Akkor, amikor a Csipike sorozat a kezembe került, mit sem tudtam Rusz Líviáról. Hat-hét éves lehettem. A történetet annyira nem szerettem, Kukucsi figurája roppantul irritált, de a rajzokat imádtam.
Rusz Líviáról túl sokat ma sem tudok. Csak a leglényeget: amihez nyúlt, arannyá vált.
S még: ő illusztrálta az egyik legkedvencebb könyvemet, a Szikra Ferkó-t, amit bűn volt/lesz bármikor is nem az ő rajzaival kiadni.
„Rusz Lívia (Kolozsvár, 1930–2020 ) grafikus, festőművész és képregényrajzoló.
1987-ben a romániai állapotok miatt Magyarországon telepedett le.”
S ahogy most görgetem a netet, rádöbbentem, hogy több képregénye sincsen a birtokomban. Van, ami beszerezhető (MisKati), van, ami tökéletesen elérhetetlen (Napsugár, Csipike mamája). Ahogyan a róla szóló, vékonyka monográfia is, amit Dodo Niţa és Kiss Ferenc állított össze (írt meg?).
Nincsen kedvenc Rusz Lívia rajzom. Nagyot mondok: azért nincsen, mert mind a kedvencem. Ne gondold, egyáltalán nem vagyok rajongó típus, de egyáltalán nem. Több szívcsücsök grafikus van az életemben, a legfőbbek: Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Reich Károly, Réber László, Cserkuti Dávid. Ők azok, akiktől bármikor bármit elfogadok. Na, és persze, sejtheted, Rusz Líviától.
Az illusztrátor
Annyira csak az illusztrációit és ezt a képregényét ismerem, hogy teljesen megdöbbentett, hogy festett is. Majd mindjárt erről is, de időzzünk el egy kicsit az illusztrálásainál. Éppen most olvastam, hogy van, aki gyűjti a könyveket, amiben Rusz Lívia rajzok vannak. A Moly szerint huszonnyolc mesekönyvben jelentek meg a munkái. Olyanokban mint a Zengő ABC, több Benedek Elek gyűjtemény, két Hauff-válogatás, Bajos Andor Egy bátor kisegere, Tamási Áron Hűséges Mártonkája, Ion Creangă történeteinek a gyűjteménye, vagy Oscar Wilde meséi.
Simán állítom, hogy ezeket a könyveket nem csupán a szövegek értéke, hanem a művésznő alkotásai is halhatatlanná tették. Mert Rusz Lívia után egyszerűen elképzelhetetlenek más rajzokkal. Mondom: a Szikra Ferkó sem. A pláne nem! A Csipikékról meg végképp nem beszélek.
A festő
Szóval ahogy kattintgattam, egyszerre szembe jött velem egy festmény, Rusz Lívia meg előtte áll. A festményen Daidalosz és Ikarosz röpül, zuhan éppen.
A kép önmagában, igazából így fest:
Zseniális!
Daidalosz és Ikarosz története a szívem csücske. Egy meg nem jelent novelláskötetem első kisregénye róluk szól. Pontosabban a zseniális, feltaláló apukáról. Ő volt Daidalosz. Szerelmetesfeleségtársam roppant mód szereti ezt a történetemet. Az a címe, hogy A Nap vonzása. Összesen öt parafrázis van benne. A másik négy Szüsziphoszról, Ádámról, Jóbról és Péterről, a későbbi apostol árulásáról szól.
Érnek még meglepetések, alaposan.
Az író, forgatókönyv író és a költő
Mert hogy a Nem mind arany, ami fénylik egyszemélyes darab. Mármint szerzőségben. Mindent Rusz Lívia végzett el.
A végeredmény lenyűgöző. Meg nem. Természetesen ha a rajzokat nézzük, minden tökéletes: dinamikus, kedves, erőszakmentes, részletes, gazdag, semmi hiba a kompozíciókkal, meg semmivel se. Hiszen mondom, hogy Rusz Lívia!
A történet azonban gyöngécske. Egy turistacsoport meglátogat egy várat. A várban hárman élnek: a fogfájós várúr, a lakája és egy szolga. Miközben a lakáj vezeti körbe a csoportot, két dolog történik. Egyrészt a csoport egyes tagjai sejteni kezdik, hogy a vár korántsem annyira öreg, a berendezése pedig végképp nem, ahogyan a benne lakók állítják. Másrészt a csoporttal két gazember is a falakon belülre kerül. Utólag kiderül, nem túl eszesek, a konkrét céljuk több mint általános: megszerezni a szajrét. Amiről azt sem tudják, igazából mi is az.
A csoport távozása után zár a vár. A gazfickók és egy kislány bent maradnak. Az előbbiek jó szándékukból. A kislány barátai, két fiú visszajön a lányért. Innentől olyan félreértős kergetőzés indul be, amiről Louis de Funès filmjei ugranak be. Soha nem szerettem Louis de Funès filmjeit.
A szöveg öszvér. A leíró, magyarázó részek prózában vannak. Ööö... jobbára. Kivéve a gyevi bírót. A párbeszédbuborékok többynire versesek. De ahol rímel, a szöveg ott sincsen versbe szedve: folyamatos. Csak feltűnik, hogy már megint rímel. De a rímek minősége nem állandó. Van, ahol rettentő nyögvenyelős, van, ahol Romhányi simán bevállalná a sajátjának.
...íme, a vár ősi fala!
Emeltette egykor vala
Hosszúfogú Gottfried vezér.
Le is döfték rögtön ezér'
a galádok avagy mások.
Regélik a krónikások.*
Ott egy halott! Le sem mossák:
ez gyilkosság!*
Uram megsértett!
Engem egy kísértet
kísértett az előbb.
Talpig vasban jött és nem is lassan.
Odacsaptam...*
Utána! Vesszen a galád!
Legalább
nem kísért tovább!*
Semmi majré!
Rángasd meg azt a bütyköt
és kezünkben a szajré!
Hát, ebben a szellemben és stílusban. Mondjuk bennem alapvetően zéró igény sem volt a versben beszélgetésre. Alig van esett, amikor tolerálni tudom. A Asterix-sztorik második filmjében, A KLeopátra-küldetés-ben zseniálisan sikerült a dolog, de az a film tele volt anakronizmussal, a versben beszélés tökre illet bele.
Itt van ez a falafel,
amit az arabok fele fal.
Mert a történet és a szöveg nem az erőssége ennek a képregénynek, valahogy olyan összhatása maradt bennem mint az Avatar után: bármelyik pillanatában lenyűgöz a látvány bősége, részletessége, szépsége, de maga az egy mondatban elmondható sztori, olyan kis semmilyen, rettentő közhelyes tanulsággal a másság értékéről.
Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1987, 40 oldal · ISBN: 9632234464
9/10
2026 márciusának a vége. Szép lassan egy hete, hogy félreléptem Szerelmetesfeleségem tudtával. A színeződés, a duzzanat már megszűnt, de még mindig fáj. Tegnap este annyira, hogy elgondolkodtam, nem kellene-e orvosnak látnia?
De aztán mára Szerelmetesfeleségtársam is elhervadt: Neocitránnal kezdte a napot. Maradt a kérdés, ne együnk hétvégén, avagy ki menjen vásárolni? Végül összeszedtem magamat, mentem. Bicegtem.
– De ha megérkeztél, szólj, megyek, ne akarj mindent felcipekedni! – utasított a MartAssist komplett vezérkara.
A Pethe téren több dolgom is volt, szivarka, gyógyszertár, medvehagyma a zöldségestől. Ahogy jöttem le a dohánydából rosszul léptem, és nyekk: valami helyre kattant. Szinte hibátlan lett a járásom.
Mondjuk ezt most nem érzem. Megint olyan mintha ki kellene mozgatni, hogy a csontok a helyükre kerüljenek. Tudod, mint amikor kiropogtatod az ujjaidat, és a helyükre kerülnek a dolgok.
*
Simán, csuklás nélkül tudnék még egy-két hetet ücsörögni itthon.
*
A Yes „Keys To the Ascension 2” albumának a stúdióalbuma szól. Mondjuk ennek a kétrészes, összesen négy cd-s kiadványnak a logikáját soha nem értettem. Két koncertlemez, és két stúdió, de nem összepárosítva, hanem egy itt, egy ott.
Vannak muzsikák, amikhez konkrét élmények, hangulatok, események kötődnek, s ha meghallom őket, azonnal a kötődés helyén vagyok, abban a hangulatban, pózban, társaságban, ahol kialakult a kitörölhetetlenség.
Ez a négy lemez azonnal Köveskált, a Káli-medencét juttatja az eszembe. Ott nyaraltunk, Kari és Zsuzsi nyaralójában. Szerelmetesfeleségtársam még nem volt nekem, az Exemmel nyaraltunk ott. Meg persze a két gyerekünkkel, Szamival és Gerivel. Volt néhány esős nap, alig voltak száraz napszakok, hogy menni tudjunk. Ebéd után a család ledőlt aludni. Én leültem a bejárat előtti lépcsőkre, volt felettem esőfedél, nem áztam, vittem ki könyveket, egy hordozható kazetta/cd/rádió készüléket, és nem üvöltetve ezt hallgattam. Néztem ahogyan a csendes, állhatatos eső áztatja a kertet, ahogy folyik a víz a bokrokon, a fákon, a garázson. Borult volt az ég nagyon, a Balaton felett egészen sötét, ott nagy lehet a vihar, a nyaralóból nem lehetett oda látni, de itt béke volt, nyugalom. És Yes.
Aztán még kettőt leengedtem. 
