ÍRTA:
Gino D'Antonio
RAJZOLTA:
Renato Polese
Gino D'Antonio
A C.S.A. Comics / Frike Comics nem viccel, tényleg nagy lendülettel álltak neki A Vadnyugat története kiadásának.
2025-ben eddig három számot jelentettek meg, és a harmadik hátoldalán decemberre még ígértek egy negyediket is. Kész anyagi csőd az olvasóknak. Már csak azért is, mert ugyebár nem csak ez jelenik meg...
De szívemre a kezemet: ez legyen a legnagyobb probléma. Különösen akkor, amikor a Frike befejezte a Dragonero kiadását, úgy fest, Dampyr sem lesz több, és morfondíroznak a Morgan Lost felett is. Siralmas... Nem a Frike részéről, az ő részükről ez szükségszerű gazdasági döntés, hanem, hogy ennyire nincsen ezekre a remek képregényekre kereslet. Persze valószínűleg a vásárlók részéről sem csupán az érdeklődés hiánya a mérvadó.
(Bár, ha arra gondolok, hogy idei Moonhead Prog Fest elmaradt, mert nem sikerült kétszázötven jegyet eladni rá... Pedig olyan fellépők lettek volna mint a Fermata, a Blank Manuscript, a Yesterdays, a Level 6, és az Android. Mondom, kétszázötven jegy nem kelt el... Illetve a baj az, hogy tízes nagyságrendű volt csak a fogyás... Na, ez is siralmas!)
S ezért hihetetlenül örvendetes A Vadnyugat történetének az eddigi három kötete. Akkor is, ha képregényes polcomat át kell már szervezni, helyhiány okából.
Az első kötet értékelésében sok mindent leírtam. Erről a sorozatról is, a Vadnyugat-témához való hozzáállásomról is. Azokat most nem ismétlem meg. Ha érdekel, és ha nem olvastad, hogy a csudába ne érdekelne, kattints át, és olvasd el gyorsan,! De alaposan.
*
Valamiért én úgy gondoltam, hogy A Vadnyugat történetének a kötetei egymástól független sztorik. Talán azért, mert a Fülesben megjelent epizódoknál nem tűnt fel, hogy nem az. (Ej, .mondtam én, hogy kattints át, ugye, hogy megmondtam?) Hjajjj, jó, nem akarsz kattintgatni, értem... Akkor a lényeg: a magyar Füles című keresztrejtvény újság az évek során tizenkét történetet leközölt a hetvenötből. Persze fekete-fehérben. Ahogy egyébként eredetileg is legjelent az olasz sorozat.
Csak mondnom, odaát, a klatty túloldalán van egy kép, ahol összehasonlíthatsz egy a Fülesben megjelent oldalt a sorozat mostani, színes változatának a megfelelő oldalával.
No, tehát ott hagytam el a gondolatmenetemet, hogy azt hittem, a sorozat köteteinek a története nem kapcsolódik egymáshoz, csak a Vadnyugathoz. Nem tudom, miként lesz ez a későbbiekben, de ez a második kötet szerves folytatása az elsőnek.
A remek grafikus, Brett MacDonald, aki az első kötetben egy felfedező expedíció térképrajzolója volt, immár letelepedett, indián feleségével és kisfiával éldegél a vadon közepén. Egy prémkereskedő cég felvásárlója, és így kereskedelmi központ is. Persze semmiképpen se a West End-re gondolj (hm, stílusos név jutott az eszembe, nem?), hanem csak fából ácsolt házikóra.
Brett tehát kereskedővé lett, de nem érzi a magáénak a tevékenységét. Csak szükségszerűségből nem a rajzolással foglalkozik.
A föld, ahol a tevékenységet folytatja az indiánoké. Igaz, tulajdonképpen egész Amerika, északtól délig az övék volt. Közhelyes már az egykor döbbenetes megfogalmazás: a fehér ember majdnem sikeres indiánholokausztot vittvégbe Észak-Amerikában. Mindenesetre teljesen kifosztotta az egykori amerikai őslakosságot.
A kalandorok két kereskedelmi filozófia összecsapást mutatja be. Az egyik Brett-é, aki határozottan végzi a munkáját, de békében van mindenkivel. Azért képes erre, mert igazságos, szereti az embereket és erőszakellenes.
A másik hozzállás az elvtelenség, a kihasználás, az erőszak, a kiszorítás alkalmazása. Ennek is van képviselője, Marcosnak hívják. Amíg Marcos meg nem jelent, Brett minden indián törzzsel békében élt, háborítatlanul láthatta el a feladatát.
Egy nap azonban az egyik felderítője, John Colter majdnem csupaszra vetkőztetve, félig megfagyva, a kimerültségtől félholtan vonszolja be magát a telephelyre. A feketelábú indiánok elől menekült. Ezzel a törzzsel eddig semmi baj nem volt. Kiderül, hogy Marcos áll a háttérben, ő hergelte fel, állította a maga céljainak az elérése mögé ezt a törzset. De annyira, hogy még egy másik törzs lemészárlására is ráveszi őket.
A lemészárolt törzshöz tartozik Brett indián felesége is, de a mészárlás idején ő mér nem a falujában él. Bátyja, a törzs főnöke viszont ott van, védi az aljas támadás ellen az övéit.
A többi már nagyon spoiler, nem mesélem el.
*
Megrázó a történet. Magam is csudálkoztam, de nagyon bele tudtam magam élni. Elfogott az a jól ismert, tehetetlen düh, ami az égre kiáltó gonoszságok, igazságtalanságok, embertelenségek, értelmetlen pusztítás esetében szokott.
Ráadásul volt egy momentuma a sztorinak, ami nagyon elevenembe vágott.
Brett nem hajlandó ölni. Nem azért, mert gyáva, hanem mert gyűlöli az erőszakot. A békés rendezések híve. Magamra ismertem. Nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy komolyan meg kelljen ütnöm valakit. Nem támadtak még meg, nem támadták meg egy szerettemet sem, hogy a védelmében lépnem kelljen. Olyan már volt, hogy kés került a torkom elé, egy jó ismerős, cigány fiú tette oda, de egy jó mondatom után el is vette, magához tért, és jól berúgtunk együtt. Én mentem bele abba a szituációba, amikor a kés a torkomhoz került. Gondolkodás nélkül, egy harmadik valakit akartam megvédeni a cigány fiútól. Egyébként én mindkettőjüket kedveltem, csak ők nem kedvelték egymást.
Nem tudom, mennyire vagyok bátor. Akkor ott eszembe sem jutott félni, bár a kés a torkomnál azért nem volt felemelő élmény. De még akkor sem sz@rtam össze magamat. Ha ez bátorság, akkor bátor vagyok. Ha hülyeség, akkor hülye. Nem tudom. Ahogyan azt sem, menniyre hagyna cserben a pacifizmusom, ha Szerelmetesfeleségtársamat, a lányaimat, az unokáimat bántaná valaki. Illetve sejtem. Amennyire lehet, tudom, próbálnám békésen megoldani. De ha nem lehet, akkor nem lehet... Ha nem szívesen is.
Brett számára is eljön az elveivel való szembesülésnek az ideje, választania kell a családja és az elvei között.
– Miért, Morzsám – nézett rám értetlenül SzFT egy régi beszélgetésünk alkalmával –, te mit csinálnál, ha hazaérve azt látod, hogy a három gyereked is, én is ott fekszünk a vérünkben, a gyilkos pedig a szobában, az eldobott bozótvágó kése pedig a te kezed ügyében? Feltennél gyorsan egy kávét, hogy amellett megbeszéljétek a sajnálatos eseményeket? Ne már! Én az első lendülettel vágnám ketté a fejét az aberrált baromjának! Ne mondd már, hogy te nem!
Belegondoltam a szituációba. A bozótvágó pár pillanat múlva a képzeletbeli kezemben volt.
Brett szomorúan veszi tudomásul, hogy a valóság porig rombolta az idealizmusát. Fegyvert ragad.
*
Ott hagytam el, hogy meglepően beleéltem magamat a történetbe. Ami azért lepett meg, mert valahogy a westernekkel soha nem tudtam azonosulni. Nem mondom, hogy nem szerettem őket, de utoljára a Winnetou négykötetes, második magyar kiadásának az első részét olvasva izgultam, amikor a még nem Old Shatterhand, hanem csak Charlie puszta kézzel küzd egy grizzly medvével. Egy-két évvel a megjelenése után olvastam a könyvet, vagyis olyan hét-nyolc éves lehettem. Még arra is emlékszem, hogy az abádszalóki dédiéknél történt az olvasás, a tisztaszobában, a reggeli ébredés után, ágyban fekve.
Azóta nem izgultam western-történeten. Jobbára csak jól szórakoztam rajta, felette, miatta. Lett légyen az bármilyen forma, csehszlovák vígjáték, belga pisztolyhős, aki gyorsabb az árnyékánál, olasz spagetti-film, nszk-jugoszláv filmek, francia indián, vagy jugoszláv-NDK filmek, szerb indiánnal, vagy éppen Sergio Bonelli-hős, hárombetűvel, az első betűje T, az utolsó x, a közepe pedig e.
Most jutott az eszembe, talán egyetlen western-sztori volt, amit többször olvastam. Az meg lengyel. Adam Bahdaj A fekete sombrero című könyvére gondolok.
Na, szóval volt itt minden az elmúlt majd hat évtizedben, látod, de ez a képregény az összes többi westernnél jobban megfogott. S most kellene valami esztétikadús indokláncot sorolnom a miértről. Hiába cikáznak a gondolataim, nem tudok ilyet tenni. Igazából sem a történet, sem az ábrázolás nem nagy vasistdas. Az átlagosnál jóval magasabban van, ez tény, de első ránézésre semmi toronymagasan kiemelkedő nincsen benne.
A sztori néha még valamelyest mókás is: van benne egy figura, aki teljesen olyan, mint Karl May regényeiben Sam Hawkins, csak itt ez a figura indián. Csontbőrnek hívják. Kezdetben szerencsétlen, kihullott fogú alkoholistának gondoljuk, mondjuk az is, de aztán kiderül, hogy helyén van a szíve, és fizikailag korántsem annyira lepusztult, mint amennyit kinéznénk belőle. De ez a móka csak színezés, nem ez a veleje annak, amit látunk, olvasunk. Hanem az, hogy vad körülmények között mennyit ér a békeszeretet. De erről már írtam.
*
Ha már képek... Csupán egyetlen dolgot nem értettem ebben a kötetben: a borítót. Nagyon klassz a rajz, de a történetben nincsen ilyen jelenet. Spongyát rá!
Írtam egy bejegyzést a Bonelli képregényekről általában.
C.S.A. Comics / Frike Comics, 2025
96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158256872 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel
10/10
2025 novemberének utolsó napjai, csütörtök. Kicsit sűrű a hét munkában is, tetendőben is. Már amennyiben teendő az, hogy holnap este koncertre megyünk: a Keep Floyding egyik gitárosa hívott a Várkert bazárba minket, hogy régen voltunk már a koncertjükön. Meglepődtem, jólesett, naná, hogy megyünk.
De emiatt ma kell mennünk vásárolni. Nincs kedvem. De kell. Olyan jól ülök itt pedig a meleg szobában, a meleg takaró alatt, az átvezetett nap után.
Az uncsik egytől egyig cefetül vannak, de főleg csóri kisebbik: nem elég, hogy hörögve köhög, sugárban taknyozik, egyszerre nyolc foga jön, elöl, hátul. A lányom meg a héten kb. öt órát aludt eddig maximum, folyamatosan. A többi csak szundikálás, bóbiskolás volt.
Voltam a héten könyvtárban is. Nagyon nehéz volt a hátizsákom, esett az eső is, nem is volt olyan könyv, ami nagyon-nagyon kellett volna. Ráadásul átrendezték a könyvtárat is, a szabadpolcos teremből rengeteg minden átkerült ide-oda, van, ami két emelettel feljebb. Szóval nem volt bennem túl nagy indíttatás a menetelre, csak kellett menni, mert volt nálam olyan könyv, amin előjegyzés volt.
