Elég gyorsan végeztem a könyvtárban a képregények átnézésével. Szerintem egymilliónál többször még nem említettem, hogy a szuperhősös történetek fikarcnyit sem érdekelnek, vagyis a Marvel és a DC kiadványokat csípőből ignorálom. Ez pedig jelentős mennyiség.
A mangákat sem kedvelem: nekem valahogy mind tök egyforma.
Ezt a kötetet csak azért emeltem le a polcról, mert olyan furán vacak a címe. Mint egy posztmodern verseskötetnek. A hátlap se mond sokat, az egytónusos virágvázával, meg a versszerű szöveggel. A belső fülszöveg meg annyit, hogy hű mekkora szerelem története ez, s vajon a hősök merik-e követni az érzéseiket?
A könyv borítója meg simán giccses és semmitmondó.
De azért belelapoztam. Amit láttam, arra viszont bólintanom kellett. Nem letaglózott, arról azért nem volt szó, de volt benne valami.
Hazafelé jövet az elhozott könyvek közül ezt húztam elő a hátizsákomból. Az első, amit a hátlapon megpillantottam a Sergio Bonelli Editore logója volt. Hoppácska!
A Sergio Bonelli Olaszország legnagyobb képregénykiadója. Rengeteg, magyarul is megjelent kiadványukról írtam már. Sőt, egy bejegyzésem magáról a kiadóról szól. Abban is elmondom, ami itt nagyon fontos: a Bonelli alapvetően kalandképregényeket ad ki. Western, fantasy, horror, krimi, sci-fi és ilyesfélék. Jobbára sorozatokat, de vannak önálló kötetei is.
Tini mangával, ráadásul szerelmi sztorival még nem találkoztam. Eleve a manga... A Bonelli konzekvens az ábrázolásmódjával: realista, szigorúan képkockába zárt történetmesélés amit megkövetel a szerzőitől. A követelmény nem sok teret hagy a kísérletezéseknek és az egyénieskedésnek, de azért nem is uniformizál felismerhetetlenre.
*
A kristályok óvatossága (jaj, de művészieskedő ez a cím!) rajzstílusa érdekes fúziója a Bonelli realitásának és a mangák egyenábrázolásának. Egyáltalán nem rossz. Azért is hoztam magammal, amikor még nem is tudtam, hogy Bonelli, mert láttam benne fantáziát. (Még mielőtt azt hiszed, hogy a Bonelli-féle fumettik felé totál elfogult vagyok, hát egyáltalán nem.) Részemről ha kivennénk A kristályok-ból a mangát, akkor még jobb lenne.
Jó, csak egyetlen ok ami távol tart a mangáktól: nem mindig egyértelmű, hogy akit látok kicsoda. Még az sem, hogy akkor fiú vagy lány? De simán elfogadom, hogy ez az én problémám, és más csont nélkül lehet rajongó. Egy barátom lánya mániákus mangás volt, és nem egyszer láttam a könyvtárban is, hogy egy tini odarobban a képregényekhez, végigfut a szemével és az ujjával a gerinceken, és ha megfelelő címet lát, lecsap mint a vipera, magához ragad, és utána boldogan dajkálja a zsákmányt, és el is száguld a polcoktól.
*
Próbálok elvonatkoztatni a címmel kapcsolatban. Már hogy mit is akart mondani a költő. Ha nagyon erölködöm, találok kapcsolódási pontokat. A hangsúly a „ha nagyon erőlködöm”-ön van,
Az egy dolog, hogy megszemélyesítés. Mer' a kristályok, ugye, annyira nem szoktak óvatosak lenni. Vagyis a kristály mint olyan, hasonlat. Dedó következik. Milyen a kristály? Szép és törékeny. Képes porlani is, ha olyan kristály. Itt több kristályról van szó. Akik óvatosak. Vélhetőn, mert képesek elporladni. Az ember akkor porlad, ha
- ha halott
- ha olyan érzékeny sebei vannak, amik nem gyógyulnak, fájnak
Stimmt! Erre még visszatérünk, mindkét pontra.
De a cím nem adja magát, cserébe semmitmondón álművész a metafórája.
*
NOS, INNENTŐL NAAAGYON VASTAGON
SPOILERES
LESZ A BEJEGYZÉSEM.
Azért lesz az, mert e nélkül lehetetlen lenne elmondanom, amit elmondani akarok.
*
A történet a következő.
Jordan Cooper jómódú családja nyomására egy patinás elitiskola diákja: jó úton haladhatna afelé, hogy belőle is magasan képzett, agilis, sikeres felnőtt legyen az üzleti életben. Csakhogy ő egészen más típus: számára mindez fojtogató kényszer, amit egy családi tragédia árnyékában kénytelen elviselni. És sokkal inkább szeretne szárnyalni, érezni, élni.
Ennek ígéretét hozza el életébe a titokzatos Alanis. Egy szabad és csodaszép lány, akivel Jordan úgy képes kapcsolódni, mint még senki mással… De vajon készen áll-e arra, hogy végigmenjen az érzései útján, bárhová is vezet az?
Ez a lenyűgöző, a mangákat idéző stílusban megrajzolt, mélyen megindító képregény az áldozatkész, tiszta szerelem élményét kelti életre és emeli spirituális magasságba, túl téren és időn.
– ezt mondja a fülszöveg.
Ettől akár még jó is lehetne, amit olvasunk.
A srác tehát tök labilis. Ami részben érthető. Két éve haltak meg a szülei egy autóbalesetben: egy esős este fának csapódott a kocsijuk egy erdőn átvezető úton. Jordan is a kocsiban ült, a hátsó ülésen, a fején fülessel. Észre sem vette, mi történik. A kórházban tért magához, becsövezve, több helyen bekötözve, de gyakorlatilag épen. Elmondták neki, hogy őt a kocsitól távolabb, a földön találták meg. Az autó, a még benne ülő szüleivel teljesen kiégett. Brrr!
Jordan kényszerből jár az elit suliba, de nem tanul. Keményen xarik az egészre. Rajzolni szeret és úszni. Nem nyit senki felé, viszontreakcióként felé sem nyit senki. Egyedül a szobatársával van úgy ahogy jóban.
S akkor valóban feltűnik a lány. Feketébe öltözve, fekete hajjal, csatos, bőrcuccokban. átható tekintettel. Alanis a neve. Az, hogy feltűnik, szó szerint értendő. Később is ezt csinálja.
A csajszi nem csak Jordan életében bukkan fel: egy félreeső helyen egy harmincas fickónál is. A fickó vak. De nem csak ott fordul elő, hanem nagy ritkán az édesanyjánál is. De nem lakik egyiküknél sem. Távolságtartó, komoly, sőt, komor. Magáról alig ad információt.
Szóval, ahogyan Ofi, a Svájcban élő barátom szokta mondani, a fóbiák, sérülések, lelki baromságok megtalálják egymást.
Ez volt az a pont, ahol kételkedni kezdtem abban, hogy ez az én történetem: fiatal felnőttek páros nyávogása.
Mielőtt érzéketlennek mondasz, ne feledd, hogy nekem is volt egy sorsom. Nem versenyezni akarok. (Arról nem beszélve, hogy megfelelő szerkesztéssel, dramaturgiával bárkinek kész regény az élete.) Ezerszer meséltem már: Anyu huszonhét volt, amikor meghalt. Én akkor hét.
Apu még kétszer nősült. A harmadik felesége kiforgatta mindenéből. S ha őt, akkor engem is. Anyu halálát soha nem heverte ki. Nagy szerelem volt. S hiába a feleségek, kompenzálnia kellett: mi mással, alkohollal. Negyvenhárom évesen bele is halt. Okom, jogom lenne tehát a nyávogásra. A harmadik feleség szomszédokkal figyeltetett, volt, hogy Apu kezéből úgy vettem ki a kést, mert le akarta szúrni ezt a harmadikat... Nem ragozom. Csak összehasonlításképpen.
De bárcsak annyi lett volna Jordan és Alanis története! Mármint fiatal felnőttek érdektelen depis nyávogása. A szerzők azonban nem elégedtek meg ennyivel.
Kiokumláltak egy dramaturgiai és egy metafizikai csavart. Bár ne tették volna! Mert olyan lett az egész mint a rettenetes, émelygős, buta regény, A viskó ellentét-párja. De párja!
*
A dramaturgiai csavar a következő.
Alanis egy ponton elmeséli, hogy volt egy pasija. Egy erdei kis kunyhóban lefeküdt vele. Aztán azonnal meg is bánta. Felkapkodta a ruháit, nekieredt az erdőnek. Aznap éjjel esett az eső. Valahogy egy kocsiútra tévedt. Hirtelen reflektor világított a szemébe. Megdermedt, csak állt a fényben. Az autó egy fának csapódott. Alanis a csattanásra tért magához. Az autóhoz futott. A hátsó ülésen egy magakorabeli srác feküdt ájultan. Alanis, kihúzza a fiút a kocsiból. Az magához tér egy pillanatra: „Téged csak álmodlak?” – kérdi, és újra eszméletét veszíti.
A történet ábrázolása zseniális. (Mondjuk a rajzok úgy általában piszok jók, de az általábanról majd később, most csak lokálisan nézd a képeket!) Alanis története, ahogy elmeséli azt az estét, teljesen szürketónusos, némi fehérrel. (Egyébként a képregény egésze fekete-fehér). Esik az eső. Alanis egy szál kombinéban bolyong az esti erdőben, a kocsiúton. A szemébe világító reflektor fehérsége vakit. A következő, kétoldalas kép csak összefüggéseiben érthető, mert tulajdonképpen egy élesen fekete-fehér csattanás a baloldalon a karjait az arca elé kapó lánnyal, és hatalmas „Craash!” szöveggel.
De amennyire ütős a képi megfogalmazás, a történet maga hihetetlenül hatásvadász. S természetesen Jordan reakciója ennek lesz megfelelő, de az már csak hab a tortán. Az, hogy Alanis az oka annak, hogy Jordan szülei meghaltak, valahogy olyan kis... nem is tudom, mi a jó szó erre... erőltetett. Hajánál fogva előráncigált. Olyan kis „legyen már valami jó nagy, megdöbbentő konfliktus!”. Csinált. Kimókolt. Fárasztó. Hiteltelen. Filléres regényes.
És ez csak a kezdet.
*
A csúcs a metafizikai cavar.
Egy alkalommal Alanis randira hívja Jordant egy parkba. A park voltaképpen egy temető. Az egyik sírkőnél ott áll Alanis édesanyja.
A sírkőre ez van írva:
Alanis
Beloved Daughter
„Szeretett lányom.”
Vagyis Alanis nem azért volt tartózkodó, óvatoskodó a kapcsolatukkal, mert ő tartózkodó és óvatos személyiség, hanem azért, mert Jordan él, ő pedig halott.
Vagyis megint a régi nóta... Csüggesztő. Felháborító. Dühítő.
Oké, tulajdonképpen ez a fordulat bonellis. Mert a horror-sztorik is rendre erről szólnak, a halál utáni tudatról, komminkációról, a halottak visszatéréséről, a mindennapokban való résztvételükről.
Ez nem csupán dramaturgia, ez világnézet. Metafizika. Ne ijedj meg, de teológia. Eszembe sincsen bolhából elefántot csinálni, és nem vagyok olyan mint Pistike, aki mindenben csak azt látja.
Nem egyszer előkerült már ez a kérdés. A legösszefoglalóbban a Pápai Gregorián egyetemen doktorált Samuel Bacchiocci teológus professzor Halhatatlanság vagy feltámadás? ( Biblia-tanulmány az emberi természetről és sorsról) című könyvéről írt bejegyzésemben írtam erről.
Meggyőződésem, hogy az emberi élet a születéstől a halálig tart. Sem előtte, sem utána nincsen semmiféle egyéni tudat, kommunikáció, tevékenység.
A halottak jelenléte, kommunikációja, tevékenysége csalás, megtévesztés, hazugság. Vagy nem valós a tevékenység, vagy nem a halott kommunikál, hanem másvalaki helyette. Pont.
Eltűnődtem, menjek-e ebbe bele mélyebben. De a fenti linken belementem. Jó alaposan. Tényleg. Alulról, felülről, jobbról és balról is.
*
S a történet ezen a ponton teljesen kifordul a logikából is. Mert a szerzők a kertész-vakmanussal kénytelenek elmagyaráztatni, hogy nem úgy van ám a, hogy a halottaknak már ne lenne fizikai testük, á dehogy. Az emberek meghalnak, a testük kerül, ahová kerül, sírba, krematóriumba, cápa gyomrába, oroszlán emésztőrendszerébe, bomba által szétszórva jó nagy területre, stb. De ettől megmarad az ember tudata, sőt, mi több, a teste is. Ezt kapd ki.
Vagyis egy halottal szeretkezni nem nekrofilia, ha a megfelelő testét dugod. Csak el ne téveszd. Mert Jordan és Alanis csókolóztak, szeretkeztek. De vajon milyen testet simogatott, ragadott meg Jordan, milyen nemi szervbe tette a maga megfelelőjét?
Egek, mekkora badarság!
Tényleg nem akartam most biblia helyek sorát rád zúdítani, de egyet nem tudok nem idézni. A Biblia egyik fő üzenete, hogy
Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
1Kor 15:26
A halál tehát minden formájában az ellenségünk. S Isten végső helyreállításának az egyik lépése a halál eltörlése lesz. Hangsúlyozom: a halál ellenség.
*
De nincsen vége, kezdődik a még fárasztóbb viskósítás!
Felbukkan a bölcs fekete férfi (régen, még Agatha Christie korában is ezt az antropológia fajtának megfelelően, negroidnak, négernek nevezték, és egyáltalán semmi rasszizmus nem volt benne), bár itt nem Morgan Freemannek hívják. Nem tudjuk meg, ki is ő, mi is a szerepe, a státusza, csak annyit, hogy nagyon bölcs, ő figyelmezteti a vak kertészt, hogy baj lesz, ha nem lesz máshogyan...
S aztán Alanis, tudva, hogy lejárt az ideje, és mennie kell. Ezért engedelmesen felül a Bölcs Fekete motorjára, elindulnak a sivatag felé, hogy egy pintin az égbe szökkenjenek. Azám, de
- miért járt le az ideje Alanisnak?
- mire kapott időt, amíg az le nem járt?
- kitől kapott időt?
- hová mentek a motorral?
- ki az, aki a motort vezeti? Milyen feladata, funkciója, beosztása van, aminek alapján Alanist a motorra parancsolja?
- ha eddig volt, lehetett kommunikáció, szex Alanis és Jordan között, innentől miért nem lehet?
Az már csak mellékes kérdés, hogy
- mit kezd a két szerencsétlen fiatal az egymás iránt érett szerelmével? De ez legyen az egyéni szocproblémájuk, az életben is pont így van, ha meghal valaki. Mármint azzal a mindennapi, a tapasztalatnak, a bibliai teológiának, az Ó- és Újszövetségnek megfelelő.
*
Átabotában említettem: az ábrázolás hibridje a Bonelli-szerte kötelező realitásnak és a mangának. Szerencsére az előbbi a domináns. Vannak képek, a kidolgozott háttérresekre gondolok, ahol ez a hibrid különösen jól működik.
Van egy különleges módszere a rajzolónak: elhomályosít, áttetszővé tesz részleteket. Amikor a vak kertész megjelent, én azt hittem, ő is valami túlvilági figura lesz. Mondjuk lehet, hogy az is volt... ez sem derült ki.
Remekek a perspektívák is. Ráadásul a szerzők kitörhettek a Bonelli-szerte kötelező képkockákból, és bátran gondolkodhattak oldalpárban is. Szerencsére meg is tették. Nagyon-nagyon jót tett a látványnak!
Szóval van mit nézni, és amit látunk, azon van mit dicsérni. Ugyanakkor van valami... valami... valami sterilitás a rajzokban. Miközben él minden figura, és szépek, kidolgozottak az őket körülvevő részletek. Legalábbis a városi utcákon, épületbelsőkben. A tájba helyezett jelenteknél azonban nem. Vagyis adódik, hogy ennek is volt koncepciója. Bennem összhatásnként a sterilitás maradt a domináns. De igaztalan vagyok: most bele.belelapoztam a könyvbe, s jelentem, egyensúly van.
*
Nem, nem áll jól a Bonellinek a puszta romantika. Még így, spiritizmussal és misztikával keverve sem.
Anagram Comics, 2025, 348 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947384 · Fordította: Budai Balázs
Történet: 3/10
Rajz: 8/10
Ez a kép egyben link is ám!
2026 májusának majdnem a legvége. Ma van a házassági évfordulónk. De két évvel korábbról eredeztetjük a szerelmünket. Vagyis ahogy nézem, tizenhét, de inkább tizenkilenc év. A hatvanminuszegy évemből harminchatot házasságban töltöttem. Lehetett volna másképpen, de nem lehetett másképpen. Megbánni? Semmit sem. Mert akkor nem úgy lenne, ahogyan van.
Szerelmetesfeleségtársammal pedig végképp semmi megbánni valóm nincsen. Már megbeszéltük azt is, hogy az sem lett volna jó, ha előbb találkozunk.
Tegnap mondta nekem, hirtelen felindulásból, miközben a Penny polcai között kóvályogtunk:
– Tegnap a kocsiban hallgattam azt a hard rock válogatást, amit összeszedtél nekem. Amikor megszólalt egy-egy dal, láttalak magamban, ahogy légdobolsz rá, némanénekelsz vagy levegőgitározol. Jókat mosolyogtam magamban, Olyan jó, hogy bár alapvetően komoly ember vagy, tudsz bolondozni is!
– Alapvetően bohóc vagyok?
– Na, erről beszélek!
*
Voltam unokázni. Olyan kis visszafogott pár óra volt. Főleg a lakásban szanaszéjjel fújt szappanbuborékról szólt. Meg a lábfájásom miatti passzivitásáról.
Apropó: tegnap már azt hittem, hogy, na, talán, múlik: egész délelőtt viszonylag könnyedén mászkáltam. Na, estére, a bevásárlásra aztán kampó lett megint. Aludni sem tudtam tőle. Most fél öt van, szombat hajnal. Három órája fent vagyok...
Goscinny és Uderzo – A klasszikus korszak 
