölcsönösen lássa egymást.

Ez érdekes, megint az intuíció: pár napja az eszembe jutott, hogy próbálkoznom kellene újra. A Win7-től egy frissítéssel szétbarmolta a Szilikon-völgy az otthoni hálózatot, amit odáig pár kattintás volt összehozni. Volt, hogy három napig beszélgettem az MI-vel, hogy na, akkor hogyan, és olyan mélységeiben jártam a Windows-nak, amiket eddig nem is sejtettem. De nem jött össze egy egyszerű meghajtómegosztás. Illetve három. Szóval jött a gondolat, hogy meg kellene nézni, hátha... És pitty-putty, lőn! Csak az én laptopom xarakodott egy kicsit, ha bekapcsoltam, hogy magánhálózat legyen, elmúlt az internet. De az MI Haver ezt DNS-protokollal megoldotta. 

Reggel nem fejeztem be a dolgot. SzFT már dolgozott, online-ban volt (de utálom ezt a kifejezést!), én meg nem írtam fel a laptopja BitLocker-jelszavát a D-partícióra. Ami ugye, a masina megosztottja lett volna. Ezért kicsit pakolgattam könyveket az egyik polcon, ezen kicsit össze is kaptunk, mi mást tettünk volna két online között, zsákba pakoltam a reszlit, és elmentem egy könyvmegálló-körre. (Könyvmegálló = szekrénykék Óbuda szerte, a köztereken kisebb-nagyobb mennyiségű könyvvel a bendőjükben, elvileg ahányat beteszel, annyit vehetsz ki, többet betenni ér). Mert a Római parton megszűnt a megálló, ezért az útvonal egyszerűsödött: Római tér – Heltai tér – Csobánka tér – Csillaghegy, HÉV-megálló, majd haza Kaszásra, a Huszti végére. 

Cudar hűvös volt. Fázott a kezem. Meg összehúztam a kabátomat. A Csobánkán sütött a nap, leültem egy padra, megnézegettem az addigi zsálmányt (A görög kereszt rejtélye, Kényszerleszállás (Sirály Könyvek), Legendavadászat, Robogunk az Észtrabanton), elszívtam közben két vastagabb szivarkét és megittam egy dobozost sört. Amitől aztán még jobban fáztam később. 

De amikor és ahol sütött a Nap, ott jó idő volt. A szivar kókuszos volt, a sör finom. A kertvárosi utcákban hétköznap délelőtt nem volt forgalom, simán nézelődhettem a kényelmes tekerés közben. Megcsodáltam néhány házat, tényleg olyan ez a rész, mintha valami vidéki kisvárosban tekeregnék, némelyiknek a tulaját irigyeltem is, megállapítottam, hogy csuda egy élhetetlen antiférfi vagyok, hiszen mindjárt hatvan vagyok és annak örülök, hogy félig a nevemen van egy panelkéró, de még úgy fél évtizedig a bank a tulajdonosa. Ezek meg mikben laknak itt, hát az csuda, de jó nekik! „De azért nekem se rossz! Arra gondolokkk, amire akarokkk!” 

Aztán jöttem hazafelé a bringámon, a napfényben, az új könyveimmel a Mocsároson át, és akkor meg arra gondoltam, hogy feljebb az erdőcskében hány kalyibában tengődik mennyi hajléktalan, engem meg perceken belül vár a meleg lakás, a főtt étel és a szerelő, szerelmes feleségem... De jó nekem, mennyi mindenem van! 

*

A regény nagyon nem jó. Csak csuda jó a mondanivalója. Nehezen fogom megfogalmazni miért nem jó, de próbálkozom. 

Kezdjük a végéről. EHP annyira nagyon elvarrja a szálakat, hogy rögtön három párt is összehoz, egy csodásan bekövetkezett hepiendben. Amit még megfejel egy (nagyon nem meglepően) kiderült heurisztikai összefüggéssel is. Azért nem meglepő, mert már a regény közepén mintegy véletlenül elpöttyentett (véletlenül, érted, csak éppen a szereplőknek nem ütött szöget a fejébe, amit kimondtak) egy több mint átlátszó információt. A bónusz fűszer egy több ezer dolláros, megnyert pályázat. Mellékesen. Jól jön az házasság előtt. 

Szóval a végére az egész nyálasabb lett mint egy délutáni szappanora megoldása. 

Azt simán elfogadom, hogy a kommuniáció hiánya, az, hogy simán tudni vélem, mit is gondol, mit is akar a másik, úgy tehet tönkre kapcsolatokat mint a pinty. Ezzel nincsen gond. EHP-nél senki nem beszél nyíltan senkivel. Ki ezért, ki azért, félelem, tisztelet, óvás, miegymás, de mindenki elhallgatja amit érez és gondol. Vagy amit tud. Ez simán belefér. 

Az, hogy mindenki mindezt jóindulatból, szeretetből, önzésmentesen teszi, hát, izé... Az meg, hogy tulajdonképpen mindenki jó ember, és a jó emberek ha félreértik is egymást, de szeretik a másikat. EHP-nál maximum egy féltékenység zavarja meg a harmóniát. Pillanatokra. Gyűlöletig semmi sem fokozódik.

Az első kötetben Polyanna naiv, bájos, kedves, egyszerű kislány volt. Közben bakfis lett (sőt, felnőtt nővé is ért). Csakhogy a naivitás és az egyszerűség, ami egy gyereknél bájos, kedves, egy kamasznál már lehet bárgyúság és butaság is. Több esetben volt olyan érzésem, hogy EHP szándéka ellenére persze, de Polyanna olyan naiv és egyszerű maradt, hogy az már butaság. Mondok példát. 

A kamaszlány Bostonban él egy telet. Szembesül a gazdagsággal és szembesül a szegénységgel. Ilyen végletekben egyiket sem tapasztalta meg. Hazaérve leszögezi, hogy ha neki pénze lenne, mindenkinek segíteni, akinek csal tud. Nincs ugyan róla szó, de felmerült bennem, Polyanna vajon hallott-e már a matematikáról és a bevétel-kiadás kapcsolatáról? Így tizenhat évesen?

De EHP még ezt is megfejeli...

Pollyanna kifejti egy ismerősének az osztogatási elméletét. Mire az megjegyzi, hogy micsoda lelkes vörös lehetne belőle. Mire Polyanna elkerekedett szemekkel néz rá, és azon értetlenkedik, ha ő most szőke (mondjuk tényleg!), akkor neki sötétedni fog a haja, hogy vörössé lesz? S meddig sötétedik, mert ő tulajdonképpen mindig fekete hajat szeretett volna. 

No comment... Csüggesztő. Nem bájos. Nem aranyosan naiv, hanem ostoba és tudatlan. 

Újra mondom: a mondanivaló teljesen rendben van. Az ugyanaz mint az első részben: meg kell tanulni az elégedettséget, más szemmel nézni a világot és mindazt, amik vagyunk benne, amink van. Ez teljesen oké. 

De az arányok annyira elcsúsztak, az esztétika annyira csipkés-habossá vált, a jellemek annyira fehérek (nem fekete-fehérek, majdnem azt írtam, de nincsenek feketék, csak rosszkedvű emberek, akiknek mindig megjavul a rossz kedve), hogy szinte szégyellem kimondani, olyan nincsen. 

Vagyis a regény egésze olyan lett mint amilyen benne Polyanna jelleme: naiv, bárgyú és butácska. 

Csak úgy hirtelen eszembe jutott egy jelenet, amikor gazdag hölgy csak a szívtelen háziúr személynevéből jön rá, hogy a ház, ahol éppen a látogátását teszi, tulajdonképpen az ő tulajdona. Ne vityillót képzelj el, hanem egy többszintes, sok lakásos, városi bérházat. Mert az egy dolog, hogy néha nem tudom, ez vagy az a könyv meg van-e nekem, de hogy többszintes, sok lakásos, városi bérházam is annyir legyen, hogy ne tudjam, hol is vannak ezek a házak, na, ahhoz mennyire kell gazdagnak lennem? Mondjuk tény, EHP nem fejti ki, mennyire volt gazdag az adott szereplő. 

Még valami. EHP egy alkalommal elszólja magát a saját elméletvel kapcsolatban (amit egyébként nem tartok alapvetően hibásnak). Polyanna életében voltak olyan időszakok, amikor nem volt neki könnyű. Belátom. Aztán olyan körülmények közé került, hogy fizikailag soha nem volt veszélyeztetve. Nem fázott, nem éhezett, nem gyűlölték, nem kellett dolgoznia. A történet egy pontján aztán megrendül a körülötte levő anyagi biztonság. Becsületére legyen mondva, el akar menni dolgozni, de szembesül azzal, hogy semmihez sem ért, és alig talál olyan dolgot, amt szeret csinálni. Ráadásul a nevelő gyámja is elborzad a gondolattól, hogy dolgozni? 

Vagyis kicsit olyanná lesz Polyanna helyzete ezzel az öröm játékával, mint ami a Mária Antóniának, XVI. Lajos francia király feleségének tulajdonított mondjásban van: „Ha nincs kenyere a népnek, akkor miért nem eszik kalácsot?” Mindenki örüljön, mert örömmel élni sokkal jobb, mondom én, aki soha nem éltem semmilyen szempontból hosszabb ideig létbizonytalanságban. Csak kellemetlenségeim voltak, amik közepette simán képes voltam az örömre. 

Na, és aztán ott állnak egy alapjaiban megrendült anyagi helyzettel egy kastélyban nyomorogva. Amit mázlijukra ki tudnak adni, úgy, hogy maguk közbenn kvázi fogadóssá lesznek. Az előkészületek közben minimum három addigi személyzeti tag segít nekik, hogy legyen valami a privát fogadóból. Ingyen segítenek, mert nincsen miből fizetni őket. A segítség nem pár percet, hanem napokat vesz igénybe, permanens jelenlétet. Hát mert persze, ez így működik... Abbahagyom a munkámat, annyira szeretlek, nem foglalkozom a saját családommal, a saját megélhetésemmel, bevétel nélkül majd csak lesz valahogy... 

Komolyabban elmélyült gondolkodás nélkül ezek jutottak az eszembe. 

Az, hogy egyre gyűlt a fanyalgási pontok száma, korántsem jelentette azt, hogy ne akartam végigolvasni a könyvet. S ennyi fenntartás ellenére azért ez nem kis dolog. De mert másodszor már tutira nem.

Olyan az összatása mint az illusztrációknak. A borítóról meg nem mondtam volns, ki az alkotó. Valószínűleg a felettébb rosszul sikerült színezés térített el. A fiatalember arcának a rajzstílusa lett ismerőssé. Amikor belelpoztam a könyvbe, újabb rajzokat keresve, akkor gyulladt bennem világosság, hogy: hát persze, Fazekas Attila! 

Fazekas Attila nem a kevenc grafikusom. A kedveltebbek között van, de soha nem jöttem vele teljesen egyenesbe. Egyfelől az elképesztő realizmusa mindig lenyűgözött. Akkor is, amikor kicsit karikatúrásra veszi a figurákat. Meztelen nőket is remekül rajzol. De a kompozícióival, pontosabban a kompozíciók előforduló hiányán, illetve egyes mozdulatok ábrázolásának a képtelenségén mindig megütköztem. 

Van egy illusztráció a könyvben, aminek láttán SzFT , anélkül, hogy bármit tudott volna róla, leszögezte: 
– Nagyon nyomi! A nő óriás vagy a férfi törpe? Vagy a szoba nagyon nagy, és olyan messze van a fotel? Ha férfi föláll, meddig ér a nőnek? Ők házasok? 

Egész végig nem tudtam eldönteni, hogy Fazekas Attila ugyan milyen lelkiállapotban rajzolhatta ezeket az illusztrációkat? Mennyire szerette ezt a történetet? Illetve sejteni vélem. Mert nem a legjobb munkája, az tuti! 

5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a háromnegyede. Még mindig szabi ezen a héten. Kedd van. Ilyenkor van olyan érzésem, hogy mennyi nap van még hátra, de jó, aztán körül sem nézek és máris ott tartok, hogy a francba, holnap megint mehetek dolgozni. 

Hajnali egykor kipattant a szemem. Mondjuk ez már túlzás nagyon. Most öt óra van. Jó, háromnegyed órát aludtam közben, meg nap közben is lesz rá alkalmam, de ezért na, tényleg! 

És a vécé kifolyója megint csöpörészni kezdett. 

De tényleg szeretek élni!