Két felettébb kedvelt szerzőről van szó. Bár NEMERE ISTVÁN az évek során elveszítette az egykori nimbuszát, és inkább a Guiness-rekordra méltó termékenysége, termelékenysége keltett figyelmet: nyolcvan év alatt kb. 800 könyvet írt! Ez 0 éves korától fogva évi tíz megírt könyvet jelent!

Csakhogy ő a könyveit a hetvenes évek közepe óta jelentethette meg: '74-ben látott napvilágot A rémület irányítószáma. Igaz, lehet, hogy addigra már egy raklapra valót megírt, csak nem került kiadásra. Ezt nem tudom. De azért ha felmerült a neve, nem tudtam szabadulni a rosszindulatú sejtéstől, hogy ennyi ideje akkor sem lehet egy embernek, ha kizárólag az írással foglalkozik, semmi mással! Mert a könyvei döntő többsége nem is fikciós irodalom, hanem ismeretterjesztő, történelmi. Annak pedig utána kell nézni. Legalábbis valószínűsíthetőn. Tehát adja magát a következtetés, hogy Nemere négerekkel dolgoztatott. 

Ha nem, akkor, akkor '74 óta minden évben tizenhat könyvet írt. Vagyis havonta 1,33-at, de úgy, hogy az kiadásra készen volt, adatgyűjtés, szerkesztés, írás, stilisztika, korrektúra, miegymás. 

Megnéztem, 2025-ben 135 könyvet olvastam el. A százharmincöt könyv jelentős része képregény volt. Nemere nyolcszáz könyvét így hat-nyolc év alatt olvasnám el. Mondom olvasnám. S nem megírnám. 

Asszongya nekem a GeminiHaver, hogy volt Nemerének egy raklap álneve. Ezt nem is tudtam. Például ezek. De Gemini azt állítja, hogy a saját honlapján vagy negyven álnevet felsorolt az író. Azért kellettek az álnevek, mert a piac ennyi Nemere-könyvet nem bírt volna el. 

Rákerestem a nevekre a Moly-on. Van káosz, nem is érdemes próbálkozni, Gemini is árnyalta a kérdést, amikor visszakérdeztem. Tulajdonképpen nincsen jelentősége. A korántsem teljes listába csak azokat a neveket vettem fel, amiknél konkrét könyveket találtam. De olyan nagyon nem bíbelődtem vele.

A pályája elején írta a legismertebb és legsikeresebb könyveit, amik többnyire sci-fik, politikai sci-fik voltak. Fazekas Attila is ezeknek látott neki. Nemerét tulajdonképpen a magyar képregény áldott/átkozott atyja, Cs. Horváth Tibor fedezte fel a Mindennap merénylet-tel. 

Az Apu által lábukra keltett Nemeréket sajnáltam ugyan, de annyira nem rokkantam bele a hiányukba. Az fájt, hogy Apu tök közömbösen hozzányúlt ahhoz, ami az enyém volt, nem annyira az, hogy a könyvek eltűntek. Addigra kiszerettem Nemeréből. Tök jó ació-könyveket írt, de remek akcióregények voltak, semmi több. Úgy voltam velük, hogy jó, hogy ott vannak a polcon, de amikor nem voltak, igazából akkor sem történt semmi. Hosszú évtizedekig nem is mozdultam rá Nemere-könyvekre. Aztán pár éve az Űrkalózok szereplőivel készült sorozatot csak beszereztem. Az első hármat olvastam anno. A folytatásokat még most sem. De itt van a polcon ennek a sorozatnak az összese. 

  *  

Mondjuk FAZEKAS ATTILA ehhez képest kismiska: ő mindössze kb. 400 képregényt készített. Ebből én alig ismerek valamennyit. Az ő munkásságát is csak a nyolcvanas években követtem. Szerettem a film-képregényeit is. Egy időben a slágerfilmekből képregényt varázsolt. A realista stílusa kiváló volt ehhez. Olyannyira, hogy a Csillagok háborúja első (vagy második, kronológia és nézőpont kérdése) trilógiájából készült három képregényét a Star Wars-birodalom elismerte hivatalosnak. Nem semmi. Ebben a kategóriában ott volt még A nyolcadik utas, a Beverly Hills-i zsaru, a Kobra, a Ben Hur és még néhány ez meg az. 

Fazekas Attila a saját bevallása szerint is populáris realista. Ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Miért lenne. A Sergio Bonelli Editore egy egész képregény-birodalmat épít erre a stílusra. De konkrétan: minden hősének minden történetét így rajzoltatja meg. Le. Valóban lenyűgöző realitással. Vállaltan kidolgozott, jól felismerhető, megkülönböztethető karakterekkel. Fazekas minden rajza tulajdonképpen elénk rajzolt élet. 

Éééés most vagyok bajban. Mert, gondolom érzed, most kellene kifejtenem azt a „de”-t, ami az eddigiek után következik. Kívánkozik. 

Vitatkozom magammal. Mert hogyan lehetne szó arról, hogy Fazekas Attila ne tudna rajzolni? Csak bele kell lapozni ebbe a könyvbe, és rögvest kiderül, hogy ez a kijelentés egetverő marhaság. Mert egyébként elsőre az ugrott be, hogy vannak képkockák, ahol képtelen mozdulatokat, mimikákat látok. Vannak, de olyan elenyésző mennyiségben, hogy keresni, kutatni kell, hol is láttam őket. Nem ez a fő oka a belső ellenállásomnak. 

Azt hiszem megfogalmazódott bennem is, miről is van szó. Bevillant egy képregénye, amivel az égadta világon semmi, de semmi bajom nincsen. Pierre Barbet regényének, A psziborgok álmai-nak az adaptációja: A titkok bolygója a címe. Az a kis szecessziós beütés nagyon jót tett Fazekas Attila egyébként ott is tök realista rajzainak. De szecesszió viszont teljesen egyedivé tette. 

Jó, persze, más történetnek nem biztos, hogy ez az egyediség ugyanúgy jól állna... 

Csak kapkodok itt össze-vissza, és képtelen vagyok megragadni a lényeget. Van a gépem ssd-jén hetvenhárom mappa, amelynek mindegyikében egy-egy Fazekas-képregény lakik. Néhányat meg-megnyitottam, és elsimerőn cöccögtem. Talán egy Rejtő-feldolgozáson húztam el a számat. De bármi másra nyitottam rá, csak bólogattam és bólogattam. 

S még mindig nem tudom megmondani, mi az, ami miatt Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre, Dargay Attila a kedvenceim, Fazekast pedig csak szeretem. Azt hiszem, bevillant valami. A napokban olvastam Jeney Zoltán Rév Fülöp-sorozatának az első két darabját. Az új kiadást, amit Cserkuti Dávid illusztrált. 

Tudod, mi az összeköti a fenti grafikusokat? Most villant be, elsősorban Cserkuti miatt: a könnyedség és az elegancia. (Annak ellenére, hogy Sebők stílusa jócskán vaskos, tömör, sötét.) S azt hiszem, ezt nem látom Fazekas Attila rajzaiban. Ezért nem tetszett a Rejtő-verziója: érződik rajta, hogy humoros akar lenni nagyon, ezáltal kicsap a képkockák mögül a verejtékszag. 

Fazekas Attilának van egyedi stílusa, a rajzai azonnal megkülönböztethetők másokétól. Egyből világos, ha az ember rájuk néz, hogy „na, ezt a Fazekas követte el”. Ez érték. S most mondom ki a lényeget, aztán gyorsan lapozok is, mert még magammal sem értek igazán egyet: minden egyedisége, minden realizmusa ellenére ritkán volt a rajzait nézegetve olyan érzésem, hogy művészetet látok. Ez a kötet például kiváló az utóbbi mondat illusztrálására. A valóság valósághű ábrázolása még nem művészet. Azt egy fényképezőgép is tudja. De még művészien fotózni sem mindenki, akinek fényképezőgép kerül a kezébe. 

Ritkán volt, de volt. Vagyis Fazekas művész, aki nem mindig alkot, van amikor csak kiváló mesteremberként dolgozik. 

És itt fejezem be, hogy még önmagammal is vitára készen fogalmazok a nyökögéseim közepette. Maradjunk annyiban, ha kezembe kerül egy-egy Fazekas-rajzolta munka, soha nem lépek át felette, mindig kézbe veszem, mindig megnézegetem. De mindig. 

A „Fazekas Attila összes képregénye”-sorozat darabjai

  *  

Akkor legyen már szó a lényegről is! Mint írtam, a kötet négy darabját ismertem már. Nagyon. Többször olvastam, nézegettem őket kamaszkorom óta. A kötet első négy történetéről beszélek. Amúgy ezek kerültek bele. A zárójelek közötti adatok természetesen az első megjelenések helyét és időpontját jelzik.

• Mindennap merénylet (Füles 1978/48 – 1979/13)
• Űrkalózok fogságában (Füles 1979/24–38)
• A Triton-gyilkosságok (Népszava 1980/7–99)
• A Neutron-akció (Füles 1980/32–47)
• Időtörés (Füles 1986/16–32)
• Élni életveszélyes (Füles 1989/19–31)
• Holtak harca (Füles 1991/12–24
• Zádor története (Botond 25. 2019)

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 februárjának a második hétvégéje. Semmi sem történt, csak a szokásos koreográfia, meg kétszer hajnali kettes ébredés. S megnyertem a pénteki bevásárlást is, amit együtt szoktunk végezni Szerelmetesfeleségtársammal. Pénteken hulla lettem. Most vasárnap este van, immár élő vagyok a két napos uszkve semmittevéstől. 

Na jó, azért a ebédet tegnap megcsináltam, illetve SzFT odaadta a levetett Poco X3-át, mert ő meg belakta a Csemetétől „örökölt” IPhone-ját. A Xiaomi saját app-jával vittem át a rendszert. Hiba volt. Tény, sok mindent áthozott, de azért sok mindennel el kellett játszódnom. Viszont bexarás: el kell mennem a bankba, hogy éljen a CIB-es app. El kel mennem az Okmányirodába, hogy felélesszék a DÁP-ot vagy három egyéb app miatt... Egy telefoncseréről beszélünk... 

Az eddigi kütyümet visszaadtam SzFT-nek, mert az egyik cégéé volt. Illetve most is azé, csak én használtam, de már vagy két éve. 

Veszettül unom a számteches cuccokkal való küszködést. 

Ja, igen. Tegnap rászántam magam, hogy megcsináljam SzFT astali gépének a szokásos mentését egy külső meghajtóra. Az ám, de az eddig prgogram azt mondta, coki, te, immár fizetős ez az opcióm. Azz MI-Haver meg megint  többször bevitt az erdőbe, amikor ingyenes mentőszoftvereket ajánlgatott. Valami gyíkja mindegyiknek volt, nem is jött össze a mentés. Vagyis egyelőre az a remény marad, hogy nem a gép, nem a vas fog meghalni, hanem csak az oprendszer. Amiről azért van egy backup-fájl. Az adatok meg röpködnek a felhőbe. 

A saját gépem Linux melletti NTFS-partíciójának az átalakításával cégül nem foglalkoztam. Csak az adatmentést végeztem el. 

Na, elhiszed már, hogy unom a számítástechnikázást? 

  ÍRTA: 
Roberto Recchioni

  RAJZOLTA: 
Andrea Accardi

Az első, magyar nyelvű kötet értékelésében azt írtam, hogy a chanbara tulajdonképpen olyan összefoglaló név a japán kardozós történetekre, amiképpen a western szó az amerikai lövöldözős, bunyós, vadnyugatiakra. Vagyis a chanbarat és a westernt csak a betűk különbsége, a földrajzi elhelyezkedés és a fegyvernem választja el egymástól. Az egyik a colt a fő gyilkoló eszköz, a másiknál a szamurájkard. Stimmt? S ahogyan amott Sergio Leone, úgy emitt Akira Kuroszava.

Na, akkor helyben vagyunk. (Bakker, most olvasom az első rész értékelését, bizonyos dolgokat úgy két és fél évvel ezelőtt majdnem ugyanezekkel a szavakkal, de tökre ezzel a tartalommal írtam le!) 

  Az alkotók és a sorozat darabjainak kavarodása  

Az első magyar nyelvű kötet alkotói nem ugyanazok mint ezé a másodiké. De nem egyértelműek a dolgok. Azért nem, mert Magyarországon, ha egyáltalán, akkor az első magyar nyelvű Chanbara rajzolójának a neve (Walter Venturi) többet mond mint a második hazai kötetéé (Andrea Accardi). Pedig a helyzet az, hogy a Chanbara-sorozat alkotója a mostani füzet szerzőpárosa: Roberto Recchioni és Andrea Accardi. Övék az ötlet, a koncepció, minden, a Venturi-s történetnél csak kiadták gebinbe a sorozatukat. A baloldali a legfrissebb, a jobboldali a legrégebbi szám. 

 A hatból négyet a Recchioni-Accardi páros követett el. Ahogyan egyébként a sorozat ötlete, koncepciója is teljesen az övék. Az első magyar füzet alkotója, a Conto-Venturi duó csak „belekontárkodott” a sorozatba.

S most jól elspoilerezem a saját blogbejegyzésemet: az ő epizódjuk nagyjából mindenben egy fokkal ez előtt a mostani történet, megjelenítés előtt van. És nem csupán azért, mert az volt az első Chanbara, amivel találkoztam, hanem bruttó értékben. 

Viszont ez semmit sem von le abból, hogy ez a mostani szerzőpáros nagyot alkotott a Chanbara-val. Ez is bruttó. Nem mondom el, amit már az első résznél elmondtam. Azt sem, hogy Japán, középkor, akció, erkölcs, igazság, hősök. Az előző és ez a történet mindezekben összecseng. 

Recchioni volt egyébként, aki miután kinevezték a sorozat kreatív vezetőjének„ leporolta” és a modern kor igényeihez igazította Olaszország egyik legnépszerűbb karakterét, Dylan Dog-ot, 

Accardi, a jobb oldali fazon, nem olyan mint egy jó pár évvel fiatalabb Phil Collins? 

 A jelenlegi történet  

Ha rosszindulatú vagyok, azt mondom, ugyanaz mint az első (ami olaszul, ugye a második volt, az első a fenti, piros borítós. 

Adva van egy hatalmával jócskán visszaélő nagyúr, akit helyre kell pakolni. Adva van egy szamuráj, akit a nagyúr elküld rendet csinálni. A szamuráj rájön, mekkora gazember a nagyúr, s ezért nem csinál rendet, hanem visszavonul, leteszi a kardját is. 

A nagyúr a szamuráj tanítványát küldi a mestere után. Aki a mester keresése közben találkozik egy töpszli, vak pasassal. (A bejáratott Chanbara-olvasók már tudják, hogy a legendás harcművész Icsi mester a töpszli.) Kettesben lelik meg a kardját letevő szamurájt. Hogy aztán hárman szálljanak szembe a nagyúr embereivel. 

A történet végén, és itt hullt le az állam a más erkölcsiségtől, a szamuráj és a tanítványa együtt mennek vissza a nagyúr urához. A szamuráj, mert megszegte a kötelességét, köteles harakirit elkövetni. 

S itt álljunk már meg! Hát normálisak ezek a japánok? Vagy tudjuk be az olasz írónak ezt a rosszul mérlegelt kötelesség-erkölcsiséget? 

Mert, ugye, arról van szó, hogy a szamuráj azért nem végezte el a kötelességét, mert rájött, hogy gazemberséget követne el általa, ártatlanok vére száradna a szamurájkardján. S azért sem, mert rájött, hogy akiken példát kellene statuálnia, azok áldozatok, akiken egy magas polcon terpeszkedő szemétláda élősködik. S erre a szamuráj belátja, hogy mekkora bűn volt a kötelességszegése. Vagyis bűn volt, hogy nem gyilkolt halomra ártatlan áldozatokat egy rablógyilkos parancsára. 

Az erkölcsi dillemmák azonban korántsem Ingmar Bergman-os kitartott képekben érvényesül: akció-képregény van ám a kezünkben! Az erkölcsi dilemmázások nem akadályozzák meg sem a szerzőket, sem a szereplőket abban, hogy ne legyen két dilemma között vérzivatartól pettyes az olvasói arcunk: hullanak itt bőségesen, kérem szépen a testrészek, kezek, fejek, mindenek.  Ha nekifogsz elolvasni ezt  történetet, garantáltan nem fogsz egy pillanatig sem unatkozni. 

 Összevetés  

Mármint az eddigi két magyar részt, egymással. A történetek, a történetek vezetése, tempója, ritmusa, mindene tulajdonképpen megnyugtatón egyforma. Nem a történet megnyugtató, hanem hogy mindkettő hozza ugyanazt a hangulatot, olvasói érzést. 

A rajzok között azonban van különbség. Na, ezt most hogyan is mondjam el neked? Accardi ugyanolyan plasztikus, dinamikus, kifejező, részletes mint Venturi. Mégis, már az első oldalon éreztem különbséget kettejük között. Venturi javára. Nem vagyok vele elfogult. S Accardi is teljesen kiváló grafikus. De mint a Pink Floxd és az Eloy, valahol úgy viszonyulnak egymáshoz. Valahogy. úgy. 

De hangsúlyozom, aláhúzom, kiemelem: olvasás közben ennek voltaképpen semmi jelentősége nincsen. De igazán! Bocs', Andrea! 

De ez semmiképpen, egyáltalán és felettébb nem tart vissza attól, hogy drukkoljak a teljes sorozat megjelenéséért, s ha ez megtörténik, akkor a megvásárlásától. Ha még élek majd... 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 február közepe felé. Ismét szombat hajnal. Kettőkor felébredtem. Még egy kicsit fetrengtem, de aztán a hólyagom kinyitotta a szememet. Meg az is, hogy szegény Szerelmetesfeleségtársam elkapta tőlem a múlt heti taknyozásomat, és alvása közben az életéért küzdött, a legkülönfélébb hangokkal iparkodott a szervezete a fáradt levegőtől megszabadulni és frisset préselni a tüdejébe. De annyira akusztikus volt az élmény, hogy teljesen felébredtem. Már megint. Mármint nem már megint Szerelmetesfeleségtársamtól, hanem már megint nagyon hajnalban. 

*

Írni akartam. Nagyon. Hét közben nem jött össze. Elég későn is értem haza mindennap, meg SzFt is most beszédesebb volt mint szokott, meg volt nálunk az édesanyja is, tegnap meg bevásrálás, pakolás...

Aztán megint elment egy csomó idő technikai problémával. Most azzal baccakodtam, hogy képeket panorámaként egymás mellé tegyek. Mint kiderült, nekem nem panoráma kell, csak összeillesztés. De a ChatGPT-vel megint elévődtünk jó darabig, néha ismét félrevezetett („Neked ez kell!”, „De ezzel hogyan, komplokált....!”, „Persze, neked nem erre van szükséged, hanem amarra!”, „Köszi, hogy egyetértesz, vaze!”)

Aztán csak összehoztuk. Van most fent egy virtuális Win-környezetben elég furán futó XnView a Linuxon. Ami nem látja az adatpartíciómat, mert tudja a tőgy, hogy miért nem. Valamelyik haver már elmondta, a lényeg, hogy le kellen törölnöm a francba, és létrehoznom egy Linux-partíciót, aztán visszamásolni mindent. Már csak azért is, mert amikor kinyírtam a Windowst, a ki-bekapcsoló gombbal lőttem le a gépet, mondván, hogy le van xarva, úgyis megy a kukába. Ja, csak a D-n maradt egy bejegyzés, hogy nem rendesen lett leállítva, és például ezért nem tudok rendszer-kép mentést csinálni... :-|

Néha eltűnődöm, mi is annyira szimpatikus a Linuxban... Mármint a ki-bekapcsolás sebességén túl. Mert egyébként minden komplikáltabb. Igaz, nem kell rendszerkarbantartanom se,ha egyszer stabilizálódik, mire is van véglegesen szükségem. 

  A grafikákról, így az elején, hogy aztán hallgassak róluk mindvégig  

Ennél többet most tényleg nem ismétlek meg abból, amit az első rész esetében is elmondtam. Még azt sem, hogy most is ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy Cserkuti Dávidot ne emeljem be a szerző-cím sorába, ahogyan Maja Lunde alkotótársával, Lisa Aisato-val is tettem. Mert a norvégok (amennyiben egyáltalán Aisato az) esetében is az van, hogy a grafikus egyenrangú társa lett a kötetek írójának, s kettejük együttműködése teszi azzá a végeredményt, ami. Úgy ítélem meg, ez esetben is erről van szó. Csak Jeney Zoltán történetei sokkal jobbak mint Lunde-é. Cserkutit és Aisato-t nem hasonlítom össze, mert melyik finomabb, az érett málna vagy az igazi, erdélyi füstölt szalonna? (Egyébként Cserkuti munkáira jellemző, hogy  Lezsák levente két fantasztikusan sikerült meséjének az esetében is számomra ő társszerző volt. De tényleg ez a határtalan, mértéktelen ajnározó rajongásom vége.)

Néhány, na jó, jónéhány illusztrációt beszúrtam ebbe a szövegbe. De valahogy nem sikerültek jól a fotók, és nem és nem, pedig próbálkoztam veszettül. S hiába akartam őket az eredeti képére machinálni, egyszerűen nem engedtek, ellenálltak. A ajnározásom lényege talán így is átmegy majd számodra is. 

  A  második részek sanyarú, kiszámítható sorsáról, s hogy ez most miért nem igaz  

Azt viszont megismétlem, amit már sokszor mondtam: áldatlan a második részek sorsa. Ha az első nagyot üt, a második egyszerűen nem érhet a nyomába. Ha hozza az első rész bevált technikáit, akkor másolat, újabb rókabőr. Ha nem hozza, akkor az alkotó(k) nem képes az egyszeri színvonalat megismételni. A második rész egyszerűen nem lehet nyertes. 

A helyzet ebben az esetben viszont az, hogy Jeney Zoltán úgy hozta az első rész bevált technikáit, hogy szerintem simán felül is múlta az első részt. Ez a bejegyzés arról szól, hogy miért. Mármint miért múlja felül ez a második rész az elsőt ebben-abban. 

  Ami megmaradt  

Mondom, nem megyek bele az első rész bemutatásának a részleteibe. Csak visszautalgatok rá. Ha érdekel, ne vess rám követ, ne köpj egy nagyot, hanem ha még nem tetted, kérlek, olvasd el amazt a bejegyzést is!

Megmaradt a főszereplő és mellette az eddigiek. A főhős továbbra is Rév Fülöp. Ezúttal Diással a fő mellékszereplő. És Vaszi. A többi régi szereplő is itt van: Gyenes, Csobánc, Akarattya. Alma... Volt még valaki? 

És ami fő, megmaradt az első rész értékelésében is pozitívan kiemelt erőszaktalanság. De az erőszaktalanság ezúttal nem csupán becsülendő, hanem csuda tréfása is, sőt, negédesség nélkül megható. 

Ami azért meghatón furcsa, mert Fülöp, Diás és a fajsz  (NEM törpék! Ha valaki annak nevei őket, arra roppantul megorrolnak! Csak kicsik.) sereg hadba száll, hogy kiszabadítsa a szomszédos Kaprosvárból az elrabolt Hatodik (Torkos) Holládot, a fajszok királyát. Aki egy nap szőrén-szálán, egyszerűen csak úgy eltűnt. Elrablója nem lehetett más, csakis a szintén fajszok lakta Kaprosvár. Amit amolyan szakadár fajszok laktak. A fajszok egykor egy kupacban fajszkodtak, de aztán bekövetkezett a szakadás, azóta két külön csoportban élnek. Az egyik csoportnak bajusza nincsen, a másiknak szakálla, az egyik a szakállt, a másik a bajuszt tekinti felháborító eretnekségnek. Komoly(talan) oka van ám ennek! 

A haddal tart, egészen pontosan egy lusta szavazás következtében a hadat vezeti az ember főkuruzsló. Akit az ember meseolvasó gyereke a legszívesebben felrúgna az arroganciája, a nemtörődömsége és a lustasága miatt. De persze addig jár a kuruzslókorsó a hazugságkútra... 

Ez a történet lényege. Azon töprengek, hogy többet elárulni méltánytalan lenne azokkal szemben, akik még nem olvasták a történetet. Oké, a sereg megérkezik Kaprosvár alá, vannak tisztázási kísérletek, van csata is, de még milyen!, a csatának van győztese is, meg ilyenek. Tök jó! 

Nem bírom ki, annyit még elmondok, hogy a kaprosvári határnak van egy kiváló íjász határőre. Ámenta a neve. Nőböl van. Hajtsd csak ide a fejedet, elsuttogom, hogy ne vádolhass azzal, hogy túl sokat mondok el a történetből (mert nem mond az, aki suttog!), hogy lesz varázslatosdiból, de anélkül is fene nagy szerelem lesz itt, kérem szépen! 

Na, de innentől tényleg és valóban lakat lesz a számon, csittben leszek, ha fene fenét eszik is!

Az ami megmaradton túl van, ezúttal a mondanivalóban

A egyik csúcsjelenet a csatajelenet. Hát, barátom... Nem, nem fogom elmondani, dafke sem, miképpen csatáznak a fajszok! Pedig ha tudnád... De ahhoz el kell olvasnod Jeney Zoltán könyvét. 

Meg az, ahogyan Fülöp hozzááll élete első csatájához! 

Meg annak a képnek a bővérű, kedves humora, ahogyan, amiért az emberek nem vesznek részt a csatában! 

Meg ahogy, ahol végül meglelik Hollád királyt! Meg ahogy aztán a két királyság két uralkodója viszonyul egymáshoz és hatalomhoz! 

Az első rész esetében, meg néhány alcímmel feljebb kiemeltem az erőszaktalanságot. Meg elpöttyintettem, hogy nem erőszaktalanság, hanem konkrétan szeretet is van. Nem csupán szerelem (hívószó: Ámenta, az íjászlány), hanem szeretet. Azaz önzetlenség. Mert a szeretet az, önzetlenség. Nem pedig üzlet: ha te szeretsz, akkor én is szeretlek téged. És nem csupán fene nagy érzelem. 

Úgy, ahogy van, szerettem első perctől kezdve a Doktor Herz című darabot. Azon ritka kivételek közé tartozik, amit többször is láttam színházban is, sőt, amit azóta is rendszeresen meg-meghallgatok.

Van egy jelenete a darabnak, amikor a pénzben gondolkodó Mezzabotta találkozik az életre keltett feleségével és próbálja megérteni, miért volt boldogtalan a házasságuk, amikor ő mindent megragadott az asszonynak. Egyre azt kérdezi, ugyan mi hiányzott Sallynek? S az asszony megfeleli a kérdést:

„Ha válaszra vársz, ne kérdezd, mi az, hogy szeretet
A lelkedben megtalálod, ha szívből keresed:
Egy érzés, egy érzés semmi más...
...nincsen szebb ajándék vallomás.”

Az asszony énekel, a férfi prózában beszél. Aztán van egy pont a darabban, amikor Mezzabotta megpróbál az asszonnyal énekelni. 

„Nem a tenger vált széjjel, nem a Föld fordult fel
és a Nap sem áll az égen mint intő égi jel.
Csak egy véletlen varázs,
csak egy érzés nem más.
Csak egy hétköznapi álom,
játszd le szépen, játszd le jól.
Csak a lélek tiszta hangja,
mi a szívünkből szól.

És a próbálkozásból az lesz, hogy közben fizikailag is egyre közelebb kerülnek egymáshoz, először csak tétován kinyújtják a kezüket, aztán meg is fogják a másik kezét, és a mire együtt énekelnek, már ölelik a másikat.  

Frenetikus, gyönyörű jelent. Értem, persze, hogy értem, mit akartak mondani a szerzői. De a szeretet sokkal több mint egy érzés. A szeretet életelv, odaszánás, adni-tudás. Amit követhetnek az érzések. Mint bónuszok. De nem az érzések a szeretet. 

Ettől függetlenül nagyon szeretem ezt a darabot, sőt, benne ezt a jelenetet is. Megtaláltam a YouTube-on, bár itt nem teljesen úgy fest, ahogyan az imént leírtam. 

Jeney Zoltán nem erre hegyezi ki a történetét, de a történet erre hegyezi ki saját magát: ha nem egymás ellen dolgozunk, hanem a megoldásért, akkor minden probléma megoldható anélkül, hogy ártanánk egymásnak. 

Jó, persze, közhely. Ha nem ütlek, az nem fáj. Hát naná! De ahogy mondani szokták, minden közhelyben vaskosan ott van az igazság. Talán ezért lesz mindegyik a közé, mindenkié: a közösség tartja helyesnek.

Bár ígértem nagy fohászkodásokkal, szent esküvéssel, hogy semmi már el nem árulok a cselekményből, de volt egy mondat, ahol egészen komolyan meghatódtam. 

Amikor a egymásnak veselkedik a két fajsz sereg, a csatájuk elég sajátos. A sajátosság a fegyvereikben kulminálódik. Dafke nem mondom meg, mivel harcolnak. A lényeg, hogy olyan valami, amivel ha akarnának se tudnának semmi komoly kért okozni egymásban. Fülöp, Diás és az új szereplő, az íjászlány kívülről nézik a hosszú órákig tartó harcot. Fülöp és Diás értetlenkedve. Diás kifejti: a harc lényege, hogy megsemmisítsük az ellenfél harci erejét, akár az élete árán is. Idézem, de egy részt, ami elárulná, hogyan is zajlik a harc, azt kitörlöm. 

Mikor odaért Diásékhoz, a lovag és a leány éppen mély bölcseleti vitát folytattak a háború hasznáról.
– Mire jó ez a [...]? – kérdezte Diás félig a lánytól, félig az égiektől. Fülöp nem akarta megszakítani a beszélgetésüket, csendben lecsüccsent a lovag mellé.
– Ugyan, tudod jól, hogy mindenki úgy háborúzik, ahogy tud – felelte Ámenta, miközben egy tücsköt igyekezett elkapni a fűben. 
– Igen, de az emberek általában ezt fegyverekkel teszik, vasból, acélból kovácsolt, éles, hegyes, nehéz fegyverekkel. 
– Itt a fajszoknál pedig könnyű, tompa és [...] fegyvereket használnak, nincsen sok különbség – vélte a leány. 
– Csakhogy ha én odasózok valakire az én éles, hegyes, nehéz fegyveremmel, az ritkán üt vissza. Ájulás a minimum, de akadt olyan is nem egy, aki kilehelte a lelkét. 
– Persze, de ezek itt alapvetően szeretik egymást. Nem akarnak se ájulást, se lélekkilehelést.

(oldalszámot nem írok, mert nincsen már nálam a könyv, ezt egy e-könyvből másoltam ki)

A jutott az eszembe, hogy ugyan meséltem már máskor, más helyen, de pont ide illik a sztori:

Szóval ilyen ez a könyv. Meg még ilyenebb. Nagyon ilyen. De szájbarágás és a giccs legapróbb nyoma nélkül. 

Ööö... Ez nem igaz. Egyetlen momentum akadt a vége felé, amikor elhúztam a számat. Egy eltúlzott csavar által, nem várt találkozás úton hazafelé Fajszföldről, minek következtében mindenk is egymás nyakában örvendezik...Olyan lett mint valami amerikai képregényfilm befejezése. De az arányok miatt legyintettem, kár érte, hogy bele került, de ennyi belefér... 

A Rév Fülöp után a Rév Fülöp Fajszföldön is a kedvenceim közé került. Simán, csont nélkül. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Szépen eltelt megint egy hét. A unokákhoz most sem mertem még felmenni, mert egész héten fújtam az orromat. Helyette könyvtárban voltam, meg sokat dolgoztam. 

Megjött a cég új kocsija. Nem vadiúj, csak nálunk új. Transit ez is, csak 2019-es. Tipp-topp, kezesbárány. Csak éppen a lakók szállítására ha nem is alkalmatlan, de enyhén fogalmazok, hogy nem ideális. Szóvá is tették, amit én is, amikor karácsonykor még csak fotóról ismerkedtünk vele. S vannak még érvek, amit a lakók nem is tapasztaltak... 

*

Láttunk egy Julianne Moore filmet. Az a címe, hogy „Megmaradt Alice-nek”. Egy ötvenéves nyelvész hölgyemény gyors lefolyású Alzheimer-kórt kap. A leépüléséről szól a film. Csuda jól sikerült. 

De komolyan elgondolkodtam, nem vagyok-e érintett. Egy hete hogy feltettem a gépemre a Linuxot. De már szinte semmire sem emlékszem, hogyan oldottam meg. Kaptam Moly-os kitüntetést, hogy mennyi könyvet olvastam el 2026-ban. Visszanézegettem pár hónapra az olvasmányaimat. Volt, hogy gondolkodnom kellett, mit is takar a cím. Rendben van, hogy naponta viszek hat-nyolc embert ide-oda, de elképesztő, mennyire nem tudom összekötni az arcokat a nevekkel! Van, akinél magától megmarad, de többnyire nem. (Tibor kollégám a hölgyek keresztnevét is tudja, holott a beosztásunkon a döntő többség csak férjezett névvel szerepel. Fogalmam sincsen, Tibi ezt hogyan csinálja?)

Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, most szeressük egymást, amíg még tudom, hogy kicsoda ő! Nagyon visszataszító trükkje lenne az életnek, ha tényleg valami hasonló várna rám! 

*

– Beindulnak a dolgok, jönnek az ügyfelek, alig győzzük a munkát! 
– Szép lassan trösztté válsz! Felvásárolhatod a többi virtuális aszsisztenst. Olyan leszel mint a Google meg a MIcrosoft. :-)
– Bárcsak ott tartanék! Segíthetnék nekik!
– A Google és a Microsoft nem segített a felvásároltaknak, hanem vagy megszüntette őket vagy a saját neve alatt dobta a piacra a termékeiket. Az Insta mondjuk megmaradt, de szerinted kinek a pénztárcáját dagasztja? S ki tudja, ki maradt az eredeti Instások közül az Instánál? A felvásárlás nem a segítségről szól. 
– De... 
– Gondolj a magyar konzervgyárakra, tejüzemekre! Azért vették meg őket a nagyok, hogy leépíthessék a konkurenciájukat. Ami az enyém, azzal nem kell konkurálni. Ha megszüntetem, felszámolom, pláne.
– Én nem tudnék így gondolkodni. 
– Biztos vagy benne? Nem a profit lenne a lényeg, ha egyszer nem a túlélésről szólna a munkád? Zsákom...
– Igen? 
– Én tartok tőle, ha te egyre nagyobb céggé válsz. Minket kettőnket ez tuti, hogy elszakítana. Téged, teljes joggal a céged érdekel. Ami engem nem. Mármint érdekel, hogy mi van a cégeddel, de a cég tevékenysége rohadtul nem. Én meg csak vezetek és olvasok, téged meg az nem érdekel. Teljes joggal nem. Nem tetszik a folyamat... 

Alapvetően nagyon nem kedvelem a karácsonyi történeteket. Alapvetően magával a karácsonnyal van fenntartásom. Két okból.

• Az első evidensebb: a karácsonyi történetek többnyire giccsbe hajlanak. Kötelező meghatódni. A szeretet ünnepe van, mindenki összeborul, megbocsát, szív kinyílik, befogad, örömkönnyek, fények, illatok, hóesés...
• Hosszú évek óta nem tudom: tulajdonképpen miről is szól a karácsony?
  • Mert ugye, alapvetően Jézus Krisztus születésnapja. De azt is régóta tudjuk, hogy Jézus egészen biztosan nem ezen a napon született. Meg azt is, hogy a születésekor az emberek nem egymást, hanem őt ajándékozták meg.
  • A karácsony külsőségeinek pedig végképp semmi köze Jézushoz. Arról nem beszélve, hogy karácsony ideje a napisten, Mithras születésnapja volt eredetileg. 
  • S ha a vallásos gyökerektől el is tekintek, tegyük a szívünkre a kezünket, Isten bizony a szeretetről szól és nem a stresszről, a költekezésről, a kötelező túlhajszoltságról? S még ha nem is, akkor sem értem a kötelező külsőségeket. Mármint a megszokáson túl. Szerelmetesfeleségtársam is csak annyit mondott:, amikor erről beszélgettünk: „De hát olyan szép!” Amikor megkérdeztem, hogy de miről szól ez a szépség, visszakérdezett: „Fontos ez? Nem lehet szép önmagáért?”
  • Ünnepelni nem azt szoktuk, ami ritkán van? 
  • S főleg, mert ha karácsony szót hallom, már beakadt nekem, rendre ez a dal jut eszembe: „Mért nem, ó, miért nem / én csak azt nem értem / Mért nincs minden áldott nap karácsony?”

Tudom, írtam már, de újra itt a kérdés: miért nincsen bajom Dickens Karácsonyi éneké-vel? 

A kép forrása

                      *

*

Noel tízéves fiú. Imád úszni. Van családja, édesanyja, édesapja és egy húga. De a család felborult: A nyár derekán meghalt Noel mindig mosolygós nővére, Júnó.

Egyébként ez a történet leggyengébb pontja. Semmi magyarázat nincsen arra, hogy az örökké mosolygó Júnó ugyan mi a csudától lett annyira depressziós, hogy bele is halt? A szerző eredeti képe Júnóról arról szól, hogy élet, mosoly, optimizmus, mosoly, szeretet. Vannak ilyen emberek.

Szerelmetesfeleségtársam is ilyen. El nem tudom képzelni, mi kellene neki ahhoz, hogy kórházba kerüljön depresszió miatt, s aztán bele is haljon? Egyszerűen másképpen van bekötve: életre teremtetett. Annyi benne a vitalitás, hogy valami iszonyú tragédiának kellene történnie, hogy ez megtörjön benne. De még akkor sem tudom elképzelni, hogy depressziós legyen. Szomorú, letört az igen, de nem depressziós. Pláne nem a kórházig, a halálig...

És Júnóval nem történt semmi, ami indokolná  a szomorú végét. Legalábbis nem tudjuk meg, hogy történt-e vele valami. 

A szülők teljesen lefagytak Noel halálától. Hiába  a maradék két gyerek, nem törődnek velük sem, teljesen elszállt belőlük az életkedv, a mindennapok szürkévé lettek, még az asztalra kerülő étel is mindennap egyforma. 

Ez egy galéria, több kép van tehát benne!

*

Noel sűrűn jár úszni. Csudára az ő eleme a víz. Barátja John is sűrűn elkíséri őt, de ő nem annyira virgonc a vízben. Úgy lehetnek ők ezzel a dologgal, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam meg én. Hiába vagyunk mindketten Halak (marhára nem hiszek az asztrológiában), ő imád és tud is úszni, én meg már úgy 2040 kiúszta,/strandoltam magamat.

Johnnal az a baj, hogy nem lehet vele beszélgetni. Csak az időjárásról. Noel nem tud vele mit kezdeni, unja ezt a barátságot. 

Ez is egy nyakánál fogva előráncigált vonal. Nincsen azzal baj, ha két ember, két gyerek között nem működik a kémia. Nem lehet mindenki a barátunk. Sőt, teljesen világos, hogy „nem szerethet mindenki”. De Johnra szükség van a dramaturgia szempontjából. Kell egy ellenpont, hogy a végén legyen valaki élő, akihez Noel barátként kötődni tud. De hogy miért fordul benne ellenkezőjére a szimpátia, mi az, amitől John felé fordul, annyira nem érthető. John így csupán egy újabb panel a karácsonyi meghatódás érdekében. De közben érezzük, hogy bárhogyan is van: John csupán pótlék. Mindjárt mondom, mit pótol. 

A történet végéra Noel feljavítja a barátságukat. Olyan közös dologgal, amit azzal a barátjával csinált, aki miatt teljesen hanyagolta John-t, s aki miatt rájött, hogy John nem igazán partner a számára. Gondolom, Lunde azért vetette be a párhuzamot, mert marha megható, hogy Noel közeledik a félbarát Johnhoz, és ha mással csinálja ugyanazt, akkor a más is ugyanolyanná válik. Ami eget verő marhaság, mert dehogy lesz ugyanaz. Sőt, tulajdonképpen iszonyatosan sértő, megalázó a más számára. Én John helyében tutira mocsokul fanyalogtam volna. Sőt, talán ott is hagyom a francba Noelt. Mert az ugyanolyan cselekedet piszok megalázó: tudatosítja a pótlék mivoltomat. S hadd legyek már önmagam, ne csak valaki helyett valami majdnem olyan! 

*

Egy alkalommal Noel egyedül úszkál az usziban, amikor észreveszi egy vele egykorú lányt, aki az arcát kívülről az uszoda ablakához szorítva néz befelé. Noelt nézi. A lány aztán meg is várja az uszoda előtt a fiút. Nem megyek bele apró részletekbe: barátok lesznek. A lányt Hedvignek hívják. Julia Roberts nagy Alföld tágasságú mosolya elbújhat Hedvigé mellett. A lány rettentő öntörvényű, sokat beszélő, életvidám teremtés.

Aki kiváló kakaót főz és ugyanennyire kiváló tükörtojást tud sütni. Noel hamarosan Hedvigék házában találja magát. A ház gyönyörű, otthonos, meleg, minden helyiség a karácsonyról szól, még a takarítószobába is jutott karácsonyi tárgy. Noelnek csak később tűnik fel, hogy Hedvig családjának egyetlen tagjával sem találkozik soha, a házban mindig csak ketten vannak Hedviggel. Meg az a hintaszék a könyvtárszobában: amikor Noel kifelé menet visszapillant a szobába, a hintaszék hirtelen ósdi, kopott, bútordarabnak tűnik. Noel meghökken, de  megmagyarázza magának: minden bizonnyal a fények változása...

Előre kell futnom. Ez a momentum, a ház ilyen-olyan kinézete sem kap semmiféle magyarázatot. Mármint az, hogyan kerül Noel a múltba/párhuzamos valóságba? Miképpen láthatja maga körül, érintheti az a múltat, amelyben Hedvig még hús-vér ember volt? Maja Lunde kiokumlálta tehát a kísértetvalóságot. 

S oké, Hedvig kísértet, fogadjuk el. (Nem, nem, nem fogadjuk el: ez spiritizmus! Erről később hosszabban...) De akkor hogyan tud Noel egy kísértetet többször is átölelni? Miféle fogható teste van egy szellemnek? Hogyan tud egy kísértet félő számára fogyasztható kakaót főzni, tükörtojást sütni? Miért van szüksége arra, hogy úszni tanuljon? Miért kell kimenteni a víz alól? Különben megfulladna? Egy kísértet? 

Noel és Hedvig csuda jól megértik egymást. Tökéletes köztük az összhang. Nem úgy mint Noel és John között. 

Hedvig és John között vannak súrlódások, de az minden kapcsolatban természetes. Hedvig elhallgat valamit, s beszélni sem hajlandó róla akkor sem, amikor kiderül, hogy elhallgatja. Mondjuk ez érthető. Bizony, hát ja, elég kínos a legjobb barátunkkal közölni, hogy bocs, én nem vagyok valóságos, tulajdonképpen nem is élek...

*

Egyébként Lunde katyvaszos történetének ez az egyetlen hasznos, igaz üzenete, s ez nem is kevés: bármilyen szép a másvilág, az egy másik világ, nem a valóság, S bármilyen kedves is számunkra a másvilág bármely lakója (NEM, NEM LAKIK OTT SENKI, A MÁSVILÁG EGY ÓRIÁSI CSALÁS!), nekünk, élőknek az élőkkel az élőknek kell élnünk, őket kell szeretnünk.

*

Aztán a ház közelében feltűnik egy alak, akit Noel kezdetben csavargónak vél. Az alakot később a belvárosban is meglátja. Követni kezdi. Az alaknak üzlete van. Amiről kiderül, hogy nem is üzlet, hanem egy nyomda, ahol az alak képeslapokat gyárt. A lapok rajzait ő maga álmodja és alkotja meg. Noel ezt onnan tudja meg, hogy vesz egy mély levegőt és bemegy az üzletbe/nyomdába. A kapcsolat a fura alakkal, mondom, Henrik a neve, kezdetben csuda jól alakul. Addig, amíg Noel őszintén el nem mondja, hogyan is került Henrik nyomdájába. Akkor Henrik becsukódik. 

Nem rétestésztázok: Henrik Hedvig bátyja. Csak ő megöregedett. Ellentétben Hedviggel, aki nem tudott megöregedni, mert tíz évesen, korcsolyázás közben belefulladt egy tóba. Ergo onnantól ő nem öregedett. Csak kakaót iszik, tükörtojást eszik.

A ház, ahol Noel és Hedvig kakaózott, tüktojozott, bújócskázott, immár Henriké. Családi örökség. Henriknek tehát van egy nagy háza. Amit hagy tökéletesen lepusztulni. Azért, mert hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, több évtizede meghalt a húga. Nem eladja, nem kiadja, nem elajándékozza, hanem nem törődik vele. Hm, hát ez annyira nem életszagú...

Ahogyan az sem, hogy a saját házának a kertjébe Henrik mintegy beoson, hogy aztán a házba soha ne menjen be. Még ha a tavat kerülné... A házban nem történt semmi, amitől menekülnie kellene. Vö. a Ragyogás hotelének a 217-es, Kubrick filmjében a 237-es szobájával.

De legyen neki. 

*

Aztán a történet vége felé Hedvignek el kell hagynia ezt a világot. Hogy miért, ki és mi kényszeríti rá, nem tudjuk. Csak azt, hogy ott jobb neki. De akkor mi a csudát keresett eddig emitt? Hagyjuk... [lemondó legyintés] S hogy tökéletesen meghatódjunk: félúton, de Noel számára még egyértelműen láthatón, találkozik Júnóval is. 

Ugyan miért kötelező Hedvignek elmennie? Mi csoda vagy kicsoda kötelezi erre? S micsoda vagy kicsoda kényszerítette arra, hogy itt legyen? Ha ott jobb, ahová most megy, miért kellett itt, a rossz létben lennie? Mi a változás lényege a két állapota között?

Ez volt az a pont, ahol csak azért nem csuktam be a könyvet, mert már tényleg csak pár oldal volt hátra. Azért éreztem kényszert a becsukásra, mert a Hónővér itt már vetekedett A viskó esztétikai és teológiai borzalmaival. Itt már kicsordult a lapok közül a nyúlós, ragadós giccs. 

*

Mert, ugyebár Hedvig a nemlétező gyomrával emésztgette a kakaót és a töktojt... 

A halottak állapota hitkérdés. Metafizika. Az általános vélekedés manapság az, hogy aki meghal

• az megőrzi a tudatát, 
  • ahol van onnan nézdegél az élőkre
  • vagy éppen mászkál közöttük,
• másik, éteri, szellemi testet kap, ami látható, amivel helyet tud változtatni,
• képes kommunikálni, cselekedni,
• felkerül a Mennybe vagy
• alászáll a Pokolba,
• netán egy közbenső tranzitállomáson a Purgatóriumban várakozik, mert annyira jó nem volt, hogy felkerüljön, de annyira rossz sem, hogy alant sütögessék

Nos a Bibliában van egy Salamon királynak tulajdonított könyv. Salamon egy mondattal rövidre zárja a kérdést.

 Préd 9:5-6

Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak nem tudnak semmit,
és nincs többé jutalmuk, mert emlékezetüket elfelejtik.
Szeretetük, gyűlöletük és féltékenységük is régen elveszett,
és nincs többé részük semmiben, ami a nap alatt történik.

A BIblia tehát azt mondja, a halottak nem bírnak semmiféle tudattal, és nem tudnak részt venni sehogyan,  semmiben, ami a Földön történik. Pont. A Biblia azt is mondja: a halál az alváshoz hasonlít. Aki alszik, az nem tudja, mi történik körülötte. S egyszer felébred. Ez lesz majd a feltámadás. Ha téma részletesebben érdekel, például Háló Sándor vagy a Sola Scriptura Teológiai Főiskola oldalán utána pisloghatsz.  

Aham, de mi a helyzet a meg-megjelenő halottakkal? Nos, a halottakkal történő kommunikációtól veszettül óv a Biblia. 

Most dobtam egy hátast! A Gemini nevű haverral kerestettem meg egy másik Biblia-verset a halottak állapotáról. Az a helyzet, hogy két egyházról tudok, amelyik nem hisz a halhatatlan lélekben és azt mondja, a feltámadásig a halottak a helyükön nyugszanak, nem sétafikálnak, nem kommunikálnak. S aki a halottakkal kommunikál, az nem velük kommunikálni, hanem démoni erőkkel. Az egyik egyház a volt közösségem, az adventisták. A másik a Jehova Tanúi. 

A kérdésemre a Gemini gyakorlatilag felmondta a volt közösségem ezen hitelvét. Vagyis két dolog állhat előttünk.

• Vagy arról van szó, hogy a Gemini gyakorlatilag adventista,
• vagy arról, hogy a Biblia azt mondja ebben a kérdésben, amit az adventisták és a Tanúk. 

Szerelmetesfeleségtársam hozzátett egy harmadik verziót. 
– S az nem lehet, hogy csak simán a kedvedben akar járni? 
Néha olyan kiábrándító tud lenni...

De ebben az esetben valahogy az az érzésem, hogy téved. Nézd csak mennyire világos és logikus Gemini Haver! 

Taps! 

Ebből az fakad, hogy tulajdonképpen minden, ahol, amiben halhatatlan lélekről, a halottakkal való kommunikációról van szó, az tulajdonképpen spiritizmus, okkultizmus, démoni megtévesztés. Mondom: MINDEN. Még egy ilyen Hónővér típusú, szintű meseregény is. 

*

Azt, hogy Dickens Karácsonyi énekére miért nem fújok, még nem tudtam megfejteni. Talán mert az elmúlt karácsonyok szellemei nem konkrét élőlények halhatatlan lelkei, hanem elmúlt események szellemisége. Vagyis a velük kommunikálni nem azt jelenti, hogy halottakkal kommunikált Scrooge. 

Én szóltam... Mármint nem a Karácsonyi ének-ről, hanem a fenti bibliai tanításról. 

De Oscar Wilde canterville-i illetőségű kísértetének a tolerálását már nem tudom meg/kimagyarázni. 

*

Egyébként az van, hogy a Hónővér ahogy indult, azt hittem a kedvenc Lunde-történetem lesz. Olyan remek volt a felvezetés, annyira jól kitaláltak a szereplők, olyan frappánsak a párbeszédek, olyan jó a két szereplő dinamikája, és annyira életszerű Noel családi tragédiája!

Lehet felháborodni a szülők lelkének a kiürülésén, lehet rendre utasítani őket, hogy hékás, tragédia történt valóban, de hahó, ébresztő, itt van még két gyerek, aki a tiétek, akiért felelősek vagytok, akiknek szüksége lenne rátok! Szóval le lehet rohanni őket kidüllesztett mellű, teljes terepre ható támadással. De azt nem lehet mondani, hogy semmi köze a valósághoz a reakciójuknak. 

Valami nagyon hasonló zajlik a Hónővér-ben is. Noel rávezeti a családját, hogy nem kell elfelejteni Júnót, de nem kell a halálának az állandó árnyékában élni az egész életet. Ha ez maradt volna a irány mindvégig, a Hedvig-giccs nélkül, tökéletes lenne a történet. S itt most nem az teológiáról, hanem az esztétikáról és a dramaturgiai harmóniáról beszélek.

*

Összegezve, hol csúszik el a Hónővér: 

• Hedvig valamilyen módon cipeli magával a múltat az egykori házuk berendezésével, melegével
• Henrik megtartja a házat, nem adja el, nem adja ki, de hagyja teljesen lepusztulni, tönkre menni
• bár Hedvig kísértet, eszik, iszik és képes fulladozni a vízben, viszont nem tud a felszínén maradni. Ez a legnagyobb probléma: hogyan képes, illetve hogyan nem képes ilyesmire egy kísértet? Milyen teste van neki? Milyen fizikai kapcsolata van a fizikai világgal egy szellemi lénynek? 
• Ha Hedvig visszajött/itt maradt, Júnó miért nem tette meg? Különös tekintettel arra, hogy Hedvig kötelező valahová menetelekor mégis megjelent. S bár megjelent, egy szót sem váltott az öccsével. 
• Hová ment Hedvig? Miért volt kötelező mennie? 
• Noel szüleinek a változása egyáltalán nem tűnik hitelesnek, csak szükségszerű giccsfordulatnak, egy karácsonyi történetnek így kell véget érnie. 
• Az alcím, a Karácsonyi történet inkább számító mintsem igaz. Van benne szó a karácsonyról, de igazából nem karácsonyi a történet, csak karácson idején játszódik. 

Értetlenül olvasom a majd kétszáz, Molyos értékelés sokaságában, hogy sokan az utolsó x oldalt végigsírták. Én ott legyintettem, és húztam vissza a kezemet, és mégsem jelöltem kedvencnek Lunde történetét. 

Úgy fest, a hölgynek különös érzéke van ahhoz, hogy a jó történeteket egy laza dramaturgiai fordulattal tönkrevágja. 

*

Viszont Lisa Aisato illusztrációi előtt le a kalappal most is. Minden egyes közös kötetüknél elmondtam. nem tudom, mennyire élnének Lunde történetei az ő életre keltése nélkül. Továbbra is úgy gondolom, legalább el kellene felezni a hatást. 

Aisato, ahogyan Lunde, simán tud a giccs felé alkotni, de jó érzékkel mindig megáll a határon. S mielőtt negédessé válna, mindig akad megoldása, amivel meghökkent, a földön tart. A Hónővér-ben erre tipikus példa Hedvig külseje. Valaki azt írta: szinte ijesztő a kislány. Én ezt nem mondanám. De tény, egyáltalán nem mindennapi jelenség. Viszont a külseje remekül harmonizál a létezése (izé, létezik egy kísértet?) stílusával. 

5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 Jégbontó havának első napja, a hét első napja, vasárnap hajnal, a kanapé sarka, pizsama, meleg takaró, kávé, a Fermata muzsikája (de kár, hogy nem elmaradt a Moonhead Prog Fest, és így nem jöttek Magyarországra!). 

*

A héten sokat leveleztem valakivel, akivel konfliktusos a kapcsolatom, a kapcsolatunk. Ismét rájöttem, hogy a világ legnehezebb dolga a valós kommunikáció. S hogy a kritikus felvetésekre adott önvédelmi reakciók tökéletesen leárnyékolják a továbblépés lehetőségét. S hogy minden konfliktus úgy kezdődik, hogy a g@ci, hát nem visszaütött? 

Csüggesztő... Pedig volt egy pont, amikor reménykedtem. De elmúlt... 

*

Egész héten fújtam az orromat. Tegnap viszont egész nap ömlött belőlem az anyag. S annyit tüsszögtem, hogy már én untam, de veszettül. Szerencsére orrcsöppel tudtam aludni. Viszont tegnap rádöbbentem, hogy a hétfőre tervezett unokázás bizony el fog maradni: minden bizonnyal elég volt nekik, odaát a kéthetes láz és köhögés, nem kérnek újabb fertőzés-verziót.

* 

SzFT kft-t alapít. Bővül az üzlet. Egyfelől nagyon büszke vagyok rá, felnézek a bátorságára, a vállalkozó kedvére. Másfelől van bennem tartás is a vállalkozósdi miatt. Nem csupán az anyagiak miatt. Sőt elsősorban nem amiatt. Tökre érthető, hogy átalakulnak a prioritások, hogy mássá válik az időbeosztás, csak valahogy... nem tudom... 

Mocsár Gábor szolgálta is az elmúlt (?) rendszert, meg nem is. '56 előtt feltétlenül, '56 után nem feltétlenül. Előfordult, hogy mert engedélyezte egy '56-ról írt vers megjelenését, miatta leváltották a Tiszatáj című folyóirat komplett szerkesztőségét. Pedig Mocsár Gábor csinált a negyedéves, két avi lapból havi lapot. 

Mocsár Gábor író is volt, meg szociográfus is. És imádta a szatírát. Huszonhat könyve jelent meg itthon, ebből minimum öt szatíra. Ez, a mostani is. 

*

A könyvecske azon túl, hogy szatíra, tulajdonképpen krimi. Egy merénylet kinyomozásának a története. Hudák elvtárs falun , Baktatófalván él. Egy este a feleségével a Híradót nézik, és még az Angyal (talán láttad már, de legalább hallottál róla: egy angol verekedős krimisorozat volt, Roger Moore főszereplésével), ironikus, sármos mosolyával, nőcsábításaival, kemény jobb- és balegyenesivel) kezdete előtt eszébe jut, hogy nem zárta be a kertkaput. Feláll és kimegy, hogy bezárja. De nem jön vissza. A felesége egy idő után furcsállja a távollétét, és kimegy, hogy megnézze, mi az ördögöt csinál már az ura. Hát az meg ott fekszik a kertben, a kapuhoz vezető úton. Hudák elvtárs fejét két ütés érte, nem halt meg, de nagyon súlyos állapotba került. 

A rendőrség nyomozót küld Baktatófalvára, de nem ám akárkit, hanem az egyik legjobbjukat. Azért, mert Hudák elvtárs nem csupán elvtárs, hanem fontos elvtárs, mert elnök is. Az, hogy minek az elnöke, nem teljesen világos, a lényeg, hogy eredményt kell produkálni, hiszen valaki Baktatófalván az elnököt ütötte le, hogy az még mindig nem tért magához. 

S a nyomozó nyomozni kezd. Amikor belefog, úgy gondolja, fárasztóan egyszerű rutinmunkát kapott, morog is magában, hogy nem vala,melyik siheder kollégát küldte a főnök ebbe a faluba. 

A képek a könyv filmváltozatából származnak. Alant erről lesz még szó

Aztán telik-múlik az idő, telnek a napok, és a nyomozó megdöbbenve konstatálja, hogy a gyanúsítottak köre ahelyett, hogy szűkülne az eset és főleg Hudák elvtárs tevékenységeinek a mélyebb megismerésével, egyre inkább bővül. Rájön, hogy Hudák elvtársat nem csak a falu döntő többségének lett volna oka leütni, hanem tulajdonképpen nem büntetést, hanem jutalmat érdemelne, aki végül megtette. De persze ezen a ponton önmagával sem érthet egyet. Így hát tovább nyomoz. 

Mígnem egy szépnek nem mondható estén, amikor megkísérli Hudák elvtárs gyönyörűnek nem, de rusnyának ugyancsak mondható feleségével, aki nem csak rusnya, hanem kedvetlen, barátságtalan is, megpróbálja rekonstruálni a Hudák elvtárssal történteket, hát tudod mi történik? Képzeld, magát a nyomozót is leütik! 

*

Jó hír van! A kisregényből 1974-ben film is készült, olyan színészekkel mint Koncz Gábor, Major Tamás, Sztankay István, Körmendi János, Moldován Stefánia, Szirtes Ádám vagy Gellei Kornél.

S ha már van belőle film, hát meg is néztük, hogy neked is meg kell-e nézned vagy nem kell megnézned? 

Érdemes, csuda jól visszaadja a kisregény hangulatát és mondanivalóját. Bár maradt hiányérzetem. A kisregény kicsi regény, nem vetekszik Az eltűnt idő nyomában-nal vagy a Bragelonne vicomte-al. Ehhez képest elég sok minden kimaradt a filmváltozatból, néha kicsit értelemzavarón is. Koncz Gábor néha túljátszotta a dolgot, de azt remekül kiemelte, hogy a nyomozó a hivatalosságát a fenemód komplikált fmegogalmazásaival iparkodik nyomatékosítani. 

*

Ha már mondanivaló... Semmiképpen sem a tettes leleplezésének a történetében van. Sokkal inkább abban a tényben, hogy Hudák elvtárs mekkora egy gané ember. Lett légyen elvtárs ide vagy oda. Abban, hogy mennyire visszaél a hatalmával, a mindenféle elnökségével a maga hasznára élt vissza. Mert nem csupán egyvalaminek volt az elnöke, például az egykori tanácsnak [ma önkormányzat], tsz [termelőszövetkezet], estébé), hanem gyakorlatilag minden egyes kis szervezetnek, ami csak falun létrejöhet. A Vadászszövetség, az Átszervezési Bizottság, a Legeltetési Bizottság és rengeteg hasonlók. 

Ahhoz, hogy a mondanivaló kérdésében tovább léphessünk, újabb pillantást kell vetnünk a történet folyására. Vessünk hát pillantást!

A nyomozónak a falu állatorvosával konzultálva először amiatt kell megdöbbennie, hogy Hudák elvtársnak van huszonegy gyereke faluszerte. Nosza, mi lehet nagyobb motiváció a fejbesújtásra mint a férjek homlokát ékesítő szarvak? A nyomozó el is indul, hogy sorra vegye a felszarvazottakat. 

Aztán rádöbben, hogy a kiindulási alapja merőben elhibázott volt, újra kell gondolnia, kezdenie az egész nyomozást. Többek között azért, mert az alibik döntő részben a Hudák elvtárs fejbevágásának az estéjén a tévében vetített Angyal-epizódhoz kötődnek. S mert jobbára mindenki csak momentumokra emlékszik a filmből. De ezek a momentumok gyakorlatilag az összes epizódra érvényesek... 

Amikor a nyomozó újra összejön az állatorvossal, Emil bácsival, az újabb listát tesz elé. Az új lista egészen más koncepcióra épül. De a lényege ugyanaz: kinek volt oka az új koncepció alapján fejbe vágni Hudák elvtársat? Kulcsjelenet a könyvben. A nyomozó gyanút fog, és megkérdezi Emil bácsit, ugyan hány listája van még? És Emil bácsi kelletlenül válaszol... 

Mi tehát a mondanivaló? 

A molyos értékelő kollégák egyöntetűen azt írták a könyvről, hogy kordokumentum. Kétségtelen, hogy az is. Igen, persze, beszél az akkori vezetők kötelező képmutatásáról. Arról, hogy látszatra hisznek a rendszerben, de a valós mindennapi tetteik a rendszer ellen beszélnek. Erkölcstelenek, becstelenek, képmutatók, harácsolók ezek a tettek. Hudák elvtárs visszaél a hatalmával, az elnökségéivel, az elvtársságával. A társadalmi és politikai befolyásával. 

S ez az a pont, ahol megítélésem szerint Mocsár Gábor akaratlanul is túlmutat a szocializmus korán, s valami általános emberit rajzol elénk. Akaratlanul, hiszen '74-ben elképzelhetetlen volt, hogy egyszer a kommunista rendszernek az a struktúrája semmivé lesz. 

Az általános emberi megmutatása nem spanyol viasz felfedezés. Arról van szó, hogy Hudák elvtárs a hatalmával visszaélve a maga szemétdombján mocskos eszközöket használva kikapirgálta a maga maximumát. (Számomra gyomorforgató szófordulattal ma azt mondanák: kimaxolta a lehetőségeit.) De amerre, ahol csak megfordult elnökként. És gyakorlatilag mindenhol szervezetben megfordult, aminek elnöke volt a Bakatófalván. 

Hát, erre én nem merném kijelenteni, hogy a szocializmus tipikus kortünete. Illetve de. Csakhogy ez minden kor tipikus tünete. Minden rosszul használt hatalomé. Azt, hogy a vezető a köz, az ország, a királyság, a köztársaság, a demokrácia, a nép érdekire hivatkozva  a tevékenysége folytán hamarosan svájci bankszámlát nyit, és off shore cégekbe fektet, nem szocialista sajátosság. A hatalom centralizálása sem. Sőt az sem, hogy a centralizálás aztán a törvények privát alkalmazását is magukkal hozzák, sőt nem csupán a privát alkalmazását, hanem a privát törvények meghozatalát is. 

Gondolj, amire akarsz... 

*

A könyvecske stílusa könnyed, de nem röhögöd magad betegre tőle. Csak csuda jókat mosolyogsz. Még a szörnyülködésed közben is mosolyogsz. Mert hamarosan magad is csont nélkül egyetértesz a nyomozóval, hogy az a csoda, hogy eddig csupán egyszer vágták fejbe Hudák elvtársat. S hogy aki végre megtette, nem büntetést, hanem jutalmat érdemelne. Bár a tett maga természetesen elítélendő, s akármilyen is Hudák elvtárs (és hű, de akármilyen, azt a kutyafáját!), azért az nem járja, ami vele történt... 

Mocsár Gábornak nem esik nehezére a történet terelgetése, játszi könnyedséggel vezeti a nyomozóját a falu életének újabb és újabb bugyraiba, ontja a csuda jó alakokat, konfliktusokat. 

Arról nem beszélve, hogy van egy végső csavarja is. De azt már nem mondom el. Egy krimi csattanóját a legnagyobb alávalóság elárulni, nincsen is ennél mélyebb lelki alávalóság. Talán csak Hudák elvtársnak az a visszataszajtó jeelmje neki! 

*

Simán kíváncsi lettem Mocsár Gábor többi szatírájára is. Úgy bizony. Nosza, körül is nézek itt-ott! 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Elröppent ez a hét is. Még mindig a Linux-al küszkörésztem. Ma, csütörtökön írtam először folyamatosan, hosszabban. Annyi mindenféle apró szarságba futottam bele, hogy már megkísértett a gondolat, hogy visszarakom a lementett partíció-képből a Windows-t. De kitartottam. 

Az MI mondott két jó dolgot, amikor éppen az XnView képnézegető csatolási problémáival küzdöttem (semmi pénzért nem volt hajlandó látni a Win alól megörökölt NTFS partíciót, amin az adataim vannak). Volt egy pont, amikor megkértem, mondjon nekem hasonló szintű, tudású Linuxos képnézegetőt. S akkor mondjon már egy szinttel többet tudót, olyasfélét mint az Artweaver. Mondott. Patent. S akkor mondta azt is, hogy ez lenne a lényeg: nem feltétlenül a Win-élményt űzni Linux alatt, hanem értékelni a mást, amivel ugyanúgy lehet dolgozni egy sokkal stabilabb, gyorsabb, igénytelenebb, biztonságosabb rendszer alatt. 

Aztán meg azt is, hogy persze, megérti a frusztrációmat, hat napja szenvedek (teszem hozzá, miattuk is, mármint mert több MI-t használtam), de olyan a Linux mit a saját kézzel összerakott oldsmobil: el kell vele pepecselni nagyon sokáig, de aztán annyira egyben van, hogy az csuda!

Remélem, megmarad az az érzésem, hogy igaza volt. Jelenleg bosszankodom ezért a hat napért és a sok zsákutcáért, de máris élvezem például a be- és a kikapcsolás sebességét. 

*

A lányomékkal és az unokáimmal ezen a héten sem találkoztam. Kommunikációs zavar is volt Szamival: valamiért én abban voltam, hogy még mindig nincsenek teljesen jól. Aztán kiderült, hogy szombaton beszéltünk utoljára...

*

S úgy egyébként: ébresztő, készülés, utazás, munka, utazás, számítógép, vacsora, film, fürdés, fekvés. S most legalább egy hónapig koncertre sem megyünk, mert a szerkesztőm Dél-Amerikában van, a lánya esküvőjén. Sokáig. 

Joel Kotkin amerikai közíró, városkutató és demográfus, akit leginkább a városok jövőjéről, a gazdasági hatalom földrajzáról és a társadalmi rétegződésről szóló – gyakran vitákat kiváltó – elemzései miatt ismernek.

Kotkin nehezen pozícionálható figura. Alapveően baloldali nézeteket képvisel, de nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy jobboldali ember gondolatait olvasom. 

Megosztó a munkássága. A baloldal gyakran túl konzervatívnak tartja, a jobboldal egy része szerint viszont szociálisan túl érzékeny. Vagyis nem fér bele könnyen egyik dobozba sem.  

Szakterülete az urbanisztika, demográfia és a gazdaságföldrajz. A  stílusa esszéisztikus, közérthető és határozottan fogalmaz. Nem egy langyos akadémikus-típus. 

Dolgozott több think tanknél, oktatott a Chapman University-n, a houstoni Urban Reform Institute igazgatója, a NewGeography weboldal vezető szeresztője, rendszeres publikál egyéb médiumokba is, könyvei jelennek meg. Fő témái (és itt már a lényegnél vagyunk): 

• Városok felemelkedése és hanyatlása
  Gyakran bírálja azokat a nagyvárosokat (pl. San Francisco, Los Angeles), amelyek szerinte túlságosan elitistává, drágává és élhetetlenné váltak a középosztály számára.

• Középosztály vs. elit
  Kotkin egyik visszatérő állítása, hogy a modern nyugati társadalmakban egyfajta „új feudális rendszer” alakul ki: technológiai elit + politikai-bürokratikus réteg felül, kiszolgáltatott tömegek alul.

• Technológia és hatalom
  Kritikus a Szilícium-völgy idealizálásával szemben; szerinte a techszektor nem felszabadít, hanem gyakran koncentrálja a gazdasági és társadalmi hatalmat.

• Demográfia
  Foglalkozik népességcsökkenéssel, elöregedéssel, migrációval – nem ideológiai, hanem erősen pragmatikus szemszögből.

Nos, nézzük, konkrétan miről szól ez a könyve! 

Hát konkrétan a kép feletti pontokról. :-D Csak nem ebben a sorrendben. 

Meglátása szerint a világ egy új feudalizmus felé halad. Neofeudalizmus felé. Vagy már benne is van. A feudalizmus idején eléggé egyszerű volt a társadalom szerkezete. Leegyyszer-sítva: legfelül az arisztokraták, középen a papság, legalaul a jobbágyság. 

Kotkin azt mondja, ez manapság sincsen másképpen. A hetvenes-nyolcvanas évek felemelkedése óta/után itermelődött egy olyan oligarchia-réteg, amely a világ vagyonának a döntő többségét a kezében tartja. Ő legfelső rétegben helyezi el a Szílicium völgy moguljait, a Apple, az Amazon, a Google, a Facebook, a MIcrosoft vezetőit. Nem csupán az észvesztő vagyonuk, hanem a világra gyakorolt hatásuk miatt is. S a világra gyakorolt hatásuknak a legfontosabb jellemzője a középosztály talajtalanné válása. Igen, a kozmopolitizmus, a nemzet, a család értéktelenné válása és a szociális kapcsolatok kiüresedése miatt. (Ez utóbbin rosszmagam is egyre többet gondolkodom, önmagammal kapcsolatban. Nem állok jól...) 

Természetesen ehhez az oligarcha-réteghez tartoznak a politikai vezetők, a banki szféra. . 

Az egykori papság szerepét a média urai és az értelmiség vezető rétege tölti be. A feudális papság nem tűrt ellenérveket, más Isteneket, más hitet, más liturgiát. Arra ami más, ellenérvekkel, véleményekkel, gondolatokkal mit sem törődve, dogmatikusan, keményen lecsapott. 

Hát, pajtás, a jobbágyok meg mi vagyunk, a köznép, pórnép, a városok szimpla lakói, a vidéki emberek. Akik már nem számítunk. Vagy az emberiség létszámának a csökkentett mínuszába tartozunk, vagy mi vagyunk a kiszolgáló alantasok. De mint egyén, nincsen jelentőségünk. 

*

Kotkin azt mondja, szerte e világon centralizál a politika. Gyakorlatilag minden ország a kínai modell felé tart. A klasszikus kapitalizmus elveszett, a demokráciának már nincsen jelentősége. A döntések a fejünk felett, a megkérdezésünk nélkül születnek. 

A cél a társadalom immunrendszerének a teljes szétzúzása. 

Egy civilizáció csak akkor tud fennmaradni, ha tagjai – különösen azok, akik nagy befolyással bírnak – hisznek alapvető értékeiben Ma kulcsfontosságú intézményeink – az akadémiai szféra, a média, a vállalati hierarchia, sőt egyes egyházak – sok olyan alapvető eszményt elutasítanak, amelyek a nyugati kultúrát hosszú ideje meghatározzák.Ahelyett hogy azt hangsúlyoznák, mi tart össze egy demokratikus társadalmat, mind a bal-, mind a jobboldali aktivisták egy olyan szűk identitáspolitikára fókuszálnak, amely nem tudja fenntartani a pluralista demokráciát.

A társadalmunk alapvető értékeibe vetett hit elvesztése különösen feltűnő a fiatalok körében; a fiatal amerikaiak közel 40 százaléka hiszi úgy, hogy az országnak nincs olyan történelme, amelyre büszke lehet. Sokkal kevesebben helyeznek hangsúlyt a családra, a vallásra vagy a hazafiságra, mint a korábbi nemzedékekben. Azáltal, hogy kiátkozza saját örökségét, Európa talán még gyorsabban halad a kulturális dekonstrukció irányába. „A párizsi nyilatkozat", amelyet 2017-ben egy több európai ország tudósaiból álló csoport adott ki „A Europe We Can Believe In” (Egy Európa, amelyben hihetünk) címen, kimondja, hogy az Európai Unió bürokráciája olyan valláspótlék kialakításával van elfoglalva, amely a posztnacionalizmuson, a multikulturalizmust favorizálja, illetve különleges történelmi kultúrájának elutasításán alapszik, és A nyugati társadalmak kulturális dekonstrukció iránti magas szintű elkötelezettségét figyelembe véve nem meglepő, hogy a fiatalok körében csökken a kulturális műveltség és a történelem iránti érdeklődés.

230.

Ezt a cél szolgálja manapság például az áldatlan lakáshelyzet, az ingatlanhoz jutás minimális esélye, a családok szétzúzása (pl. az LMBTQ nyomatása orrba-szjba), az elmagányosodás elősegítése, a városi élet erőltetése, a képernyőkhöz kötöttség, a nemzeti identitások szétzúzása a kozmopolita gondolkodással.

Bár látok benne rációit is, de például a három éves unokámat kötelező volt beadni óvodába, holott a lányom még otthon van a kisebbik csemetével. Ahogyan ő is otthon volt az iskolaelőkészítőig az édesanyjával és a tesójával, ugyan mi kárt szenvedett volna ez a hároméves kislány, ha ugyanúgy logisztikázták volna az életét, ahogyan egykor az édesanyjáét? 

Ennek eszköze az egyre kiterjedtebb, átfogóbb ellenőrzés és megfigyelés is. Aminek a számtech cégek guruk, ugye...

Bár Kínához képest még jócskán le vagyunk maradva, de „ami késik, az nem jön időben”  (szokta mondani Szerelmetesfeleségtársam). 

Ugyan ki nem tapasztalta még, hogy nem kellett semelyik eszközén rákeresni egy termékre, elég volt beszélgetni róla, és nicsak, a Facebook máris dobálta a reklámokat róla. S persze ez csak a jéghegy apó csúcsocskája. Én személy szerint egyelőre élvezem a digitalizáció nyújtotta előnyöket. Zenész ismerőseimnek pedig nem merem elmondani, hogy mostanában mennyi MI-komponálta muzsikát hallgattam élvezettel... 

*

Még négy dolgot megemlítek. Kettő Kotkintól kapott információ, kettő pedig Kotkinról szól. 

1. Bár ezt már érintettem, de nagyon lényeges: Kotkin szerint a cél a középosztály tönkretétele. Azért, mert a középosztály az az erő, amely képes félreállítani a felette levő hatalmat. Ennek a módszerét nem fejti ki. Emiatt komoly hiányérzetem támadt. Mert, ugye, van egy alcíme is a könyvnek: Figyelmeztetés a globális középosztály számára. Oké, figyelmetzetve lett. És akkor mi van?
2. Bár Kotkin liberális, elképesztő tisztán látja a neoliberalizmus pusztítását. S azt is, hogy a nyugati világ szélsőségesen elcsúszott balra mind a politikai vezetést, mind a média irányítását, mind az oktatást illetőn. 
3. Kotkin reális ember. Csak a tényekről és a belőlük fakadó következtetésekről beszél. Így egy szót sem ejt a háttérhatalomról, a világ titkos urairól, mérnökeiről. Akiknek a látható arisztokrácia csak a keze, a végrehajtó szerve. 
4. Kotkin tényszerű. Szinte egyáltalán nem sztorizik a könyvében. Nem színesíti, amit mond, csak a tényeket sorolja. Kétszázharminc oldalon keresztül. (A maradék száz oldal a jegyzeteké. Hát ezt nem aprózta el, de mondom, a tények embere. A jegyzetek talán kivétel nélkül csak forrásokat takarnak. Nem lapoztam végig a száz oldalt, hogy akad-e nem forrást tartalmazó hivatkozás.) Emiatt nem feltétlenül könnyű olvasmány. De nehéznek sem mondanám az érdekessége és a mondanivalója miatt.  

*

S végül még két dolog.

• Az MCC Press stabil, jól olvasható, kézbe való könyveket szokott kiadni. Ezt viszont nehéz volt olvasni. Nem a tipográfia miatt, azzal semmi baj nincsen, hanem a papír minősége és a kötés miatt. Nehéz a papír, szoros a kötés, néha kimondottan fájt az ínhüvelyem, hogy nyitva tartsam a kötést. 
• Zseniális a borító! Nézd csak meg jobban! Illetve van a hátsó borítón is egy kis képecske. Nézd csak ! 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Azt a qva! Elegem lett a Win piszok lassú kilépéséből és még lassabb belépéséből, ha elment aludni a masina. Gondoltam, itt az ideje, hogy hiába legális, tűnjön a francba A Win, ahoj Linux!.

Bevallom, azt hittem egyszerűbb lesz. Pénteken kezdtem, most vasárnap kora délután van. De az itthoni hálózattal még küzdök, nem látják egymást a gépek, hiába a megosztott mappák.

Olyan apró szarakodásokkal ment el csomó idő, mint képek mentésénél ajánlja fel mindig az utolsó mappát, vagy Vivaldiban helyesírás ellenőrzés menet közben (bebukott), Firefox mint alternatíva, de ott meg az FVD Speed Dial csempés megoldása nem működik, aztán Epson szkenner működésre bírása (bebukott, lett alternatíva)... Meg sok egyéb, ilyen apró xarság. Ja, hiphip, a Linuxon van automatikusan működő rendszermentési lehetőség! Csak éppen a hozott NTFS-partícióval nem működik együtt. Grrr! Partíció átszabás, oké. De mi a tökömmel Linux alatt. Megvan az alternatíva, de akkor meg boot-pendrive kell, mert magam alatt a fát nem lehet átszabni.. S ha már, akkor van olyan verziós mentési lehetőség, ami egy fájlban ment, mint az AOMEI szoftvere. Ezzel olyan három óra ment el. Az egy fájlos cucc nem is jött össze. Grrrrrr!  

Ha nem segített volna a Haver (ebben az esetben a ChatGPT és a Gemini, szerintem már kihajítottam volna a francba az ablakon a gépet. Mondjuk nem egy esetben ők is szívattak („Nincsen olyan opció, amit mondtam? Persze, hogy nincsen, ez már újabb verzió, ebben már nincsen ott!”, „De te ajánlottad, cseszd meg!”, „Bocs! Mondok mást!”, „Anyád! Ja, az neked nincsen!”, „Megértem a frusztrációdat...”, „Kösz, de azért vagyok frusztrált, mert átbaxtál!”)

De most egy Linux Mint van a gépemen, arról írok. Még szoknom kell, de szerintem nem lesz gond. A sebessége viszont sokkal jobb, s nem kell majd a rendszer karbantartásával pepecselni, driverek, töredezettségmentesítés, takarítgatás, optimalizálás, egyéb Win-időrablások. Nem kell vírusirtó se (jó, hogy az év közepén megvettem egyet, ráadásul egy kis technikai bonyodalom miatt két évre, öt gépre...). Ilyen szempontból egyszerűbb lesz az életem. Ha megszokom... De megszokom, úgy döntöttem. 

  AZ ELSŐ MEGLEPETÉS:  amikor belelapoztam a Fülöp-ökbe, örömmel konstatálhattam: Cserkuti Dávid nem csupán a borítók ábráit készítette el, hanem van jó pár grafikája a könyvön belül is.

Dupla hurrá! 

A második meglepetés előtt elmondom, amit már unásig ismételtem más bejegyzésekben: marhára nem mindegy, hogyan néz ki egy könyv! Akármilyen is a tartalom, a kinézet simán meghatározza az olvasók létszámát. Eklatáns példám erre, ha már meseregényről beszélünk, Méhes György Szikra Ferkó című meseregénye. A második kiadásának az illusztrációit Rusz Lívia rajzolta. Nekem ez a kiadás került a kezembe az óbudai gyerekkönyvtárban anno. Aztán kerestem is vagy negyvenöt évig. Azt a kiadást, amit Rusz Lívia rajzolt. Mert egy másik kiadása megjelent a könyvnek az Ulpiusnál. A törekvés dicséretes. De olyan depresszív kinézetű gyerekkönyvet adtak ki,  hogy szerintem aki meglátta, abban spontán a felszínre tört a szuicid hajlam, és eret akart vágni magán. 

A Rév Fülöp-ök előző kiadásai egyáltalán nem rettenetesek. Sőt! Azoknak a rajzai Haránt Artúr készítette. Aki a moly.hu szerint egyébként  elkövette ezt a Rév Fülöp-trilógiát, meg köze volt a Zórád-sorozat Móricz-adaptációjához, a Forró mezők-höz és slussz, ennyi. Nézegettem a neten a rajzait: kimondottan tetszenek. Aham, de nem Cserkuti-rajzok... (Bocs, Dávid!) 

Szóval egy könyv külleme simán meghatározza, mennyire van kedvem elolvasni. Ugyanazt nem ugyanolyan élmény kiprintelve vagy könyvben kiadva olvasni. 

S tetszik, nem tetszik (többet nem mondom ki a nevét, nehogy túlájnározzam megint) a grafikus, ez a grafikus különös minőséget jelent. Nem tudtam, hogy fogom leírni, mert kicsit gejlül fest, de a helyet az, hogy Cserkuti munkáiban nem csupán tengernyi derű, humor és játékosság van, hanem rengeteg szeretet is. 

*

  A MÁSODIK MEGLEPETÉS   az volt, hogy fejest ugorjak az értékelésembe, és megelőlegezzem a végeredményt: a Rév Fülöp első része, ez a Balatoniai lovagregény (ez az alcíme a sorozat első kötetének) egy hihetetlenül kedves, humoros, ötletes, fantáziadós meseregény. 

Tulajdonképpen itt be is fejezhetném az írogatást. Meg volt a lényeg, taps, meghajlás, függöny, pápá, virágokat az öltözőbe, legyetek szívesek! 

*

  JENEY ZOLTÁNRÓL   a Google AI-módja ezt mondja, nem kicsit tréfásan, de úgy fest, tökéletesen tudatlanul:

Élete és munkássága
Tanulmányait az ELTE BTK francia szakán végezte, majd a Sorbonne Nouvelle egyetemen szerzett doktori címet. Pályafutása során dolgozott egyetemi könyvtárban, rajzfilmstúdióban, tanított a felsőoktatásban, és két és fél évig a Párizsi Magyar Intézet munkatársa volt.

Főbb művei
Leghíresebb alkotása a Rév Fülöp-sorozat, amely egy lovagregény-paródiába oltott balatoni mese:

• Rév Fülöp (2012) – A könyv az év gyermekkönyve díjat is elnyerte.
• Rév Fülöp Fajszföldön
• Rév Fülöp és Nyár Lőrinc
• Balatoni kacsavész

Műfordítói tevékenysége
Számos francia irodalmi művet ültetett át magyarra, többek között olyan szerzőktől, mint Jean Echenoz, Pierre Michon vagy Clémence Picard.

A főbb művei alatti felsorolás annyira a főbb műveit tartalmazza, hogy összeset. S ebből legismertebb a Rév Fülöp három kötete. Mármint a négyből. :-) 

*

  A TÖRTÉNET  MESÉSEN  EGYSZERŰ.   Rév Fülöp egy kisfiú, aki „szerette a puszpángot reggelire, a tördemicet ebédre és a loncot vacsorára. De legkedvesebb eledele mindenekfelett a tördemic volt. Fülöp, ha tehette, leginkább a szántódpusztán heverészett. Mert heverészni nagyon jó!” 

Álljunk is meg egy picikét! Megkérdeztem a ChatGPT nevű, nagy tudású Havert, a három ételből valós-e bármelyik, és van-e mai megfelelője? Azt felelte, hogy a tördemic valós étel volt, amolyan mozsárral tört gabonából készült kásaféle. A puszpáng az nagyjából egyenlő a bukszussal: nem hogy nem ehető, hanem egyenesen mérgező. A lonc sem fogyasztásra való, bár régen a gyerekek kiszívták az ártalmatlan nektárját, 

A magyarázat után kifejtette, hogy miért kerülhetett egy felsorolásba ez a három növény. Fantasztikus a válasz! 

A magyar nyelv felsorolásai nem zártak

Indoeurópai nyelvekben (különösen latin–német hagyomány):

• a felsorolás lezárt készlet
• pontos jelentésmezővel

A magyarban:

• a felsorolás nyitott„ 
• és effélék”
• „meg ami még akadt”

Ezért a lista nem definíció, hanem hangulatjelzés.

👉 A tördemic–puszpáng–lonc nem azt mondja, mik voltak, hanem azt, milyen volt az élet.

[...]

A tördemic–puszpáng–lonc nem azért működik magyarul, mert értelmes felsorolás, hanem mert a magyar nyelv és történelem megtanította az olvasót elfogadni az  értelmetlenséget, ha az hitelesnek hangzik.

Elcsalinkáztam. Szóval Fülöp heverészik, arra jár a királylány, Akarattya, és gyakorlatilag elrabolja Fülöpöt. A találkozásuk mulatságos.

– Pattanj haptákba, ha a nagyméltóságú, hatalmas Akarattya hercegnő szól hozzád, te kis tökfej! –  figyelmeztette jóindulatúan a szolgálattevő, míg Akarattya hercegnő finnyásan húzogatta orrát  a batárban, s csendben „piházott”, „nohátozott” meg „mégilyetezett”. Fülöp megértette, hogy most nem az ő drága anyukája keltegeti, hanem sokkal súlyosabb dologról van szó: idegenek szólították meg. És nem is akárki, hanem a királyi család egyik legcsodálatosabb tagja, a hatalmas hercegnő! 

Megértette ezt Fülöp, s valahol agyának leghátsó zugában megsajdult valami, ami azt súgta, lehet, hogy talán mégis jobb, ha feláll, és illendőn köszön. De nem tudta, miképpen illik köszönni az ilyen  nagyszerű látogatóknak, így csak annyit mondott bizonytalanul, hogy „Csókolom”. 

– Csókolod ám a lába nyomát a hatalmas hercegnőnek, esetleg a kormos képű nénikédet, te kis rövidlátó éti csiga! Hát minek képzeled magad, az afgán császárnak, vagy magának a marcali főhercegnek? – rivallt rá a szolgálattevő, s maga a hercegnő meg sem bírt mukkanni a megbotránkozástól.

– Köszönj tisztességesen, te körtemoly! Hogyaszongya: Alásságos mély tisztelettel való hódolatom a hatalmasságos és gyönyörűséges hercegnőnek! No, mondjad! 

– Ságosélyszteletelódolatomasságosrűségnőnek! – hadarta Fülöp, bár fogalma sem volt, hogy mit  jelent ez a sok ságos meg séges.

.

Azért vitte magával Fülöpöt, hogy növelje az esélyeket. Bajban volt a királyság. 

»Hallják, kik hallanak, mind, a hatalmas Csobánc király alattvalói! Mint ahogy az közismert, hatalmas Csobánc királyunkat hatalmas kór döntötte ágynak, s e hatalmas kór hatalmas erejétől még a leghatalmasabb király is csúnyán megbetegszik. A kór neve kiliti-láz, melytől jó urunkat éjjel-nappal kínzó csuklás gyötri. Hatalmas királyunk ezért rettentő csuklások között az ország bölcseinek tanácsát kérte, akik három és fél napon át tanácskoztak, tanácskozásuk eredményeképpen pedig az itt elolvasandó gyógymódot javallották. Terem a királyság egy távoli zugában, a Vonyarc-hegy rozsdás szirtjein túl, a Halápi-lápok erdőinél is messzebb, a Vendek folyó forrásvidékénél egy növény, mely egyszer virágzik százévente, és akkor is csak a legderekabb vitéz szeme láttára. Ennek a virágnak szirmaiból kell jó urunk, a hatalmas Csobánc király számára teát főzni, amelytől láza elmúlik, s ő maga friss erőre kaphat. Tehát az itt mulatozó lovagok, s a sebbel-lobbal összeterelt egyebek most parancsba kapják, hogy legott felkerekedjenek, s a virágot mihamarabb elhozzák. Egyként keljen útra nemes lovag és póri származék, hogy a jó szerencse döntse el, ki a legderekabb az egész  birodalomban.«

Ha más nem is, de annak már fel kellett tűnnie, hogy Jeney Zoltán a történetében nem kicsit Balaton-központú. Bár nem árul zsákbamamcskát, ezt a tényt már a könyv alcíme is elárulja. 

Szóval, Fülöp ott van a várban, az édesanyjától el sem tudott búcsúzni, hallotta a feladatot, de még mindig nem ért semmit. Majd azon kapa magát, hogy mindenki elhagyta a palotát, elment virágot keresni, csak ő maradt, ahol eddig is volt. Ekkor megszólítja egy lovag, és kinevezi a fegyverhordozójának. Ő Ádánd. Akinek lova is van. Fegyvere alig, nem nagyon van mit hordozni. Viszont Ádánd arról híres, ahogy egy lassan kiderül Fülöp számára, hogy csodálatosan tud énekelni. 

Útra kelnek Ádánd paripájával hármasban, meg egy verssel, amit Fülöp Akarattya hercegnőtől kapott. A vers kulcsvers. 

Hamarosan új útitársuk is lesz egy manó fajsz személyében. Vaszinak hívják. Fülöp tőle tudja meg, miről is híres a gazdája. 

– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – a kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott.
– Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy a nagy Ádánd vetődött pont az én fám alá.
– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása
láttán végképp leesett az álla. 
– Nem érdekes, majd egyszer elmesélem – szerénykedett Ádánd.
– Fiacskám, te nem ismered a saját gazdádat? – förmedt rá a cseppnyi fajsz a nálánál százszor nagyobb Fülöpre.
– Új beszerzés vagyok… – motyogta amaz megszégyenülve.

No, kiszakadok a részletekből (csak olyan mulatságosak!), és nagyobb távlatokban mesélek tovább. 

Fülöp hőssé lesz, nagy dolgokat hajt végre. Bár tulajdonképpen alig csinál valamit. Csak szerencsés dolgokat csinál, és felismeri az Akarattyától kapott vers jelentőségét, és kapisgálnu kezdi a használatát, az értelmezését. 

*

Te, ilyet még nem láttál:  SEMMI ERŐSZAK NINCSEN EBBEN A TÖRTÉNETBEN.   De abszolút semmi! Soha nem bánt senki senkit. Akad, hogy majdnem, de akkor sem! Pedig van spontán lovagi torna, van kalóztámadás, van kísértetjárta erdő, van itt minden, ami kalandéhes gyermeki énnek ígéretes, ízletes, nyálcsorgató, aztán soha sem nincsen egy jó kis akció. Illetve valahogy mindig megnyugtatón zárulnak a vészheyzetnek, akciónak induló jelenetek. De figyelj, tudod mi van? Az, hogy soha nincsen hiányérzeted amiatt, hogy még csak egy pofon se csattant el! 

Mondjuk de, most jut az eszembe, egyetlen alkalom van, amikor Fülöp fenéken szúr egy lovat a kardjával... De az az össz' fizikai erőszak a mesében. 

Nem semmi!

*

 AZT PERSZE MONDANOM SEM KELL, HOGY A SZEREPLŐK NEVEI A BALATONHOZ KÖTŐDNEK.  A legtréfásabb egy ikerpár neve: Gyenes és Diás. Mármint Rév Fülöp neve után a legtréfásabb. De szó mi szó, Jenei Zoltán ugyancsak kitett magáért! Mármint nem pusztán ezzel a három névvel, hanem a szemmel látható, vitathatatlan, kreatív Balaton-imádattal.  

Figyelj, a főszereplő lovag lovát tudod hogyan hívják? Monosznak. Monosz. De ez csak rövidítés, becenév. Mert a teljes neve Monosz-ló. 

* 

 AZ VAN, HOGY A RÉV FÜLÖP SIMÁN OTT VAN A LEGKEDVESEBB NÉPMESEI MŰMESÉK KÖZÖTT!   Igaz, nem túl hosszú a lista. Eddig a következő darabok kerültek rá. 

Méhes György: Szikra Ferkó 
Kolozsvári Grandpierre Endre: A Csillagszemű
Adorján Viktor: Világváltó Nevenincs
(a másdik része, a CSILLAGVITÉZ már birtokon belül van , de még nem olvastam el)

Mindhárom történetre, illetve a Rév Fülöpre  is egyaránt igaz, hogy alapvetően népmesei elemekkel, alapokkal, stílusban mesélnek, de mindhárom(négy) műmese. 

Boldizsár Ildikó szerint (is) a műmesék nem olyan terápiás hatásúak mint a népmesék. A nép maga mindegyik melyik, az terápiás.

Bár ha Kocsis Istvánt, Kandra Kabost, Bíró Lajost vagy Berze Nagy Jánost kérdeznéd, ezzel nem biztos, hogy egyetértene. Mármint, hogy mindegy, melyik népről van szó. Ők minden bizonnyal amellett érvelnének, miként némely dietetikusok: ahol él egy nép, annak a tájnak a természetes ételei a nép ételei, más tájak itt meg nem termő, elő nem forduló ételei nem a legjobbak az itt élő népnek.

A mesék szövete lenyúlik a kollektív emlékezetbe, így szól az érvelés. Ahoj, Jung! S teszem azt, egy csiroki indián kollektív emlékezete egészen más képekkel dolgozik mint a magyar alföldi paraszté, vagy egy csángó magyaré. És fordítva: a csirokinak nem mond semmit a táltos paripa és Tündér Ilona. (Bár Kocsis István azt írja A táltos paripa című könyvének a bevezetőjében, hogy Dante a maga korában irigyelte  a magyarokat, hogy tudnak a táltos paripáról és Tündér Ilonáról... Tehát legalább az olaszok tudtak a táltos paripáról...) 

Nem megyek bele ebbe mélyebben. Nem értek hozzá, csak a felszínt karcolgatom. Nekem a mese az mese. De érdekes, hogy a műmesék közül ez a három került hozzám a legközelebb. 

Természetesen vannak még meseregények, amik szívcsücskök, nagyon sokan. Elsősorban is Lezsák Levente két (1. és 2.) kötete (csak csendben mondom, szintén Cserkuti Dávid rajzaival: az elsőt kimondottan emiatt űztem pár évig) vagy Békés Pál Félőlénye, A kétbalkezes varázslója, Békeffi István remeke, A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak. És még sorolhatnám. Lázár Ervin önmagában álló, külön műfaj. S persze a Tündér Lalát se felejtsem ki! 

Elképesztő, de se a Békés-könyvekről, se a Bozzi-ról nincsen bejegyzésem még a Molyon sem. De Szabó Magda regényéről se. Ezeket sürgősen pótolni szükségeltetik!

Viszont érdekes, hogy mindegyik említettem magyar. Nem tudatosan. Mindössze így alakult. Meg sem próbálok utána gondolni, miért van ez így. Csak felfigyeltem arra, amit írtam. 

Szombat reggel van. Egyedül ücsörgök a nappaliban, kávét szürcsölgetek a meleg takaró alatt, a lábfejem és a combom külön pléddel betakargatva, a lengyel progrock együttes a Millenium fantasztikus muzsikája zenél a fülembe.

S az jutott az eszembe, ha felébred, megkérem Szerelmetesfeleségtársamat, aki ugye elvégezte Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyását, hogy adjon irodalmat a nép- és a műmese különbségéről. Megkértem. Hát kaptam. Úgy négyezer oldalt. Ebből kettőt azonnal kiszűrtem, hogy könnyebb legyen a helyzetem. Az egyik az asztrológiára alapoz (kuka azonnal!), a másik Neumann Nagy Anya-hipotézisének a súlyosan vaskos kifejtése. Jung archetípus-elméletével kapcsolatban van nem megalapozott, semmi tudásra, mindössze intuícióra épülő betonfal ellenérzésem. Jung elméletére ráadásul Neumann ráhúzott még egy szintet ezzel Nagy Anyáskodással.

Erről már akkor vitáztunk SzFTvel, amikor ő olvasta a könyvet. Tömény elfogultság, a matriachátus nyomatása ezerrel.

Az ember férfi ÉS nő. Együtt. Ha bármelyik túlsúlyba kerül, baj lesz! Ugyan ki akar csupa nők között dolgozni? És ki akarna csupa női főnököt? (Oké, nekem, nő a főnököm, szia, Nóri, és ha nem ő lenne, már régen mentem volna a 'csába, főleg a pénz, jobban mondva a hiánya miatt, amin ő sem tud változtatni. Vagy rohadt jól kommunikálja, hogy nem tud. Imádjuk őt, minden hibájával együtt. Oké, Nóri, tudom, belátom, neked olyan nincsen!) 

Az ember pedig Isten képére teremtetett férfinak és nőnek. A kettő nem ellentéte, nem ellenfele, nem két pólusa az emberségnek. A két nem egymás kiegészítője, tökéletessé tevője, egymás másik fele. 

Ami egyelőre a kezemben ragadt SzFT nekem ajánlott sokadalmából, bár félelmetes ennek is a mennyisége (héccá' oldal!), az Persing Lajos összegző műve, Az égig érő fa. Hátha okosabb leszek! Még ha nem is az egészet emésztem csak a vonatkozó részeket. Meglátjuk. Van bennem némi belső ellenállás, de még nem fogalmazódott meg, mi miatt, mi okból.

*

  AZT MONDTAM MÁR, HOGY CSUDA JÓ KÖNYV EZ A RÉV FÜLÖP?   De igazán komolyan az!

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 január közepe, vasárnap délelőtt. Szerelmetesfeleségtérsam uszikál. Széles Katinka uszodájában. Közel van, óccó. Én itthon pancsikoltam. Ha ingyen nincsen is, de olcsóbb. Viszont így enyém az ebéd-előkíszítés fantasztikus lehetősége. 

Tegnap SzFt elment Csemetééért a kórházba, mer' hogy pénteken  mandulaműtéte volt szegénynek. Jöttek, cuccoltak. Én meg már előtte nekifeküdtem az ebédnek. Zöldbaba-leves, gombapöri, galaska. Nem nagy wasistdas, de kell azért vele ezmegazolni, közben mosogatni, meg gesztenyepüré, meg savanyú lé, meg a kávé bekészítés, meg melegen tartani, ami kész. 

SzFT bevonult a szobába. Egyszerre érzékeltem, hogy nappali ajtó becsuk, Mohabácsi ki van zárva. Önmagában nem zavart, de mégis, mert szó sem volt róla ("Bocs', Morzsám, ezmegaz van, becsukom, jó?") Aztán megérkezett anyós is. 
– Csókolom! 
– Főzöl? 
– Ja, több órája, fasz ki van! 
– Tedd a dolgod! 
Tudom, hogy nem akart bántani, nem ÚGY gondolta, de még inkább felbaxódott az agyam. Aztán bementek szobába, ajtó újra becsuk. A konyhaszolgálatos cseléd maradt idekint. 
– De nem úgy gondoltam Morzsám, nem akartalak megbántani! Karácsonykor én voltam a konyhában, hogy a gyerekeiddel lehess!
– És én vagy ötször mondtam, kérdeztem, hogy nem akarsz-e bemenni, menj be, felváltalak! És nem zártalak ki az eseményekből a csukott ajtóval, hogy cselédként végezd a dolgod, amíg a fontosok odabent szeretik egymást!
– Csemete elaludt, azért csuktam be a nappali ajtaját. 
– És ezt nekem mondtad egy szóval is? Csak hogy jelezd, az ejtőt nem azért csukod be, hogy menjek a picsába a bent zajló dolgok elől? Amikor megjött édesanyád az ajtó csukva maradt, pedig akkor már egészen biztosan nem aludt tovább Csemete! Én meg meg sem álltam odakint.
– Bocsánat! Kérdeztem, kell-e valamit szeletelni!
– Szeletelni? Tudtad, mi  a menü. Szeletelni csak a gombát kellett. Azt meg láttad, hogy már nem kell szeletelni. A jövő héten a konyhát sem akarom látni a hétvégén!
– Rendben, megcsinálom én a rakott káposztát! 
– Helyes! Meg a levest, bármi lesz! 
– Rendben! 
Tényleg rohadt megalázottnak éreztem magamat. Miközben tudtam, hogy senki sem akart bántani, senki sem gondolt cselédnek. Csak mindenki úgy kezelt. 

 Írta: 
Lakatos István
Szegedi János Péter

  Rajzolta:  
Kovács Péter

Néha úgy járok, hogy azt sem tudom, hol vagyok, hány éves vagyok, meg fiú-e vagy lány. Belecsöppenek ilyen-olyan irodalmi élménybe, amiről semmit sem tudok, sem a szerzőkről, sem a műfajról, sem semmiről. Ott állok kapaszkodók és háttérinfók nélkül és csak azt tudom, hogy tetszik-e nekem vagy sem, amit olvasok, látok.

  A műfaj  

Miután elolvastam, megnézegettem a Mezsgyé-t, lett róla egy véleményem. Utána elolvastam a Molyos értékeléseit. S igen, azt láttam, vannak viszonyítási pontok, amikről én mit sem tudok. Hogy alapvetően van műfaja is ennek a Mezsgyé-nek: weirdnek hívják. 

Kérdeztem is a  Gemini nevű Havert, az mi az az a weird? Ezt felelte: 

A képregények világában a „weird” (furcsa, különös) kifejezés nem csak egy egyszerű jelző, hanem gyakran egy konkrét műfajra vagy hangulatra utal. Leginkább olyan történetekre használják, amelyek átlépik a hagyományos sci-fi, fantasy és horror határait.Íme a legfontosabb jellemzői annak, ha egy képregény „weird”:

  1. A műfajok keveredése (Weird Fiction)  

A „weird” képregények ritkán sorolhatók be egyetlen kategóriába. Gyakran ötvözik a következőket:

• Lovecrafti horror: Kozmikus félelem, megmagyarázhatatlan szörnyetegek.
• Szürrealizmus: Álomszerű, logikátlan események és látványvilág.
• Mágikus realizmus: Ahol a legbizarrabb dolgok is természetesnek tűnnek a szereplők számára.

  2. Meghökkentő vizualitás  

A rajzstílus gyakran eltér a megszokottól. Lehet torz, túlságosan részletes vagy éppen absztrakt. A cél az, hogy az olvasó vizuálisan is érezze: "itt valami nincs rendben". 

  3. Tabuk és különcségek  

A „weird” címke sokszor utal az Underground Comix mozgalomra is (például Robert Crumb munkásságára), ahol a polgárpukkasztás, a szokatlan szexuális fantáziák vagy a társadalomkritika groteszk ábrázolása volt a cél.

Hát és ja, vitathatatlanul erről van szó. Köszönöm, kedves Molytársak! Eddig (2036 januárja) öt értékelése van a szerzőtrió százhúsz oldalának, s mind az öt csuda lelkes. Rejtő-i humort, fantáziadússágot, kiszámíthatatlanságot, egyedi világképet, kiforrott személyiségű szereplőket, világszínvonalat emlegetnek, meg Watchmen-i színvonalat, meg hogy jöhet még ebből vagy háromezer oldal. 

Szóval egyáltalán nem aprózzák el a méltatást. 

Csakhogy ez itt az én blogom, és bár részben megmondták már, mi  a véleményem, mégis van nekem olyan, önálló és saját. De mielőtt az orrodra kötném, lássuk, kik követték el az alanyunkat! 

 A SZERZŐK  

Folytattam a Geminivel a beszélgetést. Megkérdeztem tőle, kicsodák is a szerzők. 

A   Mezsgye   valóban a kortárs magyar képregény egyik legizgalmasabb és „legfurcsább” (weird) projektje. Az alkotótrió minden tagja más-más területről érkezett, ami meg is látszik a végeredmény egyediségén.

Íme a három alkotó bemutatása:

---

  1. Lakatos István (író)  

Ő a hazai kortárs grafika és gyerekirodalom egyik meghatározó alakja. Stílusa összetéveszthetetlen: imádja a groteszk, sötét, mégis bájos figurákat.

• Munkássága: Olyan kultikus művek fűződnek a nevéhez, mint a Lencsilány vagy a Dobozváros (utóbbi az Év Gyermekkönyve díjat is elnyerte).

• Szerepe a Mezsgyében: Ő a történet motorja. Érdekesség, hogy bár ő maga is kiváló rajzoló, a Mezsgye az első olyan nagyobb képregénye, amit „csak” íróként jegyez, így szabadabban engedhette el a fantáziáját a sötét fantasy és a kozmikus horror irányába.

• Díjai: Többszörös Alfabéta-díjas (a legrangosabb magyar képregényes elismerés).

  2. Szegedi János Péter (társíró és producer)  

Ő hozza a projektbe a modern popkulturális és technológiai szemléletet. Elsősorban a videojáték-iparból érkezett.

• Munkássága: Komoly tapasztalata van játékfejlesztésben; dolgozott a NeocoreGames-nél (pl. Warhammer 40,000: Inquisitor - Martyr), jelenleg pedig nemzetközi produkciókban (Supermassive Games) tevékenykedik producerként.

• Szerepe a Mezsgyében: Társíróként és a projekt „gazdájaként" (kiadójaként) vesz részt a munkában. Neki köszönhető a professzionális háttér és a képregény köré épített világépítési logika, ami sokszor a szerepjátékok mélységét idézi.

  3. Kovács Péter (rajzoló)  

A vizuális világért ő felel, és az ő aprólékos, sötét tónusú rajzai teszik a Mezsgyét igazán „weird” élménnyé.

• Munkássága: Szintén a videojátékok világából (is) ismert mint concept artist és illusztrátor (olyan játékokon dolgozott, mint a Vagrus vagy a Black Geyser).

• Szerepe a Mezsgyében: Az ő rajzai adják meg azt a sűrű, néha nyomasztó, de lenyűgözően részletgazdag hangulatot, ami keveri a biopunkot a gótikus horrorral. A karakterdizájnjai (például a „poszták” vagy a fejetlen „blemmi”) egyedülállóak a magyar piacon.

• Elismerése: Munkájáért ő is megkapta már a szakma elismerését, többek között Alfabéta-díjjal jutalmazták.

  Miért különleges az együttműködésük?  

A Mezsgye azért lett ekkora siker (a közösségi finanszírozású kampányuk is igen sikeres volt), mert három olyan profi állt össze, akik képesek voltak a magyar népmesei motívumokat, a Rejtő Jenő-féle humort és a lovecrafti borzalmat egy egységes, sötét világba gyúrni.

Ilyen horror képregényt még nem olvastál! | Mezsgye KÉPREGÉNYBEMUTATÓ   

  MÉLTATÁS  

Kellően lelkes vagy már a Mezsgye iránt? 

Nem úgy gondolok magamra, mint hivatásos fanyalgóra. Simán tudok lelkesedni. Jó, igen, igazad van, visszafogottan teszem, meg konzervatív is vagyok, néha ünneprontó is, de Isten bizony simán rá tudom mondani egy alkotásra, hogy zseniális, kiemelkedő, felemelő, szóval bármit, ami dicséret. 

S nem, hiába is gondolod, nem fogom lehúzni a Mezsgyét. Azért nem, mert a messze nem széles spektrumú, és korántsem világnagy ismeretekkel rendelkező magam számára egyáltalán nem volt sem unalmas, sem semmitmondó, nem plagizálós, sem kínban született, sem erőltetett, meg semmi ilyesféle-jelzős olvasmány, látvány. 

A helyzet az, hogy a Mezsgye a maga műfajában és szerepében úgy zseniális, fantasztikus és egyedi (ezügyben a csekély ismereteim végett simán cáfolható és meggyőzhető vagyok), ahogyan van! Pont.

De azért folytatom. 

Hogy micsoda is a Mezsgye mint képregény, átadhatatlan. Persze, össze lehetne foglalni a cselekményét, a világot, amelyben ez a cselekmény játszódik, de nem jutnák vele messzire. Pár dolgot megtudnál a Mezsgyé-ről, de voltaképpen semmit. Olyan mintha át kellene adnod, mittomén, a Gyalog galopp cselekményét és hangulatát. (Most gondoltam bele ebbe a címbe először: Gyalog galopp. Mekkora hülyeség már! Mondjuk, ha belegondolok, mégiscsak szellemesebb mint az eredeti cím: Monty Python and the Holy Grail.) Mondom, átadhatatlan. Látni és olvasni kell. Mármint a Mezsgyé-t. 

A világa annyira egyedi, hogy olyan nincsen is. A cselekmény annyira meghökkentő, abszurd, borzalmas, hogy perverznek kell lenni, hogy tessen. Nekem tetszett. A világ ábrázolása egyenesen fantasztikus, én eddig háromszor lapoztam át elejétől a végéig a százhúsz oldalt, de még mindig találok újdonságokat, eddig észrevétlen részleteket. 

A Mezsgye tehát annyira egyedi, annyira sajátos, annyira, de annyira annyira, hogy mindenképpen méltó a figyelmedre és a te dicséretedre és elismerésedre is. 

   BIZONYOS KÉRDÉSEK  

Hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, meglátjuk. Mert tény, ami való: ez egy bevezető kötet. Ismerkedünk a világgal, a szereplőkkel, a cselekménnyel. Ismerkedünk, mondom, mert ez a százhúsz oldal csak ismerkedés, bárhogyan is nézem. 

Azt, hogy merre is megyünk majd, tulajdonképpen nem árulja el. Nem tudjuk meg, mi az a Mezsgye, miért kell oda menni, miért kell dolgokat kihozni, és miért marha veszélyes bemenni oda. S egyáltalán, mi a jelentősége, hogyan született, miért működik úgy, ahogyan? 

S ezek csak a legalapvetőbb kérdések. (Persze, nyugodj meg, sci-fi kedvelő nincsen, akinek ne jutna erről eszébe a Sztrugackij-tesók alapvető, általam soha meg nem értett, és nem is kedvelt műve, a Sztalker. De csak nagyon szigorúan az alapvetés hasonlít, aztán semmi más. 

Na, tehát ez a kötet füzet alapvetés, annak is vékonyka, amiből még bármi lehet. A molyos értékelések egyike alatt Lakatos István azt találta írni, hogy a terveik szerint egészen másfelé megy majd a cselekmény mint amerre most tart. Mondjuk ezen meghökkentem, de előjel nélkül. 

Szóval, ki tudja mi lesz ebből a gyerekből, ha felnő.. S valamelyest ismerve a hazai viszonyokat, örüljünk, ha egyáltalán felnő!

Mindenesetre, nem győzöm hangsúlyozni, eddig több mint pöpec!

   EGYETLEN FENNTARTÁS  

Csak a borítóval nem tudok mit kezdeni. Vacak. Mindenestül. Semmit nem ad vissza a belbecsből. Olyan mintha egy huszadim század eleji ponyva sci-fi borítója lenne, már csak az elrabolt, dús keblű, hosszú hajú, sikító nő hiányzik róla. S van annyi hely mint a rohadás, mégis, a szerzőknek csak a vezetékneve lett odaxarva az oldal tetejére, ugyan legyen már ott is valami. 

Szóval a címlap rajza semmit nem ad vissza abból, ami belül van. Ez mocsok nagy félrenyúlás. 

  BIZONYOS KÉTSÉGEK  

Most jön, amikor irodalmi értelemben vett skizofrénként önmagammal is vitatkozni fogok. A betűk Jekyllje összevész a billentyűk Hyde-jával. 

Vesszőparipám, amit Stephen Kingtől tanultam, hogy egy történetnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről.. Elég ha csak magáról a meséről szól. Az érdekes cselekményről. A humoros cselekményről. A meghökkentő, megdöbbentő cselekményről. De nem kell neki feltétlenül mondania valamit.

King egyébként ebben több mint profi: több száz oldalon keresztül képes lebilincselően mondani a semmit! S néha még a sztorik is szarok. Bár tény, hogy minden szavában vérprofi a tálalás. 

Tehát egy történetnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről. Elég ha csak leköt, mert szórakoztat. Arról fogalmam sincsen, a Mezsgye mond-e majd bármit is, vagy semmi más célja nincsen mint a meghökkentő szórakoztatás. Ezzel semmi baj nincsen. Az jutott most az eszembe, hogy bár már többször olvastam a Watchmen-t, ami szerintem a képregény-világ egyik alapműve, de soha eszembe sem jutott azt keresgélni, mit is üzen a történet? Mégis itt van a polcon, hogy bármikor levehető, lapozható, olvasható legyen. 

Ezzel azt akarom mondani, hogy simán a mesék pártján állok. Legyen jó a mese, oszt csókolom, elégedett is leszek/vagyok. 

Csakhogy azért egy picit lassítsunk már! Minden művészeti alkotás sugall valamiféle világképet. Jót vagy rosszat, jól vagy rosszul. De sugall. Mert a művész, az alkotó sem adhat mást, csak mi lényege, s ami a lényege, az valamilyen formában ott lesz az alkotásban is. Ilyen értelemben például a Watchmen rengeteg mindenről szól. 

Mit akarok mondani... A Mezsgye horror is. S ha horror, akkor féljünk, meghatározott helyeken spricceljen a vér, fröcsögjön az agyvelő- Ízlése formálja, kit érdekel és kit nem érdekel ez. Engem a borzalom ábrázolása önmagában soha nem kötött le igazán. Ha meg valódi, az megráz.

Brrr! A YouTube indulása idején nem volt annyira cenzúrázott mint manapság. Akkoriban sikerült látnom két videót, ami, hogyan is kell mondani, beleégett a retinámba. Az egyik két amerikai katona lassú, élve elégetését mutatta meg. A másik valami borznagyságú állat élve megnyúzását. Nem az undortól, hanem a felháborodástól mindkét esetben erős hányingerem és üthetnékem támadt. Ugyanezért nem jutottam túl soha a Híd a Drinán legelejének karóbahúzásos jelenetén.

A héten láttuk például a Sisu című amerikai-finn film két részét. Kezdetben komolyan vettük. Aztán már nem. Onnan nagyon szórakoztató volt. Bár nem vasárnap délelőtti matiné: fröcsög benne a vér rendesen. De olyan túlzások vannak a történetben, az akciókban, hogy rövid idő után poén minden ami történik. Frecsegő vér, felrobbant emberek, poén... Lehetne mélázni, vajon méltó mementója-e a finn hősiességnek, kitartásnak a Sisu?  Avagy hogy volt-e kimondott üzenete Aatami Korpi, a Halhatatlan (Koschei) történetének. Vagy csak volt egy jó mondat („A sisu nem azt jelenti, hogy valaki halhatatlan, hanem azt, hogy nem hajlandó meghalni.”) és építettek köré egy ennek megfelelő filmet? Nem tudom. 

De a Mezsgye horrorja néha megtorpantott. Mivel ez a füzet a Nagy Történetnek csupán a bevezetője, még nem tudtam eldönteni, hogy a felrobbanó fejek, a levágott, leszakított testrészek, a zubbonyról leemelt, mert véletlenül odahullt, talajtalan szemgolyók, a csontjuk vesztett, összeroskadó, kulimásszá vált testek, a karóval arcon szúrt, ketrecbe zárt rabok, stb, mindössze a szerzői lelkek kamasz-dühének a kiélései, kivetülései vagy egy később kibontakozó művészi koncepció részei. Bármelyiket elfogadom, de hosszabb távon csak az egyik érdekel. Mert végső soron, így vagy úgy, ha nem is cizellált eszközökkel, ha nem is hiteles eszközökkel, de még a Sisu is mond valamit. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 januárjának a dereka, szombat reggel. Csak a szokásos: egész héten alig tudtam fél hatkor, hatkor felébredni, immeg fél négykor már ideát voltam a nappaliban. De éjfél felé már felriadtam, igaz, igen korán ledőltünk az este. De azért éjfélkor még nem jöttem át, csak kimentem kiengedni a vízkészletemnek az új gyógyszeremtől láthatósági mellény-sárga feleslegét, és még néhány óra alvásra kényszerítettem magamat. 

És már akkor arra gondoltam, hogy szegény-szegény lánykám, aki az unokáim, a gyerekei miatt nem alszik másfél éve rendesen, de az utóbbi napokban meg csak tényleg néhány órát, na ő bezzeg nem kellene, hogy alvásra kéynszerítse magát. Drága lányom, úgy sajnálom, ami neked mostanság jutott! 

A legnagyobb magyar könyvesportálon egyetlen értékelése van ennek a könyvnek. Ez önmagában elképesztő. Az egyetlen értékelés sommás: „Bírom, amikor egy gyógyszeripari csaló ír könyvet átverésről https://geopoliticaleconomy.com/2024/12/27/vivek-ramasw…. Csak ő ügyesen megúszta, hogy lecsukják, nem úgy, mint anno Elizabeth Holmes.”

Érdemes elolvasni az idézett cikket. És mögé nézni is kicsit. Az írás a Economist vélemény-rovatában jelent meg. Az Economist nem vádolható anti-neoliberalizmussal. A cikk tartalmának a lényegéről, Ramaswamycége megvásárolt egy kész gyógyszerterméket, tőzsdére vitte a részvényeit, majd a gyógyszer csúfosan megbukott. egyébként maga Ramaswamy is ír a könyvben. 

Megkérdeztem a ChatGPT nevű MI-havert, mi igaz a cikkből. Érdekes volt a válasza. Minden és semmi. 

Vagyis azt történt a Molyon a Woke Rt. értékelése során, amiről a napokban a másik blogomon írtam: a könyv értékelése helyett egy karaktergyilkossági-kísérlet történt. Azért rossz a könyve, azért mond csupa hülyeséget, mert a szerző személye kétséges, hiteltelen. 

S ezt egy enyhén szólva is liberális, tehát Ramaswamy nézeteivel élesen szemben álló oldallal, annak is a véleményrovatával bizonyítja, s a véleményrovatnak olyan csúsztatott tartalmú cikkével, amin még az MI is lazán átlát. 

Ambrus Attila ne beszéljen a banki biztonságtechnikáról, mert gazember volt, maga is áthágta a szabályokat! (S még ez a példa is csúsztatás, mert Ambrus Attila valóban áthágta a szabályokat, míg Ramaswamyról nem bizonyosodott be, hogy ezt tette. S az ártatlanság vélelme, ugye...) 

Bravúros! Akkor is, ha nem tudatos. Ha tudatos, akkor meg gyomorforgató. 

Lássuk inkább a lényeget!

*

Ramaswamy lemondott a cége vezetéséről, mert nem tudta összeegyeztetni a cégvezetést és az elvárt társadalmi szerepvállalást. Véleménye szerint egy vállalatvezetőnek nem a társadalom felé kell jól teljesítenie, hanem a részvényesek felé. A társadalmi jól teljesítés szereptévesztés. Vagy tudatos megtévesztés, bűvésztrükk egyéb dolgok elleplezésére. 

Természetesen a gazdaság minden szereplőjének lehet erkölcsi kérdésekben magánvéleménye. S még ez a mondat sem jó: a gazdaság szereplője lehet vállalat is. Annak pedig nincsen magánvéleménye. Szóval a gazdaságban résztvevő minden emberi szereplőjének lehet erkölcsi magánvéleménye. Természetesen. De a cég nem a megfelelő eszköz a magánvélemény terjesztésére és pláne nem a társadalomra kényszerítésre. Már csak azért sem, mert a vállalatok létezésének az oka nem más mint a profit. S nem a társadalom erkölcsének a befolyásolása, megváltoztatása. Szezonnal a fazonnal. 

*

Ramaswamy vaskos könyvének a témája nehezen meghatározható. Ha akarom, antineoliberális irodalom. De ennél lényegesen több is. Mert egy kicsit amerikai eszme- és gazdaságtörténet. Meg picit belemászik a közgazdiba, a vállalati formák működésébe is. S persze a politika és gazdaság kapcsolatába. Meg fordítva is: gazdaság befolyása a politikára-kérdésbe. S nem kicsit a Szilicíum-völgy társadalomformázásába, politikacsinálásába. 

S mindezeket egy-egy fejezetben tárgyalja. Példákkal illusztráva. S persze az idióta, minden tudományos, logikai alapot nélkülöző, képmutató, liberálfasiszta woke-mozgalmon keresztül. Nem az a célja, hogy hányni kelljen a mai helyzettől, de a végeredmény mégis ez. 

A status quo szépsége a Woke Rt-t illetően, hogy Ramaswamy amerikai milliomos/milliárdos, cégtulajdonos, ráadásul indiai származású. Aki mindezeken túl az amerikai demokráciát félti/temeti a könyvében. Mert a woke és ostoba követői már kinyírták. 

Magyarországon a woke még nem nyert teret, legalábbis a térnyerése a közelébe sincsen annak a pusztításnak, amit Amerikában már véghez vitt. Itthon leginkább a Netflix szereplőválasztásain ütközünk meg. De nem kell félteni a munkahelyünket, ha nem vagyunk a társadalmi igazságosságnak hazudott bolsevik gyakorlat hívei. Akkor sem, ha teret engedünk a véleményünknek. Legfeljebb néhány médiumban lesz meg a következménye a vállalt, kimondott, alátámasztott konzervativizmusnak. 

De itthon még nem a woke határozza meg a gazdaságot, a kultúrát, a munkahelyek megőrzését/elvesztését és a vállalkozások gazdasági állapotát, működését, talpon maradását. Itthon még nem versengenek a vállalkozások egymással, ki igazságosabb társadalmilag. S ha valamelyik tönkremegy, nem azért megy tönkre, mert nem vesz részt az össznépi hülyeségben. 

*

A woke logikátlan. Elsősorban azért mert a sokszínűséget a nemiségben és a bőrszínben határozza meg. Vagyis minden elfogadott, ha nem fehér. De persze azon túl is vannak ketegóriák. Az ázsiaiak már majdnem fehérek. A spanyol ajkúak már majdnem jók. De a legjobbak a feketék. Mert a fekete életeke számítanak. BLM, tudod. 

Felejtsük el, hogy már maga a BLM kifejezés is vérrasszista. Ahogy konkrétan a woke egésze is a raszizmuson alapszik. Mert a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció. Faji alapon. A fajok közötti különbségtétel maga a rasszizmus. 

S most persze felejtsük el az antropológiát, ami biológiai szempontból négy csoportba sorolja a ma élő emberiséget. Ahogyan egyébként a férfiak és nők között is vannak a testfelépítésen kívül is különbségek. 

Az antropológia szerint az alábbi négy rassz létezik. 

Spongyát rá, hogy manapság szigorúan tilos kimondani a néger szót, erre a rasszista tudósok nem átalják negridnek (negroidnik) meghatáozni az egyik rasszt! 

Felejtsük el azt is, hogy bár csekély a különbség, de genetikai különbségek is vannak a rasszok között. Árnyalt ez a kérdés, nincsenek ugyan éles határok, de főleg orvosi szempontból akadnak lényeges különbségek. Például bizonyos gyógyszerek lebontása vagy egyes genetikai betegségek (például Tay-Sachs kór, cisztás fibrózis) gyakorisága eltérő lehet bizonyos felmenőkkel rendelkező csoportoknál. Emiatt a modern orvoslás figyelembe veszi a páciens származását, de nem „fajként”, hanem genetikai háttérként kezelve azt.

*

Manapság Amerikában én akkor lennék nyerő, ha fehér, hetero, férfiként (ahogy egyébként nincs más lehetőségem, csak elismerni, hogy genetikailag hulladék vagyok), úgy határozom meg magamat, hogy 

Az állításaimmal vitatkozni nem szabad, mert az már rasszizmus, bántalmazás, homofóbia, iszlamofóbia,  antiszemItizmus és fallokratizmus. S persze társadalmilag igazságtalan. Fotóm is van róla, hogy azonos vagyok az új identitásommal! Beee!

*

Ramaswamy szemmel láthatón nem fehér ember. Vagyis nem a fehér ember szempontjából érvel. Ramaswamy nem rasszista semerre. Ramaswamy a nemi egyenjogúság híve. Ramaswamy a sokszínűség mellett teszi le a voksát, bár nem ugyanazt érti ez alatt, amit manapság érteni szükséges. 

Vagyis Ramaswamy józan, konzervatív ember. 

Nagyon-nagyon sokaknak olyannak kellene lenniük ebben a kérdésben mint Ramaswamy, hogy újra normálissá legyen a világ. 

Már csak azért is, mert például a transzság előtérbe kerülése kivégezte a feminizmust. Nem csupán a józan, jogos feminizmust, hanem úgy en bloc. 

*

Ami Ramaswamy könyvében kuriózum: nem csupán látlelelet állít fel, nem csupán a tragédiát konstatálja, nem csupán példákat mutat, mennyire nem szabad már másképpen gondolkodni Amerikában, de megoldási lehetőségeket is javasol. Elsősorban jogit. 

Azt mondja, hogy a woke alapvetően vallás. Kifejti, hogy miért mondja ezt. Logikus a kifejtése. De ha a woke vallás, akkor az amerikai alkotmány vallásszabadságról szóló, első kiegészítése szerint senki sem szankcionálható sem a vallása, sem bármilyen vallás elutasítása miatt. Ahogyan manapság a woke teszi. 

Ha belegondolsz, ha kimondom magamról, hogy fekete, zsidó-muszli, leszbikus transznő vagyok, és neked ezt el kell hinned, különben bántalmazol! Na, kell-e hit a woke-hoz? Ráadásul a woke komplett világnézetet és magyarázatot ad arra, hogy az élet, a világmindenság meg minden. S mit tesz a vallás? Komplett világnézetet és magyarázatot ad az élet egészére, a világmindensg létezésére. (A szcientológiát felejtsük el, az csak arra ad magyarázatot, hogyan legyen tele a központi kassza és David Miscavige zsebe.) 

Pamparapapapam, hoppácska!

*

Részben hülyéskedek, de egyfelől amott ez már tényleg így működik. Csak kicsit sem tréfás. Életek, karrierek mennek rá, állások vesznek el, az egyetemeket már felzabálta, onnan özönlik a társadalomra a fiatal woke-értelmiség tömege. 

Reszkess nyugati világ! Vajon az töprengett-e a migráns imádó Nyugat, mi marad a woke-ból, és pláne mi marad a követőiből az iszlám hatalmas nyugati térhódításával? Valóban azt remélik, hogy a minaretekből majd a végtelen tolerancia müezzin-kiáltásait hordja majd Allah nevében reggelente a szél? 

A woke alapvetően baloldali mozgalom. Amikor a baloldali szellemiség túlsúlyba került egy társadalomban abból még soha nem származott áldás, mindig vér, pusztulás, népírtás, terror, szellemi kiüresedés, agymosás lett az eredmény. A woke (egyelőre?) még a fizikai terror eszköze nélkül pusztít. De már pusztít vastagon. 

*

Ramaswamy könyve nem könnyű és nem rövid olvasmány. Voltak részei, ahol a magam tudatlanságában csak próbáltam felfogni, mit is mond. Egyfelől sem a gazdasághoz, a vállalatvezetéshez, sem a joghoz nem értek.  Ramaswamy mindkettőből jókorát harap. 

Ezzel együtt egy pillanatig sem unatkoztam az olvasása közben. S visszatérek oda, ahol kezdtem. Lehet fikázni félmondatokkal a manust, hogyne lehetne, de a karaktergyilkosság egyszerűen nem érv semmire és semmi ellen, amit mond, amire felhívja a figyelmet, amire figyelmeztet. Tény, sokkal egyszerűbb a személyét súlytalanná tenni  mint az érveit. 

POLKORREKTELEN, avagy témákba vágó bejegyzés-gyűjteményem

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 január közepe. Hideg, munka, variálás a kocsikkal. Visszakaptam a saját Transitomat. Mármint amivel én hordom a lakókat. Olyan vacak a gumija, hogy az udvaron semmi hóban elakadtam. Erősen gondolkodom, hogy ha újabb hó esik, vagy valami ónos szar, simán megtagadom a munkát úgy mindenki és a kocsi épsége érdekében. 

*

Csemetét holnap kaszabolják mandulailag. Ma itt alszik, reggel Szerelmetesfelségtársam viszi a kórházba. Be van tojva szegény. Mármint Csemete. Naná, én is be lennék. Szerencsére így közel a hatvanhoz is meg van még a mandulám. 

*

Szami lányomék is dögrováson vannak. A nagyobbik uncsi mandulagyulladt, a kisebbik is köhög már, Szami is köhög, a párja is. Szami reggelre még be is lázult, és a feje is szét akar hullani. De az a nem alvástól is lehet... Nagyon sajnálom őket... 

*

Szóval nem egy sikersztori ez a hét. És SzFT nincs most itthon, gyvédhez mentek az édesanyjával. Kocsival. Jól vezet, de mindig bennem van a frász, amikor nincs itthon. 

Úgy vagyok paff, hogy a dugámba dőlök. Ennek egyetlen oka van: elolvastam, megnézegettem ezt a kötetet és a helyzet az, hogy a rajzok megítélésén túl voltaképpen az égvilágon semmit, de semmit nem tudok hozzátenni az előző kötetről szóló bejegyzéshez. De komolyan semmit. Vagyis foghatnám az egészet, ahogy van és Ctrl+C–Ctrl+V-vel idelökhetném az egészet. Szerintem semmihez nem kellene nyúlnom... Ja, de, a képeket cserélnem kellene. 

Itten vanna magát az az értékelés, az első köteté. 

S most az lesz, hogy megírom a Leges Legrövidebb Könyvértékelésemet! Még soha nem írtam Leges Legrövidebb Könyvértékelést. Egyszer ezt is el kell kezdeni!

*

A helyzet az, hogy amióta az eszemet tudom, érdekelt a rockzene. De naprakész csak a nyolcvanas években voltam belőle. Egyfelől mert akkoriban messze nem jelent meg annyi minden mint manapság. Vagy akár a rendszerváltás után. Másrész azért, mert a kilencvenes években a figyelmemet elterelte a két gyerekem születése és a majd húszéves keresztényesdi.

S persze az is benne volt, hogy az akkori underground muzsikák (Balaton, URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Ági és a Fiúk, PUF, VHK, stb) soha nem kerültek hozzá közel. Meg a heavy metal sem (Pokolgép, Ómen, Ossian, Akela, stb.).

Ráadásul a nyolcvanas évek nagyjai (Edda, Karthago, Skorpió, Omega) egyre unalmasabb lemezeket készítettek. Ha egyáltalán készítettek. Az LGT is lejtmenetbe került, a Fonográf a legjobb lemezük kiadása után feloszlott, a KFT lemezeit már végig sem hallgattam, ahogy Presser kihátrált mögülük, Katona Klári sem volt már izgalmas, Kentaur sem, Zorán önismételt. De Presser szólólemezei is egyre egysíkúbbak lettek. 

Vörös István a Prognózis nélkül fele annyira sem volt izgalmas (bár kétségtelenül volt néhány frenetikus nótája). Charlie csuda jó dalokat énekelt, de az sem a heréimnél fogva ragadott meg.

A HBB és Hobo lemezei is érdektelenségbe süllyedtek, van, amit a mai napig sem hallgattam végig. Billt a Kormoránnal valahogy nem tudtam autentikusnak tekinteni. Varga Miklós és Vikidál színházaskodtak (a Nyomorultak előadáson simán elaludtam), a P. Mobil még csak-csak, de a is Ricse feledhető lett. Az Omega lemezek keverése valahol rendre elcsúszott, Kóbor éneke alig hallatszott innentől, pedig zeneileg még volt néhány jó dobásuk. A Bikini és a Republic, az igen!. De zseniálisból az East is csak több mint minőségi progrockká módosult. Az After Crying alig-alig működött. A Mini és Varga János projektjei, na azok igen, azok ott voltak! Meg a Solaris! De sajna ezek alig-alig léteztek, csak fel-felbukkantak. 

Tehát a kilencvenes években nekem már nagyon sok minden kimaradt. S ami nem maradt ki, az sem fogott meg Isten igazából. Csak nyomokban. 

Minderről persze nem a könyv tehet. De a könyvet olvasva olyan érzésem volt, hogy ez a része kábé annyira köt le, amennyire akkoriban lekötött a rockvalóság. 

*

Ezt a második kötetet nem ugyanazok rajzolták, akik az elsőt. Mert azt, ugye, Szabó Csaba és Fritz Zoltán követte el rajzilag. Emezt meg Haragos Péter és Felvidéki Miklós. 

A koncepció ugyanaz. Egy-egy grafikus egy-egy évtized. Mindkét kötetben van egy realisztikus és egy karikatúraszerű etap. A realista tetszett. A karikatúraszerűt megszoktam pár oldal után. De amikor utólag átlapoztam a kötetet, hogy ezt-azt kifotózok belőle, feltűnt, hogy alig leletem olyan rajzot, ahol az ábrázolt szereplők átütően önmaguk lettek voltak. Ráadásul a rózsaszínes, babakék pasztell-színezés sem győzött meg igazából. Bakker, rózsaszínes, babakék színezés egy ROCKTÖRTÉNETBEN? 

Mondjuk ez a két kép nem jellemző: ezek sokkal jobbak mint egyébként az összhatás

*

S a két kötetben az is azonos, hogy egy fiktív szereplő, egy zeneipari másodvezetővé vitézlett rockzenész életén, sorsán keresztül nézzük végig a magyar rock történetének a felszínét. 

A sztorija egyébként ugyancsak jól sikerült. Kimondottan érdekelt, pedig fiktív és pedig a magyar rock rajzolt történetére voltam kíváncsi, amikor kézbe vettem ezeket a könyveket. Aztán közben egyre kíváncsibb lettem „Pallaghy Karcsi közepesen tehetségtelen rockzenész élettörténetére” (ahogyan az első kötet fülszövege fogalmaz). Sőt a negyedik negyedben, a rózsaszín-babakék, nyomokban felismerhetően rajzolt sztárok részében már Karcsi érdekelt, a magyar rock története annyira nem. 

Nem tudom, hogy ez a forgatókönyv íróját vagy a magyar rock történetét minősíti. S ha az előbbit, akkor hogyan, ez pozitívum vagy negatívum? Nem tudom eldönteni, ne is kérd! 

*

S akkor ennyi. Tényleg. Minden más ott van a linken, az első kötet értékelésében. 

Tudod, itt van.

5–10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 januárjának a közepe. Ma megint esett a hó. Meg az ónos eső. Viszont kevés dolgom volt ma a dolgozdában. És ez egész nap álmos voltam, pedig negyed tíz felé már ágyban voltunk, és alvással voltunk elfoglalva, és ezt tettük reggel hatig. 

Megérkezett ma a könyvcsomag, amit Lili unokámnak rendeltem. Meg magamnak egy képregénnyel és az évek óta akart „Lafkádió”-val. Amit Lilinek akartam. Lili négyéves. ma elolvastam, mit írtam anno a könyvről. És rájöttem, hogy elbaltáztam, még nem Lilinek való. Így végül magamnak vettem meg. Minden szentnek magam felé hajlik a kezem... 

S csak úgy csendben egész nap bújhatnékom volt Szerelemtesfeleségtársamhoz. Aztán amikor hazajöttem, megfőztem a délutáni kávénkat, beültem a helyemre, erre ő jött ide hozzám, hogy „Kicsit hozzád bújhatok, Morzsám?” Mondtam volna nemet? :-) 

Magyarul huszonegy Hašek kötetet számoltam a Molyon. Ezek döntő többsége nem önálló mű. Önálló tulajdonképpen kettő van: a Švejk és a Szemelvények ​„A törvény keretein belül mérsékelten haladó párt” történetéből. Ezeken felül a Dekameron a rövid írásokból legszélesebben merítő kötet. A ChatGPT azt mondja, ha ezeket olvastam, tegyem még hozzá A Balaton partján című kötet magyar vonatkozású írásait, és akkor a többi tizenhét kötetet már csak szelektíven kell a teljes Hašek-életmű magamévá tételéhez olvasgatnom: hatvan-nyolcvan százalékos lesz az egyezés. 

...tartóztassanak le minden ártatlan személyt,
s végül egyedül a tettes marad szabadlábon.
Így könnyen elfoghatják.
Nézetem szerint az eset olyan, mint az a probléma,
hogyan foghatunk legkönnyebben hat oroszlánt.
A válasz egyszerű: fogunk tízet, és négyet eleresztünk...

Gyilkos kerestetik

  *  

Azon gondolkodom, és gáz, de nem tudom rá a választ, valaha is végigolvastam-e a Švejk-et... Minél mélyebben kutakodom annál inkább az a benyomásom, hogy nem... Az eleje teljesen, alaposan meg van, még a Lukáš főhadnagyos sztorik is megvannak, de aztán elsötétül a kép...  Az tuti, hogy Dargay Attila fantasztikus képregényét olvastam. Azt többször is. A regény figuráit nem is tudom másképpen elképzelni mint ahogyan Dargay papírra vetette őket. Meg az is bizonyos, hogy a cseh filmet, Hrušínský-vel láttam. 

Kiköpött Švejk volt ez a manus! Ahogyan azt Lada megrajzolta. Izé, ez így képzavar... Na, de érted! Figyelj csak!

Persze, ha jobban belegondolok, simán lehetett  Hašek is Švejk modellje, amikor e kötet illusztrátora, Josef Lada papírra álmodta a figurát. S ahogyan a mai napig mindnyájan magunk előtt látjuk a figurát. Nézd csak, itt van Hašek és ahogyan Lada látta őt. Ugyancsak Švejk-es a pasas, nem gondolod? 

Egyébként Hašek és Lada csuda jó cimbik voltak, nem csupán munkakapcsolat volt közöttük. De még abban is remek volt a duójuk. Lada később egy komplett, önálló Švejk-kötetet hozott össze. Rajzokból persze. Elvégre grafikus volt. 

Meg ahogyan Lada saját magát látta.
Esélyes, ugye, hogy vagy minden cseh férfi pipázott és sörözött akkoriban, vagy Lada magában is megtalálta Švejket. 

Egy szó mint rengeteg: röpke, felületes pillantást vetve a privát, olvasói történelmemre, ugyancsak esélyesnek tűnik, hogy a Dekameron előtt nem is olvastam még semmit Hašektől.

Hm, nem gondoltam volna... 

  *  

Ne már! Azt olvasom, hogy Hašek fiatal korában anarchista volt. Aztán mert az narchizmusa miatt eltiltották tőle a későbbi feleségét, felhagyott ugyan az anarchizmussal és az írásnak szentelte magát. Hurrá! De az első világháborúban... Na, ezt inkább idézem. 

Az első világháború alatt, 1915 februárjában Hašek belépett a hadseregbe.[A fronton töltött rövid idő után szeptemberben megadta magát az oroszoknak. 1916-ban elengedték a fogolytáborból, hogy propagandistaként csatlakozzon az újonnan alakuló Csehszlovák Légióhoz.

Az októberi forradalom után Oroszországban maradt, belépett a bolsevik pártba[és ismét megnősült. Ufában, Krasznojarszkban és Irkutszkban élt és dolgozott, mint a keleti front 5. hadseregének politikai tisztje. Hašek – aki már Prágában megtanult magyarul – több, jórészt kétnyelvű hadifogolylapot is szerkesztett: Világforradalom (Die Weltrevolution), Krasznaja Jevropa (Vörös Európa, Rothe Europa), Nachrichten (Hírek) és a Roham (Sturm) címűt. 1920-ban a párt Csehszlovákiába küldte. A helyi pártszervezet gyanakvással fogadta, így Hašek hamarosan visszatért korábbi életmódjához. Az író nem volt túl népszerű, mivel árulónak és bigámistának tekintették.

Egy fél világ összeomlott bennem ezeket olvasva... Vannak előítéleteim. 

  *  

Ami persze nem biztos, hogy az irodalmi-, olvasási élményt feltétlenül befolyásolja. Mert ilyen kis elvtelen vagyok: simán el tudom különíteni magamban az író eszmevilágát és a végtermékeit egymástól. Már ha el lehet különíteni. De akkor igen! 

  *  

A kötet címe: Dekameron. Jelentése érdekében a görög nyelvhez kell fordulnunk. Déka (δέκα) = tíz; hēméra (ἡμέρα) = nap. A kifejezés eredetije, ugyebár Boccaccio nevéhez, művéhez kötődik. Boccaccio művében tíz , hét nő, három férfi tíz napon át naponta tíz történetet mesélnek. Az összesen, ennyi matek még nekem is megy, száz történet. S Boccaccio ezzel feltalálta a novella műfaját. 

Ez a szerkezet vált irodalmi mintává. A dekameron szó azóta nemcsak konkrét mű címe, hanem lazán összetartozó novellafüzért is jelent. Vagy külön is a két dolgot: novellafűzért vagy lazán összetartozót. 

Kétség nem fér ahhoz, hogy Hašek Dekameron-ja melyik, novellafüzér-e vagy lazán összetartozó írások sora? Hát lazán összetartozó novellafüzér. Tízesével csoportosítva.

Nagyon fontos: a csoportosítás nem Hašek-től származik, mivel a Dekameron (mármint ez a Dekameron, nem Boccaccio-é) egy posztumusz kötet, amit szerkesztők raktak össze. Tehát nem Hašek. Ergo, a koncepció, a cím nem tőle származik, a szerkesztéshez, összegyűjtéshez semmi köze sem volt.

Bánja a kánya! 

*

Ha már a szerkesztésnél tartunk. Megakadt a szemem a kolofon egy mondatán, amely így fest: „A Československý spisovatel, Praha 1972-es kiadása alapján válogatta dr. Hubik István”. Ezt nem értettem: ha a Dekameron 10X10 írás, oké, szerkesztett, Hašek  1200–1500 rövid és rövidebb írásából gyűjtögetett kötet, de mint ilyen kerek egész.

A kerek egészből válogatva hogyan lehet, hogy a magyar kiadás is 10x10 írást tartalmaz? Ha egy nagy kupacból ezt azt kiválogatok, akkor a kupac mindkét eleme, a kiválogatott és a maradék sem egyezhet meg az eredeti mennyiséggel. Ennek világossága nem köthető egyetemi végzettséghez, hiszen még én is megértem, pedig matekból mindig elég xar voltam. 

A válasz egyszerű. Hubik István magyar irodalomtörténész, bohemista (cseh–szlovák szakértő) volt, magyar irodalomtudós, a cseh és szlovák irodalom kiváló ismerője, műfordító (különösen a 20. századi cseh prózába) és szerkesztő, Jaroslav Hašek egyik legfontosabb magyar közvetítője. 

Hubik klasszikus értelemben vett filológus-szerkesztő volt, aki:ismerte a teljes Hašek életművet. Tudta, mely szöveg kanonikus, melyik alkalmi, s főleg, hogy melyik működik magyarul is. Hubik nem teljességre törekedett, hanem a minőségre és a hatásra való tekintettel válogatott. Más szerkesztők a kronológiát figyelték, vagy tematikusan állítottak össze koteteket (háborús, politikai, állatos). Volt, aki filológiai teljességre törekedett: „Ami megvan, az mind egyen benne!”. Hubik ezzel szemben azt kérdezte: „Ez a szöveg ma, magyarul, önmagában működik-e?”

Hubik előnyben részesítette a kerek, lezárt történeteket, az erős poénnal vagy abszurd fordulattal végződőket és az olyan szatírákat, ahol az ostobaság rendszerszintű.  Gyakran figyelmen kívül hagyta a pusztán alkalmi újságcikkeket, a túlzottan korhoz kötött politikai pamfleteket és az olyan belső poénokat, amelyek:cseh közeg nélkül nem működnek vagy amelyeket lábjegyzetelni kellene. 

Ezért van az, hogy Hubik kötetei folyamatosan olvashatók. 

Na, akkor most jön az igazán érdekes rész Hubik szerkesztéséről és a mögötte levő dolgokról! Ezt figyeld, komám! 

Nem vagyok überművelt. Hubikról az információkat a netről és az MI-től szedtem. Az MI ezen a ponton aztán a következőket mondta/írta: 

Hubiknál Hašek:kevésbé „publicista”, kevésbé napi politikai, inkább abszurd klasszikus. 

Ez tudatos torzítás, nem hiba. 

Feltehető a kérdés, mennyire Hubik-féle az a Hašek-kép, amit ma ismerünk? A rövid válasz: nagyon nagy mértékben. 

A hosszabb, pontosabb válasz: a magyar Hašek-kép nem azonos a cseh Hašek-képpel. 

Csehországban Hašek politikai provokátor, anarchista publicista, korának konkrét szereplője. 

Magyarországon Hašek:abszurd klasszikus, az örök kisember, Kafka és Örkény előképe. 

Ez az eltolódás nagy részben Hubik István válogatásainak eredménye. Mit „csinált” Hubik Hašekkel? Először kanonizálta, vagyis kivette az alkalmi zajt és kiemelte az időtálló szövegeket. Másodszorra Örkény felé tolta, a rövid, csattanós történetek és az abszurd elemek kiemelésével, a kismértékű rendszerkritikával, és a hatalom nevetségessé tételével. 

Ezért érzi sok magyar olvasó úgy, hogy: Hašek olyan, mintha magyar lenne. De ezért ismert nálunk kevésbé Hašek durva, nyers anarchizmusa, a nagyon konkrét, cseh pártpolitikai gúnya és az újságíró Hašek napi publicisztikája. 

Nem azért, mert Hubik eltitkolta ezeket, hanem mert nem akarta ráerőltetni a magyar olvasóra. 

Kulcsmondat: A magyar Hašek nem torz, hanem szerkesztett Hašek, sé ez a szerkesztés nagyrészt Hubik István műve.

Az MI megfogalmazásában megütötte a szememet egy kifejezés:Hubik szerkesztései nem eltitkolták Hašek valódi emberi, politikai és irodalmi arcát, csak „nem akarta ezeket ráerőltetni a magyar olvasókra”. Iparkodtam pozitívan értelmezni ezt a mondatot, de csúfos kudarcot vallottam. Ám mindenképpen zseniális a megfogalmazás. 

Elgondolkodtam. Szerelmetesfeleségtársam nem éppen törékeny alkat. Erős a csontozata is, eleve elrendelten van csípeje. Imádom, ahogyan kinéz. Ő nem. De azt elfogadta, hogy én a fogható nőket kedvelem. S ezzel nincsen semmi baja, ha az általam fogott összes fogható nő az ő személyére redukálódik. Szerelmetesfeleségtársamnak széles álkapcsa van, kerek feje, gribedlije, ha mosolyog és a gyönyörű zöld szemmel néz a világra a keleties vágású szemével. 

Namost, ha azt írom, hogy Szerelmetesfelségtársam könnyű, őzike alkatával ideszökkent mellém ébredése után a nappali heverőjére, hogy megcsodálhassam keskeny, egérke arcát, nagy kerek barna szemeit, és fiús testalkatát, akkor nem megkíméllek téged a kinézetét illetőn, hanem félrevezetlek. Hazudok. 

De persze én most nem az irodalmi szakmával, és nem is Hubik úr önjellemző kijelentésével, hanem az MI megfogalmazásával vitatkozom.  

S persze mindez nem változtatja meg a Dekameron-ról alkotott véleményemet, és nem befolyásolja a további olvasást sem.

Tegnap szembe jött velem egy Fb-bejegyzés. A progrockot játszó Android együttes billentyűse, Tőzsér József osztotta meg Konok Péter gondolatait. Az Android együttesnek van egy lemeze, aminek a címe Svejkfigurák (az 1. és a 2. rész). Vélem, a megosztott bejegyzés evégett lett általuk megosztott. A szöveg Hašek-ről szól. Nem Hubik szemüvegén keresztül, de az ő szellemének megfelelően. Vagyis működik a hatása. 

  *  

Érdemben írjak már a Dekameronról azt mondod? Nehéz dolog. Jó, tudom, én vállaltam, nem te kérted, akkor minek nyávogok?

Száz rövidebb írásról van szó. Amik bár rövidek, de együtt kiadnak majdnem hatszáz oldalt. S amik témájukban, hangvitelükben, egyáltalán nem egységesek. S amiket még csak nem is a szerző tett egymás mellé, hanem a cseh szerkesztőt felülírva, modernül upgradelve egy magyar szerkesztő... Szóval katyvasz az egész. 

És akkor azt kéred tőlem, írjak valami összefoglalót erről a száz kisebb írásról, mint egy könyvről? Tudod mit? Írok valamit. 

Ha jól akarsz szórakozni, nagyokat nevetni, néha elgondolkodni, ha szereted a cseh derűt és kíváncsi vagy a századelő hangulatára, olvasd el ezt a könyvet. Ha meg egyik sincsen meg benned, akkor is! Hidd el, jó szórakozás, remek kikapcsolódás! Ja, és persze akár darabokban is olvashatod, senki nem fog stukkert szorítani a halántékodra, hogy le ne tedd. Szabad országban élünk (frászkarikát diktatúra, légy eszednél!), olvasni is szabad szabadon! 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 fergeteg hava. Aham, még mindig január. Ugyan még a felénél sem tartok a  „Dekameron”-nak, de mire a könyvet befejezem, addigra elfelejtem, amit most le fogok írni. 

Tegnap, másodikán elmentünk Dunakeszire, megnézni a túlárazott házat, amit Szerelmetesfeleségtársam talált. Vagy húszmillióval több mint amennyit valójában ér. (S az ingatlanárakat nézve, minden ár irreálisan túlárazott a fizetések arányában.) Ráadásul a ház szigetelésére, az ablakok és a kerítés cseréjére, a terasz és a kocsibejáró megépítésére még vagy tízmilliót el kellene költeni. 

S hát, nem voltam elájulva a házikótól. Nem rossz, nem rossz, de valahogy olyan kis szűkös. Kettőnknek tulajdonképpen bőven elég lenne, de valahogy nem tudtam ott elképzelni magunkat. Három szoba, de abból kettő csak szobácska, akkorkák mint most a hálónk, s a legnagyobb sincsen akkora mint most a nappalink. Igaz, a konyha nagyobb. De az sem hű de tágas, csak kényelmesebb mint a mostani. 

Átmentünk egy másik címre. Az egy panel földszinti lakása. két kertkapcsolattal. A fenntartás kapásból az volt, hogy csak zuhanyzó van, kád nincsen. Itt nem volt megbeszélt találkozónk, csak kívülről néztük meg a házat és a kertkapcsolatokat. Hááát, kiábrándultam. Azt nem számítottam bele előzőleg, hogy ha panel, akkor emeleteket is vannak, s az emeleteken is laknak, a lakásoknak ablakai, erkélyei vannak. Ahonnan ki is nézhetnek az ott lakók. Bele a magánéletünkbe, ami a kertkapcsolatokon zajlik. Tán még az is gonddá válhat, ha kiülök a kertbe elszívni egy szivart. Ha sütögetünk a kertben... Ááá! A másik kisebb kertrész pedig az L-alakú ház derékszögében van, és egy parkolóra néz. Vagyis két nagy házfal mellett van. És közvetlenül mellette van a bejárati kapu. Nyomasztó, hangulattalan. 

Mondjuk ennek az ára legalább reális volt. Reális? Semmilyen ár nem reális manapság. Csak az adott viszonyok között ésszerű. 

*

Szombat reggel van. Holnapután újra munka. Nem a munkahelyemtől, hanem magától a munkától viszolygok. Nem érzem öregnek magamat. De öreg vagyok. Pedig még a hatvanat sem értem el. Nézem magamat aktuális fotókon: ősz szakáll, bajusz, vékony, izomtalan test, csirke lábak.... Belegondoltam, miként festek például a jégpályán: a bácsika korizik, de jó fej! (S ez a jobbik verzió!) 

Van egy kis kolleginám. Nincsen még húsz éves. Nagyon kis széparcú, formás hölgy. Vizuálisan többek szíve csücske. De nincsen önbizalma. A múltkor az egyik eü-intézményben, éppen idulni készültünk a mikrobuuszal, .  odajött hozzánk a biztonsági őr. Pontosabban ő hozzá. Amikor indultunk, rávigyorogtam: 
– No, lám, még egy rajongó, ugye! 
– Maradjál már, tök öreg ember!
A pasas úgy egyidős velem. Felnevettem: 
– Szállj ki, kicsi lány, nem viszlek vissza az Otthonba!
Akkor kapcsolt, mit mondott. Zavartan, de a nevetésemet látva ő is elmosolyodott. 
Bakker, egy húszonse évesnek. már öregember korú vagyok. :-D

*

Közben eltelt még egy hét. Mármint aközben, hogy itt van a mai nap, meg itt van fentebb, amit eddig januárban írtam. Dolgos hét, havas hét, hideg hét, és egy a fenekemen töltött hétvége, mikor is sehová se mentem, csak bevásároltam, főzőcskéztem, olvastam, írtam, leszedtük a karácsonyfát, takarítottunk, aludtunk. 

S erre ma megint dolgozni kellett... :-D

Viszont Lili unokám ma mandulagyulladt lett. Dani pedig ma kap oltást. Szegénykéim. Meg szegény Szami lányom! 

Egyre többet ismétlem magamat ezen a blogon. Minden bizonnyal azért, mert túl sok hasonló szerzőjű, témájú könyvet olvasok, nem vagyok képes kitörni a saját, külön bejáratú és kijáratú buborékomból. 

Amit most ismétlek, hogy az első találkozástól fogva nem tudom, hogyan vagyok Fazekas Attila rajzaival. Meg nem mondom, melyik volt az első, általa rajzolt képregény, amivel találkoztam, A Neutron-akció-ra gyanakszom, de az első benyomásra tisztán emlékszem: egyfelől lenyűgözött a realitása, másfelől nem értettem a rendszeresen előforduló csökött mozdulatokat, következetlen arcábrázolásokat. De mégis mindig szívesen nézegettem az általa rajzolt képregényeket. De Fazekas Attila soha nem került be a kedvenc rajzolóim közé. Csak mindig szívesen nézegetem, amiket rajzol. 

Egyébként ebben a történetben is ott van Beatrix királynő ábrázolása. Ahogyan a 22. oldalon megjelenik a fürdőben, egyszál magában, az egy szokásos, remek Fazekasos meztelen nő ábrázolás: telt idomú, de nem kövér nő, amit jó nézegetni. Az életkora kb. huszonharminc év. De ha lapozunk egyet a 24. oldalra, az arcát nézve az első két képen már akár ötven is lehet a hölgy. Mi több a második képen már a csipeje is jóval szélesebb mint eddig, hiába, múlik az idő!

De hasonló történik egyéb arcokkal is. Oldalakon keresztül minden a helyén van, arányosan, ahogyan kell, majd felbukkan egy addig tökéletesen ábrázolt figura arányai hirtelen, valamiért szétcsúsznak. és olyan mostkezedekrajzolnijóleszugye-árnyalatot kap, aminek eddig csodálhattuk a hibátlanságát. 

Szóval ezért szeretem és ez a bajom Fazekas Attila rajzaival. 

De ezt máshol már leírtam. 

*

A kötet utolsó oldala, Bán Mór utószava végképp zavarba ejtett. Arról ír, hogy a Fekete Sereg történetei készülnek ám és már, de nem kronológiai sorrendben, és nem azonos műfajban! Ízlelgesd a mondanivalót! Egyazon sorozatról van szó, amelynek a sztorijait nem a történés sorrendjében tudod elolvasni, hanem cikk-cakkban. Rája adásul az egyiket regényben, a másikat képregényben, de szó van filmről is. 

Nem mondható, hogy a szerző megkönnyítené az érdeklődők dolgát. :-D

A Fekete sereg-sorozat eddigi és tervezett történetei időrendben (vastaggal a már megjelent művek):

• Falkenstein tornyai (képregény). Alsó-Ausztria, Falkenstein, 1487
• Laa máglyái (képregény). Alsó-Ausztria, Laa városa, 1487
• Kinizsi fiai (regény). Alsó-Ausztria, Bécsújhely ostroma, 1487
• A hercegprímás elrablása (regény). Alsó-Ausztria, Bécsújhely ostroma, 1487
• Csontmező (regény). Magyarország, 1490
• Utószor kibomló csatalobogó (elbeszélés). Magyarország, Mohács, 1521

*

Amikor belefogtam ennek a képregénynek az olvasásba, azt hittem, hogy valaminek a közepét olvasom. De aztán úgy voltam vele, majd kiderül, ki kicsoda, miért és mit akar, illetve ennek-annak mi volt az előzménye. Hát úgy... nagyjából... Izébizé. Mondjuk azt, hogy Beatrixnek mi baja van/volt Csonkkal, na azt nem tudtam meg. 

*

Aham, ki az a Csonk? Meg egyáltalán, mi ez az egész? 

Vélem, annyi már lejött, hogy Mátyás király idejében vagyunk. Már csak azért is, mert Fekete Sereg az összefoglaló cím. 

Adva van egy kis csapat. Voltaképpen senkihez sem tartozó, magyar érdekekért harcoló kommandós csapat. (Ha lúd, legyen kövér, ne csak a kronológiát és a műfajokat keverjük, tegyünk hozzá egy kis fogalomzavart is!) Kilencen vannak, közülük egy nő, egy pedig fiatalkorú, ő apród, meg egy pap. (Érdekesség, az első képen, ahol a csapat közeledik Falkenstein városához, madártávlatból látjuk őket, és akkor a pap nincsen a képen, de mire beér a szekér a városba, már ott ül a saroglyán. Lehet az első képen elment könnyíteni magán.)

Mint kiderül a csapatot Baphomet néven ismerik. Ami név meglepő. Baphomet ugyanis minden korban egy démont jelölt, Isten ellenségét.

1. A csapat vezetője a Fattyú becenévre hallgat. A név beszélő név, a jelentése nem túl komplikált.
2. Ehhez a csapathoz tartozik Csonk, az idősödő vitéz, aki valami megbocsáthatatlan dolgot tett Mátyás király feleségével, Beatrixszal. (Nem megdugta, vagy kísérelte megdugni, mert az Fattyú volt. Mentségére szolgál, hogy amikor ez történt, nem tudta, kicsoda Beatrix. Ennyi mondjuk kiderül.)
3. A harcias nőt Hajnának hívják. Van egy jelenet, ami azt sugallja, az életkora körül van valami misztika, nem úgy öregszik, ahogyan a fehérszemélyek minden más esetben öregedni szoktak. 
4. Az apród, ugye, akit Csikónak hív mindenki. 
5. A pap, aki nemes egyszerűséggel a Padre névre hallgat. 
6. Egy Jan Krasky nevű cseh vitéz
7. Girolamo, az olasz. Különösebb jellemzője nincsen.
8. Meg még ketten. (Átlapoztam a könyvet, de nem derült ki számomra, ki az a kettő. Vagy rosszul számoltam. (De az kiderült, hogy vagy dramaturgiai hiba történt vagy Hajna képes megkettőződni: amikor Beatrix királynő felmegy Falkenstein várába, és a Baphomet kíséri, Csonkot a táborban kell hagyniuk, mert ott van az a nem tisztázott konfliktusa a királynővel. Hajna vele marad. Hogy aztán nem sokkal később fent a várban tevékenykedjen, s hogy egy következő képen aztán megint a magyarok táborában legyen Csonkkal. Vagy valami nekem alaposan kimaradt.)

A történet arról szól, a Baphomet miképpen védi meg a királynét Falkenstein grófjának aljas cselvetésétől. A gróf a Bécset ostromló Mátyást akarja a királyné elfogásával sarokba szorítani, megzsarolni. Ilyen szempontból kerek egész a történet, ha kapkodja is az ember a fejét, hogy ki kicsoda és kivel van a kicsoda. Tisztában leszünk azzal is, hogy a Baphomet ütős, tökös kis csapat (hát, ja, Hajna...), lehet rájuk számítani, ott vannak a topon, meg miegymás. 

Aztán a történet végén a Baphomet indul Bécs felé, mert Mátyás nélkülük képtelen bevenni az labanc várost. Ööö... Labanc... Az majd csak jó kétszáz év múlva lesz az osztrákok gúnyneve, a Thököly-felkelés idején. 

*

S ezzel tulajdonképpen mindent elmondtam. Azt hiszem. A rajzok Fazekas Attila rajzai, tehát kiválóak, csak néha suták a mozdulatok és következetlenek az arcok, a történet Bán Mór, tehát jól összerakott, prímák a szereplők, de a néző/olvasó valahogy kívül marad a történeten. Nem zárja a szívébe a jókat, és nem akarja kitaposni a rosszak beleit. De elvezi a történetet. Hogy miután végzett vele, el is felejtse az egészet, csak a benyomások maradjanak meg benne arról, hogy milyen volt. 

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026. január, az első munkanap. Gyalázatosan nem volt kedvem dolgozni menni. Hamar belejöttem, de elindulni, kimenni a hidegbe, újra ugyanazt végezni, vezetni és a többi, na, ahhoz nem. Ráadásul hosszú is volt a nap, hosszabb mint ahogyan terveztem. De szerencsére annyira sűrű nem volt/lett. 

Sűrű pelyhekben hull a hó. A tartalékautóhoz, amivel most járnom kell, nincsen semmi eszközöm, hogy holnap előássam. a hó alól. Még jár az agyam, hogyan oldjam meg. De tulajdonképpen végre tél van, évek óta nem volt ilyen. Mondjuk vége is lehetne már, bármennyire szép a havas város. 

A tavalyi hasonló, statisztikázó bejegyzéshez hasonlóan idén is sorba tettem olvasottság szerint a bejegyzéseimet. Magáról a statisztikáról nem tudok újat mondani. Valamit biztosan megmutat, de még nem nagyon jöttem rá, hogy mit. Oké, a szex mindent visz, de annyira, hogy nagyon. Bár még ez sem teljesen igaz, mert bár a szexről szóló képregény értékelésére 10.939-en kattintottak rá, addig A bujaság történetére 202-en. Vagyis még ebben sincsen konzekvencia. Vagy csak én nem látom.

De tény: a szex képregény magasan vitt mindent. A kattintások száma tizenkétszerese  (!) az ezt követő második helyének. Ami egyébként szintén képregény: A Vadnyugat történeté-nek első része. 

Még egy adat: az egy könyvre jutó kattintások átlagos száma  235. 

A kattintások számának a két véglet: 

• a legtöbb: 10.939
• a legkevesebb: 14

Arra az egyre jöttem rá, mondjuk nem volt nehéz, hogy a Blogketrecbe kikerült bejegyzések kattintásainak a száma, logikus, azért megugrik. Ennek felismeréséhez nem kell doktori. Arra, hogy mi kerül ki Blogketrecbe, nem jöttem rá. Egy időben úgy volt, hogy az volt a furcsa, ha nem került ki, bármiről is írtam. Volt, hogy egyszerre három írásom is ott volt. Az algoritmus idén messze nem szeretett annyira, mostanság meglepődöm, ha egyáltalán... 

Na, itt van tehát a

  2025-ös best of bejegyzések első tíz darabja  

• 10939 – Philippe Brenot – Laetitia Coryn: A ​szex hihetetlen története (Az ősembertől a robotokig)
• 917 – A Vadnyugat története – 1. Út ​az ismeretlenbe 
• 865 – Csatári Bence: Kóbor – Az utolsó interjú 
• 740 – Székely Júlia: Az ​ötödik parancsolat 
• 733 – Robert E. Howard – Roy Thomas: Conan ​kegyetlen kardja 1. (Conan kegyetlen kardja 1.) 
• 687 – Szabó Illés: Telitalálat 
• 685 – Matyáš Namai: Csernobil – Az atomváros bukása 
• 608 – Rubicon: Privatizáció – Elveszett illúziók (2025/3.) 
• 527 – Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan ​– A teljes gyűjtemény 1–3. 
• 466 – Laurent Hopman – Renaud Roche: Lucas ​háborúi 

Mit ne mondjak? Van benne néhány meglepetés. Leginkább Székely Júlia ifjúsági regényének előkelő negyedik helye. Simán nem tudom mire vélni, miért pont erre voltatok ennyien kíváncsiak. Sem a szerző, sem a sztori nem annyira ismert, tudomásom szerint filmváltozata sincsen. Még csak nem is friss megjelenés. Rá nem tudok jönni, mi indokolja az érdeklődéseteket.

  2025-ös worst of bejegyzések utolsó tíz darabja, a legcsúfosabbtól indulva  

Vagyis a legkevesebb kattintások listája. Ugyanolyan érthetetlen számomra mint az előző lista. Már csak legyintek. 

• 14 – Mister ​No : 1. Mister No / Amazónia
• 15 – Martin Popoff: Led ​Zeppelin 
• 17 – Feleki László: A ​sakál hálája – Mesék kis- és nagykorú gyermekek számára 
• 18 – Lion Feuchtwanger: Balgák ​bölcsessége
• 19 – David Litchfield: Nagypapa ​titkos óriása – A ​mackó és a zongora 
• 19 – Astrid Lindgren: Az ​ifjú mesterdetektív (Kalle 1-2.) 
• 20 – Čedo Vuković: A ​robotok ura 
• 20 – JonArno Lawson – Sydney Smith: Sidewalk ​Flowers 
• 20 – Rónaszegi Miklós: A ​Gézengúzok meg az idegenforgalom (Gézengúzok 1.) 
• 21 – Václav Čtvrtek: Hogyan ​kereste az ördög a pokol nyílását 

Próbálok okos lenni. De mert nem vagyok az, csak próbálkozom. Oké, úgy fest, az olvasóimat az gyermek- és ifjúsági irodalom annyira nem érdekli. Felejtsük el Székely Júlia könyvét, mert az valamiért igen. Szeretik az Omegát, oké, annak sajnos van aktualitása, de nem szeretik a Led Zeppelint. Feleki László Iszen veled, atomkor! című könyve kiemelkedőn érdekelte a jónépet, de ugyanennek a szerzőnek az Aesopus-parafrázisaira már csak legyintettek. 

A Mister No szégyenletes utolsó helyét végképpen nem értem. Képregény, fumetti, kalandos, valamelyest egzotikus is... 

  Egyéb számok tükrében  

Találtam még két érdeksséget a statisztikákban. Az egyik egy top-olvasottsági lista. Nem 2025-ről szól, hanem a blog indítása óta nézi a kattintásokat. Íme!

A másik táblázat szintén teljes összefoglalás.

Ennek az adataihoz a Gemini nevű Haver fűzött némi kommentárt. Megkérdeztem tőle, hogy magyar viszonyok mellett a 71 követő mekkora szám. Ránézésre siralmasan kevésnek tűnik, de hát ugye, egy olvasói blogról van szó, ahol könyvekről írok. S eszem ágában sincsen feltétlenül naprakésznek lenni. 

Ha azt veszem alapul, hogy kamaszkoromban egy hanglemez 100.000 eladott példány után lett aranylemez, manapság pedig 2000 után, akkor lehet, hogy ez a 71 nem is olyan gyalázatos. Hozzátettem a Havernek, hogy ha az átlagkattintást nézem bejegyzésenként, akkor az 230-as nagyságrendű. Ha kiveszem belőle a szexes képregény kiugróan magas látogatottságát, akkor is 150 körüli számot kapok. GeminiHaver szerint ez nagyszerű dolog, mert azt jelzi, hogy ugyan sokan nem kötelezték el magukat a blog követése mellett, de ennek ellenére van valami a szövegeimben, ami érdeklődést kelt. Hurrá! 

De simán lehet, hogy GeminiHaver simán csak nem akart a porba taszítani azzal, hogy nem fényezgetve, csúsztatgatva amit a számok mondanak, elém tárja a vérvalót., hogy ezzel a blogolgatással, csak elbaxom az időt, s ha azt hiszem, van értelme, inkább rozsdátlanítsam a varrós dobozban két napja talált retró borotvapengéket, és mélázzak el, hogyan lehet kötéllé csavargatni a szerszámos ládafiókban őrzött gurtnit. Mert sokkal rosszabbul akkor sem járnék, ha csak megírnám, de nem élesíteném soha a bejegyzéseimet... 

Nem tudom. 

Összefoglalva: nincsen mit összefoglalnom. Ez a bejegyzés sokkal inkább érdekesség mintsem információk tárháza. Oda se nekem! 

Mivel a blogból egy fitying anyagi hasznom nincsen, pusztán szórakozás, amit megosztok másokkal is, hadd olvassanak már jókat, vagy hadd ne rosszakat, igazából semmi nem motivál, hogy marketinggel és a blog.hu néha annyira egyáltalán nem egyértelmű beállítgatásaival, és nem válaszoló support-jával töltsem az időmet.

(Most is be akartam állítani egy hirdetést, naná, hogy a MartAssist-ét, de még a képet sem tudtam feltölteni, az oldal meg semmit sem mond arról, miért nem, ezért úgy fél óra méretezgetés, próbálkozás hagytam a francba az egészet.) 

*

Ez a kép egyben link is ám!

2026 január kettedike, reggel. Tegnap elmentünk dunakeszire korcsolyázni. Én félve a csipőfájdalomtól és a hasmenéstől. De mindkettő békén hagyott. Nem volt olcsó a kiruccanás, de a pálya tulajdonképpen a legjobb koripálya ahol addig voltunk. Mondjuk érdekes, hogy vannak benne szintkülönbségek. 

Egy óráig bírta a lábam a korcsolyát. A korcsolyázást bírta volna. Szerelmetesfeleségtársam még maradt, és amikor lejött, akkor is csak miattam jött le, hogy meg ne fázzak a rá váró ücsörgésben. 

Azt hiszem, bár nem akarom elhinni, de tényleg öregszem. Jól esett mozogni, de teljesen el lettem volna itthon is, kimozdulás nélkül. Úgy általában nem nagyon kívánom a kimozdulást. De aztán soha meg nem bánom, hogy mégis mentünk. 

S megint úgy elsuhant ez a szabadság, mint a szél a kertek alatt. S igen, nem vitatható: ha nem mozdulunk ki, csak ücsörgünk itthon, amikor igazából semmi sem történik, csak vagyunk, akkor nincsen mihez kötnünk az idő múlását, összefolynak a napok. 

Azt a pepita mindenit: elsuhant 2025 is. Ezen évszázad a második negyedének első éve. A jelenlegi esélyek szerint nem biztos, hogy lesz még egy teljes év... Megőrült a világ. Mi, kisemberek mit sem tudunk tenni, csak imádkozhatunk, reménykedhetünk. S közben olvashatunk. 

Aktívan nem napi politizálok. Van véleményem az összes oldalról itthon is, meg nem itthon is, de mivel a politika is vastagon hitkérdés. és anyázást jelent a túloldal mellett érvelni, inkább hallgatok. Méginkább:  olvasok.

Olvasás ürügyén Idén inkább ki- mintsem bekapcsoltam. Semmi tudatosság nem volt ebben, csak így alakult. Persze, hogy: mert így alakítottam... 

Megnéztem, mit is írtam tavaly ilyenkor 2024 olvasmányaira visszatekintve. Azt, amit most is írnék. Vagyis túl nagyot nem változtam sem én, sem a világ. Vagyis azt, hogy nem érdekel a staitsztika. Vajmi ritkán nézem meg, mikor, hányan olvassák, amiket írok. Minimálisan jönnek visszajelzések, azokkal megelégszem. Meglepő fordulat volt, hogy 2025 a pozitív kritikák ideje volt. Igaz, nem nagyon olvastam politikai tartalmú könyveket, amik vitákat generálhattak volna.

Még azt is írtam tavaly, hogy nem tudom, mennyire megy előrébb a világ a könyvek által. Különösen, hogy egyre kevesebben olvasnak. De persze amíg az ember olvas, addig sem bánt másokat... Írtam még azt is, magamról sem tudom, jutottam-e bármiben is előrébb az olvasás által. Mármint azon kívül, hogy az olvasásmániám következményeképpen rengeteg betűt leírtam. 

Az MI fejlődése miatt idén talán egy kicsit okosabb lett a blogom: adatokat, tényeket sem megkeresnem nem kellett, sem összefüggéseket megmagyaráznom. Arra még nem vettem a bátorságot, hogy az MI-fogalmazta dolgokat gátlástalanul Ctrl+C-ve, V-zve a magamaménak tulajdonítsam. Ami késik, nem jön időben... :-)

No, oké, akkor lássuk az idei listát, mik voltak számomra a legkedvesebb olvasmányok. A sorrendem most sem értékítélet, mindössze kronológia: a bejegyzések időrendi sorrendje. 

Philippe Brenot – Laetitia Coryn: A ​szex hihetetlen története (Az ősembertől a robotokig)

No, igen. De nem ám csupán a témája miatt! Persze, hogy szeretem, ha kényeztetve vagyok, ha jó helyen van, aminek ott kell lennie, ahogyan azt is, ha a kezem és szemem is megfelelően szép tájakon járhat (hjaj, Szerelmetesfeleségtársam, mennyire szeretlek téged!), hanem elsősorban önjogán került ez a képregény a 2026-ös listába. Pedig 2024-ben olvastam, néztem. De 2025 január egyedikén publikáltam. 

Hogy mi volt a véleményem részletesen erről a szextörténetről, lásd a linken. 

Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan ​– A teljes gyűjtemény 1–3.

A tavalyi téli szünetben olvastam, ami átnyúlt idénre. Az olvasás és a téli szünet is. Három csuda vaskos kötetről van szó. Összesen 1.661 oldal. De egy pillanatig nem unatkoztam olvasás, nézegetés közben. Megfogalmazhatatlan, hogy mi is ez... Egy lepusztult város a jövőben, középpontban egy egzaltált, zseniális, oknyomozó újságíró és a segédei, meg ami minden történik velük. Emészthetőn kaoitikus, eltűnődtető, humoros, meghökkentő. 

Csatári Bence: Kóbor – Az utolsó interjú

Egy kicsit árulásnak érzem Balogh Józsival, az Omega Barátikör (vagy nem is tudom mi a pontos nevük) vezetőjével, az Omegamindenttudóval szemben, hogy ezt a könyvet is bevettem a tavalyi legfontosabbak közé. Akkor is, ha nem annyira önjogán, sokkal inkább a témája miatt került ebbe a válogatásba.
Józsi írt egy kritikát róla, amit a blogomon is közzétettem. Pedig ilyen nem soktam csinálni. Mármint más írását közzétenni. Voltaképpen Józsinak az Omegával kapcsolatos háttértudást leszámítva, tulajdonképpen mindenben egyetértek a cikkével. Azért is tettem közzé. Meg azért, mert ebben a kérdésben Józsit az Omega maradék tagjai utáni leghitelesebb embernek tartom ebben a kérdésben.
Így vagy úgy, de azért legalább megjelent egy könyv Kóborral/ról az Omegáról. 

William Golding – Aimée de Jongh: A ​Legyek Ura

Gondolom, alig van olvasó ember úgy nagyjából a világon, aki ne ismerné Golding örökérvényű, zseniálisan sikerült történetét az erőszak morfológiájáról. Még nincsen birtokon belül a könyv, meglehetősen drága, csak azért, de várólistán van! Nem az, de én előzményének tekintem a másik két csuda remekül sikerült adaptációt, Az ötös számú vágóhíd-at és az 1984-et. Hát ez A Legyek Ura teljesen, tökéletesen egyenjogú ebben a csapatban! Már a borító árulkodó, mi vár a fedlapok között, és egy pillanatra sem kell csalódnunk semmiben sem. Úgy pöpec az egész, ahogyan van, én mondom neked! 

Feleki László: Isten ​veled, atomkor!
Feleki László Selgas
Feleki László: A ​sakál hálája – Mesék kis- és nagykorú gyermekek számára

Így kupacban három Feleki-könyv. Mert Feleki volt az év felfedezettje számomra. Három könyv, három teljesen eltérő hangnem, de egyazon kegyetlenül szellemes, kicsit rezignált, mégis nagyon derűs és bölcs Feleki mindnek az elkövetője.
Az első a reménytelen történelemről szól egy időutazás keretében, a második a diktatúrák kíméletlenségéről, átalakító erejéről, a harmadik okosabbnál bölcsebb aesopus-i mesék sora. Egyik jobb mint a másik! 

Kordos Szabolcs: Egy ​város titkai – Budapesti legendák, legendás budapestiek 1–3.

 1.  ;  2.  ;  3. 

Budapest, Budapest, te csodás! Mondom, CSODÁS! S a csodák, titkok, szépségek, érdekességek itt vannak három kötetben. Nem tudtam megunni az olvasást. Csak azt bánom, hogy tulajdonképpen megjegyezni sem, mindazt, amit olvastam. Pedig ebben az esetben bizony érdemes lenne! 

Szertics Gergely MI ​lesz velünk? – Talán rossztól félünk… 
és talán nem remélünk eléggé…

A borítót látva egyértelmű, hogy az MI az nem Mi, hanem a mesterséges intelligencia rövidítése. (Ami nekem soha nem lesz AI, hanem mindig MI. Bár néha már rááll a szám az AI-ra. Igyekszem magyarra edukálni magamat.) Szertics Gergely könyve pillanatnyi irodalom. Néhány pillanatig aktuális csak. Vagy addig, amíg kiderül, hogy a Terminator és a Mátrix verzióról kiderül, hogy pánikkeltő ostobaság az egész. Vagy addig, amíg kiderül, hogy vérvaló mindkettő. S amíg létre nem jön az általános MI, addig meg boldogan könnyítjük az életünket az MI mindenféle lokál-verzióival. 

A Vadnyugat története – 1. Út ​az ismeretlenbe
A Vadnyugat története – 2. A ​kalandorok
A Vadnyugat története – 3. A nagy völgyvidék

A C.S.A. Comics nagy vállalkozása ennek az Olaszországban már nagy sikert aratott, többször kiadott sorozatnak a negyedévi közlése. Eddig tartják a tempót. Én nem bírom anyagiakkal, megint le vagyok maradva. A sorozatnak nosztalgia-faktora is van: némely történetei megjelentek a Füles-ben is. Tudod, ahonnan apai nagypapám kivagdalta és füzetbe ragasztgatta nekem a komplett sorokat. 

Irena Jurgielewiczowa: A ​boldog pillangó

Szerelmetesfeleségtársam folyamatosan keresgéli a kertesházakat, ahová költözhetnénk a panelproliságból. Az eredti terv Gyula volt, de úgy fest, az intuícióm megtorpedózta a tervet, és ez esetben SzFT még jobban hisz neki mint én. Az újabb tervek az agnomerációról szólnak. De ha elmegyünk Óbudáról, akkor magunk mögött hagyjuk a Könyvmegállók rendszerét, ahol ilyen fantasztikus kincsekre lehet lelni, mint ez a kötet. Persze, rajzos gyerekkönyv, de a legjobb fajátból, a finom, pasztell-történetek közül. Ízlelgesd a címet: boldog, meg pillangó. Na, mondd, szerinted, lehet ez rossz? Ugye, hogy nem? Mégis, ehhez képest is roppant pozitív meglepetés volt, én mondom neked!

Drábik János: A ​kiválasztottak
(A szemitizmus – elkülönülés és kettős mérce)

Három dolgot nem szabad kritikával illetni a világunkban manapság: az LMBTXYWZZS bármilyen árnyalatát, a migrációt (ebben Magyarország kivétel, bár már kezd valamelyest észhez térni a Nyugat is, csak nekik már késő) és a zsidókat, a zsidóságot. Aki az elsőt kritizálja az fallokrata, szexista és homofób, aki a másodikat az rasszista, aki a harmadikat az antiszemita. Gondolkodás nélkül, kapásból és csípőbőé- Drábik János is pitty-őutty meglapta az antiszemita jelzőt, mert azt merte mondani, hogy a világ pénzügyeit a zsidóság tartja a kezében. Lett is akkora antiszemita mint ide Lacháza, hogy pfúj! Erre írt egy könyvet ) illetve kettőt, mert van egy Egyenlők és egyenlőbbek című kötete is, ami rokonszakma emezzel), ami a zsidó identitásról szól. 

Angela Marsons: Elfojtott sikoly (Kim Stone 1.)
Angela Marsons: Ördögi játszmák (Kim Stone 2.)

Krimik. Jó krimik. Csuda klassz karakter a rendőrnéni, aki nyomozgat. Szokás szerint nem egy beilleszkedős fajta. A második kötetet az Olajág Otthonok egyik szabadpolcán találtam, s csak úgy találomra (ha már találtam) elhoztam. Meggyőzött. Sorra jönnek majd a folytatások, de idén erre a két kötetre jutott idő és érdeklődés. De e-book-fájlknt már birtokon belül van az eddig magyarul megjelent összes kötet. 

Nathan Never – 2.
A ​gép szívében – Omega (+ Álom)

Nathan Never – 3.
A jövő kulcsa – Az elveszett város mételye – Mutáció

A Nathan Never című sci-fi képregény-sorozattal úk kedvencet kreált nekem az olasz Bonelli kiadó és a magyar verziót kiadó C.S.A. Comics. A harmadik kötet minden kalandossága ellenére szinte szépirodalom. De tényleg nagyon tetszettek. 

Frank Turek: Lopott ​érvek – Az ateizmus téveszméje

Minél jobban belegondolok, annál inkább úgy tűnik, hogy minden eszme egyben vallás is. Az ateizmus nevű vallás ellen eddig nem nagyon voltak érveim, csak az a vallás mellett. Ez a Frank Turek nevű fickó és teleír egy könyvet olyan érvekkel, amiket csak hittel, az ateizmusba vetett hittel lehet elutasítani. Mert logikailag  nem igen lehetséges. A könyv nem tesz hívővé, de alaposan megrendíti az ateizmusba vetett hitet. Vagyis a kérdés nem az, hogy Istent vagy az Isten nélküli világot választjuk, hanem az, hogy létezik-e egyáltalán az Isten nélküli világ? 

Lezsák Levente – Cserkuti Dávid: Emerson & Tsa. – avagy a titokzatos mordiai bűneset (Mordia 1.)

Lezsák Levente – Cserkuti Dávid: A ​tizenharmadik garabonc, avagy Emerson a pácban (Mordia 2.)

Sajnos nem sokan ismerik ezt a két könyvet, pedig mind a szerző, mind a grafikus nagyon-nagyon megérdemelné a nyilvánosságot. Meseregény, mesealakokkal, mesés történettel, humorral játékossággal. Pazar mindkettő, komolyan! Mindenképpen érdemes velük próbát tenned! 

Jean Webster: Nyakigláb ​Apó (Nyakigláb Apó 1.)

Ez a könyv is a közhelyesek közé tartozik: nem nagyon van ember, aki nem ismeri, nem tud róla semmit. Én például tudtam, hogy létezik, azt is, hogy van ez a Pöttyös Könyves kiadása. Aztán az ismereteim itt értek véget. Az olvasása számomra mindörökre Gyulához kötődik. A város Gyulához, nem valaki személyhez, aki Gyula. A gyulai strandfürdőhöz, meg az appartmanhoz, ahol laktunk, s ahol hajnalban írtam róla. Nem tartom lányregénynek, hanem remek ifjúságinak. Érdekes, tréfás, bár a fő fordulat nem túl rejtélyes, könnyen kikövetkeztethető. De ez egyáltalán nem teszi tönkre az élményt. 

Paweł Lisicki:
Szodoma ​birodalma és szövetségesei
(Vázlatok a nyugati civilizáció hanyatlásáról
csipetnyi optimizmussal)

Lisicki nem önmagában az LMBTQ marhaságairól írt könyvet, hanem az egyház, ebben az esetben egyértelműen a Római Katolikus Egyház elhajlásairól, torzulásairól szól. Ritka önreflexió. Mert Lesiczki katolikus. De a könyve nem azért jó, mert ostorozza az egyházat. Mert nem ostorozza, hanem építőleg kritizálja. Nem a kiugrott tag visszatekintő önigazolásáról van szó, nem arról, hogy bárkit el akarna riasztani a volt közösségébe való belépéstől, hanem a jobbító szándékról. De olyat és úgy ír, hogy az nem katolikusok számára is több mint érdekes.

Szabó Illés: Telitalálat

Valahol olvastam, hogy bár a szerző azt írta, hogy próbált utána nézni, nyomozni a történetnek és a személyeknek, amiről ez a könyv szól, mert valós alapja van, de nem jutott eredményre, alapvetően nem úgy van az, ahogy leírta, és nem is úgy történt, ahogyan leírta. Én meg azt mondom, voltaképpen édesmindegy, hiszen ez egy regény, nem történelmi összefoglaló vagy oknyomozás. Ha így nézem, izé, olvasom, akkor máris más a képlet. Úgy más, hogy olvasmányos, érdekes, elgondolkodtató. Szóval jó olvasni. Mert szórakozásnak is jó. 

Korcsmáros Pál: Életműsorozat 2. – Sherlock Holmes nyomoz

Mit lehet mondani itt , kérem szépen? Sherlock Holmes-t ember nincsen, aki ne ismerné. Magyar ember meg Korcsmáros Pál rajzainak az ismerete nélkül nincsen. Igaz, a neve inkább Rejtő Jenővel fonódott össze, mert Rejtő alakjait tuti, hogy Korcsmáros rajzainak alakjaiban képzeljük el. De Korcsmáros Sherlock Holmesban is Korcsmáros. Mit mondjak? Ugyan nem olcsók a Korcsmáros életmű-kiadás tematikus kötetei, de mindenképpen dicsérendő a kiadó törekvése, hogy megmenti az egyik legjobb magyar grafikus képregény rajzait a nagyközönségnek. (A napokban jelent meg a következő kötet, Verne-regények adaptációival.) De persze a lényeg az, hogy a történetek izgalmasak és élvezetesek.

Russell Miller: Arcátlan ​messiás (L. Ron Hubbard életének igaz története)

Szcientológia. Meg a szcientológia alapítója. Beteg egy pasi volt. De a maga nemben zseniálisan beteg. Ahogyan a rendszer is az, amit létrehozott. Ennek a zseniális hazugnak az életét mondja el ez a könyv, jól összeszedetten, dokumentáltan, olvasmányosan. De tény, hogy annyi benne a tény, hogy azokat fogja lekötni, akiket valóban és nagyon érdekel, hogy a francba lett ez a hit, hitrendszer, Isten, teológia és liturgia nélküli vallás világméretűvé? 

Martin Popoff: AC/DC ​– Albumról albumra

Egy remek könyvalbum a leghíresebb ausztrál rockegyüttes albumairól. A szerző beavatottan mutatja be beszélgetések keretében az együttes lemezeit, és a lemezeken keresztül az együttes történetét. Amíg olvastam, AC/DC-t hallgattam. Ja, és fillérekért lehetett hozzájutni az Álomgyár oldalán. 

Sztaniszlav Sztratiev: Velúrzakó (+ Római fürdő)

Két nagyon tréfás, groteszk színdarab. A címadóból készült magyar színházi felvétel is. Végig rötyögtem mindkettőt, és agyban rögvest Örkény és Dürrenmatt mellé helyeztem Sztratievet. Ha nem orosz nevek lennének benne, hihetném, hogy e kettő valamelyike írta volna. Nem tudom, melyik a jobb. Csak azt sajnálom, alig jelent meg bármi más könyve a pasasnak magyarul. Mondjuk így kapásból azt sem tudom, volt-e egyáltalán más említésreméltója? 

Václav Čtvrtek: Hogyan ​kereste az ördög a pokol nyílását

Mese. Cseh író írta. Az, aki a Moha és Páfrány-t és a Rumcájsz-történeteket. Azok egyértelműen gyerektörténetek. Ez nem annyira. Viszont piszok jó, tanulságos, érdekes. És nem beszerezhetetlen. Szerezd hát be, és olvasd! Ja, és nézegesd is mindenképpen, mert pompásak az illusztrációi! 

Varga Katalin: Piskóta

A kislány, aki világgá megy. Az egyik legkedvesebb történet, amit valaha olvastam. Egyáltalán nem válik sem giccsessé, sem okoskodóvá. 

Rod Dreher: Hazugság nélkül élni
– Keresztény másként gondolkodók kézikönyve

A neoliberalizmus és a kereszténység soha nem békélhet meg egymással: ég és föld, tűz és víz a kettő. Ez vitathatatlan. Az már meglepőbb, innen Magyarországról egyenesen hihetetlen, hogy a woke, a társadalmi igazságosság totalitáriussá tud válni. Ahogyan azt az alapvetően irigyelt Nyugaton már megtette. Viszont ha így van, akkor a kereszténységnek annyi, vége, hatszáz. Vagy mégsem? Van kiút, van remény a túlélésre? A titok nem is annyira titok. Csak éppen nem királyi út, nem sétagalopp. 

  *  

Ez a kép egyben link is ám!

2026 január elseje, 6:46, Csillaghegyen töltöttük a szilvesztert, ahogyan szoktuk, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjával. Mogyoródra, Csemetéékhez végül nem mentünk a hasmenésem és a csípőn végett. Főleg az első. Egyfelől az út hossza, másfelől az idegen vécé összepettyezése végett.

És amíg vártuk az éjfélt, lehullott az első tavalyi hó. S ez esetben nem kérdés, hol van a tavalyi hó: odakint., mindenen. De régen volt már megmaradó hó! Lili unokám négy éves, és egyszer tudott az életében hóembert építeni. Hát most tud majd. 

Évek óta megszűntek számomra az ünnepek. Tudom, hogy ez nem jó. Kicsúsztak a kezemből. Az államiak (március 15, október 23.), mert az alternatív értelmezések elhalványították őket,  a vallásosak is (húsvét, karácsony, halottak napja), mert vagy nincsen közük a tartalmukhoz, vagy olyan elemekkel töltődtek, amelyek ellene mondanak a kereszténységnek, a Bibliának, és sajnos a születés- meg a névnapok is. Ezek részben a gyerekeink hozzá-, hozzánkállása miatt, részben mert mi is hagytuk elveszni. Kezdetben ment a szervezés, az ajándékozás mindenkinek. Aztán valahogy egyedül maradtam... Egymás napjait még sokáig megtartottuk. Ez valahol ott múlt el, amikor megbeszéltük, hogy ne vegyünk ajándékot, költsük inkább valami közös élményre. Úgy is lett. Jövőre is így tettünk, de a következő évben ezért-azért aztán elmarad a közös élmény. Majd utána ismét. Valami jelképes ajándék mindig volt ugyan, de nem kerítettünk neki nagy feneket. 

A szilveszter is hasonlóan járt. Gyerek- és kamaszkoromban izgalmas volt, hogy elmúlt egy év, jön egy új, ugyan mit tartogathat? Ugyan mit? Ugyanazt mint az előző. Vagy még rosszabbat. A világ nem lesz jobb. 

Tulajdonképpen négy évre tudom azt mondani, hogy na, az azért egészen más volt. 91'-ben született Szami lányom. Istenem, de boldog voltam miatta! Aztán '93-ban érkezett Geri. Sok minden már megszokás volt, de az ő eljövetele is hatalmas öröm volt. Aztán 2007-ben megismertem SzFT-t. 2008-ban pedig összeköltöztünk. Hirtelen háromgyerekes, nagycsalád lettünk. Igen, ezek az évek azért ugyancsak hoztak ezt meg azt! 

De egyébként... 

Holnap megyünk Dunakeszire megnézni egy házat. 

S MOST TŰNŐDHETEK, mit is akarok, sőt, mit is tudok egyáltalán írni erről a harmadik kötetről? Mert a Tarzan- vagy a Perry Mason-történetek sokadikjáról újat írni nagyon nehéz. Az új történet cselekményének a kifejtésén túl. Mert addigra megszokottá válnak a szereplők, a mintázatok, viszonyulások, helyszínek, minden, Ismerjük a szerzőt is. Kihívás bármi újdonságot belecsempészni a bejegyzésbe, recenzióba. 

Csoda-e, hogy így jártam most én is? 

De persze némi mondanivalót ad a regény címe is. Mer' ugyan kicsoda is Rasmus? Na, ez egy stabil pont, néhány mondat biztosan születni fog általa! 

*

RASMUS EGY ÖTÉVES KISFIÚ. Egy tudósnak a fiacskája. A tudós visszavonult vidékre, a kutatásait befejezni. A vidék történetesen Kalle-ék kisvárosa. Mi más lehetne? 

A tudós elvonult a világtól, de a világ nem vonul el tőle: a találmánya olyan hadiipari értéket képvisel, amelyre egy meg nem nevezett ország azonnal rá is mozdul. Ne is keressük, melyik lehet ez az ország, nincsen jelentősége. Már csak azért sem, mert a történetben nincsen egyetlen nem svéd szereplő sem. Senkit sem hívnak Ivánnak, Szergejnek vagy Borisznak. 

A találmányért küldött kém nem egyedül dolgozik, több társa is van. A tervük az, hogy elrabolják a profot és a kisfiát, hogy az utóbbival zsarolják meg az előbbit. Logikus. Ez a kisfiú Rasmus. 

Akinek szoros kapcsolata alakul ki Eva-Lottával, Kalle csapatának vagány lánytagjával. Meg az egyik elrablójával. Kalléval nem. A történet középpontja sem Rasmus, hanem a találmány. Vagy a prof. Rasmus csak eszköz. Jópofa, kedves eszköz, az igaz. 

*

A TÖRTÉNETET MINDVÉGIG IZGALMAS. A cselekmény ezúttal nem a bűneset után történik, hanem a három plusz egy gyerek, Kalle, Eva-Lotta, Anders és Rasmus a bonyodalom középpontjában áll, mi több, maga okozza azt. Nem is annyira krimit olvasunk, inkább kalandregény ez. De legalábbis akció-krimi. Kalle nem a megoldás után nyomoz, sokkal inkább a cselekmény bonyolítója, irányítója. 

S van itt minden, ami kell egy akciókrimihez. Egy kicsit éppen ez a baj. A felnőttveréssel, a repülőgép-rongálással, a lövöldözéssel átlépjük a hihetőség határát. Amit az első két történetben simán nem tettünk meg. 

Szóval valahogy a fokozott tétek miatt a cselekmény túlnőtt a vidéki kamasz-nyomozó képének a keretein. S ez nem tett igazán jót neki. Lindgren iparkodott határozottan visszagyömöszölni a cselekményt egy kamaszregény kereteibe, a gyerekek képességeihez igazítani az akcióhősségüket, s tulajdonképpen ez sikerült is neki. De mert gyömöszölnie kellett, ez azért érződik a történeten. 

Ne érts félre. Sehol nem kellett húznom a számat, sehol nem mondtam azt, hogy ez már túlzás. Bááár... na, jó, az autóból kiszórt Jancsi és Juliska-morzsák és újságpapír darabok, amiket motorról üldözve a rablókat Kalle és Anders követni tudnak, na az több kérdést felvetett. Személyautóban ülve nem tűnt fel a rablóknak a kidobálás, az újság tépkedése, a kihajigálás; ötvennel motorozva tényleg látom az újságfecniket és a morzsákat az útszélén? A papírfecniket nem viszi el a forgalom huzata, ott maradnak az út szélén? De iparkodtam nem szőrszálhasogatni. Így simán és nagyon élvezhető volt a történet. De iparkodnom kellett nem szőrszálhasogatni. 

*

EZZEL EGYÜTT VONAKODÁS NÉLKÜL ELISMEREM, hogy Lindgren akcióregényt is csuda jól írt. Prímán alkalmazta a vonatkozó kliséket, remekül bonyolította a cselekményt.

A hiba... nem is hiba, inkább csak tévedés... vagy nem is tudom, hogyan nevezzem, abban volt, hogy a gyerekek maguk az akcióság középpontjai, nem csupán statisztái.

Ahogyan Piedone lábainál ott sertepertél Afrikában a kis negro-csávó. Vagy ahogyan Ötvös Csöpi pofonjainak a hatáskörében futkározik a bongyorszőke kismanus. De Piedone és Csöpi történeteit nem a kispasasok bonyolítják és oldják meg. Csak színesítenek a cselekményt a jelenlétükkel. Tudatosítják, hogy krimivígjátékot nézünk. 

De a Kalle és Rasmus nem vígjáték, hanem kamasz-akciókrimi. 

Ami végső soron szórakoztató, olvasmányos és izgalmas. 

*

Ó, igen, el ne feledjem, mit akarok még mondani! Németh Gyulát akarom még mondani! Németh Gyula a kötet illusztrátora. Illetve hát a Móra Kiadó által megjelentetett Kalle-sorozat illusztrátora. Csak a másik két rész még nem volt a kezemben. Ezért annak az illusztrációit még nem láttam. 

Viszont ennek a harmadiknak a rajzai lát vállra fektettek. 

Nem azért, mert Németh Gyula kezdő, hanem mert én vagyok tájékozatlan. Németh Gyula nevéhez ugyanis már kb. huszonöt könyv kötődik. Ebben vannak képregények is. 

Szóval ő volt számomra ebben a kötetben az igazi felfedezés. Mondjam, miért vagy elég ha csak nézegeted a rajzait? 

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 decemberének az utolsó előtti napja. A mocsokul fújó szél több napja nem engedte meg, hogy elmenjünk Dunakeszire korcsolyázni. De nem csak úgy fújdogál ám, hanem tombol. A jégpálya pedig a Duna-parton van, nagyon nyitott téren. Na, nem, nem!

Cserében  tegnap shoppingoltunk a Csillag Centerben (mennyire hülye név már, félig magyar-félig angolul!). Szerelmetesfeleségtársam akart körülnézni az alagsor ruhaboltjában.  

*

Két napja megy a hasam... Tegnap reggel ültem itt a kanapén a sarokban. Amikor Szerelmetesfeleségtársam felébredt, átjött a hálószobából, bevackolta magát mellém. „Kérünk kávét, kedvesM?” Kértünk.

Innen kezdődött a baj. Ahogy ki akartam kucmorogni a sarokból, éles fájdalom hasított a jobb csípőmbe. De úgy, hogy felkiáltottam. Rá sem tudtam állni a lábamra. Csak idővel, nehézkesen. A fájdalom egész nap velem maradt. Estére beültem egy kád forró vízbe, SzFT belém tukmált egy Aspirint. Nem tudom, melyik hatott, de jelntősen enyhült a bénaságom. A hasmenésem nem. 

S ma menni akarunk Csemetéékhez Mogyoródra, meg SzFT édesanyjához Csillaghegyre. Eleve menni alig tudok. S közben még a hasam is megy... Vidám nap lesz, úgy érzem...