Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Szemerey István: Jézus, a szkíta

Lássuk hát a bizonyítékokat!

2021. május 01. - Mohácsi Zoltán

szemerey_jezus_a_szkita_b.jpg 

– Mi az igazság? –  kérdezte Jézus Pilátustól.

Manapság egyre többen egészen bizonyosak az igazukban. akkor is, ha végső soron fogalmuk nincsen semmiről, mindössze véleményük van. S ők a véleményüket teljes egészében igazságnak tartják.

Szerelmetesfeleségtársam például egyedül a pénzre hajt, hazug, szívtelen és becstelen érdekember. Arról nem beszélve, hogy megismerkedésünk ELŐTT három évvel már dörgölőzött hozzám, és én miatta csaltam meg a feleségemet; így tette tönkre a házasságomat. Gondolnád? Ismerve őt ebből semmit fel nem tételeztem volna róla. Igaz, ő sem tudta magáról. Ahhoz, hogy kiderüljön róla mindössze egy kis szívesség kellett, amit megtett valakinek egy hivatalos helyre elmenve. Ahol jegyzőkönyvet vettek mindarról, amit mondott. Meg mindarról, amit róla mondtak. Aztán kiderült, hogy van lehetősége betekinteni a jegyzőkönyvekbe, amik abban az ügyben készültek, amelyben ő is érintve volt. Nos, akkor tudta meg magáról a fentieket.
– Legalább már tudom, hogy milyen vagyok, és mi mindent csináltam!
– Na, látod! Én mindig mondtam, hogy boszorkány vagy...
– Nem vagyok boszorkány!
– Az vagy, mert tagadod! Ugyan melyik boszorkány vallja be, hogy boszorkány? Boszorkány vagy!
– Nem vagyok!
– Helyben vagyunk! Boszorkány vagy, mert olyan bűvöletet is tudsz, hogy én már akkor rád másztám, te meg alám, fölém, mellém, amikor még nem is ismertelek! Ez azért, lássuk be, nem mindennapi teljesítmény! Mármint bűvöletben.

A vicc az volt az egészben, hogy ennek a hazugság és rosszindulat halmaznak (voltak még egészen morbid és ostoba elemei a fentieken kívül is) nem volt semmi tétje. Senki nem nyert az egészen semmit, igaz nem is vesztett senki. Bár ez nem ez igaz. SzFT még egy illúzóval szegényebb lett. Ahogyan én is. A másik jegyzőkönyvet tollba mondókkal nem nagyon van közös földrajzi metszetünk, de sejtheted, annyira nem is keressük a találkozást. Felhozni, magyarázkodni, vitatkozni semmi értelme nem lenne. De tény, évekkel ezelőtt történt, és látod, feldolgozni Isten igazából a mai napig nem sikerült.

Akik mindezt tollba hazudták, meg voltak győződve arról, hogy igazat mondanak. Azért gondolom ezt, mert ismétlem, nem volt tétje a vallomásuknak, de igazán semmi. Tökéletesen feleslegesen tanúskodtak az ügyben, semmi, de semmi nem múlt rajta. Megkérdezték őket, mi az igazság, erre ők odaböfögték, odahánytak egy raklap valótlanságot. Nekik ez az igazság.

Szemerey István úgy látja, úgy gondolja, nála van a legigazibb igazság. Ha nem így lenne, minek is írt volna egy újabb könyvet, nem igaz?

A helyzet az, hogy egyáltalán nem vagyok az alternatív történelmi magyarázatok ellen. Akkor sem, ha folyamatos bennem a tépelődés, lehete igaza az egynek, kettőnek a történészi szakma egészével szemben, nem szakmaiatlan amatőr-e, aki nem a mainstream által vallott nézeteket tesz magáévá? Jöhet-e mindenki szembe az autópályán?

Nehéz kérdések ezek. A könnyű válasz rá az, hogy nem tévedhet mindenki. Aki szembe történelmizál a széllel, ne csudálkozzon, hogy mélymagyaros vagy fejcsóválosan délibábos lesz a nadrágja öle, szára és a cipője. De tudjuk azt is, hogy azért kell szart ennünk, mert egyszerre hétszázmilliárd légy nem tévedhet. Vagyis van itt lehetőség a hezitálásra, barátaim!

Azonban bonyolódk a kép értelmezése, ha arra gondlunk, hogy akadnak olyan történészek, akik nem csupán történelmi témájú könyveket írnak, hanem valóban történészek, csak éppen alternatív szempontból látnak, vizsgálnak eseményeket. Ilyen például László Gyula, Bakay Kornél, Erdélyi István, Raffay Ernő vagy Kocsis István. (Bár az utóbbiról nem vagyok meggyőződve, hogy végzett történész. Mindnehol csak azt olvasom, hogy történelmet hallgatott. Hallgatni én is profi módon tudok. :-) )

A névsor folytatható lenne, csak akkor utána kellene néznem, ki mindenkinek van történészi végzettsége. Ilyet most nem teszek. (Tudod mit, ha érdekelnek az ilyenségek, mégis csak kapsz egy nagyon felületes névsort: Földi Pál, Grandpierre K. Endre, Grandpierre Attila, Bunyevácz Zsuzsa, Obrusánszky Borbála, Kiszely István, Rozsnyai Ánes, Bakos Attila.)

Azonban az elkondolkodtató, hogy a kétségtelelnül történész Neagu Djuvara Lehet-e igaz a történetírás? című könyvének már az alcíme is beszédes: A történelem „általános viszonylagosságáról". Mondandójának a lényege, hogy a történelem igazából nem megismerhető, mert a kutató személyes meggyőződése, vagy éppen valamilyen érdeke ezerrel szubjektivizálja a adatok értelmezését. Márpedig nem mindegy, hogy két tényt milyen értelmezéssel kötünk össze.

Ofi barátom klasszikus példája a téves logikai lánc kialakítására:

„A kutyám szuka.
A szuka kutyám kölyköt szült.
Én anyám kölyke vagyok.
Anyám tehát szuka kutya.”

Kocsis István a 2015-ben megjelent könyvecskéjében, amelynek már a címe is beszédes (A mai magyar és a mai európai történetírás válsága) azt bontogatja, hogy a történészek számára manapság kényszerpályák vannak, és csak ezen kényszepályák mentén értelmezhetik a kutatásaik eredményeit. Aki nem áll be a sorba, az pillanatokon belül és menthetetlenül pályán kívülre kerül, s óhatatlanul szakmaiatlannak, sarlatánnak fogják tartani.

Vannak témák, amelyeket különösen nem szabad bizgetni, mondja Kocsis István. Ilyen például a trianoni békediktátum körüli események kérdése, de különösen ilyen a magyarság ősi történelme. Mindkét kérdésben kötelező ugyanazt gondolni, és mindig ugyanarra az eredményre jutni, amelyben a kötelezőn követendő szakmai konszenzus már kialakult.

S akkor itt van ez a könyv, amely vélhetőn nem csak a magyar szakmai berkekben vágja ki a biztosítékot, ha ugyan nem csupán legyintenek rá, hanem kétségtelenül az egyházak képviselői között is. Sőt, ha az üzenete más nyelveken is elérhtővé válik, bárhol, bármikor keresztény berkekben. Vagyis a mondanivaló abszolút széllel szembeni. S a mondanivaló lényegét a könyv címe egy az egyben átadja.

Szemerey úr mondanivalója nem előzmények nélküli. A legismertebb szinkron mondanivalójú tanulmány Badiny-Jós Ferenctől származik. Még a címe is hasonló: Jézus, a pártus herceg. Kevésbé ismert, de nagyon hasonló mondanivalóval bír Zajti Ferenc eredetileg 1936-ban megjelent munkája, a Zsidó volt-e Krisztus? (A semitizmus és a skythizmus nagy harca).

Vagyis semmiképpen sem frenetikus újdonság, amiről ír. Sőt! Különös tekintettel arra, hogy bzonyos helyeken gyakorlatilag oldalakat idéz Badiny-Jóstól. Ettől azonban még lehet nagyon jó a könyv. Még sőtebb!

szemerey_jezus_a_szkita_szi.jpg

ÁLTALÁNOSÍTOK

Nem vonom kétségbe, hogy a tudatlanságom, a műveletlenségem is ott lehet annak hátterében, hogy miközben hajlamos vagyok foglalkozni alternatív gondolatok, magyarázatok valóságosságának a lehetőségével (vagyis merek lázadni), aközben szakadatlanul ott lapul a háttérben a kétség is, amely nem engedi, hogy ezerrel az alternatívák forradalmi, valóságot feltáró eszmerendszerébe vessem magamat, mert a galád folyton kérdez (vagyis hajlamos vagyok a megalkuvásra, a beilleszkedésre).

Nyílván sokkal kedvesebb a lelkemnek, ha elfogadom, hogy a történelem mögött mindig ott van a metafizika, a transzcendens is. Magától értetődk, hogy kedvesebb elgondolás a magyarság ősi múltját nézve a hun-, sumér-, kelta-kapcsolat, mint a halszagú finn tengerpart ködös, nedves bocskorossága. Mekkora lenne, ha bizonyíthatóvá válna, hogy Jézus szkíta volt, ezáltal pedig szegről-végről rokonunk! S milyen szép lenne, ha kiderülne, hogy a magyarságnak küldetése van ezen a világon! Hiszen erről beszél a Pilis, a pálos barátok története. De erről árulkodnak anyanyelvünk egyediségei is, a példa nélküli belső összefüggései, és a magyar-sumér nyelv feltünő hasonlatosságai is. Nem értem a választható készlet végére, vannak még alternatívák bőven. (Egyébként elképesztően gazdag ezekben a témákban a megjelent könyvkínálat, ha nem ismered, nem is hinnéd.)

Nem mondom, hogy az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó könyvek garmadáját olvastam. Még azt sem, hogy mindet, ami itt van mögöttem a polcon. De néhányat igen. Néhányba pedig belekezdtem, aztán észrevétlenül, suttyomban abbahagytam. Nagyjából mindet ugyanabból az okból.

Valami elképesztő, de egy-két kivételtől eltekintve mindig ugyanazokkal a problémákkal szembesültem az összes szerző esetében. Ezek a problémák pedig a következők voltak.

  1. A mondanivaló átgondolatlan, a gondolatmenet szerkesztetlen, csapongó és széttartó.
  2. A csapongó gondolatmenetben személy- nép-, földrajzi-, mitológiai és történelmi nevek tengerével szembesülünk, anélkül, hogy bármit megtudhatnánk róluk.
  3. Források, hivatkozások jobbára nincsenek ezekben a könyvekben.
  4. Nem különül el, hogy mi az ami bármi miatt tény, és mi az, ami csupán feltételezés.

Amikor például Badiny-Jós professzor úr Jézusról szóló könyvét először a kezembe vettem, észbontó kíváncsisággal lapoztam bele és kezdtem el olvasni. S úgy a legelején azon kaptam magamat, hogy eltévedtem, nem tudom, miről van szó, hol vagyok, ki vagyok én, létezik-e a Mikulás és hány éves vagyok? A nemem legalább kézzelfogható maradt. A rendszer később sem állt össze. Nem volt bolond beszéd (vagy ki tudja), csak nem volt benne rendszer. A fenti négy pont mindegyike jellemző rá. (Gyorsan hozzáteszem, a Sorsdöntő államalapítás például nem volt ilyen.)

ÁLLÍTÁSOK, TÉNYEK, FELTÉTELEZÉSEK, KÁNON

Na, figyelj, persze, elfogadom, kevés írásbeli emlék maradt a magyarság ősi történetéből. (Nagyjából a gesztákra, a mitológiára és a népmesékre hivatkozhatunk.)

– Nem, a műmesék nem játszanak!  – határozottkodott Szerelmetesfeleségtársam a meseterápiás képzésen kapott ismereteinek  megfelebbezhetetlen határozottságával. – A műmesék már elvesztették azokat a belső összefüggéseiket, mondanivalójukat, amikkel a npmesék még rendelkeznek. Ezek már csak a szerzőikről beszélnek, semmi közük a közös tudattalan transzcendenciájához.
– Jó, de mennyivel másabbak a népmese gyűjtők, Kriza, Berze Nagy, Benedek Elek meséi?
– Benedek Elek ilyen szempontból már nem az igazi...
– Ők is leírták, amit hallottak. De még aki nem írta le, csak elmondta a közös estéken, a tűz körül...
– Nem „csak”! Az sokkal autentikusabb forma volt a mesék mondanivalójána az átadására!
– Kiváló dogmatika professzor lennél! Szóval, aki mesélte ezeket a tűz körül, az is óhatatlanul beletette a maga egyéniségét. Mindannyian másképen beszélünk.
– Persze, de a mesemondók úgy tették bele a saját egyéniségüket a mesékbe, hogy közben a mesék szüzséit, belső összefüggéseit, tudatalatti üzeneteit nem tették tönkre.
– Szüzséit? Az mi az az?
– Hjaj, na figyelj!...

A történészek a mitológiát és a népmeséket alapból nem veszik komolyan. A gesztákat pedig nem alapból, de szintén nem tekintik mérvadónak. De addig ex chatedra kijelentéseket tenni, amíg még az is kétséges, hogy mióta vagyunk itt a Kárpát-medencében, illetve, hogy hány honfoglalás volt egyáltalán, nos, meglehetősen merésznek tűnik. Bármilyen megközelítésből.

[a mai magyar történész szakma képviselői] különös módszertani hibát engednek meg maguknak: a hivatalos (elsősorban a tudományos fokozatokkal is büszkélkedő hivatalos) történésztársaik bármilyen állítását oly mértékben tekintetbe veszik. hogy egy idő után maguk az állítások akár hitelesek, akár hamisak a tények helyébe tolakodhatnak, mintegy helyettesítvén azokat. Élesebben fogalmazva: őstörténet-kutatásunkban éppúgy elfoglalják a tények helyét az állítások, mint a XVIII-XIX. századi hatalmas tekintélyű – és az indoeurópai világtörténelmet impozáns felületességgel alátámasztó – német történészek és nyelvtörténészek munkáiban.
 – írja Kocsis István (22–23.; kiemelés M. Z.)

S ezzel a fenti mondattal Kocsis István el is eszi a kenyeremet ezen könyvvel kapcsolatban. Annak ellenére teszi ezt, hogy ő éppen nem a hasonló tartalmú munkákra, hanem a hivatalos történésztársadalomra gondol.

Gondold csak át, mit olvastál! A lényege, hogy amit állítanak a történészek, az nem a hitelessége miatt kerül be a kánonba, hanem a sűrű ismételgetése miatt. Akkor is, ha csupán feltételezés. Aztán mert egyre többen hivatkoznak egy adott dologra, valahogyan azon kapjuk magunkat, hogy ténnyé válik, hiszen mindenki így gondolja. Ami érv ugyan lehet teljesen igaz, csak éppen azt nem tudjuk, ki miért gondolja így.

Nos, sajnos a probléma az, hogy a Jézus, a szkíta című könyvre is igaz az alcím feletti négy pont. Vastagon megtoldva Kocsis István fenti idézetének a tartalmával.

A kedvenc részletem a következő. Amikor olvastam, letettem a könyvet, és csak néztem magam elé. És elment a kedvem az egésztől. Pedig túl nagyot nem haladtam benne.

Hogy áramot nyerjünk, meg kell keresnünk a konnektort. S, ez így van Istennel is. Ő mindig ott van bennünk, csak nekünk kell a , konnektort" hozzá megtalálnunk és rácsatlakoznunk. Az univerzum pedig a kifogyhatatlan bőség tengere is egyben. Egy baj van vele. Nem hisszük el. Miért is nem hiszünk benne? Mert olyan erők dolgoznak velünk szemben, akiknek nem a szeretet a lényük, abból a szeretetből ők nem profitálnak. Nekik nem érdekük, hogy mi békében, bőségben, jól éljünk. Ők az ellenoldalon állnak, a félelem a táplálékuk. Ez jelenti az állandó harcot, konfliktust a világban, a világgal. S, hogy mikortól datáljuk ezt az ellentétet, ezt a harcot? Azt tudjuk, hogy Atlantiszban már komoly harcok dúltak e két oldal között. S, azt is tudjuk, hogy akkor a negatív szereplő, a félelemből élő oldal győzedelmeskedett, ezért kellett Atlantisznak elpusztulnia, s kezdhette az emberiség elölről, egy letaszított tudati állapotban. Ez a letaszítottság egy olyan tudatállapot, amelyből ki kell verekednünk magunkat. Ehhez jöttek és jönnek a próféták, a nagy tudású beavatottak, akik löknek rajtunk egy jó nagyot. S, megtisztelnek bennünket olyan magas szellemi lények, akár testben leszületve, mint Jézus is. A harcnak nincsen még vége. Gyakran látjuk azt, hogy a helyzet talán még rosszabb, mint 2000 évvel ezelőtt. Olvashatunk arról, hogy az emberiség válaszút előtt áll. Akik képesek magukat felemelni, azok egy magasabb rezgésszintre jutnak, de akik nem képesek erre, maradnak a mocsárban, legfeljebb újabb, még materiálisabb bolygókon fognak újjászületni. Ugyanis az anyag nem más, mint megcsontosodott energia. David Bohm, dán kvantumfizikus szerint: „Az anyag nem egyéb, mint megfagyott fény.” Tegyük hozzá, a fény pedig energia. Einstein óta tudjuk, az anyag és az energia egy és ugyanaz. Minden test pedig egy energiamező. A gondolataink állandóan befolyásolják ezt az energiamezőt, azaz az anyagi testünket. Az energiát – és ezzel az anyagi világot –, a magasan fejlett spirituális lények kezelni tudják. Majd a Yoganandáról szóló fejezetben fogunk beszélni bővebben arról, hogyan tudták és tudják ma is az indiai guruk az anyagot megváltoztatni, jó értelemben manipulálni. Képesek voltak egyszerre két helyen lévő, azonos testben előfordulni.
(31. oldal)

Annyi konkrét állítás van ebben a pár sorban, hogy csuda! És ugyanennyi állítás, ami nem magyarázódik meg. Az általam vastagon szedett szöveg az egésznek a csúcsa: „tudjuk”. Tudjuk? Ma éppen csak random kinyitottam Rozsnyai Ágnes A magyarság spirituális gyökerei című könyvét, ahol azt olvastam, hogy a mai történelmi ismereteink szerint fogalmunk sincsen Atlantiszról, még arról sem, valóban létezett-e. (Igaz, azt a könyvet 2005-ben adták ki, míg emezt tavaly, 2020-ban: azóta simán kiderülhetett, hogy Atlantisz csakugyan létezett és azért pusztult el, amit Szemerey úr állít.)

Az idézetből megtudhatjuk, hogy nem csupán Atlantisz létében lehetünk biztosak, nem csak azt tudjuk, hogy volt, hanem azt is tudjuk, hogy a sziget a jó és a rossz szellemi erők csatája miatt süllyedt el. S utána még egy nagy kalap hasznos információ. Ahogyan azt Kocsis István leírta: tények helyett tényekké tett állítások.

*

Kicsit türelmetlenül tovább lapoztam a könyvben a nagy fáradtsággal összeszedett 49 ponthoz, amely bebizonyítja, hogy Jézus semmiképpen nem lehetett zsidó.

Hááát, nem tudom... Vagyis, hááát, tudom! Akadt pár olyan pont a 49-ből, amihez egyszerűen nincsen elég háttérismeretem (ez nem olyan nagy dolog, gyakorlatilag semmihez sincsen), de volt néhány olyan, főleg bibliai kijelentésekkel kapcsolatos pont, hogy csak lestem ki a fejemből, vajon a szerző ezt tényleg komolyan gondolja-e, hogy amit ír, az valós érv ? Komolyan gondolta. Márpedig ha az én ugyancsak széllelbélelt koherenciájú ismereteimmel képes vagyok ellenérveket tudni, találni, mondani, ott már van baj.

Megengedem: Szemerey úr nem adta ki magából minden ismeretét, mert az jócskán túlfeszítette volna a könyv mindenféle kereteit. Ha ez így van, kár, hogy nem tette! Így ugyanis annyira nem súlyosak az érvei. Pedig ez itten, kérem, a könyvének, a mondanivalójának a szíve.

Mert rendben van, hogy a szekularizáció már szököárként sodorja magával az utolsó, magukat komolyan kereszténynek valló híveket, de azért Európa lakosságának körülbelül a fele még mindig azt mondja, hisz Istenben. Akkor is, ha ennek a félnek maximum a fele mondhatja el magáról, hogy gyakorolja is bármilyen szinten a vallását. Ha eltekintünk attól a nem éppen apróságtól, hogy keresztények nem csupán Európában vannak, mitöbb, akkor is, ez a 49 pont úgy 375 millió embert érint, ha csak karcolás szintjén is. Vagyis nem játék ezzel foglalkozni. (Jó, persze, tudom én, hogy az égvilágon semmi tétje nincsen, hiszen a papír gyakorlatilag mindent elbír... Az internet meg még többet.)

*

A nyelvészkedésről néhány szót. Nem csupán Szemerey úr foglalkozik a sumér-magyar nyelv azonosságának a kérdésével. S nem csak ő iparkodik kihozni a legjobbat az összehasonlításból. Olvastam már hasonlót, és bevallom, jobbára igen jókat derültem az erölködéseken.

Figyeld csak Jézus édesanyjának anyjának, vagyis Jézus nagymamája nevének a jelentését! (Arról most egy szót se, honnan a csudából veszünk bármi információt erről a nagymamáról: kezeljük tényként, ahogyan a szerző is teszi, hogy tudjuk a nevét.

Jézus nagymamájának, azaz Szűz Mária édesanyjának a neve Grapte-Kharax hercgnő volt. Fejtsük meg együtt nevének jelentését.
[...]

Nézzük először a hercegnő nevének második szavát, a KhaRaX szót. Ismer jük a világ első nyelvének a legfontosabb mértani alakra való nevét. Ez a KöR. Korábbi könyvemben elemeztük a kör szó jellegzetességeit. Elemeztük azt is, hogy a mértan tudományában a körből lehet az egyenlőszárú keresztet kiszerkeszteni. A magyar nyelv is mutatja a KöR és a KeReSzT kapcsolatát. A KhaRaX szóban is a kör köszön vissza. Illetve, ha egy kicsit jobban megízleljük, akkor láthatjuk, hogy a KhaRaX szó teljesen ugyanaz, mint a KeReSZT szó (KRX - KRSZT), az elején egy a K betűt erősítő H betűvel, és a végén egy minimális eltéréssel, amit az időre és a más írásmódra nyugodtan ráfoghatunk. Megemlékezünk a könyvben a keltákról, akik imádták neveiket X betűvel befejezni. A szkíta és kelta nyelvek szétválása a Földes Sándor féle nyelvfa szerint jó ötezer éve történt, tehát amikor a sumer kultúra megjelent Mezopotámiában. Így a név végén fennálló X betű, még a közös múltat is jelezheti.
Tehát a KHaRaX szó KeReSZT-et jelent. Ugye, azokat a szabályokat is ismerjük, miszerint a nyelv tudását a mássalhangzók viszik, a magánhangzók változhatnak, s főleg az érzelmi szintet befolyásolják. Ez ebben a szóban is tetten érhető. A régi magyar rovásírásban a magánhangzókat ki sem írták, csak a mássalhangzókat. Illetve a másik szabály, hogy minél ősibb egy nyelv, annál tömörebb, és szavai annál rövidebbek. A későbbi nyelvek ehhez a rövid tőhöz illesztik saját egyéni karaktereiket, és így a szó már hosszabb vagy jóval hosszabb lesz az eredeti szónál.

Bravúr, bravúr!

Itt egy picit megint letettem a könyvet, amit pedig annyi akartam szeretni, amitől olyan sokat vártam. Letettem és úgy gondoltam, fel sem fogom venni újra. Csakhát addigra ebben az értékelés-írásban is eljutottam már az előző idézet előtti bekezdésig. Most vesszen kárba a belefeccölt idő és energia? Vagy vesszen el az az idő, amit a könyv maradék háromszáz oldalával töltö el? Na, mi a dilemma, ha nem ez?

Arról nem is beszélek, hogy ez a rövid szakasz teljesen elvette a kedvemet a szerző másik könyvétől, aminek a címe: Nyelvek háborúja. Egek!

ÖSSZEOMLÁS

Nem szoktam olyat tenni, hogy elolvasatlan könyvet értékelek. Pedig annak is van üzenete. De most ilyat teszek. Az előző sokk után felvettem a könyvet, hogy tovább olvasom. Egyszerűen nem ment. Képtelen voltam már komolyan venni, figyelni rá.

Lapozgatni kezdtem, hogy majd egy másik alcím, majd egy másik fejezet... Most ott ül a polcon a könyvtárba viszavivendők között. És Isten (STN – őS-TéNy) bizony sajnálom!

Egy Bergendy-dal jutott az eszembe: „Gyere győzz meg engem!” Ennek a könyvnek nem sikerült.

 

Egy felhorgadt, szkeptikus értékelés a könyvről, Laszlovszky Andrástól.

 

Bioenergetic, Budapest, 2020, 400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150078199

2/10

2021, nézd már, május van, elseje és szombat! Idén SzFT-vel tizenötödik évünkbe lépünk, az meg már csak tizenhat nap.

Cs. Horváth Tibor – Zorád Ernő: Nyomoz a szerelmespár 1–4.

Egy fiatal pár káprázatos, sorozatos, sikeres nyomozás-sorozata

KÉPREGÉNY. Sokak szerint másodlagos műfaj. Mások szerint komoly, önálló művészeti ág. A képregények történetéről és esztétikájáról képregényt író, rajzoló Scott McCloud A képregény felfedezése című könyvében egyértelműen az utóbbi mellett tette le a voksát. Lévén én hatvanas évek végén születtem, így számomra a képregény a szocialista képregényeket jelentette. Vagyis az irodalom klasszikusainak adaptációját. Illetve az NDK-beli Mozaik magazint.

E történet-sorozat alkotói ennek a korszaknak a kiemelkedői voltak. Gyerekkoromban órákat töltöttem a képregények nézegetésével. Az elsődleges kedvencem Korcsmáros Pál és Dargay Attila volt. A harmadik befutónak egyértelműen Zorád Ernő számított. Akkor még kicsit hittem abban, hogy van értelme sorrendeket felállítani. 

zorad_nyomoz_a_szerelmes_1_4.jpg

Cs. Horváth Tibor a magyar képregény nagy dojenje volt. Gyakorlatilag ő írta az összes magyar képregény szövegkönyvét. Legalábbis a nyolcvanas évekig. A magyar képregény-történetben olyan hatalmas, bár ellentmondásos szerepet töltött be, hogy még önálló képregény is megjelent róla. zorad_nyomoz_a_szerelmes_23.jpg

Zorád Ernő szintén a magyar képregény nagy öregje volt. Nem csupán képregényeket rajzolt, hanem festett is, elsősorban a Tabánra koncentrált, amelyről több albuma is megjelent. Sokak örömére manapság az ő munkáit is újra kiadják.

Zorád Ernő az egyik kedvenc rajzolóm. Plasztikus, részletgazdag, élethű, humoros. Gyakorlatilag bármit megrajzolt, semmilyen korról szóló történet nem fogott ki rajta, amihez nyúlt, arannyá vált. Zorád Ernő valóban bármit megrajzolt.

Krimisorozat

Azt mondtam, Zorád Ernő bármit megrajzolt. Így van. Például krimit is. Ahogy azt az ebben a négy füzetben kiadott kilenc történet is bizonyítja. A sztorik eredetileg a Fülesben jelentek meg 1970 és 1973 között. A képregényeken feltüntetett adatok szerint a történetek Cs. Horváth Tibor eredetijei voltak. Ezek kerltek a négy füzetbe:

Báró Holding üzlete
A fehér ördög cimborái
Az Ámon templom kincsei
Polka viszontagságai
A titkos ügynök balfogása
A Gyilkosság a Fudzsijama Hotelben
Kincsek a tengerben

*
A vád tanuja (ez Agatha Christie regényéből készült)
A hajó királynője (ez pedig Hunyady Sándor novellájából)

A történet középpontjában Julika és Roberto állnak. Ők szerelmespár. Az első sztori során ismerkednek meg. Julika sportoló, aki egy barátnője védelmében robban ki a szállodából, ahol laknak, és taxinak nézve beugrik az első autóba, ami az útjába esik. Az autóban Roberto ül. Roberto újságíró. Sztorit lát Julikában. De elsősorban persze a lány szépségét.

zorad_nyomoz_a_szerelmes_06.jpg

S máris egy leánykereskedő banda nyomában vannak, hogy megmenthessék Julika barátnőjét a szexrabszolgaságtól.

A négy füzet hét története egymástól független, csak nagyon laza kapocs van is közöttük. Mármint azon kívül, hogy a két főszereplő mindegyikben azonos. 

Sikerült egyben elolvasnom az első hármat, majd két hónappal később a negyedik füzetet. A színvonal egyenletes, a történetek izgalmasak, mozgalmasak, átláthatók, dinamikusak. Olyan dinamikusak, hogy fel is tűnt, Zorád milyen csodálatosan ábrázolja az akciójeleneteket. 

Az ember olyan könnyen bele tud feledkezni a történetekbe, hogy szinte elfelejti, statikus képregényt olvas, nem pedig filmet néz. Komolyan így volt, amikor a fürdősóval megszórt forróvizes kádban ázva, egy ültő helyemben olvastam el az első hármat. Nem tudtam abbahagyni az olvasást. S nagyon sajnáltam, hogy a hetedik rész, a Kincsek a tengerben nem volt velem. 

A képregény-sorozatról elsősorban a  Roger Moore-Tony Curtis-féle Minden lében két kanál jutott az eszembe. Két ember a bűn nyomában a hetvenes években, egyikük sem rendőr vagy magánnyomozó, mégis mindig jobbak, okosabbak, gyorsabbak mint a hivatásosak. 

Nincsen semmi erkölcsi, filozófiai üzenete egyik történetnek sem. Viszont hihetetlenül szórakoztató, és jót tesz az ember igazságérzetének. 

Zorád látószögei pedig nem egy esetben egyszerűen lenyűgözők. 

Tehát mi kelhet még egy pompás, könnyed szórakozáshoz? Kaland, rablás, gyilkosság, szerelem, bunyó, nyomozás, érdekes helyszínek, gonosz rablók, gyilkosok, leánykereskedők, kincsek... Történetről történetre más és más. Hogy a nézegető olvasó csuda jól érezze magát. S ezt is teszi. Ahogyan az az ő reszortja!

 Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, 1989

10/10

2021 februárja, Valentin napja, amit nem szoktunk megtartani, nem ünneplünk egy exet. :-). Majd április vége, addigra sikerült megszereznem a negyedik füzetet.
  

Fodor Sándor: Megőrizlek

Értékítélet, látszat, véleményalkotás és mögötte az ember

fodor_megorizlek.jpg

Szerelmetesfeleségtársam már volt nekem és én voltam neki pár éve, amikor is az akkori munkahelyemen lett egy szeretőm. Ripsz-ropsz, egyik pillanatról a másikra, csak úgy a semmiből.

Az úgy volt, hogy a gyermekvédelemben dolgoztam sofőrként. Jobbára a gyámokat vittem a lakásotthonokban és a nevelőszülőknél elhelyezett  gyerekekhez.

Az egyik kolléganőmmel, a nagy szájú, szókimondó, jókedvű Krisztával nagyon szívesen utaztunk egymás társaságában. Rengeteget beszélgettünk útközben.

Soha nem volt köztünk a kölcsönös szimpátián kívül az égvilágon semmi, soha nem lépett egyikünk sem az illendőnél közelebb a másikhoz. Úgy látszik, a kölcsönös szimpátiánk elég nyilvánvaló volt többek előtt is.

Ugyanis az történt, hogy egyszer egy másik gyámhölgy, miután beült mellém az autóba, pár kilométer ledarálása után nekem szegezte a kérdést:
– Ti mióta vagytok együtt Krisztával?
Egyáltalán nem értettem, miről beszél.
– Együtt? Krisztával? Ööö... Hány éves a kapitány?
Megmondta, melyik Krisztára gondol. De egeket kapirgáló naivitásomban még mindig nem kapcsoltam, mire gondol.
– Együtt?
– Hát érted... Úúúgy!
Akkor esett le a tantusz, mi is a kíváncsisága tárgya és oka. A kisördög belém bújt. Ha másért nem, mert bármi is lett légyen a háttérben, köze semmi nem volt hozzá.
– Jaaa, hogy úúúgy! Hogy mióta dugom őt, azt kérdezed?
A kíváncsi kollegina fülig pirult, elfordult. Legalább. Én meg ütöttem a vasat, ha már melegedett.
– Tudod, itt ez az új Citroën Jumper a cégnél. Amikor Krisztával először mentünk vele, no, akkor... Olyan klassz nagy és tiszta volt a raktere! Ha már úgyis, hát akkor kipróbáltuk, milyen a platói szerelem.* Na, azóta! Okos, szép és csinos nő ez a Kriszta!
A kollegina hápogott, de nem firtatta tovább a kérdést. Valószínűleg megrémült, hogy egyéb részletekkel is traktálnám. Nekem meg sikerült nem röhögnöm.
Amikor a címen, ahová mentünk, kiszállt az autóból, gyorsan lerendeztem két telefont.
– Kriszta, a szeretőm vagy, duglak téged! Tudj róla!
– Nem érzem! – vágta rá azonnal és csak utána kérdezte: – Mi van?
Elmondtam neki. Nevetett, tudomásul vette. Ő sem ábrándította ki soha a kolléganőjét. Intéztem azonnal a másik hívást.
– Szervusz kedvesem, elmondom, hogy ne mástól tudd meg: szeretőm van.
– Mi van?
Nocsak, ez a két nő ugyanúgy kérdez?

– Igaz, csak virtuális.
– Na, mesélj csak szépen!
– Nagyon szívesen!
Elmondtam neki is. Mindkettejüknek azért, nehogy máshonnan tudják meg. Kriszta léte és a barátságunk nem volt ismeretlen SzFT előtt. Amikor először meséltem róla, persze berzengett benne a nő.
– És csinos?
– Megjárja!
– Tetszik annyira mint én?
Elgondolkodtam.
– Nem.
– Volt min gondolkodni?
– Felidéztem és összevetettem. Egyáltalán nem csúnya és nem formátlan. Okos is, kedves is.
– De akkor már nézegetted!
– Persze, hogy... Férfi vagyok. Tudod, vizuális!
– És nem tetszik annyira mint én?
– S ha tetszene? Egy csomó csinos és szép nő van a világon. Jó párral még kapcsolatba is kerülök. Ők szépek és csinosak, kedvesek a szemnek, téged meg szeretlek, életem nője!


Még vagy két évig dolgoztam ott, de nem ábrándítottam ki a „kérdezőbiztosomat”, Kriszta sem. Viszont idővel egy kollégákkal tartott privát bulin bemutattam SzFT-t és Krisztát egymásnak.
– Jól van, nem ellenfél! – nyugodott meg végleg SzFT, bár előtte sem volt egyáltalán nyugtalan.
– Szimpatikus, jó fej! – mondta Kriszta. Ennyiben maradtunk.

Pletykák. Látszatok. Félinformációk. Erről szól Fodor Sándor kisregénye.

* Sajnos a nyelvi lelemény nem tőlem származik, hanem egy másik munkahelyem verbál-erős munkatársától, K. Ferenctől, akit élmény volt hallgatni, ha beszélt. Mindig beszélt.

fodor_megorizlek_1.jpgFodor Sándor erdélyi író volt. Legismertebb műveinek a főhőse, Csipike, a törpe. A szerző neve nekem is Csipke által jelent valamit. Szigorúan a Rusz Lívia által illusztrált kötetek jöhetnek szóba. Gyerekkorom egyik meghatározó könyve volt még abból az időből, amikor nem tudtam olvasni. Hogy az a Kukucsi egy milyen idegesítő lusta dög volt, mennyire idegesített, hogy semmi együttműködési készség nem volt benne, azt a cudar mindenit! Ha a képet nézed, az a középső, sötét alak ő. Csipike meg a bal szélen az a piros sapis szakállas.

A Csipike-történetek olyanok mint a hozzá készített rajzok: nem lehet őket nem szeretni.

Aztán Fodor Sándor hosszú-hosszú évekig nem bukkant fel a látóteremben. De ezt úgy értsd, hogy tényleg nagyon hosszú évekig. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy ő nem csupán a Csipike-történeteket írta, hanem nagyon sok minden mást is.

Én például az alábbiakat olvastam tőle.

Büdösgödör
A felnőttek idegesek
Nehézvíz

S ezek alapján igen nyitott lettem Fodor Sándor írásaira. A háromból kettő nagyon tetszett. Nem rossz arány, nemdebár?

fodor_megorizlek_fs.jpg

A CSELEKMÉNY

A fülszöveg túlon-túl sokat mond. Adva van egy érettségi előtt álló derűs, mosolygós lányka: Eszter. Kedves mindenkivel, egyáltalán nem elutasító, nem kritikus, szóba áll azzal, aki csak szóba áll vele. Közvetlen, játékos és szeleburdi. De nem könnyűvérű, nem egy csettintésre megkapható leány. Sőt, még senki sem kapta meg. 

Tény, Eszter egyáltalán nem ügyel a látszatokra. De kicsit sem. Nem gondolja végig, hogy bizonyos külsőségek egészen mást sugallhatnak róla, mint amit ő szeretne, hogy sugalljanak. Mert nőből van: szereti, ha csapják neki a szelet. Apró gesztusokkal még bolondítja is az arra megfelelőket. Beül egy autóba, tegeződik egy tanárával, nyilvánosan könnyű csókot ad neki, bár teljesen egyedül van, de egy férfi lakásán nyomja el a buzgóság...

A látszatok, némi külső rásegítéssel, rosszindulattal spékelve aztán olyan összefüggéseket alkotnak, amelyeknek a valósághoz semmi közük nincsen, de amiket annyira kedves megosztani másokkal...! És annyira fontos lenne védekezni ellenük, hogy az csuda!

Vagyis Eszter belegabalyodik a maga által készített, táplált látszatok hálójába.

Kezdetben nem értettük meg egymást SzFT-vel. Ő pont kakkantott arra, hogy milyen kapcsolata van emberekkel. A maga részéről megtett mindent, hogy ember legyen, de ha valaki nem volt vevő arra, amit adni tud, egy másodpercig sem csinált magának gondot belőle, továbblépett.Csak a legközelebbiek reakcióit engedte magához, kizárólag azokat engedte fájni.

Számomra nagyon fontos volt az emberek véleménye, szerettem, ha szeretnek, és akartam, hogy szeressenek. Ha lehet, mindenki.

– Ha egyszer megcsalsz, az azért lesz, mert nem akarsz majd fájdalmat okozni egy felajánlkozó nőnek. Sajnálni fogod, hogy milyen rossz neki, ha nemet mondasz – csúfolódott velem SzFT.
– Elgondolkodtattál. Na, lássuk, kit lenne érdemes megszánnom! Az a fene jó szívem! – töprengtem.
– Nananana!

Aztán ahogy teltek az évek, változtam. Sokat segített a Presser-dal: „Nem szerethet mindenki...” Minden jóindulatom, segítőkészségem mellett tiltottak ki lányos-házból, ok nélkül. Volt, aki nem köszönt nekem másfél évig, mire egyáltalán lehetőséget adott arra, hogy beszéljünk egymással. Volt, akinek anyagi segítséget is nyújtottam, majd a Facebook-on tudtam meg, hogy már nem vagyunk ismerősök sem. A moly.hu-n egy csomóan tiltanak, s nagyjából fogalmam sincsen miért. Jöttek tehát a pofonok.

Amik egyre kevésbé érdekeltek. Ahogyan az is, kinek mi a véleménye rólam. Tény, hogy ezzel egyenes arányban kezdtek nem érdekelni annyira az emberek. Valamit valamiért.

De csendesen figyelem egy kollégámat. Bár abszolút monogám, nem egyszer került már gyanúba a nem kellően kezelt látszatok miatt. S nem egyszer éltek már vissza a tényleg hihetetlen mértékű, udvarias közvetlenségével. De őt még válogatás nélkül érdeklik az emberek.

A KISREGÉNY KÉRDÉSEI

Vagyis a Megőrizlek története nagyon izgalmas kérdést feszeget. Meddig mehetünk el mások véleményének a figyelmen kívül hagyásában, illetve mennyire kell számolunk a lehetséges reakciókkal? Mennyire kell méltányolnunk ezeket a reakciókat? S a függetlenségre és a szabadságra hivatkozva mennyire hányhatunk fittyet ezekre?

Megválaszolhatatlan kérdések. Ám volta- és tulajdonképpen ezeknek mentén éljük az életünket. A társadalmi elvárások, ugye... Egykaptafa, mindenbe belesimuló, gyári-személyiségek legyünk vagy mindenhonnan kilógó, magasról mindenre antiszockodó egyéniségek? S melyikkel leszünk boldogabbak? S mert senki sem képviselheti, képviseli csupán az egyik végletet, vajon hol vannak a határok, és mi adja a mértéket a határnak?

S itt még nincsen vége a kérdések sorának. Főleg azért, mert van másik oldala is az éremnek.

Mennyire érdekeljen mások élete? Mennyire érdekeljen mások élete, ha valaki beszél róla? Érdekeljen-e annyira, hogy én magam beszéljek róla másoknak? Érdekeljen annyira, hogy a látszatokra építve osszam meg ezzel-azzal a következtetéseimet másokról? Honnan tudom, hogy hihetek a saját szememnek, és honnan tudom, hogy jó következtetést vonok le abból, amit látok?

Ahogy belegondolok, Fodor Sándor válasza voltaképpen pofonegyszerű: ha szeretet nincsen, úgyis minden rosszul fog elsülni.

Sőt, néha még úgy is.

A STÍLUS

Többször beszéltem már róla: egy szépirodalmi mű, írás értéke nem mindig azonos a szöveg belső értékeivel.

Van, amikor a szöveg jó ugyan, de az összhatás, a mondanivaló, az érdekesség elmarad a szöveg ereje mögött.

Van olyan is, amikor  szöveg maga nem értékes ugyan, de az összhatásban mégis van valami olyan erő, olyan báj, hogy a végeredmény mégis maradandó alkotás. Ez utóbbira örök példám a Tarzan- és a John Carter-könyvek alkotója, Edgar Rice Burroughs. De azonnal mellé tehetnék néhány keresztény, hitbuzgalmi-szépirodalom szerzőt is. Elsősorban mondjuk Patricia St John-t.

S azonnal elmondom ez utóbbi csoportról hogy a műveik néha maradandóbbak az ember agyában, lelkében mint a gondosan munkált, míves irodalmi szövegek. Mert valamit tudtak a maguk naivitásában is ezek a szerzők. Talán néha még a bumfordiságuk, az átlátszón célratörő megfogalmazásaik is a javukra írhatók. Mintegy bájosak lesznek a szövegeik, és ha nem akarjuk is, a szívünkbe férkőznek.

Valami ilyen stílusa van Fodor Sándor Eszter-történetének is. Ami ebben az esetben csak azért sajnálatos, mert a részemről ugyan nem minden esetben látom be, hogy a didaktikusság hiba, ahogyan azt sem, hogy a didaktika-mentesség erény, azt pedig végképp nem, hogy miért áll mindenek felett a megfejtendő, mocsokul rejtett üzenet, de ebben az esetben valóban van valami zavaró mellékzöngéje, hogy mindenképpen meg kell értenem, miről szól, mit üzen Eszter története. Ha akarom, ha nem.

De még tán ez sem lenne baj, ha mellette nem siklana el teljesen, vagy nem válna tökéletesen másodlagossá, hogy mindabban, ami történik, Eszternek is igen vastagon van szerepe. De manapság már ezt hívják  áldozathibáztatásnak. Holott...

A kisregénnyel, miközben igen nagy élvezettel olvastam, mégis, már olvasás közben az volt a bajom, hogy valahogy túl direktben arra fut az egész felépítése, az összes párbeszéde, ami a végkifejlete lesz.

Ez nem önmagában baj, hanem az által lesz azzá, hogy amint képben vagyunk, tudjuk, mi fog történni, semmi meglepetés nem ér. De még ez se lenne önmagában baj. A baj az, hogy ezt semmi nem kompenzálja. A dramaturgia sem, a nyelvezet sem.

Egyetlen dolog volt, ami nagyon jól sikerült: Eszter jellemének a bemutatása. A gondtalan, derűs, mosolygós, tréfálkozás naiv, mindenkihez pozitívan hozzáálló, nagy bakfisé. Ez sok mindent tompít, és növeli az élvezeti értéket.

Biztos velem van a baj. A regényke tetszési indexe a moly.hu-n 93%-os. Ezen sokat tűnődtem. A miértjén. Rendben van, nem olvasták tömegek, összesen nyolcan írtak róla értékelést. Mindannyian nők. Ahogy láttam, fiatalok. Örvendetes, hogy fiatal nők olvasnak. De egyszerűen nem tudok attól a némileg rosszindulatú blikktől szabadulni, hogy valami köze van ennek a gyalázatos, mégis, a tartalmán túl is valami plussz rossz érzést hordozó MeToo-jelenséghez. Még szerencse, hogy könyvecske főgonosza és tragikus konfliktus gyökér-okozója ez esetben: nőnemű.

Szóval, azért miközben bólogatok én is hevesen, hogy ne látszatok alapján ítéljünk, ne vonjunk le meglapozatlanul végletes következtetéseket, ne pletykáljunk, pfúj, mert milyen borzasztó következményei lehetnek ezeknek, aközben azért nem tud nem eszembe jutni, hogy a könyv olvastán mindenki arra gondol, lám, milyen mocskok tudnak az emberek.

Én meg közben vakargatom as szakállamat gondolkodtamban. Én is, te is  emberek vagyunk, s ugyan, hogyan kerüljük el ezt a csapdát?

Mai beszélgetésem a könyvtől függetlenül SzFT-mal. Nem Fodor Sándor váltotta ki, de a látszatokról és a valós tartalomról szólt.
– Morzsám, láttad a fotót Lölöről eg Várkonyi Andreáról?
– Igen. Mi a baj vele? Ha megfelelőfényben, pont jó szögből nézed, akkor a bal arcéle George Clooney, a jobb pedig Brad Pitt.
– A csaj szerint tök intelligens ember.
– Nem vonom kétségbe. Lehet-e valaki föld-sötét ennyi pénzzel?
– De tök jól megvannak!
– Persze. minden ismert ember álompár. Hm... De azért ennyi pénzzel, vagy ekkora ismertséggel azért tényleg gáz, hogy az ember férfi fia teljesen bizonyalanná válhat: a körülötte nyüzsgő puncik vajon önmagáért, vagy a pénztárcájáért nyüzsögnek? Milyen jó, hogy az én esetemben veled kapcsolatban ennek esélye sem volt! Mindig többet kerestél mint én!

A FACSE ÉS A MEGŐRIZLEK

Nem tud nem eszembe jutni a regényke olvastán a közösségi médiában manapság dívó párbeszédképtelenség.

Rengetegen a Facebook-on élik ki a kisebbrendűségi érzésüket. Az erőszakos, trágár, elítélő, odavetett, fitymáló, sértő véleményükkel. A mindent is tudás felsőbbrendűségétől vezettetve. S az online jelenlét arctalansága mögé bújva.

Engem már évek óta felkavar ez a jelenség, de úgy látom, egyre többen felháborodnak rajta, mert terjed mint a rossznyavalya. Utálatos, visszataszító és megvetendő kommunikáció, erősen minősíti az alkalmazóját.

A magam részéről szinte soha nem töröltem sehonnan, ha ilyen hangnemű hozzászólásokat kaptam. (A blogbejegyzéseim alatti trágárságokat igen, és rendre meg s írtam a törlés mértjét annak, akit töröltem.) Azért nem, hadd látsszon később is a minősíthetetlenség. S természetesen soha nem válaszoltam ebben a stílusban. Egy más felületen volt, hogy a kultúrált kommunikációra való többszöri felszólítás után azt választottam, hogy nem válaszolok, ha megszólítottak a „kiválasztottak”. Nehéz volt megállni, de sikerült. Úgy láttam, nem kicsit bosszantottam vele két, a személyemet és nem a mondanivalómat kikezdő felhasználó-kollégát. Az ő bejegyzéseiket is otthagytam az adott platformon. Tanulságul.

Szóval Fodor Sándor írásának az üzenete aktuális marad, amíg ember él a Földön. Mert Fodor Sándor azt mondja, nem baj, ha beszélgetünk egymásról, nem baj, ha informácót váltunk másokról, hanem az, ha ellene és nem érte tesszük. De legalább kiegyensúlyozottan, ártó szándék nélkül tegyünk ilyet. Mert nem mindig a lényeget látjuk, lehet, hogy néha csak a látszatra van szemünk.

Persze némi tapasztalat is kell ahhoz, hogy adott esetben a naivitás és a jóindulat ne vigyen vakvágányra. Mert hatalmas ereje van a képmutatásnak és a jól sikerült személyes marketingnek is. S ha ezt nem ismerjük fel, azzal mi jutunk sűrű, sötét erdőbe. Sajnos ez sincsen benne a könyvben.

De eszedbe se jusson arra követketetni, hogy mindezzel le akarlak beszélni arról, hogy ha kezedbe kerülne, elolvasd! Szó sincs róla! Ne tegyél ilyet! Mert mindezzel együtt, mindennek ellenére szerintem élvezni fogod. (Majdnem hozzátettem némi maliciózus rosszindulattal, hogy főleg, ha fiatal nő vagy.)

 

Kriterion, Bukarest, 1973. 114 oldal

7/10

2021 április vége: itt a tavasz, itt a tavasz, itt a tavasz! Holnap, vasárna kirándulunk, szalonnát sütünk, pálinkázunk, jó lesz! A teraszok meg végre kinyitottak már! Bár a logika még egyáltalán nem tért vissza a Földre: lesz oltás-igazolványos megkülönböztetés.

Albert Uderzo: Asterix és Latraviata (Asterix 31.)

A megszokottak derűs, röhögős nyugalma, avagy ha a gallok szerelmesek

asterix_31_asterix_es_latraviata.jpg

Asterix. Fogalom. A név, ahogyan minden egyes füzet lerántja róla a leplet, a francia eredetiben a lábjegyzetek jelölésére használt csillag nevéből ered. Kicsi, de mögötte vannak a magyarázatok. 

Szerelem. Sötét verem. A nők pedig a hatalom mellett a világ mozgatórugói. Cherchez la femme. Keresd a nőt. Én már az óvodában szerelmes voltam, meg mindig is. Mert lehet nők nélkül élni, de arra az életre ugyan ki kíváncsi? 

Imádom a természetet, mert gyönyörű. De bármikor felcserélem nőre, mert az még gyönyörűbb. Szerelmetesfeleségtársamat tizennégy éve csodálom, a reggeli ébredéstől kezdve az esti elalvásig. Nem csupán az arcát, hanem... ööö.. mindenét! 

– Moki – kérdezte tőlem Pipi barátom –, hogy a francba van az, hogy veled mindig foglalkoztak a nők, pedig olyan csúnya voltál mindig, velem meg miért nem? 
– Mert én intelligens vagyok, Pipikém!
– Ba' meg, Mokikám, utállak! Minek nekem ellenség? Kérsz még egy sört? 

Asterix is, Obelix is agglegény. Megrögzött. De van, hogy szerelmesek lesznek. A baj az, hogy ugyanabba a nőbe. Aki nem is azonos önmagával. S innentől máris érdekes ez a magyar új történet!

Ez a történet eredetileg 2001-ben jelent meg. A borítón egyedül Uderzo neve szerepel. A szerzőtárs, Goscinny 1977-es halála után Uderzo nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg a saját neve alatt, amelyeket szerzőtársak nélkül alkotott. Aztán meg már egyáltalán nem.

Az örök fanyalgó kritikusok (mondhatom, mert én csak botcsinálta cikkecskéket írogatok, minden képzettség és felelősség nélkül) persze fanyalogtak, hiányolták a szólóban készítettekből Goscinny szellemiségét. A rajzokba nem tudtak belekötni. 

Az érdekes az, hogy Uderzo halála után sem szűnt meg az Asterix-történetek sora: Jean-Yves Ferri és Didier Conrad eddig öt történetet alkottak, amelyből három már magyarul is megjelent. Képzőművész génekkel rendelkező Gergő fiam szerint, aki maga is nagy Asterix-fan, a rajzokat nagyon meg kell nézni, hogy feltűnjön a szerzőváltás, a szellemiségét pedig pazarul hozzák az eredeti képregényeknek.

A történet

Történelmi alaphelyzet.   

asterix_31_asterix_es_latraviata_1.jpg

Ha nem érted, ne csüggedj, látod,Obelixnek sem megy. Bár nem olyan komplikált egyébként... Csak úgy mondom...

A lényeg, hogy Pompeiusnak eltűnik egy csuda értékes sisakja és egy kardja, ami így-úgy a gallokhoz kerül. Pompeius a tanácsadója útmutatása nyomán eljárva elküldi a faluba a híres tragikát, Latraviatát, aki csudamód hasonlít az egykor falubeli Faringára, Tragikomix feleségére. Akibe Obelix fülig szerelmes. Latraviata útra kel a falu felé. Ahol már ott vendégeskednek Asterix és Obelix anyukái is. Akik mihamarabb és mindenképpen asszonyt szeretnének szerezni a fiaiknak.

S ekkor megérkezik Latraviata. Akibe a két jóbarát fülig belehabarodik. Latraviata mindent megtesz, hogy ez még inkább így legyen. Annyira, hogy nem kicsit sikerül neki egymásnak ugrasztania Asterixet és Obelixet. 

asterix_31_asterix_es_latraviata_5.jpg

La traviata. Meg van? Opera. Verdi írta, 1853-ban mutatták be. Alapdarab az operák között.

(Jóvanna, mit izélsz, én sem kedvelem az operákat. Pedig többször nekifutottam már, hogy hátha, Szerelmetesfeleségtársam nem szerette a bablevest, aztán elvett engem férjül, én meg főztem neki egy olyat, csülkösen, lóbabból, hogy hét nyelven beszélt volna, ha van ideje, de előbb elfogyott, Azóta a bableves a gasztronómiai alapfelszerelés része lett. Szóval már többször úgy álltam az operákhoz, mint SzFT a csülkös bableveshez, de nálam nem következett semmiféle áttörés, elmaradt a pálfordulás.)

Az operának, mármint ennek az operának az alapja Dumas „A kaméliás hölgy” című regénye volt. A la traviata kifejezés jelentése: az útról letért, eltévedt. Ebben az esetben nő. Kurva, na! Ha érdekel a története, itt van. De semmi izgalom, az Asterix sztorival csak annyiban függ össze, hogy a képregényben Latraviata is csak szerepet játszik a két férfinak, de egyikbe sem szerelmes. A Traviata hősnője szerelmes volt, de meg kellett játszana, hogy nem az, illetve, hogy nem abba akibe valójában. Na, nem egy nagy párhuzam...

Szóval: van egy eltűnt kardunk, sisakunk, van egy ál-gall szépségünk, van két anyukánk (mondjuk nekem három volt, egy édes, két mostoha), van két bebörtönzött apukánk (akik persze kiköpötten a gyerekeikre ütöttek), s van eredetije is a Latraviata által megformázott szépségnek. Aztán van két római vezér, nyakig ülve a politikában, vannak, ha csak pár képkocka erejéig is, kalózok, van némi pofozkodás, van sok szerelem, van varázsital, druida, bárd, szokás szerint nagyon vacak hanggal. Ahogyan az jobbára lenni szokott egy Asterix-füzetben. 

Régen volt már kép ebben a bejegyzésben, legyen már még egy, hogy ezzel is meglegyünk!asterix_31_asterix_es_latraviata_4.jpg

Meglettünk, mehetünk tovább.

Magáról a történetről nem árulok el többet, bár voltaképpen egy-egy Asterix-történet elmesélése azért nem ér fel egy krimi történetének vérspoiler lelövésével. 

Latraviata-s történet fő módszere

Nem kell hozzá diploma, hogy áment mondjunk erre: a sorozatok jó része arra épít, hogy jól (rosszul) kitalált karaktereit helyezi ilyen-olyan helyzetekbe, és jobbára nem annyira a történések működnek, sokkal inkább a karakterekre vagyunk kíváncsiak. Ezt így Gergő fiam (28) fogalmazta meg a hétvégén, ahogy sörözgettünk a szigetszentmiklósi kertjükben. Ő már olvasta a jelen történetet. 

A legutóbbi Lucky Luke-füzet értékelésében hoztam a párhuzamot a Bud Spencer-filmekkel. Miszerint Bud Spencert sem a fantasztikus alakításai miatt kedveljük. Van az a négy arca, öt mozdulata, aztán slussz. (Tudod, amikor összeszorítja a lekonyult száját (deunomapafej-arc), komoly arccal hunyorít (vajon hogyan lát egyáltalán?), ál-ártatlan arcot vág, stb..) De a filmjeit mégsem és azért sem unjuk. Legalábbis nem ezek miatt a váltig ismétlődő színészi eszközök miatt (ha ugyan ezek azok). Mert ezek a maguk egyszerűségében is megunhatatlanok. 

Valahogy így van ez a Lucky Luke és az Asterix történetekkel is. Uderzo ebben a kötetben egy roppant egyszerű, és roppant átlátszó módszerrel élt. Voltaképpen szinte semmi újat nem rakott ebbe a sztoriba. A bevált szereplők bevált paneljeit ismételgeti szakadatlan. Az egyetlen újdonság talán az, hogy a főhőseinknek vannak szülei. Az már annyira nem meglepő, hogy apucik külsőre, belsőre csontolyanok mint a csemetéik. Meg tán még az az új, hogy két haver felváltva benyom egy-egy hatalmasat a másiknak. Meg az, hogy a rómaik ezúttal a végén egymást agyabugyálják. Meg az, hogy a két barát szerelmes. De több mindent nem adtak nekünk a rómaiak (érted, ugye?), a hatás az ismert karakterek ismert szituációkban való ismert reakcióira épül. Bud Spencer összeszorítja a száját, lassan megfordul, hunyorít, és felülről parasztlengőssel odacsap, az ellen repül, át a palánkon, ivópulton, szerelőcsarnokon, korláton, szalmabálán, hogy valami képtelen helyen landoljon. Ugyebár.

A meglepő fordulat, hogy ennek ellenére semmi, de semmi hiányérzetünk nincsen a Latraviatát illetőn. Jó, maga a sztori kicsit mondvacsinált, de ahogy Gergő fiam fogalmazta, kit érdekel, amíg a fíling köszöni szépen, teljesen jól meg van? S az bizony meg van. Mi az, hogy, nagyon is! Szórakoztat, tréfás is, kedves is, és látod, még az alapvető műveltséged is bővült, mert ugye, te sem tudtad, hogy Verdi operájának az alapja egy Dumas-mű? Na, ugye! A szerelmes gall haverok nélkül ezt bizony nem tudnánk!

 

Móra, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634867470

9/10

2021 áprilisa, amikor egy napon belül a nyáron kívül legalább három évszak meg volt.

John Grisham: Siralomház

A halálbüntetés útjai a polkorrekten is érdekes regényben

grisham_siralomhaz.jpgOfi barátom már említette néhányszor John Grisham nevét:
– Nagyon jó bíróságos, ügyvédes, bíróságos könyveket ír!

Eddig nem volt bennem annyi érdeklődés, hogy bármelyik kötetébe belefogjak. Az úriember képtelen rövid regényeket írni, az összes műve féltégla. A pereskedős igényeimet pedig teljesen kielégítették E. S. Gardner Perry Mason-sztorijai. Abból is van, amit még nem olvastam. 

Siralomház-ba szokásom szerint véletlenül futottam bele. Ezúttal a munkahelyem könyvcserélő polcán találtam rá a könyvre. Azért néztem bele, mert Ofi barátom szereti az írót. A barátságnak van ilyen következménye is. 

Nem is annyira a történet, inkább a téma érdekelt: a HALÁLBÜNTETÉS kérdése.

Katonakoromban még egy reflexszerűen leütött szúnyogról is lelkiismeret-furdalásos verset írtam. A lakásba tévedt poloskákat is kihajigálom az ablakon és nem a klotyón húzom le. Életemben eddig mindössze négy hal lett az áldozatom a családi vacsora érdekében, és fogalmam sincsen mit tennék a baromfiudvarral, ha vidékre költöznénk (szerintem nekünk lennének egyedül nyugdíjas tyúkjaink). Életemben nem verekedtem úgy istenigazából, de még a küzdősportok sem érdekeltek soha, élükön a kézilabdával. De közben itt van a halálbüntetés kérdése, amit bizonyos esetekben nem tudok nem jogosnak érezni.

Az embernek ezt-azt hallva megfordul a fejében az meg ez.

Olvastam a könyvet és megfordult.

John Grisham 1955-ben született, eddig negyvenkét könyvet írt. Tíz évet dolgozott jogászként. A büntetőpereknek hamar hátat fordított és a polgári perek felé fordult. Úgy fest, bőven szedett össze muníciót a jogászi múltjában. A negyvenkét könyve közül magyarul negyvenkilenc jelent meg. Ezt kapd ki! Mert van, ami több fordításban is, meg eltérő címekkel jelent meg. 

grisham_siralomhaz_2.jpg

Forrás

A KÖNYV EGÉSZÉRŐL

Nincsen összehasonlítási alapom, milyen Grisham többi könyve. Ez simán jó. Olvastatja magát, nehéz letenni, és felvet jó néhány gondolatot. S persze féltégla vastagságú, hiszen, mint tudjuk, a szerző nem kicsit grafomán. (Szendi Gábor szerint tehát sérült a temporális lebenye. Mert azok képtelenek írásban röviden kifejezni magukat.) 

Grisham bestseller író. Ezer más példa lehetne, de nekem Jodi Picoult jutott eszembe róla. Talán azért, mert Picoult-t olvastam, egyébként annyira nem az enyém ez a műfaj. 

Meg sem kísérlem leírni a bestsellerek definícióját. Azt tudom, nekem mit jelent. Azokat a a könyveket, amelyek valami félelmetesen olvastatják magukat, teljesen követhető a cselekmény, akkor is, ha nem lineráis, a témaválasztásuk jobbára valami nagyon sokakat érdeklő, foglalkoztató társadalmi kérdésre összpontosít. De a szövegük, a dramaturgia nem művészi igényű, hanem a tömegolvasó kielégítését szolgálja. Ez utóbbi mondat semmiképpen sem igénytelenséget takar. S félre ne érts, mindez nem értékítélet. Nem szeretem jobban vagy kevésbé egyik felet sem. Sőt, nem is felek ők, sokkal inkább irányzatok. Jó bestsellereket írni tán ugyanolyan nehéz írni, mint színvonalas művész-irodalmat.

Tűnődve mondom: az tény, hogy ebben a könyvben volt néhány, de tényleg csak két-három olyan párbeszéd, hogy a falat kapartam tőle. Mert úgy, ahogy azokban beszéltek a szereplők, emberek nem beszélgetnek egymással. A szöveg irodalmi volt. Mármint a párbeszéd megfogalmazása, az, ahogyan egy-egy szereplő beszélt. Irodalmi és nem élőszavas. De azért arányítsunk: két-három bekezdés versus ötszáznegyvenkét oldal. A többi, ahogyan mondtam, olvasmányos, érdekes, pörgős, holtjáték nélküli.

Ha valami hiányzott belőle, akkor az a végjáték katarzisának a hiánya. (Ez Picoult-nak is több könyvében félresiklott.) 

A KIINDULÁSI ALAP IS ÜTŐS

Adva vagyon egy rasszista fickó, Sam. Zsigerből utálja az (hogyan is kell ma szépen mondani?) afro-amerikaiakat és a zsidókat. Tagja a Klu KLux Klannak. Részt vesz néhány robbantásban is, amelyben senki nem sérül meg. Mert a robbantásoknak nem a gyilkosság, hanem a megfélemlítés a célja.

Mígnem egy napon egy robbantásban meghal egy zsidó ügyvéd ötéves, ikerpár kisfia és megnyomorodik, mindkét lábát elveszít az édesapjuk. Ő később öngyilkos lesz. 

Sam-et elfogják, börtönbe kerül. Az első tárgyaláson felmentik. Aztán a másodikon is. Déli állam, déli bíróságának déli vádlottjaként mentik fel.

Aztán tizenhárom évig békében nyugalomban él, dolgozik, adót fizet.

Ám az állam kormányzója nem nyugszik, elindul a harmadik per is, s mer múlt az idő rendesen, változtak az idők, demokrácia, jogegyenlőség, satöbbi, Sam-et halálra ítélik. De a halálos ítélet végrehajtását az ügyvédek egyre csak tolják és tolják ki az időben. Sam egy évtizednyi időt tölt a halálbüntetés árnyékában.

Amíg egyszer csak beállít hozzá egy pályakezdő ügyvéd, aki hatalmas elánnal veti bele magát Sam védelmébe, akinek három hete van már csak a halálos ítélet végrehajtásáig. A fiatal ügyvéd akkor jön, amikor Sam éppen kirúgta az egyik legnevesebb ügyvédi irodát, aki képviselte őt.

A fiatal ügyvéd nem más mint Sam unokája. Még sohasem találkoztak. Adam nyolc éve a nagyapja védelmére készült. Most huszonhat éves. Nyolc éve tudta meg, hogy van nagyapja, és azt, hogy kicsoda is ő.

Innen indulunk. A többi cselekmény már Adam emberfeletti munkájáról szól: mindent bevet, hogy megmentse a nagyapját, akivel szinte semmiben nem ért egyet. 

grisham_siralomhaz_3.jpg

Forrás

A HALÁLBÜNTETÉS KÉRDÉSE

Persze, hogy nem fogok spanyolviaszt feltalálni. Mondd már, ötvennégy évesen? Ha eddig nem sikerült? Már csak azért sem, mert nagyjából fogalmam sincsen mi a véleményem. Vannak komoly érveim minden irányba.

Grisham egyértelműen állást foglal: a halálbüntetés rossz dolog, meg kell szüntetni. Ezt a szájába adja majdnem az összes szereplőnek, csak az igazán megveszekedettek helyeslik és akarják Sam kivégzését. Az egyetlen érvük, hogy az áldozatokkal szembeni megvetés megnyilvánulása lenne, ha a gyilkos életben maradna. De például a börtön összes munkatársa a halálbüntetés ellen van.

Ügyes húzás. Vagy tán nem annyira, mert kicsit átlátszó. Mondhatnók propagandisztikus

Ám valóban: a ószövetségi „szemet szemért” elvet már Jézus is elvetette. Sőt, ő azt mondta, az egyik legnagyobb erény a megbocsátás képessége. Ő maga is az őt megfeszítőkért könyörgött a kereszten, az Atya megbocsátását kérte a számukra: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” 

S az is igaz, hogy több mint kérdéses, van-e joga embernek elvenni az Isten-adta életet ? Ha már visszaadni nem. tudja. 

Albert Moukheiber A7 elm3 trük4ie1 című könyvében rámutat: az 1992-ben bevezetett DNS-tesztek alkalmazásnak a következtében a szemtanúk elmondása alapján hozott ítéletek 75%-át kellett megsemmisíteni. Annyira döbbenetesen nagy ez a szám, hogy fel is merülnek azonnal kérdések. Azonban Moukheiber könyve az emberi agy tevékenységére és trükkjeire koncentrál, nem az igazságszolgáltatásra. De arra mindenképpen igen határozottan rámutat, hogy vastagon van lehetősége annak, hogy a bíróságok tévedjenek.

S figyelj csak, művelt vagy, biztosan ismered Reginald Rose drámáját, a Tizenkét dühös embert! A tizenkét ember: esküdt. Összeülnek, hogy döntést hozzanak arról, bűnös-e egy gyilkossággal vádolt fiatalember vagy sem. A tények annyira egyértelműek tűnnek, hogy kétség nincsen, a fiatalember a gyilkos, vagyis halál vár rá. Egy esküdt azonban nem bizonyos a dolgában, kérdezni kezd. Olyan sokat kérdez, és a kérdéseire adott válaszok végül egyértelműen megmutatják: a fiatalember ártatlan. Vagyis a látszat néha, ugye...

A végrehajtott halálbüntetés nem visszavonható, nem visszacsinálható. (A politikai halálbüntetésekről most inkább szót sem ejtek.) Leginkább ez szól a halállal való megtorlás ellen. Mi van, ha mégis ártatlan, akit kivégeznek, és az ártatlansága csak utólag derül ki? Mi lenne? Mi lehetne? 

*

– Morzsám – (tudod, így szólít Szerelmetesfeleségtársam, a Futrinka utcai kutyusra gondolva, mert az bölcs, kedves, udvarias, szóval nagyon hasonlít hozzám) –, miért, te mit csinálnál egy olyan helyzetben, hogy hazajössz, mi a családod ott fekszünk szanaszéjjel a lakásban, lekaszabolva, a gyilkos pedig ott áll a hulláink felett, és éppen nyalogatja vigyorogva a machetáról a vérünket? 
– Jó, de...
– Ugyan! Nem egyértelmű? Én fekszem ott a véremben! Meg a lányod! Meg a fiad! Meg a nevelt lányod! Mit kell azon gondolkodni, mit csinálnál a gyilkossal? Beszélgetnél vele, milyen sanyarú gyerekkora volt? Főznél neki egy kávét? Vagy mi? Én felkapnám a sarokból a baseball-ütőt és addig verném, amíg mozog! Ennyi!
– Jó, de...
– Te nem ezt csinálnád? Hadd ne csalódjak benned! 
Ki akarná, hogy élete nője csalódjon benne? 

Ki akarna annak lehetőséget adni, hogy Hannibal Lecter kiszabaduljon és netán éppen az ő agyából kivéve egy darabot készítsen rántottát? 
Vagy ki akarná, és ez már vérvalóság, hogy a gyilkossági kísérlet miatt elítélt vérnösző vadbarmot a jó magaviselete miatt kiengedjék a böriből, neki meg az első útja hazafelé vigyen, ahol is akkurátusan meggyilkolja a saját gyerekeit? (Ez megtörtént eset?)

Vagyis az életben hagyott aberráltak esetében mérlegelnünk kell, kinek van nagyobb joga az élethez: az esetleges újbóli elkövetőnek vagy a leendő áldozatainak? Igen, a „mi lenne ha” tipikus esete. 

Aztán: vajon kell-e a társadalomnak olyanokat tolerálnia, akik a cselekedeteikkel egyértelműen kifejezték, hogy nem hajlandók az közösen elfogadott szabályok, törvények szerint élni? Akik a szabályok törvények elvetésével deklarálták, hogy nem óhajtanak részesei lenni a többségnek.  grisham_siralomhaz_4c.jpg

*

Persze minden eset más és más. Mert nyilván van különbség Hannibal Lecter és egy figyelmetlenségből, hanyagságból, forró fejűségből elkövetett, egyszeri emberélet-elvétel között.

A napokban láttunk egy dokumentumfilmet, Szamóca lányom ajánlotta, pompásan megfogva a dolgot: „Apuci, neked nagyon tetszett a Beszélnünk kell Kevinről.  Na, ez majdnem olyan, csak fordítva. Itt is a gyerek öl, de majdnem teljesen igazat adsz neki”.
S valóban! Anyuka, a drága a maga hatáskörén belül agyilag fogyatékosnak minősíti a kicsilány csemetéjét, tolószékbe kényszeríti, és nem engedi felnőni. A leány a szó szoros értelmében az édes(?)anyja foglya. A csemete egy óvatlan pillanatban, huszonéves korában szerelmes lett. Kezdetben csak az interneten beszélget a választottjával, majd nagyon titokban találkoznak is. Lényeg a lényeg: a csemete a választottjával megöleti az anyját, hogy megszabadulhasson a rabságból és végre a saját életét élhesse. (Anya gyilkos kincse [Mommy Dead Dearest])
Na, most vele mi a helyzet? 

S lehetne még ezeregy kivétel példájával élni. Hogy nehezebb legyen a helyzetünk, de igazságosabb a döntésünk. 

A KÖNYV ÜZENETE

Grisham egyértelműen arra a következtetésre jut, nincs különbség a magánember gyilkossága és az állam által szervezetten elkövetett gyilkosság között. Az élethez mindenkinek joga van. Pont. S mindenki életéhez joga van a családtagjainak is.  Ez a fő üzenet. 

A másodlagos üzenet is teljesen világos: a rasszizmus rossz dolog. Amerikában vagyunk: csúnya dolog az afro-amerikaiakat gyűlölni. Az antiszemitizmus elvetése, megbélyegzése pedig alap. 

Voltaképpen egyik állítással sincsen semmi vitatkozni való. A könyv 1994-ben jelent meg először. Azóta valamelyest változott a világ. Kétségtelen, hogy a világ legnagyobb, a görögöket nem számítva legelsőbb országában éltek legtovább a rasszizmust támogató törvények. A fekete lakosság azonos jogainak megköveteléséért Martin Luther King az 1960-as években indított harcot. Mondom, a '60-as években! Elképesztő és gyalázatos! 

A tendencia mára a visszájára fordult. Immár kötelező kvóta van a filmekben a fekete bőrű szereplők megfelelő társadalmi státuszú szerepeltetésére. Ahogyan törvény létezik rengeteg országban, hazánkban is a gyűlöletbeszéd ellen. Ami nagyon általánosan megfogalmazva azt teszi, hogy a holokausztról vallott, általánosan elfogadott történészi téziseknek a nyilvános megkérdőjelezése, vagy az esetleges tényeinek a kétségbe vonása börtönnel büntethető. Mára már a ló másik felén vagyunk.

Nézzük az amerikai kórház-sorozatot Szerelmetesfeleségtársamal. A címe: New Amsterdam. Jó sorozat, szerethető karakterekkel, izgalmas esetekkel.

Nézzük, de egyre jobban elképedve. Tömény neoliberális agymosás az egész. Van itt minden, a kórház pszichológusának (férfi) a férjétől (férfi) kezdve, a szegény elnyomott, nemváltoztató műtétre készülő fiatalemberig. Minden részre jutott valami. 

Volt néhány jelenet, amik közül az elsőt már hangos röhögéssel fogadtam, de azért megismételték még néhányszor, hogy elég hangsúlyt kapjon. A kórház második embere egy fekete orvos, ő kardiológiai osztály vezető sebésze. Ez a fekete bőrű főorvos, a kórház második embere, akit az orvosigazgató nem enged kilépni, nem egy részben dühöng, szomorkodik a tomboló rasszizmus miatt. 

Játszunk asszociációs játékot? Barack Obama? BLM? 

Mert persze, hogy jó könyv volt a Tamás bátya kunyhója, jó filmsorozat a Gyökerek, fontos volt a maga idején a Ne bántsátok a feketerigót!, és nyilvánvaló kétségbevonhatatlan az emberjogi mozgalmak érvelésének az ENSZ által  alapja, Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amely kimondja: 

1. cikk
Minden emberi lény szabadnak születik, és azonos méltósággal és egyenlő jogokkal rendelkezik. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.

2. cikk
Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül, hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra.

Csakhogy ezek a sorok (és a folytatása) bunkósbottá lettek az ilyen-olyan kisebbségek kezében, amelyek mára gyakorlatilag diktálnak a többség számára. Úgy diktálnak, hogy azzal a legtöbbször kétségbe vonják a demokráciának azt a valóban kényelmetlen vetületét, hogy demokrácia elvileg a többség akaratának az érvényesülése.

grisham_siralomhaz_5.jpg

Forrás

Erre ezeknek a kisebbségeknek a megoldás a következő: ha a többség akarata nem a megfelelő akarat, akkor az rasszista, antiszemita, homofob és gyűlölködő. Márpedig ilyen nem lehet a többség akarata, vagyis a többségi demokráciában kötelező a kisebbségi követeléseknek érvényesülnie. 

Grisham üzenetétől nem szorul ökölbe a kezünk. Az emberjogi mozgalmak arroganciája későbbi keletű.  Ez a későbbi arrogancia egyenesági aberrált következménye mindannak, amit Grisham állít, de nem azonos vele.

A könyv odáig megy el, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus rossz, az ezekre épülő közösségek tehát rosszá, gyilkossá válnak. Mert önmagában ellenséget látnak a másságban. (Ez megint messzire vezet. Sokszor tűnődtem, hogy ebben a balliberális sajtó szerint fasizálódó társadalomban vajon miért nem hallottam soha egyetlen rossz hangot sem a kínaiak ellen? Maximum a kutyapoluláció meglepő fogyatkozását froclizzák a velük kapcsolatos megjegyzések.) 

Siralomház ügyes dramaturgiai eszközökkel nyomja belénk az üzenetét. Sam, az elítélt, aki valóban gyilkos, bár a két zsidó gyerek, akik miatt elítélik, nem tartozik az áldozatai közé, ám több ember életének az elvételében bűnös, nos, végső soron szimpatikus figura. Az egyetlen a könyvben, akinek humora van (méghozzá pompás!), aki reálisan látja önmagát, a tetteit. Gyilkosnak tartja magát, azt mondja, megérdemli, ami következik. A zsidó ikerpár esetében is azt tartja, figyelmeztethette volna az ügyvédet, megakadályozhatta volna, ami bekövetkezett. Sam bűnbánatot gyakorol, megbánja a tetteit ember és Isten felé, leveleket ír az áldozatai hozzátartozóinak. De mindezt nem a félelem diktálja, hanem az, hogy a halála közeledtével megváltozik számára az élet értéke.

Ám Sam előtte sem volt elvetemült. Például elvhű és önfeláldozó: hosszú ideig az elvek miatt, később a családja védelmében nem árulja el a gyilkost, holott ezzel elháríthatná a közelgő halált. A rabtársai számára nem egy jogi beadványt szerkesztett, mindenki siratja a halálsoron, amikor mennie kell. Mi több, ügyvéd-unokája egy réges-régi, az amerikai feketék sorsáról szóló fényképalbumot  a Klu Klux Klan tevékenységét bemutató résznél nézegetve belátja, hogy nagypapa bár azt tette, amit tett, ugyan ilyen környezetben, ilyen felmenőkkel hogyan s lehetett volna mássá? (Mondjuk úgy, ahogyan a gyerekei azzá lettek? Hm?)

Nem folytatom. Sam egy alávaló, rasszista, antiszemita gyilkos, aki nagyon szimpatikus, belátó, jó humorú ember. Érdekes, nem kizárható, de a célnak mindenképpen megfelelő jellem-turmix. 

S igen tiszteletre méltó ügyességre vallanak az apró finomságok, megfogalmazások, amelyek alátámasztják a halálbüntetés tarthatatlanságát! A meggyilkolt ikerpár édesanyja, bár verbálisan alig várja, hogy Sam-et kivégezzék, látni is akarja a halálát, a végén mégsem meg el a kivégzésre. Aztán: a kivégzést irányító, börtönparancsnok-helyettes egy érzéketlen, díszpéldány-seggfej, naná! A kivégzés minden esetben gyilkosság, ha a megfelelő elveket képviselő ember mondja. És így tovább. Mondom, ügyesen kiagyalt, szerkesztett, tálalt a könyv ideológiája.

A helyzet az, hogy ezzel nem kicsit át vagyunk vágva. De a helyet az is, hogy ez közben valahogy mégsem fáj. Mert bár nem cingár a kötet, és ha jól belegondolunk, tulajdonképpen semmi sem történik benne úgy igazán, beadványok jönnek-mennek, nagyapa összeismerkedik, barátkozik az unokájával, egy alkoholista elvonóba megy, és ennyi, a könyv mégsem és egyáltalán nem unalmas. (Mondjuk a tettestárs felbukkanásakor azt gondoltam, lesz valami pittyputty, nem csupán egy beszélgetés Sammel... Amikor Lee [az ügyvéd, Adam nagynénje] eltűnt, arra gondoltam, no, akkor itt van... De nem volt ott.) 

A regényből készítettek filmet is, a címe megfelel a regényének. Határozottan nézhető, élvezetes, nem kevéssé a Sam-et alakító Gene Hackman-nek köszönhetőn. 

Fabula, Budapest, 1995, 542 oldal · ISBN: 9636540195 · FordítottaWertheimer Gábor

7/10

2021 tavasza, húsvét, tegnap voltunk a fiamék új bérleményében, szépen laknak, nagyon örültem nekik

Amélie Nothomb: A gyilkos higiéniája

Párbeszédkönyv krimiben, avagy krimi párbeszédben. De nagyon intelligens!

nothomb_a_gyilkos_higieniaja.jpg

Miközben azt vallom, hogy a nem mindennapi személyiségű emberek valójában roppant fárasztóak a mindennapokban, mégis azon kapom magamat, hogy mindig voltak körülöttem olyan emberek, akik nem voltak mindennapiak, és roppant közel álltak hozzám. 

Nem azokról beszélek, akik deklarálják, hogy ők őrültek, vagy hogy sohasem akarnak felnőni: ezeket a kijelentéseket csak póznak tartom.

Aki őrültnek mondja magát jobbára kicsit sem az, csak szeretne valamivel kiemelkedni a többiek közül.

Aki meg nem akar felnőni, az számomra szánalmas: olyan mint az a nő, aki képtelen elfogadni, hogy már nem húsz éves és műanyagokkal, arcfestékekkel imitálja a mában, ami mindörökre elmúlt. Aki gyerek akar maradni, az a felelősséget nem vállalja.

Nem, a szívemnek kedvesek nem voltak ilyenek. Nem ilyenek voltak. Nekik az észjárásuk volt teljesen más. S valóban pont tojtak a mindennapi konvenciókra. 

Prof festett és térplasztikákat csinált. Az ágya a szekrény tetején volt. Úgy nézett ki mint egy kertész törpe: kantáros nadrágban járt, kertészben, na, horgász sipkát nyomott a fejébe. Nem volt péppé művelt, sőt, mégis olyan következtetésekre, összefüggés-felismerésekre jutott, hogy az csuda! (Két példa: 1.) Vasarley művészetébe ő vezetett be a Zichy-kastélyban rendezett fantasztikus kiállításán 2.) A női test kielégítéséről részletes, mondhatnók mélybe hatoló tanácsokkal látott el, minden pompásan működött is, amit mondott, aztán évek múlva derült ki, hogy én előbb játszottam ezen a hangszeren mint ő.) Prof most vidéken lakik, kecskéket nevel, szánt és vet. Legalábbis amikor utoljára találkoztuk, ezt csinálta.

Ofi informatikus, mérnök. Olyan összefüggéseket lát meg minimális információk alapján, amit földi halandó nem szokott meglátni, felismerni. Annak ellenére, hogy rendelkezik némi Messiás-tudattal, hihetetlenül meleg szívű, segítőkész, gyakorlatias ember: éveken keresztül az ő segítségével tudtunk túlélni, de azt is úgy oldotta meg, hogy egy csepp megalázás, felülről kezelés nem volt benne. Sokszor van, hogy nem értek vele egyet, szoktunk bőven vitatkozni is, de felnézek rá, mennyi mindent tud és ért és átlát. S főleg ahogyan látni képes.

Amélie Nothomb könyvének a főszereplője sem mindennapi figura. S itt kezdődnek a bajok.

Amélie Nothomb jelenség

Ahogy olvasom, Japánban született, belga diplomata szülők sarjaként. Tizenhét éves koráig nem is járt Európában. Huszonöt éves, amikor első regénye megjelenik. Valami ilyesmi címe van: A gyilkos higiéniája. A regény azonnal siker lett. Nothomb ezáltal ismert íróvá vált. Beindult a verkli. Ha igaz, akkor évente három regényt ír, egyet viszont mindig ki is ad. Stabilan. A munkatempó felvet kérdéseket, de azért az is elmond valamit, hogy hat kötete már magyarul is megjelent a huszonnyolcból

nothomb_a_gyilkos_higieniaja_an2.jpg

Forrás

A magam részéről eddig kettőt olvastam a hatból: a Hódolattal esengve címűt és az Ördögi kozmetikát.Mindkettőnél úgy találtam, hogy Nothomb kisasszony/asszony nagyon pompás tollú író, roppant élvezetesen ír, van humorérzéke is, de az egész egyik esetben sem tudott meggyőzni. Mitöbb, nekem blöffgyanúsnak tűnt mindkettő. Ugyan azt mondják, a stílus maga az ember (ha a fotót megnézed, csakugyan és valóban!), de egy mű esetében a stílus csak az egyik összetevője annak, hogy egy írás jó lehessen. 

Még az a szerencse, hogy feledékeny vagyok. Ha emlékszem a szerző előző két könyvére, nem emelem le emezt a Pethe Ferenc téri könyvmegálló polcáról. De mert olyan a memóriám, amilyen, csak a blikk volt meg, hogy ez egy ismert, közkedvelt könyv, a fülszövege meg tetszett, jött hát velem. 

A történet roppant egyszerű

Adva van egy huszonkét könyves, Nobel-díjas író. Fura neve van, úgy hívják, Prétextat Tach. 

Akkora darab, mint másik négy, visszataszító, lötyögő zsírcsomó az egész pasi, huszonéve ki sem mozdul a lakásból, kizárólag, ha vásárolnia kell, de mozogni már alig bír. Beképzelt mint az atom, de van mire, mert ugye. a Nobel-díj, amire magasról tesz, meg az intelligenciája, amit viszont több mint kiemelkedőnek tart. Utálja az embereket. És már hosszú évek óta óta nem ír semmit. Csak zabál. Igaz, az gourmant módjára. Állítása szerint szűz. Gyűlöli, visszataszítónak találja a női nemet, mindenféle szempontból, testileg, lelkileg, szellemileg. Nem, nem homoszexuális, és az állatok sem érdeklik, illetve kizárólag étel minőségükben. 

Tach meggyőződése, hogy a könyveit a kutya sem olvassa. Nagyot nem téved. Ám ha olvassa is valaki, mondja, az sem jobb, mert bárki olvassa, úgysem érti meg.

A legtöbb ember egyáltalán nem olvas. Van erre egy kiváló idézet (már nem tudom, kitől): „Az emberek nem olvasnak, de ha olvasnak, nem értik, ha pedig értik, elfelejtik.” (56.)

Az idézetre még vissza fogok térni. Önleleplezésre számíts!

Szegény Prétextat rákos. Pár hónapja van már csak hátra. Az újságok vetélkednek, sorba állnak, hogy az utolsó interjút elkészíthessék vele. Tach azonban nem fogad bárkit és akárkit. Azt, hogy ki lépheti át a háza küszöbét a titkára dönti el.

Öt újságírót enged be Tach-hoz. Aki az első négy úriembert Tach szellemileg darabokra szedi, megrágja és kiköpi. Van, aki csak szimplán elmenekül tőle és előle, van, aki sugárban hányva. 

Az ötödik újságíró: nő. 

– Mi a szösz? Hát már nőstényeket is foglalkoztat a férfisajtó? (79.)

S a nő megjelenésével megkezdődik Prétextat Tach tüneményes, intellektuális vesszőfutása, majd tündöklése és bukása. Az író méltó ellenfélre talál, olyanra, aki nem dől be a Nobel-díjának, nem dől be az írásainak, nem esik hasra, hogy egy huszonkét-könyves íróval beszélgethet, nem köntörfalaz, nem udvariaskodik, nem seggnyal. Információ van a birtokában Prétextat Tach múltjáról, tetteiről, amelyeket kamaszokra végén követett el. S Tach szellemi fölénye, gúnyossága, magabiztossága elkezd összeomlani. (Ezt nem részletezem, kőkemény spoiler lenne.)

„Minek nevezzelek”?

Ahogy mondtam, A gyilkos higiéniája Nothomb első regénye volt. Pedig minimum a harmadiknak tűnik. Különösen, ha az általam olvasottakkal hasonlítom össze. Azok elmaradtak Lepsénynél, ahol még meg voltak. A gyilkos higiéniája egy minden szempontból káprázatos írás. 

Amélie Nothomb huszonöt éves volt, amikor írta és huszonhat, amikor megjelent. Ember, felfogod, hogy Nothomb csak egy évvel idősebb nálam? „A szeretet nem irigykedik” – írja Pál apostol a korinthosziakhoz írt első levelében (13:4). Hát, barátom, akkor én mocsokul nem lettem teljes a szeretetben! Huszonhat évesen egy ilyen könyvet írni! 

nothomb_a_gyilkos_higieniaja_an.jpg

Forrás

Egyfelől, mert igen nehéz megnevezni a műfaját. Ha akarom krimi, ha akarom, az írásról-olvasásról szóló pamflet, ha akarom egy sziporkázó intellektuális töprengés a' la Platon az irodalomról, a szentségről, a lelkiismeretről, a szellemről és az igazságról. De nem ám úgy, hogy az ember gyereke csak fanyalogva les ki a fejéből, néma megrovással a szemére hányva a szerzőnek, hogy sokat akar a farka, de nem bírja a klaviatúrája, hanem úgy, hogy bármelyiknek simán jó. 

Nézd csak a fenti fotót! Ahogyan Amélie pajkosan, csibészesen mosolyog, olyan ez a könyv: sötét háttér előtt egy megcsillanó szem, töprengve állra tett ujjak, és a kacagás kitörése előtti mosoly.

Miközben a témát tekintve semmi okunk a derültségre, aközben szétrötyögjük a fejünket. Pedig, kapunk észbe az olvasás során, voltaképpen az egész regény párbeszédek sora. Minden, amit megtudunk, az az újságírók és Prétextat közötti beszélgetésekből derül ki. Nem számoltam, de egy kezem elég lenne hozzá, hány nem párbeszédből származó sor van a könyvben. Ez sem semmi stílusgyakorlat. S újra mondom, ez volt Nothomb első regénye. 

Arról nem is beszélve, hogy süt a könyvből a műveltség. Nem csupán és nem elsősorban a szóhasználatból,  sokkal inkább a felvetődő témák sorából. Boldog lettem volna, ha huszonöt évesen ilyen gondolataim vannak, ilyen emberismeretem és fantáziám van. 

Mennyit ér az annyi?

Hát amennyit az ember képes beleolvasni. Ez is az értékét mutatja. Mármint, hogy lehet bele sok mindent olvasni, anélkül, hogy erőszakot tennénk a szövegen. 

Mert simán lehetséges egy furcsa krimiként is tekinteni rá. A minimális cselekménye is errefelé vezeti a gyanútlan olvasót, a párbeszédekből felfeslő történet meg egyértelműen.

De ahogy mondtam, tekinthető az irodalom értékéről szóló fejtegetésnek is.

Ahogyan értelmezhető Kőműves Kelemenesen is: „Szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár / Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?” Vagyis: ha emberélet múlik rajta, függ tőle, nem sutba dobandó-e bármilyen cél?

Persze, hogy de, ám Amélie barátnőnk azért nem adja ilyen könnyen, Prétextat Tach-hoz méltó módon csavar egyet a művén, és kifordítja az egyébként teljesen magától adódó végkövetkeztetésünket. Mi meg csak állunk (ülünk/fekszünk/térdelünk/fejen állunk, hogy akkor most, „örülünk-e Vincent”, vagy jó alaposan át lettünk hajigálva a palánkon?

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Nothomb, amikor befejezte a könyvét, két napig kinyújtott nyelvvel, röhögve rohangált a lakásában fel s alá. Az olvasókra gondolt, akik még a regény végén sem veszik észre, hogy hülyére lettek véve: ők az első négy újságíró, és Nothomb maga Tach. De akkor kicsoda az újságírónő? Persze, az is Amélie, csak ő képes legyőzni saját magát, a benne bujkáló kisördögöt. Egy másik kisördöggel. 

nothomb_a_gyilkos_higieniaja_1.jpg

Forrás

De ezt a vonalat befejezem, mert csak az érti, aki olvasta a könyvet. Aki nem, azzal szemben csak sznob tahóság érthetetlenül liláskodni. 

No, és hogy mennyit ér az annyi? Az értéke éppen abban van, hogy kinek mennyit. Mármint hogy mennyit képes magának kimazsolázni az olvasottakból. S itt a saját farkába harap a kígyó. Jó sok sorral feljebb, egy idézet alatt azt mondtam, arra a gondolatra még vissza fogok térni, s ha visszatérek, önleleplezek. Akkor hát, nosza! 

– Nagyon sokan vannak, akik odáig jutnak a szofisztikában, hogy úgy olvasnak, hogy nem olvasnak. Olyanok, mint a békaemberek: átússzák a könyveket, és minden lepereg róluk.
– Igen, erről már az egyik korábbi interjúban is beszélt.
– Ezek a békaolvasók. Ők teszik ki az olvasók túlnyomó többségét, és én mégis csak nagyon későn fedeztem fel a létüket. Mert olyan jóhiszemű vagyok. Azt hittem, hogy mindenki úgy olvas, mint én; én úgy olvasok, ahogy eszem: ez nem pusztán azt jelenti, hogy életszükséglet, hanem főleg azt, hogy amit olvasok, beépül a sejtjeimbe, és megváltoztatja őket. Más az ember, ha hurkát evett, és más, ha kaviárt, és hasonlóképpen, nem mindegy, hogy Kantot olvasott-e az ember (isten óvjon tőle!) vagy Queneau-t. Persze ahelyett, hogy az „ember”, azt kellene mondanom, hogy „én és még egypáran”, mert a legtöbb ember egyforma állapotban merül fel Proustból és Simenonból, egyetlen parányát se veszti el, és egyetlen paránnyal se lesz többje. Elolvasták, és kész, a legjobb esetben is csak azt tudják, hogy „miről szól” Ne higgye, hogy a levegőbe beszélek. Hányszor, de hányszor megkérdeztem értelmes embereket: „Megváltoztatta az a könyv, amit olvasott?” Ók meg csak néztek rám elkerekedett szemmel, szavak nélkül is azt válaszolva: „Már mért változtatott volna meg?”
– Csodálkozom, Tach úr. Úgy beszél, mint aki védelmezi az olyan könyveket, amelyeknek üzenetük van, márpedig ez nem önre vall.
– Most nagyon okosnak képzeli magát, he? Azt képzeli, hogy az „üzenetes” könyvek változtatják meg az embereket? Ugyan! Azoknak van a legkisebb hatásuk. Nem azok hatnak az emberre és változtatják át, hanem a többi könyv, azok a könyvek, amelyeken a vágy üt át, a gyönyör, a lángelme és főleg a szépség. Vegyünk egy igazi nagy könyvet, amely a szépségével tündököl: „Utazás az éj- szaka mélyére”. Aki olvasta, annak óhatatlanul más emberré kellene válnia. Nos, az olvasók többsége mégis szerét ejti, hogy megmaradjon az, aki volt. Elolvassák, aztán azt mondják: „Ó, igen, Céline nagyszerű író", és máris túllépnek rajta. Céline persze szélsőséges példa, de mást is említhettem volna. Még egy olyan szerény képességű író könyve is megváltoztatja az embert, amilyen Léo Malet, igen, ha az az ember Malet-t olvasott, már nem ugyanavval a szemmel nézi az esőkabátos lányokat, mint annak előtte. Ez a fontos. Megváltoztatni a tekintetet: ez a mi nagy művünk.
– Nem gondolja, hogy tudatosan vagy sem, de mindenkinek megváltozik a tekintete, amikor egy könyv végére ér?
– Nem gondolom. Erre csak az olvasók színe-virága képes. A többiek ugyanolyan fantáziátlanul nézik a dolgokat, mint eleve. És ne felejtsük, hogy most az olvasókról beszélünk, és az igen ritka faj. A legtöbb ember egyáltalán nem olvas. (54–56.)

Tennem kell hozzá bármit is vagy elég meztelenre vetkőzésnek?

S most mond, tele van hasonló gondolatokkal a könyv! Prétextat Tach-ot ezért nem tudjuk teljes szívből gyűlölni. Nothomb látszólag mindent megtesz, hogy sikerüljön, de ez mindössze csak egy sunyin mosolygós kis trükkje, hogy mindvégig leplezze, amit a végén vastagon aláhúz: nincsen különbség az erkölcsre, általános értékekre, az élet szentségére hivatkozó újságírónő és Tach között. Vagy Tach között és az általam szeretett, őrült barátaim között? Vagy Tach között és közöttem? 

Hát nem mondom én, hogy csuda jó könyv ez? Dehogynem mondom!

A könyv olvasása után

Nem tudom Nothomb általam nem olvasott három magyar, és huszonsok még le nem fordított könyve között van.e még olyan bravúr mint ez, vagy azok közé az írók közé tartozik, akiknek minden könyve élvezetes ugyan, de azt az egy zseniálisat soha nem képesek még csak megközelíteni sem? De amennyire feledhető volt a két említett, általam olvasottja, ez annyira nem lesz az, és kéredzkedik még majd a kezemben, ha ad még annyi időt az Ég. 

Nem mélyedtem el benne, hány könyvéből lett film, ez még várat magára, de a Hódolattal esengve című darabból készült egy filmváltozat, Sylvie Testud főszereplésével.

nothomb_a_gyilkos_higieniaja_2.jpg

Forrás

A film sokkal jobban tetszett mint a könyv. S hogyan vezet egyik mű a másikhoz, elkezdtem lehúzogatni filmeket, amikben Testud játszott. Szaporodjon a műveltségem! Még ha békaemberes is. 

 

Sík, Budapest, 1998, 172 oldal · ISBN: 9638582162 · Fordította: Bognár Róbert

10/10

2021 március vége, tombol a vírus, melegszik az idő, nyílnak a virágok

Benyó Tamás: Az Úr neve

Isten keresése vidéken és a bolondokháza. Nem, Isten keresése önmagában nem bolondokháza

benyo_az_ur_neve_1.jpg

Volt egy családi barátnőnk, Edit. Akinek a baráti társaságban Tüszi volt a beceneve. A becenév eredete adja magát: ha nem figyeltél, és alattomban ért Edit tüsszentése, bizony fontolgattad magadban a pelenkacserét. Egy időben együtt dolgoztunk a Fókusz Könyváruházban, onnan volt az ismerettség. Ha Tüszi munkaidőben produkálta a névadó produktumát, a kétemeletes eladótérben mindenki felkapta a fejét. Volt, aki elejtette, amit éppen nézegetett.

No, amikor Tüszi hátat fordított a Könyváruháznak (igen nagy volt arrafelé akkoriban a fluktuáció, az az általam kreált mondás járta, hogy Budapesten háromféle ember van: aki már dolgozott a Könyváruházban, aki most dolgozik ott és aki hamarosan ott fog dolgozni) Egerben talált magának munkát. Egy katolikus intézménybe ment nevelőnek. Értelmisérült gyerekekkel foglakozott. Amikor találkoztunk, igen harsányan mesélgette a történeteit a gyerekekről. A sztorik harsány röhögésbe fúltak. Egyfelől mert Tüszi úgy tudott mesélni, ahogy emberek ritkán tudnak, másfelől ebben a tálalásban a tragikus sorsok, szomorú történetek is szemlélelet váltottak.

Tüszi egyszerűen szerette ezeket a gyerekeket. Hiába is akasztották ki nap mint nap az ostobaságukkal, logikátlanságukkal, hisztijeikkel, a létükkel, ő mégis szerette őket.Akkor is, ha mocsokul el- és le tudott fáradni tőlük.

Ahogy mondtam, Tüszi egy egyházi intézményben dolgozott, és a mindennapi szállása is ott volt a pékséggel srégen szemben. Azt hiszem, parókiának hívják azt az épületet. Tüszi körül volt véve papokkal, apácákkal, egyházi emberekkel. Morgott miattuk is eleget. Meg szerette őket is. Tulajdonképpen a maga depi felé hajlásában is szeretett mindekit. Még engem is. Csak az Istennel való kapcsolata vergődött. Nem tudtak mit kezdeni egymással.

Amikor Benyó Tamás könyvét olvastam, egyből, rögtön és kapásból Tüszi ugrott be. Vagy tizenöt-húsz éve nem tudok róla semmit...

Vannak, akik bármiféle hitről legyen szó, egyből gúnyossá és tudományossá válnak. A rablóból lesz a legjobb pandúr alapon a kitért vallásosok önigazolása és viszonyulása a leggyilkosabb. Rögtön utánuk következnek a harcos ateisták, akiknek a hitük semmiféle kilengést el nem ismer a saját nézetükhöz képest. (Erre legkézenfekvőbb példa Richard Dawkins ellenérvet, irgalmat egyáltalán nem, sajnos a Bibliát pedig felületesen ismerő harciassága.)

De szerencsére nagyon sokan vannak, akik számára a hit teljesen magától értetődő. Tény hogy manapság a hit már nem feltétlenül az Istenben való hitet jelenti, hanem a transzcendentális, spirituális mindenféleségeket is.

A napokban beszélgettem a szívemnek egy igen kedves barátjával: ő az egy éve meghalt szerettével beszélgetett egy médiumon keresztül, és nagyon megnyugodott ettől a beszélgetéstő. Én meg miatta ettől lettem nyugtalan. Eléggé hátborzongató volt, amit mesélt, de neki békét adott. Engem ez meg nem nyugtat meg. De itt és most ez nagyon más téma.

Az Úr neve Isten-keresés. Is. Meg egy bolondokházában dogozó ápoló történeteinek a sora. Mi az összefüggés? Az ápoló személye. De mondtam én egyébként, hogy van összefüggés?

A szerzőről

A hetedik.hu-n néhány verse mellett a következő, nagyon rövid bemutatkozását találtam.

1971-ben születtem Budapesten. Azóta sok helyen éltem, most éppen családommal Tata mellett egy kis faluban töltöm az időm nagy részét. Jelenleg szociális munkásként és művészeti terapeutaként dolgozom, de voltam raktáros, könyvkötő, könyvárus és ki emlékszik már arra, mi minden.  Gyermekkorom óta foglalkozom versírással, amely kezdetben menekülésül is szolgált önmagam és a kudarcokkal teli valóság elől. Első önálló kötetem mégis egy kisregény, mely tavaly jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Azóta sok idő eltelt. Most nem menekülök, nem keresek és nem kutatok. Igyekszem elfogadni, ami megadatott és azt is, ami nem.

Vagyis egy elsőkötetes szerzőről beszélünk. Aki a saját bevallása szerint ezt az első kötetét, nem a lételeme irodalmi közegében alkotta.

benyo_az_ur_neve_2.jpg

A könyvről

Az Úr neve próza. Kisregény. Egy olyan kisregény, ami az első soraival meggyőz. És elárulja azt is, amit a szerző a fenti bemutatkozásában is: így vagy úgy, többé-kevésbé a saját életéből elcsent momentumokkal dolgozik. Nem baj ez. Azt mondják, az első könyveseknél így van ez: mindenki arról ír, amit a legjobban ismer. Mindenesetre vegyük komolyan, hogy Benyó Tamás érintettsége a könyvet illetőn nem csak abban áll, hogy ő írta.

De az is hamar felsejlik, hogy nem puszta önéletből vett sztorizgatással van dolgunk. Sőt, az is, hogy a szerző alapvetőn lírai alkat. (A magam részéről ez a mondat lehetne félelmetes is egy legutóbbi olvasmányélményem miatt, de [fellélegzés] mégsem az.)

Az egyes fejezetek nagyjából különálló egységek. Nem csupán azért, mert fejezetek, hanem elsősorban azért, mert különálló témákkal bírnak. Ami összeköti őket, az a szerző személye. S meghökkentő, mert nem tudtam rájönni, van-e más, ami még ezt teszi. Bár a közepétől kezd egységessé válni a kép.

Az első és a második fejezet közötti ugrás zavarba ejtő, de az ember akkor még úgy gondolja, később meg lesz az összefüggés. Nem lesz meg. Illetve nem lesz meg közvetlenül, mert nem egy lineáris történetet olvasunk, sokkal inkább fejezetekre fűzött lelkiállapotot. Ez rosszabbul hangzik mint amennyire valójában olvasmányos.

Az olvasmányosság nagyon fontos: Benyó Tamás piszok jól ír. A fogalmazása egyáltalán és kicsit sem elsőkönyves. Simán azt mondom: teljesen profi. Ám nem akarlak félrevezetni: az, hogy profin ír, sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen sínen vagyunk vele. Mondom is, hogy miért nem.

A történettelen történet voltaképpen három dologról szól, a pesti házaspár vidéki létének a befuccsolásáról, az Isten-keresésről és az ápoltak történeteiről. Egyik izgalmasabb téma mint a másik!

Az Isten-keresés

Az Isten-keresés furcsa tevékenység. Furcsa, mert ebben a racionális világban valami ennyire irracionálissal foglalkozni több mint dőreség. Értelmetlen, céltalan, ostoba, felesleges elfoglaltság. Mert ki keresné a kapcsolatot a Télapóval, cimbijével Krampusszal, vagy a WC-manóval? Amikor mindenre és az ellenkezőjére is kész, tudományos válaszaink vannak?

Szent Ágoston azonban a következőt fogalmazta meg: mindannyiunkban van egy Isten-alakú űr, amit semmi mással nem tölthetünk be, csakis ővele, Istennel. Agustinus természetesen a kereszténység Istenére gondolt. De véleményem szerint nem a kereszténység a lényeg (bár magam is azt preferálom), hanem az, hogy van felettünk valaki, aki iparkodik velünk kapcsolatba kerülni.

A könyvnek ez a vonala elég erős. És elég gyenge. Erős egyfelől azért, mert meg sem kísérel dogmatikus lenni, elvezetni a tévedhetetlen bizonyossághoz, bizonygatni a maga igazát. Számára a lelki élet hitből fakadó megléte nem vitakérdés, hanem mindennapi bizonyosság, annak minden, emberlétből fakadó bizonytalanságával. Ahogyan ez például Pilinszky esetében is volt.

Erős ez a vonal azért is, mert az intézet egy lakója által számol Isten ellenlábasával is. Miközben nyitva hagyja, hogy vajon transzcendenciáról vagy csupán elmekórtani bicsaklásról van szó.

De gyenge mégis a hitvonal, mert túl keveset kapunk a keresés miértjéről, sőt, a részleges beteljesedés következményeiről is. Valószínűleg a szerző kerülni akarta, hogy ezzel is megmondóemberré váljék, és hogy a szépirodalomból hitbuzgalmi-irodalom váljék. De az itt alkalmazott módszerével simán kijöhetett volna a dologból egy jól sikerült szépirodalmi lelki-napló is.

Vidéki lét pestieknek

Ez is egy roppant érdekes téma. Mondanom kell, miért?

Budapesti vagyok, ízig-vérig. A hazatérésünket követőn minden egyes nyaralásunk után rácsudálkozom magunkra: hogy a fenébe is tudunk mi ebben a büdös, nagy városban élni? Aztán egy-két hét, és visszazökkenek a panelproli életformába, annak minden megkapó kényelmével és szánalmas nyomorúságával.

Ha Benyó Tamás írt volna egy könyvet, ami arról szól, hogyan és miért kerül a pesti házaspár vidékre, hogyan és miként próbálnak ott talpon maradni, beilleszkedni abba az életformába, a falu közösségébe, és hogyan csődöl be minden vonalon a próbálkozásuk, az is érdekfeszítő lenne. Engem nagyon-nagyon érdekelne. Részleteiben, apróságaiban, mindenhogyan.

De jelen esetben ebből is csak ízelítőt kapunk. Mintegy sample lesz az erről szóló mondanivalóból.

Életképek a diliházból

A bevezetőben említett Tüszi történeteit hallgatva jutott egyszer eszembe, hogy meg lehetne írni a nevelése alatt álló gyerekek történeteit. Olyasféle módon, ahogyan Kiss József László tette a pompás Talán Pista című könyvében. (Ez azóta több munkahelyemen felmerült már bennem. Most éppen egy idősotthonban dolgozom... Mondjam tovább?)

Nem komplett életutakról lenne szó, hanem életképekről, szilánkokról, amiket a diliház és az ápoló kötne össze. Lehetne „sok in one”, vidám, röhögős, síros, megdöbbentő, meghökkentő, mindenféle. Nem a bentlakók kibeszélése lenne a cél, hanem a közelhozása. Ahogy egyébként ez ízelítőül ebben a könyvben is benne van. Hangsúlyozom, csak ízelítőül.

A konklúzió

A baj az, hogy ebben a kisregényben a fenti három vonal ahelyett, hogy erősítené, kioltja egymást. Ha három, külön kötetben olvashatnánk ezekről, sokkal jobban járnánk.

Vagyis van itt egy 3:1-ben könyv, de a három összetevő sajnos nem lesz homogén egységgé, az egyes témák, minden olvasmányosságuk ellenére is élesen elválnak egymástól, nem fonódnak, nem turmixolódnak eggyé. S mert nem lesznek eggyé, ezért a váltakozásuk, felbukkanásuk, eltűnésük is esetivé lesz. Legalábbis én nem találtam az összekötő gondolati kapcsokat. Ahogyan az egész könyvecske szerkezetét sem voltam képes átlátni. De hiába, ha a mozaikdarabok egymáshoz viszonyított helyzetével nem lesz teljessé, egységessé a kép. 

Amit, hangsúlyozom, hogy ez maradjon meg benned, azért sajnálok nagyon, mert az egyes mozaikrészek kidolgozása nagyon, de nagyon jól sikerült! Ezáltal várom a következő Benyó Tamás prózakötetet.

  

Napkút, Budapest, 2020, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639727

5/10

2021 április, a tavaszi télben egy tizenhét fokos nap ad reményt, hogy egyszer vége lesz ennek a télnek is.

 

*

napkut.jpgKöszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim

Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából


Halmai Róbert: Nagyapám
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Hegyi Ede: A senki
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején 
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot? 
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor (Hang-Kép-Szó)
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Paul Willems: Itt minden valós

Paul Willems: Itt minden valós

Magyarázd el, hogy mitől megy a villamos avagy a halak régi titkai lebegnek a levegőben

„A HALAK RÉGI TITKAI LEBEGNEK A LEVEGŐBEN.”

willems_itt_minden_valos.jpg

Most fogom kiverni sokaknál a biztosítékot. Ahogyan a Brian életében volt: a kövezéshez való köveket balra találod.

Erről van szó: nem szeretem a verseket. Azért nem szeretem, mert jobbára nem értem őket. A blogomon is igen kevés verseskönyv-értékelést találhatsz. (Segítek: egy sincsen.) Ez nem azt jelenti, hogy csípőből elutasítok mindent, ami költészet, mert dehogy. Csak különösebben nem szeretek önmagammal degradációs kölcsönhatásba kerülni. 

Természetesen vannak versek, amik nagyon tetszenek. Az érettségimen például tapsoltam az örömtől, mert József Attila Ódáját kellett összehasonlítanom Radnóti Tétova ódájával. Abszolút ízlésemnek való feladat volt. Majdnem hatost kaptam rá.

S természetesen nincsen semmi bajom a prózai lírai szövegekkel sem. Az egyik kedvenc könyvem Hesse SziddhártájaA másik, amit a magam részéről lírainak tartok, Boris Vian kifordított regénye, a Tajtékos napok. De oda voltam Milena Agus kevéssé ismert regénykéjéért, a Szerelemkőért is. Nincs kedvem tovább keresgélni magamban. 

Ez a könyvecske is hasonszőrű szöveg. Realistának semmiképpen sem tekinthető. Lineárisnak sem. Meg egy csomó mindennek sem. De akkor minek nevezzük? (Na, ugye, hogy ugye?)

Paul Willems frankofon belga író volt. Magyarul ezen kívül csak egy könyve jelent meg, A hattyú krónikája. Túl sok adatot nem találtam sem a szerzőről, sem a műveről. Állítólag ironikus hangvitele van. (Hááát... Akkor nincsen szemem a hallásra.) Ez a regénye pedig varázsrealista. Ugye, milyen nagyon jó ez a szó, olyan kis sokat ígérő!! Kár, hogy nem én találtam ki! Bár kétségtelen, hogy hajaz a Márquezzel kapcsolatban már közhelyessé vált mágikus realizmus szóra. Barátom, mondhatom, Willemsnek és Márqueznek semmi köze nincsen egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten, emberek, férfiak és írók. Pont. 

Most itt a dolgok elején tisztázzunk valamit! Mégpedig abban a szellemben, ahogyan a bibliai Jelenések könyvének az elején Jézus Krisztus üzen a hét gyülekezetnek (ne menjünk most bele, hogy ezek micsodák, de tudd, csuda érdekes egyháztörténelmi vonatkozása van!): először a jót dicséri, s csak azután teszi szóvá, ami gondja akad. Tehát akkor én is, ebben a szellemben...

willems_itt_minden_valos_pwillems.jpg

Dicsérni jöttem...

Szóval: Willems piszok jól ír. Gördülékeny, szép képekkel dolgozik, meghökkentő, váratlan és lírai. Ennek minden pozitívumával és negatívumával. Ha ízlelgeted amit mondtam, és összeveted azzal, hogy szépirodalmi szöveggel, egy regény szövegével van dolgunk, elég hamar átláthatod, miről van szó. (Ijedj meg nyugodtan, de még várj vele egy kicsit, tápot is fogok neki adni.)

Figyelj, ilyet még nem láttál: a harmadik mondatot törlöm most ki, mert megígértem, hogy dicsérni fogok először. Ám bármibe kezdtem, az azonnal a következő alcím tartalmává vált. Jól van, megállok, lenyelem a délutáni kávémat, és átgondolom, mit is akarok írni. (Miközben három napja gondolkodom rajta, mit is akarok írni.)

(S megint kitöröltem egy mondatot, de már csak gondolatban...) A könyv története ígéretes. Adva van egy testvér-trió, két fiú, egy lány. Az egyik fiú nyomorék, ő narrátor. A csemeték apja jól keres, sok pénze van. Mással nem is nagyon törődik. Viszont új asszonyt hoz a házhoz, akinek van egy fiúgyereke.

Ez idáig pompás alaphelyzet, bármi lehet belőle. (Hogy a bármiből mi lett a végén, azt kicsit alább részletezem.)

Negyvenévesen váltam. A két kamaszgyerekem, egy lány, egy fiú, velem maradtak. Mire a válást kimondta a bíróság, addigra már ismertem Szerelmetesfeleségtársamat. (Na kajánkodj, semmi okot nem adtam rá, mordizmadta, csak túlgondolod! A válókereset beadása után fél évvel ismerkedtünk meg, nem az új nő illata kábított a válásra!) Neki pedig volt egy négyéves lánya. Na, mi a patchwork-család, mondd, barátom, ha nem ez? Két kamasz kölök, két érett felnőtt és egy földből alig kilátszó, ámde minden porcikájában figyelmet követelő, és az bármilyen eszközzel el is érő apró poronty. Volt kihívás csőstül.

Ennek ellenére olyan pompásan indult majdnem minden, hogy csak lestünk. Na, jó, a négyévessel esélyem sem volt harmonikus kapcsolatra, soha nem is hagyta, hogy az legyen, de ezen kívül és felül úgy jöttek össze a dolgok, hogy nem tudtunk nem arra gondolni, hogy ez a mi dolgunk nagyon le van zsírozva az Égben.

Aztán pár év múlva a nyakunkba zúdult a kamaszság és a patchwork minden kihívása...

Mondom, izgalmas alaphelyzet, bármi kihozható belőle, meg az ellenkezője is.

A meghatároz(hat)atan korú csemeték eléggé egymásra lelnek. Oly annyira, hogy a trió leány tagja bele is szerelmesedik a patch-workük új fiúcsemetéjébe. Aki nem mellesleg egy Andersen alteregó: egyfolytában mesél. Folyékonyan, szürrealisztikusan. Ami szürrealizmus meghatározójává is válik a regénynek. De szürrealizmusban, ha nem is verhetetlen, de mindenképpen ügyes Willems. (Nekem pedig innen kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól.)

Nem tudom megállni, bele kell vágnom a következő alcímbe! (Kicsit olyan érzésem van, mintha innentől kapnék levegőt.)

„Az a panaszom ellened...”

(Igen, ez is a Jelenésekből van.)

Csalóka ám az alcím. A panaszom nem csak ez meg az, hanem maga a könyv. Simán lehet, hogy tévedek. Simán bevallom, hogy több sznobizmussal többre mennék. Minden további nélkül elfogadom, hogy fikarcnyi sincsen bennem a lírai alkatból, a szürrealizmusra való hajlandóságból. Egy szó mint ezer, minden gond nélkül elfogadom, hogy velem van a baj, nem a könyvvel. De vért izzadtam ezzel az alig száz oldallal. Bárhogyan iparkodtam, kisiklott belőle a figyelmem, minduntalan elterelődtem, alig tudtam kézbe venni, hogy folytassam az olvasását..

Ennek oka, na, ezt hogyan is fogalmazzam meg, hogy az egész olyan képtelenség. A párbeszédek, a történettelen történet, az újonnan érkezett fiú meséi, minden. Nehéz lenne példát hoznom, pontosabban az egész könyv bármely részét idézni lehetne például. Ha maga a könyv léte az irónia, ha a művészieskedő írói görcsölések paródiája a könyv, számomra csak abban az esetben mond valamit.

Figyeld csak a mottót!

„A halak égi titkai lebegnek a levegőben.”

Ízlelgesd csak! Meg értelmezd! Aztán ha megfejtetted, kérlek, áruld el nekem, mi a fenéről is van szó! Nem mondom, hogy semmi értelme nincsen. De számomra nincsen. Az ilyen mondatok miatt, amelyek hemzsegnek a könyvben. számomra az egész mű egy vérlila blöffnek tűnik. A halas mondatnak egyébként se előzménye, se utózmánya nincsen.

Vö. A. E. Bizottság Jégkrémbalett című lemeze:

„Egyszer mellém feküdt egy tűnődéstetoválásokkal

ékesített kényszerzubbony-regény,

azóta bőröm felszíne negatív tükörradír.”

Zseniális, nem? Van egy másik kedvencem is ezen a lemezen. 

„Olyan a bőröd, mint Baad Schandau-nál

a vámőr szemében tükröződő

hajnali álmos vízfelszín.

Olyan a szemed, mint egy kispárna!"

S egyértelmű a párhuzam számodra is? No, hát!

Egyébként egyszer játszódtam, mennyire nehéz ilyen mondatokat alkotni. Nem tudom, ma még menne-e, akkor valami hihetetlenül lazán összejöttek hasonló baromságok, mindössze el kellett engednem az agyamat, és kimondanom, ami eszembe jutott. A tudatalattiban biztosan van magyarázata és értelme (vagy nincsen), de tudatosan úgy hülyeség, ahogyan van.

Ha kinyitom a könyvet, mármint Willems könyvét, és akár csak a párbeszédekbe beleolvasok, nagyon hasonló érzésem van. Mintha Willems elengedte volna az agyát, és írni kezdett mondatokat egymás után, belökve a keretként egyébként jól kigondolt szövegbe.

Ehhez mit szólsz?

– Pierre! Hogy jutottál erre? Tehát te is szenvedtél?
– Ostoba! Mit számítanak az okok! Ha azt mondanám, úgy jutottam erre, hogy legyekkel tápláltam egy pókot, láttam, amint hízik, ocsmánnyá válik; ha azt mondanám, hogy magam is pók voltam, amikor csapdával vadásztam fenyőrigókra? Ha azt mondanám, hogy a rendőrség által üldözött fenyőrigó voltam, akit a legjobb barátai jelentettek fel? Hogy amikor elfogtak és a királyi ügyész elé állítottak, aki jól ismert és nagyra értékelte politikai nézeteimet, úgy tett, mintha nem ismerne meg, és mint egy pók, kérdéseinek hálójába csalt? Ha mindezt siránkozva elmagyaráznám neked, megmondanád, mi a Jó és mi a Rossz ezekben a dolgokban? A légy? A pók? Adják vissza nekünk az állatok ösztönét!
– Adják; ki adja? Most Istenre gondolsz?
– Egy utolsó beidegződés, amit meg kell szüntetni, az, hogy a sorstól bizonyos igazságot, bizonyos méltányosságot várjunk el. Az én viselkedési szabályom legyen a véletlenszerűség, a szenvtelenség. Minden embert és minden cselekedetet egyformának kell tekinteni. A királynő és a prostituált legyen egymással felcserélhető! Ma megerőszakolom a lányomat, holnap kezébe adom a katekizmust.
(59-60.)

Az idézett szövegrészből én egy dolgot tudtam valahová kötni, az etetett pókot. Könnyen megeshet, hogy figyelmetlen és tehetségtelen vagyok, hogy csak ezt az egy momentumot sikerült valahová kapcsolnom.

Ja, és nehogy arra gondolj, hogy ezt a szakaszt megkerestem neked, nagyjából random nyitottam ki a könyvet. A cél annyi volt, hogy párbeszédet keressek.

A fülszöveg azon gondolatára, miszerint az új fiú, Jaques olyan meséket mond mint amilyenek Andersen meséi voltak, csudálkozó szemmel csak legyinteni tudok. Uggyan már!

A helyzet tehát az, hogy van itt egy többnyire történet nélküli történet, mintegy szabad asszociációs szöveggel, amiről nekem Walt Whitman szabadversei jutottak eszembe, meg (összefüggést ne keress!) Ginsberg Üvöltése. (Konkrétan a „tudat utolsó gecije”-sor, de ennek okát végképp nem tudom, mi több, nem is akarom tudni. Inkább.) És az egésszel képtelen vagyok mit kezdeni. Fáraszt, ingerültté tesz. Elsősorban azért, mert a blöff-érzés miatt eszembe sincsen gondolkodni rajta. Valamire biztosan jutnék. Csak nem vagyok benne bizonyos, hogy az ár/érték arány megérné-e a ráfordított időt. Nem a könyv ellenértékére gondolok.

 Újra és újra feltételezve, hogy az értelmi szintemmel és a műveltségemmel van baj, egyszerűen fel nem fogom, hogy ha sem a történet nem fog meg, sem a szimbólumrendszer nem tudom értelmezni, sem a szöveg nem csillog magában annyira, hogy lenyűgözzön, akkor vajon minek kellene megfognia ebben a regénykében? Ha se nem szórakoztat, se nem gyönyörködtet, se nem gondolkodtat...

A könyv egyetlen mondatával tudtam gondolkodás nélkül, teljes szívemből és teljes lelkemből azonosulni.

– Éljenek a nők!
(70.)

Egyébként meg mondtam már, hogy nem vagyok teljesen költészet-kompatibilis?

 

Napkút, Budapest, 2020, 122 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639871 · Fordította: Károly Judit

2/10

2021 áprilisa, a tavaszi télben, ismét egy péntek délután

*

napkut.jpgKöszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim

Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából


Halmai Róbert: Nagyapám
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Hegyi Ede: A senki
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején 
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot? 
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor (Hang-Kép-Szó)
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről

 

Gyurkó Lászó: Faustus doktor boldogságos pokoljárása

A szerző, akinek a hatására két hétig komcsi voltam

gyurko_faustus_doktor_1.jpg

Ha Gyurkó László, akkor kb. 1983, és az egyetlen, hivatalos Kádár János-életrajz, aminek a hatására úgy tizennégy-tizenöt éves koromban mintegy két hétig kommunista voltam. A címe: Arcképvázlat történelmi háttérrel. 

Azért két hétig, mert első ideológiai megtérésemet, elkötelezettségemet úgy ennyi idő után osztottam meg aktuális barátnőm édesanyjával, Noji nénivel.

(A történet már ismert azoknak, akik rendszeresen olvassák a blogomat, de itt nagyon autentikus, ezért megismétlem.)

Noji néni egy olyan lányos anyuka volt, ezt figyeld, akihez én az  ifjú csődör akkor is szívesen felmentem, ha a lánycsemete nem volt otthon. Nem, nem azért! Hanem azért, mert nagyon jól lehetett vele beszélgetni.

(Még akkor sem tudtam rá haragudni, amikor lehívott a balatoni családi nyaralóba, és legnagyobb csalódásomra magától értetődön közölte velem, hogy természetesen nem alhatok egy szobában a lányával. Én, szintén természetesen, hihetetlenül csalódott voltam. Meg úgy tizennégy-tizenöt éves, tehát semmi jogom és bátorságom nem volt harcolni a női test iránti jogaim érvényesítéséért.)

Szóval boldogan meséltem Noji néninek a kommunizmusomat, mire ő elkomolyodott, leültetett a sarokba, az étkező asztal mellé, legtávolabb az ablaktól, bekapcsolta a rádiót és mesélt nekem Kádárról. Főleg '56-ról. Amiről akkoriban semmit nem tudtunk. Még azt sem nagyon, hogy ellenforradalom volt. Még a fehér könyv is kuriózum volt. Nagy Imréről, Maléterről, Mansfeld Péterről akkor hallottam első ízben. Irgalmatlan sokk volt. Megtért kommunistaként mentem fel a hetedik emeletre, köpködve jöttem lefelé a lépcsőn.

Azóta nem értem, hogyan lehet valaki meggyőződéses baloldali, innen eredet, hogy a rendszerváltás után az utódpártot is úgy kerültem, mint vakondok a rebarbarát. 

S akkor lett viszolygós fenntartásom Gyurkó Lászlóval szemben is, aki Kádárról megírta azt a hurráoptimista, seggnyalós, de valóban roppant olvasmányos és hatásos könyvet. 

Aztán mostanában valamiért a figyelmem homlokterébe került ez a regénye. Megdöbbentem, meghökkentem a moly.hu-s tetszési indexétől: 95%. Nocsak! Ez mi ez ez?

Mondhatnók szokás szerint, egy óbudai Könyvmegállóban (ezúttal a Római parton) szembejött velem. Hiába volt ott velem Szerelmetesfeleségtársam, könnyen sikerült becsempésznem a bringástáskámba, mert közben kiszúrtam a szemét valami anatómiával foglalkozó könyvvel, amiben teljesen elmélyedt.

A könyv címe duplán zseniális

Elsősorban azért, mert Faust. Tudod, a középkori doktor, aki szerződést kötött Mefisztóval, az ördöggel a tudás érdekében, és cserébe a halála után a lelkét kellett adnia.

A történet legismertebb feldolgozása Goethe-é, de ezer másik is létezik. Például az angol Robert Nye undorítón zseniális darabja, a meglepő című Faust, ami Faust segédjének, Wagner Kristófnak a szempontjából mutatja be és kommentálja a történetet. (Jé, és én erről még nem írtam blogbejegyzést? Miért nem?) De ott van Christopher Marlowe (Shakespeare-kortárs) cselekményesebb, könnyebben fogyasztható, de George verziójánál gondolatszegényebb darabja, a Doktor Faustus tragikus históriája

A téma tehát közkedvelt, közismert alapanyag. Az ember, aki a kiemelkedésért, a magasabb rendű tudásért mindenét odaadja, ami emberré teszi, és bár övé lesz a dicsőség, mégis mindent elveszít. 

Szóval amikor Gyurkó Faustra hivatkozik, egyből behívja a természetfelettit, a misztikusat, és azonnal a beavatottság érzetét kelti az olvasóban. Aki ezáltal úgy véli, van fogalma arról, mi vár reá.  

gyurko_faustus_doktor_3a.jpg

Másfelől azért is zseniális a cím, mert figyeld csak, Faustusnak boldogságos a mije? Igen, a pokoljárása. S vajon hogy a tehénbe lehet boldogságos bármi, ami a pokollal kapcsolatos? 

Vagyis nem elég, hogy Faustus, nem elég , hogy tanúi leszünk, mi van a pokolban, hanem mindez a főszereplőt még boldogsággal is tölti el. Vagyis hármas érdeklődés-keltés. Pazar! Így kell címet alkotni!

Soha nem fogom megérteni, egy kiadó, egy forgalmazó milyen jogon, honnan vett bátorsággal írja át a művek címeit? Különösen, amikor vacak, gagyi alternatívával látja el azokat az eredeti helyett.

Az agyam megáll például az alliteráló, über-szellemesnek gondolt filmcímektől, amik eleve sugallják, hogy egy nagy rakás vacakkal van dolgunk. De példuál itt van a most hétvégén látott John Grisham-adaptáció, amely a magyar forgalmazói-keresztségben a Démoni csapda címet kapta. Elfogadom, hogy az eredeti cím fordítása (The Gingerbread Man) itthon nem sokat mond (a filmben a cím egy dalban hangzik el), de az új cím meg olyan zs-kategóriás horror-képzetet kelt, hogy ember legyen a talpán, aki kíváncsi lesz rá.

S nem ez a legrosszabb átkeresztelés.

A szerzőről

(Forrás)

Gyurkó László (19302007Kossuth-díjas magyar író, újságíró, országgyűlési képviselő, színigazgató, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Unokaöccse Koltay Gábor filmrendező.

Az Aszfaltútépító Vállalat segédmunkása és tisztviselője volt. 1956-ban mutatkozott be az irodalomban elbeszélésekkel, kritikákkal. 1963-ban a Kortárs (folyóirat), 1964–1991 között a Valóság munkatársa volt. 1970–1979 között a 25. Színház, majd a Népszínház igazgatójaként tevékenykedett. 1971–1985 között országgyűlési képviselőséget is vállalt. 1979–1986 között a Népművelési Intézet főmunkatársa volt. 1983–1984 között a Katona József Színház (Kecskemét) igazgatója, 1985-ben művészeti vezetője volt. 1986–1989 között az Új Tükör főszerkesztő-helyettese volt. 1989–1990 között a Népszabadság szemleírója volt.

gyurko_faustus_doktor_2.jpg

Miről szól a regény?

A kommunizmus és a létező szocializmus története Magyarországon, úgy a hetvenes évek közepéig, egy középkáder, Szabados György életén keresztül bemutatva.

Nem, nagyon tudatosan nem  írtam azt, hogy szemüvegén keresztül bemutatva. Egyfelől mert nem szemüveges, másfelől mert... De erről majd később!

A háború végétől, az úgynevezett felszabadulástól indulunk, mikor is a szovjet csapatok megszállták az országot, és a legvidámabb barakk viszonylagos nyugalmában, ahogyan mondtam, a hetvenes évek közepe, vége felé ér véget a történet. 

A Gyurkó által kitalált figura a maga unalmasságában érdekes figura. Szabados György 1945-ben igen fiatal ember. Aki ily módon, igen fiatalon találkozik a baloldali ideológiával, amely akkoriban sokkal több reménnyel kecsegtetett és lényegesen több valós tartalommal bír mind politikai, mind gazdasági szempontból. 

Szabados György nem tisztán értelmiségi alak, bár a történet során kiemelkedik a munkásosztály sorából, és ahogyan írtam, középvezetővé lesz. Az utolsó tisztsége egy kis dunakanyari község tanácselnöksége. Szabados Györgyöt nem a személyisége, a tudása, az erkölcsisége emeli ki a sorból, hanem a kapcsolatai és a viszonylagos mázlija. 

Igazságérzete folytán lesz kommunista. Ne vessük meg ezért! A mozgalomban találkozik későbbi barátjával és patrónusával, aki a miniszterségig emelkedik, s akinek helyzetét, pozícióját Szabados György soha nem használja ki. Ahogyan a saját helyzetével sem él vissza soha. 

Szabados György nem formálja, nem irányítja az eseményeket, nem küzd, nem kapálózik: vele megtörténnek a dolgok. Még az is kétséges, mit ért mindabból, ami vele és körülötte történik. Nem spoilerezek túl nagyot: látszólag és valójában semmit. De Szabados György szemmel láthatón ez ellen sem ágál. Továbbra is csak megtörténnek vele a dolgok. Még a házassága, illetve később a szeretői is. Megtörténik vele a börtön, a verések, megtörténik a túlélés és a kiemelés, és évekkel később megtörténik a boldogság is. Talán egyetlen határozott lépése van csak az ötszáz oldal alatt: amikor elhagyja a családját és vidékre költözik. 

Szabados György kommunista, szocialista, és az is marad, bármi történjék is vele, a családjával, a barátaival és az ismerőseivel. 

gyurko_faustus_doktor_4.jpg

Gyurkó mefisztói módszere SzGy életének a bemutatására

A regény egyfelől egyes szám első személyben íródott. Ami senkiről semmit nem mond el. Azért nem, mert az egyes szám első személy nem Szabados György, hanem az, aki őt kiválasztotta: Mefisztó. Pazar, nem? Szabados György történetét tehát Mefisztó meséli el nekünk, de Mefisztóról, hiába az E/1-es mesélés, semmit sem tudunk meg. Sem a személyéről, sem a céljairól, sem a státuszáról, sem semmiről, de még az sem lesz világossá, miért választotta ki magának a főszereplőt, ahogy ő mondja, „védencévé”.

Vagyis az ördög elmesél egy történetet, amiben ő maga látszólag nincsen érintve, ezért mindent kívülről látunk és értelmezünk. 

Érdekes ez az ördög-szempont! Bár kétségtelen, hogy Gyurkó esetében meghökkentő. Főleg, hogy Gyurkó világszemlélete nem indokolja a transzcendens semmilyen szerepeltetését. Ám mivel Mefisztó céljairól semmit sem tudunk meg, Isten meg sem említtetik. Sőt, a főszereplő SzGy és Mefisztó között nincsen semmiféle kommunikáció. S még: semmit meg nem tudunk, mit tesz az ördög SzGy érdekében vagy éppen ellenében. Azt sem, mit ajánl fel miért cserébe. Mefisztó szemlél és mesél, de semmiképpen sem aktív résztvevő. Semmiben. 

Olvasás közben jutott eszembe, hogy van egy másik könyv, amely az ördög gondolatait írja le. C. S. Lewis egyszerűen zseniális írása. A címe: Csűrcsavar leveleiCsűrcsavar egy idős ördög, aki ifjú unokaöccsét leveleken keresztül vezeti be a kísértések létrehozásának a manipulációiba, hogy a „védencét” egészen biztosan elvezethesse a bukásig, vagyis az Istennel való szembefordulásig.

gyurko_faustus_doktor_6.jpg

Szabados György életének az eseményei így gyakorlatilag egy nagyon hosszú narrációvá változnak. Ebből kifolyólag SzGy belső történéseihez is csak minimálisan, mindenképpen kívül álló szemlélőként kerülünk valamelyest közel. De ez a közelség is távolság. 

Éppen ezért nagyon meglepő, hogy a módszer ellenére sem fagyunk meg a szövegtől, SzGy története nem válik érdektelenné, unalmassá. Ellenkezőleg: érdekes és a maga nemében izgalmas az elbeszélés. 

Bizonyos megfogalmazásoknál igen csodálkoztam. Vagy ezért , vagy azért. Bizonyos elhallgatásoknál meg nem, hiszen ne felejtsük el, a könyvet Gyurkó 1979-ben írta. Amiben a dátum majdnem minden következménye benne van. 

S éppen ezért meglepő a Rákosi korszakról írt őszinte történet. Némileg. Az utolérhetetlen Bacsó-filmet, a korszakról szóló A tanút a '69-es elkészülte után csak 1977-ben mutatták be. Vagyis a Kádár-korszak már többé-kevésbé hajlandó volt foglalkozni a Rákosi-korszak visszaéléseivel, kegyetlenségével és ostobaságával. A Kádár-korszak a Kádár-korszak ugyanilyenségével nem volt hajlandó foglalkozni. Beleértve '56-ot. Vagy elsősorban azt. 

Éppen ezért meglepő, hogy Gyurkó könyvében mind '56 őszének a robbanása, mind az események értékelése is viszonylag korrekt. Mondom: viszonylag. Mert azért a Kossuth téri események a könyvben egy árva, szélsőséges ÁVH-áshoz köthetők. Mert azért '56 következményeiről, a kivégzettek sokaságáról nincsen szó. De még Nagy Imréről vagy Maléter Pálról sem.

Viszont Mefisztó elmondja, hogy '56-ban forradalomnak nevezték az eseményeket, csak később vált kötelezővé ellenforradalomnak nevezni. Mi több: Gyurkónak volt mersze a forradalmárokat előjel nélkül megmutatni, és a regényben még a hírhedt '56-os Fehér könyv demagógiája sem köszön vissza.

A mefisztói mesélés ezért volt pöpec húzás Gyurkótól: a narrációt nem az író mondja, de még csak nem a szereplő érzésein keresztül értelmezzük, ami történik, hanem egy túlvilági lény magyarázata (ki tudja kinek), aki néha elmagyaráz ezt-azt az olvasónak. Ami egyébként a magyaroknak evidencia, hiszen közülünk ki nem tudja például, mi az a Corvin Áruház, vagy ki volt Bartók Béla?

gyurko_faustus_doktor_5.jpg

Az eszméink összeomlása és az életünk

Mondtam már többször: tizenhét évig egy protestáns egyház aktív tagja voltam. Aztán egy kíméletlenül hosszan tomboló magánéleti vihar feltett számomra egy csomó kérdést. Kétségtelen, az érlelődő döntéseim egyikét drasztikusan lerövidítette az egykori, helyi gyülekezetem döntése, miszerint kizártak a soraik közül, a tagságomat új keresztséggel rendezhetem. Az eljárás logikus volt, az eljárási rend abszolút méltatlan, logikátlan és szeretetlen. Még ezen is túlléptem volna, de a személyes kapcsolatokban is olyan vérforraló, meghökkentő reakciókkal szembesültem, hogy úgy döntöttem, nincsen értelme tovább erőlködni.

Az utolsó csepp a pohárban a következő volt. Szerelmetesfeleségtársammal elmentünk egy evangelizációs alkalomra. Meglepődtem, hogy van benne érdeklődés. Az előadás után egy kedves, középkorú testvérnő, nem a véregyszerű fajtából, hanem a gyülekezet krémjéből a következőt kérdezte tőle: 
– Moha tényleg miattad vált el? 

A háttér: exemmel két és fél évig vergődtünk, mire eljutottunk a válásig. Amikor leültünk erről beszélgetni, már mindkettőnkben véget ért minden. 2006 októberében adtuk be a papírokat a bíróságra. SzFTvel 2007 májusában, vagyis a papírok beadása után nyolc hónappal találkoztam. 

SzFT-mat csecsemő korában katolikusnak keresztelték. Aktívan soha nem gyakorolta a vallását. A Bibliával általam kezdett valamelyest ismerkedni. Az, hogy eljött arra az alkalomra, nagy dolog volt. 

A kérdés rosszindulatú ostobasága elképesztő volt. Ha lefordítom, valójában így szólt: „Te tényleg dugattad magadat Mohával, és aktívan részt vettél abban, hogy tönkre menjen a családja?”

Úgy kellett lefognom magamat, hogy meg ne üssem a hölgyet, és rá ne üvöltsek: „Mit csinálsz, miről beszélsz, te barom?” 
Mert ha már kérdezett, miért nem engem kérdezett? Miért SzFT-t, akit akkor látott először? Ma sem tudom, hogy a rosszindulata vagy az ostobasága nyitotta-e ki a száját? 

SzFT természetesen levonta a tanulságot: a volt egyházam egyéneitől nem zárkózott el, de közösségi alkalmon akkor volt utoljára. 

Van olyan, hogy az ember szembesül azzal, hogy amiben hitt, amit elfogadott, amit magáévá tett, az félreértés, tévedés, hazugság, félrevezetés volt. Vagy nem úgy igaz, ahogyan gondolta, hitte. Ez mindenképpen hatalmas megrázkódtatást okoz. Jobbára az élet reset-álását jelenti, újra boot-olást. Rengeteg minden átértékelődik, rengeteg mindent újra kell alapozni, újra kell építeni. Erre nem is képes mindenki, bárki és akárki. S ha nem képes, akkor jönnek a felmentések, az önfelmentések, a magyarázgatások, a megmagyarázások és a tények figyelmen kívül hagyása. 

Nehéz, fájdalmas folyamat, de a végeredményében építő is lehet. 

A regény főszereplője a legutolsó megoldást választotta: figyelmen kívül hagyta a tényeket. A világ összeomolhatott körülötte, esélyt sem adott annak, hogy az elvvel, az eszmével lehet, lenne valami probléma. 

Gyurkó László vagy önmagát írta meg, vagy hihetetlenül élesen látott ugyan, de kimaradt az esetében az önmagára vonatkoztatás.

Mefisztó és SzGy

Váltig azon tűnődöm, milyen szerződést kötött SzGy Mefisztóval? A pokol, ahogy mondtam, érthető. A regény utolsó oldalain SzGy számot vet, és úgy dönt, voltaképpen nem volt boldogtalan. Vagyis a boldogságosság is érthető. 

A Faustus-mivolt nem érthető. Mert nem. Nincsen szerződés, nincsen nyereség emitt, hogy legyen fizetés amott. Nincsen a lelke eladása. Mert a lélek csak akkor eladott, ha tudom, hogy nem igaz, amiben hiszek, ha tudatában vagyok, hogy amit kapok az ellenérték. SzGy hitt abban, amit képviselt, a szíve az ügyé volt. Legalábbis az ügy egészéé, ha a részletkérdésekkel volt is gondja.

Mennyire ismerős az egyébként igaz logika: a hibákért, tévedésekért, bűnökért nem a hit a felelős, hanem az egyház és a tagok, akik elköveti azokat. Ami egyébként, mondom, igaz is. Mindezt a kommunizmusra és a létező szocializmusra nem tudom vonatkoztatni. Valószínűleg azért nem, mert a kereszténységben nem egy eszme, hanem egy személy áll a középpontban. 

Összegzés

A regény jó. Élvezetes, egy pillanatig sem unalmas. Egy gyilkos eszme belülről nézve, de a szempont még így sem a gyilkosé, hanem a hívőé, aki magas is áldozat. Egy alig mögöttünk levő történelmi korszak az ördög szemével, kívülállóként értelmezve a történteket, magyarországi magyarként nagyon is belülállóként átélve legalább a végét mindannak, amit Mefisztó ír. 

A regény manapság már nem durran akkorát, de megjelenésekor minden bizonnyal sokkal többet mondott, nagyobb szám lehetett. Ezért manapság könnyebb nem a viszonylagos szókimondására, hanem az irodalmi eszközeire, módszereire koncentrálni. Amikkel viszont nincsen baj. Még akkor sem ha a viszonyítási alappal bben a témában jócskán rendelkezünk már. Nekem kapásból, Orwell két, alap-regényén túl ezek jutottak eszembe: 
Bulgakov: Kutyaszív
Akszjonov: Moszkvai történet

A regény Digitális Irodalmi Akadémia oldalán ingyenesen elolvasható

„A magyar irodalom története” Gyurkó Lászlóról

Agárdi Péter: Gyurkó László 77 éve és a baloldal

 

Magvető, Budapest, 1980, 562 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632713338

8/10

2021 április dereka, egy lusta vasárnap délutánján, itthon Kaszásdűlőn

Morris: A Dalton unokatestvérek (Lucky Luke 41.)

A régi és az új Daltonok, avagy valóságérintő gegparádé

lucky_luke_41_a_dalton_unokatestverek_01.jpg

Tiszteletre méltó a Pestikönyv kiadó kitartása, amellyel folyamatosan megjelenteti a Lucky Luke-füzeteket. Köszönet érte! 

Ráadásul, el kell mondanom, ritka korrekt üzleti partnerek is, az olvasók felé mindenképpen, de a részletekbe nem avatlak be, mert vérszemet kapnál. Az azonban figyelemre méltó, hogy amennyiben közvetlenül tőlük rendeled meg a füzeteket, nem számolnak fel postaköltséget a kiküldéshez. Ehhez mit szólsz? (Csaptam egy kis ingyen reklámot a korrektségük végett.)

Itt van tehát a magyarul megjelent 41. füzet, ami számozásnak mindössze annyi jelentősége van, hogy tudjuk, magyarul ez a 41. De se az eredeti kiadás kronológiájához, se a képregény belső időfolyamához nincsen köze.

Ugyan én mindig Old Shatterhand szerettem volna lenni (hagyjál már, puszta tőrrel a grizzly ellen, amikor még zöldfülű, ezzel versenyezzen valaki!), de azért Lucky Luke sem semmi. (Befutó volt még Zorró [vele elsősorban a kedvesét alakító Ottavia Piccolo, oppardon, Ortensia Pulido miatt cseréltem volna] és a Tenkes kapitánya is.) Nem tudom, figyeled-e közös nevezőt: mindegyik bátor harcos, jó szívű, de soha nem ölnek meg senkit, de keményen és tréfásan a helyükre pakolják az ellent. Na, jó, Shatterhand nem annyira tréfás, és emberre is lő, hogyha kell; megbukott az önismereti viszonyításom...

Megjelennek a Daltonok... Ööö...

Ezzel a 41-es sorszámmal jelenesetben azért is akadhat bajunk, mert a Lucky Luke-füzetek eredeti, belga megjelenése szerint valóban ez volt az a történet, amelyben a négy Dalton, akik később Luke permanens ellenlábasának számítanak, először kapott főszerepet. A képregény 1958-ban jelent meg első ízben, a sorrendben tizenkettedik Lucky Luke-történetként. 

Magyarul azért ütközünk meg a történeten, mert ahogyan mondtam, a megjelenéseknek semmi köze az eredeti történetek megjelenésének a sorrendjéhez. Így nálunk akkor jelennek meg a Daltonok, amikor x számú füzetben eddig is jelen voltak. Spongyát rá, mondaná Virág elvtárs! 

Ahogy utána olvastam, a magyar kiadás esetében hiányosság van a szerző feltüntetésével. Nem  borítóra írt szerzővel van baj, a grafika valóban Morristól származik. A magyar kiadásról ellenben lemaradt Goscinny neve, akihez a történet kötődik.

Egyébként a Lucky Luke történetek megjelenése is igazolja Goscinny társmunkáját:  az első nyolc történetet Morris egyedül követte el, a kilencediket már Goscinny-al karölteve alkották, a tizediket ismét egyedül Morris, de utána (két füzet kivételével) az 46. kötetig, Goscinny haláláig folyamatosan együtt dolgoztak. (Később posztumusz megjelent még négy füzet, amit együtt ötlöttek ki.)

lucky_luke_41_a_dalton_unokatestverek_02.jpg

Lucky Luke és a négy, viselkedése miatt tréfás gazfickó

A Daltonok tök egyformák, csak különböző magasságúak, a törpétől a langalétáig. Veszélyes bűnözők, akiktől mindenki retteg. Természetesen Luke kivételével mindenki. 

Ugyan füzetről füzetre veszélyes bűnözők, de az olvasó gyomrának soha nem kell összeszorulnia miattuk: jobbára ártalmatlan balfékek, akik soha senkit sem bántanak, a gyilkosság helyett a bankokra és postakocsikra specializálódtak. Luke, a magányos cowboy meg történetről történetre tesz keresztbe nekik. 

A törpe, Joe a főnök. Idegbeteg egy pasas, mindig pattog, mindig dühöng, és a tesókat tekintve teljes joggal akad ki rajtuk és miattuk. Avarell, a langaléta meg igazi balfácán, nincsen túl sok esze, mindent elront, soha nem érti igazán, mi történik körülötte, de legalább egyfolytában éhes. A két középső tesó, William és Jack pedig mindig ott van, hogy négyen legyenek, s kijöjjön az orgonasíp-formáció. 

lucky_luke_41_a_dalton_unokatestverek_02a.jpg

A négy Daltont nem Goscinny találta ki, hanem az élet, a proto-Daltonok egyébként valóban létező bagázs voltak. Esetükben pandurból lett a nem a legjobb rabló.

Ahogy Lucky Luke-nak utána olvastam, az ebben a kötetben csak körözési plakáton szereplő proto-Daltonok, vagyis az eredeti, egykor valóban élő gazemberek egy korábbi füzetben, a Lucky Luke Joss Jamon ellen (38.)  kaptak saját szerepet. Ugyebár tudjuk, hogy a Lucky Luke-történetekre jellemző, hogy szerepeltetnek valódi vadnyugati alakokat (Jesse James, Billy, a kölyök, Joss Jamon, Sarah Bernhardt, Calamity Jane, Elliot Belt, Buffalo Bill, Mark Twain, Scott Joplin, Gustav Eiffel, Ulysses S. Grant, Upton Sinclair, Victor Hugo, stb.) 

A későbbi történetekben rendszeresen megjelenő Dalton-tesók tehát ebben a füzetben szerepelnek először. Azt az apróságot pedig felejtsük el, hogy az eredetileg 68., magyarul 13-nak megjelent kötetben, az Oklahoma Jim-ben a kölyök Lucky Luke a kölyök Daltonokkal játszik. 

Szóval a négy Dalton ebben a füzetben kel útra, hogy méltó legyen a négy elődhöz. Kezdetben egetverőn bénák, később csak a már megszokott módon, de az tény, hogy vasakarattal képzik magukat, és legalább lőni jól megtanulnak. Anyira összekovácsolódnak, hogy még Lucky Luke is beáll a bandájukba. De csitt, ne többet. 

Mire jók az olvasóknak a Lucky Luke-történetek?

Tulajdonképpen mindössze élvezeti hatásuk van. Jellemzők, eredetiek a rajzok, de annyira nem zseniálisak, ahogyan mondjuk a Watchman, Blacksad, a Sin City vagy a Saga rajzai zseniálisak. A sztorik jócskán kiszámíthatók, bár nem fantáziaszegények, és többnyire mulatságosak.

Vagyis semmi extra hatás. De akkor mégis, mi a mégis létező extra hatás titka, miért él még ma is, az eredeti rajzoló halála után húsz évvel is a sorozat, miért lehetséges még ma napság is megjelentetni, eladni, miért van rá érdeklődés? 

Tegye fel a kezét, aki egyetlen Bud Spencer-filmet sem látott!
Most az tegye fel a kezét, aki még soha nem nézett meg egyetlen Bud Spencer-filmet sem kétszer (vagy többször)?
Most az tegye fel a kezét, aki meg tudja nevezni a Bud Spencer filmek dramaturgiai megoldásainak a titkát, a filmek filmművészeti értékeit, és meg tudja fogalmazni a mondanivalójukat! 
Gondoltam... Sehol senki...

Lehet próbálkozni, magyarázgatni, de a válasz vége és lényegében annyi lesz, hogy azért, mert jó,na! Szórakoztat. Megbízhatón, kiszámíthatón, otthonosan, s tutira mosolygósan. (Számomra az eddig 41 magyar füzetből csak egy okozott csalódást. Ez több mint tisztességes arány, úgy gondolom.) S sokadszorra is élvezhetőn. Hányszor nézted meg a Különben dühbe jövünk kórusos jelenetét (lalalala-lalla, lalala-lalla, lalalalá-lala lalla)? Annyira jó? Nem. Mégis zseniális és megunhatatlan. Mert lássuk be, a vonzerő nem annyira a történetekben van, nem is a művészi értékben, még csak nem is a röhögés kényszerében, hanem az egész hangulatában és kifejezésmódjában. 

Amikor ezt a füzetet olvastam, akkor tudatosodott például, pár monokli láttán, hogy a Lucky Luke-történetekben soha nem hal meg senki. Az kétségtelen, hogy az aktuálisan helyszínt nyújtó kisváros koporsókészítője, mindig szikár, szkeptikus, blazírt pofa, elmaradhatatlanul szerepet kap, jelezve, hogy a Vadnyugat szerves része volt az erőszakos halál, de a történetek során konkrétan senkit sem lőnek le, akasztanak fel és gyilkolnak meg valahogyan, akárhogyan. Például. 

Egyszóval a Lucky Luke-történetek egyvalamire jók, de arra tökéletesek: önfeledt szórakozásra, és némi kedvcsinálásra, hogy utánanézzünk egyes vadnyugati alakoknak. Vagyis némileg történelmet tanít. Ha már akarunk többet keresni és találni mint a puszta szórakozás. 

Ja, el ne feledjem: Lucky Luke ezúttal is láncra fűzi a Daltonokat, nem kell aggódni. De volt már olyan, hogy Bud Spencer nem győzte le a gonoszt ellent? :-D

 

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 46 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699443 · Fordította: Simon Balázs

10/10

2021 márciusának vége, Supertramp szól, gyönyörű a Hármashatárhegy mögötti naplemente.

 

_00_kkmo_logo.jpg

 A bejegyzés eredetileg, bár ehhez a bloghoz képest átszabva és rövidítve 
a Könyvkultúra Magazin Online oldalán jelent meg.

Ross Károly: Híd az ártér fölött

Minek nevezzelek te szociografikus kortárs krimiregény?

ross_hid_az_arter_felett_1.jpg

Mindig is vonzódtam a zárt térben, zárt közösségben játszódó történetek iránt. Van valami hihetetlen bája, otthonossága és embertelen nyomasztó mivolta az összezártságnak, az egymásra utaltságnak. Gondolj bele, voltaképpen az egész cirkusz erről szól: össze vagyunk zárva itt, a Földön, osztán lássuk, mi a fittyfenét kezdünk egymással! Persze én a Földnél szűkebb életterekre gondoltam az első mondatommal. 

Világéletemben Budapesten laktam. Amikor elmegyünk nyaralni, majd visszajövünk, kivétel nélkül felmerül bennem a kérdés: hogy a fenébe bírjuk ezt a hodály nagy, zajos várost? S tényleg szükségünk van rá? Mindig vonzódtam a vidéki lét után. Amikor a kert ásására és a kapálásra gondoltam, akkor nem annyira. Meg amikor a falu árnyoldalai jutottak eszembe, akkor sem. Az árnyoldalon az összezártságot, az egymásra utaltságot értem. Vagyis ugyanaz mint az előny. 

Na, ez a könyv falun játszódik. Igazi „Minek nevezzelek?”-regény. Annak minden pozitív és negatív jelentésével egyetemben. 

ROSS KÁROLY NEM LÉTEZIK

Ilyen nevű embernek soha nem állítottak ki születési anyakönyvi kivonatot. A Ross felvett név, eredetileg a Horváth nevet viselte a szerző. Csakhogy Horváth Károly nevű szerző volt már. Egyébiránt egy folyóiratokban viszonylagos rendszerességgel publikáló (nem családi vállalkozásban kiadott, rokonoknak szóló fénymásolt zuglapokról van szó: Tiszatáj, Mozgó Világ,  Holmi, Várhely, Kortárs, Új Forrás), ezzel a kötettel együtt hatkötetes szerzőről beszélgetünk. Vagyis nem egy kéziratával a szerkesztőségbe csak szívességből s sajnálatból beengedett szerzővel van dolgunk. 

Persze ettől még nem feltétlenül jó a szöveg. Mint ahogyan ez fordítva is igaz: azért, mert elsőkönyves író valaki, attól még nem feltétlenül suta, ami kikerülne keze alól. (Olvasnád csak a még meg nem jelent meséimet és novelláimat!) Kapásból a tavaly megismert Hegyi Ede A senki című könyve jutott elsőre eszembe. Egyszóval lépjünk is túl ezen az elsőkönyvességen, hiszen semmi létjogosultsága nincsen!

ross_hid_az_arter_felett_2.jpg

A KÖNYV CÍME ANNYIRA NEM SIKERÜLT

Legalábbis nekem nem jön be. Örkény István írta az egyperceseihez, hogy a cím az esetükben legalább annyira fontos, mint maga a novella. Lévén, hogy a  novella egyperces, a cím nagyon-nagyon komoly funkcióval bír. Ha valaki, ő biztosan tudta. én simán hiszek neki. Annyira elhittem a cím fontosságát, hogy azóta például irritál, ha egy magyarra fordított film vagy egy könyv magyar címe köszönőviszonyba nincsen az eredeti címmel. Szerzőként engem felettébb irritálna, ha a művem általam gondosan kiválasztott címét valami bugyuta marhaságra cserélnék. 

Namost: ez a híd a címben egyből és kapásból és rögtön és azonnal mit, na mit juttat az eszembe? Nem nehéz kérdés, persze, hogy a könyvben, filmben egyaránt szenzációs Híd a Kwai folyónt. Amihez viszont semmi köze nincsen. Mert még ha lenne, ha akadna bármi indoka a kikerülhetetlen asszociációnak... De mondom, semmi összefüggés. (Hacsak nem én vagyok kimondhatatlanul műveletlen és figyelmetlen.)

Ráadásul ott van még ez a fránya ártér szó. Mint egy vízállás jelentés... Hogyan is mondták a XIX. századi regényekben a felháborodott grófnők: „Piha!” (Soha nem tudtam, ez mit jelent, de ha filmen robbant ki valakiből, és mindig kirobbant, soha nem kimondták, akkor a hölgy, mert mindig hölgy mondta, igen hevesen kavarta maga előtt a levegőt a legyezőjével.) S ugyanaz van az ártérrel mint a híddal: ha bármi is indokolná nagyon-nagyon, még akkor se egye penész, mert, mondom, túlságosan műszakiasan hangzik, ásítanom kell tőle, és a történetnek csak a felét fedi le ez a cím! A regény félig szól erről. A helyzet az, hogy nem a hídon van a hangsúly, hanem a híd árán. Meg egy némileg már bejáratott női nemiszerven. Meg egy kettős gyilkosságon. S ehhez képest mit mond el ez a technikai cím. Kapásból lennének alternatívám: Diána és a híd, A nő és a híd, A nő és a híd ára, Elsüllyedt csónak, Lyukak a csónakon, Akik nem tudnak úszni, A múlt és a híd, Híd a múltba. Nem folytatom, még lenne jó pár variáns. 

A RÁBAI HÍD ÉS AZ A BIZONYOS NŐI SZERV,

avagy a regény története nem komplikált, viszont meglehetősen érdekes. 

Áronnak a negyvenes mérnöknek egy nyakába szakadt, de elhanyagolt örökség miatt vissza kell mennie eggyel az Isten háta mögötti szülőfalujába. Van a birtokában egy erdő, amit vagy kézben kellene tartania, de ő hetven kilométernyire, Sopronban él, vagy pénzzé kell tennie, mielőtt az elhanyagoltság végett az önkormányzat kisajátítja. Áron a feleségével és két kisfiával nem él nagy lábon, panellakás, Suzuki, így természetesen az eladás mellett dönt. 

Amikor leutazik, Isten-ítélet idő van, hóvihar, fagy. Az üzletet nyélbe üti, két és fél misi a belső zsebbe (nagy eséllyel a vevő átbacarintotta, de még így is nagy segítség a közepesen vastag boríték), amikor szembesülnie kell azzal, hogy az időjárás végett nem megy már visszafelé több vonat. Egy olyan rokonnál, Olginál alszik, akivel sem régen, sem mostanság nem tartotta a kapcsolatot. Másnap sem tud hazamenni. Ekkor viszont már egy gyermekkori barátjánál, szerelménél száll meg. A neve Dia. Akinek az apja, jócskán esélyes, meggyilkolta az ő szüleit. Olgi ismer valakit, aki Áron szüleinek a halála előtt, csónakba ültek, de a csónak elsüllyedt, ők ne tudtak úszni, a Rábába vesztek mindketten, látta Dia apját a csónak körül őgyelegni. Áron elmegy az édesanyja egykori párjához, akitől az édesanyja elszerette az asszonyt, hogy megkérdezze, ő fúrta-e meg egykor a csónakot. 

Áron egykori barátja, szerelme, szeretője, Dia, akivel elszakadtak egymástól, újra beindítja a verklit: újra meg akarja szerezni Áront. Egészen más társadalmi helyzetből mint ahonnan az utolsó találkozásukkor nézte a világot. Az ugyancsak busásan megvastagodott édesapja révén hatalmas gyümölcsöse van, kastélya és alkalmazottai. 

Másnap Dia édesapja felajánlja Áronnak, a mérnöknek, akinek még egyetlen teljesen önálló munkája sem volt, hogy szükséges lenne egy hidat építeni a telepnek az ártér feletti árokra, hogy ne kelljen akkorát kerülni a munkagépekkel. Mennyi idő kellene, hogy elkészüljön a híd? Három hónap. Akkor havi félimisit tud fizetni. (Később szó lesz prémiumról is.) Hoppá!

Áron túl sokat nem tűnődik. 

A következő ajánlat Diától jön:egyértelmű, hogy Áron és a felesége között nem működnek a dolgok, közöttük, Dia és Áron között egyszer már működtek, kezdjék hát újra! 

Pénz és nő, hatalom és punci... Mi lehet ezeknél fontosabb egy férfi számára? Áron nem kíván sokat, és ennél sokkal több hullhat az ölébe. De vajon ki gyilkolta meg a szüleit? 
ross_hid_az_arter_felett_3.jpg

MILYEN A REGÉNY?

Hát főleg: műfajtalan. Ami, félre ne értsd már, a címmel ellentétben egyáltalán nem azt jelenti, hogy elhibázott! Komolyan nem az. Úgy indul, hogy bármi lehet belőle. Szociológia, művészszöveg, aztán meg krimi, társadalmi dráma, párkapcsolati ide-oda, akármi. Aztán nem csak úgy indul, hanem meg is tartja ezt a hozzáállást. Ezzel a égvilágon semmi baj nincsen. 

Ezen kívül: olvasmányos, egyáltalán nem lila szöveg. A történet voltaképpen jól kitalált, átgondolt, felvet néhány töprengeni való kérdést, és nem lehet azt mondani, hogy szájbarágja a rájuk adandó választ. 

Nézd, azt mondom, hogy kevesebb mint egy nap alatt elolvastam, úgy, hogy közben megfőztem Szerelmetesfeleségtársammal az ebédet (gulyásleves, persze, marhahússál, mi mással csipetkével és káposztás tészta). Egy másodpercig nem kínlódtam vagy szenvedtem vele, pedig bizonyos értelemben kötelező olvasmány. (A kiadó és a köztem levő barter egyik választottja ez a kötet is. Mindig én választok, de nyúltam már mellé.) Vártam a fejleményeket és a végkifejletet. Nem éreztem erőltetettnek sehol, ami történt. Túlspilázott művészkedés egy fikarcnyi sincsen benne, A cselekmény lineáris, a szereplők motivációi érthetők, értelmezhetők, simán elképzelhetők. 

Egyedül a párbeszédek bicsaklottak néhány helyen. Nem volt veszélyes, de arra éppen elég, hogy simán kiessek a beleélésből. De éppen tegnap olvastam el John Grisham egyik első regényét, a Siralomházat. Gisham ismert és elismert bestseller-szerzős. Nm tudom, az ő hibája volt-e vagy a fordítóé, de abban a könyvben is voltak olyan párbeszédek, hogy csak lestem: emberek mindennapi beszédben nem beszélnek irodalmian, nincsenek ilyen részletekbe menő bemutatásai egy cselekménysornak. Ross Károly párbeszédei sokkal kevésbé bicsaklottak. Éppen csak annyit, hogy legyen időm felnézni a könyvből. 

ross_hid_az_arter_felett_4.jpg

Valamint a cselekményvezetéssel volt még bajom. Aminek a hogyanja Grisham után nagyon feltűnő volt. Grisham könyve közel hatszáz oldal, hagyott tehát helyet, időt, teret a motivációk, ösztönzőerők bemutatásának, változásának. Ross Károly nem. Az ő regénye százhatvannyolc oldal. Kisebb oldalak, nagyobb betűkkel, mint Grisham könyvében. Jobban kell tehát sietni, nagyobb léptékkel kell haladni. Megfelelő irodalmi eszközökkel persze ez megoldható. Csakhogy itt nem voltak megfelelő eszközök, el kellett hinnünk, hogy a megfelelő belső folyamatok lezajlottak ahhoz, hogy az éppen olvasott cselekmény, párbeszéd létrejöhessen. Ezért nagyon kár volt, sajnáltam, hogy így alakult. A regény azon kevés könyvek közé tartozik, amelyben a szerző vagy az olvasó nem belejön az alkotás és fogyasztás hogyanjába, hanem elfárad és kiesik.  

Érthető de hihetetlenül elsietett a dilemma megoldatlan ábrázolása, amely elé Dia állítja Áront, ahogyan Dia viselkedése, viselkedés-változása (ha változás egyáltalán) is motiválatlan, s ha nem is váratlan, ha nem is indokolatlan, de alátámasztatlan, kicsit olyan deus es machina. Mintha a szerző elfáradt volna. 

A helyzet az, hogy attól féltem, valami túl művész regényt kapok, és a várakozásommal ellentétben Áron történetének a megfogalmazása inkább felületességnek lett némileg áldozata, mintsem a túlírtságnak vagy az asszociációban, hasonlatokban való elveszésnek. Nekem olvasóként ez jobban tetszik, mert bár érzékelem a hiányokat, de mégis hajt a kíváncsiság, hogy mi lesz a meg- és feloldás, a befejezés. A másik esetben s várom a könyv a végét, csak egészen más késztetések miatt. (A napokban egy ilyen könyvről írok majd.)

Nem szeretném azonban, hogy ez maradjon meg benned szájíznek! Nem érdemes elfordulnod előle, ha akárhol és bárhol szembe jön veled a szerző könyve. Sőt, azt mondom, a jelen regény minden hiányossága ellenére, ha egyszer kinyit végre, utána  fogok nézni az író előző köteteinek is. 

UTÓSZÓ FAUSTTAL

Befejeztem a könyv olvasását. Szinte automatikusan nyúltam az olvasandó könyvek között Gyurkó László regénye, a Faustus doktor boldogságos pokoljárása után. Aztán leemeltem a polcról a Robert Nye örökbecsű visszataszítóságát, a Faust című tréfás, öklendezős darabot. 

S csak utólag gondolkodtam el, hogy miért. A szabad asszociációs készségem, úgy fest, tudat alatt sokkal jobban működik, mint tudatosan. Áron történet Faust-történet. Faust tudásért eladta a lelkét az ördögnek. Áron szerelemért és pénzért teszi ugyanezt. 

S mondja valaki, nem gaz, hogy egyik könyv vezet a másikhoz!

 

Napkút, Budapest, 2020, 168 oldal · ISBN: 9789632639482

6/10

2021 húsvétja, már majdnem itt volt a tavasz, erre ma újra fúj a szél, hűl lefelé az idő

napkut.jpgKöszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!
 

Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim

Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Halmai Róbert: Nagyapám
Borcsa Imola: Magnebéhat
Hegyi Ede: A senki
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot? 
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor (Hang-Kép-Szó)
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Erdürreheim Bey HAqverdiyev: A hegy tetején
 
Petőcz András: Idegenek

Hannes Hegen: Hajsza az aranyért (Mozaik – Digedag 38.)

Az abszolút első. Ezért sok mindent megbocsátunk. De mindent nem tudunk.

mozaik_deigedag_38_hajsza_az_aranyert.jpg Privát Mozaik-történelmem

Van az úgy, hogy bár elöntenek a könyvek, valahogy mégsem sikerül olyanhoz nyúlnom, amelyik igazán az intellektuális ínyemre lenne. Immeg, képzeld, az történt, hogy egyszerre vagy sokat szeretnék olvasni, és nem is tudom, melyikhez kapjak. Ne hagyd abba a képzelődést, mert még továbbra is szükséged lesz a képzelőerődre! Tegnap olyan történt velem, ami a legmerészebb álmaimat is meghaladta. (Vagy csak merek kicsiket álmodni...) Valakitől csak úgy, bónusz, grátisz, kaptam tizenegy darab Mozaik képregény-könyvet. Azt a boldogságos mindenit, nemdebár?

Persze, hogy akadhat olyan, akinek ez semmit sem mond. (Nekik mindjárt mondok én ezt-azt.) De nekem, akit az apai nagypapája már hat éves korában, konkrétan a születésnapja, március eleje felé rászoktatott erre a történetfolyamra, és akinek anyagiak és információk híján majd hogy nem az összes kiadott könyv hiányzik, viszont a '73–'89 között kiadott füzetekből csak kb. húsz példány hiányzik, hát egyfajta intellektuális orgazmus. 

MOZAIK-TÖRTÉNELEM GYORSTALPALÓ

Mozaik képregény először 1955-ben jelent meg a volt NDK-ban. Alkotója Johannes Hegenbarth, aki Hannes Hegen néven írta és rajzolta a történeteit. (Az alkotói név forrása egyszerű: Johannes Hegenbarth.) A Digedag-történetek, amelyeknek a főszereplője a ki tudja honnan származó három manó, Dig, Dag és Digedag kereken húsz évig, 1955–1975 között szórakoztatta a nagyérdeműt.

mozaik_digedag_38_hajsza_az_aranyert_hh.jpg

A Mozaik mint lap később is megjelent, igen hasonló koncepcióval, de más főszereplőkkel, Abraxszal, Brabaxszal és Califaxszal. Az alkotói Hannes Hegen egykori munkatársai lettek, voltak. 

Magyarországon 1971-ben jelent meg először a lap, töredékesen, nem minden hónapban. A rendszeres, itthoni, havi megjelenése 1973-ban kezdődött, és 1990-ig tartott. Aztán jó néhány év kihagyásával 2001-ben újra folytatták a kiadást. A rendszeres megjelenés sajnos csak 2009-ig tartott. A havonta megjelenő lapszámok mellett a magyar kiadó (amely időközben névileg változott, tulajdonosilag nem) elkezdte könyv formában is kiadni a Mozaikokat. Jogdíj problémák miatt jelenleg csak a Digedag-képregények kiadása van folyamatban. 

A magyar számok megjelenése mindig kaotikus volt az eredetihez képest, de ezt a nagyon eltérő kronológia jócskán, legalábbis döntő részben indokolta is. Mondjuk azt már annyira nem, hogy még a könyvek kiadása sem követte az eredeti megjelenési sorrendet.

Olyannyira nem, hogy a magyar számozás szerinti 38. kötettel vette kezdetét az első, 1955-ben, az NDK-ban megjelent sorozat magyar kiadása. Vagyis amit a kezemben tartok, igazi kuriózum! A minden szempontból legelső Mozaikokat tartalmazza. 

UTÁLOK KRITIKUS LENNI A MOZAIKKAL, 

mert nagyon kedvelem. De nagyon kedvelem Szerelmetesfeleségtársamat is, ám ellene mondva a közvélekedésnek, miszerint a szerelem vak: én vakon szeretem őt, azonban teljesen reálisan látom. Megy ám ez együtt, hidd el! 

A baj az, hogy alapvetőn konfliktuskerülő vagyok. A másik meg az, hogy alapvetőn őszinte is. A kognitív disszonancia általában az utóbbi javára billenti a mérleget. Általában engedek SzFT-nek is, de azért csuktam már be úgy a régi lakásunk kétszárnyú ajtaját, hogy azt hittem, tokostul zuhan ki. Szóval nehéz lesz, de most is őszinte leszek, minden elfogultságom ellenére. 

A MAGYAR KIADÁS HIÁNYA

Hadd kezdjem a dicsérettel: nehezen kifejezhető, hogy magyar képregény és Mozaik-kedvelő berkekben mekkora hálával tartoznak az olvasók a Ratius és az Időkapu kiadóknak, amiért megjelentették/tik magyarul a Mozaik-könyveket! S hogy annak ellenére teszik ezt, hogy a kiadás nem éppen üzleti siker.  

Amit a legnagyobb bajnak gondolok a könyvvel kapcsolatban: a kiadó semmit nem kommunikál a magyar olvasóval. Egy sorral sem hívja fel a figyelmet arra, hogy mekkora érdekesség van a kezünkben. Semmi eligazítás, egyetlen magyarázó szó sincsen a könyvben. 

A kolofon tartalmaz minden adatot, ami csak hivatalosan szükséges, de érdekes módon a Mozaik füzetek eredeti kiadási időpontját nem. Azt igen, hogy németül mikor adták ki könyvben, legalábbis, hogy volt egy kiadás, amit a magyarhoz igénybe vettek, de azt, hogy melyik év melyik hónapjában került leges-legelőszőr az olvasók kezébe a Digedagok legelső története, nos, az már nem olvasható sehol. Ez egyébként az általam olvasott összes magyar kötet hiányossága volt: egyik sem közölte sem az eredeti német, sem az eredeti magyar kiadás (ha volt ilyen) időpontját.

Azt, hogy ezek a füzetek a legelsők lehettek, elsősorban a rajzok stílusa és a történetek milyensége teszi vélelmessé. Tény, hogy az internet korában már utána lehet nézni nagyjából bárminek, de ha a kezemben van a könyv, miért kell kutakodnom? A Digedag-könyvek hivatalos, német oldalán a Könyvek fül alatt van egy Hogyan kezdődött az egész alcím. Nos, ott ez a kötet az első kötet. (Gyorsan hozzáteszem, a német weboldal ugyanolyan hihetetlenül és magyarázhatatlanul információszegény, akár a magyar kiadás: ott sem olvasható sem a füzetek eredeti kiadásának időpontja, sem az, hogy a kötet mely füzeteket tartalmazza, sem nagyjából semmi érdemi. Az ár ott van. :-P

mozaik_digedag_38_hajsza_az_aranyert_nemet.jpg

ÉRTETLENSÉGEK ÉS CSALÓDÁSOK

A kötet egyértelműen kuriózum, ahogyan már mondtam. Aki egyszer látott Digedagos Mozaikot, és jobban megnézte a rajzokat, annak mutatok egyet-kettőt ebből a kötetből, és azonnal megérte, miről beszélek. 

Az edzett, tapasztalt Mozaik-olvasó számára elsőre minden bizonnyal sokkolóak lesznek ezek a rajzok. A proto-Digedagok megformálása ugyanis a megszokásba beletespedt számára is komoly stressz-faktor. Ám mivel a legelső NDK-ban megjelent Mozaikról beszélgetünk, semmi csudálkoznivaló nincsen.

A protot-Digedagok megformálása ugyanis a megszokásba beletespedt számára is komoly stressz-faktor. 

Iparkodom rögtön hozzátenni: már a második, a korai füzeteket tartalmazó könyv is sok változást tartalmaz az elsőhöz képest, hogy aztán a harmadikban a manók gyakorlatilag elnyerjék a végső formájukat. Ami aztán 1975-ig meg is maradt. 

A könyv az első öt Mozaiki-füzetet tartalmazza (lásd alább). Nagy meglepetés, hogy ebből az egyiknek semmi köze nincsen a három manóhoz. Ez egy vonatos történet (kiköpött Thomas, a gőzmozdony). Az arccal bíró, beszélő mozdony ötlete nem Hannes Hegené volt, az eredeti megálmodója W. Awdry anglikán lelkész volt, aki az első Thomasról szóló könyvét 1945-ben jelentette meg. Azon kívül, hogy a Mozaikban roppant furcsa más nem a három manóról szóló cselekményt látni, sajnos még csak nem is élvezetes, amivel találkozunk. A történet gyakorlatilag szóra sem érdemes. Az arccal bíró vonaton felöltözött, beszélő állatok utaznak. Ami történik teljesen érdektelen. Bevallom, a becsület kedvééért tegnapelőtt végigszenvedtem, de már most nem tudok belőle semmit visszaidézni. Nem is lenne érdemes. Úgy fest, Hannes Hegen kezdetben több lábon akart állni, ha nem jönnének be a manók, ott vannak az állatok. Utólag persze könnyű mondani, és olcsó szóviccel élve kijelenteni, hogy ez a beszélő vonat az állatokkal vakvágány volt. Különösen úgy, hogy a Digedagoknak adatott húsz év, amíg ezeknek a beszélő állatoknak két lapszám. 

S azért érdemes figyelembe venni azt is, hogy a története is, hm, mi is erre a legjobb szó... bárgyú. De nagyon. Belecsöppenünk egy történet kellős közepébe, semmi bevezetés, sem most, sem soha, hogy kik is ők, miért vannak ott, ahol, honnan kerültek ide, és miért pont ide. Komolyan semmi. Három nagyjából unszimpatikus alak (ez jócskán változni fog), akikkel mindössze azért történik valami, mert különösebb cselekmény nélkül nagyjából csak Ingmar Bergman tud lekötni, de a történéseknek sem oka, sem indoka, sem célja nincsen. A párbeszédek nagyon rosszak, jobbára pusztán odavetett szavak az adott képkockához kapcsolva, de alig többek, mintha valami karikatúrához készültek volna. 

ÖSSZEGZÉS

Vagyis ennek a kötetnek az értéke semmiképpen sem önmagában van, a magyar olvasó számára még csak nem is a nosztalgia-faktorban, hanem a már említett kuriózum mivoltában. A történetben semmi nincsen, olyan nagyon nem halad semerre, cél nélküli, vagyis inkább öncélú az egész, kiforratlan rajzokkal, amelyek se nem derűsek, se nem tréfásak, se nem lenyűgözők, se nem semmik. De kétségtelenül ott van mögöttük, hogy itt kezdődött a Mozaik történelme, innen indult minden. Óriási köszönet mind a német, mind a heroikus magyar kiadónak, hogy részünk lehet benne!

A KÖNYVBEN SZEREPLŐ FÜZETEK

Hajsza az aranyért
Tizenkettes szélben
Vidám vonatozás
Harc a kalózokkal

Mozaik a Wikipedián

Időkapu, Budapest, 2016, 140 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639791497 · FordítottaNagy JánosViszocsánszki, Mihály

2–10/10 (ilyet se értékeltem még: önmagában a rajz és a tartalom roppant gyenge, a kult- és a hűha-értéke azonban...) 

2021 február közepe felé

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt (Esszék diktatúráról és demokrációról)

Ha nem az a lényeg, ki mondja, hanem az, hogy mit mond...

schmidt_politikailag_inkorrekt.jpg

Manapság slusszpassz két politikai út létezik Magyarországon: Fideszt alias NER-rendszert, vagy szívből utálni illik, mert O1G vagy imádni kell.

Ennek megfelelően lesznek szalonképtelenek, megvetendő, gaz, ostoba alakok, mindazok, akik a Fideszhez vagy a holdudvarához tartoznak, vagy éppen azok a félistenek, akik végre kézbe vették a dolgokat, és teszik, amit felelős politikusoknak tenniük kell.

Nagyobb baj, hogy nem csupán ők maguk lesznek megvetendő, gaz alakok,  ostoba fafejek, vagy mindennek az ellenkezője, hanem mindaz a teljesítmény is ezeknek megfelelőn nyeri el a maga pólusát, ami hozzájuk kötődik. 

A magam részéről már többször felvetettem egy megvalósíthatatlan képtelenséget: jó lenne úgy könyveket olvasni, hogy fogalmam sincsen a szerzőikről.

Úgy gondolom, hogy egy-egy könyvnél nem is tudnám a szerző nevét.

A stílus, ha van, nyilván előbb-utóbb felfedné az elkövetőt, de a szerző nevének ismerete nélkül nem eleve prekoncepciókkal fognék bele az olvasásba, és nem  eszerint végeznem el az értelmezést is.

Bár, ha elgondolkodom, ez nem annyira igaz, mert a mondanivalóval szembeni elfogadásom vagy elutasításom a szerző nevének ismerete nélkül is simán működik. Pro is, kontra is. Még mindig a politikáról és az eszmékről, ideológiákról beszélek. 

Mert persze, hogy naná, nekem is vannak előítéleteim. Olyan is, ami úgy volt, kaptam, meg olyan is, amelyik menet közben, tapasztalati úton jött létre. (S igen, még mindig a politikáról beszélek.) Ez annak ellenére így van, hogy jobbára mindkét politikai oldalt fenntartással kezelem, miközben nem tudom mi kellene ahhoz, hogy balra szavazzak. (Illik manapság ilyesmit megfogalmazni, vagy most vágtam el magamat alatt teljesen az ágat?) Annak ellenére nem, hogy bár az értékrendem jobbára jobbos, az érzéseiben liberális vagyok. Ezt add össze! Könnyű. Csak el kel választani egymástól a jobb- és baloldali szellemiséget és a politikát. Ebbe ennél mélyebben most nem megyek bele. 

A SZERZŐRŐL

Schmidt Mária történész. A Wikipédia így mutatja be őt: „Széchenyi-díjas magyar történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A XX. és XXI. Század Intézet főigazgatója. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatója

Schimt Mária a Fidesz embere. A Partizán Info minden kertelés nélkül így fogalmaz róla: „Schmidt Mária a Fidesz egyik fő ideológusa, a NER elsőszámú történésze, és nem mellesleg az ország egyetlen női oligarchája. Ráadásul hiába van számos ellensége a Fideszen belül, politikai befolyása és hatalma évek óta töretlen, sőt, egyre csak erősödik. De honnan van az a bizonyos első millió, hogyan gyarapodik kastélyokkal a birodalma és hogyan lavírozgat sikert sikerre halmozva a mai napig is a magyar politika mocsarában? ”
Ezáltal nem lett nagyon szimpatikus.

schmidt_politikailag_inkorrekt_sm.jpg

A kép forrása

Csakhogy mert nem szimpatikus, azáltal nem biztos, hogy kapásból, csípőből és eleve elrendelten rossz, ostoba és propaganda, amit ír.

Persze önmagában a pártszimpátia és -hovatartozás is lehet kizáró ok, ha akarom. Nem akarom. Sőt, akár az ilyen-olyan oldaliság is determinálhatja a hozzá való viszonyt. Ezt sem akarom. Nem azért, mert Schmidt Mária, nem azért, mert Fidesz, nem azért, mert jobboldal, hanem mert alapvetőn lükeségnek tartom a csípőből kizárást. A lényeges szó a „csípőből”. A tapasztalati elvetésekkel semmi bajom nincsen, én például Paul Lendvait nem fogok többet olvasni. Schmidt Máriától eddig még nem olvastam. semmit.

Róla kicsit többet. Gerjesztett is bennem viszonyulásokat, kétségtelenül. De nem csak az a lényeges, hogy ki mondja, hanem az is, mit hallok A puding próbája pedig az evés. Ízleljünk hát!

A PC VAGYIS A POLITIKAILAG KORREKT

Kell erre manapság szót vesztegetni? Egy könyvnyi szót?

Egyfelől nem, hiszen a csapból is ez folyik, mocsok unalmas már. (Nem a róla szóló iratok, hanem maga a politikai korrektség.) Azon túl, hogy gyűlöletes. Mert öncenzúrára kényszerít. Mert hazugságra késztet. Mert kiforgatja a szavak jelentését. S főleg, mert magának vindikálja a jogot arra, hogy megmondja, mi az igazság, s az igazság mértéke természetesen önmaga. Ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott. 

Másfelől sajnos igen, kell rá szót vesztegetni. mert a pc mára megfertőzte a közbeszédet. A pc az újbeszél. A pc a cenzúra alapja. (Könyvajánló erről: Paul B. Coleman: Cenzúrázva.) A pc a szólásszabadság álnok korlátja: a demokrácia és az emberi jogok álruhájába bújt diktatúra. Mindent szabad mondani, ami megfelel a pc-nek. Ami nem, azt tilos. 

A pc legaljasabb vonása, hogy a vele egyet nem értőket azonnali hatállyal másodrendű, rangú személlyé degradálja, akiben nincs egy cseppnyi emberség, megértés, empátia sem. Vagyis rasszista, fasiszta, homo- és minden -fób, antiszemita, és minden ilyenségek. Mert a pc megmondja azt is, mik manapság a fő bűnök, és azt is, kik a bűnösök. A kettős mérce hányingerét penge pontossággal alkalmazza, hiszen amit nem szabad a kis ökörnek, azt, tudjuk, Jupiter simán megteheti. 

A pc a neoliberalizmus pompás  eszköze a neki nem tetsző vélemények elhallgattatására és elsősorban a vélemények vallóinak az ellehetetlenítésére.

Azonban, kapaszkodj, a pc megkövetelése nem kizárólag a baloldal sajátja, vannak témák, amelyekkel szemben a jobboldal is megköveteli a pc-t. Ha nem így lenne, nem lenne Magyarországon érvényes törvény a gyűlöletbeszédről. Ilyen például a holokauszttagadás kérdése,de ilyen lett a koronavírus-járvány bizonyos aspektusainak megkérdőjelezését követő büntetések témája. 

Teszem hozzá, Schmidt Mária erről nem beszél. Pontosabban megemlítés szintjén megjelenik a gyűlöletbeszéd-törvény, de csak mint a Gyurcsány-kormány egyik produktuma. 

A pc tehát egy irtózatosan visszataszító jelenség. S mint ilyen, csuda izgalmas is. Ezért olvasok róla. Ezért szereztem meg ezt a könyvet is. A címe miatt. Remélve, hogy a tartalma megfeleltethető a címnek. Az előre bocsátott válasz: is. Az alcím sokkal inkább fedi a valóságot. Csak az nem annyira izgalmas. Legalábbis számomra. 

Amikor beszélnek, maga a tudomány szólal meg. Mondanivalójuk tehát objektív, pártatlan és egyben érvényes is. Ezért az eltérő álláspont, ha egyáltalán eléri az ingerküszöbüket, legjobb esetben is csak elfogult, pártos, mindenfajta relevancia nélküli, vagyis jobboldali vélemény lehet. A mindig változó tartalmú, de mindig kizárólagos igaz hit védelmezői sok esetben ma is ugyanazok, akik évtizedek óta a megfellebbezhetetlen igazságok letéteményesei. Nekik nagy tapasztalatuk van a hitvédésben és az eretnekségek kiszűrésében. Sokuk átadta már stafétabotját gyermekeinek, tanítványainak, akik mestereikhez méltó elkötelezettséggel és szigorral harcolnak nap mint nap, de szép számmal vannak még közöttük sokat próbált veteránok is. Jó hír, hogy feljelentéseik, megbélyegzéseik egyelőre nem járnak börtönnel, kivégzéssel, mint egykor, nem is olyan régen. Egyelőre be kell érniük azzal, hogy az eltérő véleményeket, világfelfogást vallókat ellehetetlenítik, marginalizálják, szellemileg és lelkileg terrorizálják. A nyilvánosság előtt lejáratják, démonizálják. A rendszerváltoztatás előtt, aki ellenforradalmár, reakciós, trockista, imperialista ügynök, osztályellenség volt, vagy a klerikális reakció uszályába került, netán kispolgári gondolkodású, antimarxista, esetleg szovjetellenes stigmát kapott, az diszkvalifikálódott, tehát megsemmisítendő ellenséggé vált. Ezek az egykor pusztító szavak mára kimentek a divatból, hatástalanná váltak, átadták a helyüket az újaknak. De a baloldal támadó reflexei nem változtak. Csak éppen más kifejezéseket töltöttek fel gyorsan ölő méreggel. Akik teg- nap fasiszták, szovjetellenesek, kulákok és klerikálisok voltak, azok ma rasszista, antiszemita, holokauszttagadó, xenofób, szélsőjobboldali, illetve kirekesztő jelzőt kapnak. Nagyjából ugyanazok adják a stigmákat nagyjából ugyanazoknak. A lényeg: az ellehetetlenítés. Aki megjelöltetett, az szabad préda, kilövési engedéllyel lehet megsemmisíteni. Az új gyilkos szavak legalább olyan szabadságot biztosítanak használóiknak, mint a korábbiak. Osztályellenséggé vagy imperialista ügynökké ugyanolyan könnyen válhatott bárki évtizedeken keresztül, mint manapság rasszistává vagy kirekesztővé. Mindez érdektelen. Mindegy, hogy miről van szó, mindegy, hogy mitől válik valaki rasszistává vagy antiszemitává, a lényeg az, hogy megsértetett a politikailag korrekt fogalmazás éppen aktuális előírása. Ez pedig nem maradhat megtorlatlanul. Nem különös? Az ember azt gondolná, hogy egy olyan ki- fejezés, mint a „politikailag korrekt", mégiscsak valamiféle közmegegyezésen alapul. De ez nem így van, mert azt, hogy politikailag mi számít korrektnek, azt mindig és kizárólag csak a balliberális oldal állapítja meg. A jobboldalnak nincsen ilyen joga. Hogy miért nincs? Hát csak azért, mert aki másképp be- szél, mint ők, annak feltehetően más a véleménye, vagyis másképp gondolkodik, mint kéne, és tanácsos volna, márpedig a véleményalkotás a baloldal privilégiuma. Ilyenkor hadrendbe állított szellemi keretlegények veszik vád-sorozatvetőikkel célba az elhajlókat, hogy szervezetükbe juttassák a méreglövedéket. Addig sulykolják a más véleményt megfogalmazók alávalóságát, fasiszta, antiszemita, rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő, vagyis tisztességtelen voltát, míg végül megállapítják, hogy nem is vitaképesek. Sajnálkozást színlelve deklarálják: a jobboldallal nem kell, sőt nem is lehet szóba állni. Így érvek ütköztetésére sincs szükség. Igaz, lehetőség sincs rá. Az önmagukat politikailag korrektnek kinevezők tehát egyedül , vetélytárs nélkül maradnak a ringben. És láss csodát: mindig ok győznek. Néha nagy titokban arra vágynak, hogy ne mindig és ne mindenben nekik legyen igazuk. De aztán erőt vesznek magukon, és bátran vállalják, hogy az ő igazságukon kívül más igazság nincs, nem volt, nem lesz.
(Egyszólamú Európa, 251–252.)

Az a vicces vagy tragikus, hogy volt oldal, ahol gyakorlatilag szóról szóra megtörtént velem, amit Schmidt Mária itt leírt. Vagyis a vadászat, a hajtás, a bekerítés nem ösztönös, hanem megtervezett stratégia. A magam részéről ezt nem akartam elhinni. mármint, hogy velem is ez történik, csak amikor másodszor esett meg, hajszálpontosan ugyanolyan taktika mentén. Vagy ez már stratégia? 

Schmidt Mária fejtegetései a pc-ről érdekesek, izgalmasak, időtállók. Akkor is, ha azóta, hiszen a könyv 2010-es már több könyv is megjelent a pc irgalmatlan rombolásáról és immár testközelből érezhetjük a pusztító erejét. 

A minap egy szívünknek nagyon kedves családnál vendégeskedtünk. Talán valami filmmel kapcsolatban kerül elő a homoszexuális párok örökbefogadásának a kérdése. Egy darabig válaszolgattam a felvetésekre, pályaszéli gyermekvédelmis múltamra és Szilvay Gergely könyvére hivatkozva, de aztán amikor eljutottunk a „de-nem-de-nem!”-érveléshez, terelésbe fogtam a parttalanságot elkerülendő. 

Megdöbbentő volt számomra ahogyan a beszélgető partnereim visszhangozták azokat az érveket, amelyek rendre előkerülnek a kérdésben. Érvelésük ugyanazzal a vaskos, előítéletes csúsztatással, élt, ami a kérdésben rendre előkerül. A gyermekvédelmi  és az örökbefogadási rendszer minimális ismerete nélküli ítélet, a mindennapi ad hoc statisztikára, a heteroszexuális kapcsolatok erőszakosságáráa (szemben a homoszexuális kapcsolatok harmóniájával) és a homoszexualitás kizárólagos genetikai eredetének tényére való hivatkozás... 

Nem az volt a bajom, hogy az érvelésük megszokott, bevett és nem saját volt. Sokkal inkább az döbbentett meg, hogy két okos, művelt emberrel beszélgettem, és nem volt számomra semmi olyan mondanivalójuk, ami ne az ilyen-olyan sajtóból, közösségi oldalakról származott volna. Illetve, hogy egyből fal épült közénk, mert nem értünk valamiben egyet. Még a vádak is ugyanazok voltak: elítélem a homoszexuális embereket, megbélyegzem őket, stb., stb.

Irdatlan ereje van a pc-nek!

A könyv címe, az, ami, s bár kétségtelenül figyelemfelkeltő, de némileg félvezető is. Ugyanis nem erről, nem a politikailag korrekt közbeszédről szól az egész. Ám kétségtelen, hogy erről is szól. 

KIT ÉRDEKEL 2021-BEN GYURCSÁNY FLETÓ?

Egyfelől a kutyát sem, leíródott. Másfelől sokakat, mert döbbenetes módon sokan őt tartják Orbán Viktor egyedül esélyes kihívójának. Dacára mindennek, hazugságnak, böszmeségnek, „kurva országnak”, szemkilövetésnek, és elsősorban a gazdasági csődnek és a szabadrablásnak. Ám még ha legyintünk is rá, akkor is politikai tényező még manapság is, önmagában is, a  feleségén keresztül is és az általuk vezetett párton keresztül is. A hitelességétől, pontosabban annak teljes hiányától, a komolyan vehetőségétől függetlenül. 

Mindez pedig azért érdekes, mert a könyv alapvetőn a Gyurcsány-kormányok ténykedéséről szól. Vagyis napi politika a javából. Mármint annak az időszaknak a napi politikája, amikor a könyv megjelent (2010). A kérdést tehát úgy érdemes feltenni, mond-e még valamit manapság is Schmidt Mária könyve, vagy a letűnt korszakkal minden aktualitását  teljesen elveszítette. Illetve tud-e hitelesen, mának szólón bármit mondani a Fidesz prominense az egykori kormányoldalról?

schmidt_politikailag_inkorrekt_1.jpg

A válasz félig máris megválaszolható: hogyne tudna! Ez a „hogyne tudna” nem kapásból Schmidt Máriának szól, még csak nem is a jelen könyvnek, hanem egy általános „hogyne tudna”. Egyfelől mert a múlt mindig tanulságos, még akkor is, ha vitatott. Másfelől mert ahogyan az előbb mondtam, a baloldal a mai napig itt van velünk, a pc hatalma pedig kezd elképesztő méreteket ölteni, s ahogyan mondtam, a használatának a veszélye alól a jobb oldal sem mentes. 

Az, hogy Schmidt Mária cikk-, esszégyűjteménye időtálló-e, s főleg, hogy érdemes-e elolvasni (érdemes volt-e a megjelenésekor, érdemes-e ma), az egy másik kérdés. Az értékelésem gyakorlatilag itt venné kezdetét, eddig csak bemelegítettünk. Akkor is, ha a bemelegítésben gyakorlatilag már ott volt a lényeg. 

Sommás leszek. Érdemes. Túl azon, hogy mindkét politikai oldal szakadatlan egymásra mutogatással iparkodik a saját tevékenységét, mi több, a létét igazolni, ostobaság lenne tagadni, hogy a jelen elkerülhetetlenül a múltból fakad és következik. Aki nem érti, nem látja át a múltat, nem fogja érteni a jelent sem. (Mondjuk néha úgy vélem, még akkor sem érthető a jelen, ha értem és átlátom a múltat.) 

A pártot és az apparátusokat ellepték a karrieristák, akik számára a közérdek nevetség tárgya volt, ami számított: az a személyes érdek és haszon és az ennek eléréséhez szükséges hatalom birtoklásának vágya volt. Ennek a késő kádári nomenklatúrának egy része kormányozza ma, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után, Magyarországot. Pragmatikus, cinikus és önző, konformista és hatalommániás. A kádárizmus formálta őket ilyenné, vagyis őket termelte ki magából. Mert azt tanította nekik, hogy a politika a hazugságról szól, az elvek csak kelléknek valók. Megtanulták, hogy minden csak a látszat. A tetteknek és a valóságnak semmi közük hozzá. A korrupcióra is a kádárizmus kondicionálta őket. (91.)

Éppen ezért a mondanivaló íve a szovjet hatalomátvételtől indul és a 2010-es mában fejeződik be. Vetünk néhány pillantást a második világháborút követő magyar politikai helyzetre, Kádár személyére, '56-ra, a gulyáskommuizmusra, a rendszerváltásra, az azt követő évekre, majd a hatalommentett baloldali kormányokra, különös tekintettel Gyurcsány Ferenc országlására. 

Egy dolgot kiemelek. Schmidt Mária a jelenlegi (mármint a 2010-es jelenlegi) helyzet kulcsát abban látja, hogy Magyarországon semmilyen szinten nem volt elszámoltatás. Az Alkotmánybíróság elnöke, a későbbi köztársasági elnök, Sólyom László az 1949-ből származó, szovjet sablon alapján írt alkotmányra hivatkozva (ami önmagában nevetséges) tagadta meg a rendszerváltás után az elszámoltatás lehetőségét.  

De vajon azóta hol tartunk? Azóta volt egy kormányváltás, és volt még egy választás. A kormányon levő jobboldal ugyanúgy nem nézett szembe az egykori felelősség kérdésével, hiszen rendre visszautasította/ja a III/III-as akták megnyitását. 

Ahogy egyébként a Gyurcsány-kormányok idején történt gazdasági umbuldákat sem számoltatták el, ahogyan egyébként 2002 után sem lett számon kérve a regnálása idején mennyit de mennyit szidott Orbán-kormány. (Aminek persze mindkét esetben lehet az is az oka, hogy valójában nincsenek is ügyek, mindössze az éppen aktuális ellenzék sarazza, fröcsköii az éppen aktuális kormányt.) S arról sem hallottam semmit, hogy a 2006-os rendőrségi attakokkal, túlkapásokkal kapcsolatban lett volna fejhullás, felelősségre vonás. 

Vagyis senki nem bánt itt senkit... S ne fusson át a nép egyik olvasó bloggergyerekének a kuszagondolatos agyán a transzcendentális gondolat, miszerint minden mindennel összefügg! De ezt én mondom, nem Schmidt Mária

 S megjegyzem, a szerzőnek humora is van. Nem sűrűn villantja meg, de akkor jól ül. 

Gyurcsány, a kalandor lenullázta a magyar baloldalt. És ezzel történelmi esélyhez juttatta a jobboldalt. [...] Az utódpárt és az SZDSZ felszámolása Gyurcsány történelmi tette. Köszönet érte.

*

Szóval van itt egy cikkekből, esszékből összeálló könyv a kommunizmusról, az elvtársakról, az átalakult ideológia  túléléséről, és mai működési formáiról. Teszem hozzá, frappáns, olvasmányos írásokból összeállítva . Néhol meghökkentő, mert ebben a közegben szokatlan, de találó szófordulatokkal. 

Befejezem azzal, amivel kezdtem. Ha nem tudnám, ki a könyv szerzője, akkor az lenne a véleményem, hogy egy jól szerkesztett, találó, élvezetesen megfogalmazott cikkekből, írásokból álló összeállítást olvastam, amelynek némely megállapításaival lehet, kell is vitatkozni, de amely elég korrekten tekinti át közös félmúltunk történéseit, politikai mozgásait. A szerző nem tagadja, nem titkolja, hogy politikai paletta mely szegmense a szimpatikus, elfogadható a számára, de vajon miért is kellene ezt neki megtennie, ha egyszer Nádas Péter és Esteházy Péter is egyöntetűen csak elismeréssel szóltak az őszödi beszédről? (S teszem azonnal hozzá, Schmidt Mária mindkettejük írásművészetéről elismeréssel szól.) 

Így, hogy tudom, ki írta a könyvet, ugyanaz a véleményem róla. 

 

XX. Század Intézet, Budapest, 2010, 312 oldal · ISBN: 9789638808172

7/10

2021 márciusa, egy nappal a Tanácsköztársaság szégyenteljes kikiáltása és a véres eseményei előtt. (Az általános iskolában örültünk neki, mert nem kellet suliba menni ezen a napon.)

Albert Uderzo: Obelix gályázik (Asterix 30.)

S amikor Obelix felhajt egy kondér varázsitalt, ejha, megjelenik Spartacus! Nincsen összefüggés.

asteri_30_obelix_galyazik.jpg

Szerintem már mondtam... Ha igen, ugorj nyugodtan!

Asterix és a gallok történeteivel egy parádfürdői szanatóriumi sulis lógás alkalmával találkoztam első ízben. Parádfürdőre Güzü becenevű osztálytársamon keresztül jutottam el.

– Gyere, jó buli lesz!
– De Güzü (mer' Géza), ez tüdőszanatórium! Nekem semmi bajom!
– Szerinted nekem van? Apám szerezte a beutalót, egyből kettőt, hogy ne menjek egyedül. 
Iskolaidőben volt a gyógyulásunk a soha meg nem szerzett betegségből, s bár műveltek valamit az ottani tanerők oktatás címen, de korántsem akkora elánnal, mint óbudai anyaiskolánk.

No, ott volt egy „betegtárs”, aki hozott néhány vajdasági kiadású Talpraesett Tom (Lucky Luke álneve) és Asterix képregényt. Mindnek a csudájára jártam, beléjük szerelmesedtem. Amikor az Alfa Magazinban megjelent az első Asterix történet, hihetetlen boldog voltam. Amikor végre füzet formában is, ugrándoztam. S ez valahogy így maradt a mai napig, pedig azért már jócskán elmúltan kiskamasz lenni. 

A Móra Kiadó jóvoltából, Isten tartsa meg a jó szokásukat, ismét megjelent egy magyarul új Asterix-történet. 

A füzet címével már első olvasatra sem voltam kibékülve. Szleng. Ami önmagában nem lenne baj. Bár nekem mocskosul nem illik az Asterix-sztorikhoz. A probléma az, hogy a szlengben a gályázás kemény, megfeszített, alárendelt státuszban végzett munkát jelent. Értem én, hogy ez itt szóvicc akar lenni, hahaha. Persze, Obelixet egy gályán viszik el a rómaiak, egy másikkal jön visszafelé, nem munkát végez, hanem a gályán utazva gályázik,  rendben. De számomra nem ül a poén. Erőltetettnek és ide nem illőnek tartom. 

*

A történet eredetileg 1996-ban jelent meg, Albert Uderzo egyedül jegyzi. Magyarul eddig hat önálló Uderzo-történet jelent meg*, összesen pedig, ha jól böngésztem, nyolc. A plusz kettőből az egyik a következő magyar szám lesz. Legalábbis ennek a kötetnek az információja szerint az lesz a következő. 

* 25. A megosztott falu; 26. Asterix Odüsszeiája27. Asterix fia28. Asterix és a varázsszőnyeg29. Rózsa és kard30. Obelix gályázik

Nem árulok el titkot, ha a történetről bármit elmondok, mert a fülszöveg gyakorlatilag nem bármit, hanem mindent elmond. 

Szökött rabszolgák ellopták Julius Caesar személyes hajóját, és a görög Szpartakisz által vezetett kis csapat a törhetetlen gallok falujában keres menedéket. Vanbenespiritus tengernagy kötelességtudóan megkísérli lerohanni Asterixéket, és bár a villámgyors csata a szokásos gall győzelemmel ér véget, Obelix feltűnő módon nem harcolt az első sorban. Bekövetkezett ugyanis, amitől Panoramix druida mindig is óvta: titokban megivott egy újabb adag varázsitalt, ám ahelyett, hogy még erősebbé vált volna tőle, szó szerint kővé dermedt. Barátai kétségbeesetten igyekeznek megtalálni az ellenszert, miközben a Caesar haragja elől menekülőknek is segítenek.

Nem haragszunk a tönkre-spoilerezésért a kiadóra. Azért nem, mert egy pillanatnyi tűnődés után simán beismerjük, hogy az Asterix-füzeteket nem annyira a történetek ereje, mondanivalója miatt szeretjük (bár van, amelyik gyengébb, van amelyik kicsattan a szellemi izomtól), hanem a hangulata és persze a poénok miatt. Mármint ha a rajzokat most nem számolom. 

A füzet története, meglepő módon, valóban arról szól, amit a fülszöveg elmond. Szerencsére, van amit nem tudunk meg belőle, és én sem fogom most elmondani. Maradjon valami a füzetnek is. 

Uderzo (vagy Goscinny) jó trükkje volt füzetről-füzetre, hogy egy-egy alakot élő híres emberről mintáztak. Volt, hogy olyan francia hírességről, aki nekünk magyaroknak (belgáknak, németeknek, angoloknak, eszkimóknak, csukcsoknak, szanszkríteknek, atlantisziaknak stb.) semmit sem jelent. A mostani híres ember-citálás teljesen egyértelmű és vicces. 

asterix_30_obelix_galyazik_1-5.jpg

Spartacus természetesen úgy kerül a történetbe, lásd a fülszöveget, hogy ő a szökött rabszolgák vezére. Asterixék küzdelmei időben behatárolhatók, mert ugye Julius Ceasar kortársai voltak. Spartacus ideje és Ceasaré pedig lefedi egymást, még a történelemmel sem kellett majmolódnia Uderzonak. Attól az apróságtól eltekinthetünk, hogy a Spartacus-féle lázadás i. e. 74-ben volt, Ceasart pedig tíz évvel később, i.e. 63-ban választották pontifex maximusnak. De annak tükrében, hogy a Spartacus-lázadás is jócskán másképpen zajlott (még ha a haláláról biztosat nem is tudunk) mint ahogyan a képregény bemutatja, legyintsünk bátran. Még az is lehet, hogy Spartacus valóban azért tűnt el (állítólag a holttestét nem találták meg a Crassussal i. e. 71-ben, a Silarus folyó mellett vívott csata után), mert Atlantisz maradékán landolt, ahogy Uderzo mondja. :-)

*

Ha akarom, a történet a mértékletességről szól. Obelix felhajt egy kondér varázsitalt, amiből ő egy kortyot sem ihatott volna, mert, ugyebár, gyerekkorában beleesett egy varázsitallal teli kondérba, ezért bivalyerős anélkül is, hogy inna belőle. S mert nem tudni, mit okozna nála az anyag túltolása, egy életre le lett tiltva róla. Ebből a füzetből megtudjuk, mit okoz a plusz bevitel. A mértéktelen plusz bevitel. Meg a druida kísérletezése, hogy az utóhatást megszüntesse (ez az, amiről hallgatok, de tréfás, mondhatom!). Panoramix mellett szól, hogy ilyen esetről még csak senki nem is hallott, a sötétben tapogatózik, öröm, hogy egyáltalán elér valami eredményt. (Az eredmény a tréfás, de csitt, ne tovább!)

S mondjuk ezután Obelix, ha egy csöpp esze van (de őt nem éppen emiatt szeretjük), többet nem hisztizik, amikor a többiek csata előtt sorban állnak a druida főzete előtt. De erre garancia nincsen... 

Mi meg közben ismét csuda jól szórakozunk, és még mindig nem unjuk a megszokott ismétlődéseket, a képi és verbális poénokat. Mert minden Asterix-füzetben van valami, ami egy kicsit új, egy kicsit más, és amitől mindig érdekes. Ebben egyrészt Spartacus behívása a történetbe, másrészt egy ismétlődő poén-elem, Obelix és a varázsital kapcsolatának a kifejtése. Amiről minden bizonnyal úgy gondoltuk, sose tudjuk meg, mi lenne, ha... Hát megtudtuk. :-D

asterix_30_obelix_galyazik_3.jpg

Móra, Budapest, 2020, 52 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634865704 · FordítottaBayer Antal

9/10

2021 február vége

_00_kkmo_logo.jpg

 A bejegyzés eredetileg, bár ehhez a bloghoz képest átszabva és rövidítve 
a Könyvkultúra Magazin Online oldalán jelent meg.

Jerzy Broszkiewicz: Egész ​héten esni fog?

Egy vidám, kedves vakáció-krimi az átkos idejéből, minden ideológia nélkül

broszkiewicz_egesz_heten_esni_fog.jpg

Csak a szokásos: óbudai Könyvmegálló, ezúttal a Csobánka téren, Békásmegyeren. (Ha keresed, a rendelőintézet mellett van, a kultúrral szemben.) Ez is egy olyan könyv volt, ami kiskamasz koromban többször volt a kezemben, de soha nem olvastam. 

Manapság érzek valami nosztalgiát az akkori könyvekkel szemben, bár a nosztalgia nem befolyásolja a minőség értékítéletét nálam. Többször csalódottan tettem le a nosztalgia-alapokat. 

Persze, nyugisabb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb világ volt a akkor. Gyerekként sem váltam a szüleim foglyává a gonosz világ miatt. Nem csupán azért nem, mert anyukám nagyon korán meghalt, Apunak meg dolgoznia kellett, így kulcsosgyerekként jöttem-mentem Óbudán, nagyfokú önellátásra kényszerülve, boldogan. Azért sem voltam lakásba zárva és hozzájuk láncolva, mert akkoriban ez nem volt divat. Sem az ezer különóra, sem az, hogy a gyerekek a szülőkkel mennek mindenhová, azok hozzák.viszik őket. Reggel egyedül keltünk, egyedül kellett bepakolnunk a táskát, nem ültek mellettünk a tanulásnál sem, talán csak elsőben. Ahogy suli után is mentünk bolyongani a telepen Isten hírével, hogy aztán hatra, hétre, nyolcra (ahogy növekedtünk) otthon legyünk, miközben az őseinknek fogalma sem volt arról, merre járunk, hol vagyunk, mit csinálunk, kivel vagyunk. Horror, mi? 

Szerettem gyerek és kamasz lenni. Sok cimborám volt és mindig akadt egy lány, akit szerethettem. És még Pipi barátom is bőven élt akkor, együtt jártunk könyvtárba, meg mindenhová, most meg már nyolc éve halott. 

Hogy ne lenne hát nosztalgiám? 

Újabb teszt következik. Ezúttal nem egy azerbajdzsáni író nevét kell kimondanod egy olvasás után, hanem mondj három, lengyel ifjúság írót! Nekem egy író jutott eszembe és egy másiktól egy könyvcím: Adam Bahdaj az író, a könyv pedig, amit nem Bahdaj írt a Kardvirág és oroszlán. Aminek a szerzője Aleksander Minkowski. Természetesen mindkettejüket az egyköri Delfin-sorozat által volt szerencsém megismerni. Bahdaj jobban tetszett. Főleg A fekete sombreroDe nem volt rossz Az elcserélt kalap és A fekete esernyő sem. 

Ámde itt meg is áll a tudományom a lengyel ifjúsági szerzőket illetőn. Pedig állítólag ők, a lengyelek a legjobb haverjaink, nekünk, magyaroknak. Egyéb lexikális fekete lyukaimba bele sem merek gondolni a lengyeleket illetőn. Ha már lengyel, s ha ifjúsági, akkor Lolka és Bolkailletve a Varázsceruza. Mindent visz mindkettő. Ugyebár. De akiről az ember fia ennyire keveset tud, az nem legjobb haver, sokkal inkább ivócimbora. 

broszkiewicz_egesz_heten_esni_fog_3.jpg

Akkor ez micsoda is? Műfajilag tébláboljunk!

Nincs kétség, ifjúsági regény. Nem csupán azért, mert a főszereplője öt gyerek, hanem azért mert a főszereplője öt gyerek, és az ő nyaralásukról szól ez a krimi. Mi? (Mimikri? :-D ) Mert azért krimi is. Egy másik könyvnél, A kis detektívek értékelésében kifejtettem, miért nem szeretem, ha gyerekek nyomoznak felnőtt ügyben, és példákat is hoztam, amikor ezt nem sikerült összehozni. 

Vagyis egy honunkban ismeretlen, lengyel ifjúsági szerző számomra eleve kudarcra ítélt regényét tartottam a kezemben. Kornyultam lefelé.

De aztán olvastam emelkedő érdeklődési görbével, harsány röhögéssel, és a végére igen elégedetten. Figyelj csak például erre az idézetre!

Leültek hát az ebédlőasztal köré, és Ika mamája, miután a feléje forduló öt arcot figyelmesen szemügyre vette, így szólt:

– Polgártársak és polgártársnők! Noha az eső esik, a vakáció elkezdődött. Mindenki számára. Tehát az én számomra is. Éppen ezért folytatta ellenkezést nem tűrő hangon - kérem a hagyományos elvek szem előtt tartását. A munkabeosztás és a foglalkozásnaptár ott lóg a falon a konyhában, onnan megtudható, hogy ki mikor főz, takarít, mos, vasal stb. Mint az ifjúság egyenjogúságának a híve, nem segítek a fiúknak főzni, sem a lányoknak fát vágni. Figyelemmel a fentiekre, hashajtó és kötszer rendelkezésre áll. Jogi szempontból kiskorúak vagytok, éppen ezért férjem szellemi távollétének idejére a jogi felelősséget értetek én vállalom. Minthogy azonban az én szempontomból nagyjából gondolkodó lények vagytok, az egyéb vonatkozású felelősség rátok hárul, a ti ifjúi vállatokat nyomja. Nem fogok: veszekedőket békítgetni, boldogtalanokat vigasztalni, unatkozókat mulattatni és a többi és a többi. Emlékeztetőül még csupán ennyit: a ti vakációtok az én vakációm is, éppen ezért kérem tiszteletben tartani nemcsak a ti fiatalságotokat, de az én öregségemet is.

Itt Ika fiatal, csinos és Vladi szerint ,,very charming" anyukája udvarias mosollyal befejezte beszédét.

– Ellenvélemény? Nincs – tette hozzá villámgyorsan. – Úgy gondolom, javaslataimat az egybegyűltek egyhangúlag elfogadták.

– Mi is ennek a neve? – kérdezte Ika.

– Irányított demokrácia – adta meg a felvilágosítást Borsó. (11.)

A könyv humora végig ilyesféle és sűrűn előfordul, hogy ilyesféle. Ez egyértelműen nyerőre hajlítja a figurát. 

Na, kezdjük az elején, mert kezd szétcsúszni, amit itt el akarok dadogni. 

A történet önmagban nem túl cizellált. Öt kamasz, két lány, három fiú, különböző tizenéves életkorban nyaral valahol. Nem egyedül, hanem az egyikük szüleinek a felügyelete mellett. Az ifjak, bár folyamatos a csipkelődés, kedvelik egymást. Mi több, van, vannak, akik szerelmesek a másikba. Alakul. 

Katalin, aki Albert (mert olyan kis okos, akár Einstein), Ika (az ő szülei a rájuk felügyelő házaspár), Borsó (szemet vetett Ikára, de csak finoman), Vladi (ő legidősebb, vigyázó szemét, ha kell, ha nem, Alberten tartja, aki bizony sűrűn visszanéz rá) és Pacalka (a legfiatalabb, enyhén szólva nem szószátyár, jobbára egy szótagos fonémákkal beszélgető, okos és igen kézügyes fiatalember). 

Esik az eső, az ifjak unatkoznak. Felmerül ez meg az tevékenységnek, de valahogy egyikre sem harapnak rá. Egyikük olvas egy újságcikket, hogy „cinikus rablók” műkincseket rabolnak országszerte. Elindul az agyuk, pláne amikor kinéznek az ablakon, és a ház közelében ott áll egy kis kápolna. Összenéznek, jönnek az ötletek, hogyan lehetne idecsalni a cinikus rablókat, és csapdát állítani nekik. S lőn. S jönnek is bőven, akik érdeklődnek a kápolna kincsei iránt. Mert krimi, ezért ezen a csapáson udvariasságból nem megyek tovább. 

De Broszkiewicz dicséretére mondom: olyan tökéletesen egyensúlyoz egész végig az ifjúsági regény és a krimi műfaja között, hogy ezért virtuálisan máris vállon veregetem. Az egyensúly jelen esetben azt jelenti, hogy mindvégig megmarad a regény ifjúságinak, soha nem csusszan át felnőtt krimibe. Nagyon ízlésesen az ifjak nem mennek át rendőrbe, Supermanbe, az illetőségi területük megmarad abban, gyerekek, kamaszok, akik okosak és találékonyak, meg logikusak, ezért hozzájárulnak a végkifejlethez. 

S közben mindenki csuda jól szórakozik. 

Csak semmi didaktika, kérem!

A szereplőknek jellemük van. De azért ez egy játékos regény, nem a Twist Olivér, nem kell a Pantone-skála egészére számítani amikor a szereplők lelkivilágának a lefestést firtatjuk. De semmiképpen sem két árnyalatos szürke, bárkiről is legyen szó. Ezzel együtt van, aki jobban megformázott alak lett. Pacalka és Albert (aki Katalin) például zseniálisan megalkotott figura. 

broszkiewicz_egesz_heten_esni_fog_jb.jpgBroszkiewicz igen szerencsésen, nagyon ügyesen elkerüli a coclista ifjúsági és bármilyen irodalomra leselkedő veszélyt: a dogmatikusságot és a didaktikus propagandát. Amely jó esetben megmosolyogtató, rosszabb esetben viszolyogtató és idegesítő.

Meglepő fordulattal ebben a regényben semmi sincsen, ami arra a rendszerre utalna, amelyben íródott. 

Ez azért meglepő, mert a szerző munkássága döntő része a komcsi érában zajlott. Ráadásul igen sokszínű, gazdag munkássága volt az úriembernek. Írt regényeket, ifjúsági műveket, sci-fit, színdarabokat, tévéfilmeket, zenével kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat (mert alapvetően zenész volt ám). Tizenkilenc nyelvre fordították le a műveit, és színdarabjait egész Európában, az USA-ban, Mexikóban és Új-Zélandon is bemutatták. A regényeit pedig több mint egymillió példányban adták el. Kapott mindenféle lengyel állami díjakat is. Szóval aktív alkotó és foglalkoztatott művész volt. Ennek hátterén még meglepőbb, hogy az Egész héten esni fog? tökéletesen minden mentes ideológiai szempontból. 

Van azonban valami, ami még ennél is sokkal fontosabb! Említettem, hogy a szereplők jellemek. Ennek tudatában igen jelentőssé lesz, hogy ezek a jellemek egyszerűen jók. Mármint nem csupán jól vannak megformálva, hanem gyakorlatilag egytől egyig jók, mint emberek. Vagyis erkölcsi szempontból jók. 

És most kapaszkodj meg: ettől egy hangyányit sem válik gejllé az összhatás. Ehhez azért kell tudás! Mert ha valódi jellemekkel dolgozunk, akkor a valóságukba magától értetődőn beletartoznak a jellemhibák is. S itt most az a helyzet, hogy a jellemek eltérők ugyan, s van, akinek érdekes, néha nehezen emészthető dolgai vannak, de, mert nehezen emésztető, az nem jelenti azt, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhető.

Példuál Pacalka annyira nem szeret beszélgetni. Van, hogy egy szótagú indulatszavakkal közöl mondatokat. Aki ismeri, érti. Idegesítő lehet, de nem erkölcstelen. Ugye? 

broszkiewicz_egesz_heten_esni_fog_1.jpg

Mindennek a trükkje talán abban van, hogy a szereplők szeretik egymást. Nem cukrozott törökmézszerűen, hanem abban az értelemben, hogy nem akarnak rosszat a másiknak. Ez olyan mindennapi dolgokban is megnyilvánul, hogy ha nem is mindig rettentő nagy kedvvel, de gondoskodnak egymásról. Például bevásárolnak, főznek. Belátják, hogy az együttműködés, a ma nekem, holnap neked elv a harmónia kulcsa. Nem kell senkit noszogatni, b@szogatni, hogy végezze el a munkáját, mert tudja, hogy ha ma elvégzi, holnap neki végzik el a többiek. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki rózsaszínű felhőcskéről láblógatva pucolja a kolompért, mert krumplit pucolni nem élvezet. Ez belátást jelent. 

S még fokozom: valami hasonló módon működik a többi szereplő egymáshoz való viszonya. Van gyanakodás, van fenntartás, van kutakodás egymás iránt, de nincsen gyűlölet, a másiknak rosszat akarás. S újra mondom, mégsem lesz cukorhabos emészthetetlenséggé az összhatás. 

Mostanság elég sok krimit, gengszteres meg akciófilmet néztünk. A múltkor körülnéztem, miket szeretnék látni a napokban. Még csak súlyos drámákra sem vágytam már. Elég volt a szenvedésből. Nem bugyi rózsaszín nyálakra vágytam, hanem harmóniára. Olyan filmre, ami nagyjából valós, derűs és kedves. Mint ez a regény.

Már csak azért sem válik túlédesítetté a történet, mert a szereplők azért folyamatosan ugratják froclizzák egymást. De abban sincsen bántó szándék, csupán permanens tréfálkozás

*

Vagyis összhatásában ez egy nagyon tréfás, érdekes, kedves, mérsékelten izgalmas és bonyolított vakáció élvezetes története, pompásan kitalált szereplőkkel, minden ideológiai szájbarágás nélkül. 

A grafikus grafikái

Most nem csupán azért tettem ide ezt a képet, hogy történjen valami a folyószövegben, színesebb legyen az összhatás, hanem azért, mert olyan ez a könyv mint a grafikusának, Zsoldos Verának a rajzai. Pöpec választás őt megtenni illusztrátornak. 

broszkiewicz_egesz_heten_esni_fog_2.jpg

Zsoldos Vera olyan művész volt (sajnos 2016-ban elhunyt), akinek a rajzai nem csaptak hókon, de minden előfordulásukkor örültem nekik, szerettem az alakjait, a képei hangulatát. Nem varázsolt el a részletgazdagság, nem röhögtem sírósra magamat, de nem akartam a zsilettpengéért sem nyúlni: egyszerűen nagyon szerettem, bármit is elevenített meg.

Ami ebben a könyvben feltűnt, hogy a rajzok mindig csoportképek. Egytől-egyig jók, csak egy bizonyos idő után unalmassá válnak az egyforma beállításokkal. Egyesével nézve kedvesek, sokasával nézve egyformák. Nekem hiányzott, hogy nem volt köztük olyan, amelyik a könyv valamely részletét emelte volna ki, s nem csupán nyaralásos „fotó” a családi albumba. 

 

Móra, Budapest, 1974, 346 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631102076 · Fordította: Varsányi István · Illusztrálta: Zsoldos Vera

8/10

2021 március közepe;
közeledik a '48-as forradalom napja, tüntetéssel az értelmetlen rendelkezések, lezárások miatt

süti beállítások módosítása