Nem is tudom, mit írjak? Rusz Lívia rajzairól, művészetéről már többször, sokszor beszéltem. Többek között legutóbb a fent linkelt, másik képregényének az értékelésében is. 

Ahogyan arról is, hogy bizony nagyon nem mindegy, hogyan né ki egy könyv, mert az csak háromnegyedig igaz, hogy a belbecs a lényeg. Ezerszer is nem így van. A már szintén kismilliószor emlegetett Szikra Ferkó erre az egyik legeklatánsabb példa. Tudod, Méhes György műnépmese regénye. Több kiadása is volt, más-más illusztrátorokkal. Nekem csak és kizárólag a Rusz Lívia által rajzolt kiadás „a” Szikra Ferkó. De hoztam már többször példának Cserkuti Dávidot is, aki a Rév Fülöp-sorozatot és az Emerson és tsa-sorozathoz is rajzolt. Frenetikus mindegyik, de nagyon komolyan! (Az összesről általam emlegetettről írtam itt, a blogon.

 

Ám ezeket már unom leírni, annyiszor megtettem már. Ennek ellenére mégis mind Rusz Lívia mind Cserkuti Dávid megérdemli, hogy köztudatba kerüljenek. Mondjuk az utóbbi még profitálhat is belőle, hiszen Istennek hála ő a kortársunk. 

Mindkettőjükre jellemző a lendületes könnyedség, a humor, a részletesség és a nyálasság mentes bájosság. Hidd el, ez valami legyőzhetetlen kvartett! 

A kép jobb sarkában ott a logó, hogy a kép forrása a Szeged Ma nevű oldal.
A kép alatt van egy remek interjú is a művésznővel, érdemes elolvasnod! 

*

A rajzok magukért beszélnek. Meg én is beszéltem róluk. A történet annyira nem egyértelműen beszél magáért. Lássuk csak, mi is a történet. 

Misi és Kati, nekem nem lett egyértelmű, hogy tesók vagy barátok, úgy döntenek, hogy beugranak a Hamupipőke mesébe és besegítenek egy picit Pipőnek,mert nem értik, mi a csudának szökdös többször is haza. Erról szól az első képkocka. A másodikban már ott is vannak a mesehű korban.

A harmadik képtől egy csudajó nyelvi poén épül. 

– Hé! De azt a rongyos-rojtos, jégen kopogós, zivataros mennydörgette, búval bélelt, fancsali képű, jó öreg istállóba való, te... [káromkodja egy kalodába zárt pasas, mire Kati megkérdezi az alabárdos őrt:] 
– Tessék mondani, ez miért káromkodik? Mert becsukták ide? 
– Dehogyis! Azért csukták be, mert káromkodott.
– És azért mégis káromkodik tovább?
– Már nem csukhatják kalodába. Benne van. Elég baj az nekem. Ezt hadarja reggel óta, már szétrobban a fejem. 
– Na, és mit kapok, ha elhallgattatom? 
– Bármit! 
[Kati odalép a kalodához és kijelenti:]
– A begyűrűződött válságtendenciák konzekvenciáit csak korszerű termékszerkezet-váltás és szuverén vállalati stratégia ellenpontozhatja. 
– Mit mondott, megdrágul a somkolbász? [kérdezi egy járókelő, de nem kap választ. Kati  az alabárdost kérdezi:]
– Ha-mu-pi-pő-ke! Tetszik érteni? Őt keressük! 
– Nem ismerem... De mit mondtál az előbb? Nem egészen értettem. 
[távoztukban MIsi veti neki vissza foghegyről:]
– Nagyjából azt, hogy ami rossz, az is drága. 

Hatalmas! A baj csak az, hogy nincsen folytatása. Mármint az ilyen szintű poénnak. A többi poén képi vicc, a börleszkes fajtából. Az nem baj, csak jó lett volna még ilyesféle is. Mondjuk, ahogy belegondolok, egy még van. Mindjárt mondom, mi az. 

És nos, innentől nagyjából arról szól a sztori, hogy keresgélik Pipőt, majd megtalálják, kiderül róla, hogy szép, szép, de nagyon nem ő környék esze. Amikor nagy nehezen összehozzák a királyfival, aki remek kardvívó, de IQ-szinten tökéletesen passzol Pipőhöz, Pipő a királyfi minden mondatára, de tényleg minden mondatára, még arra is, amikor a királyfi a külsejét dicséri, Pipő ezt válaszolja: 

– Ahogy parancsolja felséged!

A sokadszorra elhangzó (jó, olvasható) mondat után aztán a királyfi éppen mesél valamit, Pipő reagál, s a királyfi az alábbiakat reagálja:

[királyfi]
– És akkor azt kiáltotta, Fedák Sári!
– Ahogy parancsolja felséged!
– Milyen remekül elbeszélgettünk! Még nem találkoztam ilyen okos hajadonnal!
– Ahogy parancsolja felséged!

A képi poénokat meg sem próbálom felsorolni. Tényleg viccesek. 

Viszont a történet egésze, olyan kis, no, hogyan is mondjam... Hiányos? Egyszerűcske? Nem is tudom, mi a jó szó. Ráadásul amilyen kis furán kezdődött, olyan kis furán ér véget is. 

Nem mondom, hogy nem tetszett. Hazudnék. Élveztem minden képkockát. De azt se mondom, hogy tetszett, mert akkor is hazudnék. Mert a történet aranyos, de... Még mindig nem találom a jó szót... Az sem jó, hogy erőltetett. De talán már közel jár. 

*

Összességében az a véleményem, hogy Rusz Lívia amennyire zseniális volt rajzolásban, a forgatókönyvei írásban annyira jó lett volna, ha másvalaki is részt vesz. 

De ebben, bár nem jellemző, hogy ilyet tennék bármikor is, de simán lehet, hogy tévedek.

A könyvárban, könyvesboltokban belenézegetek mesekönyvekbe (direkt nem említek neveket, címeket), és elképeszt a merő bárgyúság, semmitmondás ami a mesék többségéből árad. Viszont el kell ismernem, volt, hogy az unokáim háta mögött megkérdeztem a lányomat egy-egy, a polcukon levő, a megítélésem szerint ebbe a kategóriába tartozó mesekönyvről, és azt az elképesztő választ kaptam, mindig megindokolva a miértet: 
– Api, ezt imádják, x-ser el kellett már olvasnom! Lili egyedül is szokta nézegetni. Néha meséli is. 

Ez ráadásul egy olyan könyv volt, aminek grafikai bárgyúságán végképp elképedtem. 

Viszont mondjuk annak nagyon-nagyon örülök, hogy Lili egészen biztosan, de úgy fest, a nővére nyomán  Dani is kedveli a könyveket. Hurrá! Lili legutóbb a Mirr-Murr sorozatot kapta meg tőlem, két részletben. MI több az egyik kedvenc könyve, amit Szerelmetesfeleségtársam talált neki egy Könyvmegállóban: a nagy alakú kiadvány Mozart muzsikáit és az akkori hangszereket mutatja be a skacoknak, de úgy ám, hogy oldalanként van egy gomb, amit megnyomva még zenél is a könyv! Ezt kapd ki! Nem is tudom a négyéves Lili mennyi idős volt, amikor kapta, de a múltkor, amikor felmentem hozzájuk, megkérdeztem, melyik könyveket szereti a legjobban. Ezt vette elő elsőnek. 

Na, szóval az van, hogy részleteiben tetszett a MIskati (Val'szeg mégis csak tesók: a nagymamától indulnak a mesébe, és hozzá is térnek vissza. Nagyi, gondolom, közös nagyi. Mondjuk ha közös a nagyi, attól még uncsitesók is lehetnek... Egye kánya!) Meg az is a helyzet, hogy a történet egészét nézve icipicit fanyalogtam. 

Ám ha a mai meséket nézem, meg mondjuk a Kockás magazin gyerekesebb történeteit, akkor viszont Rusz Lívia egy árnyalt, részletes, csuda szellemes, nagyon okos, végtelenül tréfás, csavaros, ötletes történetet alkotott. 

Minden botnak két vége van. 

Rajzok: 10/10
Történet: 5/10

Ez a kép egyben link is ám!

Nem, nem akarok napi politizálni. Eddig sem tettem, ezután sem fogom megtenni. Mert ráz tőle a hideg, és úgyis tudom, hogy mielőtt Jézus visszajön a világ enyhén szólva sem a Kánaán felé fog tartani. Az Ellenség irányításával hogyan is tehetné? Szenvedés, éhség, nyomorúság, szomjúság, gonoszság tombol majd mindenfelé. Tehát most még béke van. Pedig elég xar a helyzet. 

Na szóval, nuku politika. Csak most, utoljára. Brüsszel máris megadta a lehívható zsé feltételeit az új miniszterelnöknek. Illetve a migránskvóta érvényesítése valamikor júniusban érvénybe lép. Bakker! 

A történet alapja, hogy az író, az Írógépes Bácsi albérletbe költözik. Az albérlet egy ötemeletes ház hatodik emeletén van. (Vesd össze kilenc és háromnegyedik vágány!) Az első lakó, akivel az író találkozik egy Enikő nevű kislány. Enikőnek különleges képessége van: amit megálmodik, az valósággá lesz. 

Ezért az első fejezet olyan mint egy tripp kezdete. Én meg nem szeretem az ilyesmit. Azt hiszem, a Hugó, a víziló és a János vitéz rajzfilmváltozatának megfelelő részei utáltatták meg velem az ilyen megoldásokat. Akkor persze még nem fogalmazódott meg, miért untatnak, bosszantanak veszettül a hasonló megoldások. Később egyszerű válaszom született erre: minden műnek vannak belső összefüggései, szabályai, cselekményíve. A trippek, a részegség belső megélésének az ábrázolása ezeket a szabályokat simán figyelmen kívül hagyja. A befolyásolt, felfüggesztett tudat cselekményei logikus módon nincsenek szerves kapcsolatban a valósággal. Egy történet valóságával sem. Hacsak nem eleve erre alapoz a mű egésze. (Kapásból mondjuk a roppant sajátos, de felettébb élvezhető Tajtékos napok jut az eszembe.) 

Az illusztrációkat a CopilotHaver készítette a könyv borítója alapján. 

Mert ugyebár, ha Enikő álmodik, akkor simán megtörténhet, hogy a lift madárkalitkákkal és madarakkal lesz tele, és egy beszélő holló kezeli a gombokat. Meg bármi is...

Aztán, figyeld csak, az a furcsaság történik, hogy pitty-putty azon kaptam magamat, hogy az Enikő álmodta dolgokat simán elfogadom. Lehet azért, mert később az álmok megvalósulása nem összefüggéstelen események leírását jelenti, hanem mintegy varázslatként égből aláereszkedő kertet, semmiből megjelenő kerékpárokat, a házba beköltöző, béketeremtő, palacsintás Nagymamát. 

*

A mondanivaló egyszerű. Vagy nem is annyira... Mert ha némi rosszindulattal nézem, akkor fejcsóválásra késztet a  becsületes pionírok tiszteletre méltó összefogása. Meg hogy a főgonosz Lajcsi számára a legkegyetlenebb frusztrációt az jelenti, hogy megfosztották a vörös nyakkendő hordásának a lehetőségétől. 

Vélem, hogy az X generációsok nem olvassák a blogomat. S ha mégis, nagyjából fogalmuk sincsen miről beszélek, amikor vörös nyakkendőről beszélek. Ahogyan nem mond nekik semmit a kisdobos és az úttörő szó sem. 

Amikor az Óbuda moziban a nyakamba kötötték hét éves koromban a kék nyakkendőt, volt bennem büszkeség: kisdobossá lehettem! Felsőben a vörös nyakkendőt már cinikusan, lekezelőn fogadtam, mintegy kötelező részét a kegyetlen, hazug, árulásra, kegyetlenségre épülő rendszernek. 

E könyvecske megjelenésekor könnyen lehet, hogy az akkori felsősök számára még jelentett valamit a vörös nyakkendő. Ráadásul, ugye, a határon túl, Erdélyben, Kolozsváron álmodik ezt-azt valósággá Enikő. 

De tény, ami való: ugyan többször megcsodálhatjuk a pionírok egyenes derekát, becsületességét, összességében nincs túlsúlyban a propaganda. Csak mosolyra késztet. 

S persze az Ártatlanok Bandája, a történet gonosz csapata, megfelelő ellentéte a pionírok névtelen, hősies, tiszta szívű tömegének. Ó, igen, az Ártatlanok Bandája azért az, ami, mert alapvető alapelvük, hogy letagadnak, elhazudnak mindent. (Höhöhö... lehet, politikusi pályára készülnek...)

Jó, oké, most SzFT most, a választások reggelén nézett egy Toroczkai-interjút: Toró becsületes, következetes, sumákság nélküli fazon. Ő gyerekkorában tuti nem az Ártatlanok Bandájában készült a politikusi szerepére.) 

Valamint: a főkonfliktust átlengi valami bájos, talán éppen a korszellemből fakadó hurráoptimizmus. Figyeld csak, micsoda összefogás történik Enikő védelmében, milyen konspiráció zajlik, hogy az Ártatlanok Bandáját lebuktassák, s hogy a pionírok hada mennyire egy emberként áll ki a kislány mellett és a gazok ellen! 

Arról nem beszélve, hogy a Nagymama megálmodása komplett messiás-eljövetel. De szeretjük a Nagymamát, a palacsintáját és a lekvárjait. 

*

A pionírkodásnál sokkal jobban zavart, hogy az egyes szám első személyben beszámoló író önmagát is Írógépes Bácsinak nevezi. A gonosz házmester meg úgy ír alá, hogy Házmester Bácsi. Na, ne már, de tényleg! Ez olyan kis jófejkedő édibédizésnek hatott.  

*

Viszont a helyzet az, hogy ezektől függetlenül, vagy éppen ezeknek ellenére a történet mégis működik. Nem értem pontosan, miért. Nem, semmiképpen sem vonul be a kedvenc ifjúsági regényeim közé. Azt azért nem. De volta- és tulajdonképpen szerettem olvasni. S nem pusztán azért, mert Méhes György írta. Bár a legfelül emlegetett olvasmányélményeim ezt mindenképpen indokolttá tennék, de mégsem csak ezért. Lehet, van benne nosztalgia-faktor is, meg a fantáziám hozátette, jómagam mi mindent álmodnék, ha lenne ilyen Enikő-képességem. 

Nem tudok attól elszakadni, hogy ma van a választás Magyarországon. Voltunk szavaztunk. S most álmodom. Mert szar a helyzet a világban. itthon is, de a helyzet az, hogy messze nem annyira mint akár Európa-szerte. Azt álmodom, hogy nem is lesz olyan, s talán mégsem lesz „g*ci nagy háború”, ahogyan az új, hazug-messiás, aki nem mondta még kétszer ugyanazt, elkottyantotta. A fiam is katonaköteles még. S a maradék időmben nem szeretném, ha a túlélés lenne a legnagyobb gondom. Már csak a gyerekeink tömkelege és az unokáim miatt sem. S tényleg, Csemete vőlegénye is huszonéves, bakker! 

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026, februárja, ahogy mondtam, a választás napja. Már csak egyet kell aludni... Qva nagy tétje van, mi lesz itt. Bevallom, van bennem félelem. Eddig soha nem féltem a jövőtől. Maximum a pénztárcám volt a tét. S a lemenőim  életének, sorsának a féltéséhez képest, nem nehéz belátni, ez roppant nevetséges félelem.

Ja, bevettem én is a háborús uszítást. Németország már csak engedéllyel engedi ki a katonaköteleseket az országból. Horvátország, Szerbia, Lettország, Litvánia és Dánia már döntött, náluk van. A németek, a lengyelek, a belgák és a franciák erősen hajlanak rá. Románia és Szlovénia töpreng. Az ok: egyértelműen az orosz-ukrán háború. 

Erre nem magamtól jöttem rá, GrokHavert kérdeztem. 

 

Ennek a Rómeó és Júlia 2300-nak vagy háromszor duráltam neki magamat, de rendre feladtam. Egyszerűen nem fogott meg. Pedig minden kísérletem azután történt, hogy a Kísértések Á-tól cettig című könyvét már elolvastam, és az csudára tetszett. De szerencsére a sci-fi Rómeó-tól nem szabadultam meg. A Kísértések nagyon pozitív emléke nem engedte. 

A múlt héten itt nyűglődtem, hogy mit olvassak, valahogy semmi sem maradt a kezemben: ezt letettem, amazt felvettem, hogy egy megint másikért mégis letegyem... Biztos ismered ezt... 

Aztán eszembe jutott ez a könyv. Fogalmam sincsen miért nem valamelyik a másik, az olvasatlan hatból (ez a hetedik). Azért, mert csak, csak! („Gina, nem értem miért teszed?”) De pár oldal után megint utolért a közömbösség. Na, mondok, akkor innentől vagy eladom, vagy Könyvmegálló... De még kicsit kitartottam. 

Aztán szembe jött ez a mondat, és elvesztem. 

– Hozok majd neked egy kis üvegcse igazi természetes tengervizet. Nagyapót puszilom! – búcsúzott el Manka, és a munkából egyenesen a reptérre ment. A leszállópálya körüli önkiszolgálókban kiválasztott magának egy zöld, kerek bőröndöt, abba pedig egy ezüst és egy narancssárga ruhát (a sárga rajta volt), fürdőruhát, naptejet, V. Páral Összegyűjtött írásainak frissen megjelent első kiadását és egy fogkefét. 

(kiemelés: Moha olvasó-NAPLÓJA)

Amikor a mondatnak párja lett, ujjongtam, de ha nem lett volna, már akkor is faltam. Egyébként ez a pár másik fele: 

Manka megevett egy darab kenguruhúst (ma csütörtök van, a Kozmolevéltárban is ez volt, vajon Vendulka Cernának eszébe jutottam-e?), visszament a legeslegkisebb szobába, az olvasókristályból A százszázalékos nő halhatatlan regényének illusztrált felvételét vetítette, és úgy döntött, hogy másnap munkába áll.

Hát nem káprázatos ez a visszafogott, szerény mosolyú, gátlástalan önreklám? Aztán amikor a szerelmespár női fele belerepül a híres, prágai torony órájába, az Orlojba (a fene mindenit neki, de jó, hogy 2300-ban már csak nagyon apró eséllyel élek majd, különben ugyancsak csípőre tenném a kezemet Manka előtt!), a pasija, Milan meg eléri, hogy 

A meleg hullámokon csendesen himbálózott az öndestrukció által darabjaira esett Warlord történelmi hadihajó nyolc része.

A képeknelkészítésére ezúttal a Copilot-ot kértem meg.
A Gemini és a ChatGPT valahogy túlságosan édibédire vette a figurát. 

A Orloj is, a cirkáó is a fiatalok léket kapott szerelmének a következményei. Összevesztek. Az esetükkel tudósok foglalkoznak. 

– Észrevettétek, hogy Mankát egyre kevésbé érdekli Milan? – kérdezte Jávová főorvos asszony, miután visszatért rendelőjébe.
– Prága fellélegezhet, és a Csendes-óceán déli része is ujjong örömében! – viccelődött Áva Samp terfel.*
– Egyáltalán nem találom komikusnak az ügyet – mondta kimérten dr. Karel Vodák genetikus, aki nem kedvelte túlzottan Áva humorát (másét sem).
– Épp ellenkezőleg, maximális körültekintéssel kell folytatnunk az akciót. 
– Ez eddig két katasztrófával járt – emlékeztette Áva Samp, aki nem kedvelte túlzottan dr. Karel Vodákot. 
– Ami persze szükségessé teszi, hogy még ennél is nagyobb felelősséggel kezeljük a Lebdusková-Kareta esetet – tette hozzá a genetikus még kimértebben.
– Hát persze! – csatlakozott hozzá a felicisztika főorvos asszonya. – Mégsem hagyhatjuk, hogy ezek ketten ripityára törjék az Orlojt, cirkálókat süllyesszenek el, és ki tudja, még mi jut az eszükbe?! Pár évszázada ezért már rég börtönben lenne mindkettő. Ám ha már társadalmunk megszabadult a háborúk, osztályok közti különbségek, gyilkosságok, lopások és a terrorizmus aszociális perverziójától, ráadásul nemrég még a rendőrséget, a bíróságot és a börtönt is felszámolta, mégsem szemlélheti tehetetlenül, ha valaki, mint Milan és Manka, a biztonságot veszélyezteti! Bezárni nem tudjuk, tehát meg kell őket gyógyítanunk. 
– Pontosan – helyeselt a genetikus. – Mindenekelőtt azonban fel kell ismernünk perverziójuk mibenlétét. 
– És mi van, ha ez a szerelem? – énekelte Áva Samp az ősrégi sláger egyik sorát.

* terfel: terepi terepauta, gyakorlati boldogságcsináló

*

A konfliktus az, hogy adva vagyon egy „szerelmespár, Milan Kareta (20) és Manka Lebdusková (20)”.  A fiú reál értelmiségi, biokerámia kutató, 146-os IQ-val. A lány egy könyvtárban ügyfélszolgálatos, de az éve alatt, amíóta ott dolgozik, még nem tévedt be hozzá ügyfél. 

A házassági szándékukat bejelentik a Prágai 5. Kerületi Felicisztika (boldogságcsináló) újonnan emelt plasztiképületében. Itt kezdődnek a bajok. Ugyanis bármennyire szeretik is egymást, rajonganak a másikért, a vizsgálat, amely megelőzi a komolyabb lépésüket, kimutatja, hogy Manka és Milán minden érzelmük ellenére sem illenek egymáshoz. 

Ők pedig bizonyosak abban, hogy de. 

Vagy mégsem bizonyosak? Tévedhet-e a mindenttudó gép? Vagy ők maguk tévednek a másik iránt érzett szerelmükben. Manka lesz a bizonytalanabb. A vizsgálat után rögvest összevesznek. 

Manka egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kis repülőgéppel belerepül a híres prágai óratorony órájába, az Orlojba. Pedig az agresszivitási-szintje neki gyakorlatilag nulla! 

Mit tehetnek a Felicisztika Központjában: küldenek két, Milanhoz nagyon hasonló, betanított, kiképzett férfit Mankához. Az egyikük célja, hogy megerősítse a lányt abban, hogy a teljesen haszontalan állása tökéletes a számára, a másikuké pedig az, hogy kiváló szórakozópartnere legyen. Manka nem veszi észre, hogy behálózták, tépelődni kezd a két fiú között, amíg össze nem fut Milannal, aki felnyitja a szemét arra, mi a célja a két hasonmásának. 

De Milan is kap próbát: hozzá azt a nőt küldik el, aki a gép szerint a tökéletes párja lehetne: azonos az érdeklődési körük, tudnak Milan munkájáról beszélgetni, azonos az ízlésük az ételekben (Manka az édeset szereti, Milan a sósat), a nő roppant csinos is... Mégis, amikor odáig jutnak, hogy Milan megcsókolja, hirtelen az eszébe jut Manka, és elmegy a kedve az idegen nő csókjától, illetve az egész idegen nőtől. Pedig minden stimmelne vele, csak éppen az a szívbéli csettintés, a kémiai egymásra símulás, az a csettintés, hogy „ő az, ő kell nekem”! 

 Merthogy erről szól ez a sci-fi köntösű regény. Mármint nem SzFT-ről és rólam, hanem a párválasztásról, a párválasztás racionalitásáról, az összeillésről és az együtt maradás motivációiról. 

*

Vagyis, ha akarom, erről szól. Ha meg mást akarok, akkor másról. Illetve, ha akarom, ha nem, másról is szól. Ahogy olvasgatom a Molyon a véleményeket, azok bizony megoszlanak, hogy mi másról. Abban megegyeznek, hogy egyfajta rendszerkritika, csak abban, csak abban nem, hogy ugyan melyik rendszeré? Akad, aki azt mondja, az elkényelmesedett, testi, lelki szempontból tunya, fogyasztói társadalomé.

Mások szerint, jelzem, ez esetben magam is más vagyok, az állam által vezérelt szocialista, kommunista társadalomé. Az kétségtelen, hogy Páral társadalma, mármint a regénybeli, azért sokkal szabadabb mint amilyen a Gustav Husák-féle Cseszkó volt. 

A szerelem ebben az értelmezésben a szabadság ellenőrizhetetlen, kézben tarthatatlan megnyilvánulása. Kinek-kinek lelke rajta, mit olvas bele a sztoriba. Persze az is lehet, hogy a kettő, a fogyasztói társadalom és az totálisan ellenőrzött társadalom kritikája simán összekapcsolódik. Viszont így az a jó, hogy mindenki annak értelmezi, aminek akarja. Multifelhasználós retro sci-fi regény, látod? 

*

A legtöbb szerelmi történet onnantól igazán izgalmas, amikor a párok végre összejönnek. Pedig a történetnek általában akkor van vége. Pedig a nagy kérdés csak ezután jön: micsudát fognak egymással kezdeni a szorgos-dolgos hétköznapokban, hogyan oszlik majd meg a munka a háztartásban, a gyerekekkel, miként kezelik az első tűz erőtlenedését, a vágy csillapodását? Mit kezdenek egymás családjával, képesek-e megalkuvás nélküli kompromisszumokat kötni? (Mármint ha nem minden kompromisszum megalkuvás.) 

Mondjuk az eredeti... izé, a Shakespeare által írt eredeti Rómeó és Júlia -sztoriban ez nem kérdés: a fiatalok rövid úton kihagyták a későbbi alkalmazkodás, egymáshoz simulódás kérdését. 

Páral nem hagyja ki. Úgy tűnik, számára is nagyobb kérdés, mit kezdenek a főszereplői egymással akkor, amikor már semmiféle külső akadály nincsen a szerelmük előtt. Mert persze ezer út van előttük. Páral optimista: azt az utat választja, hogy ha tele is van egymással a szatyruk, a szerelmük mindenek feletti. Még akkor is, ha rájönnek, hogy egy sátorba zárva egy idő után nem tudnak miről beszélgetni. Nem pusztán aktuális téma hiányában, hanem mert annyira más az érdeklődési körük. 

De még ekkor is szeretik egymást. Meg akkor is, ha felismerik, A Montaguk és a Capuletek esetükben nem rajtuk kívül, hanem önmagukon belül vannak. 

*

Nekem tetszett. Ahogy van. Minden társadalmi, párkapcsolati felvetésével és a humorával együtt, bár az nem tartott ki mindvégig, viszont pótolta a könnyed hangnem.  

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026, szelek hava (és tényleg, egész héten fújt), fizetésnap után eggyel. 

Rövid hét volt, a hétfő az húsvét hétfője volt, mégis marha hosszúnak éreztem. Ráadásul tegnap még hosszúkásra is sikerült a munkaidő az általános péntekekhez képest. Nem nyúlt estébe, de olyan fáradt voltam, hogy lebeszéltem Szerelmetesfeleségtársamat a hétvégi bevásárlásról (ma reggel mentünk). 

*

Két napja szenvedek a Linux Mint frissítésével: rendre lefagyott, de úgy, hogy teljesen. MI_Haveroktól kértem segítséget, és ezzel szenvedek. Olyan mélységeit pillogtam meg a Linuxnak, amiről nem is tudtam. De ez persze nem olyan nagy szó. De már rohadtul untam. Aztán egyszerre csak, amikor lemondtam már az egész francról, úgy fest, ha babonás lennék, lekopognám, hogy most működni látszik. 

*

A lábam még mindig sajog, bokailag, térdileg is, de már nem fáj. De jónak még nem jó. 

* 

S a héten sem láttam porontyékat... 

 

Az első benyomásom az volt, hogy

• Szilvay Gergely kicsit túlspilázta a dolgot a filozófiai alapvetésének a hosszával.

A második meg az, hogy

• a logikai, filozófiai dolgokat sokkal jobban ki kellett volna fejtenie. 

De bárhogyan is, valahogy olvasmányosabbá kellett volna tennie a könyvét! Legalábbis az elejét. Utána már enyhül a feszültség, oldódik a probléma.

Olyan érzésem volt az első fejezetek olvasásakor, hogy egy doktori disszertációt olvasok, amely kényszeresen támasztja alá a saját gondolatait mások súlyosabb neveinek az emlegetésével. Így bizonyítva, hogy lám, nem csupán ő mondja, gondolja, vallja, hiszi, ami a sajátja, hanem nála mennyivel tekintélyesebbek is. Aki tekintélyek nevei viszont a mezei olvasónak a legritkább esetben mondanak bármit is. 

S ha már itt vagyunk, a lábjegyzeteket simán nem értettem: tudnom kellene például, hogy mit takar az a lábjegyzet, ami így fest: „Frivaldszky 2008”?

Amikor, nagyon hamar, ezzel szembesültem, lapoztam a könyv végére (bár mi értelme van a lábjegyzetnek, ami végjegyzetté evolúcionalizálódik? De hiába tettem ilyet. Van ott irodalomjegyzék, de az nem a lábjegyzetekre vonatkozik.

Aztán, lassú ébredéssel felismertem, hogy azoknak a könyveknek a felsorolása, amikre a lábjegyzetek vonatkoznak, az egyes fejezetek végén vannak. Vagyis ha tudni akarod, mit takar a „Frivaldszky 2008”, akkor keresd meg a lábjegyzetet tartalmazó fejezet végét, s ott megleled...

Tűnődtem, hogy van-e lehetőség ennél komplikáltabban megoldani a hivatkozások megtekintését, de csak a jutott az eszembe, ha külön kiadványban jelentetik meg, vagy a neten kell megnézni... 

S ha már itt tartunk, még egy formai probléma. A kiadványszerkesztő iskolában azt tanultam tipográfiából a betűtípusokkal foglalkozó órán, hogy folyamatos olvasásra a talpas, más néven antikva betűtípus alkalmas. A könyv végig talpatlan betűvel szedett. Zavaró is! 

Vagyis a könyv sajnálatosan szárazon indul. Pedig a felvetései már itt csuda érdekesek. S ha ez a rész érthetőbb, logikailag és megfogalmazásában összefogottabb lenne, sokkal komolyabban vehetőek lennének a későbbiek. 

A képeket a Gemini nevű MI-vel követtem el.

*

Elolvastam a nagyon kevés Moly-on található értékelést. Összesen huszonketten értékelték ezt a könyvet, de csak hárman szövegesen. Ebből ketten éppen hogy értékelhetőnek találták. A harmadiknak tetszett. 

Az egyik kritikus Szilvay Gergely szemére vetette, hogy a saját alapállását nem tisztázza eléggé, és köze nincsen az objektivitáshoz. Semelyik vádat nem értettem. 

• Szerintem világos, Szilvay honnan néz, értelmez és értékel dolgokat. 
• A kritika azt sugallja, van objektív szemlélet. Szerintem nincsen. Ez a szubjektív véleményem. Akik az objektivitást hiányolták, a beszélgetésükből kiderül, a saját álláspontjukat hiányolták Szilvay érvei közül. A könyv címének a harmadik szavában ott van az egész kötet állásfoglalása: nem ért egyet a gender-marhaságokkal (butaságokkal, tudatos ferdítésekkel, sorsrontásokkal, stb.). Vagyis éppen hogy objektívan nézi a kérdést. :-P
• Ha valakit kritika ér, az ellenérv leginkább a szubjektivizmusáról beszél. Ami nem tök mindegy egyébként? Ha objektív lenne a kritikája, akkor máshogy kell vele tisztázni a dolgokat? A személy kritizálása a mondanivalója helyett az érvtelenség jele. Karaktergyilkosságnak hívják. Ami bár hatékony „vitamódszer”, de az etikához és az erkölcshöz semmi köze nincsen.

*

Szilvay Gergely óriásit markol a könyve címével. A gender-elmélet kritikája. Vagyis azt mondja, kvázi a gender teljes elméletét górcső alá veszi és  ezáltal megássa a sírját. Vagyis hogy a könyv nem a gender egyes aljelenségeivel foglalkozik, hanem mintegy az egészének a kritikája lesz. 

Nem tudom, hogyan jártunk jobban. Mert, hogy nem úgy lett, ahogyan nem lett: végül a gender egyes, legjellemzőbb pontjainak a tarthatatlanságát is átnézzük, a nemátalakító műtétektől a LMBTQ-mesekönyvekig (mondjuk szerintem az ebben a formában egy majdnem tökéletesen felesleges fejezet). 

Ezek a fejezetek kaptak helyet a könyvben. 

Az összhatás nem egységes. Hiába számozottak a fejezetek, megítélésem szerint a logikai ív meg-megcsuklik az egyes témák sorrendje miatt. Lenne saját fejezet-sorrendem, de hát ez már veszett fejsze... 

Az azonban kétségtelen, hogy minden egyes fejezet témájáról szükséges beszélni. 

*

S akkor két út áll előttem. Vagy fejezetről fejezetre megyek végig az egész könyvön, vagy en bloc próbálkozom az egésszel. Igazából egyik sem tűnik tökéletesen járható útnak. Az első nagyon hosszú lenne, és mára (sajnos? hála Istennek?) sok újat nem mondana. A második pedig információhiányt adna csak át. 

Pedig erre fogok elindulni. S olyan bűvésztrükköt hajtok végre, hogy a tartalom részletes ismertetése nélkül próbálkozom a könyv bemutatásával. 

*

2026 áprilisa van. Zajlik a kampány, árad a gyűlölet, fokozódik a feszültség. Van meggyőződésem, de annyira nem adok teret neki. Nem titok: alapvetően jobboldaliak tartom magamat, ami jobboldaliság nem pártpreferencia. A jobboldaliságom az alapvető konzervativizmusomból fakad. Aminek része, hogy úgy, ahogy, de hiszek Istenben, hiszem, hogy a Megváltó újbóli eljövetele fog véget vetni ennek a történelemnek. 

Kicsit sem mondanám magamat Orbán-fannak. De nem is gyűlölöm. Érvek ide-oda, de ha nem a Fidesz nyer, lesz itt olyan komoly pofára esése a pórnépnek, hogy az csuda. Nem Orbán mellett mondom ezt, nem is az erkölcstelen alapokon induló, hazugságokkal folytató, és nyíltan EU-kiszolgáló irányba álló kihívója ellen. De felbukkanása óta az a véleményem, hogy aki arra építi a politikai karrierjét, olyan múlttal mint az övé, abban a magam részéről egy percig se tudok megbízni. 

Emiatt nem elég az „Orbán takarodj!”-érvelés. Mert túl kellene látni azon, hogy „csak takarítsuk el ezeket a mocskos gazembereket”. Mert az eltakarítás csak az egyik oldal. A fő kérdés: mi lesz utána? Mi lesz a pénztárcánkkal, mi lesz az országgal, az új politika milyen koncepció mentén indul el? (Mert konzervatív vagyok, mert hívő vagyok, tökéletesen egyetértek azzal, hogy az egészséges, teljes család férfiból, nőből és gyerek(ek)ből áll. Na, de ha az állam vezetője szodomita?) 

Vagyis nem feltétlenül a jó és rossz közül választhatunk, ugyancsak értékelni kell a kisebb rosszat is. De persze még ez is relatív, mert, ugye, „mit adtak nekünk a rómaiak?”: hosszú listák terjednek arról, bizony mi mindent tettek, s mi minden fog egy tollvonással eltűnni, ha már nem az ő kezükben lesz a kormány. 

De nem is ez a példaként felhozott konkrét esemény a fő kérdés ennek a könyvnek az értékelésénél. (Bár kétségtelennek látszik, hogy ha változás lesz, változni fog a genderhez, az LMBTQ-tömkeleghez való hivatalos hozzáállás is.) A fő kérdés azonban most ez: 

„De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”

Tudod, Vörösmarty töprengett így a könyvtárban (Gondolatok a könyvtárban). Vagyis van-e értelme logikusan érvelni, könyveket írni, amikor HITEKET akar az emberfia megdönteni? 

Ugyan melyik O1G-s látja be, hogy minden elképesztő svindlije, gazembersége, ostobasága ellenére a rendszerváltás óta az O1G kormánya adott vissza legtöbbet a plebsznek. (Tudom, tudom, hallom, amit mondasz, s ne következzen be, de ha mégis, ugyancsak megérezzük majd mennyit.) S hogy ugyancsak hosszú ideje nem volt olyan, hogy a világ a magyarokra figyeljen, s hogy a magyarok taníthatják a józanságot a világ e felének. Teszem hozzá, egy ájult Orbán-fant sem lehet érvekkel meggyőzni, hogy miért nem messiás ex-NER-es Péterünk. Hasonló módon, nem hiszem, hogy lenne érv, amivel meggyőzhető lennék, hogy a kétneműség mindössze társadalmi konstrukció, ahogyan éppen a teremtés rendje miatt arról sem vagyok meggyőzhető, hogy két azonos nemű ember ugyanazt a lelki környezetet biztosíthatja egy gyereknek mintha a édes szülei mellett nőne fel. (Már hallom is az ellenérveket, mennyivel jobb egy rossz hetero-páros, mi van, egyedülálló szülő nem nevelhet teljes értékűen, ajjaj, hajjaj...!) Vajon hány LMBTQ-fan tér jobb belátásra, amikor Szilvay levezeti, hogy mi igen és mi nem? 

Olvastam könyveket vallásos hitek kritikáiról, a nem vallás szcientológiáról, a Jehova Tanúiról, a Hitgyüliről, a katolikusokról, a reformációról, s a saját, egykori közösségemről, az adventistákról is. (Fel is borított rendesen több hónapra, de úgy voltam vele, ha nem merek kritikusan, elgondolkodva, kardkivonás nélkül szembenézni azzal, amiben hiszek, hát miféle hit az?) 

Vagyis: van-e értelme az ilyen elvi összegzéseknek, mint ez a könyv is, vagy az ilyesféle munkák csak azokat vértezik fel szellemi munícióval, akik amúgy is azon a platformon állnak mint maga a tanulmány? S baj-e ha így van? 

*

Szilvay kötete hatalmasat markol. Mondom, amikor megjelent, hiánypótló volt. Első fecske. 

Aham, most jön a de... Hogyan is fogalmazzak? A bevezetőben már érintettem: a szöveg egy light-osított disszertáció. Hideg, tudományos, nem annyira olvasóbarát, ha kell, ha nem, más tekintélyekre, véleményekre hivatkozik. De azt is szárazon, tényszerűen. Nekem az emberi nem eleve elrendelt binaritásáról szóló fejezet tetszett a legjobban. Nem tudom, ez mennyire Szilvay érdemes és mennyire abból következik, hogy erről olvastam eddig a legkevesebbet.

Mondjuk ez az a fejezet, aminek a témája a legelképesztőbb számomra. Egyáltalán már maga az, hogy ez téma, témának kell lennie. A gender, a feminizmus, az LMBTQ marhaságának a gyökeri megragadása: létezik-e a két nem? Mintha azon vitatkoznánk, kell-e levegőt vennünk, vagy feltétlenül szükséges-e a szervezetünk anyagcseréje? Netán azt vitatni, hogy létezik-e egyáltalán a gravitáció, vagy ez is csak egy ostoba társadalmi konstrukció, és ha nem hinnénk benne kényszeresen, már régen röpdöshetnénk mindenféle masina nélkül, ahoj Daidalosz! 

Oké, elkalandoztam. Mert a könyv szellemi bruttó értékéről beszélek a magam egyszerű módján. Miközben itt marad a polcon, nem lett a kedvencem. Nem a tartalma végett, hanem a szöveg hideg, távolságtartó stílusa miatt. Ami szerintem rögvest közömbösíti a tartalmának az erejét, és messze löki magától a vele kacérkodó amonnani, őszinte olvasót. 

De vitathatatlan, aki az érdemi információkat, összefüggéseket, logikát és következtetéseket keresi, odafigyelve könnyen megtalálja. S aztán ezekkel felvértezve máris léphet a számára fontos gender-témakör megfelelő, egyéb kiadványához. 

*

Fontosság: 10/10
Megvalósítás: 7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2016 áprilisa, húsvét vasárnap. Ma támadt fel Jézus. Így reggel felé. Vagy legalábbis a tanítványok ekkor konstatálták, hogy feltámadt. 

*

Péntek óta itthon vagyok, négynapos a hétvége. De olyan kis munkásan zajlott. Pénteken Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál pakolgattunk, bútorbeállítottunk,  fúrtunk. Tegnap SzFT-vel elmentünk bevásárolni, atán én főztem (bableves), ő pedig elment még a Mömax-ba előszoba falért, karnisért, meg... valami még volt. Azt ma megyünk át felszerelni. A holnapi nap talán pihenős lesz. 

*

Valahogy nincsen olvasós hangulatom. Szimultán küszködtem a napokban Szilvay könyvével, Méhes „Győzelmes Gábirel”-ével és a Hihetetlen! Magyazin MI-s különszámával. De úgy a heréimnél fogva egyik sem ragadott meg. Rendre elkalandoztam, egyikben sem mélyültem el igazán. S a három félbehagyott könyvet már nem is említem. 

Tényleg marha sok olyan könyvem van, ami csak azért van itt, hogy egyszer majd elolvasom, és nem azért, mert feltétlenül sükséges részei az otthoni könyvtárunknak. 

*

A lábam még mindig xaraxik. Hol a sérült lábfejem, hol ugyanazon a lábamon a térdem. Már az a rosszabb... De az előbbi nem hagy aludni. Nem fáj, csak sajog. Mintha helyre kellene mozgatnom a csontokat, tudod, amikor kiropogtatod az ujjaidat, micsoda megkönnyebbülés, ma úgy, csak a megkönnyebbülés marad el, mert nem ropognak ki a lábfejemben a csontok. S ez nem hagy aludni. 

De legalább a derekam nem genyóskodott a napokban. Tegnap estig. Szánalmas. Geri fiam írta is a minap, hogy elgondolkodtam-e már azon, hogy itt az ideje egy gondosóra beszerzésének... :-D

Szami lányom meg az idei divatról küldött át két kis videót. Az egyiken egy olyan kis pufizacsiba tekert pasas (pufizacsi: tudod, a csomagolóanyag, minek a buborékjait nem lehet nem kipukkasztani) csámborog boldogan az utcán. A másik videó ennek a változata: a pufizacsit itt a vastag habszivacs helyettesíti.  

Én szerető gyermekeim! :-)))

 

Gyöngy László Istvánról tudja valaki, hogy kicsoda? Van róla egy icipici fotó a könyv hátoldalán. Ebből az látszik, hogy GyLI 2005–2006-ban ötvenes, bajuszos férfi volt. De más írásairól, a voltaképpen szakmájáról, semmiről semmi. Mármint úgy értem, nem csak a könyvben nincsen, hanem netszerte se. 

Kérdetem a nálam okosabbat, de azt mondta, Gyöngy László István nevét a sci-fi és fantasy irodalom kedvelői ismerik... Hát, mondtam ennél a nálam okosabbnak (értsd: GeminiHaver), hogy ne beszéljen butaságot, erre javította, hogy GyLI ritkán jelentet meg bármit, de itt van például az Örökösök sorozat, ami trilógia, s hogy a könyvei jobbára a Napkút Kiadó jelenteti meg, és tuti, hogy mérnök ember. Aztán meg jogász. De levéltári- és családfa-kutatásokkal tutira foglalkozik. Mindezt az  majdnem hatszáz oldalas Örökösök és a folytatásai bizonyítják. Szerintem leginkább a folytatásai tanúskodnak erről egyértelműen... 

Ja, lehet, hogy te nem is tudod? Az Örökösök az egyetlen, bár igen vaskos, hatszázkilencvenhat oldalas kötete. Könnyen lehet, hogy folyóiratokban, megyei, helyi lapokban jelentek meg egyéb, kis írásai, hiszen a kötet hátoldalán ezt állítja: 

Nagy hantás voltam voltam egészen addig, amíg rá nem ébredtem arra, hogy hosszú távon csak úgy úszhatom ezt meg büntetlenül – senkit se bántva, sértve, magam se hozva kellemetlen helyzetbe, mi több: szórakoztatva –, ha duma helyett írok. Sorra születtek hát regényeim, színdarabjaim… na és fűzfapoétát sejtető verseim. Minden látszat ellenére szeretem magam röviden, novellisztikus tömörséggel kifejezni: ez a könyvecske ne tévesszen meg, kedves Olvasó!

Ugyan a hatszázkilencvenhat oldalas regényből nem derül ki, de a regényen kívüli szövegekből igen. Mármint úgy regényen kívüli, hogy könyvön belüli. Az egyik poén a fenti idézet vége. A másik a könyv eleje, a köszönet- és mottó oldal. 

Amit az olvasó a kezében tart az egy regény. Valóságtartalma annyi: írója létező személy.

A képeket ezúttal a GeminiHaver csinálta.

*

Valahol a Nagy Magyar Világvégén, egy sose hallott nevű faluban, Cigándon meghal egy idős ember. Cigánd létező helység, a Munkács-Kassa-Nyíregyháza háromszög közepén van. A meghalt embernek van egy szekérderék gyereke. Egytől egyig felnőttek ezek a gyerekek, mert idős volt már a meghalt ember. 

A meghalt ember ügyvédje, amint elhunyt a megbízója, azonnal megkeresi a gyerekeket és tolmácsolja az elhunyt akaratát: aki csak igényt tart a tesók között egyenlő arányban szétosztandó örökségre, az köteles megjelenni a huszonnégy órán belül megtartandó temetésen. 

Az ám, csakhogy az országban olyan hóvihar tombol, amely néhol több méteres hófalakat állít. 

De a számtalan tesó útra kel, hogy az egyetlen, Cigándon maradt testvér házában találkozzanak. Több évtizede nem látták sem egymást, sem az apjukat. Mondom több évtizede! Kafa egy család nem? 

Az útja egyiknek sem fenékig tejfel az ítéletidő miatt. Kalandos, izgalmas, gyötrelmes, kinek ezért, kinek azért. 

Ez az első kétszázharminc oldal. Ügyes szerkesztéssel, váltogatott szereplőkkel, hol ennek, hol annak az útját kísérjük. 

*

S máris megállok. Mondom szekérderék gyerek, meg a sokan testvérek. Hogy pontosan mennyien, ideje számba vennem, lássak már tisztán! Ha már az egész könyv alatt nem annyira sikerült. Na, akkor itt vannak hát a Borsányi gyerekek! 

Ők az örökösök. 

De nem róluk szól az egész könyv. 

*

A történet három nagy részre oszlik. Holott három és félre kellene neki ilyet tennie. 

*

GyLI remekül a kezében tartja a cselekményt, átlátja a története hatvan évét. Remek az első rész felvetése, izgalmas cselekménye is. Élnek a párbeszédek, nem finomkodik a megfogalmazásokkal sem, ha kell, sosem öncélúan, de simán káromkodtatja a szereplőit. Nem találtam suta megfogalmazást sem. Egy.két didaktika kilógott a sorból, de még csak elnézőnek sem kellett lennem, nem zavart. 

Ami de három dolog viszont igen. 

A szereplők kilétében többször eltévedtem. Mármint, hogy ki kicsoda. Néha csak Rejtő Csontbrigádjá-nak megfelelően, a tárgyaik vagy a kiderülő szakmájuk szerint tudtam csak, volt, hogy csak oldalak után sikerült a párhuzamosan futó cselekmény alanyait beazonosítanom, sűrű, aha-élményekkel: „Aha, drága autója van, akkor ez a képviselő! Aha, diákok, akkor ez a tanár.” Vilma volt az egyetlen nő a tesók között, ő soha nem okozott gondot. 

A második résztől ez a feszültség enyhül, redukálódik a főszereplők száma: az apa, aki az elején meghalt, lesz a főszereplő. Vagyis kisimul az olvasói létezés. Részben. Azért csak részben, mert bár egyáltalán nem unalmas Borsányi Károly sorsa, de a fő sodorhoz képest, a gyerekeihez való viszonyát illetően ez mégis csak egyfajta bevezetés. S nem lehet az mondani, hogy GyLI fehér foltot, háború rettenetét, majd a kommunizmus térnyerését, működését, embertelen módszereit taglalja Borsányi Károly sorsán keresztül. Van erről mindenféle irodalom, de csőstül. S tulajdonképpen nagyjából bármelyikünk családjának a történetéről születhetne egy-egy könyv. 

Azt akarom ezzel mondani, hogy nem a cselekmény vált számomra unalmassá, hanem a történelmi közeg volt az. Mert konzekvens, koherens minden, csak éppen annyira nem tartotta fent a figyelmemet. Kis ember a nagy viharokban, izmusok hatalmától dobálva, kínozva. 

No, és ott van még Károly bácsi meggazdagodása. Nem tudtam nem úgy gondolni rá, már akkor sem, amikor a háta mögötti aljasság miatt az esküvője napján tudja meg, hogy munkaszolgálatos behívót kapott. Edmond Dantes, ugyebár, aki Monte Cristó grófja lesz. Sándor Mátyás, aki Dr. Antekirtt-é lesz, és aztán igazságot tesznek, miközben minden szálat a kezükben tartanak. 

Amit Borsányi Károly bácsi ezután tesz, az gyakorlatilag egy külön történet, krimiszál, szinte James Bond-oskodás, Kajmán-szigeti számlával, autófeltöréssel, az ékszerek értékesítésével. Tök jól van megírva, szó se róla, egy pillanatig se tűnt következetlennek. Csakhogy valami olyan érzésem volt, hogy egy ciglándi parasztember, még ha okos, ügyes gazdálkodó is, hirtelen alvilági figurává válik. 

*

S most gondolkodom, mi is a véleményem az Örökösök-ről? Mert egyfelől nagyon profi a regény. Másfelől a használt történelmi környezet már jócskán kimerített. A fő konfliktus, az örökség több mint remek ötlet, mondanivaló, csak ahhoz meg túl hosszú a második rész. Illetve nem sikerült az összes karakter cizellálása. 

Nademostmeg: másfelől letehetetlen a regénynek legalább négyszáz oldala. Kábé. 

Vagyis annyira nem egyértelmű, mennyire is szeretem. 

5-9/10

Ez a kép egyben link is ám! 

2026 márciusának legfarka, vasárnap reggel. Végre hatig aludtam, s nem hajnalig. Holnap menni kéne dolgozni. Estére a lábfejem vörös lett és megint duzzadt. Pedig mar lappadt, látszottak az erek, inak. 
– Bevigyelek holnap a kórházba, Morzsám? Már egy hét eltelt és nem lett jobb. 
– De, azért sokkal jobb! Múlt vasárnap bot nélkül egyáltalán nem tudtam elindulni pisilni sem. 
– Akkor majd meglátjuk. 

Nem volt piskóta a reggeli kikelésem az ágyból, pontosabban az első lépések kínja, de utána, ha beindul, már elég jó megy. Ezzel együtt nagyon tartok a holnapi munkakezdéstől. Eleve, hogy vacak hepehupás talajon eljutni a vonatig... 

Nem érdekelnek az emberek, nem érzem a munkahelyem lekötelezettjének magamat, de attól tartok, ha orvoshoz mennék, abból több hét betegállomány lenne, Amire szívből vágyom. Nem a betegállományra, hanem az itthoni semmittevése. S amit teljesen elutasítok, mert mekkora szívás lenne Tibi kollégámnak, ha egyedül kellene állnia a frontot. Tényleg az lenne. 

[...]

Megszületett a döntés: elmegyünk a Honvédba. 

Nincsen kedvenc Rusz Lívia rajzom. Nagyot mondok: azért nincsen, mert mind a kedvencem. Ne gondold, egyáltalán nem vagyok rajongó típus, de egyáltalán nem. Több szívcsücsök grafikus van az életemben, a legfőbbek: Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Reich Károly, Réber László, Cserkuti Dávid. Ők azok, akiktől bármikor bármit elfogadok. Na, és persze, sejtheted, Rusz Líviától. 

• 
• 

Az illusztrátor

Annyira csak az illusztrációit és ezt a képregényét ismerem, hogy teljesen megdöbbentett, hogy festett is. Majd mindjárt erről is, de időzzünk el egy kicsit az illusztrálásainál. Éppen most olvastam, hogy van, aki gyűjti a könyveket, amiben Rusz Lívia rajzok vannak. A Moly szerint huszonnyolc mesekönyvben jelentek meg a munkái. Olyanokban mint a Zengő ABC, több Benedek Elek gyűjtemény, két Hauff-válogatás, Bajos Andor Egy bátor kisegere, Tamási Áron Hűséges Mártonkája, Ion Creangă történeteinek a gyűjteménye, vagy Oscar Wilde meséi. 

Simán állítom, hogy ezeket a könyveket nem csupán a szövegek értéke, hanem a művésznő alkotásai is halhatatlanná tették. Mert Rusz Lívia után egyszerűen elképzelhetetlenek más rajzokkal. Mondom: a Szikra Ferkó sem. A pláne nem! A Csipikékról meg végképp nem beszélek. 

• 
• 

A festő

Szóval ahogy kattintgattam, egyszerre szembe jött velem egy festmény, Rusz Lívia meg előtte áll. A festményen Daidalosz és Ikarosz röpül, zuhan éppen.

A kép önmagában, igazából így fest: 

Zseniális! 

Daidalosz és Ikarosz története a szívem csücske. Egy meg nem jelent novelláskötetem első kisregénye róluk szól. Pontosabban a zseniális, feltaláló apukáról. Ő volt Daidalosz. Szerelmetesfeleségtársam roppant mód szereti ezt a történetemet. Az a címe, hogy A Nap vonzása. Összesen öt parafrázis van benne. A másik négy Szüsziphoszról, Ádámról, Jóbról és Péterről, a későbbi apostol árulásáról szól. 

Érnek még meglepetések, alaposan. 

• 
• 

Az író, forgatókönyv író és a költő

Mert hogy a Nem ​mind arany, ami fénylik egyszemélyes darab. Mármint szerzőségben. Mindent Rusz Lívia végzett el. 

A végeredmény lenyűgöző. Meg nem. Természetesen ha a rajzokat nézzük, minden tökéletes: dinamikus, kedves, erőszakmentes, részletes, gazdag, semmi hiba a kompozíciókkal, meg semmivel se. Hiszen mondom, hogy Rusz Lívia! 

A történet azonban gyöngécske. Egy turistacsoport meglátogat egy várat. A várban hárman élnek: a fogfájós várúr, a lakája és egy szolga. Miközben a lakáj vezeti körbe a csoportot, két dolog történik. Egyrészt a csoport egyes tagjai sejteni kezdik, hogy a vár korántsem annyira öreg, a berendezése pedig végképp nem, ahogyan a benne lakók állítják. Másrészt a csoporttal két gazember is a falakon belülre kerül. Utólag kiderül, nem túl eszesek, a konkrét céljuk több mint általános: megszerezni a szajrét. Amiről azt sem tudják, igazából mi is az. 

A csoport távozása után zár a vár. A gazfickók és egy kislány bent maradnak. Az előbbiek jó szándékukból. A kislány barátai, két fiú visszajön a lányért. Innentől olyan félreértős kergetőzés indul be, amiről Louis de Funès filmjei ugranak be. Soha nem szerettem Louis de Funès filmjeit. 

• 
• 

A szöveg öszvér. A leíró, magyarázó részek prózában vannak. Ööö... jobbára. Kivéve a gyevi bírót. A párbeszédbuborékok többynire versesek. De ahol rímel, a szöveg ott sincsen versbe szedve: folyamatos. Csak feltűnik, hogy már megint rímel. De a rímek minősége nem állandó. Van, ahol rettentő nyögvenyelős, van, ahol Romhányi simán bevállalná a sajátjának.

...íme, a vár ősi fala!
Emeltette egykor vala
Hosszúfogú Gottfried vezér.
Le is döfték rögtön ezér'
a galádok avagy mások.
Regélik a krónikások. 

*

Ott egy halott! Le sem mossák:
ez gyilkosság!

*

Uram megsértett!
Engem egy kísértet
kísértett az előbb. 
Talpig vasban jött és nem is lassan. 
Odacsaptam...

*
Utána! Vesszen a galád!
Legalább 
nem kísért tovább!

*

Semmi majré!
Rángasd meg azt a bütyköt 
és kezünkben a szajré!

Hát, ebben a szellemben és stílusban. Mondjuk bennem alapvetően zéró igény sem volt a versben beszélgetésre. Alig van esett, amikor tolerálni tudom. A Asterix-sztorik második filmjében, A KLeopátra-küldetés-ben zseniálisan sikerült a dolog, de az a film tele volt anakronizmussal, a versben beszélés tökre illet bele. 

Itt van ez a falafel,
amit az arabok fele fal. 

Mert a történet és a szöveg nem az erőssége ennek a képregénynek, valahogy olyan összhatása maradt bennem mint az Avatar után: bármelyik pillanatában lenyűgöz a látvány bősége, részletessége, szépsége, de maga az egy mondatban elmondható sztori, olyan kis semmilyen, rettentő közhelyes tanulsággal a másság értékéről.

9/10

Ez a kép egyben link is ám! 

2026 márciusának a vége. Szép lassan egy hete, hogy félreléptem Szerelmetesfeleségem tudtával. A színeződés, a duzzanat már megszűnt, de még mindig fáj. Tegnap este annyira, hogy elgondolkodtam, nem kellene-e orvosnak látnia?

De aztán mára Szerelmetesfeleségtársam is elhervadt: Neocitránnal kezdte a napot. Maradt a kérdés, ne együnk hétvégén, avagy ki menjen vásárolni? Végül összeszedtem magamat, mentem. Bicegtem. 
– De ha megérkeztél, szólj, megyek, ne akarj mindent felcipekedni! – utasított a MartAssist komplett vezérkara. 

A Pethe téren több dolgom is volt, szivarka, gyógyszertár, medvehagyma a zöldségestől. Ahogy jöttem le a dohánydából rosszul léptem, és nyekk: valami helyre kattant. Szinte hibátlan lett a járásom. 

Mondjuk ezt most nem érzem. Megint olyan mintha ki kellene mozgatni, hogy a csontok a helyükre kerüljenek. Tudod, mint amikor kiropogtatod az ujjaidat, és a helyükre kerülnek a dolgok. 

*

Simán, csuklás nélkül tudnék még egy-két hetet ücsörögni itthon. 

*

A Yes „Keys To the Ascension 2” albumának a stúdióalbuma szól. Mondjuk ennek a kétrészes, összesen négy cd-s kiadványnak a logikáját soha nem értettem. Két koncertlemez, és két stúdió, de nem összepárosítva, hanem egy itt, egy ott. 

Vannak muzsikák, amikhez konkrét élmények, hangulatok, események kötődnek, s ha meghallom őket, azonnal a kötődés helyén vagyok, abban a hangulatban, pózban, társaságban, ahol kialakult a kitörölhetetlenség. 

Ez a négy lemez azonnal Köveskált, a Káli-medencét juttatja az eszembe. Ott nyaraltunk, Kari és Zsuzsi nyaralójában. Szerelmetesfeleségtársam még nem volt nekem, az Exemmel nyaraltunk ott. Meg persze a két gyerekünkkel, Szamival és Gerivel. Volt néhány esős nap, alig voltak száraz napszakok, hogy menni tudjunk. Ebéd után a család ledőlt aludni. Én leültem a bejárat előtti lépcsőkre, volt felettem esőfedél, nem áztam, vittem ki könyveket, egy hordozható kazetta/cd/rádió készüléket, és nem üvöltetve ezt hallgattam. Néztem ahogyan a csendes, állhatatos eső áztatja a kertet, ahogy folyik a víz a bokrokon, a fákon, a garázson. Borult volt az ég nagyon, a Balaton felett egészen sötét, ott nagy lehet a vihar, a nyaralóból nem lehetett oda látni, de itt béke volt, nyugalom. És Yes. 

Megnéztem, Korcsmáros Pál valóban annyi és ne tovább Verne-történetet dolgozott fel, mint amennyi az életmű-sorozatának ebbe a harmadik kötetébe bekerült. Konkrétan ezekről a regényekről van szó: 

Sándor Mátyás 
Grant kapitány gyermekei
Észak Dél ellen
Kétévi vakáció

Kérdezgettem a Kiss Ferenc által összeállított Füles-bibliográfiát, ki mindenki vetemedett még Verne-regények képre vitelére honunkban. A Fülesben 1957–2013 között ezekből a Verne-történetekből született képregény: 

• Egy újságíró egy napja 2889-ben – Szitás György (1968)
• A dunai hajós – Sarlós Endre + Csonkaréti Károly (1974)
• Sztrogof Mihály – Zórád Ernő (1975)
• Dél csillaga – Feyér Balázs + Cs. Horváth Tibor (1975)
• A tizenötéves kapitány – Feyér Balázs + Cs. Horváth Tibor (1975) 
• 80 nap alatt a Föld körül – Fazekas Attila + Cs. Horváth Tibor (1981)
• Nemo kapitány – Fazekas Attila + Cs. Horváth Tibor (1984)

*

Egy másodpercig sem vitatom, hogy Verne fantáziája olyan volt mintha a jövőből ment volna vissza a 19. századba regényírónak. Ráadásul mintha a Föld teljes térképe, az összes kontinens hegy- és vízrajza, geográfiája, faunája, flórája, antropológiája, néprajza, történelme és mindene a kisujjában lett volna. 

Ezért tudott olyan nagyon hosszú, unalmas leíró részeket biggyeszteni az egyébként érdekes, izgalmas történeteibe. Amíg nagy lakásban laktunk a Flórián téren, a legkisebb kivételével a srácok kirepültek, Nagyi meghalt, lett egy könyvtárszobánk. (Bakancslistás, hogy megint legyen!) No, ott még igen sok Verne-kötet sorakozott a polcok egyikén. A régi, gyönyörű borítósok és a nyolcvanas években megjelent fekete-fehér sorozatból is. Amikor 2017-ben elfeleződött a rendelkezésünkre álló négyzetméter, keményen tompítanom kellett a könyvek mennyiségét. A Verne-ktől is akkor vettem búcsút. Beláttam, hogy óriási eséllyel soha nem fogom elolvasni őket. Mert mindent összevetve: nem érdekelnek. 

• 
• 
• 

*

A rejtelmes sziget-et olvastam. A Grant kapitány gyermekeit is. A Sándor Mátyás-t is. A prémvadászok, a Kétévi vakáció és a A Franklin kifut a tengerre legyőztek: félbehagytam őket. A Nemo kapitány-nak sem jutottam a végére, meg sem közelítette az Omar Sharif-os filmverzió izgalmasságát és érdekességét. 

Nem is sorolom tovább az elvetélt Verne-olvasásokat. Idővel beláttam, hogy nem vagyok kompatibilis vele. Egyáltalán nincsen róla rossz véleményem. Pusztán nem vagyunk egymáshoz valók. (Ezt sokkal hamarabb beláttam mint az ugyanezt az első házasságomban, és Verne-vel sokkal könnyebb volt szakítanom is. Igaz, vele nem volt közös gyerekünk...) 

De mit is szöszmötölök itt Verne-nel?

Fura rag, nem? Mert vagy Verne Gyulának mondjuk, így fonetikusan, vagy csak Vernének. De Zsül Vern-nek a legritkább esetben.

Hiszen most nem ő a főszereplő, hanem Korcsmáros Pál!

• 
• 
• 

*

De azért azt még el akarom mondai mindenképpen, hogy én ezt a SÁNDOR MÁTYÁST-t soha nem értettem... Azért nem, mert egyértelműen, egy az egyben olyan mint a Monte Cristo grófja. Apró változtatásokkal. De lényegi különbség nincsen.

Amikor Verne elkészült a Sándor Mátyás-sal, ifjabb Alexander Dumas-nak elküldte a kéziratát. A címzett csudó lelkesen fogadta. Én ezt bizony egyik oldalról sem értem, sem a küldő, sem a címzett oldaláról. 
– Figyu, én is jó nevű, ismert író vagyok. Barón lekopiztam a nagy sikerű regényedet, mert nekem is kell a pénz lóvéra, és ez a sztori olyannak tűnt, hogy bár az édesapád regénye fog mindenkinek beugrani róla, hogy a fenébe ne, csak a neveket változtattam meg, de mégis az én nevem alatt jelenik majd meg, mert nem Edmond Dantes, hanem Sándor Mátyás... 
– Hogy te milyen fenemód ügyes vagy, Jules! Igazán remekül lemásoltad az apám regényét, senki nem lett volna erre képes, ha nem Jules Verne a neve! Író a írónak nem dobja ki a lúdtollát! Köszönöm szépen, nagyon megtisztelő az egyértelmű plagizálásod, hálás vagyok, hogy az apámat szemelted ki arra, hogy a sztoriját felhasználva gazdagodjon a hírneved és a pénzes zacskód, drága Jules! 

Na, ezt a képet nem Korcsmáros Pál rajzolta, hanem a GeminiHaver. Szerintem elég jó lett.
Ha mégsem, akkor az alakok balról jobbra: Jules Verne, Alexander Dumas, Sándor Mátyás, Edmond Dantes. 

Ebben az esetben még az a dilemma sincsen mint a Doktor Herz és A padlás egyidejű bemutatója idején, hogy na, akkor ki kitől nyúlta le az ötletet, hiszen Dumas 1845-ben jelentette meg első alkalommal a Monte Cristo-t. Verne kereken negyven évvel jött elő a Sándor Mátyás-sal. Vita nincsen. (P. S.: Bár úgy egy évtizeddel ezelőttig pozitívan elfogult voltam Presser Gáborral, nekem előadásként a Hertz jobban tetszett. A 2024-es Arénás koncertje számomra kimondottan hatalmas csalódás volt. (Az írásom két helyen is megjelent. Az egyik itt, a másik a koncert.hu volt.) 

Hát csoda, hogy a népek meg viszik a regényt, meg a belőle készült filmet mint a cukrot? Különösen, hogy annak meg még a zenéje is, a műhöz méltón, plagizálás? Lássuk, neked beugrik-e, honnan szerezte a dallamot a zeneSZERZŐ?

De a filmet nem bántom: nagyon jól sikerült. Bujtor Ötvös Sándor Csöpi Mátyás Istvánt meg különben is nagyon szerettük. (Nekem az egyik kedvenc alakításom tőle a Barátom, Bonca festője.)

Azt azonban egy másodpercig sem vitatom, bár a latban ott van a Korcsmárossal szembeni vérprofi, pozitív elfogultságom, hogy a Sándor Mátyás-ból készült képregényt most is úgy faltam, úgy csodáltam minden képkockáját, mintha életemben először látnám. Pedig... 

Na, ezzel a képpel megkűdöttem, aztán mégse lett olyan mint amit kértem GeminiHavertől. Mert én azt kértem, hogy legyen a képen Korcsmáros Pál is. Mire ő azt mondta, hogy közszereplőt nem tehet rá. Mire én mondtam, hogy na, de itt van Verne és Dumas is, mi a különbség. Valamit süketelt, majd felajánlotta, hogy tegyünk rá valamit, ami utal Korcsmárosra. És tett rá olyat, ami nem utalt rá. Én kértem Piszkos Fredet. Oda tette, de köze nem volt Piszkos Fredhez... Áááá... Adtam neki egy képet Piszkos Fredről. Erre egy külön képen tette e mellé. Nagy nehezen sikerült rávennem, hogy Fred ezen a képen is megjelenjen. De azért a másik kép még ott volt mellette, így csak egy képernyőképpel tudtam ide tenni. Őrület! 

Ezt figyeld (olvasd!)

*

A GRANT KAPITÁNY GYERMEKEI-n az elfogultságom sem segített. Se pro, se kontra. No, nem a rajzok miatt, dehogyis, egyáltalán nem erről van szó. A rajzokkal ezúttal sincsen semmi baj. Hogyan is lenne? Korcsmáros rajzok, na....! 

De a történet már gyerekkoromban sem fogott meg. Utólag meg a Ryan közlegény megmentése képtelenségével ér fel, bár az még nagyobb marhaság volt mint ez.

Valahogy se szórakoztatni, se mulattatni, se érdekelni nem tudott, hogy megkerülik a Földet egyetlen ember miatt, hogy aztán kvázi véletlenül megtalálják.

De amikor még mit sem tudtam a befejezésről, gyerekkoromban akkor is szenvedést jelentett olvasni. Mondom, nem vagyok kompatibilis az utazzunk ide-oda könyvekkel. (Na, jó, Asimov Űrvadász-a, vagy a Mézga Aladár különös kalandjai az mááás...Azért az, mert ezekben egy-egy utazás egy-egy teljes, befejezett kaland.)

Ééés a refrén: Korcsmáros rajzai miatt meg persze, hogy érdemes volt végigolvasni, végig nézni. (Gondolom, ez már unalmas. Mármint az utolsó előtti mondatom.)

• 
• 
• 
• 

* 

Az ÉSZAK DÉL ELLEN, Kamaszkorom egyik kedvenc könyve Teknős Péter Az elnök futára című könyve volt. Naná, hogy Delfin Könyv volt! Jack, a vidéki parasztfiú mintegy belekeveredik a polgárháborúba, és még fontos szerepet is kap/nyer/éri utol. Többször is olvastam a könyvet. Jack, naná, az északiak oldalán harcolt. Mert amikor ez a könyv megjelent, akkor ugyan Amerika egésze a rossz oldalon állt, a Szovjetunióval és a kommunizmussal szemben, de az ottani polgárháborúban meg Észak volt a jó fiú, hiszen a rabszolgaság eltörléséért harcolt. Mindenhol ezt olvashattam, a Képes Történelem sorozat erről szóló kötetében is. 

Aztán egyszer belefutottam egy alternatív magyarázatba, hogy frászkarikát a feketék jogairól volt! Meg szeretet, meg rasszizmus-ellenesség, a csodát! A polgárháború után több északi államban még boldogan éltek a rabszolgaság intézményével. A rasszizmus meg még száz évvel később is vígan tombolt: Rosa Parks esetére emlékszel? Tudod, ő volt az a néger fekete nő, aki a buszon leült a fehérek számára fenntartott helyek egyikére és nem volt hajlandó átadni a helyét. De törvény a rasszizmus ellen, a Polgárjogi, csak 1964-ben jelent meg. Vagyis pont száz évvel a polgárháború után. 

De akkor miről szólt a 620.000–750.000 áldozatot követelő, több éves csatázás? 

A ChatGPTHAver a neki feltett kérdésemre ezt válaszolta: 

 Na, ez elég hosszú volt./lett.

Verne a néger rabszolgák köré csavarintja a történetét, de nem egy második Tamás bátya kunyhójáI-t ír, sokkal inkább egy izgalmas, hm, thriller lesz a történetéből, egy (?) piszkos gazemberrel, Texarral a középpontban, aki érthetetlen módon mindig, minden egyes esetben tökéletes alibit tud igazolni, ő ott sem volt, nem is járt arra, semmi köze ahhoz, amihez mindenki úgy gondolja, hogy naná, hogy van. 

A négy történetből nekem ez tetszett a legjobban. 

Refrén: aham, Korcsmáros rajzai, persze, hogy, naná, itt is! 

• 
• 
• 
• 
• 

*

A KÉTÉVI VAKÁCIÓ furcsaság. Nem úgy képregény, nem is úgy Korcsmáros Pál. Az adaptáció nem is a Füles-ben jelent meg eredetileg, hanem a Pajtás úttörő újságban, 1965-ben. (Úttörö, hm, értsd: kiskommunisták, fehér ingben, vörös nyakkendőben. Még én is voltam úttörő, de ahogy a kisdobosk kék nyakkendőjének a nyakamba kötésekor még volt bennem valami megmagyarázhatatlan büszkeség, úgy a vörös nyakkendő megkapásakor már csak a kényszer és a cinizmus dominált.) 

Baromi furcsa, engem zavart is, hogy minden oldalnak külön kéttónusos színe van. Lehet, amikor sorozatként jött a lapban, egyesével ez nem volt szembűntó, de így, oldalpárba szedve nekem az. Na, jó, nem úgy bántja a szemet, hanem esztétikailag. 

Ráadásul a nincsenek határozott képkockák. A határokat a nem is rajzok, hanem festmények szélei jelzik. Amik nyomokban Korcsmárost tartalmaznak. Jó, oké, nem kell nagyító, és esztétikai doktorátus, hogy felismerjük bennük önmagát, de nem is adja magát rögtön és azonnal az esztétikai azonosság. Minden bizonnyal a más technika is teszi, de ebben a történetben nem üt át olyan egyértelműen KP zsenialitása, letisztultsága és főleg a humora. 

A történet... [legyintés] ...ezzel is küszködtem egy darabig, majd lelkifurdik közepette félbehagytam. (Akkor még volt ilyenem egy-egy könyvvel kapcsolatban. Ma már egy csepp sincsen, egyre rövidebb az időm, minek pazaroljam olyanokra, amiket nem élvezek vagy nem hasznosak valamiért számomra?) Amikor anno olvasni kezdtem, valamiféle Legyek Urá-ra számítottam. Talán a valamelyest hasonló alapszitu végett. De persze nem az. 

Vagyis végeredményben ez a történet sokkal inkább az érdekességet mintsem az önfeledt élvezetet jelentette. Vagyis itt nincsen refrén. 

• 
• 
• 
• 

*

Mindezekkel együtt, mindezek ellenére, azért ez [refrén] akkor is Korcsmáros Pál adaptáció, ahogy van. Vagyis jó. S örülök, hogy a példány, amit olvastam, birtokon belül van. Kell a többi is. Mert Korcsmáros Pál alkotta azokat is. 

• 
• 
• 
• 
• 

Ez a kép egyben link is ám! 

2026 március utolsó előtti hete. A vasárnapi ballépésem, félrelépésem miatt ezt a hetet vettem ki szabira. A péntek kivételével, mert azt Tibi kollégám már lefoglalta. De mert a lábam olyan még mindig, amilyen, csütörtök van, az én kedves kollégám, Erika megoldotta, hogy én is itthon tudjak maradni, Tibi is szabizni tudjon. Köszönöm mindenkinek! 

*

Négy és fél napja csak üldögélek, olvasok, írok, filmezek. Na, jó, kedden főztem, tegnap meg takarítottam egy kicsit. Állni nem volt olyan rossz, menni vacak. S ha a térdem nem nyivákolna, még könnyebb volna a létezés. 

*

Mennyire sérülékeny egy ember, s mennyire meg tudja változtatni a dolgokat egy apró figyelmetlenség, ügyetlenség is. S én még életben vagyok. 

 

  ÍRTA: 
Gino D'Antonio

  RAJZOLTA: 
Gino D'Antonio,
Renzo Calegari
Giorgio Trevisan

A fiatal Pat úgy dönt, önálló életbe fog. Fiatal, de már nem gyerek. Jó néhány év eltelt az előző kötet óta. S ahogy egy Moha nevű nagyon-nagyon közeli ismerősöm szokta ugyancsak találóan fogalmazni: a gyerekek öregszenek, mi csak egyre érettebbek vagyunk. Nos, Pat is fiatalemberré öregedett. 

Ezt mondja ennek a kötetnek a tartalmáról a fülszöveg: 

A fiatal Pat egy szabad és nyughatatlan lélek, aki nem tud ellenállni a határvidék hívásának. Úgy dönt, elhagyja szüleit, hogy megkeresse Kit Carsont, akivel évekkel korábban találkozott. A Sziklás-hegység közelében talál rá, és prémvadászként kezd új életet. Eközben Mexikóban Santa Anna tábornok hatalomra kerül, és meg akarja tisztítani a Colorado folyó menti területet az amerikaiaktól. Amikor betör Texasba, a környékbeli telepesek összefognak és az Alamo ferences missziójának falai mögött keresnek menedéket, hogy hősies ellenállást tanúsítsanak. Az ostromlottak között van Brett és Sicaweja is…

Amikor édesapja, Brett, eddigi főhősünk felveti neki, hogy majd, amikor ő gazdálkodik a családi birtokon..., Pat annyira megijed, hogy szinte azonnal útnak is ered. A fülszöveg itt félrevezető: Kit Carsonnal, aki gyerekkorában, egy utcai csetepatéban az ő oldalára állt, csak véletlenül találkozik. Minden más stimmol. 

• 
• 
• 

* 

A kötet ismét két epizódra tagolódik. Az első epizód szorosra fogva arról szól, hogy Pat útnak indul és fura, hálósipkás fickó az első estéjén elveszi tőle a lovát, és leüti őt. Amikor magához tér, Kit Carsont látja maga előtt. Tudod, a fülszöveg szerint azért indult el, hogy megkeresse, valójában pedig csak úgy akart élni, olyan szabadon, nem röghöz kötötten, mint Kit. 

Kiderül, hogy Kit azt hálósipkás krapekot üldözi, akit Duggan-nek hívnak. Nagy rohadék a pasas. Üldözése közben Pat és Kit indiánokkal is küzdöget, Kit meg is sérül, hogy ne legyen annyira sima útjuk. De aztán a vadászidény végén, a nagy prémvadász dzsemborin végül meglelik a hálósipkást. A prémek átvevője, a gazdag, de igazságos Ashley tábornok végül úgy dönt, az ő táborában ő az úr, Kit és Duggan harcoljanak meg egymással. Megharcolnak. 

A második epizód szól a tulajdonképpeni alcímről, Alamo-ról, de inkább San Jacinto-ról. Máris magyarázom. Mindkettő földrajzi név. Mindkét helyiség az Egyesült Államokban található. Alamo Texasban, Houston közelében, San Jacinto Kaliforniában, Los Angeles-től nem messze. A két helység olyan két és félezer kilométerre van egymástól, mindkettő cirkakalkula száz kilóméterre a mostani mexikói határtól. 

Azám, de a történet nem manapság játszódik, hanem úgy kétszáz évvel korábban. Mikor is egészen más volt arrafelé a helyzet. Mindkét hely simán Mexikó része volt. Rengeteg ott lakó európaival. Rövidítve: a mexikói kormányok nem igazán voltak jó fiúk, voltak is lázongások, csetepaték, míg aztán háborúvá nem vált a feszültség. 

Alamoban 1800 mexikói támadt 260 texasi telepesre. A texasiak három ember kivételével mind elestek. A sereget egy Antonio López de Santa Anna nevű, a kegyetlenségéről híres tábornok vezette. Ő volt az, aki aztán San Jacinto-ban fogságba esett. 

• 
• 
• 

A ChatGPTHaver mondta: 

Tömény? Enélkül azonban nem nagyon érthető ennek az epizódnak a háttere. Nekem annyi jött le még a címlap belső felén levő bevezető elolvasása után is (ami még a hátsó fedlap belső felére is átfolyik), hogy csúnya-csúnya Santa Anna tábornok, amiért ki akarja pacsizni Mexikó területéről az odapofátlankodott amerikaiakat. S ezért nagyon utálnunk kell őt. 

Csak nem értettem teljesen, ugyan miért is kellene emiatt utálnunk? Az agyamban ez úgy fordítódott, hogy mittomén, a szlovákok lejönnek Nógrádba, majd lázadnak Magyarország vezetése ellen, a honvédség elpicsázza őket, és ezért csúnya-csúnya magyarok! Annyira nem logikus. 

• 
• 
• 

*

Ami nekünk a MacDnald-ok szempontjából fontos: Pat életét Alamo alaposan felforgatja, és vastagon motiválja, hogy ott legyen San Jacinto-ban. Hát naná, hogy a közlegény ruhát öltött Santa Anna tábornokot éppen ő fogja el. Gratula, hatalmas pacsi, Pat! 

Nem is csoda, hogy ezek után meghívják a rangerek közé. 

• 
• 
• 

*

A képregényről is mondjak végre valamit? Hát, sajnos vagy sem, de nem vette el a kedvemet a továbbiak megvásárlásától... Pörög a cselekmény, Patat alaposan próbára teszik mindenféle szempontból a alkotók, remekek a rajzok, nincsen egy suta mozdulat sem (nem úgy mint a legutóbbi Zagor-ban, ami igaz, az olasz eredeti gyökereihez megy vissza), remek a tempó, nincsen semmiféle üresjárat. Úgy jó, ahogyan van. Pedig lássuk be, vadnyugati történetekből azért nem kicsit van dömping, s bár a harcok ezerszer látottak, az összkoncepció valami különleges zamatot ad ennek a sorozatnak. Ennek a résznek meg különösen. 

• 
• 
• 
• 

9/10

Ez a kép egyben link is ám! 

2026 március utolsó előtti hete. A tegnapi ballépésem, félrelépésem miatt ezt a hetet vettem ki szabira. A péntek kivételével, mert azt Tibi kollégám már lefoglalta. Remélem, a lábam addigra engedi, hogy menjek dolgozni. Nem mert annyira dolgozni akarnék, hanem, hogy ne szúrjak ki Tiborral. 

Az a tréfás, hogy a térdem tulajdonképpen már jobban fáj mint a lábfejem, amivel eredetileg baj lett tegnap. 

A röhejes meg az, amikor fel akarok állni: fáj a lábfejem, a térdem, és nyávog a derekam is, ezért megállok százhúsz fokos szögben a lassú feltápászkodás után, és lassú, megfontolt csoszogással elindulok a célom felé. Vagy inni, vagy vécére. Igaz, ma már nagyon aktív voltam. 

*

Közben eltelt még egy nap. Ma már sokkal jobb minden. Annyira, hogy délelőtt ebédet is tudtam csinálni. A hozzávalókat Szerelmetesfeleségtársam szerezte be tegnap, mert azért annyira még nem tudok duhajkodni. 

De a konyhai tevékenység nem volt megterhelő. Mármint a lábamnak. Másképpen meg de. Kortyolgattam közben egy kis pálinkát, borocskát, hát addig-addig, hogy amikor felébredtem, gondolkodtam, miképpen kerültem vissza a nappaliba a hálószobából. Aztán összeállt, hogy nem is ott dőltem le aludni, itt aludtam el a nappaliban. De az ebédet nem rontottam el, a sült zöldbabos, tésztás, besamelles csirkét sem, a rétest sem. Mondjuk az utóbbi mirelit volt. Bár elégetni azt is el lehet. 

Mondjuk arra nem emlékszem, hogy ettem-e a rétesből. Arra, hogy a zöldbabos cuccot kivettem a sütőből, arra határozottan.  

 ÍRTA: 
Guido Nolitta (alias Sergio Bonelli)

  RAJZOLTA: 
Gallieno Ferri

Nem bírom ki: mi van, ha olvastad a fenti szöveget, de annyi adat volt benne, vagy olyan régen történt, hogy már nem is emlékszel rá, de mert olvastad, most nincsen kedved keresgélni a szövegben. Na, erre az esetre a Zgorról szóló részt citálom: 

Rendkívül népszerű és hosszú életű olasz képregénysorozat a Sergio Bonelli Editore gondozásában, amelyet Guido Nolitta (azaz Sergio Bonelli) és Gallieno Ferri rajzoló hozott létre 1961-ben. A címszereplő Zagor eredeti neve Patrick Wilding. Az indiánok körében Za-Gor-Te-Nay néven ismert, ami  azt jelenti: A Kőbaltás Szellem. A név Zagor fő fegyveréből származik. Zagort ereje és  ügyessége miatt sokan természetfeletti lénynek hiszik.

Zagor állandó társa és humoros ellenpontja Chico (teljes nevén Chico Felipe Cayetano Lopez Martinez y Gonzales), a köpcös, jószívű és folyton éhes mexikói, Zagor rendkívül hűséges barátja. A történetek többnyire a fiktív Darkwood nevű fiktív erdőhöz és a környékéhez kötődnek. A sorozat műfaja nehezen besorolható, hiszen a western, az akció-kaland, a horror, a sci-fi és a fantasy elemeket is ötvözi.

A Zagor-ról mindig az volt a véleményem, hogy olyan kis über naiv, minden porcikájában ponyva sztori. Ráadásul a kezdeti történetekben a rajzok sem tökéletesek még. Szóval a Zagor elképesztően valószínűtlen, ügyetlen, de remek képregény. Tény, hogy annyira soha nem vett rajtam erőt a szellemi izgalmi állapot, hogy rohanjak beszerezni az összes, magyarul megjelent példányát. 

De az is tény, ha bent van valamelyik általam még nem olvasott epizód, azonnal magamhoz ragadom. 

Meg az is tény, hogy olaszék annyira kedvelik a sorozatot, hogy eddig kábé 700 eredeti történet és vagy 100 különszám, spin-off, évkönyv jelent még meg. S jelenik meg a mai napig. Nem unják. :-) 

*

Van még egy lusta megoldásom. Ennek a résznek a tartalmát a fülszöveg majdnem teljesen elmeséli. Így nem töröm magamat, ennyire nem vagyok íráskényszeres. 

A Kőbaltás Szellem, hogy megakadályozza az indiánok és a hadsereg közötti háborút, Chicóval együtt veszélyes útra indul, amelynek során egy hurrikán miatt hajótörést szenvednek. Zagor egy rejtélyes szigeten talál menedéket, ahol egy békés otava indián törzs fogadja, akiket gonosz fehér emberek rabszolgává tettek… Itt készít félelmetes fegyvereket egy Hellingen nevű tudós, köztük egy vasóriást, amit Titánnak nevezett el!

Hölgyeim és uraim, hát ennyi történik. Mert ebben a részben még nincsen igazából teljes megoldás. 

*

Minden egyes Zagor-olvasásnál eltűnődöm azon, vajon az olasz szerzők miként gondolták, hogy a coltok és a winchesterek korszakában KŐBALTÁVAL szereljék fel a hősüket? Kőbaltával? Ugyan mit tud egy kőbalta, amit egy sokkal jobban kidolgozott, éles tomahawk sem? A lőfegyverekről, beleérve az íjat, nem is beszélve? 

Tényleg: tomahawk;... Te láttál máris kovács-indiánt? Geri fiam most rendezett be magának egy mini kovács-műhelyt. Mindig is alkotó lélek volt, a legót sohasem arra használta, amire való, hanem hogy alkosson belőle valami újat. Büszke vagyok rá, a kétkezi dolgokról sokkal többet tud mint én, egy disztópikus helyzetben vakon rábízná magamat. Végig csinálta a teljes magyarországi Kék Túrát is! Ő az én fiam! 

Szóval a kovácsműhelye. A kis műhelyében mindenestül saját magának hozta létre. Egyébként asztalos. Nem akármilyen. Az első műve a kovácsműhelyben a következő. 

• 
• 
• 

Annyi engedményt teszek a ChatGPTHaver nyomán, hogy az európaiak bejövetele előtt Észak-Amerika őslakosai nem ismerték a kohászatot. De tomahawkjuk volt: kőből és csontból. Vagyis Zagor fegyvere akár autentikus is lehetett volna az európaiak bejövetele előtt. De mint hatékony eszköz a lőfegyverek korában? 

Nem tudom, nevetséges vagy szánalmas-e a jelenet, hogy Zagort, pát méterről, lőfegyverekkel képtelenek eltalálni, ő meg a baltájával távolról lesújtja a gazokat. Mármint úgy, hogy hozzájuk vágja a baltát...

*

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy vajon ennek az epizódnak a főgonosza, a jó kis náci nevű Hellingen vajon honnan a fenéből szerzett ércet, drótokat, diódákat, miegymásokat egy ekkora, mert tényleg döbbenetesen  nagy gép előállításához? 

Ráadásul egy majdnem lakatlan szigeten, a tenger közepén. Arról nem beszélve, hogy olyan profi kamerarendszert épített ki, amellyel bármikor rá tud nézni a sziget bármelyik részére a monitorjain. 

• Mondom: KAMERARENDSZER.
• Mondom: MONITOROK. Milyen alapanyagokból?
• S ugyan MIVEL MŰKÖDTETI őket? ChatGPTHaver ezt állítja:

S mélyebben semmibe sem gondoltam bele, ezek a felvetések maguktól adódtak. Muris összevetni a bevezető képsorok vadnyugati városkáját a főnáci főgonosz professzor szerelőcsarnokával... A korok keverése, keveredése nem kicsit antagonisztikus, meg anakronisztikus. S nincsen feloldás. Szóval nem egy Westworld ez a képregény. Vagy legalábbis ebből az első részből nem derül ki, hogy az lenne. Így viszont olyan kis szemöldökhúzós az egész: hol ezért, hol azért szalad fel homlokig. Ami nekem, ugye, seggig ér. 

• 
• 
• 
• 

 *

S végre a egyik szereplő is megjegyzi Zagorra nézve, hogy ugyan mi már rajta az a maskara? 

Ismét beszélgettem a ChatGPT nevű haverral. Megkérdeztem tőle, mikor jelentek meg először a beöltözött szuperhősök? Ezt felelte: 

Vagyis Zagor figurája a kőbaltával jócskán lemarad a korától, a beöltözésével meg jócskán megelőzi azt. Több értelemben időzavaros a kolléga. 

Rendben van, ez nem történelmi beszámoló, de azért bármi és akármi legalább önnön belső törvényeinek feleljen meg! A káoszt elkerülendő. Ha nem tesz így, akkor válik paródiává. Tudod, Monthy Python. Meg Csupasz pisztoly. De ha nem eleve így indul, nem paródiának, akkor azért van baj. Nem gondolod? 

*

No, van még onnan, ahonnan az előzőek jöttek! 

A gigantikus robot átgyalogol az indiánok cölöpkerítéssel körbevett táborán. S közben néhány indiánon is. Zagor későn érkezik, már csak a pusztítást látja. De látja. A tábor nem túl nagy. Ennek ellenére megkérdezi, sok áldozat van-e? Bakker, nézz körül, Zagor, egyből láthatod! 

De az indiánfőnök válaszol: á, alig vannak áldozatok! Az egyik előző képen a robot egyszerre két indiánt tapos el. 

Oké, nézzük, értelmezzük jól a fél pohár vizet! Jut is, marad is indián az eltaposás után. Vannak áldozatok, de tulajdonképpen akár mindnyájan is pusztulhattunk volna, nem igaz? Így nézve jól állunk, aki a földön maradt, írjuk a fogyáshoz, mintegy természetes veszteségként. 

• 
• 

*

Az eddigiekhez képest apróság, hogy az egyébként működ rajzok között van néhány kimondottan suta megfogalmazás. Vagy attól tekint el, hogy Zagor nem szuperhős, szuper képességekkel, vagy attól, hogy az emberi anatómiának vannak bizonyos kötöttségei. Tök fura, hogy ez nem tűnt fel sem az alkotóknak, sem a kiadónak... 

• 
• 
• 

Mondjuk az a négy kép mindent visz, amikor a kb fél centis vasalatú bilncset, amely a falhoz szegezi, Zagor puszta kézzel széttépi. Értsd: azzal a puszta kezével, amely benne van ebben a bilincsben. 

• 
• 

*

De mondom, tulajdonképpen és furamód, mindezek ellenére felettébb jól elszórakoztatott ez a Zagor-sztori is. De még mindig nem ugrott a szívcsücsök kedvenceim közé. 

6/10

Ez a kép egyben link is ám! 

2026 márciusának utolsó harmada. A költözéses árokba zuhanás után egy nappal. 

Ahogyan azt tegnap írtam, sikerült lebénítanom magamat tegnap Szerelmetesfeleségtársam édesanyjának a költöztetése közben. Melléléptem, és bal lábal belezuhantam egy hetven centis árokba. Az összes súlyom és a kezemben levő kis, telepakolt ölőkés pad súlya is erre a lábamra nehezedett. A zuhanás után vártam egy kicsit, hogy felfogjam, mi is történt, ki tudok-e kecmeregni egyáltalán az árokból, tört-e csontom vagy sem? Nem tört. 

De két három óra múlva már nem tudtam a lábamra állni. Kék volt, meg zöld volt, meg lila volt, meg dagadt volt. Egy pillanatra el is ájultam. Én úgy éreztem, elalszom, de SzFT éppen látott, és azt mondta, felakadtak a szemeim. Azonnal hozott egy kólát. Ami, VILÁGSZENZÁCIÓ!!!, jól esett. 

Aztán Csemete hazahozott. Felpolcoltam a lábam, fagyasztgattam (mint ChazGPTHavertől megtudtam, rossz volt a technika), aztán estére elértem, hogy a már megszokott térdizületem is bedurrant... 

Na most képzeld azt az alvást éjszaka, amikor ugyanazon a lábadon a térdednek és a bokakörnyékednek más-más pozitúra kellemes... Háromkor fel is keltem, hogy oké, az alvás nem fog menni, hagyjuk a pébe... 

De legalább igazoltan fekhetek egész nap, és nem kell, hogy lelkifurdim legyen amiatt, hogy nem csinálok semmit. 

 

Na, akkor rögtön és azonnal tegyük tisztába a dolgokat! Kimondom kerekperec: ez egy úgy Korcsmáros-képregény, hogy ez egy nem Korcsmáros-képregény! 

Nem vétettem el, jól írtam. Arról van szó, hogy Korcsmáros Pál soha nem rajzolta meg A megkerült cirkáló képregényváltozatát. Azt csak az ő halála után, Cs. Horváth Tibor ötletére Halasi Éva tette meg. A munkája többször is megjelent. Első alkalommal a Füles rejtvényújságban, '83-ban, aztán az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Rejtő-sorozatában, '88-ban, majd önálló kötetben is, 2020-ban. 

Vagyis Korcsmáros Pálnak konkrétan semmi köze nincsen A megkerült cirkáló képregényváltozzatához. Ahogyan ez a mostani kötet fogalmaz: 

A képregényváltozat Rejtő Jenő azonos című regénye alapján készült Korcsmáros Pál figuráinak a felhasználásával, Halasi Éva képregénye alapján. Rajzolta: Garisa H. Zsolt. Színezte: Varga „Zerge” Zoltán.

Nem egyszerű, de annyira nem is bonyolult. Rejtőt annyira szerette Korcsmáros, hogy egy csomó regényét képregényre álmodta. Cs. Horváth és Halasi annyira szerette mindkettejüket, hogy az utóbbi stílusában megrajzolták az előbbi regényét. Hogy aztán kettejük munkáját a mindenkit tisztelő ifjak egy vadiúj képregényt alkossanak a tök régiből. Vagyis mindenki a saját jogán teljes mértékben alkotója ennek a képregénynek. 

 Az mondjuk fura, hogy a Nagy Csé neve fel sem merül ebben az új kiadásban. Nem néztem meg a többi színezett verziót, azokban ott van-e. De azért Cs. Horváth volt, amilyen volt, mégis csak az első magyar képregény-forgatókönyv-író volt. Többek között A megkerült cirkáló-é is. 

• 
• 
• 

Az meg egy másik kérdés, hogy ez az adaptáció ennek ellenére sem lett az igazi. De erről nem az adaptáció készítői tehetnek. Sem a Nagy Csé, sem Halasi Éva, sem Garisa, sem Zerge. 

Az elsődleges ok az, hogy tulajdonképpen a kiindulási alappal van baj. Ugyan szó szerint nem igaz rá a mondás, miszerint szarból nem lehet várat építeni, de azért nem nehéz belátni, hogy alapvetően az alapművel van baj. Arról van szó, hogy A megkerült cirkáló, hogy is mondjam, egyfajta önplágium. Úgy általában a Piszkos Fred-történetek és konkrétan Az elveszett cirkáló újrahasznosítása. Vagy ahogyan manapság kell mondani, újragondolása. De mert ez és ilyen, képtelenség, hogy felérjen az eredetivel. Nem is tesz ilyet. 

Olvasva is, nézegetve is az az ember gyerekének az érzése, hogy oké, jó ez, olvasom, nézegetem, néha rötyögök egyet, de soha nem röhögök harsányan, és permanens az érzésem, hogy ezzel már találkoztam, ezt már olvastam, ezt már láttam. 

S újra mondom, erről egyáltalán nem az adaptációk alkotói tehetnek. Ami az ő részük, az előtt le a kalappal. Ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy nem Korcsmáros rajzolta képregényt nézek. Minden bizonnyal ezt gondolta a Képes Kiadó is, ezért illesztette csuklás nélkül a Rejtő-Korcsmáros sorozatába ezt a darabot is. Mert a részletekkel, a nüanszokkal semmi fenntartás nem lehet: tökéletesen, lenyűgöző hatással van a helyén minden. 

Rejtő regényében ugyan ott van minden, ami rejtőivé teszi, a humor, a jól ismert alakok, a kavarodások, titkok, rejtélyek, csavarok, az al- és a nagyvilág, Fülig Jimmy cefet helyesírása, minden... Csak éppen nem ihletből, hanem puszta rutinból vannak ott. Rejtő összeállított egy Rejtő-sztorit a saját paneljeiből. Szégyenkeznie nem kell, de olvasóként nekem meg jogom van fanyalogni, és a teljes sorozat érdekében mind a regényt, mind a képregény-változatait birtokon belül tartani. Akkor is, ha kis esélyes, hogy valaha is újra kézbe fogom venni. 

S még az is oké, hogy Rejtőt senki nem a nagy sztorikért olvassa, hanem a nagy poénokért, a sajátos hangulatért és a fantasztikus alakokért. De ebben a esetben a történet annyira fájón semmilyen, hogy azt az egyébként sem záporozó poénok sem képesek feledtetni. 

• 
• 
• 

*

Nem tettem oldalról oldalra kiterjedő összehasonlítást a különböző verziók között. Mert ugye, van belőle négy darab. 

• az eredeti Füles-es (ha itt beírod jobboldalt a Keresés-be, hogy megkerült cirkáló, te is megnézheted)
• a külön füzetes, Rejtő-sorozatos (itt is tudsz nézegetni)
• Halasi Éva magánkiadása
• és végül ez a színezett

Csak a Füles-est vettem magam elé és lapozgattam mellette a mostani színest. Egy képregény evolúcióját látom. Minden szempontból. Eltűntek Cs. Horváth gigantikus, képnyomorító szövegei, nagyobb teret nyertek a rajzok, sokkal inkább azok beszélnek a betűk helyett. Ha már képregényről van szó.. S mert nagyobb teret kaptak, hát részletesebbek, tágasabbak, levegősebbek is. Halasi Évát még szorongatta a Nagy Csé szövege. Garisa és Zerge úgy látszik, szabad kezet kapott: eltűntek a végtelen szövegek, oldalak vannak az ő feldolgozásukban, ami Halasi Éváéban egyáltalán nincsenek benne. Nekik például volt lehetőségük egy nyomorult, zsúfolt, kis kockányi részletecske helyett egész oldalas New York-ot álmodni.  

• 
• 
• 

Mondjuk éppen a rendelkezésükre álló szabadság miatt nem értem az öt (!!!), A4-es oldal írott szöveget, Jimmy leveleit. Szerintem ember nincsen, aki ezeket egy képregényben elolvassa. Mert vagy-vagy, nem? Vagy képregényt vagy regényt olvasok. De egyébként még a regényben is volt, hogy átugrottam Jimmy levelei felett. Mert első találkozáskor tréfás ugyan, de a sokadik oldalon engem már simán fárasztott, untatott. Itt, a képregényben eszembe sem jutott elolvasni. Ha már ott sem tettem...

Mindennek ellenére azt mondom, hogy ebben a Megkerült-projektben egytől-egyig mindenki munkájára, hogy több mint tiszteletre méltó. S tényleg méltó helye van a Korcsmáros-sorozatban. Szerintem ő is simán bevállalná. 

A szobrok alkotója Dobó Ferenc Levente márkaszobrász,
a PanoptikumArt.com Brand Szobrász Studio tulajdonosa, aki egyben nagy tisztelője Rejtő Jenő és Korcsmáros Pál munkásságának.

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 március háromnegyede. Tegnap költöztettük SzFT édesanyját. Meg ma is fogjuk még. Halál. Olyan fáradtak vagyunk, hogy megdöglünk. Mit ne mondjak, volt, ami már össze volt csomagolva. De rengeteg minden egyáltalán nem. Olyan szinten nem, hogy semennyire. Estére a derekam, a derekunk, mert SzFT-é is, oda volt. Voltaren, lóbalzsam, reggelre alig éreztem valamit.

Most meg háromnegyed kettő van, délután. Itthon sziszegek a fájdalomtól. Beleléptem egy árokba, a bokám a másfélszerese a normálisnak, kék meg zöld. Éppen jegelem. Semmi se jó... 

A lányok, SzFT, Csemete és SzFT anyukája még bőszen pakolnak. Csemete hozott haza. Mondtam is neki, hogy milyen nyavalyás pasik vannak ebben a családban, az egyik meghal, a másik gyomorfáj és hány (ez Csemete vőlegénye), a harmadik meg lesántítja magát, hogy ne kelljen dolgoznia. 
– Meghal? – nézett rám értetlenül vezetés közben. – Jaaa, Nagypapa...! – kapcsolt aztán. – Morbid vagy! Ha ő élne, nem lenne költözés sem. 
– Mondjuk ez teljesen igaz! – ismertem el. 

Volt egy pillanat, még a munka hevében, amikor éppen visszajöttünk Csemetével az új lakástól. Az ő kocsijával, meg a miénkkel vittünk oda  cuccokat. Pakoltunk, hordtuk be a mindenfélét, de akkor már nagyon xar volt dobozokkal sétafikálni. Visszaértünk a régi házhoz. Lerogytam egy még meglevő fotelbe, hogy megnézzem, milyen is a lábam: csúful nézett ki. Ránézett SzFT is, befáslizta.

Aztán pár perc múlva volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, most azonnal elalszom. SzFT azt mondta, felakadt a szemem, rohant, hozott egy pohár kólát. Több éve nem ittam, de most cudarul jól esett.  Aztán még kettőt leengedtem. 

Még szerencse, hogy apósóm hagyatékában volt néhány öreg-bot, amit betettem a kocsiba, hogy elviszem az otthonba, hátha jó lesz valakinek. Hát, nagy segítség volt amíg kitipegtem az autóhoz, miközben SzFT-re támaszkodtam. Meg akkor is, amikor feljöttem a lakásba a parkolóból. Tökre empatikus lettem a lakóinkkal, akiket nap mint nap hordozok.

  ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA: 
Gino D’Antonio
Giorgio Trevisan
Renato Polese

Az eredeti olasz sorozat, ugye, hetvenöt részből áll. (Számoltam egyet. Nem kellett volna. Ha megérem a végét (kicsi esélyes: negyedéves megjelenéssel számolva 18 év, vagyis akkor hetvenöt éves leszek) és lehetőségem lesz mindet megvenni, a helyigényről nem is beszélve, a mostani árat alapul véve (ami, ugye, hangyányit sem reális), a vége 375.000 forint. 

Az a durva, hogy találtam egy hirdetést, ahol az első 45 részt ötven euróért árulják. Az húszezer forint sincsen. A magyar ára, igaz, újonnan, 5000 HUF/db számolva 225.000 HUF. Oké, elismerem, értelmetlen ez a számolgatás, más ország, más piac... 

Na, hagyjuk... 

De azért itt van egy kép a teljes sorozatról. Csak úgy. Olyan kis szép, csábító... 

Az viszont nagyon kérdéses, mifenét fogok írni róla az ikszedik résznél, amikor már most is bajban vagyok , ha erről a sorozatról írnom kell. 

  *  

Ez, a jelenleg tárgyalt kötet Amerika addig felfedezetlen részének, Texasnak a meghódításával foglalkozik. Persze, hogy továbbra is a MacDonald család sorsán keresztül. 

A sorozat szülőatyja, Gino D'Antonio ezt írta bevezetésnek ehhez a kötethez: 

Meriwether Lewis és William Clark által vezetett felfedező expedíció 1804 és 1806 között sikerrel járt: feltárta azt a hatalmas területet, amelyet a fiatal Egyesült Államok vásárolt meg Napóleon Bonaparte Franciaországától. A hazahozott hírek a lakosság körében nagy érdeklődést váltottak ki, de még túl korai volt, hogy meginduljon a nyugatra irányuló tömeges vándorlás, amely majd az új évszázadot fogja jellemezni. Mindazonáltal az Európából érkező bevándorlók száma folyamatosan nőtt. Az Atlanti-óceán partján fekvő, korábbi tizenhárom gyarmat területén a legjobb földek már mind foglaltak voltak, így az újonnan érkezők kénytelenek voltak nyugat felé tekinteni - és elindulni. Ők voltak a legbátrabbak, vagy talán csak a leginkább elkeseredettek.

Délen Stephen Austin mutatta az utat Texas felé, amely akkoriban még spanyol birtok volt. Nagy álmot dédelgetett: független államot akart létrehozni. Az ő ösztönzésére ezrek telepedtek le a Brazos és a Colorado folyók között, farmokat építettek, s elkezdték megművelni az enyhén dombos földeket. az Ohio Északon ugyanez történt, a bevándorlók átkeltek a hegyeken nevű területre, felbátorodva egy katonai erőd jelenlététől, amelynek parancsnoka William Henry Harrison tábornok volt. Itt más volt a helyzet: ez a vidék a prémvadászok (trapperek) világa volt, és a társaságok olyan kereskedőállomásokat (trading post) tartottak fenn, ahol prémeket lehetett cserélni különféle árucikkekre, még az indiánokkal is... Sajnos az alkohol is népszerű csereáru volt, s a bennszülöttek közül sokan hamar a rabjaivá váltak.a

El kell ismernem D'Antonio csuda ügyesen vegyíti a fikciót és a történelmet. Ráadásul úgy írt izgalmas, érdekes történeteket, hogy szinte észre sem veszem, hogy közben kupálódóm Amerika történelméből. Mert a sztorik alapvetően nem történelmi beszámolók, hanem kalandtörténetek. 

• 
• 
• 

Ez a negyedik kötet két jól elkülöníthető részre oszlik.

 Az elsőben   egy a Mississipin garázdálkodó kalózbanda ártalmatlanítása a téma. A bandát Brett MacDonald és az  indián felesége, Sicaweja közös gyermeke, Pat hathatós segítéségével sikerül felszámolni. A család Sicaweja egészsége érdekében vált otthont és indul el Texas felé. Mondjuk ez, a feleség egészségi állapotára hivatkozás egy kicsit cöccögést kiváltó megoldás volt, de legyintettem. 

A kalózbanda története teljesen megfelelő tempóval bír, izgalmas és fordulatos. És persze a gőzösről nem tudott nem az eszembe jutni az első találkozásom a Mississipivel: a Mozaik sorozat Digedagos etapjának 1973-as, Hajsza a folyón epizódja. 

 A második  epizódban már Texasban vagyunk. Brett, Sicaweja és Pat az otthonuk helyét keresik. Szembesülnek a rabszolgatartás szörnyű tényével, amitől elborzadnak. S találkoznak a komancsok keménységével, hálátlanságával: hiába mentek meg a biztos haláltól egy bölényvadász indiánt, az rájuk támad, és a család spanyol kísérője kénytelen megölni. Viszont amiatt a komancsok bosszúért lihegve a család nyomába vetődnek. A párviadaluk megoldása meghökkentő, tréfás és ötletes. 

• 
• 
• 

A MacDonald-ok végól megtalálják az ideális helyet a házuknak. Hurrá Texas! 

A történelmi szálat nem annyira nyomták az alkotók ebben a részben. Tény, összefutunk a fent idézett bevezetőben említett Stephen Austin-nal, de annyira nem mélyedünk el a személyében sem, a dolgaiban sem. Úgy nagyjából annyit tudunk meg róla, amennyit a fenti szöveg elárul: mindent megtett, amit csak tudott Texas önálló állammá válása érdekében. 

De tényleges szerepe valójában nincsen a történetben. Éppen csak felbukkan, hogy benne legyen az eseményekben. Jön, hogy azonnal menjen is. 

  *  

Mind a két történet fordulatos, izgalmas. Nincsen bennük semmiféle lélegzetállító újdonság, történetvezetési újdonság, furcsaság. Mindkettő megbízható, szokványos vadnyugati történet. Ami nem hagy túlságosan mély nyomokat bennem, csak a kellemes fílinget, mint az egykori Old Shatterhand-Winnetou filmek. Csak valamelyest több ezeknek a képregények valóságalapja. 

Miközben ezeket a mondatokat leírtam, azon töprengtem, ugyan mi is annyira vonzó a vadnyugati történetekben, hogy hiba látjuk, olvassuk ezredszerre az így vagy úgy ugyanolyan történeteket, mégsem unjuk egyiket sem? Ráadásul gyűlölöm az erőszakot, ezeknek mindegyike pedig éppen arról szól, hogy alapos izomfeszülés nélkül nincsen túlélés, vagy ütsz vagy véged lesz. 

• 
• 
• 

  *  

A rajzokról mit mondhatnék? Bonelli képregényről beszélünk. Vagyis realisztikus, részletgazdag minden egyes képkocka. Semmi kísérletezés, semmi különösebb oldalpárban gondolkodás, nincs kilépés vagy csak igen minimális a szabályosan ismétlődő képkockákból. A furfang az, hogy emiatt az égvilágon semmiféle hiányérzetünk sincsen. Simán elégedettek vagyunk azzal, amit kaptunk: két roppant szórakoztató sztori egy áráért. 

• 
• 

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2016 márciusának a háromnegyede, szombat hajnal, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjának utolsó reggele a régi házban. Még nekem is furcsa, milyen lehet neki, aki vagy negyvenöt éve ott lakott? 

Kedvem nincsen a mai naphoz, de ki az a perverz, aki kedvvel vág neki egy költöztetésnek? Álljon ide elém! De teszem a dolgomat, ahogyan kell. Ahogyan egész életemben tettem. 

*

Tegnap két halálról jött hír. Az egyik Bán Béla bácsiról szólt. Sorra mennek el a Bán Bélák.. Nem ismertem mélyen Béla bácsit, de a felszínes kapcsolat által is kedveltem őt. A könyvei itt sorakoznak a polcon. Mindössze kettőről írtam, Az Öreg-ről és az Emlék(fény)képek-ről. Megrázott a halála híre. Pedig annyira nem lehetett váratlan. Béla bácsi 92 éves volt. 

S meghalt Chuck Norris is. Félig vége van a világnak... 

Nem fogok mellébeszélni: nekem a legjobb, legeredetibb, leglengyelebb, legmitologikusabb, leglegebb képregény kimondhatatlan csalódás volt. Lett. Kezdődött azzal, hogy valamiért úgy gondoltam, színes lesz. Nem az. de aztán sorjáztak az egyéb csalódások. Az a baj, hogy minden téren.

Egyedül a könyv formátuma, na az teljesen megnyert magának. 

Lássunk neki!

• 
• 
• 

Ami történik

Egy Lesi nevű valami/valaki 109 év s két nap után feltámad. Egy kígyószerű izék, később több kígyószerű izével nagyon örül neki, hogy végre megjött. Úgy fest, Lesi fel szokott támadni. 

[Képváltás]

Apa (Karol) és fia (Max) megérkezik Csonthalmára. Apu a könyvtárban munkainterjúzik, könyvtáros akar lenni. Aki interjúztatja, annak a fején valami szkafander-szerű valami van, állítólag azért, mert pár éve a könyvtárat elpusztító tűzben „neakarjalátni”-ra változott a fizimiskája. 

A könyvtár előtti téren a fia ismerkedik a helyiekkel. A sérója Apuéra kísértetiesen hasonlít. A fiúnak ugyancsak szimpi Csonthalma, nagyon örül, hogy maradnak. 

Aztán szaporodnak a jelek, hogy valami nem gömbölyű ezzel a városkával. Mindenféle fura lények tűnnek fel. A főtéren lengedező zászló színe magától, lengedezés közben változik meg. Apu (Karol) kinéz az ablakon és valami fura, Barbapapa-szerű ízé tevékenykedik a temetőben. Közben Lesi közeledik a városhoz. Max egy tákolt autót vezetve a tóba hajt, majdnem meghal, de egy Csendes nevű lány megmenti.

Amikor magához tér, Csendes elmeséli a város történetét: a lényeg, hogy Karolon és Maxon kívül nincsen élő ember Csonthalmán. 

Aztán kiderül, hogy Karol nagyon-nagyon beteg, s mintegy utolsó, közös idejét tölti Maxal Csonthalmán. Mert Mallorca-ra nem futotta. 

Aztán kiderül, hogy... De ezt nem mondom el, mert mocsok nagy spoiler lenne. Mindenesetre a történet vége egy sci-fis időhurok. (Ez már nekem valahogy sok volt/lett.)  Meg az, hogy van élet a halál után. Ezért amikor elmegy valaki szívünknek kedves, tulajdonképpen nincsen ok a szomorra, úgyis lesz még találkozás. Vagyis voltaképpen nincsen halál.

Meg az is kiderül, hogy a halhatatlan rémlények tulajdonképpen önmagától óvják az emberiséget. Tehát végső soron jók. 

Kaerel a lengyel mitológia alakjait építette, rajzolta bele a történetébe. Ezekről a mitológiai alakokról a kötet végén van egy rettentő hasznos kis lexikon-szerű felsorolás. Amit szerintem a kötet elejére kellett volna tenni. Legalábbis a nem lengyel kiadásokban. Mert lehet, hogy a lengyelek tökre tisztában vannak a saját mitológia rémségeikkel, de semelyik másik náció nem lengyel. tehát olvasás közben csak les kerek tágult szemekkel, hogy mi az izé, aminek a nevét sem hallotta eddig. Oszt' ha a kötet elején lenne a lexikon, tudná, hogy hol keresse a beazonosítás lehetőségét. Illetve egyáltalán tisztában lehetne azzal, hogy van lehetőség a beazonosításra. 

• 
• 
• 

A probléma

az számomra hitbéli és teológiai. Többször kifejtettem már. Szétszórtan, itt-ott. (Csinálni kellene már belőle egy összefoglaló bejegyzést.) Talán leginkább itt a legkoherensebb.

Nem megyek bele mélyebben, a lényege annyi, hogy egyáltalán és kicsit sem hiszek a halál utáni, tudatos létben. Aki meghalt, az semmit sem tud arról, ami ezen a Földön történik, semmi része nincsen az élők semmi dolgában. A Biblia kijelentései alapján gondolom, hiszem ezt. Amiképpen azt is, hogy a halottakkal való bármilyen kommunikáció: spiritizmus, okkult, sátáni tevékenység. Illetve hát nem maga a kommunikáció az, nem a kapcsolatot kereső ember sátáni, hanem a válaszok sátániak. Szó szerint az Ellenségtől valók. Ezért pontosak az adatok, az információk, amik meggyőzik a kapcsolatkeresőket, hogy a szeretteikkel beszélnek. De nem velük beszélnek, nem tőlük származnak az infók. 

Önmagában csak ezért nem szoktam sutba vetni semmit, bár kétségtelen, hogy ha ez az alapállás, akkor már előítéletes vagyok. 

Másrészt pedig: a horror műfaját soha nem kultiváltam. De voltak, vannak kivételek.

• A Doktor Jekyll és Mr. Hyde-nak van mondanivalója,
• a Ragyogás-nak meg zseniális fílingje.
• Poe pedig Poe, pont. [Moha bácsi elgondolkodik] Mondjuk ő inkább thriller, nem horror. 
• A Bonelli-s Dylan Dog és a Damphyr pedig megjelenésében és összetettségében győzött meg. Felettébb szeretem őket, és sírok, hogy az utóbbi kiadását megszüntette az azt eddig kiadó Frike Comics. 

De a műfajt a horrort mindig valahogy öncélúnak, önmagáért valónak találtam, ítéltem. 

A Csonthalma egészének ezért nem volt esélye nálam. De nem csak ezért. 

• 
• 
• 

Ábrázolás

Belátom, boomer vagyok.

Azért látom be, mert egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy a magyar Füles-es képregényeken nevelkedve, az ízlésem meglehetősen rögzült. Ezért tetszenek a fent említett, olasz Bonelli sorozatai. Vagyis azok többsége. Mert nem mindegyik. De amelyik nem tetszik, ott sem az ábrázolással van bajom. 

De ha ezeket a képregényeket veszem alapul, akkor az ízlésem leragadt a kidolgozott, realista ábrázolásoknál. Még akkor is, karikatúra-szerűek mint Korcsmáros Pál rajzai, vagy művésziek mint Zórád Ernőé. 

Veszettül jár az agyam, pillogok a képregényes polcom felé, hogy van-e olyan képregény, amit szeretek és nem illik ebbe a sorba. Egyedül a Persepolis ugrik be. Aminek a rajzai első ránézésre csalódást okoztak, de mégsem tettem le valamiért a kötetet, aztán egyszerre csak azon kapta, magamat, hogy úgy értékel pozitívan az egészet, ahogyan van. Sőt, annyira értékelem, hogy itt is van a polcomon, állandóra. 

Az, hogy a Csonthalma rajzai elsőre nem fogtak meg, dolog. Úgy voltam vele, majd belejövök. De nem jöttem bele. Nem mondom, sajátosak, egyediek, csak a szerzőre jellemzők, de mégis teljesen kívül maradtam a világukon. Mondom veszett szubjektívan, teljesen meghagyva a lehetőségét annak, hogy másnak tessen. Mert, ugye, ízlések és ficamok, ahogy Szerelmetesfeleségtársam mondani szokja. 

Ami kétségtelen: a profizmus és a rutin átsüt a rajzokon. Nem a kajlaságuk, bénaságuk, esetlegességük miatt nem tetszenek a rajzok. Nem kajlák, nem bénák, egyáltalán nem esetlenek. Csak nem tetszenek. 

• 
• 
• 

Érzelmek

Ezen a téren még nyerhetett volna a Csonthalma. Majdnem sikerült is neki: az apa és fiú kapcsolat ábrázolása egészen a történet legvégéig igazán remekül sikerült. Amikor is  (SPOILER!!!)  az apa belehal a betegségébe, S itt jön egy váratlan, számomra értelmezhetetlen fordulat: a skac mintegy tök nyugodtan, szinte derűsen fogadja a halálát. Később kiderül, hogy mert bizonyos volt benne, hogy a halálával nincs vége az életének. Vö. spiritizmus. És úgy is lesz, az apa visszatér és még poénkodnak is egymással.  (SPOILER! VÉGE) 

Itt nekem gallyra ment minden. 

• 
• 

Hájp

Utálom  ezt a szót. Mármint a hájpot. De nagyon kifejező. A Molyon 91%-os a tetszési indexe. Be kell látnom, lemaradtam a világtól. Ahogyan fel nem foghatom, miképpen tölthette meg Azariah háromszor a Puskást, Pamkutya hétszer az MVM-et és Beton Hofi kétszer az Arénát, úgy nem értem ezt a 91%-ot sem. 

Eszembe sincsen ítéletet mondani. Mármint általánosat. Csak a sajátomat.  

Interjú a 20. Képregényfesztivál előtt a szerzővel.

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 március derékja. Munka, bár ma rövidebb mint szokott lenni. 

*

Azt olvastam, hogy egy negatív kritika sokkal több jelentőséggel bír mint ötven dicséret.  Ma azt írta nekem valaki, hogy a figyelemről szóló könyv értékelésénél egy csomó lényegtelen, oda nem tartozó dolgon kell átgörgetni, hogy a könyvhöz eljusson az olvasó. Válaszoltam neki, hogy pont a könyv felépítését akartam ezzel érzékeltetni. Mégis letört a dolog. 

Holott engem se nagyon érdekel egy könyv értékelésénél az értékelő személye. Vagyis tök igazságtalan vagyok a rosszkedvemmel. 

Néha úgy érzem, rendre ismételgetem magamat. Nincs egyetlen mondanivalóm, gumicsontom, mint például Csernus Imrének a felelősségvállalás témája, de van jó pár minden, ami újra és újra visszatér. Ha egyszer kedvem lesz hozzá, kimazsolázom ezeket a témákat, minden bizonnyal összejön belőlük a komplett személyiségvázlatom. (Mondjuk előre látom, hogy nem lesz hozzá kedvem.)

Az egyik visszatérő témám, hogy sokszor úgy érzem, évek óta nem volt egy igazán eredeti gondolatom se. Ami életem első negyven évére nem volt igaz. Igaz, erre a második életetapra az is igaz, hogy nincsen mögötte rendszerező elv. Fiatal felnőttként keresgéltem, felnőttként a kereszténységben megtaláltam, aztán a középkorom felé haladva összeomlottak, elmosódtak  az éles kontúrok. Emiatt még szépirodalmat sem írtam úgy húsz éve. Többnyire csak a blogomat firkálgatom. 

Amit nem tudom, miért teszek. Talán azért, hogy úgy tűnjön, van valami értelmes, alkotó tevékenység az életemben. Hogy lesz valami, ami megmarad utánam. A nevem, a nevünk nem fog megmaradni.
– És az miért fáj neked, Morzsám? Egyfelől úgysem leszel már itt, másfelől meg úgysem a Mohácsi volt a családi nevetek, azt mondtad, hanem kettővel vagy hárommal előtted a Mertz. 
Mégis csak fáj valamiért... 

No, figyelj csak, az alábbiakról szól a könyv, nem félrebeszélek, és nem egóskodom, bár úgy fog tűnni.

   *   

Tegnap néztem vissza a olvasósó Facebook-profilomat. Höhöhö. Gyakorlatilag nincsen reakció rajta. Idén a százas nagyságrendet is alig éri el a blogbejegyzéseim olvasottsága. Igaz, ennek oka lehet, hogy túl sok most a gyerekkönyv-olvasásom, és abban a sokban sem az újdonságok dominálnak. 

Arról nem beszélve, hogy még Szerelmetesfeleségtársam sem olvassa a bejegyzéseimet. Hiába, hogy a blog ötlete tőle származik. Akkor mit várok a világ egyéb részétől?

Néha nézegetem SzFT-t, ahogyan a figyelmet igénylő, napi, pöcsölős napi munkája után a TikTokot pörgetgeti. Megértem és sajnálom miatta. Többször szóvá is tettem neki, hogy tán nem kéne, nem ezt kellene... S akkor nem maradna fél évig itthon lennie egy-egy általa választott, üzleti könyvtári könyvnek... Szépirodalmat nem tudom, mióta nem olvas. Ma újra ki kellett neki vennem egy már kétszer hosszabbított, értsd, három hónapja itthon levő könyvet.

Művészfilmeket sem szoktunk már nézni. A Tavasz, nyár, ősz, tél... és újra tavasz közös kedvenc filmünk volt valamikor. Nem tudom, ma végignéznénk-e még egyáltalán. Bergman négyórás opuszát egy széthulló házasságról, igen a Jelenetek egy házasságból-ra gondolok, gyakorlatilag szinte egy térben forgatva, hétszentség, hogy fárasztó nyávogásnak tekintve félbe, mit félbe, negyedbe hagynánk. 

A múltkor jöttem rá, hogy vastagabb könyvet már alig veszek a kezembe.

• Egyfelől mert alig van türelmem hozzá,
• másfelől, mert amíg olvasom, egy-két hétig nem lesz mozgás a blogomon! (Ami mozgás, tudod, voltaképpen nem is érdekel.) 

   *   

Amikor írok, multifunkciósan teszem. Zene mindig szól közben. Most éppen az Iron Maiden Sehjutzu-ja. (Ez tegnap volt, ma az Asia '96-os Arena című lemeze. Amikor filmezünk, van, hogy közben képeket szerkesztgetek a blogbejegyzésekbe. De az elején mindig evéssel kezdünk, tehát tévé előtt eszünk.

Nem egymással foglalkozunk, nem az ételre koncentrálunk, hanem mindháromra. 

Hayes példának hozza a multifunkiconális információözenre a saját műsorát, azt az időt, amikor megjelentek a képernyő alján a nagyon-nagyon fontos szövegcsíkok, a futó szöveggel. A maga részéről elutasította ezeket. Azonnal romlott is a nézettségi rátája, de veszettül, vissza is kellett tenni a szövegcsíkokat. 

   *   

A fizikai naplómba egy éve nem írtam. Igaz, azt valamelyest a blogbejegyzések végén pótolgatom. 

   *   

A barátaim... ez fáj a legjobban, nincsenek. Vagyis nagyon messzire vannak, Budapest másik felén, Gödöllőn, Németországban, Svájcban, a sírban, de a közelben senki. Nincs emberem, akit hívhatnék, hogy gyere már le egy sörre, el akarom mondani, hogy... Szerelmetesfeleségtársam a legjobb barátom. Ez tök jó. Ő az egyetlen, aki közel van. Na, ez meg nagyon nem tök jó. 

Még nagyobb baj, hogy emiatt nem üvöltök belül. Elég jól el vagyok SzFT-vel, magammal, a könyveimmel, a blogolással. Néha jól esik társaságba menni, de a néha pont elég.

Talán azért, mert a társaság már nem barátokat, hanem felületes haverokat, ismerősöket jelent. 

   *   

Mostanság lázad a szellemem. Alig nézegetem a Facebook-ot, a TikTok-tól a hideg ráz, a Twitter/X-et soha nem használtam, az Instagram-ot szerintem egy éve ki sem nyitottam. Néha megállom, hogy a Messenger üzenetekre se vetődjek. Szélsőjobbos, harcmester, fizikus, hitvédelmében inkvizítorokkal vetekedő ismerősömnek sem válaszolok azonnal. Már csak azért sem, mert az nem szokott rövid lenni. Nem a válaszom, hanem ha beszélgetni kezdünk. 

S eljutottam oda, hogy szemérmetlenül a kezembe veszek vastagabb könyveket. S meg-megnézem, de tulajdonképpen rohadtul nem érdekel sem a Facebook-om, sem a blogom olvasottsága. Már csak azért sem, mert amíg egy-egy könyves posztom mögött sok óra olvasás, s minden esetben legalább délutánnyi kutakodás, írás áll, aztán lesz belőle a blogon negyven olvasás, a FB-on meg egy darab kattintás se. Egy időben mindennapos volt, hogy a blogketrecbe kerültek az írásaim. Gyakorlatilag mindegyik. Ma már fehér holló, ha ott van valamelyik. Úgy látszik, egyre szarabbakat írok. De tény, ha kikerül valamelyik, Placi barátom a város másik sarkából, mindegyikhez gratulál. 

Viszont ha felteszek három-négy unokás képet, alsó hangon száz reakció jön rá. Mondjuk mindkét poronty, Lili is, Dani is megérdemli a kedveléseket, szeretéseket. De talán érted, mire gondolok tartalom és arányok emlegetésével. Más kérdés, hogy a két uncsi és a blog között kellene mérlegelnem, nem kell egy pillanatig sem gondolkodnom. De persze ez elég értelmetlen összehasonlítás. 

Vagyis, úgy tűnik, valamelyest szabadulok a képernyők kényszerérétől. Tévét a reklámok miatt gyakorlatilag nem nézünk: a franc se kíváncsi egy másfél órás filmben egy órányi szellemesség nélküli, kapkodós egyen-marhaságra! És ezekért az idegesítő, ostoba, ötlettelen vackokért kapnak fizetést a marketingesek, reklámszakemberek, ne már!, benne a baxottul tengernyi kemikália állandó tukmálására. 

   *   

De egyébként is: a képek kapkodása mindenhol egyre jobban idegesít. A híradókban, reklámokban, filmekben, mindenütt.

Az utóbbi időben többször kérdzetem SZFT, hogy ő vajon felfogja-e a kapkodó képek tartalmát? Azt hiszem a Szállító harmadik részénél tűnt fel, hogy nem tudtam már Jason barátunk hol van, mit csinál, miért csinálja, mi okból veri össze, rombolja le a fél várost, s egy idő után lemondóan legyintettem, már nem is érdekelt. De néztünk egy gyerekfilmet is, a Zootropia második részét. Ugyanez a klipszerű kapkodás, hadarás, rohanás... A magam részéről kábé negyedóra után adtam fel, és legyintettem az egészre: 
– Te, Zsákom, tudod követni a mit miértet? S a gyerekek, ha már az ő filmjük, ők tudják? 
Kikapcsoltuk a filmet. 

Tudnék még mesélni, de nagyjából itt tartok most. 

   *   

Néha szégyellem magamat, annyira tájékozatlan vagyok, mert nem nézek eleget képernyőt. 

Szombat este hoztam hazafelé Ferihegy felől SzFT-t, aki egy viruális asszisztens csapattal Tallinban volt. Az MVM Dome-ban akkortájt kezdődött a Pamkutya hét (!!!!) teltházas koncertje közül, azt hiszem az első. 
– Te, Zsákom, kedvesM? mi a tököm a Pamkutya? És ez a mi a tököm megtölti az MVM Dome-ot? 
Ő sem tudta. Azóta tudom, hogy egy tesópáros, akik tizenöt éve írnak zeneparódiákat. Az IrigyMIrigyes Sípos Péter szerint ez nem paródia, csak szövegátírás. De hétszer megtöltik a koncerthelyszínt, s ez alsó hangon hétszer tinekét és fél ezer embert jelent. Ja, énekelni sem tudnak. Zenélni sem. 

Beton Hofiról ma olvastam, hogy két teltházas Arénát nyomott. Ki az a Beton Hofi? (Belehallgattam. egy számot se tudtam végighallgatni... Visszakapcsoltam az Asia-t.)

S mentség-e, hogy semmit sem tudok róluk, csak azért mert ők a Z-generáció muzsikusai figyelmének a központjai? 

   *   

Chris Hayes médiaember. Újságíró, író, televíziós műsorvezető. Bennfentes, Tudja tehát, miről beszél. 

   *   

Chris Hayes arról beszél, hogy manapság a figyelem a legkelendőbb árucikk. Az internet átalakított mindent. A figyelemről szólnak az internetes keresők, a figyelemről szólnak a szociális médiák. A figyelemről szól a lájkolások figyelése, adrenalin., endorfin-termelő kényszere. 

A figyelemért küzd Hayes, amikor műsort vezet, amikor könyvet ír. A figyelemért küzdök a blogommal. Akkor is, ha semmi jutalmam nincsen érte. (Már a szerzők, kiadók is leszoktak rólam. Kezdetben több szerző is megkeresett, s volt kiadó, akinek a kiadványaiból válogathattam, s aztán megírtam az őszinte véleményemet. Le is szoktak rólam, egy búcsúszó nélkül.) 

Hayes azt mondja, a figyelem már nagyon ritka esetekben koncentrált figyelem. (Tudod, multifunkcionális blogírás, közös étkezés.) 

Hayes azt is mondja, régebben a figyelem közösségi élmény volt mind a zenében, mind a filmművészetben. Sőt még az információkat átadó előadások hallgatásában is. Példának hozza a 19. századi Amerikát, ahol Lincoln és Douglas szenátorok városról városra járva vitáztak a rabszolgaságról. Egy vita úgy nézett ki, hogy egyikük tartott egy másfél órás előadást, a másik egy órás válaszban reagált, amire az első fél órában válaszolt. A szerepeket városról városra cserélték. Nagyon nem egyszerű tőmondatokban, hanem többszörösen összetett mondatokban tartották a vitaelőadásokat. S minden városban erre a háromórás „vitára” bármekkora termek megteltek, és az összegyűlt jó nép feszülten hallgatta őket. Ja, és a témáról beszéltek, nem egymást pocskondiázták, fikázták, gúnyolták, kenték be szarral. 

S ez működött akkor is, ha már útnak indultak olyan lapok, mint az ekkori idők Blikkje, a Sun, amelynek fő célja volt a minél magasabb eladási szám az olcsón adott, hirdetésekből élő lapért.

Elképesztő, nem? 

Elképelem, ahogy a mostani, magyar helyzetben Orbán Viktor, Magyar Péter és Toroczkai László egyetlen témáról három órát beszélgetne mondjuk a Közgázon, Pécsen, Debrecenben, Zalaegerszegen, Sopronban, és egyszer se egymást kritizálnák, gazembereznék, árulóznák. 

A figyelem manapság egyéni élménnyé vált. A történetek régen a közösségben hangzottak el, a nap végén, a tűz mellett. A könyvnyomtatással ez is egyéni élménnyé vált. Ahogyan a zenehallgatás is. Sőt manapság a mozgóképek nézése is. Egy háztartásban több televízió van, és mindenkinek van telefonja. Az élmény már nem közösségi, hanem egyéni. Szinte mindenben. 

   *   

Az ember számára az információ nélküliség gyötrelem. Hayes Nelson Mandela-t hozza példának, aki bebörtönzésekor ragaszkodott a hosszú nadrág viseléséhez és a minőségi étkezéshez. Mondták neki, hogy jó, de akkor magánzárkába kerül. Mandela azt mondta, a méltósága megőrzése végett ez teljesen jó alku. Utólag belátta, hogy hatalmasat tévedett. Közel került a megőrüléshez. 

Ám a túl sok információ is halál. Leáll az agy. Nem tudja felfogni a töméntelen, kategórizálhatatlan , feldolgozhatatlan ingert. Annyi az információ, hogy egyszerűen nincsen idő még fontosság szerinti szétválogatásra se, nem hogy az átgondolásra, mérlegelésre. 

   *   

Több mint feltűnő, hogy Hayes hányszor emlegeti Karl Marxot, Marx nézeteit, véleményét, kijelentéseit, nagyjából minden más filozófus, közgazdász rovására. 

Ahogyan az is szembeötlő, hogy Trump milyen negatív, médiahajhász szerepet kap a könyvében. Jó, a valóságban is, de Hayes-nál csak Trump ilyen negatív az összes amerikai elnök közül. Megtudjuk azt is, Elon Musk mekkora egoista barom (Hayes persze nem így fogalmaz), hogy túlvásárolta magát a Twitterrel, csak azért, hogy a maga twittjeinek sokkal nagyobb teret adhasson. 

Vagyis egyértelmű, hogy szerzőnk melyik oldalról, honnan nézi a világot. Ami alapvetően nem zavart. A könyv viszont nem erről szól. Vagyis nem erről kellene szólnia. 

   *   

S akkor most tűnődöm, hogy miről is szólt nekem, mit adott ez a könyv? Szórakozást, magamra ismerést, erre-arra felnyílt a szemem. Az elejétől a végéig csuda érdekes volt, olvasni akartam akkor is, amikor nem tudtam olvasni. 

De a végére hiányérzet maradt bennem. Az a baj, hogy nem tudom, minek a hiánya okozta. Talán a megoldásoké. Amik meg ha benne lettek volna, akkor túl didaktikussá válik a egész. „1. Csak a magadnak kiszabott, maximális időt töltsd képernyő  előtt! 2. Kritikusan vizsgálj meg minden felugró hirdetést!” Hát itt lapozok azonnal tovább. 

Vagyis aljas dolog, hogy érvek, indokok nélkül említem meg a hiányérzetemet. De végső soron csak részletesen kifejtett mindazt, amit látok magamban is, SzFT-ben is, csak nem tudom ilyen okosan és széleskörűen megfogalmazni. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 március dereka, szerda. S máris alig várom a hétvégét. Amikor is költöztethetjük SzFT édesanyját. Elkértem a benti Transitot, bár napok óta szaraxik a bendixe, de még nem adta fel. Maximum ha reggel elindul az autó, egész nap nem állítom le... Még nem tudom, hogyan oldjuk, de kihívásnak jó. :-D

*

Úgy fest, a héten sem találkozom Szami lányommal, az unokákkal és az apjukkal. A hét elején a kisebbik volt taknyos, így a hétvége felé meg nekem sűrűltek be a dolgok.

A Rév Fülöp harmadik részének a tartalmát a fülszöveg teljesen simán, spoiler-mentesen bevezeti. Mink strapáljam magamat, ha egyszer... 

Vészesen apad a Tó. De vajon miért? Rév Fülöp, a lovaglegény a Litéri sárkány hátára pattan, hogy kiderítse az okát. A nyomok Nagylapály birodalmába vezetnek, ahol találkozunk Nyár Lőrinccel, Zivatarzug lovagjaival, Hötödik Hőbörödött királlyal és a világ legpimaszabb leányzójával, akire nem lehet haragudni.

Kiderül, mi van a Mély Kút mélyén, és az is, hogy miért nincs tó, ha van…

Persze, nem ennyi a történet, ez csak a kedvcsináló. De a lényeg valóban benne van ebben a fülszövegben. A legfontosabb új szereplők is ott vannak. A sárkány ráadásul csuda jó pofa. Bár nekem mindvégig homályban maradt, miért nagybetűsen Litéri a neve, ráadásul „a” betűvel.

Aham, most villant be, gyanús lett a dolog, és nyert: Litér egy kis község Balatonfűzfő felett, félúton Veszprém és Berhida között, a Balaton legészak-keletibb részén.

• 
• 

  *   

Azt írtam az alcímben, meg a blog kiemelés ajánlójában, hogy a Nyár Lőrinc trilógia legkomorabb darabja. Ami miatt ezt írtam az az, hogy ebben a részben van emberi szenvedés. A főkancellár személye, tevékenysége, a Mély Kútba vetett rabszolgák, a csupasszá vált ország nyomora nyomasztó. 

A komorság persze viszonylagos. Mert azért Rév Fülöp-öt olvasunk, ezt ne feledd! Itt van a sárkány, a dohogós, jószándékú, segítőkész, de nyavalygós, nyavalyás jószág remek ellenpont. Ellensúly.  

– Akkor most már mehetünk haza? – érdeklődött a sárkány türelmetlenül.

– Sajnos nem – rázta a fejét Fülöp –, még van valaki a Mély Kútban, akit nem hagyhatunk magára. És a királyt is nagyon sajnálom.

Lőrinc feltápászkodott fektéből, és Fülöpre emelte a tekintetét.

– A hígagyú engem nem érdekel, bármit mondasz is róla. De azt hiszem, Zsanát sem szabadíthatjuk ki. Ebbe bele kell törődnünk. Még a sárkánnyal együtt is bajosan győzzük le az egész királyi hadsereget. Ráadásul most biztosan megsokszorozták az őrséget. És még azt sem tudom, hogy mi mihez kezdjünk itt a puszta közepén.

– Ha jól értem, egy leányról beszéltek – vonta le a tanulságot a Litéri. – És legalább szép?

– Miért, ha randa lenne, otthagynánk? – csattant fel Fülöp mérgesen. Kényelmetlenül érintette a sárkány kérdése, bár nem tudta volna megmondani, miért. Ráadásul érezte, hogy Lőrincnek igaza van, ezért dúlt benne a harag a tehetetlenségtől. Aztán, mintha kívülről látta volna magát egy pillanatra, hirtelen elröstellte magát, hogy ilyen otrombán viselkedett barátjával, akinek a szabadulásukat köszönhették. – Ne haragudj! Nem akartam kiabálni veled – hajtotta le a fejét, s úgy érezte, minden erő kiszáll belőle.

– Vagyis nem randa – összegezte a sárkány.

– Egyáltalán nem – suttogta Fülöp megadóan.

– Világos – bólintott a Litéri. – Akkor természetesen segítünk.

– Köszönöm – Fülöp hálásan pillantott a sárkányra,

• 
• 

   *   

Nagylapály országának a királya Hötödik (vagyis ki tudja, hogy Hatodik vagy Hetedik) Höbörödött király. A király neve sugallja, hogy Nagylapályon ö-vel beszélnek az emberek. 

A bátortalanul visszatérő asszony megragadta Fülöp kezét.

– Tud nökünk sögőtöni, naccsőgös uram? Hötök óta bujkőlönk már a férjömmöl. Nöm öttünk, nöm ittönk már régön sömmit.

– Mit mond? – kérdezte Fülöp az előmerészkedő Lőrinctől.

– Azt hiszem, enni kér – felelte amaz...

Nekem legyen mondva, engem egy idő után valamelyest fárasztott az ö-zés. Viszont a csupa ö-s vers, na az zseniális. Figyu! 

Örökös pörök közt görcsös dölyf őröl föl közös gyönyört,

Gőzös könnyözönök mögött könyörögj: jöjjön öröm!

Hát nem remek eme kerek versezet, melyet neked remekelt e szerzet, melynek neve nevezve lehetetlen, e helyen, nem ejthet ember eme nevet. Nem remek, mert nem remekelek.. 

Apai nagypapám, már többször meséltem róla, a polihisztor, akinek hagyatékát az alkoholista nagymamám szerte szórta, ki tudja merre, kéziratok, festmények, jaj de bosszantó..., írt nekem egyszer egy eszperente levelet. Így kezdődött: 

„Kelt levelem Pesten, melyben kedves gyermekem gyermeke, eleve meglele rengeteg e-t. Neved nem ejtem, mert ez lehetetlen....”

Fel sem fogtam, mit veszítettem, amikor meghalt... S de régen volt már. 

Hát, ja, az ott bizony én vagyok. A kisebbik. És örülök, hogy nem színes a kép: a fehér pulcsi egyik sávja piros, a másik kék volt.
S ez volt a jobbik: volt egy ugyanilyen pulcsi pirosban is. Az alapszíne volt piros. Utáltam mindkettőt.
Papát nem. Nagyon nem. Hjaj! 

   *   

Két dolog nem volt/lett teljesen világos. Az is lehet, simán, hogy valami felett elsiklottam mindkét esetben.  De ez a rész

 !!! SPOILERES !!!  

ugord át, ha úgy gondolod, nem akarod előre tudni, amit nem akars előre tudni. 

• A Kőfolyam. Oké, fogy a víz. Oké, kiszárad a folyó. Oké, kövek vannak az alján. De egy kiszáradt folyómederben mifenétől görögnek a kövek? Rolling Stones, vagy mi? Ez nekem nem állt össze. 
• Ahogyan az sem, hogy hová lett hogyan a víz a Balatonból, meg a folyóból, meg a kutakból? Mert oksa, beindult a gonosz főkancellár megaprokektje, a gigantikus kútásással, ami azt azt feltételezi, hogy a főkancellár olyan geodéziai tudással rendelkezett, hogy megtalált egy föld alatti vízgyűjtőt. De annak miértje, hogy a ettől a felszíni vizek miért tűntek el, nekem nem állt össze.  Ahogyan az sem, miért nem esik az eső, amiatt, hogy a föld alatt bazi nagy kút van? Mondjuk, oké, nincsen minek párolognia, nem lesznek felhők, mondjuk, ezt úgy, ahogy elfogadom... 
• S az ökológia egyensúly előpattan a semmiből, mintegy igazságvezérelten a helyére ugrik, pusztán attól,  hogy a csúnya főkancellárt a nagyon szépen együtt munkálkodó összefogás eltakarította az útból? 

Kicsit úgy voltam/lettem az ilyesfajta kérdésekkel, mint egy-egy kalandfilm esetében a felmerülő kérdésekkel: oké, hagyjuk, élvezzük, ami élvezhető, dafke ne engedjük elrontódni az élményt! 

• 
• 

   *   

Annyira nem, hogy munkanapok ide-oda, másfél nap alatt a történet végére jutottam. Amit azért sajnáltam, mert a Rév Fülöpök eleddig utolsó része első alkalommal 2014-ben jelent meg. Azóta semmi. 2014, ugye, tizenkét éve volt.

Hihetetlenül boldog és elégedett lennék, ha la sorozat előző részeinek az újra kiadása azt jelezné, hogy lesz/lesznek következő rész/részek. 

• 
• 

   *   

Kicsit szorongva említ meg újra Cserkuti Dávid nevét. Annyit hájpoltam már a munkáit, hogy annyit még a Keep Floyding produkcióit sem a zenei blogomon. De mert Dávid alkot, én meg látok, és ez a két dolog néha találkozik, miért hallgassak a találkozás eredményeiről. 

Szóval az van, hogy Cserkuti úr most sem felejtett el rajzolni. S a rajzai konzekvensen zseniálisak. Több okból. Egyrészt a hihetetlen részletgazdagságuk miatt. Figyeld csak meg bármelyik képet, s merülj el egy-egy kézmozdulatban, arckifejezésben, ruharedőben, bármiben, akármiben! 

Vagy nézd csak az esti jelenteket ábrázoló képeit! A fények, az árnyak, a kontúrok, a sziluettek

Másrészt a realitáson túl mégis minden rajz kedves. Még akkor is, amikor a témája maga nem az. Már nem lesz alkalmam rá, de így utólag kíváncsi lennék rá, mennyire lenne kedvencem ez a sorozat, ha nem az ezekkel a rajzokkal megjelent kiadást olvasom először? Tetszik, nem tetszik, egy könyv külalakja simán befolyásolja az élvezeti értékét. Csúnya hasonlat, de legyen egy nő bármilyen kedves, intelligens, séf a konyhában, prosti az ágyban, ha rút és formátlan értékelhetők, persze, hogy értékelhetők a teljesítményei, de annyira jó gyönyörködni a szépségben, a nőiességben! Ha érted, mire gondolok... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 március közepe, fizetés után kicsivel. 

Tegnap este hazajött Szerelmetesfeleségtársam Tallinból. Teljesen jól el voltam nélküle, de sokkal jobb, hogy itthon van. Három nap alatt simán permanens hiányérzetem lett nélküle. Három nap? Csütörtök reggeltől szpmbat estig nem láttam. 

Pénteken felmentem a GoBudába a Libri könyvásárra, de nem volt érdemes. Alig volt valami, ami volt az meg nem volt olcsó. Rengeteg Ulickaja, mondjuk az még elfogadható áron, több Nyáry Krisztián, akciósan volt hatezer. Ezek voltak figyelemre méltók. Körülnéztem, eljöttem. S úgy döntöttem, aznap már nem is megyek sehová. Kádaztam egyet, írtam, olvastam, zenét hallgattam. 

Szombat reggel keltem útra, tankoltam, kocsit mostam, bevásároltam mindenhol, ami bolt csak van a Husztin. Lidl: a döntő rész. Aldi: C-vitamin. Penny: mosószóda. 

Megszakadtam, mire felhoztam a rengeteg mindent. Aztán konyha rend- és helycsinálás, hűtőtakarítás, paradicsomleves, rizibizi, húspácolás, párolt gomba, barnamártás. S közben pálinka meg bor. 

Aztán estére iszkiri SzFT-ért Ferihegyre. Illetve a 18. kerületbe, mert Ferihegyről lehozta őt is Dóri pasija. 

Ma meg négykor keltem. 

*

Tegnap volt, lett volna Pipi születésnapja. Ezt írtam a Facebook-on: 

Gyárfás Endre nevére a hívószó a Dörmögő Dömötör. Nem az újság, hanem a Dörmögő medve-család. Ezáltal a ovis-újság, ami megfelelő életkoromban a kedvencem volt, elsősorban a kivagdosható, összeragasztható mellékletei miatt, amikből mindenféle 3D-s tárgyak jöttek végül össze, amikkel aztán nagyjából sohasem játszottam, de imádtam összerakni őket. S ha mellékletek, akkor édesapám édesapja ugrik be rögtön, Mohácsi papa, a soha nyilvánosságot nem kapott polihisztor, eszperantista, festő, író, családi filmek készítője. Akinek a életműve az enyészeté lett a felesége miatt: tényleg semmi nem maradt meg utána, sem az írásai, sem a festményei. Szerencsére a családi filmeket sikerült megmentenem, az alábbi kép is azokból származik: én vagyok rajta és Papa. Az azóta szintén az enyészeté lett eszperantó nyelvről is tőle hallottam első ízben. Emlékeim szerint ő vette nekem a Dörmögőt is. De hogy az első Mozaik újságokat is tőle kaptam az tuti. A legeslegelső a Hajsza a folyón című epizód volt. Imádtam. 

Szóval Gyárfás Endre. 

*

A Varázsgombóc története rém egyszerű: egy törpe, név szerint Galagonya Máté óriássá akar lenni. Hallott arról, hogy az óriások nem léteztek kezdettől fogva, hanem egy varázsgombóc elfogyasztása révén törpékből lettek azzá. Máté minden vágya, hogy óriássá lehessen maga is. Mert igazságtalannak tartja, hogy az óriások ennyivel többre képesek mint a törpék. 

Úznak indul hát, hogy találjon egy varázslót, aki óriássá változtatja őt. Így találkozik egy máik törpével, Kökény Kelemennel, aki fiatal korában maga is vágyott az óriás.létre. Ő mondja el Máténak a varásgombócos-átváltozás verzióját. S hogy Máté ne keresgéljen egyedül, mert három törpe ugyan törpe, de három, a szomszédjával, a valamelyest együgyű, de jó szándékú Áfonya Ábrissal egyetemben társául szegődnek a varázsgombóc fellelésében. 

Nem lövöm le a teljes cselekményt, gonosz dolog lenne. Legyen elég annyi, hogy törpéink végül találkoznak az óriásokkal. 

*

A történet úgy cselekményes, hogy egy fia erőszak sincsen benne. De tényleg és valóban semennyi. Ennek ellenére fikarcnyit sem izgalmatlan, és mellette humoros is.

Mert, ezt nem tudom megállni, bár spoiler, nem tudtam nagyot röhögni, amikor kiderül, hogy nem csupán a törpék rettegnek az óriásoktól, hanem a óriások is úgy tudják, hogy törpék roppant veszélyesek rájuk nézve és könyörögnek az életükért. S a törpék nyugtatgatják őket, hogy komolyan ígérik, szentül fogadják, hogy nem fogják bántani az óriásokat. De komolyan nem. :-D

Kicsit hosszúnak tűnhet, de figyeld csak ezt a jelenetet! Megéri a rá szánt időt, hidd el! 

Óriás katonák készítették itt elő fegyvereiket vágásra, kaszabolásra. Amint megpillantották a jövevényeket, mindnyájan fölemelték a fegyvert, maguk elé tartották a pajzsot. 
– Uramisten! Ezek törpék! – dördült a legmarconább képű óriás hangja. 
Kelemen állt a legközelebb ehhez a hadastyánhoz. Ha most lesújt rá a szablya, többé nem gyűjthet tudományt a fejébe. Előkapta hát tarisznyájából a szekercét, amit azért hozott magával, hogy ácsoljon, fát aprítson, ha útközben efféle munkákkal bízzák meg. 
Mátét is tettre buzdította idős barátjának bátorsága. Kirántotta kardnak látszó kését, és magasra emelte. Ábris pedig az eleddig félénknek, ijedősnek vélt Áfonya Ábris a pásztorbot doronggal kezdett el hadonászni. 
Három törpénk a következő minutumban azt hitte, káprázik a szeme. 
A Kelemen fölé tornyosuló óriásvitéz úgy remegett, mint a miskolci kocsonya. A rémes-éles szablya pedig c– lássatok csodát! – egyszerűen kiesett a markából. Akkorát csörömpölt a kőpadlón, hogy még a pókhálók is el-szakadtak rémületükben a sarkok mélyén. 
A másik óriás horgas-karmos ujjai közül kicsusszant a tőr. A harmadik meg a negyedik behemót annyira megijedt, hogy hanyatt vetette magát. Az is lehet, persze, hogy elájult. 
Galagonya Máté nem értette az egészet. Kökény Kelemennek sem fért a fejébe a dolog, Áfonya Ábris pedig ámulatában kitátotta a száját. Máté, miközben fölemelve tartotta parányi kardját, óvatosan a háta mögé sandított: nem áll-e ott valami iszonyatosan nagy, az óriásoknál is nagyobb, félelmetesebb szörnyeteg. Talán annak láttán ejtették el a fegyvert és hanyatlottak a földre a palota őrei. 
Rajtuk kívül azonban senki sem volt a csarnokban. 
– Azt hiszem – szólalt meg végre Ábris –, ők is a saját árnyékuktól ijedtek meg. 
Máté legyintett.

– Mindennap láthatják az árnyékukat.
Ekkor az őrség parancsnoka, a legzordonabb, a szablyás, illetve immár szablya nélküli a törpék lába előtt térdelt. 
– Irgalmazzatok – rimánkodott –, kegyelmezzetek, nagy hatalmú törpék! Legalább az életünket hagyjátok meg! A fegyvereinket magatokkal vihetitek.
Akkor lennénk csak bajban, gondolta Galagonya Máté, ha valóban föl kellene emelnünk a ti súlyos szablyáitokat meg a tort, a pajzsot. Már-már a nyelve hegyén volt a kérdés: miért féltek tőlünk ennyire? Hiszen ti óriások vagytok, nagyok,erősek... Eltaposhatnátok vagy akár tenyérrel is agyoncsap- hatnátok minket.
Szerencsére, mindhármuk szerencséjére Máté esze bekapcsolta a féket, azazhogy nyelvének, ajkának megtiltotta a fölösleges kérdezősködést. Előbb-utóbb minden kiderül.
Nem is kellett sokáig várniuk. Az őrparancsnok, amúgy térdeltében, beszélni kezdett.
– A balsors küldött ránk benneteket. Reménykedtünk, hogy nem válik be a pókok jóslata, és nem támadjátok meg a szegény óriásnemzetséget.
Mozgolódás, neszezés hallatszott a csarnok sötét zugaiból. Megremegtek a pókhálók.
– Megmondták a pókok – folytatta az óriás –, hogy egy-szer csak betoppantok ide, ti, törpék, megcsillantjátok varázsfegyvereiteket, és akkor izmainkból kiszáll az erő.
Kelemen szemügyre vette a szekercéjét. Valóban varázshatalma lenne ennek az egyszerű szerszámnak?
– Mit mondtak még a pókok? – kíváncsiskodott Galago-nya Máté.
–  Elárulták-e, miért akarunk mi, törpék, titeket tönkretenni?
– Csak mert gonoszak vagytok – felelte az őrparancsnok, és szeméből könnyek eredtek.
Áfonya Ábris megsajnálta az óriást.
– Ne bőgj, légy szíves! Akadt már törpe, aki bántott téged? -
–  Nem – tűnődött el a harcos. – De ti azért jöttetek, hogy...

– Azért jöttünk vágott közbe Galagonya Máté –, hogy megszerezzük és megegyük a varázsgombócot. – Miféle varázsgombócot?
– Ne add az ártatlant! Mi, törpék, nem vagyunk gonoszak. De a hazudozókkal elbánunk.
– Könyörüljetek – kulcsolta össze karmos ujjait a parancsnok. – Majd átkísérlek titeket a konyhába, ott harmincháromféle gombócot főz a kedvetekért a szakácsunk, úgymint túróst, szilvást, barackost, almást, körtést, csipkebogyóst, galagonyást, kökényest...
– Áfonyást nem? – kottyantott bele Ábris. 

Máté egy kardsuhintással jelezte, hogy elege van a fecsegésből.

– A varázsgombócot akarjuk. Amitől a ti őseitek törpékből óriásokká nőttek.

– Varázsgombóc, varázsgombóc – motyogta az őr, miközben az emlékezetében kutatott. – Hallottam, hogy volt ilyesmi valaha. Ma már nincsen.

– A receptje bizonyára megmaradt – mondta Kökény Kelemen.

– Lehet, hogy a régi szakácskönyvekben megtaláljuk. De hát miért kell nektek az a gombóc?

– Hogy óriások lehessünk – kiáltotta eléggé megfontolatlanul Áfonya Ábris.

Erre már feltápászkodtak a heverő katonák. A parancsnok is felállt.

– Ha ti is óriások lesztek – mondta mélységesen mély hangon – ki marad törpe? És kiktől kell nekünk azontúl félnünk?

– Nem kell félnetek – nyugtatta meg Galagonya Máté. – Eddig sem kellett volna. Hogy lássátok, békés szándékkal jöttünk: lerakjuk ide a padlóra a fegyvereinket.

– Miért? Ha csatára kerülne sor, mit érnél el ilyen icuri- picuri szerszámokkal a roppant kardok, szablyák, tőrök ellenében? A pajzsokon csupán karcolást ejthet a szekercéd.

– Igen, de a varázserő...

– Ne hidd, hogy a szerszámainknak varázshatalmuk van!

Abbahagyták a sugdolózást, mert az egyik óriás már hegyezte a fülét.

– Igazán nem akartok ártani nekünk? – kérdezte az őrparancsnok.

– Törpe becsületszavunkra, nem – jelentette ki Galagonya Máté.

Sietve hozzátette, nehogy félreértsék:

– Nem a becsületszavunk törpe. A becsületünk meg egyáltalán nem törpe.

– A világért sem kételkedünk a szavatokban – mondta az óriás.
– Senkit sem akarunk bántani – szólalt meg Kökény Kelemen. 

[...]

–Jelentenem kell a királynak – mondta az őrparancsnok –, hogy törpék lépték át a palota küszöbét. Nehogy őfelsége megijedjen, és riadalmában a trón alá kuporodjék, hamar tudtára adom, hogy ti nem harcías, gonosz törpék vagytok.

– Egyetlen törpe sem az – szólalt meg Galagonya Máté.

A katona a szívére tette lapáttenyerét.

– Mi, óriások sem vagyunk gonoszak.

– De harciasak igen! – nyelvelt Áfonya Ábris, és pulyka-vörös lett a képe.

– Miből gondolod, tisztelt vendég? – kérdezte az őr.

– Abból, hogy talpig fegyverben álltok. Vagyis hogy álltatok, amíg el nem vágódtatok, térdre nem estetek előttünk, és el nem hajigáltátok a szúró-kaszaboló eszközöket.

– Aggódtunk, hogy megtámadnak bennünket.

– KI?

– Például a törpék?

– Például a törpék. 

45-50.

*

Közhelyes, hogy mekkora értéke lenne a békés egymás mellett élésnek? S hogy minden másság ellenére képesek lehetnék rá? Hogy nem kellene senkinek senkit megváltoztatni, hogy ez létre jöhessen? Persze, hogy veszettül közhelyes. De ugyanennyire igaz is. 

Nem a másság ájult tiszteletét hirdetem. Dehogy tennék ilyet! Mert a másság ájult tisztelete bár a másikat úgy fogadja el, ahogyan van, de önfeladó, öngyilkos, önvédelmi-reflex nélküli módon. A törpék és az óriások miután tisztázzák, hogy semelyik nem akar a másiknak rosszat, elfogadják egymást. Itt a kölcsönösség a legfontosabb reakció. 

Emiatt veszett el mára Nyugat-Európa döntő része: keblére ölelte a kígyót, és már nem tud tőle szabadulni. De azért még ölelgeti... Hiába egyértelmű, hogy bele fog pusztulni. Az elfogadás önfeladássá lett, a kölcsönösségnek nyoma sincsen benne. 

Nem szoktam aktuálpolitizálni. A Fidesz, olyan, amilyen. De azért mindenképpen a javára írható, hogy Budapest utcáit nem lepik el a migránsok. Ezt hívják balról gyűlöletpolitikának. Fittyet hányva arra, hogy mi zajlik például Németországban vagy Franciaországban, de akár Brüsszel utcáin. Ahogyan számomra érthetetlen hogyan háborús riogatásról is beszélnek. De a „Varázsgombóc”-ról beszélve ez több mint kitérő. 

*

Ami még lényeges lehet: nem vagyok versolvasó típus. Hobó anno rákattantott rájuk egy időben. Nem vagyok versellenes, de magamtól, magamnak nagyon ritkán olvasok verset. Persze, nekem is vannak kedvenc verseim. Jobbára magyar klasszikusok. Nem sorolom, ki mindenki. 

Gyárfás Endre költő is. A köteteinek a többsége verses kötet. Ebben a könyvben is vannak versek. Amiket prózai könyvekben többnyire simán átugrok. 

Most nem tettem. Elolvastam mindet. Mert tetszettek. egytől egyig. Egyszerűen kedvesek voltak, azért. 

*

Szól-e valamiről a Varázsgombóc vagy csak egy kedves mese? Szerintem szól. Az önazonosságról. Manapság ez már egyfajta önépítős közhely. De talán nem lehet elégszer hangsúlyozni a fontosságát. Hogy nem kell másnak lennünk, csak önmagunknak. 

De önmagunknak lenni nem azt jelent egyet, az „én már ilyen vagyok, nem tudok megváltozni”-val. Mert ha nem vagyok Ember, változni kell. Szükséges, Az önmagunknak-lenni nem azt jelenti, hogy maradjunk csak nyugodtan összeférhetetlen, antiszoc tirpákok. Nem azt jelenti, hogy nem kell előre lépni, fejlődni. Jobbá lenni kötelesség. Szeretni Istentől eredő lehetőség és kötelesség. 

Ahogyan az elfogadás sem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadnunk a másiktól. Ahogyan Ofi barátom szokta mondani: minden kapcsolat a nemet-mondás művészete. (Dicséretére legyen mondva, hogy amikor alkalmaztam vele szemben a saját elvét, bár fájt neki, volt is súrlódás, megbeszélés, de fejet hajtott, belátott, változtatott.) 

Mindent összevetve konfliktuskerülőnek tartom magamat. Tény, hogy a nyusziból a sarokban vadállat lesz. Vérnyúl. 

Ezerszer elmondtam már: én vagyok az, akinek három anyja volt. Egy édes, meg két keserű. A második keserű kiforgatott mindenből. Igaz, édesapám passzivitása ebben erősen támogatta. 

Volt azonban két alkalom, amikor kiálltam magamért vele szemben. Mindkét szituáció olyan volt, hogy már nem volt hová hátrálnom. Mindkettőről írtam már itt a blogomon. Érdekes, de a kőkemény, kérlelhetetlen üzletasszony mindkét esetben visszakozott, hátra lépett. Magam is meglepődtem. 

A félelem lehet teljesen jogos is, de alapvető tévedésen is alapulhat. A tévedés alapja pedig jobbára önmagunk lebecsüléséből indul ki. Meg a másik jellemének a félreértésén. Amikor önmagunkkal és a velünk szemben állókkal kapcsolatban is teljesen tévesek a helyi értékek. 

*

A Varázsgombóc csuda kedves könyv. Nem szájbarágós, nem didaktikus, nem gügyög, van története, és csuda jó a történet. Teljesen indokolt a 90%-os Molyos tetszési indexe. 

*

Na, és a képek! Már mondtam máskor is, vannak esetek, amikor a illusztráció magában szívbe vés egy-egy könyvet. De annyira, hogy más rajzokkal már nem is ugyanaz. Csak utalok már Méhes György Szikra Ferkó-jának a Rusz Lívia rajzolta kiadására, Jeney Zoltán Rév Fülöp-jeire, meg Lezsák Levente eddig kétrészes Emerson-sorozatára. Ez utóbbiakat a zseniáis Cserkuti Dávid illusztrálta. 

A Varázsgombóc-ot pedig Vida Győző. Ezennel ő is besorakozott a kedvenc grafikusaim közé. Szégyen vagy sem, de eddig nem találkoztam a nevével. Annak ellenére nem, hogy a Moly szerint legalább huszonhat könyvben működött közre. 

A rajzai egyszerűen tüneményesek nem gondolod?

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 márciusa. Szerelmetesfeleségtársam Tallinban, Észtország fővárosában kirándul a virtuális asszisztens csajtársasággal. Én egyedül vagyok itthon. Péntek reggel van. Az óracsörgés előtt felébredtem, igaz, csak fél órával. Tegnap ment el, holnap már jön is. 

Furcsa volt egy hétköznap délután nélküle. Ahogy az éjszaka is az éjjeli zajai nélkül. De ébredni is fura volt nélküle. 

Manapság többször az eszembe jutott, mit kezdenék, mivé lennék nélküle? Nem csak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is. Igazság szerint nincs is több, kézközelben levő barátom. Elfogytak, messze laknak, a fizikai találkozás ritka, nem csak annyi, hogy „nem jössz egy sörre?”. Az óbudai társaságban nem alakult ki senkivel szoros barátság. Egyvalaki lett volna. „Szerelmet” is vallottam neki, elmondtam, hogy őt simán el tudná képzelni a barátomnak. Könnyekig meghatódott, de szarik rám azóta is. 

Szóval a világ nagyjából véget érne SzFT nélkül. Itt van minden sejtemben, minden zsigeremben, minden csepp véremben. Akkor is, ha vannak évek óta meg nem oldódó konfliktusaink. Annak ellenére, hogy szentül fogadkoztunk, soha nem fogunk játszmázni, és mindennap megtesszük, újra és újra. 

Nem tudom miért merül fel újra és újra, hogy bár tíz évvel idősebb vagyok nála, sokkal szarabb egészségi állapotban, mégis én maradok itt tovább. Pedig benne sokkal több a vitalitás, vannak céljai, pozitívabb mint én vagyok. Mégis...