Ha a könyvecske hátsó fülszövegének két ajánlóját elolvasom, kicsit elkedvetlenedek. Aškenazy két könyvét ajánlja ez a fülszöveg. Szerencse, hogy olvastam már ezelőtt tőle, meg olvastam ezt a mostani Emberkét is, és ezért nem veszem komolyan az akkori kor rendszerének a marketingjét. Mert nem kicsit hujjuj. Ráadásul néha értelmetlenek a mondatok önmagukban is, nem csak a mondanivalójuk ultragáz.

NÉMET KIKELET: A riportsorozat a Német Demokratikus Köztársaság születő új életéről számol be, az élet vajúdásának problémáját tárja elénk. Pompás képekkel szemlélteti a régi porosz szellem és a győzedelmes szocializmus emberfeletti küzdelmét. Az író nagyszerűen tudja ábrázolni az ellentétekből fakadó feszültséget, de ugyanakkor minden szaván érződik, hogy hisz az német, szocialista emberben, a német ifjúságban. Aškenazy könyve fontos könyv, Hivatása, hogy eloszlassa a begyökeresedett elméleteket és utat törjön az összefogás, a proletár nemzetköziség számára.

230 oldal Magyar Könyvtár kiadása

A LÁNGSZEMŰ: Az emberszeretetről szól Aškenazy hét elbeszélése, amelyeket ebben a könyvben gyűjtött össze. A történetek hősei egyszerű, érző szívű emberek. Aškenazy az emberiességet hirdeti, a szocialista társadalomnak, az emberi lélekben születő új, nemesebb etikáját. Ennek a tiszta humanizmusnak a hösei az altaji Tymofej, az osztraval Stanislav, az emberré érő két Gábor és a havannal Ramon, a Langszemű. Tetteik, szavak elgondolkoztatnak, életük iqazsága lelkünkben cselekvőkész visszhangra talál. A történetek hátterében eqvre határozottabb vonásokkal rajzolódik ki előttünk a cél, amelyet az író tűzött ki maga elé: az emberebb ember, becsületes, igazságon felépülő emberi  közösség.

154 oldal, Consolenkai Magyar Könyvkiadó

*

Ha Emberke, akkor persze azonnal Erich Kästner neve ugrik be, mert neki is van két Emberkés könyve: Az Emberke és Az Emberke és a kislány. 

De ez az Emberke úgy emberke, hogy az író fiacskája. 

A rövid kötetecskét két részre osztotta a szerző. Az első öt bevezető történetecske a második részhez. Amelynek Gyermek-etűdök a címe. 

Vagyis az etűd rövid, de teljes értékű alkotást jelöl. Ez esetben, ugyebár egy gyermek körüli történeteket kapunk. Emberke történeteit. Vagy éppen rajta keresztül az édesapja történeteit. 

S mert etűdök, Aškenazy nem beszél (ír) lukat a hasunkba (szemünkbe). Nem magyaráz túl semmit, hagyja, hogy magunktól ismerjük fel az összefüggéseket. S ha nem tesszük, vállat ránt, s már megyünk is tovább, így jártunk. S csak a jó Isten tudja, lemaradtunk-e valami súlyosabb üzenetről. De persze ez nem valószínű: etűdökről van szó, nem sorsszimfóniáról. Vagy stílusosabban: kis írásocskákról, amik teljesértékűek ugyan, de azért nehogy már egy Bűn és bűnhődést várjunk tőlünk! Értve vagyok? 

Viszont meglepődve csillant fel a szemem, amikor az öt kis bevezető történetben egyszerre szembe jött velem egy gionándorosság. Mint pozitívum. De annyira, hogy egy szédült pillanatig zavarba is estem, megnéztem a könyv gerincét, mit is olvasok. Máris meg voltam véve. 

Aztán amikor egy etűdben az Emberkével sétáló Apu összefut az első nagy szerelmével, kész, feltettem a kezemet, lengettem a fehér zászlót. Innentől Aškenazy ha akarta volna, akkor sem tudja elrontani a könyvecskéjét. 

*

No, persze, ha egy szülő a gyerekéről ír, akkor vagy a végletekig elfogult, vagy teljesen poénra veszi a dolgot. Az utóbbira tökéletes és hihetetlenül élvezetes, röhögtetős példák Méhes György családos könyvei: Tatárok a tengeren, Micsoda társaság, Leleplezem a családomat, Kilenc vesszőparipa, Öcsi naplója. 

Az a első sorok elolvasásával nyilvánvalóvá lett, hogy az Emberke nem lesz könnypotyogós röhögés. De az is, hogy nem kell a végletekig pátoszosan elérzékenyülni, csak mert gyerekről lesz szó. 

Lehet mosolyogni, persze. Mármint a történetek felett. Meg lehet gondolkodni is. Vagyis az apa írt egy könyvet, amivel eszében sem volt apasági kézikönyvet összerakni, hogy milyen csodálatos dolog sülőnek lenni, vagy hogy éppen nem az. Nem is röhögtetni akart a csimota ezmegazával, fel sem merült, hogy teljességre törekedve bemutassa az elsőszülöttet vagy a családot, amibe az született. Csak leírt a családi jövevényhez köthető történetecskéket. S mert a fenitek közül egyik sem igaz rá, hát fogadjuk el, etűdöket olvasunk, amikben, úgy fest, tök reálisan látja a gyermekét. 

Szerzőnk ideáig nem jut el. De vannak etűdök, maradjunk ennél a szónál, amikor átjön, hogy bizony nem mindig karcmentes, ha két személyiség, gondolkodásmód egymásnak feszül. Vagyis a mi cseh írónk reálisan szereti a fiát. 

*

Nahát ezt bizony leírom! Éppen most olvastam az egyik történetet. A házban, a harmadikon él egy asszony. Törékeny, őszhajú, és mindennap letotyog a harmadikról, amiikor a postás jön, hogy hozott-e neki levelet? A fiától várja a levelet, aki nem jött haza a háborúból. De a levél csak nem akar megérkezni. Évek óta sem. 

Az emberke és kis barátnője, Bozsena mindennap megkérdezik tőle, kapott-e levelet. De soha nem jön meg az a levél. 

Egy szép nap odajön hozzám emberke és így szól:
– Apu, van egy titkunk, de igazi ám! Senkinek sem szabad tudni róla, neked sem!
– Úgyis elárulod nekem ráztam meg a fejem. Tudsz is te titkot tartani!
– Sose félj! – mondja – én ugyan el nem mondom neked. Ugyanis Bozsenával levelet akarunk írni, ez a titok. Krusina néninek szólna a levél, csakhogy senkinek nem szabad tudni róla! Neked sem...
Igy árulódott el a titok. És ha én már úgyis tudok róla, felolvasom a levelet:

[sóhaj] 

Hát ilyen is ez a könyv. 

*

Ó, tudom már, mit akartam még mondani. Az apa, bár mondom, nem látja szentnek és mindenttudónak a sarját, némely történetben önmagával szemben is tud kritikus finoman lenni. Mer' hogy a főszereplővel kapcsolatban is csak finoman az. Szóval van olyan történet, ami mindent összevetve az apáról szól, bár annak is Emberke a főszereplője. 

*

Na, jó, azért van, hogy lehet röhögni is. Hosszabb lesz az idézet, de hossz nélkül érthetetlen lenne. Nagyon megéri elolvasni! 

Örömest adnék bővebb felvilágosítást Adolfiáról, Kedves olvasóim, de mindent, ami erre az országra vonatkozik, szigorú titokzatosság övez, és az Adolfia homályos ügyeibe beavatott személyeket az ember a félkeze vagy féllába ujjain megszámolhatja.

Adolfiáról csak hárman tudnak: Kroupa Csenyek, Michálek Ragyim és Csetin Ludek.

És van még egy adolfiánus, méghozzá a mi családunkban. Az első szűkszavú és csonka értesülések Adolfia létezéséről épp az ő révén jutottak hozzánk.

Hétfőn történt, ebédnél. A levest már megettük, mami épp kitálalta a spenótot tükörtojással, mikor megszólal egy hang:

– Ciz bajadusz...

Mintha nem is hallottuk volna. De a hang még egyszer felcsendült, és most már kláltva:

– Ciz bajadusz!

– Hozd a hőmérőt!
– Minek ide hőmérő? – kérdeztem. – Mi köze ehhez a hőmérőnek? Mindenekelőtt meg kell tudnunk tôle, mit jelent az, hogy „ciz bajadusz”? És hol mondják ezt?

És lám, igazam volt. Kiderült, hogy ciz bajadusz azt jelenti: nem eszem spenótot, mégpedig adolfiai nyelven.

Úgy látom, szeretnének valami közelebbit tudni erről az Adolfiáról de ez nem igen fog sikerülni. Én ott voltam – ahogy mondják – a forrásnál, és az adolfiai eseményeknek mégiscsak a peremén maradtam. Csupán annyit sikerült megállapítanom, hogy Adolfiába a mi utcánk csatornáján kell leszállni, és hogy ez a föld a György király tér és a Rieger park között terül el. Adolfia fővárosát e töredékes értesülések szerint Tuntnak hívják, s elnöke bizonyos Havelka József. Állítólag földalatti autóbusz közlekedik ott, és az autóbuszban rajzfilmeket vetítenek.

Mást nem sikerült megtudnom...

Illetve még azt, hogy Adolfiában naponta vannak katonai szemlék, nehéz tankok és légelhárító tüzérség részvételével.

Ez minden, amit tudok. Persze a Bozsena esetén kívül de hát ez egészen jelentéktelen dolog. Bozsenának ugyanis nem volt szabad belépnie Adolfia területére, és különben is úgy megjárta ezzel az országgal, hogy ma már hallani sem akar róla.

De azért mégis elmesélem a dolgot, habár az anyag elégtelensége miatt nem voltam képes kihámozni az egész adolfiai eset történeti magvát. Kérem hát, maradjanak velem a dolgok peremén, s én elmesélem, hogy is volt csak a kifestő képekkel, színes ceruzákkal, a piros gyertyával, Bozsena megpróbáltatásával!

Bozsena kíváncsi volt.

Mikor az utcánkban csak úgy, máról holnapra, egyszer csak fel- csendült az adolfiai nyelv, és Koupa Csenyek, Michálek Ragyim és Bozsenának még egy harmadik barátja is hirtelenül és titokzatosan elindult egy ismeretlen irányba, Bozsena nagy csalódást és fájdalmat érzett, s az élet kezdte elveszíteni számára – ahogy mondják az értelmét. Rettentően elkeserítette, hogy nem érti azt a nyelvet, és egyáltalán, hogy lánynak született. Egyedül játszott a folyosón, de lélekben ott volt Adolfiában.
– Vigyél magaddal Adolfiába! – kérlelte barátját. – Mi az neked?
– Nem lehet, felelte – oda nem szabad belépned. Eskünk tiltja. Adolfiába civil személy nem teheti a lábát.
– De hát hol van az a ti Adolfiátok?
– Sehol – hangzott a kitérő válasz, de hiába. Bozsena tudta, hogy Adolfia van. Hiszen tegnap délután odament Kroupa Csenyek, ő maga mondta.

– No, – mondta a barátja – nekem most mennem

És adolfiai katonai köszöntéssel búcsúzott:
– Csokos kucsuk!
– Jó, – mondja Bozsena – ha ilyen vagy, menj, ahová akarsz, menj akár abba az Adolfiába! De lega- lább azt mondd meg, mi az a „csokos kucsuk”?
– Eskünk tiltja, – mondta a barátja – semmit sem szabad elárulnunk. 

– Mondd meg nekem, nagyon kérlek! – könyörög Bozsena. Akkor én is elárulok neked valamit. Vagy adok neked kifestő képet. No, mondd meg már, mi az a,,csokos kucsuk"?

Ez aztán a kíváncsi kislány! És egy csöppet sem bánta, hogy az adolfiánusoknak esküjük tiltja az áru- lást – ő túljárt az eszükön!

– Adok még színes ceruzát is – fokozta ígéreteit. – Kifestő képet adok neked és színes ceruzákat hozzá.

– Színeseket? – kérdezte vágyódva az adolfiai.

– Színeseket...

– Mondd, zseblámpád nincs véletlenül ? Gömbölyű vagy lapos?

– Zseblámpám nincs – feleli Bozsena, – de van egy piros gyertyám...   

– Hozzad – mondja némi habozás után az erkölcsi bomlásnak indult adolfiai.

Pedig olyan bizalomgerjesztő képe volt...

Bozsena szalad a kifestő képekért, színes ceruzáért és a piros gyertyáért. Ég az egész kislány, a füle forró, a torka kiszáradt a kíváncsiságtól. Mi lehet az a csokos kucsuk?

– Csokos kucsuk annyit tesz, mint isten veled – árulja el a titkot az adolfiai és nyugtalanul körülnéz. Aztán gyorsan zsebredugja a trófeákat.

– Isten veled? – kérdi Bozsena csalódottan. – Ez az egész?

Ilyen vége szokott lenni a nagy rejtélyeknek. Ennyit mellékesen az adolfiai esethez. 

„...mondja némi habozás után az erkölcsi bomlásnak indult adolfiai.” Hát itt nagyon felröhögtem. 

*

Van itt mindenféle történetecske, szentimentális, mulatságos, röhögtető, szomorú, töprengős, színfestő, önmentegető, amit csak akarsz. Nem világmegváltó egyik sem. Viszont nem találtam teljesen érdektelent sem közöttük. Mindegyikben volt valami, ami megfogott. S mindegyikben volt emberszeretet. Soha nem prédikált, még akkor sem, ha egynek, kettőnek volt némi didaktikus ki-kiszólás a végére biggyesztve. Ezekért kár volt, de tönkre egyik sem tette az előttevalókat és az utána következőket. 

Az utolsó történetecske elolvasása után nem csuktam be a könyvet. Most olvastam ki, hazafelé jövet, az újpesti vasúti megállóban. Sütött a Nap, álltam a Rákos felől érkező vonatra várva, és eltűnődtem. A utolsó történet arról szól, hogy író felolvassa Emberkének a róla írt történeteket. S Emberke azon nyomban számon kéri a pontatlanságokat, a történetek valósággyilkos, művészi átírását, majd felpattan a rollerjára, és hamarosan el is tűnik a sarok mögött a sárga trikójában, mackónadrágjában. S az író elmélázik: 

Isten veled emberke! Holnap beíratlak az első osztályba...

Mondom, tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elsőszülött gyerekemet, Eszter lányomat a kezembe nyomták a szülészeten. Egy órát ott is maradt, mert valami front miatt annyi nő szült aznap este, hogy a nővéreknek, hála Istennek nem volt érkezése elrabolni tőlem a kislányomat. Pillanatok alatt „beleszerettem” a gyerekembe. Előtte elképzelni sem tudtam, mit fogok kezdeni, egy pisilő, fosikázó, bömbölőgéppel. Az alatt az egy óra alatt minden fenntartásom, félelmem semmivé vált, simán hamisítatlan, vegytiszta örömmé változott. S azt, hogy megszületett, hogy létezik, van, soha egy pillanatig meg nem bántam. Pedig voltak feszültségek közöttünk. 

Amikor Gergő (nem Gergely: Gergő) született az élmény már nem volt új. Az, hogy fiam van, az viszont de. Azt hittem, az érzésekre már felkészült vagyok. Nem voltam az. Geri születése nem volt annyira elementáris élmény, addigra már tudtam, milyen apának lenni, de az, hogy még egy élet származik belőlem, a kvázi teremtés élménye ugyanaz volt. 

Eszter idén harmincöt éves, kétgyerekes anyuka. „Apum ez szörnyű, nemsokára negyven leszek!” – panaszkodott a minap az én még mindig szép, gribedlis mosolyú, megasszonyosodott lányom, aki jó pár évet letagadhat a valós korából. De azért basszus, valóban, mindjárt harmincöt lesz! Geri idén lesz krisztusi korú, harminchárom. Én meg jövőre hatvan. Veszélyesen telik az idő. Drága emberré lett, egykori emberkéim! 

*

Láttál sok-sok képet ebben a bejegyzésben. A képek elkövetője ugyanaz a hölgy, aki Aškenazy Holdas könyvét is illusztrálta. A neve: Helena Zmatlíkova. Én mindkét könyvben nagyon szerettem a rajzait: elevenek, játékosak, tele vannak kedvességgel, szeretettel. Pedig ha a fotójára nézek, inkább egy ÁVH-őrmesterasszony jut az eszembe róla. Erre mondják, hogy ne látszat szerint ítéljünk. Egyébként az alábbi még egy nagyon jól sikerült fotója. Ebbe gondolj bele! 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 februárjában Szerelmetesfeleségtársam születésnapja után egy nappal. 

Már nagyon régen nem éreztem, hogy van derekam. Hát most, mától megint de. Vagy tíz éve egy rajtárban dolgoztam, volt egy rossz mozdulatom, egy hétig a legegyszerűbb mozdulatok is marha nagy fájdalmat okoztak. Azóta hébe-hóba előjön a fájdalom. Nem kell hozzá nagyot emelnem, volt, hogy egy habszivacs matrac megemelése is kiváltotta. Máskor meg nehéz bútort emelve sem jött elő. Nem tudom, most miért, mitől? Lehet, hogy rosszul mozdultam, ahogy a kocsira nehezen fellépő lakókat segítettem, és akkor valami... De nagyon xar. Már a kézfék behúzásától is fájt. Alig vártam, hogy itthon elnyúlhassak a sarok heverőn. Ja, csak az előbb felálltam egy kávéért és némi chipsért: alig tudtam kiegyenesedni és elindulni. 

*

Az uncsijaim megint betegek... Ebben az évben még nem láttam őket. Lilit még fel sem köszöntöttem a születésnapja alkalmából. Ami másfél hónapja volt. A lányom is mondta, hogy azért már hiányzom neki. Geri fiammal is csuda jót beszélgettünk szombat este. S jó hosszan. Régen tettünk már ilyet. Ő csörgött rám random, hogy már régen beszéltünk. 

  A TÖRTÉNETEKET 
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

MÉRETES DARAB, MERT MINDEN DARABNAK VAN MÉRETE

Minden különösebb értesítés, magyarázat nélkül összement a Tex. Egyre kisebbek a kötetei.

A legelső magyar Tex-et, meg még kettőt a Frike Comics adta ki. Azok túl nagyok voltak, nagyobbak egy A4-es lapnál. Az egy oldalra jutó képek mennyisége, minősége sem indokolta ezt a méretet. Aztán megjelent a Classic-sorozat első kötete. Ez jóval kisebb volt, már kezelhető méretű, kisebb mint egy A4-es lap. Ebben a formátumban öt kötet jelent meg. Ezzel a mérettel semmi bajom sem volt.

Ez a hatodik kötet alig nagyobb A5-ösnél. Ez a teljesen ideális. Csak szarul mutat majd a polcon az előző öt kötet mellett. De egyelőre még csak az első négy van birtokon belül. Szóval egyelőre nem kell csüggednem az esztétikai ellentmondás miatt. 

FORMÁTUM

Mármint nem a magyar kiadásé, amiről az előző három bekezdésben beszéltem az alcím fölött, hanem az eredeti olaszé. Mármint úgy az eredetié, hogy a legelső megjelenéskori eredetié. 

Mert az úgy nézett ki, olvasom, hogy csíkformátumban jelent meg. Mivel nem tudtam, mit is jelent ez pontosaban, ChatGPTHaver-hoz fordultam. 

Vacila

Megörültem a könyvtárban, amikor ott várt rám szemmtagasságban a polcon ez az összement sorozatdarab. Egyből odaraktam a hazahozandó kupacomba. (Mellette volt a Nyugattól keletre első kötete és a Fazekas Attila által rajzolt Nemere-darabok képregényesített formátuma, tehát máris volt nálam súly.)

Itthon, szokásom szerint, egy kávé mellett a sarokülőre tettem a friss könyvkupacot, és egyesével mindbe belelapoztam. Megakadt a szemem a Tex bevezetőjén. 

A csík formátumú úttörő történetek, bár szinte mind közepes-magas minőségűek, mégsem tudnak egyformán magukkal ragadni. Némelyik szórakoztat, de nem hagy élénk emléket, van, amelyik túlságosan elhúzódik és kissé unalmas, másokat túlságosan tömörített és felgyorsított befejezések jellemeznek, de van, amelyik valóban izgalmas és lebilincselő.

Nos, ahogyan megnéztem az első történet első képkockáit, valahogy pont ez volt a benyomásom: annyira kezdeti történetek vannak a kezemben, hogy még át sem estek minden gyermekbetegségen. De éppen benne vannak valamelyikben. 

Emiatt ha nem is mindegyik, de sok más könyvtári zsákmány megelőzte ezt a Tex-et. Az egyébként jogos első benyomás előítélete miatt. Ami, ha továbblapozta volna, úgy a harmadik oldalon semmivé lett, ahogyan arról később meggyőződhettem. 

Módszerlopás a Hamis Gulyás Az ötödik pecsét-ről szóló részéből

Csak úgy felugrott elém a YouTube-on Mező Gábor rövid videója Sánta Ferenc örökbecsű regényéből született, ugyanolyan örökbecsű Fábri-filmről szóló rövid gondolatsora. Tényleg rövid, tíz perces sincsen. Ebből a tíz perc sincsen hosszból kb. a fele jelenet a filmből. Így könnyű! :-) 

De az idézés egyébként jogos. 

Nos valahogy így fogok most én is járni. Eljárni. Kezdem is. Rögtön a bevezetővel.

A FEKETE KOJOT
véleményem szerint a fent jelzett [a fentebbi idézet folytatása ez a szöveg[ utolsó listában katalogizálható. Van egy rejtelmes rablóbanda, amely bűnei után nem hagy tanúkat, élén egy titokzatos személlyel, aki Fekete Kojotnak nevezi magát és uralkodik a pueblo-indiánok felett. Képzett illuzionista és egyben hasbeszélő is, és mivel a pueblo-k szemében ezek mágikus erökként jelennek meg, könnyen áldozatául esnek befolyásának. A személye köré épített történet élvezetes és jól kidolgozott G.L. Bonelli által, aki a lehető legjobb módon kezeli a rejtélyt és a megtévesztéssel kevert természetfe- lettit. A forgatókönyv jó ütemű, és állandó narrativ feszültséget tart fenn, elsőrangúak amely kellemesen szórakoztatja az olvasót. Galep rajzai határozottan

MESA VERDE:
egy tragikus találkozás a sivatagban Texet, Kitet és Carsont két könyörtelen bandita, Rube és Jim Burrows nyomába vezeti. A cselekmény teljes mértékben a két testvér hajtóvadászatára összpon- tosít. Nyomkeresések, üldözések és lövöldözések között minden gördü- lékenyen folyik, de nem lehet nem észrevenni, milyen erős érzelmi hatással van az olvasóra a sztori elején a sivatagban keresztre feszített és szomjan halni hagyott Pinkerton-ügynök képe. És ha már a Pinkerton Ügynökségről beszélünk, itt jelenik meg először a sagában. A történet egy ügynök. Mac Parland debütálásáról is szól, aki a sorozat visszatérő alakjává válik.

A HALÁL EMBERE:
Tex első nagyobb próbája navahó főnökként. Az aranyérc véletlen felfedezése kalandorok és aranyásók inváziójához vezet, akik a határokat és a szerződéseket figyelmen kívül hagyva a rezervátum szívében telepednek le. Tex meg akarja védeni a népét. de ugyanakkor nem tud és nem is akar háborút indítani a fehérek ellen. Kitalálja a Halál emberének" karakterét, egy fekete inggel, amelyre csontvázat festett, és egy emberi koponyát formázó maszkkal. Egy preciz megtévesztési játékot játszik, hogy kiűzze a betolakodókat, elkerülje a vérfürdőt, és tönkretegye néhány spekuláns üzletét. Nem hiányoznak az akciók és a magával ragadó jelenetek, azonban az epizód rövidsége és néhány nem megfelelően kidolgozott szekció nem engedi, hogy Bonelli teljesítménye a legmagasabb szintre emelkedjen, ahogy az később a „Navahó vér" c. remekművel meg fog történni. Paradox történet, mert bár Tex megszemélyesíti a Halál szellemét, nem öl meg senkit. A halál a sötétben vár, mondhatnánk, de ezúttal elodázza munkáját. A történet azonban, amelyet Tex a Halál emberének maszkjával és öltözékével tett híressé, tapsot érdemel és előfutáraként szolgál a saga egyik legbecsesebb visszatérő témájának.

Kertész László/C.S.A. Comics

Oké, és van saját véleményem is. A helyzet az, férfiasan bevallom, hogy nem nagyon. Kertész Lászó nagyjából megmondta a véleményemet. 

Úgy nagyjából két észrevételem van csak. Az első és a harmadik történethez. 

ELSŐ, SZKEPTIKUS MORGÁS
A Fekete Kojot-ban elvileg a pueblo indiánok szerepelnek. Már nem emlékszem, melyik Karl May-könyvben, de talán Az olajkirály volt, olvastam a pueblo-indiánokról. Most utánanéztem, hogy vajon az akkor szerzett ismeretem mennyire állta ki ki az idők próbáját. 

Kiállta. 

Ugyanis bennem az maradt a pueblo indiánokról, hogy ők nem úgy voltak indiánok, ahogyan az apacsok, komancsok, sziúk, dakoták, navahok, cserokik, csejenek, írókézek , delevárok és egyebek. A pueblo szó ugyanis várost jelent. Esetükben ez azt jelenti, hogy ezek a fickók nem wigwamban laktak, hanem házakat építettek. Kőből, vályogból. De nem csupán viskócskákat, hanem több szintes építményekkel álltak elő. A második történet, a Mesa Verde címe is egy nemzeti park neve, ahol egy valóban elképesztő város is van. Nézd meg, miről van szó, érdemes, és egyből érteni fogod, miről pampogok mindjárt. 

Nos? 

Rája adásul a pueblo-indiánok kinézetükben sem úgy festettek mint Winnetou vagy Csingacsguk. Elég ha csak egy pillantást vetsz Keszthelyi Katali A pueblo indiánok című könyvének a borítójára, és egyből megérted, mire gondolok. 

És most nézd csak meg a képregényből származó képet és olvasd el a szöveget! 

A falu lakóinak öltezete a történetben pedig tökéletesen megfelel annak a képnek, ami neked is eszedbe jut, ha az indián szót kimondom: tollak, rojtok, tomahawk, ilyesmi. 

Szemmel látható, hogy a szerzők a pueblo nevet (pueblo = város) ugyanolyannak tekintették mint az apacs, kommancs, dakota (és társaik) neveket. Pedig a pueblo tulajdonképpen minőségjelző volt, a civilizáció magasabb fokát jelölte. 

MÁSODIK DRAMATURGIAI MORGÁS
A harmadik történet főszereplője a Halál Embere. Aki egy maszkos, fekete ingére csontvázat festő alak. Aki maga Tex. Már amikor nincsen dublőrje. Mert van. 

Hatásos figura. Csak jobbára értelmetlen. Nyilván aki első alkalommal látja, frászt kap tőle. Aki másodszor, az csak legyint. Nem a maszktól fog félni, nem a festett csontoktól, hanem a Halál Embere mögül rá szegeződő fegyverektől. 

Amikor nem Tex a Halál Embere, akkor az egyik navahó harcos, Tiger helyettesíti. (Tiger. Vagyis tigris. A tigrisek élnek Indiában (vö. Sir Kán), Bangladesben, Nepálban, Bhutánban, Oroszország távol-keleti területein (vö. Derszu Uzala), Északkelet-Kínában , Indonéziában, Szumátra szigetén Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Malajzia (vö. Sandokan), Mianmar és Vietnám területein. A képregény földrajzi területén véletlenül sem. Ugyan miért adták voltak a navahók egy általuk nem ismert állat nevét egy törzsbelinek? Füstjelekkel az MI súgta nekik, vagy hogy?) Tex többször is megdícséri Tigert, milyen jól játssza a szerepét. Mármint a Halál Emberét, aki tulajdonképpen Tex. De ha Tiger jól játssza a HE-t, akkor minek kell egyáltalán Texnek jelmezbe öltöznie? S úgy egyáltalán: azon kívül, hogy jól néz ki, nem fogtam fel, mi szükség volt a HE-jelmezre? 

Azért aztán bevonódtam ám a történetekbe

Amennyire az elején megkönnyebbültem, hogy oké, akkor ezt a sorozatrészt mégsem kell beszereznem, úgy csalódtam a végére: mégis be kell itthonra is.

Az első történet pueblo-problémái miatt nem kicsit kiestem a sztoriból, amelybe egyébként elég jól bevonódtam. Az is igaz, hogy a történet végi csattanó annyira egyértelmű volt, hogy még én is előre kitaláltam, pedig Szerelmetesfeleségtársammal ellentétben ebben piszok rossz vagyok. De ezektől eltekintve egyébként nem volt rossz a sztori. 

A Mesa Verde egy fokkal jobban sikerült, bár tulajdonképpen ez meg nem több mint egy üldözéses krimi. 

A HE-ról már beszéltem. Illetve a dramaturgiai gyengeségéről. De történet, az indiánok hideg fejű kiszorítása még azokról a területekről is, ahová eleve kiszorították őket, azért volt némileg szívszorító, mert az ember gyereke, ugye. eleve tudja, hogy  Tex és a navahók győzelme nagyon átmeneti, az indiánok végül mintegy megtűrtek lesznek a saját hazájukban. (Mondjuk Európa nyugati része szép lassan ugyanezt átélheti a muszlimoktól.) 

Így megy ez, feleim! 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 februárjának a közepe. Sok volt ez a hét. Ideje, hogy véget ért. Ezzel együtt így péntekről szombatra hajnali egykor felkeltem vízháztartást rendezni, és már nem tudtam visszaaludni. Most fél hét lesz kilenc perc múlva van. Öttől hatig még mélyen szenderegtem egy órát. Szerelmetesfeleségtársam még alszik, de eléggé köhög. Megint. Pedig már elfelé neki. 

*

Jazz szól. Leltem egy csatornát, valami kevert, eredeti zenék, MI-vel dj-sített cuccai vannak itt. Az orgonás marha jó. The Lounge Club a neve. Egyedül a számok közötti átmenetek nem sikerültek... Pedig ha már MI. Na, mindegy, most tök jól esik. 

* 

Tegnap este megnéztünk egy filmet. Egy egykori modellből fotóssá vált hölgyről, Lee Miller-ről szól. Valós személy volt. A második világháború idején élt. A címszerepet Kate Winslet játssza, fergetegesen jól. Lee személyisége, a történet is lekötött egészen odáig, amíg el nem jutott a második világháború nagy titkához, a haláltáborokhoz. (Nem megyek bele most abba, mennyire volt ez titok, s hogy mennyire gazemberek a nácik, s mennyire nem az Amerika, aki visszaküldte Európába a zsidó menekültekkel teli hajókat. Ez a különbség a Rothschildok és Kohn bácsi értéke között. Illetve a Rothschildok és a nácik között.) 

De amikor idáig eljutott a film, én teljesen kikapcsoltam, minden érdeklődésemet elveszítettem, erőt vett rajtam a teljes unalom: na, még egy holokauszt-film, de jó, már ideje volt, annyira hiányzott! 

Kár ezért a darabért. Egyébként ha még holokauszt, abból a momentumból, hogy a Vogue nem közölte le Lee Miller borzalmas képeit még ki lehetett volna valami izgalmasat, érdekeset hozni, de ez meg kimerült egyetlen jelenetben. 

A másik könyv, amiről szó van Kornel Makuszynski Akik ​ellopták a holdat című regénye. Amely egy momentumában, a Hold ellopásában totál arról szól, amiről ennek a könyvnek, Az ellopott Hold-nak az első, földhözragadtabb része. Tudniillik arról, hogy két mihaszna bonsai-fickó ellopja a fürdőző Holdat. 

S akkor máris több dolog van, amiről beszélnünk kell. (Fú, de jól hangzik ez a mondat, olyan kis hivatalos felszólító, kedvcsináló, figyelem felkeltő. Na, felkelt a figyelmed, van már kedved erről olvasni?)

  KOZMOSZ KÖNYVEK  

Kezdjük az elején. Magyarul 1965-ben jelent meg e a könyv. És azóta se. Nem lett sikerdarab. Méltán nem. Egyébként megjelenésre pofás, hívogató darab mint könyv. 

A   KOZMOSZ KÖNYVEK  sorozatban jelent meg. Ami sorozatkoncepciót a büdös életben felfogni nem tudtam. Egyfelől mert nem volt sorozat-arculata: ahány könyv, annyi méret, kinézet. Mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Mondjuk semmi közük sem volt egymáshoz... Nem volt logója sem a Kozmosz Könyveknek. Vagyis ha ránéztél egy Kozmosz Könyvre, fogalmad sem volt arról, hogy egy Kozmosz Könyvet nézel.  

Én egész tegnapelőttig, amíg át nem vettem a Pólus Librijében ezt a könyvemet, fogalmam sem volt arról, miről is szól a sorozat. Meg egyáltalán, hogy ez is a Kozmosz Könyvek része. Immár okos lettem. Magából a könyvből. Van benne egy Kozmosz Könyvek ars poetica. Figyeld csak!

A KOZMOSZ KÖNYVEK nívós és tartalmas irodalmat adnak a felnőtt ifjúság kezébe könyveket a felnőtt ifjúságról, aggályoskodás nélkül, őszintén szembenézve mindennel, ami komoly problémája a mai húsz- éveseknek. A felnőttkor küszöbét átlépő ifjúság: különösen az utolsó éves középiskolások, a fiatal munkások, az egyetemi hallgatók – sokszor és jogosan – úgy érzik, hiába áll rendelkezésükre több magyar szépirodalmi és tudományos könyvkiadó termése, óriási választék a magyar és világirodalomból, mégsem könnyű megtalálniuk sok könyv között azokat az írásokat, amelyek az ő sajátos problémáikra adnak választ: munka, élethivatás, az ifjúság helye a társadalomban, a fiatalok kapcsolata az idősebb nemzedékkel, szerelem, barátság... A KOZMOSZ KÖNYVEK éppen erre vállalkoznak, ezekről a kérdésekről gyűjtenek egységes, modern kiállítású formába érdekes és elgondolkoztató írásokat, főként regényeket. A KOZMOSZ KÖNYVEK programját a következő lapon találja meg az olvasó.

Hogy ebbe a meghatározásba miképpen fér bele Az ellopott Hold magamtól ugyan rá nem jöttem volna. Szerencsére a könyvben erre is találunk fogódzót: 

Az egyéni művészettel megírt mesében finoman ötvöződik egybe az író színes képzelete, tiszta lírája, mély humanizmusa és okos iróniája. Szórakoztat, mosolygásra késztet és elgondolkoztat. A mese eszközeivel felnőtteket kényszerít arra, hogy néhány órára elmerüljenek egy játékos, gazdag világba, amelyet át- meg áthatnak az emberi élet tapasztalatai.

Akkor ezt is tudjuk...

Egek, ezt a süketelést!  

  A  HOLD-RABLÁS  MOTÍVUMA   

Beszélhetnék most arról, hogy vajon miképpen kerül egy lengyel és egy cseh szerző könyvének is a fókuszába egy majd teljesen hasonló momentum, és miképpen nem nyer egyiküknél sem magyarázatot sem a Hold, sem a lopás (bebebe, nem is lopnak egyik esetben a skacok: lopni csak valakitől lehet valamit, de ugyan kié a Hold; foglyul ejteni, na, foglyul ejteni azt lehet!), sem az, hogy gyerekek az elkövetők. 

Beszélgettem a GeminiHaverrel, megkérdeztem tőle, vajon mit is jelenthet mindez. Nagyjából azt felelte, tudja a franc, az egész Makuszynski-től származik, mintegy legendává lett az egyéni szerző egyedi műve. Makuszynski műve 1928-ban jelent meg. Ötven-száz év alatt beépülni a legendák közé, nos, nem is rossz teljesítmény. A regény értékelésénél idéztem a párbeszédemet a GeminiHaverrel. Nem másolom ide, ha kíváncsi vagy rá, kattints oda, kérlek! Tanulságos. Meg nem tanulságos. 

De egyébként abban igaza volt, hogy a mesékben jobbára sárkány szokta elrabolni az éppen aktuális égitestet, a Napot, a Holdat, a csillagokat. Az elrablás általában a világ feletti uralomnak, a hatalom fitogtatásának a jelképe. 

De ugye sem Makuszynski, sem Aškenazy történetében nincsen erről szó. Mindkét esetben gyerekek a rablók, és mindkét esetben pénzt akarnak csinálni a Hold foglyul ejtéséből. Makuszynski Gyurka-Hurka párosa ráadásul a történetnek azon a pontján már jó szándékkal: az anyjuknak szánják a Hold-aranyából befolyó dukátokat. Aškenazy két lurkója ugyan a maga bevételi forrásának tekinti a Hold mozi-szerű mutogatását, de ez a gyerekpáros sem a világ gigászi leuralására törekszik, csak zsebpénzre. 

  MILYEN  MŰFAJÚ  AŠKENAZY  HOLD-KÖNYVE?  

A legpontosabb válasz, amiben egészen bizonyos vagyok, az, amit a zseniális Nagy generáció című film egyik kulcsjelenetében a filmhez méltó zsenialitással a kamasz színésznő, Melanie Jeane ad elő. Linkeltem már, de újra megteszem. Mondom, kulcsjelenet. Nagyjából az egész élethez.  

 Szóval: 
– A franc tudja!

Mert úgy tűnik mintha maga Aškenazy próbálná irányba tenni az olvasóit. A belső címlapon ezt olvashatod a cím alatt: szatíra. 

Nofene! Mi is a szatíra? Az első meghatározást másolom is: 

A szatíra az egyéni, társadalmi vagy politikai visszásságokat csípős gúnnyal, iróniával és túlzásokkal kritizáló irodalmi és művészeti műfaj. Célja a torzítások nevetségessé tétele a komikus-groteszk ábrázolásmód révén. Gyakori eszközei a paródia, az abszurd humor és a karikatúra, amelyekkel komoly társadalmi változást is előidézhet.

Módszerek: Túlzás, nagyítás, kicsinyítés, irónia, groteszk és abszurd helyzetek alkalmazása.
Cél: A társadalmi hibák ostorozása, a közvélemény formálása.

Püff neki! Amikor azt hitted a könyv formájából, terjedelméből és főleg a rajzaiból, hogy akkor ezt tutkó, hogy valami gyerekkönyv, akkor erre már az első kinyitásnál az jön veled szembe, hogy szatíra következik, politikai, társadalmi visszásságok kigúnyolása. Ami mondjuk indokolná, hogy Kozmosz Könyv. 

De mégsem áll össze a kép. Mert nem találtam igazi kapaszkodót, hogy konkrétan mi is az a társadalmi politikai visszásság, amit Aškenazy szatirizál. 

Azt mondjuk tudjuk tapasztaltuk, hogy ha szatíra, akkor mosolyogni, röhögni is lehet. Nos, egyébként lehet. Nem is keveset. 

A kislányt Duchácková Angyalkának hívták, szerény volt és tiszta, s a lapok azt írták róla, hogy az egész újkacsási járásban nincs nála jobb sertésgondozó. S csakugyan, vándorzászlója és oklevele volt. Gondozottai közül legközelebb állt a szívéhez Jaroslav, a tenyészkan, az emberek közül pedig legjobban František Muzikát szerette, a szomszédos Zdobnik falu szövetkezeti könyvelőjét, mivel árva volt.

38–39.

A két kópé egymásra nézett, s a hátukon hideg futott végig.
A kicsi sugáron ugyanis ismeretlen márkájú apró, nyitott automobil, valami versenykocsiféle közeledett, soför nélkül. Icike-picike arany kislány ült benne. Csillogó ruhácskát viselt ékes szárnyacskákkal, s a fülében aprócska fülbevalót; az ember nem is hitte volna, hogy lehet a világon ilyen. És még ráadásul ezeken a fülbevalócskákon fél mustármagnyi smaragd fityegett; s ez úgy világított, mint a Zöld Halom barlangjában a moha.
– Lőrinc – szólalt meg Fülöp –, ugye, semmit sem látsz?
– De, Fülöp – válaszolta Lőrinc –, látom.
S az aranylányka intett nekik kicsiny kezével, karján cseppnyi karkötőt hordott, s abban világító számlapú órácskát; akkora lehetett, mint egy mustármag negyede. Mikor a kis autó megállt, a lányka kecsesen bókolt egyet.

[…]

– Nem a filmtől tetszik lenni?
– Nem – válaszolta a lányka –, a Közeli Égitestek Baráti Kapcsolatainak Hivatalánál dolgozom.
– És mennyi a fizetése?

58–60.

Van még ott, ahonnan ez jött, ha érdekel, kattints ide, nyugodtan még több idézetért. 

Szerintem ez, mármint az egészre gondolok, így nem szatíra, hanem közéleti fricskákkal tűzdelt mese. Vagy mi. 

Mert továbbra is bizonytalan vagyok. Igazság szerint még abban is, hogy tetszett-e vagy sem a történet. Sőt fokozom: tulajdonképpen még csak nem is egy történetről van szó, hanem kettőről. Az első az, amiről a könyv címe szól: a Hold foglyul ejtéséről. A második rész pedig egy mese-trip: fogadás van a Holdon, ahol Aranyfej (=Hold) a házigazda. Már ez kavar. 

Woland bálja megvan? Nos, olyasféle, csak ez valamelyest infantilisebb. Kaotikusabb? A franc tudja. 

Meg sem próbálom leírni azt a holdbéli bolygótalálkozót. Értelme sem lenne. Mert, mondom, kaotikus. A másik jelenet nem következik az egyikből, a szereplők megjelenései, megnyilvánulásai nem konzekvensek, kapcsolat nincsen. S nem vagyok benne biztos, hogy szól valamiről. Nekem inkább Aškenazy agyelengedésének tűnik. Mondom, tripp. Írókám begombázott. Vagy csak leugrott a pinyóba és csapra verte a három éves hordót. Aztán ragadott írógépet, és azt csapdosta az éjszaka magányában, kifulladásig. Kijózanodásig. 

  AZ ILLUSZTRÁCIÓK: HELENA ZMATLIKOVÁ  

A neve mondja, hogy cseh szerző. Hozzávetőlegesen kétszázötven könyvet illusztrált. A rajzai húsz nyelven megjelent könyvekben jelentek meg. Ő hetedik legtöbbet publikáló cseh szerző. 

Hosszú élete volt, 2025-ben hunyt el, a sírja a vyšehrad-i temetőben van. 

Magyarul megjelent könyvekből, ha az immár szokásos Moly-t veszem információforrásnak, ezt is beleértve, hatot illusztrált. 

Ha megnézed a rajzokat, márpedig kénytelen vagy, ha idáig eljutottál az olvasásban minimum hármat láttál már, láthatod, hogy a hölgy rajzai tele vannak élettel, ötlettel, tréfával, iróniával. És még kedvesek is. 

  „ÁLL  A  BÁL  A  HOLD  VÁRÁBAN”   

Ja, igen, beszéltem egy dallamról, ami két napja jár a fejemben. Pierrot első nagylemezén jelent meg az Áll a bál a Hold várában című dal. Csuda egy lemez az egész! A mai napig meg-meghallgatom. Pierrot hihetetlen bátorsággal mert a gyerekkorba menve nosztalgikus lenni, és a játékbolti hintaló álmáról [„Morzsám, tudod, hogy ezek nem élnek?” – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, amikor méltatlankodtam, hogy csak úgy a komódra hajította az ágyunkon lakó, mindig különféle szexuális pózban „összebújó” plüss kutyát [Morzsa = én] és mackót [én gyönyörű Gömbölyűm!]), az első hóról is énekelni. Ráadásul olyan dallamokkal, hogy hatvanközeli, progrockos felnőttként is simán képes vagyok könnyekig meghatódni tőle. Mert sajnálom a szegény, játékboltban hagyott hintalovat, s mert olyan szép az első hó (a sokadikat már a csuda vigye el!), és persze a szívfacsaró vágya annak az öreg néninek, aki minden karácsonykor a meghalt férje után vágyakozik. 

A fotelban ült,
kezében a bácsi fényképe. 
Mióta elment, sokadszor,
most is megígérte, hogy

ez az utolsó karácsony egyedül,
hogy külön ünnepelünk:
jövőre biztosan sikerül,
és majd együtt ünnepelünk
ott fenn...

Istenem! Most, ahogy leírtam a szöveget, legördült néhány könnycsepp...

Most azt képzeld el, hogy amikor átjött SzFT, mesélem neki, milyen kis érzelgős puha punci vagyok, hogy hatvanévesen itt picsorgok egy dal hallatán. Aztán ültünk egymás mellett, éppen Pierrot énekelt, és előbb-utóbb megszólalt Az utolsó karácsony is. A dal háromnegyedén SzFt kijelentette: 
– Ez egy nagyon gonosz dal, Morzsám! 
Aztán rám nézett: folytak a könnyei. 
Hogy tereljem a gondolatait, hogy már húsz éve együtt vagyunk, elsuhant ez a húsz év, és azért esélyes, hogy ez már a legoptimálisabb esetben is a fele a együttlétünknek, megjegyeztem: 
– Nem, figyeld csak, a remény dala! 
Pierrot éppen akkor énekelte e leggonoszabb sorát a dalnak: „...jövőre biztosan sikerül, / és majd együtt ünnepelünk”. SzFT lesújtóan nézett rám, majd kis idő múlva felderült: 
– Összebújjunk? 
Nem, ezt már nem írom le... 

No, de nem erről, hanem a Holdról van szó. Mintha csak Pierrot zenei illusztrációt akart volna csinálni Ludvík Aškenazy csuda tudja mijéhez.

Néhány bolygó összegyűlt
és csevegő égi lányok jönnek
A vén Hold udvarába lépve
pezsgőt bontva énekelnek

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál...

Olyan kis vidám az egész, figyeld nagyon a billentyűt!

5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 februárjának majdnem a közepe. Vasárnap hajnal. Ismét csak a szokásos: hajnali ébredés, kávézgatás, olvasás, írás. 

*

Tegnap vettem egy kis levegőt, és lecseréltem a nálunk ragadt, képernyőhibás laptopot Szerelmetesfeleségtársam régijére. A torrent-kiszolgálásban váltottak pozíciót. De nem csupán gépet cseréltem, hanem oprendszert is: arra is feldobtam egy Linux MInt-et. Ha már lúd, legyen Linuxos. 

*

Tegnap, szombat délután elmentünk Szerelmetesfeleségtársam édesanyjának új lakásába méregetni. SzFT kérlelhetetlenül lakberes üzemmódba kapcsolt. Itthon azonnal neki is fogott számítógépes alaprajzot és lakberendezést csinálni. Édesanyja is úgy járt, ahogy mi: száz négyzetméterről megy ötvennyolcba, hát erősen szelektálnia kell, mit visz magával. Hát a bútorok közül úgy nagyjából semmit sem. Egyelőre levegőárt kapkod. Érthetőn és jogosan. 

Most dobtam egy hátast. Mert semmiből sem tanulok. A hétvégén  három blogbejegyzést írtam a blog.hu felületén. Kettő megmaradt. Ez a jelenlegi  egy az egyben elszállt... Nincs kedvem újra írni... De a kötelesség, amire senki sem kötelez...

Kornel Makuszynski ugyanis lengyel. Elsősorban ifjúsági könyveket írt. Bár mi magyarok ebből túl sokat nem tapasztaltunk, ugyanis ez az egyetlen könyve, ami magyarul is megjelent. A huszadik század első harmadában, 1928-ban. Makuszynski lengyel volt. 1884-ben született a mai Ukrajna területén levő Stryjben. A második világháború után ideiglenesen feketelistára került. 

A Hold-rablás, az MI és én

Ahogy mondtam, nem csak ez a Hold-foglyul-ejtéses könyv létezik. De ennek bizonyos értelemben lényegtelen eleme a Hold elfogása. Legalábbis sokkal lényegtelenebb mint amannak. Az egészhez képest pedig pláne nem indokolja a címadást a Hold-intermezzo. 

De mert két nagyon hasonló Holdas sztori is van, megkérdeztem a GeminiHavert van-e ennek a Hold-rablás elemnek valami mondabeli, regei eleme a szláv világban. Érdekes dolgokat mondott. Mazsolázok belőle. Nem teszem idézőjelbe, amit mondott: a csillagok után következik a szövege. 

* * *

Bár a lengyel Jacek és Placek (Gyurka és Hurka) története (Kornel Makuszyński műve) a legismertebb és legkonkrétabb holdlopós-sztori, a cseh és szlovák folklórban, illetve irodalomban is találni érdekes párhuzamokat az égitestek fogságba ejtésével vagy manipulálásával kapcsolatban.

Íme néhány figyelemre méltó párhuzam:

1. A „Hold-tolvajok” motívuma a népmesékben 
A szlovák és cseh népmesékben (például Pavol Dobšinský vagy Karel Jaromír Erben gyűjtéseiben) a Hold és a Nap gyakran tárgyiasul. Nem ritka az a motívum, hogy valamilyen gonosz erő (sárkány, óriás vagy boszorkány) „leveszi” az égről az égitesteket, és egy hordóba, ládába vagy barlangba zárja őket, hogy sötétségbe borítsa a világot.

• Párhuzam: Itt is a Hold fizikai elmozdítása és fogságba ejtése a lényeg, de a hős feladata általában a visszaszerzés és az égre való visszahelyezés, nem pedig az elrablás.

2. A Nap és a Hold mint családtagok
A nyugati szláv regékben a Hold (gyakran férfialak, Měsíc) és a Nap (Slunce) hús-vér lények, akiknek házuk van a világ végén.

• Párhuzam: A mesékben a hősök gyakran elvándorolnak hozzájuk (pl. a Napos holdas paripa típusú mesékben), és néha csellel vagy küzdelem árán kényszerítik őket segítségre. Ez hasonlít a lengyel fiúk útjára, akik szintén a világ végére mennek, hogy „elérjék” az égitestet.

3. A „Hold a kútban” (Bolond-mesék) 
Van egy közös közép-európai (cseh és szlovák területeken is ismert) népmesei típus, amelyben a falu bolondjai meglátják a Hold tükörképét a kútban vagy egy dézsa vízben.

• A történet: Azt hiszik, a Hold beleesett a vízbe, ezért megpróbálnak hálóval vagy vödörrel „kifogni” és fogságba ejteni, hogy megmentsék vagy maguknak megtartsák.

• Párhuzam: Ez a motívum a nevetséges holdfogásról közvetlen előképe lehet a Jacek és Placek-féle ambiciózusabb holdlopásnak.

4. Václav Čtvrtek és a modern cseh mesék 
Václav Čtvrtek (a Rumcájsz írója) gyakran használt népmesei elemeket modern környezetben. Neki is vannak olyan történetei, ahol a csintalan erdei lények (például Moha és Páfrány vagy a víziemberek) megpróbálnak interakcióba lépni a Holddal – például meg akarják fogni, hogy világítson nekik a kunyhóban.

5. A Grimm-párhuzam (A Hold története)
Érdemes megemlíteni a Grimm testvérek A Hold című meséjét is, amely a cseh/szlovák határvidékeken is elterjedt volt. Ebben négy legény ellopja a Holdat egy másik országból (leakasztják egy fáról), hazaviszik, és pénzért világíttatnak vele, majd a sírba is magukkal viszik.

• Párhuzam: Ez a legszorosabb rokona a lengyel történetnek, hiszen itt is az önző, anyagi haszonszerzés a cél, és a Holdat mint hordozható tárgyat kezelik.

Összegezve:
Amíg a lengyel változat egy kerek, irodalmi tanmese két fiúról, a cseh és szlovák párhuzamok inkább a népi babonákból (a holdat kifogni akaró bolondok) vagy a mitikus sárkányos mesékből (az égitestek elrablása és elrejtése) táplálkoznak.

* * *

„Minek nevezzelek?”

Elég nehéz eldönteni, micsoda is ez az Akik ​ellopták a holdat. Alapvetően persze mese. Van benne kedves varázsló, csúf szörny, amelynek elöl, hátul is van szeme, vannak beszélő állatok, pelikánok hátán pelikángoló gyerekek, van város aranyból, van a főembert kényszerből mulatságosan utánozó város, meg egy irdatlan adag szájbarágós rávezetés arra, mennyire szeret minket az édesanyánk, és ő mennyire szeret bennünket. 

Tulajdonképpen regényt olvasunk. De voltaképpen nem. Mesét, de voltaképpen nem azt. Amolyan Bunyan-féle, jelképes erkölcsi prédikációt, amilyen A zarándok útja, de azt sem. Szatírát egy diktátort kiszolgáló városról, közben az eszünkbe jut Italo Calvino Eleink-je, de aztán mégsem lesz szatíra... 

Szóval (és tettel) enyhén szólva vegyesvágott a visszataszító ikerpár története. Mert sem ez, sem az, meg mégis mindegyik. 

Mindenesetre jó olvasni.

Miről szól a mineknevezzelek?

Adva van két, egymást már a bölcsőben is maró, náspángoló ikerpár. Akiket kizárólag az édesanyjuk tud egymástól megkülönböztetni. 

A csemeték rosszcsontok, a kegyetlenségig önzők, hazugok, engedetlenek és miinden igaz rájuk, ami még hasonló, rossz tulajdonság. Annyira ilyenek, hogy az apjuk gyakorlatilag bele is pusztul a szégyenébe, amit a két égetnivaló miatt érez. Onnantól az édesanyjuk gondoskodhat a két pimasz önzőgépről. De ő sem fiatalodik egész életében egyetlen percet sem: a szántás már meghaladja az erejét. Segítségül hívj a két pusztulat lusta borzalmat. Akik erre felháborodnak, ellopják a háztartás utolsó kenyerét, és útnak indulnak, hogy megkeressék a várost, ahol nem kell dolgozni, minden jár az ott lakóknak. 

A regény az utazásukat írja le. A Hold (és nem hold) foglyul ejtése (és nem ellopása, mert ellopni a másét lehet, de ugyan kié a Hold? (Jó, pillanatokon belül Musk-é, mert már tervezi az ottani kolóniát.) A Hold-sztori egyáltalán nem központi eleme a két pofoznivaló kalandjainak sorában, csak egy momentum. 

Ha jól belegondolok, a regény megtérés-történet. Csak nem Isten, nem Jézus, hanem az édesanyjuk, az anyai szeretet áll a középpontjában. 

Anyázás

A édesanya motívum, bár messze nem az a legjobb vetülete, vonása rendre visszatár Mondom, Makuszynski nem bízza a véletlenre, az „anyázást”. Figyelj csak: 

• adva van a felrúgnivaló ikerpár
• van az édesanya a mocsárban, aki minden este tábortüzeket rak, hogy az évek óta elment fia hazataláljon
• van a vak kislány, aki a meghalt anyukáját keresi
• van a fiatalember, aki a karjában hordozza az édesanyját, úgy keresik évek óta a varázslót, aki meg tudja gyógyítani
• s van a rablók közé kavarodott fiú, aki azért marad ott, mert x év szolgálat után a vezér rengeteg kincset ígért neki, s ő azt haza akarja vinni az édesanyjának

Hát persze, hogy így van, így kell lennie. Anya, édesanya, anyaság, az anyák szeretete. Miegymás. Majdnem olyan pátosszal lehet erről beszélni mint Istenről. Hiszen végső soron az anyák is életet adnak. Ha nem is ők teremtik meg. De önnön testükkel, testükből táplálják. 

Egyfelől persze, minden igaz ebben a témában. Ha már nagy költőnk is volt, aki egy hete a mamára gondolt, meg a másik, aki a jószágai, a tyúkanyó, meg a Morzsa kutya fölé tornyosult, hogy aztán jók legyenek ám az édesanyjához. De volt író, aki az anyai szeretet egy anyamacska halálig tartó önfeláldozásán keresztül mutatta meg. Ma is látom magam előtt az olvasókönyvünkben (rövidítve) idézett történet Reich Károly által rajzolt illusztrációját. (amit sajna nem találtam meg...)

S persze mindennek az ellenkezője is igaz, ha az anyákról van szó, de azt most hagyjuk. Ma már alanyi, a testükhöz való joga a nőknek az abortusz, meg a rengeteg, gyermekvédelmi rendszerbe dobált csemete, az egyenjogúságból fakadó karrierépítés és az önmegvalósítás követelése... De mondom, most nem ez a téma. 

A helyzet azonban az, hogy az anyaság dicsérete nagyon könnyen tudod túlságosan pátosztelivé válni. Kiváló példa erre az aranytorkú Varga Miklós Anyaszív című dala. Amiben tulajdonképpen minden nagyon jó, a dallam, a hangszerelés, az ének, a szöveg, aztán az egész mégis giccsessé válik. 

Makuszynski-nek sem sikerült kikerülnie a pátosz-csapdát. Nem lett ugyan nyálas, de azért erőteljesen súrolgatja a giccs határát a regénynek ez a vonulata. Még szerencse, hogy egyszerre sok minden a történet, mert ha erre hegyeződne csak ki, akkor bizony nem lenne jó. 

Az ikrek szenvedése és megtérése

A két überlusta ingyenélő története arról is szól, hogy szenvedés nevel, formál, alakít. Amiképpen a túlféltés, anyai túlpopsinyalifali, túlkiszolgálás is. A két főhős bizony nem volt otthon befogva, nem voltak számukra, korlátok, következmények. 

Azt, hogy mennyire jó volt nekik otthon, az édesanyjuk mellett, csak rengeteg kaland, és egy tízéves kényszermunka után fogják csak fel. 

Nem jó dolog a szenvedés, a megpróbáltatás, a mazochistákon és a beteg lelkűeken kívül ugyan ki szeret szenvedni?

Mondjuk, ha az ismerettségi körömre gondolok, például ő! Meg ő! Meg ő, meg ő...) Vannak néhányan, akik azt hiszi, ha nem szenvednek, nem érvényes az életük. S ha az ember szenvedni akar, hát remek indokokat talál rá, hogy szenvedhessen!

De valamiért így vagyunk bekötve. A Biblia több helyen is beszél arról, hogy a szenvedés a keresztény élet szerves része. Nem azért, mert Isten élvezi, ha az övéinek rossz, hanem mert nem igen értünk másból. 

• „Amennyiben részetek van Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is örvendezhessetek…”  (1Pét 4:13)
• „A mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó, örök dicsőséget szerez nekünk.” (2Kor 4,16–17)
• „Minden fenyítés ugyan pillanatnyilag nem látszik örvendetesnek, hanem fájdalmasnak; de később az igazság békességes gyümölcsét hozza…” (Zsid 12:11)
• „Megvizsgál engem, mint az aranyat, úgy kerülök ki.” (Jób 23:10)
• „Mert nektek adatott a Krisztusért való nemcsak a benne való hit, hanem az érte való szenvedés is.” (Fil 1:29)

A helyzet az, hogy nem azért vagyunk itt a Földön, hogy heppihepajt játszunk mindvégig, hanem azért, hogy Emberek legyünk az emberből. Bár más kérdés, hogy amíg a folyamat zajlik, egyre inkább képessé válunk értékelni, amink, akiknk van. 

Tehát Makuszynski könyvének ez a üzenete egyáltalán nem ostobaság, nem is túlzás. Csak a hedonista 21. század nem fogadja el az érvényességét. 

Azonban még erre sem mondom, hogy a kötet fő vetülete lenne. Mert a turmix úgy sikerült, hogy semmi sem uralja le a többi összetevőt, együtt adnak ki valami újat, miközben kétség sincsen, mi mindenből áll. 

Újra mondom, jó kis könyv ez! 

Képes ez a könyv!

Mághozzá magyar grafikus, Végh Dezső által képes. Érdekes, hogy túl sok információt nem találtam róla. A Molyon is csak annyit, hogy kilenc könyvet illusztrált. Ami csak részben igaz, mert a világháború előtt már aktív volt, és akkor is jelentek meg könyvekben illusztrációi. 

Festő, grafikus. Tanulmányait a római Képzőművészeti Főiskolán végezte 1921-ben. 1924-től reklámgrafikusként tevékenykedett különféle olasz cégeknél. Emellett hazai folyóiratok számára illusztrációkat rajzolt. Hazatérése után 1928-ban Vácott telepedett le. 1953-tól-1957-ig az Állami Bábszínház díszlet- és jelmeztervezője volt. Egyéni kiállítása több alkalommal volt Vácott, Esztergomban, Szentendrén.

Forrás

De nem is itt van a kutya elásva. Hanem amott. Ott, hogy Végh Dezső rajzai csudára élnek. Aztán meg nem csudára, de élnek. De van olyan is, amelyik olyan mintha, azt nem is ő rajzolta volna. Vagyis remekül alkalmazkodik a könyvhöz. :-D 

De szerencsénk volt egymással: olyan rajzoknál nyitottam ki elsőre a kötetet, amik simán megbocsáttatták a kevés nem sikerültet. Mondjuk minderről fentebb magad is meggyőződhettél. 

Az alábbi kép egyben link is ám!

Szép lassan megint vége a munkahétnek, de most annyira sűrű volt, hogy levegőt se nagyon volt időm venni. Hétfőn ügyvédi aláírás a MartAssits kft-vé alakulása miatt, kedden Ofi barátom meglátogatása, mert ideiglenes hazánkban tartózkodik (tudod, ő az, aki Svájcban él a családjával és elképesztő dolgokat mesél a svájciságró. De nem ám olyanokat, hogy svájci akarok lenni mindenáron. Tegnap meg Nádas Barbi új klippjének a forgatásán voltunk biodíszlet, jó, oké, statisztéria. Egy bárban volt a forgatás, mi voltunk a közönség. Az utolsó pillanatban az eszembe jutott, hogy elvigyem két kalapomat is. Hatalmas siker lett, plusz a szivarom, teljesen autentikusan voltunk egy jazzbár közönsége. Volt viszont vagy fél tizenegy, mire hazaértünk. Ezáltal, meg a forgatás miatt elszívott szivarmennyiségtől nem kicsit voltam kába ma. S bár rövid napos voltam, még elugrottam a Margít-híd budaijához két antikvarium.hu-s könyvért. (Mellesleg mindkettő a másik Holda-szerző műve.) 

S már csak a holnapot kell túlélnem munkailag... 

Meg azt, hogy a héten megint nem találkoztam a lányokmmal és az unokáimmal. Szami már azt kérdezte, ugyan mit szeretnék karácsonyra? :-D

Örvendjünk: van vége a történetnek! 

Beszélgetve ChatGPTHaverrel megtudtam, hogy az eredeti kiadás 2019-ben lezárult. A szerzők nem abbahagyták, hanem lezárták a sztorit. MInden szempontból. Nincsen függővég, nincsen franctudjamerremegyünktovább, hanem vége van a történetnek. Ende, konyec, vége, hatszáz. Vagy inkább 666.

Ez manapság fantasztikus pozitívum. Hogy miért az, arról már sokszor elmélkedtem. Na, jó, a lényeget elmondom. Azokkal a sorozatokkal, amelyeknek állandó szereplői vannak, de epizódonként lezárnak egy-egy történetet, állandó példám erre Colombo hadnagy, semmi baj nincsen. 

A baj azokkal a sorozatokkal van, amelyek elindulnak, hogy majd tart ameddig érdeklődés van, a történet nem tól-ig kitalált, csak az alap van meg, amire menet közben építkezik az alkotógárda. S éppen ez a baj ezekkel a sztorikkal. Olyan mintha tudnánk, merre megyünk, csak hosszú az út a konfliktusokon át, de voltaképpen senki sem tudja lesz-e méltó befejezés? Mert amíg fogyasztja a kisérdemű, addig bizony le nem zárjuk. Csak akkor ha végképp kifulladt. S akkor vagy félbe hagyjuk, vagy kap valami kínosan elkapkodott miafrancez véget, vagy eldobálunk mindent, ami a kezünkben van, lejárt a munkaidő, csá' sorozat. Vö.: Trónok harca. Ezek a borzalmak vannak telis-teli szájbarágós műbalhékkal, álkonfliktusokkal. Hogy úgy nézzen ki, történik valami. Miközben, már bocsánat a szóhasználatért, szar se történik, csak úgy csinálunk mintha élet lenne a hígfosban. 

Nos, azt mondja a CGPTHaver, hogy ez a képregény nem ilyen. A szerzőknek már a legelején konkrét koncepciójuk volt az egészre nézve és nem újabb rétestésztát terveztek, hogy hozza a lóvét, amíg tart az érdeklődés. Újra mondom: manapság ez hihetetlen pozitívum! 

Apokalipszisek egymás hegyén-hátán

Hát izé, ecet, bükkfafütty, meg szertehalom... Voltaképpen nem akartam ilyen korán, de kimondom mégis, máris: ez a négyszáz oldal olyan mint amikor a jó horgász beeteti a megfelelő partszakaszt: van változás, történik valami, de a beetetett halak nem tudják, hogy az óvatos kóstolgatás után mi is lesz az igazi akció... (Remélhetőleg nekünk olvasóknak nem ugyanaz mint pontyként vagy keszegként...!)

Szóval itt áll előttünk majd félszáz, vértocsogós oldal., amely valahová a jövőbe vezet. Észak-Amerika konkrétan a szana és széjjel hullott: nyolc különböző, egymás torkára fenekedő részből áll. A nyolc földrajzi rész nyolc szellemiség, nyolcféle erő, nyolcféle lehetőség, nyolcféle népirtási képesség. 

Mindenki tudja, mármint a nyolc ország, hogy a világ az apokalipszis felé tart. 

Az „apokalipszis” görög eredetű szó, amelynek jelentése „feltárás”, „kinyilatkoztatás”. Bár ma leginkább a világvégével, katasztrófával vagy a jövőbeli pusztulással azonosítják, eredetileg az ókori zsidó és keresztény irodalomban a rejtett dolgok, jövendő események (főleg az utolsó ítélet) látomásos bemutatását jelentette.

Főbb jellemzők és jelentések:
Bibliai/Kulturális eredet: A legismertebb a Biblia Jelenések könyve, amely leírja a végidők eseményeit, a jó és a gonosz harcát, valamint a kozmikus pusztulást.

A négy lovas: A pusztulás előhírnökei (háború, betegség, éhínség, halál), a hét pecsét feltörésekor jelennek meg. 

Műfaji meghatározás: Olyan írásmű, amelyben természetfeletti közvetítő (angyal, istenség) tár fel titkokat a látnoknak. 

Modern értelmezés: A köznyelvben a szó a földi civilizációt fenyegető, drasztikus, világméretű katasztrófákra utal. 

Az apokaliptikus irodalom nem csupán a pusztulásról szól, hanem egy új rend létrejöttét is előrevetíti az ítélet után.

Bibliai értelemben az apokalipszis elsősorban és mindenekelőtt János apostol Pátmosz szigetén írt Jelenések könyve című iratát jelenti. Amely csakugyan azzal ér véget, hogy a világ széthullik, minden szinten beköszönt a káosz, érkezik az apokalipszis négy lovasa, életre kell a fenevad, amelynek a száma az a bizonyos 666. Ezekkel a dolgokkal találkozol ebben a történetben is. 

Csakhogy ez a dolgok egyik oldala. A Biblia szerint a másik oldal sokkal lényegesebb. Pontosabban az a lényeg. 

A Jelenések könyve már a legelején kijelenti, hogy ez az irat nem más mint Jézus Krisztus kijelentése. Vagyis jó hír. Evangélium. Minden borzalma, tragédiája ellenére. Azért jó hír, mert arról szól, az áll a középpontjában, hogy Jézus vissza fog jönni, és ha nem is azonnal, de a visszajövetelével egy a világnak egy teljesen új rendje lép majd életbe. 

Vagyis a Jelenések könyvének, az apokalipszisnek a középpontja Jézus. De nem csak ő, hanem az ő egyháza is. A manapság és az idővel haladva egyre inkább rongynak, ostobának, elmaradottnak, bigottnak tekintett keresztények, akik szívből hisznek Jézus Krisztusban mint megváltóban. A Jelenések könyve végső soron Isten egyházának a története.

Isten személye, Jézus Krisztus és az egyház nélkül egyszerűen értelmetlen, legalábbis az apokalipszis leglényegétől teljesen elszakított dolog apokalipszisről beszélni. Lehet, csak ugye a lövés is célt téveszt, ha a lövedék már a kilövés pillanatában csak kicsit rossz irányba indul. 

Nem tudom, hová, merre likad majd ki a harmadik kötet végére a sztori. Kevéssé hiszem, hogy eljutunk Jézus második adventjéig és a Föld újra teremtéséig. De minden lehetséges. Pláne ebben a képregényben!

Mondjuk ez a képregény ilyen messzire nem megy. Vagy messzebb megy. Nincsen egyetlen szimpatikus figurája sem. De komolyan nincsen. 

„Felről le vagy lelről fel” avagy merre folyik a Lánchíd?

A Nxugattól keletre nem egy simulékony darab. De ezt úgy vedd, hogy egyáltalán nem az. És kicsit sem. Se elölről, se semerről. Az ember csak ül/áll/fekszik és les maga elé, és simán eszébe jut Besenyő Pista bácsi örökérvényű aranyigazsága, miszerint: 

Egyet kell kérdezni! Nem kettőt, hármat, négyet, ötöt, hatot vagy hetet-hétet.
Csak egyet! Hogy mekkora nem mindegy!
Hogy felőr le vagy leről fe!

Átfogalmazva, lefordítva a kérdést: ez ugyan mi a szent xar, ami ez?

Mer' mondom, semmi kapaszkodó nincsen. Elindul a történet: nem tudod mit csinálnak a kicsodák. Aztán vált a kép, egészen máshol vagy, egészen másokkal: itt már legalább vérengzés is van. Tehát ha nem is érted miért öl kicsoda miért kicsodát, legalább nem unatkozol! Aztán megint vált a kép, immeg valami politikai puccs tömegvérengzését szemrevételezheted, megint új szereplőkkel. Aztán megint vált a kép, itt már ismerős a kép, visszatértünk a második jelenet kocsmájába: az első jelenet három gyerekalakjával akikről már tudjuk, hogy nem gyerekek, csak gyerekteste szorultak valamikor, valamiért, de nem járunk jól ismerőseinkkel az ismerős helyen: az új vendégek kiveszik a kocsmáros egyik szemét. (Szemtelen lesz a pasas, hihihi!) Aztán így tovább. 

S nem csupán a szereplőkről nem tudunk semmit, illetve nos, azért folyamatában csak-csak kiderül ki-kicsoda, de nagyon csak-csak, és ne hidd, ne várd, naivkám, hogy a 416 oldal bármit is a szádba rág! Rohadtul ne várj ilyet! 

Egy kicsit súgok. Bammeg, a kötet végén, tehát amikor átrágtad magadat mindenen, és már fáj a nyakad, úgy kapkodtad a fejedet, egyszerre a szemed elé tárul legalább az a nyolc ország, mivé Amerika hullott. Mármint úgy, hogy mindegyik kap két-két oldalt, hogy megtudj róluk ezt-azt. A legvégén meg kapsz hét oldal idővonalat, hogy mikor melyik országrésszel mi történt. Ööö... khm... mi fog történni... vagy mi a franc... Mondjuk ez a hét oldal idővonal nagyjából ugyanúgy nem mond szinte semmi, ahogyan előtte a rajzolt történet. Mert random kiragadva (hidd el, a 416 oldal után pont ugyanannyit tudok bármiről mint te, akinek fogalma nincsen a 416-ról) ugyan miféle információ, hogy: 

i. sz. 2010
Taconia Orákuluma megakadályozza a Kiválasztottak második találkozását

Az első szótól az utolsóig magyarázni kellene mindent. A dátumot is. Mondom, hogy mindent. 

Mondom máris, mi az, amit megérteni véltem 416 után.

Itt van az apokalipszis négy lovasa. Három ló nélkül. A Halálnak gép a lova, de legalább van. A Háború, Dögvész, Éhinség valamiért gyerekalakban van. Utálja mind, hogy gyerekalakban van. Mind a négynek szerves teste, idegei vannak. A Halálnak ki lehet szedni a szemét, Dögvésznek lézerrel le lehet vágni térdből a lábát, és rohadtul fáj neki. (Mondjuk az fekete humor, hogy amikor Háború rátalál a csonkolt Dögvészre, ezt mondja: „Szia! Hiányzik az egyik lábad!”, mocsok jó. Jó, irdatlanul fekete humor, de akkor is humor. Nem sok van ebben a könyvben.) 

Ők hárman a Halál valamiért nem cimbik. Amaz külön utakon jár. Mint kiderül nője is van. Meg gyereke is. Ezek szerint magömlése is, meg vére is, ami megtölti a kellő helyeket az erekcióhoz. Igaz, szeme is van, amit ötven százalékban kivesznek belőle, és neki is fáj. Meg vérzik is. Vagyis van teste neki is. 

A Halál fia (halálfia, hahaha) egy csöveken életben tartott, táplált és oktatott kiscsávó, aki rohadt okos, de életében még lábra nem állt, mert minek. Azt megtudjuk, hogy lesz a fenevad. Akinek a Bibliában, tudod, 666 a száma. (Azt itt nagyon gyorsan felejtsük el, hogy a Biblia ad kapaszkodókat a fenevad azonosításához, és semmi sem stimmel semmivel: a fenevad amott egy korszakokon átívelő vallási hatalom, s nem egyetlen ember. De ebbe itt és most nem megyek bele.) 

Aztán van, ugye a hét ország, meg azoknak a nagyon jellemző vezetőik. Tudom, nyolcat írtam, de az egyik ország egyszemélyes. (Ja, nekem is eszembe jutott az Omega Egyszemélyes ország-ja) Ez az egyszemélyes ország, amelynek Fegyvernyugalom a neve, kvázi a vallást testesíti meg. Amit mindenki elfogad. 

A vallásnak van mondanivalója is. Ez az Üzenet. Amiről úgy pontosan ki nem derük, micsoda is, de mindenki tartja magát hozzá. De az Üzenet lényege, hogy jön az Apokalipszis. Itt nem a kinyilatkoztatás, hanem a végső, gigantikus pusztulás értelmében. S nem lehet, nincsen mód visszatartani, visszafogni, megakadályozni. (De akkor minek küzdenek a hatalomért a hetek, minek gyilkol mindenki mindenkit?)

Tele van a történet túl-, al- és másvilági szereplőkkel, amorf lényekkel. Űrhajókkal, robotokkal, fura járművekkel, futurisztiksu épületekkel. Mondtam, sci-fi, fantasy, horror. Misztikus. 

S most jön a dolgok esztétikai veleje:

ha belefogtál, és van benned ilyesfajta érdeklődés, nem fogod tudni letenni

a történetet. Annak ellenére nem, hogy mondom, begörcsöl a nyakad, úgy kapkodod a fejedet, hogy „felről le vagy lelről fe'”. 

Mert az a csavar az esztétikában, hogy egyáltalán van. Ha a rajzokat nézed, nézzed, önmagukban tök jók. Turmix egyébként még ez is, de ízlésesen kevert katyvasz. Mert, figyeld csak, itt van az Ank. Szocialista állam, a pénzneme jüan, a vezetőjét Xiaolian Mao-nak hívják. Kegyetlen, vérengző nőstény, ő szült fiút a Halálnak, még az apját is simán, saját kezűleg végezte ki a hatalom megragadása érdekében. Nos, van kérdés? 

A lényeg: az Ankban a nők manga-szerűek. De a manga-szerűségük egyáltalán nem lóláb az egészet tekintve. 

Még a harmóniáról: a rajzok nem olyasformán aprólékos, amiképpen egy Bonelli fumetti az szokott lenni, de mégis, azért van mit nézni, csodálni, megfigyelni majd minden képkockán. 

S a vicc az, hogy minden fentiek ellenére, amit az értetlenségről, érthetetlenségről mondtam, a sztori magával ragad. Komolyan beszélek. Az első tíz-húsz oldalt olvasva azt mondtam, irdatlan nagy marhaság, fárasztó az egészet, hagyom a 'csába... Aztán azt vettem észre, hogy nem hagyom mégsem, s hogy rohamléptekkel olvasom, nézegetem. Akkor is, ha talán csak a legminimumabbat fogom fel belőle, s ha oltári nagy teológiai fenntartásaim is vannak vele szemben. 

Mondjuk jót röhögtem, amikor elolvastam a Molyon a szöveges értékeléseket. Mindenki kiemelte, hogy

• a sztori nem érthető
• semmi meg nem magyarázódik
• ugyan ki kicsoda végső soron
• de ennek ellenére valami frenetikus az egész

S csakugyan, pontról pontra egyetértek. 

Nem várom, hogy megfelelően érjen véget a véggel bíró történet. A megfelelő vég alatt a bibliai-verziót értem. Kizártnak tartom, hogy Jézust, Isten behívják ebbe a katyvaszba. S a helyzet az, ha behívnák is, el nem tudom képzelni, miképpen oldanák meg, hogy ne legyenek személyükben szövetidegenek? De igen éber lett az érdeklődésem a folytatások iránt. S remélem, lehangoló lesz a vége. Mert akkor nem támad vágyam arra, hogy állandóan a polcomon tudjam. Ennek a kötetnek a teljes beszerzési ára 13.995 forint. Úgy bizony! 

Másfelől aktívan szurkolok a Fumax-nak, hogy elő tudjon jönni a folytatásokkal. Kis ország kis képregény-piaca el nem tudom képzelni, miképpen képes eltartani ennyi kiadót, ennyi kiadvánnyal, ilyen árakon. Mindenesetre örvendek, hogy van választék. (Mondjuk az lehangoló, hogy a Frike Comics, ami eredetileg szinte kizárólag fumettiket adott ki, mára ad még ki fumettiket is... A Fantastikus Négyesnek sokkal nagyobb piaca van. Én csak egyet olvastam el, és semmi érdeklődés nem támadt bennem a sorozat irnt, nem hogy pént is adjak érte. De nem szidom a Frike-ot, a piacon, piacról élnek ők is, naná! De a qva piac miatt megszűnt két szívcsücsök sorozatom, a Dragonero és a Dampyr kiadása is...) 

P. S. 

Csak a borítót nem tudom megbocsátani, annyira nem jellemző, hogy semennyire. Egyfelől a fehér háttér. Másfelől a képen a Halál van, aki stílusosan mindenhol fehér, viszont sehol sem sárga. Komolyan jó darabig nem is kapcsoltam, hogy ja, ez a Halál... 

Ezt nem a Fumax szúrta el, ők csak átvették az eredeti borítót. 

1–10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 február közepe, vasárnap délután. SzFT reggel elment úszni. Én addig letakarítottam a hálószoba légkondijának a külteri egységét amelyre a guanó rendszeresen „lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon”. Már folpackkal húzom be a tetejét, mert a madárszar sava tutira szétenné az egészet. Ha a gépkocsik lakkozását is képes megmarni. Nem szeretem a galambokat, főleg mert fogalmam sincsen, miképpen lehetne ezt kivédeni. Az ablak is úgy a magassága feléig szaros mindig. A le van húzva, akkor a szunyogháló is. 

Ráadásul rohadt nagy szél volt ma. Ami még hideg is volt. Alig vártam, hogy becsukhassam a lesikált, átmosott ablakot. Aztán persze rendet vágtam a felforgatott szobában: eszement marhaság ez az egyben nyíló ablak, aminek a nagysága egy dupla ablaké.

Az tegye teherbe a nénikéjét, aki ezt ide betetette! Kérdeztem az Olajágas, ablakos kollégákat, ki lehetne-e cserélni kétszárnyúra. Ja, persze, hogy ki: tokkal, mindenestül. Mondtak árat is. Megköszöntem szépen, és megcsináltattuk velük az egyik szakad szúnyoghálónkat.

Mit is csináltam még? Kimostam a háló függönyeit, majd visszatettem őket. Átkonvertáltam egy mentősökről szóló, horror-szintű doksi-sorozatot, amit Csemete ajánlott az éccsanyjának. Belőttem az új torrentes-gép beállításait, hogy távoli asztallal is elérhető legyen. Megsütöttem a maradék fasírtot, meg egy mélyhűtött rétest is. Levágtam az arc és a fejszőrzetemet. Rendet tettem a konyhában. Közben megmelegítettem az ebédet is, hogy ha SzFT hazaér, meleg étel fogadja. Megittam egy sört és néhány pohár bort. Mostam még néhányat, meg teregettem. 

Szimpla kis vasárnap. 

*

Ofi ismét itthon van. Van valami gyulladása, azt vizsgáltatja kifelé. Ezúttal egyedül jött, a család maradt Svájcban. Vannak ilyen-olyan nyavalyáim, itt-ott, hatvan felé nem is csoda, de ami Ofinak jutott, nem is tudom, én már az alapdolgába, az sm-be belpusztultam volna. Neki azt jósolták úgy húszéves korában. Azt mondta, ő még szeretne sokszor puncit látni, érezni, rávette magát a netre, és talált egy ausztrál manust, aki a saját fiát szinten tartotta hosszú évek óta. Ofinak azóta két házasságból született három gyereke, felnevelte a párja lányát is. Négy évvel fiatalabb nálam. Tehát az önszintentartás majd' negyven éve működik nála. Nem semmi a pasas! S minden fárasztó elvarázsoltsága ellenére („Figyelj, én lehetek hülye: papírom van róla!”) tele van szeretettel. 

Két felettébb kedvelt szerzőről van szó. Bár NEMERE ISTVÁN az évek során elveszítette az egykori nimbuszát, és inkább a Guiness-rekordra méltó termékenysége, termelékenysége keltett figyelmet: nyolcvan év alatt kb. 800 könyvet írt! Ez 0 éves korától fogva évi tíz megírt könyvet jelent!

Csakhogy ő a könyveit a hetvenes évek közepe óta jelentethette meg: '74-ben látott napvilágot A rémület irányítószáma. Igaz, lehet, hogy addigra már egy raklapra valót megírt, csak nem került kiadásra. Ezt nem tudom. De azért ha felmerült a neve, nem tudtam szabadulni a rosszindulatú sejtéstől, hogy ennyi ideje akkor sem lehet egy embernek, ha kizárólag az írással foglalkozik, semmi mással! Mert a könyvei döntő többsége nem is fikciós irodalom, hanem ismeretterjesztő, történelmi. Annak pedig utána kell nézni. Legalábbis valószínűsíthetőn. Tehát adja magát a következtetés, hogy Nemere négerekkel dolgoztatott. 

Ha nem, akkor, akkor '74 óta minden évben tizenhat könyvet írt. Vagyis havonta 1,33-at, de úgy, hogy az kiadásra készen volt, adatgyűjtés, szerkesztés, írás, stilisztika, korrektúra, miegymás. 

Megnéztem, 2025-ben 135 könyvet olvastam el. A százharmincöt könyv jelentős része képregény volt. Nemere nyolcszáz könyvét így hat-nyolc év alatt olvasnám el. Mondom olvasnám. S nem megírnám. 

Asszongya nekem a GeminiHaver, hogy volt Nemerének egy raklap álneve. Ezt nem is tudtam. Például ezek. De Gemini azt állítja, hogy a saját honlapján vagy negyven álnevet felsorolt az író. Azért kellettek az álnevek, mert a piac ennyi Nemere-könyvet nem bírt volna el. 

Rákerestem a nevekre a Moly-on. Van káosz, nem is érdemes próbálkozni, Gemini is árnyalta a kérdést, amikor visszakérdeztem. Tulajdonképpen nincsen jelentősége. A korántsem teljes listába csak azokat a neveket vettem fel, amiknél konkrét könyveket találtam. De olyan nagyon nem bíbelődtem vele.

A pályája elején írta a legismertebb és legsikeresebb könyveit, amik többnyire sci-fik, politikai sci-fik voltak. Fazekas Attila is ezeknek látott neki. Nemerét tulajdonképpen a magyar képregény áldott/átkozott atyja, Cs. Horváth Tibor fedezte fel a Mindennap merénylet-tel. 

Az Apu által lábukra keltett Nemeréket sajnáltam ugyan, de annyira nem rokkantam bele a hiányukba. Az fájt, hogy Apu tök közömbösen hozzányúlt ahhoz, ami az enyém volt, nem annyira az, hogy a könyvek eltűntek. Addigra kiszerettem Nemeréből. Tök jó ació-könyveket írt, de remek akcióregények voltak, semmi több. Úgy voltam velük, hogy jó, hogy ott vannak a polcon, de amikor nem voltak, igazából akkor sem történt semmi. Hosszú évtizedekig nem is mozdultam rá Nemere-könyvekre. Aztán pár éve az Űrkalózok szereplőivel készült sorozatot csak beszereztem. Az első hármat olvastam anno. A folytatásokat még most sem. De itt van a polcon ennek a sorozatnak az összese. 

  *  

Mondjuk FAZEKAS ATTILA ehhez képest kismiska: ő mindössze kb. 400 képregényt készített. Ebből én alig ismerek valamennyit. Az ő munkásságát is csak a nyolcvanas években követtem. Szerettem a film-képregényeit is. Egy időben a slágerfilmekből képregényt varázsolt. A realista stílusa kiváló volt ehhez. Olyannyira, hogy a Csillagok háborúja első (vagy második, kronológia és nézőpont kérdése) trilógiájából készült három képregényét a Star Wars-birodalom elismerte hivatalosnak. Nem semmi. Ebben a kategóriában ott volt még A nyolcadik utas, a Beverly Hills-i zsaru, a Kobra, a Ben Hur és még néhány ez meg az. 

Fazekas Attila a saját bevallása szerint is populáris realista. Ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Miért lenne. A Sergio Bonelli Editore egy egész képregény-birodalmat épít erre a stílusra. De konkrétan: minden hősének minden történetét így rajzoltatja meg. Le. Valóban lenyűgöző realitással. Vállaltan kidolgozott, jól felismerhető, megkülönböztethető karakterekkel. Fazekas minden rajza tulajdonképpen elénk rajzolt élet. 

Éééés most vagyok bajban. Mert, gondolom érzed, most kellene kifejtenem azt a „de”-t, ami az eddigiek után következik. Kívánkozik. 

Vitatkozom magammal. Mert hogyan lehetne szó arról, hogy Fazekas Attila ne tudna rajzolni? Csak bele kell lapozni ebbe a könyvbe, és rögvest kiderül, hogy ez a kijelentés egetverő marhaság. Mert egyébként elsőre az ugrott be, hogy vannak képkockák, ahol képtelen mozdulatokat, mimikákat látok. Vannak, de olyan elenyésző mennyiségben, hogy keresni, kutatni kell, hol is láttam őket. Nem ez a fő oka a belső ellenállásomnak. 

Azt hiszem megfogalmazódott bennem is, miről is van szó. Bevillant egy képregénye, amivel az égadta világon semmi, de semmi bajom nincsen. Pierre Barbet regényének, A psziborgok álmai-nak az adaptációja: A titkok bolygója a címe. Az a kis szecessziós beütés nagyon jót tett Fazekas Attila egyébként ott is tök realista rajzainak. De szecesszió viszont teljesen egyedivé tette. 

Jó, persze, más történetnek nem biztos, hogy ez az egyediség ugyanúgy jól állna... 

Csak kapkodok itt össze-vissza, és képtelen vagyok megragadni a lényeget. Van a gépem ssd-jén hetvenhárom mappa, amelynek mindegyikében egy-egy Fazekas-képregény lakik. Néhányat meg-megnyitottam, és elsimerőn cöccögtem. Talán egy Rejtő-feldolgozáson húztam el a számat. De bármi másra nyitottam rá, csak bólogattam és bólogattam. 

S még mindig nem tudom megmondani, mi az, ami miatt Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre, Dargay Attila a kedvenceim, Fazekast pedig csak szeretem. Azt hiszem, bevillant valami. A napokban olvastam Jeney Zoltán Rév Fülöp-sorozatának az első két darabját. Az új kiadást, amit Cserkuti Dávid illusztrált. 

Tudod, mi az összeköti a fenti grafikusokat? Most villant be, elsősorban Cserkuti miatt: a könnyedség és az elegancia. (Annak ellenére, hogy Sebők stílusa jócskán vaskos, tömör, sötét.) S azt hiszem, ezt nem látom Fazekas Attila rajzaiban. Ezért nem tetszett a Rejtő-verziója: érződik rajta, hogy humoros akar lenni nagyon, ezáltal kicsap a képkockák mögül a verejtékszag. 

Fazekas Attilának van egyedi stílusa, a rajzai azonnal megkülönböztethetők másokétól. Egyből világos, ha az ember rájuk néz, hogy „na, ezt a Fazekas követte el”. Ez érték. S most mondom ki a lényeget, aztán gyorsan lapozok is, mert még magammal sem értek igazán egyet: minden egyedisége, minden realizmusa ellenére ritkán volt a rajzait nézegetve olyan érzésem, hogy művészetet látok. Ez a kötet például kiváló az utóbbi mondat illusztrálására. A valóság valósághű ábrázolása még nem művészet. Azt egy fényképezőgép is tudja. De még művészien fotózni sem mindenki, akinek fényképezőgép kerül a kezébe. 

Ritkán volt, de volt. Vagyis Fazekas művész, aki nem mindig alkot, van amikor csak kiváló mesteremberként dolgozik. 

És itt fejezem be, hogy még önmagammal is vitára készen fogalmazok a nyökögéseim közepette. Maradjunk annyiban, ha kezembe kerül egy-egy Fazekas-rajzolta munka, soha nem lépek át felette, mindig kézbe veszem, mindig megnézegetem. De mindig. 

A „Fazekas Attila összes képregénye”-sorozat darabjai

  *  

Akkor legyen már szó a lényegről is! Mint írtam, a kötet négy darabját ismertem már. Nagyon. Többször olvastam, nézegettem őket kamaszkorom óta. A kötet első négy történetéről beszélek. Amúgy ezek kerültek bele. A zárójelek közötti adatok természetesen az első megjelenések helyét és időpontját jelzik.

• Mindennap merénylet (Füles 1978/48 – 1979/13)
• Űrkalózok fogságában (Füles 1979/24–38)
• A Triton-gyilkosságok (Népszava 1980/7–99)
• A Neutron-akció (Füles 1980/32–47)
• Időtörés (Füles 1986/16–32)
• Élni életveszélyes (Füles 1989/19–31)
• Holtak harca (Füles 1991/12–24
• Zádor története (Botond 25. 2019)

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 februárjának a második hétvégéje. Semmi sem történt, csak a szokásos koreográfia, meg kétszer hajnali kettes ébredés. S megnyertem a pénteki bevásárlást is, amit együtt szoktunk végezni Szerelmetesfeleségtársammal. Pénteken hulla lettem. Most vasárnap este van, immár élő vagyok a két napos uszkve semmittevéstől. 

Na jó, azért a ebédet tegnap megcsináltam, illetve SzFT odaadta a levetett Poco X3-át, mert ő meg belakta a Csemetétől „örökölt” IPhone-ját. A Xiaomi saját app-jával vittem át a rendszert. Hiba volt. Tény, sok mindent áthozott, de azért sok mindennel el kellett játszódnom. Viszont bexarás: el kell mennem a bankba, hogy éljen a CIB-es app. El kel mennem az Okmányirodába, hogy felélesszék a DÁP-ot vagy három egyéb app miatt... Egy telefoncseréről beszélünk... 

Az eddigi kütyümet visszaadtam SzFT-nek, mert az egyik cégéé volt. Illetve most is azé, csak én használtam, de már vagy két éve. 

Veszettül unom a számteches cuccokkal való küszködést. 

Ja, igen. Tegnap rászántam magam, hogy megcsináljam SzFT astali gépének a szokásos mentését egy külső meghajtóra. Az ám, de az eddig prgogram azt mondta, coki, te, immár fizetős ez az opcióm. Azz MI-Haver meg megint  többször bevitt az erdőbe, amikor ingyenes mentőszoftvereket ajánlgatott. Valami gyíkja mindegyiknek volt, nem is jött össze a mentés. Vagyis egyelőre az a remény marad, hogy nem a gép, nem a vas fog meghalni, hanem csak az oprendszer. Amiről azért van egy backup-fájl. Az adatok meg röpködnek a felhőbe. 

A saját gépem Linux melletti NTFS-partíciójának az átalakításával cégül nem foglalkoztam. Csak az adatmentést végeztem el. 

Na, elhiszed már, hogy unom a számítástechnikázást? 

  ÍRTA: 
Roberto Recchioni

  RAJZOLTA: 
Andrea Accardi

Az első, magyar nyelvű kötet értékelésében azt írtam, hogy a chanbara tulajdonképpen olyan összefoglaló név a japán kardozós történetekre, amiképpen a western szó az amerikai lövöldözős, bunyós, vadnyugatiakra. Vagyis a chanbarat és a westernt csak a betűk különbsége, a földrajzi elhelyezkedés és a fegyvernem választja el egymástól. Az egyik a colt a fő gyilkoló eszköz, a másiknál a szamurájkard. Stimmt? S ahogyan amott Sergio Leone, úgy emitt Akira Kuroszava.

Na, akkor helyben vagyunk. (Bakker, most olvasom az első rész értékelését, bizonyos dolgokat úgy két és fél évvel ezelőtt majdnem ugyanezekkel a szavakkal, de tökre ezzel a tartalommal írtam le!) 

  Az alkotók és a sorozat darabjainak kavarodása  

Az első magyar nyelvű kötet alkotói nem ugyanazok mint ezé a másodiké. De nem egyértelműek a dolgok. Azért nem, mert Magyarországon, ha egyáltalán, akkor az első magyar nyelvű Chanbara rajzolójának a neve (Walter Venturi) többet mond mint a második hazai kötetéé (Andrea Accardi). Pedig a helyzet az, hogy a Chanbara-sorozat alkotója a mostani füzet szerzőpárosa: Roberto Recchioni és Andrea Accardi. Övék az ötlet, a koncepció, minden, a Venturi-s történetnél csak kiadták gebinbe a sorozatukat. A baloldali a legfrissebb, a jobboldali a legrégebbi szám. 

 A hatból négyet a Recchioni-Accardi páros követett el. Ahogyan egyébként a sorozat ötlete, koncepciója is teljesen az övék. Az első magyar füzet alkotója, a Conto-Venturi duó csak „belekontárkodott” a sorozatba.

S most jól elspoilerezem a saját blogbejegyzésemet: az ő epizódjuk nagyjából mindenben egy fokkal ez előtt a mostani történet, megjelenítés előtt van. És nem csupán azért, mert az volt az első Chanbara, amivel találkoztam, hanem bruttó értékben. 

Viszont ez semmit sem von le abból, hogy ez a mostani szerzőpáros nagyot alkotott a Chanbara-val. Ez is bruttó. Nem mondom el, amit már az első résznél elmondtam. Azt sem, hogy Japán, középkor, akció, erkölcs, igazság, hősök. Az előző és ez a történet mindezekben összecseng. 

Recchioni volt egyébként, aki miután kinevezték a sorozat kreatív vezetőjének„ leporolta” és a modern kor igényeihez igazította Olaszország egyik legnépszerűbb karakterét, Dylan Dog-ot, 

Accardi, a jobb oldali fazon, nem olyan mint egy jó pár évvel fiatalabb Phil Collins? 

 A jelenlegi történet  

Ha rosszindulatú vagyok, azt mondom, ugyanaz mint az első (ami olaszul, ugye a második volt, az első a fenti, piros borítós. 

Adva van egy hatalmával jócskán visszaélő nagyúr, akit helyre kell pakolni. Adva van egy szamuráj, akit a nagyúr elküld rendet csinálni. A szamuráj rájön, mekkora gazember a nagyúr, s ezért nem csinál rendet, hanem visszavonul, leteszi a kardját is. 

A nagyúr a szamuráj tanítványát küldi a mestere után. Aki a mester keresése közben találkozik egy töpszli, vak pasassal. (A bejáratott Chanbara-olvasók már tudják, hogy a legendás harcművész Icsi mester a töpszli.) Kettesben lelik meg a kardját letevő szamurájt. Hogy aztán hárman szálljanak szembe a nagyúr embereivel. 

A történet végén, és itt hullt le az állam a más erkölcsiségtől, a szamuráj és a tanítványa együtt mennek vissza a nagyúr urához. A szamuráj, mert megszegte a kötelességét, köteles harakirit elkövetni. 

S itt álljunk már meg! Hát normálisak ezek a japánok? Vagy tudjuk be az olasz írónak ezt a rosszul mérlegelt kötelesség-erkölcsiséget? 

Mert, ugye, arról van szó, hogy a szamuráj azért nem végezte el a kötelességét, mert rájött, hogy gazemberséget követne el általa, ártatlanok vére száradna a szamurájkardján. S azért sem, mert rájött, hogy akiken példát kellene statuálnia, azok áldozatok, akiken egy magas polcon terpeszkedő szemétláda élősködik. S erre a szamuráj belátja, hogy mekkora bűn volt a kötelességszegése. Vagyis bűn volt, hogy nem gyilkolt halomra ártatlan áldozatokat egy rablógyilkos parancsára. 

Az erkölcsi dillemmák azonban korántsem Ingmar Bergman-os kitartott képekben érvényesül: akció-képregény van ám a kezünkben! Az erkölcsi dilemmázások nem akadályozzák meg sem a szerzőket, sem a szereplőket abban, hogy ne legyen két dilemma között vérzivatartól pettyes az olvasói arcunk: hullanak itt bőségesen, kérem szépen a testrészek, kezek, fejek, mindenek.  Ha nekifogsz elolvasni ezt  történetet, garantáltan nem fogsz egy pillanatig sem unatkozni. 

 Összevetés  

Mármint az eddigi két magyar részt, egymással. A történetek, a történetek vezetése, tempója, ritmusa, mindene tulajdonképpen megnyugtatón egyforma. Nem a történet megnyugtató, hanem hogy mindkettő hozza ugyanazt a hangulatot, olvasói érzést. 

A rajzok között azonban van különbség. Na, ezt most hogyan is mondjam el neked? Accardi ugyanolyan plasztikus, dinamikus, kifejező, részletes mint Venturi. Mégis, már az első oldalon éreztem különbséget kettejük között. Venturi javára. Nem vagyok vele elfogult. S Accardi is teljesen kiváló grafikus. De mint a Pink Floxd és az Eloy, valahol úgy viszonyulnak egymáshoz. Valahogy. úgy. 

De hangsúlyozom, aláhúzom, kiemelem: olvasás közben ennek voltaképpen semmi jelentősége nincsen. De igazán! Bocs', Andrea! 

De ez semmiképpen, egyáltalán és felettébb nem tart vissza attól, hogy drukkoljak a teljes sorozat megjelenéséért, s ha ez megtörténik, akkor a megvásárlásától. Ha még élek majd... 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 február közepe felé. Ismét szombat hajnal. Kettőkor felébredtem. Még egy kicsit fetrengtem, de aztán a hólyagom kinyitotta a szememet. Meg az is, hogy szegény Szerelmetesfeleségtársam elkapta tőlem a múlt heti taknyozásomat, és alvása közben az életéért küzdött, a legkülönfélébb hangokkal iparkodott a szervezete a fáradt levegőtől megszabadulni és frisset préselni a tüdejébe. De annyira akusztikus volt az élmény, hogy teljesen felébredtem. Már megint. Mármint nem már megint Szerelmetesfeleségtársamtól, hanem már megint nagyon hajnalban. 

*

Írni akartam. Nagyon. Hét közben nem jött össze. Elég későn is értem haza mindennap, meg SzFt is most beszédesebb volt mint szokott, meg volt nálunk az édesanyja is, tegnap meg bevásrálás, pakolás...

Aztán megint elment egy csomó idő technikai problémával. Most azzal baccakodtam, hogy képeket panorámaként egymás mellé tegyek. Mint kiderült, nekem nem panoráma kell, csak összeillesztés. De a ChatGPT-vel megint elévődtünk jó darabig, néha ismét félrevezetett („Neked ez kell!”, „De ezzel hogyan, komplokált....!”, „Persze, neked nem erre van szükséged, hanem amarra!”, „Köszi, hogy egyetértesz, vaze!”)

Aztán csak összehoztuk. Van most fent egy virtuális Win-környezetben elég furán futó XnView a Linuxon. Ami nem látja az adatpartíciómat, mert tudja a tőgy, hogy miért nem. Valamelyik haver már elmondta, a lényeg, hogy le kellen törölnöm a francba, és létrehoznom egy Linux-partíciót, aztán visszamásolni mindent. Már csak azért is, mert amikor kinyírtam a Windowst, a ki-bekapcsoló gombbal lőttem le a gépet, mondván, hogy le van xarva, úgyis megy a kukába. Ja, csak a D-n maradt egy bejegyzés, hogy nem rendesen lett leállítva, és például ezért nem tudok rendszer-kép mentést csinálni... :-|

Néha eltűnődöm, mi is annyira szimpatikus a Linuxban... Mármint a ki-bekapcsolás sebességén túl. Mert egyébként minden komplikáltabb. Igaz, nem kell rendszerkarbantartanom se,ha egyszer stabilizálódik, mire is van véglegesen szükségem. 

  A grafikákról, így az elején, hogy aztán hallgassak róluk mindvégig  

Ennél többet most tényleg nem ismétlek meg abból, amit az első rész esetében is elmondtam. Még azt sem, hogy most is ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy Cserkuti Dávidot ne emeljem be a szerző-cím sorába, ahogyan Maja Lunde alkotótársával, Lisa Aisato-val is tettem. Mert a norvégok (amennyiben egyáltalán Aisato az) esetében is az van, hogy a grafikus egyenrangú társa lett a kötetek írójának, s kettejük együttműködése teszi azzá a végeredményt, ami. Úgy ítélem meg, ez esetben is erről van szó. Csak Jeney Zoltán történetei sokkal jobbak mint Lunde-é. Cserkutit és Aisato-t nem hasonlítom össze, mert melyik finomabb, az érett málna vagy az igazi, erdélyi füstölt szalonna? (Egyébként Cserkuti munkáira jellemző, hogy  Lezsák levente két fantasztikusan sikerült meséjének az esetében is számomra ő társszerző volt. De tényleg ez a határtalan, mértéktelen ajnározó rajongásom vége.)

Néhány, na jó, jónéhány illusztrációt beszúrtam ebbe a szövegbe. De valahogy nem sikerültek jól a fotók, és nem és nem, pedig próbálkoztam veszettül. S hiába akartam őket az eredeti képére machinálni, egyszerűen nem engedtek, ellenálltak. A ajnározásom lényege talán így is átmegy majd számodra is. 

  A  második részek sanyarú, kiszámítható sorsáról, s hogy ez most miért nem igaz  

Azt viszont megismétlem, amit már sokszor mondtam: áldatlan a második részek sorsa. Ha az első nagyot üt, a második egyszerűen nem érhet a nyomába. Ha hozza az első rész bevált technikáit, akkor másolat, újabb rókabőr. Ha nem hozza, akkor az alkotó(k) nem képes az egyszeri színvonalat megismételni. A második rész egyszerűen nem lehet nyertes. 

A helyzet ebben az esetben viszont az, hogy Jeney Zoltán úgy hozta az első rész bevált technikáit, hogy szerintem simán felül is múlta az első részt. Ez a bejegyzés arról szól, hogy miért. Mármint miért múlja felül ez a második rész az elsőt ebben-abban. 

  Ami megmaradt  

Mondom, nem megyek bele az első rész bemutatásának a részleteibe. Csak visszautalgatok rá. Ha érdekel, ne vess rám követ, ne köpj egy nagyot, hanem ha még nem tetted, kérlek, olvasd el amazt a bejegyzést is!

Megmaradt a főszereplő és mellette az eddigiek. A főhős továbbra is Rév Fülöp. Ezúttal Diással a fő mellékszereplő. És Vaszi. A többi régi szereplő is itt van: Gyenes, Csobánc, Akarattya. Alma... Volt még valaki? 

És ami fő, megmaradt az első rész értékelésében is pozitívan kiemelt erőszaktalanság. De az erőszaktalanság ezúttal nem csupán becsülendő, hanem csuda tréfása is, sőt, negédesség nélkül megható. 

Ami azért meghatón furcsa, mert Fülöp, Diás és a fajsz  (NEM törpék! Ha valaki annak nevei őket, arra roppantul megorrolnak! Csak kicsik.) sereg hadba száll, hogy kiszabadítsa a szomszédos Kaprosvárból az elrabolt Hatodik (Torkos) Holládot, a fajszok királyát. Aki egy nap szőrén-szálán, egyszerűen csak úgy eltűnt. Elrablója nem lehetett más, csakis a szintén fajszok lakta Kaprosvár. Amit amolyan szakadár fajszok laktak. A fajszok egykor egy kupacban fajszkodtak, de aztán bekövetkezett a szakadás, azóta két külön csoportban élnek. Az egyik csoportnak bajusza nincsen, a másiknak szakálla, az egyik a szakállt, a másik a bajuszt tekinti felháborító eretnekségnek. Komoly(talan) oka van ám ennek! 

A haddal tart, egészen pontosan egy lusta szavazás következtében a hadat vezeti az ember főkuruzsló. Akit az ember meseolvasó gyereke a legszívesebben felrúgna az arroganciája, a nemtörődömsége és a lustasága miatt. De persze addig jár a kuruzslókorsó a hazugságkútra... 

Ez a történet lényege. Azon töprengek, hogy többet elárulni méltánytalan lenne azokkal szemben, akik még nem olvasták a történetet. Oké, a sereg megérkezik Kaprosvár alá, vannak tisztázási kísérletek, van csata is, de még milyen!, a csatának van győztese is, meg ilyenek. Tök jó! 

Nem bírom ki, annyit még elmondok, hogy a kaprosvári határnak van egy kiváló íjász határőre. Ámenta a neve. Nőböl van. Hajtsd csak ide a fejedet, elsuttogom, hogy ne vádolhass azzal, hogy túl sokat mondok el a történetből (mert nem mond az, aki suttog!), hogy lesz varázslatosdiból, de anélkül is fene nagy szerelem lesz itt, kérem szépen! 

Na, de innentől tényleg és valóban lakat lesz a számon, csittben leszek, ha fene fenét eszik is!

Az ami megmaradton túl van, ezúttal a mondanivalóban

A egyik csúcsjelenet a csatajelenet. Hát, barátom... Nem, nem fogom elmondani, dafke sem, miképpen csatáznak a fajszok! Pedig ha tudnád... De ahhoz el kell olvasnod Jeney Zoltán könyvét. 

Meg az, ahogyan Fülöp hozzááll élete első csatájához! 

Meg annak a képnek a bővérű, kedves humora, ahogyan, amiért az emberek nem vesznek részt a csatában! 

Meg ahogy, ahol végül meglelik Hollád királyt! Meg ahogy aztán a két királyság két uralkodója viszonyul egymáshoz és hatalomhoz! 

Az első rész esetében, meg néhány alcímmel feljebb kiemeltem az erőszaktalanságot. Meg elpöttyintettem, hogy nem erőszaktalanság, hanem konkrétan szeretet is van. Nem csupán szerelem (hívószó: Ámenta, az íjászlány), hanem szeretet. Azaz önzetlenség. Mert a szeretet az, önzetlenség. Nem pedig üzlet: ha te szeretsz, akkor én is szeretlek téged. És nem csupán fene nagy érzelem. 

Úgy, ahogy van, szerettem első perctől kezdve a Doktor Herz című darabot. Azon ritka kivételek közé tartozik, amit többször is láttam színházban is, sőt, amit azóta is rendszeresen meg-meghallgatok.

Van egy jelenete a darabnak, amikor a pénzben gondolkodó Mezzabotta találkozik az életre keltett feleségével és próbálja megérteni, miért volt boldogtalan a házasságuk, amikor ő mindent megragadott az asszonynak. Egyre azt kérdezi, ugyan mi hiányzott Sallynek? S az asszony megfeleli a kérdést:

„Ha válaszra vársz, ne kérdezd, mi az, hogy szeretet
A lelkedben megtalálod, ha szívből keresed:
Egy érzés, egy érzés semmi más...
...nincsen szebb ajándék vallomás.”

Az asszony énekel, a férfi prózában beszél. Aztán van egy pont a darabban, amikor Mezzabotta megpróbál az asszonnyal énekelni. 

„Nem a tenger vált széjjel, nem a Föld fordult fel
és a Nap sem áll az égen mint intő égi jel.
Csak egy véletlen varázs,
csak egy érzés nem más.
Csak egy hétköznapi álom,
játszd le szépen, játszd le jól.
Csak a lélek tiszta hangja,
mi a szívünkből szól.

És a próbálkozásból az lesz, hogy közben fizikailag is egyre közelebb kerülnek egymáshoz, először csak tétován kinyújtják a kezüket, aztán meg is fogják a másik kezét, és a mire együtt énekelnek, már ölelik a másikat.  

Frenetikus, gyönyörű jelent. Értem, persze, hogy értem, mit akartak mondani a szerzői. De a szeretet sokkal több mint egy érzés. A szeretet életelv, odaszánás, adni-tudás. Amit követhetnek az érzések. Mint bónuszok. De nem az érzések a szeretet. 

Ettől függetlenül nagyon szeretem ezt a darabot, sőt, benne ezt a jelenetet is. Megtaláltam a YouTube-on, bár itt nem teljesen úgy fest, ahogyan az imént leírtam. 

Jeney Zoltán nem erre hegyezi ki a történetét, de a történet erre hegyezi ki saját magát: ha nem egymás ellen dolgozunk, hanem a megoldásért, akkor minden probléma megoldható anélkül, hogy ártanánk egymásnak. 

Jó, persze, közhely. Ha nem ütlek, az nem fáj. Hát naná! De ahogy mondani szokták, minden közhelyben vaskosan ott van az igazság. Talán ezért lesz mindegyik a közé, mindenkié: a közösség tartja helyesnek.

Bár ígértem nagy fohászkodásokkal, szent esküvéssel, hogy semmi már el nem árulok a cselekményből, de volt egy mondat, ahol egészen komolyan meghatódtam. 

Amikor a egymásnak veselkedik a két fajsz sereg, a csatájuk elég sajátos. A sajátosság a fegyvereikben kulminálódik. Dafke nem mondom meg, mivel harcolnak. A lényeg, hogy olyan valami, amivel ha akarnának se tudnának semmi komoly kért okozni egymásban. Fülöp, Diás és az új szereplő, az íjászlány kívülről nézik a hosszú órákig tartó harcot. Fülöp és Diás értetlenkedve. Diás kifejti: a harc lényege, hogy megsemmisítsük az ellenfél harci erejét, akár az élete árán is. Idézem, de egy részt, ami elárulná, hogyan is zajlik a harc, azt kitörlöm. 

Mikor odaért Diásékhoz, a lovag és a leány éppen mély bölcseleti vitát folytattak a háború hasznáról.
– Mire jó ez a [...]? – kérdezte Diás félig a lánytól, félig az égiektől. Fülöp nem akarta megszakítani a beszélgetésüket, csendben lecsüccsent a lovag mellé.
– Ugyan, tudod jól, hogy mindenki úgy háborúzik, ahogy tud – felelte Ámenta, miközben egy tücsköt igyekezett elkapni a fűben. 
– Igen, de az emberek általában ezt fegyverekkel teszik, vasból, acélból kovácsolt, éles, hegyes, nehéz fegyverekkel. 
– Itt a fajszoknál pedig könnyű, tompa és [...] fegyvereket használnak, nincsen sok különbség – vélte a leány. 
– Csakhogy ha én odasózok valakire az én éles, hegyes, nehéz fegyveremmel, az ritkán üt vissza. Ájulás a minimum, de akadt olyan is nem egy, aki kilehelte a lelkét. 
– Persze, de ezek itt alapvetően szeretik egymást. Nem akarnak se ájulást, se lélekkilehelést.

(oldalszámot nem írok, mert nincsen már nálam a könyv, ezt egy e-könyvből másoltam ki)

A jutott az eszembe, hogy ugyan meséltem már máskor, más helyen, de pont ide illik a sztori:

Szóval ilyen ez a könyv. Meg még ilyenebb. Nagyon ilyen. De szájbarágás és a giccs legapróbb nyoma nélkül. 

Ööö... Ez nem igaz. Egyetlen momentum akadt a vége felé, amikor elhúztam a számat. Egy eltúlzott csavar által, nem várt találkozás úton hazafelé Fajszföldről, minek következtében mindenk is egymás nyakában örvendezik...Olyan lett mint valami amerikai képregényfilm befejezése. De az arányok miatt legyintettem, kár érte, hogy bele került, de ennyi belefér... 

A Rév Fülöp után a Rév Fülöp Fajszföldön is a kedvenceim közé került. Simán, csont nélkül. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Szépen eltelt megint egy hét. A unokákhoz most sem mertem még felmenni, mert egész héten fújtam az orromat. Helyette könyvtárban voltam, meg sokat dolgoztam. 

Megjött a cég új kocsija. Nem vadiúj, csak nálunk új. Transit ez is, csak 2019-es. Tipp-topp, kezesbárány. Csak éppen a lakók szállítására ha nem is alkalmatlan, de enyhén fogalmazok, hogy nem ideális. Szóvá is tették, amit én is, amikor karácsonykor még csak fotóról ismerkedtünk vele. S vannak még érvek, amit a lakók nem is tapasztaltak... 

*

Láttunk egy Julianne Moore filmet. Az a címe, hogy „Megmaradt Alice-nek”. Egy ötvenéves nyelvész hölgyemény gyors lefolyású Alzheimer-kórt kap. A leépüléséről szól a film. Csuda jól sikerült. 

De komolyan elgondolkodtam, nem vagyok-e érintett. Egy hete hogy feltettem a gépemre a Linuxot. De már szinte semmire sem emlékszem, hogyan oldottam meg. Kaptam Moly-os kitüntetést, hogy mennyi könyvet olvastam el 2026-ban. Visszanézegettem pár hónapra az olvasmányaimat. Volt, hogy gondolkodnom kellett, mit is takar a cím. Rendben van, hogy naponta viszek hat-nyolc embert ide-oda, de elképesztő, mennyire nem tudom összekötni az arcokat a nevekkel! Van, akinél magától megmarad, de többnyire nem. (Tibor kollégám a hölgyek keresztnevét is tudja, holott a beosztásunkon a döntő többség csak férjezett névvel szerepel. Fogalmam sincsen, Tibi ezt hogyan csinálja?)

Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, most szeressük egymást, amíg még tudom, hogy kicsoda ő! Nagyon visszataszító trükkje lenne az életnek, ha tényleg valami hasonló várna rám! 

*

– Beindulnak a dolgok, jönnek az ügyfelek, alig győzzük a munkát! 
– Szép lassan trösztté válsz! Felvásárolhatod a többi virtuális aszsisztenst. Olyan leszel mint a Google meg a MIcrosoft. :-)
– Bárcsak ott tartanék! Segíthetnék nekik!
– A Google és a Microsoft nem segített a felvásároltaknak, hanem vagy megszüntette őket vagy a saját neve alatt dobta a piacra a termékeiket. Az Insta mondjuk megmaradt, de szerinted kinek a pénztárcáját dagasztja? S ki tudja, ki maradt az eredeti Instások közül az Instánál? A felvásárlás nem a segítségről szól. 
– De... 
– Gondolj a magyar konzervgyárakra, tejüzemekre! Azért vették meg őket a nagyok, hogy leépíthessék a konkurenciájukat. Ami az enyém, azzal nem kell konkurálni. Ha megszüntetem, felszámolom, pláne.
– Én nem tudnék így gondolkodni. 
– Biztos vagy benne? Nem a profit lenne a lényeg, ha egyszer nem a túlélésről szólna a munkád? Zsákom...
– Igen? 
– Én tartok tőle, ha te egyre nagyobb céggé válsz. Minket kettőnket ez tuti, hogy elszakítana. Téged, teljes joggal a céged érdekel. Ami engem nem. Mármint érdekel, hogy mi van a cégeddel, de a cég tevékenysége rohadtul nem. Én meg csak vezetek és olvasok, téged meg az nem érdekel. Teljes joggal nem. Nem tetszik a folyamat... 

Alapvetően nagyon nem kedvelem a karácsonyi történeteket. Alapvetően magával a karácsonnyal van fenntartásom. Két okból.

• Az első evidensebb: a karácsonyi történetek többnyire giccsbe hajlanak. Kötelező meghatódni. A szeretet ünnepe van, mindenki összeborul, megbocsát, szív kinyílik, befogad, örömkönnyek, fények, illatok, hóesés...
• Hosszú évek óta nem tudom: tulajdonképpen miről is szól a karácsony?
  • Mert ugye, alapvetően Jézus Krisztus születésnapja. De azt is régóta tudjuk, hogy Jézus egészen biztosan nem ezen a napon született. Meg azt is, hogy a születésekor az emberek nem egymást, hanem őt ajándékozták meg.
  • A karácsony külsőségeinek pedig végképp semmi köze Jézushoz. Arról nem beszélve, hogy karácsony ideje a napisten, Mithras születésnapja volt eredetileg. 
  • S ha a vallásos gyökerektől el is tekintek, tegyük a szívünkre a kezünket, Isten bizony a szeretetről szól és nem a stresszről, a költekezésről, a kötelező túlhajszoltságról? S még ha nem is, akkor sem értem a kötelező külsőségeket. Mármint a megszokáson túl. Szerelmetesfeleségtársam is csak annyit mondott:, amikor erről beszélgettünk: „De hát olyan szép!” Amikor megkérdeztem, hogy de miről szól ez a szépség, visszakérdezett: „Fontos ez? Nem lehet szép önmagáért?”
  • Ünnepelni nem azt szoktuk, ami ritkán van? 
  • S főleg, mert ha karácsony szót hallom, már beakadt nekem, rendre ez a dal jut eszembe: „Mért nem, ó, miért nem / én csak azt nem értem / Mért nincs minden áldott nap karácsony?”

Tudom, írtam már, de újra itt a kérdés: miért nincsen bajom Dickens Karácsonyi éneké-vel? 

A kép forrása

                      *

*

Noel tízéves fiú. Imád úszni. Van családja, édesanyja, édesapja és egy húga. De a család felborult: A nyár derekán meghalt Noel mindig mosolygós nővére, Júnó.

Egyébként ez a történet leggyengébb pontja. Semmi magyarázat nincsen arra, hogy az örökké mosolygó Júnó ugyan mi a csudától lett annyira depressziós, hogy bele is halt? A szerző eredeti képe Júnóról arról szól, hogy élet, mosoly, optimizmus, mosoly, szeretet. Vannak ilyen emberek.

Szerelmetesfeleségtársam is ilyen. El nem tudom képzelni, mi kellene neki ahhoz, hogy kórházba kerüljön depresszió miatt, s aztán bele is haljon? Egyszerűen másképpen van bekötve: életre teremtetett. Annyi benne a vitalitás, hogy valami iszonyú tragédiának kellene történnie, hogy ez megtörjön benne. De még akkor sem tudom elképzelni, hogy depressziós legyen. Szomorú, letört az igen, de nem depressziós. Pláne nem a kórházig, a halálig...

És Júnóval nem történt semmi, ami indokolná  a szomorú végét. Legalábbis nem tudjuk meg, hogy történt-e vele valami. 

A szülők teljesen lefagytak Noel halálától. Hiába  a maradék két gyerek, nem törődnek velük sem, teljesen elszállt belőlük az életkedv, a mindennapok szürkévé lettek, még az asztalra kerülő étel is mindennap egyforma. 

Ez egy galéria, több kép van tehát benne!

*

Noel sűrűn jár úszni. Csudára az ő eleme a víz. Barátja John is sűrűn elkíséri őt, de ő nem annyira virgonc a vízben. Úgy lehetnek ők ezzel a dologgal, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam meg én. Hiába vagyunk mindketten Halak (marhára nem hiszek az asztrológiában), ő imád és tud is úszni, én meg már úgy 2040 kiúszta,/strandoltam magamat.

Johnnal az a baj, hogy nem lehet vele beszélgetni. Csak az időjárásról. Noel nem tud vele mit kezdeni, unja ezt a barátságot. 

Ez is egy nyakánál fogva előráncigált vonal. Nincsen azzal baj, ha két ember, két gyerek között nem működik a kémia. Nem lehet mindenki a barátunk. Sőt, teljesen világos, hogy „nem szerethet mindenki”. De Johnra szükség van a dramaturgia szempontjából. Kell egy ellenpont, hogy a végén legyen valaki élő, akihez Noel barátként kötődni tud. De hogy miért fordul benne ellenkezőjére a szimpátia, mi az, amitől John felé fordul, annyira nem érthető. John így csupán egy újabb panel a karácsonyi meghatódás érdekében. De közben érezzük, hogy bárhogyan is van: John csupán pótlék. Mindjárt mondom, mit pótol. 

A történet végéra Noel feljavítja a barátságukat. Olyan közös dologgal, amit azzal a barátjával csinált, aki miatt teljesen hanyagolta John-t, s aki miatt rájött, hogy John nem igazán partner a számára. Gondolom, Lunde azért vetette be a párhuzamot, mert marha megható, hogy Noel közeledik a félbarát Johnhoz, és ha mással csinálja ugyanazt, akkor a más is ugyanolyanná válik. Ami eget verő marhaság, mert dehogy lesz ugyanaz. Sőt, tulajdonképpen iszonyatosan sértő, megalázó a más számára. Én John helyében tutira mocsokul fanyalogtam volna. Sőt, talán ott is hagyom a francba Noelt. Mert az ugyanolyan cselekedet piszok megalázó: tudatosítja a pótlék mivoltomat. S hadd legyek már önmagam, ne csak valaki helyett valami majdnem olyan! 

*

Egy alkalommal Noel egyedül úszkál az usziban, amikor észreveszi egy vele egykorú lányt, aki az arcát kívülről az uszoda ablakához szorítva néz befelé. Noelt nézi. A lány aztán meg is várja az uszoda előtt a fiút. Nem megyek bele apró részletekbe: barátok lesznek. A lányt Hedvignek hívják. Julia Roberts nagy Alföld tágasságú mosolya elbújhat Hedvigé mellett. A lány rettentő öntörvényű, sokat beszélő, életvidám teremtés.

Aki kiváló kakaót főz és ugyanennyire kiváló tükörtojást tud sütni. Noel hamarosan Hedvigék házában találja magát. A ház gyönyörű, otthonos, meleg, minden helyiség a karácsonyról szól, még a takarítószobába is jutott karácsonyi tárgy. Noelnek csak később tűnik fel, hogy Hedvig családjának egyetlen tagjával sem találkozik soha, a házban mindig csak ketten vannak Hedviggel. Meg az a hintaszék a könyvtárszobában: amikor Noel kifelé menet visszapillant a szobába, a hintaszék hirtelen ósdi, kopott, bútordarabnak tűnik. Noel meghökken, de  megmagyarázza magának: minden bizonnyal a fények változása...

Előre kell futnom. Ez a momentum, a ház ilyen-olyan kinézete sem kap semmiféle magyarázatot. Mármint az, hogyan kerül Noel a múltba/párhuzamos valóságba? Miképpen láthatja maga körül, érintheti az a múltat, amelyben Hedvig még hús-vér ember volt? Maja Lunde kiokumlálta tehát a kísértetvalóságot. 

S oké, Hedvig kísértet, fogadjuk el. (Nem, nem, nem fogadjuk el: ez spiritizmus! Erről később hosszabban...) De akkor hogyan tud Noel egy kísértetet többször is átölelni? Miféle fogható teste van egy szellemnek? Hogyan tud egy kísértet félő számára fogyasztható kakaót főzni, tükörtojást sütni? Miért van szüksége arra, hogy úszni tanuljon? Miért kell kimenteni a víz alól? Különben megfulladna? Egy kísértet? 

Noel és Hedvig csuda jól megértik egymást. Tökéletes köztük az összhang. Nem úgy mint Noel és John között. 

Hedvig és John között vannak súrlódások, de az minden kapcsolatban természetes. Hedvig elhallgat valamit, s beszélni sem hajlandó róla akkor sem, amikor kiderül, hogy elhallgatja. Mondjuk ez érthető. Bizony, hát ja, elég kínos a legjobb barátunkkal közölni, hogy bocs, én nem vagyok valóságos, tulajdonképpen nem is élek...

*

Egyébként Lunde katyvaszos történetének ez az egyetlen hasznos, igaz üzenete, s ez nem is kevés: bármilyen szép a másvilág, az egy másik világ, nem a valóság, S bármilyen kedves is számunkra a másvilág bármely lakója (NEM, NEM LAKIK OTT SENKI, A MÁSVILÁG EGY ÓRIÁSI CSALÁS!), nekünk, élőknek az élőkkel az élőknek kell élnünk, őket kell szeretnünk.

*

Aztán a ház közelében feltűnik egy alak, akit Noel kezdetben csavargónak vél. Az alakot később a belvárosban is meglátja. Követni kezdi. Az alaknak üzlete van. Amiről kiderül, hogy nem is üzlet, hanem egy nyomda, ahol az alak képeslapokat gyárt. A lapok rajzait ő maga álmodja és alkotja meg. Noel ezt onnan tudja meg, hogy vesz egy mély levegőt és bemegy az üzletbe/nyomdába. A kapcsolat a fura alakkal, mondom, Henrik a neve, kezdetben csuda jól alakul. Addig, amíg Noel őszintén el nem mondja, hogyan is került Henrik nyomdájába. Akkor Henrik becsukódik. 

Nem rétestésztázok: Henrik Hedvig bátyja. Csak ő megöregedett. Ellentétben Hedviggel, aki nem tudott megöregedni, mert tíz évesen, korcsolyázás közben belefulladt egy tóba. Ergo onnantól ő nem öregedett. Csak kakaót iszik, tükörtojást eszik.

A ház, ahol Noel és Hedvig kakaózott, tüktojozott, bújócskázott, immár Henriké. Családi örökség. Henriknek tehát van egy nagy háza. Amit hagy tökéletesen lepusztulni. Azért, mert hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, több évtizede meghalt a húga. Nem eladja, nem kiadja, nem elajándékozza, hanem nem törődik vele. Hm, hát ez annyira nem életszagú...

Ahogyan az sem, hogy a saját házának a kertjébe Henrik mintegy beoson, hogy aztán a házba soha ne menjen be. Még ha a tavat kerülné... A házban nem történt semmi, amitől menekülnie kellene. Vö. a Ragyogás hotelének a 217-es, Kubrick filmjében a 237-es szobájával.

De legyen neki. 

*

Aztán a történet vége felé Hedvignek el kell hagynia ezt a világot. Hogy miért, ki és mi kényszeríti rá, nem tudjuk. Csak azt, hogy ott jobb neki. De akkor mi a csudát keresett eddig emitt? Hagyjuk... [lemondó legyintés] S hogy tökéletesen meghatódjunk: félúton, de Noel számára még egyértelműen láthatón, találkozik Júnóval is. 

Ugyan miért kötelező Hedvignek elmennie? Mi csoda vagy kicsoda kötelezi erre? S micsoda vagy kicsoda kényszerítette arra, hogy itt legyen? Ha ott jobb, ahová most megy, miért kellett itt, a rossz létben lennie? Mi a változás lényege a két állapota között?

Ez volt az a pont, ahol csak azért nem csuktam be a könyvet, mert már tényleg csak pár oldal volt hátra. Azért éreztem kényszert a becsukásra, mert a Hónővér itt már vetekedett A viskó esztétikai és teológiai borzalmaival. Itt már kicsordult a lapok közül a nyúlós, ragadós giccs. 

*

Mert, ugyebár Hedvig a nemlétező gyomrával emésztgette a kakaót és a töktojt... 

A halottak állapota hitkérdés. Metafizika. Az általános vélekedés manapság az, hogy aki meghal

• az megőrzi a tudatát, 
  • ahol van onnan nézdegél az élőkre
  • vagy éppen mászkál közöttük,
• másik, éteri, szellemi testet kap, ami látható, amivel helyet tud változtatni,
• képes kommunikálni, cselekedni,
• felkerül a Mennybe vagy
• alászáll a Pokolba,
• netán egy közbenső tranzitállomáson a Purgatóriumban várakozik, mert annyira jó nem volt, hogy felkerüljön, de annyira rossz sem, hogy alant sütögessék

Nos a Bibliában van egy Salamon királynak tulajdonított könyv. Salamon egy mondattal rövidre zárja a kérdést.

 Préd 9:5-6

Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak nem tudnak semmit,
és nincs többé jutalmuk, mert emlékezetüket elfelejtik.
Szeretetük, gyűlöletük és féltékenységük is régen elveszett,
és nincs többé részük semmiben, ami a nap alatt történik.

A BIblia tehát azt mondja, a halottak nem bírnak semmiféle tudattal, és nem tudnak részt venni sehogyan,  semmiben, ami a Földön történik. Pont. A Biblia azt is mondja: a halál az alváshoz hasonlít. Aki alszik, az nem tudja, mi történik körülötte. S egyszer felébred. Ez lesz majd a feltámadás. Ha téma részletesebben érdekel, például Háló Sándor vagy a Sola Scriptura Teológiai Főiskola oldalán utána pisloghatsz.  

Aham, de mi a helyzet a meg-megjelenő halottakkal? Nos, a halottakkal történő kommunikációtól veszettül óv a Biblia. 

Most dobtam egy hátast! A Gemini nevű haverral kerestettem meg egy másik Biblia-verset a halottak állapotáról. Az a helyzet, hogy két egyházról tudok, amelyik nem hisz a halhatatlan lélekben és azt mondja, a feltámadásig a halottak a helyükön nyugszanak, nem sétafikálnak, nem kommunikálnak. S aki a halottakkal kommunikál, az nem velük kommunikálni, hanem démoni erőkkel. Az egyik egyház a volt közösségem, az adventisták. A másik a Jehova Tanúi. 

A kérdésemre a Gemini gyakorlatilag felmondta a volt közösségem ezen hitelvét. Vagyis két dolog állhat előttünk.

• Vagy arról van szó, hogy a Gemini gyakorlatilag adventista,
• vagy arról, hogy a Biblia azt mondja ebben a kérdésben, amit az adventisták és a Tanúk. 

Szerelmetesfeleségtársam hozzátett egy harmadik verziót. 
– S az nem lehet, hogy csak simán a kedvedben akar járni? 
Néha olyan kiábrándító tud lenni...

De ebben az esetben valahogy az az érzésem, hogy téved. Nézd csak mennyire világos és logikus Gemini Haver! 

Taps! 

Ebből az fakad, hogy tulajdonképpen minden, ahol, amiben halhatatlan lélekről, a halottakkal való kommunikációról van szó, az tulajdonképpen spiritizmus, okkultizmus, démoni megtévesztés. Mondom: MINDEN. Még egy ilyen Hónővér típusú, szintű meseregény is. 

*

Azt, hogy Dickens Karácsonyi énekére miért nem fújok, még nem tudtam megfejteni. Talán mert az elmúlt karácsonyok szellemei nem konkrét élőlények halhatatlan lelkei, hanem elmúlt események szellemisége. Vagyis a velük kommunikálni nem azt jelenti, hogy halottakkal kommunikált Scrooge. 

Én szóltam... Mármint nem a Karácsonyi ének-ről, hanem a fenti bibliai tanításról. 

De Oscar Wilde canterville-i illetőségű kísértetének a tolerálását már nem tudom meg/kimagyarázni. 

*

Egyébként az van, hogy a Hónővér ahogy indult, azt hittem a kedvenc Lunde-történetem lesz. Olyan remek volt a felvezetés, annyira jól kitaláltak a szereplők, olyan frappánsak a párbeszédek, olyan jó a két szereplő dinamikája, és annyira életszerű Noel családi tragédiája!

Lehet felháborodni a szülők lelkének a kiürülésén, lehet rendre utasítani őket, hogy hékás, tragédia történt valóban, de hahó, ébresztő, itt van még két gyerek, aki a tiétek, akiért felelősek vagytok, akiknek szüksége lenne rátok! Szóval le lehet rohanni őket kidüllesztett mellű, teljes terepre ható támadással. De azt nem lehet mondani, hogy semmi köze a valósághoz a reakciójuknak. 

Valami nagyon hasonló zajlik a Hónővér-ben is. Noel rávezeti a családját, hogy nem kell elfelejteni Júnót, de nem kell a halálának az állandó árnyékában élni az egész életet. Ha ez maradt volna a irány mindvégig, a Hedvig-giccs nélkül, tökéletes lenne a történet. S itt most nem az teológiáról, hanem az esztétikáról és a dramaturgiai harmóniáról beszélek.

*

Összegezve, hol csúszik el a Hónővér: 

• Hedvig valamilyen módon cipeli magával a múltat az egykori házuk berendezésével, melegével
• Henrik megtartja a házat, nem adja el, nem adja ki, de hagyja teljesen lepusztulni, tönkre menni
• bár Hedvig kísértet, eszik, iszik és képes fulladozni a vízben, viszont nem tud a felszínén maradni. Ez a legnagyobb probléma: hogyan képes, illetve hogyan nem képes ilyesmire egy kísértet? Milyen teste van neki? Milyen fizikai kapcsolata van a fizikai világgal egy szellemi lénynek? 
• Ha Hedvig visszajött/itt maradt, Júnó miért nem tette meg? Különös tekintettel arra, hogy Hedvig kötelező valahová menetelekor mégis megjelent. S bár megjelent, egy szót sem váltott az öccsével. 
• Hová ment Hedvig? Miért volt kötelező mennie? 
• Noel szüleinek a változása egyáltalán nem tűnik hitelesnek, csak szükségszerű giccsfordulatnak, egy karácsonyi történetnek így kell véget érnie. 
• Az alcím, a Karácsonyi történet inkább számító mintsem igaz. Van benne szó a karácsonyról, de igazából nem karácsonyi a történet, csak karácson idején játszódik. 

Értetlenül olvasom a majd kétszáz, Molyos értékelés sokaságában, hogy sokan az utolsó x oldalt végigsírták. Én ott legyintettem, és húztam vissza a kezemet, és mégsem jelöltem kedvencnek Lunde történetét. 

Úgy fest, a hölgynek különös érzéke van ahhoz, hogy a jó történeteket egy laza dramaturgiai fordulattal tönkrevágja. 

*

Viszont Lisa Aisato illusztrációi előtt le a kalappal most is. Minden egyes közös kötetüknél elmondtam. nem tudom, mennyire élnének Lunde történetei az ő életre keltése nélkül. Továbbra is úgy gondolom, legalább el kellene felezni a hatást. 

Aisato, ahogyan Lunde, simán tud a giccs felé alkotni, de jó érzékkel mindig megáll a határon. S mielőtt negédessé válna, mindig akad megoldása, amivel meghökkent, a földön tart. A Hónővér-ben erre tipikus példa Hedvig külseje. Valaki azt írta: szinte ijesztő a kislány. Én ezt nem mondanám. De tény, egyáltalán nem mindennapi jelenség. Viszont a külseje remekül harmonizál a létezése (izé, létezik egy kísértet?) stílusával. 

5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 Jégbontó havának első napja, a hét első napja, vasárnap hajnal, a kanapé sarka, pizsama, meleg takaró, kávé, a Fermata muzsikája (de kár, hogy nem elmaradt a Moonhead Prog Fest, és így nem jöttek Magyarországra!). 

*

A héten sokat leveleztem valakivel, akivel konfliktusos a kapcsolatom, a kapcsolatunk. Ismét rájöttem, hogy a világ legnehezebb dolga a valós kommunikáció. S hogy a kritikus felvetésekre adott önvédelmi reakciók tökéletesen leárnyékolják a továbblépés lehetőségét. S hogy minden konfliktus úgy kezdődik, hogy a g@ci, hát nem visszaütött? 

Csüggesztő... Pedig volt egy pont, amikor reménykedtem. De elmúlt... 

*

Egész héten fújtam az orromat. Tegnap viszont egész nap ömlött belőlem az anyag. S annyit tüsszögtem, hogy már én untam, de veszettül. Szerencsére orrcsöppel tudtam aludni. Viszont tegnap rádöbbentem, hogy a hétfőre tervezett unokázás bizony el fog maradni: minden bizonnyal elég volt nekik, odaát a kéthetes láz és köhögés, nem kérnek újabb fertőzés-verziót.

* 

SzFT kft-t alapít. Bővül az üzlet. Egyfelől nagyon büszke vagyok rá, felnézek a bátorságára, a vállalkozó kedvére. Másfelől van bennem tartás is a vállalkozósdi miatt. Nem csupán az anyagiak miatt. Sőt elsősorban nem amiatt. Tökre érthető, hogy átalakulnak a prioritások, hogy mássá válik az időbeosztás, csak valahogy... nem tudom... 

Mocsár Gábor szolgálta is az elmúlt (?) rendszert, meg nem is. '56 előtt feltétlenül, '56 után nem feltétlenül. Előfordult, hogy mert engedélyezte egy '56-ról írt vers megjelenését, miatta leváltották a Tiszatáj című folyóirat komplett szerkesztőségét. Pedig Mocsár Gábor csinált a negyedéves, két avi lapból havi lapot. 

Mocsár Gábor író is volt, meg szociográfus is. És imádta a szatírát. Huszonhat könyve jelent meg itthon, ebből minimum öt szatíra. Ez, a mostani is. 

*

A könyvecske azon túl, hogy szatíra, tulajdonképpen krimi. Egy merénylet kinyomozásának a története. Hudák elvtárs falun , Baktatófalván él. Egy este a feleségével a Híradót nézik, és még az Angyal (talán láttad már, de legalább hallottál róla: egy angol verekedős krimisorozat volt, Roger Moore főszereplésével), ironikus, sármos mosolyával, nőcsábításaival, kemény jobb- és balegyenesivel) kezdete előtt eszébe jut, hogy nem zárta be a kertkaput. Feláll és kimegy, hogy bezárja. De nem jön vissza. A felesége egy idő után furcsállja a távollétét, és kimegy, hogy megnézze, mi az ördögöt csinál már az ura. Hát az meg ott fekszik a kertben, a kapuhoz vezető úton. Hudák elvtárs fejét két ütés érte, nem halt meg, de nagyon súlyos állapotba került. 

A rendőrség nyomozót küld Baktatófalvára, de nem ám akárkit, hanem az egyik legjobbjukat. Azért, mert Hudák elvtárs nem csupán elvtárs, hanem fontos elvtárs, mert elnök is. Az, hogy minek az elnöke, nem teljesen világos, a lényeg, hogy eredményt kell produkálni, hiszen valaki Baktatófalván az elnököt ütötte le, hogy az még mindig nem tért magához. 

S a nyomozó nyomozni kezd. Amikor belefog, úgy gondolja, fárasztóan egyszerű rutinmunkát kapott, morog is magában, hogy nem vala,melyik siheder kollégát küldte a főnök ebbe a faluba. 

A képek a könyv filmváltozatából származnak. Alant erről lesz még szó

Aztán telik-múlik az idő, telnek a napok, és a nyomozó megdöbbenve konstatálja, hogy a gyanúsítottak köre ahelyett, hogy szűkülne az eset és főleg Hudák elvtárs tevékenységeinek a mélyebb megismerésével, egyre inkább bővül. Rájön, hogy Hudák elvtársat nem csak a falu döntő többségének lett volna oka leütni, hanem tulajdonképpen nem büntetést, hanem jutalmat érdemelne, aki végül megtette. De persze ezen a ponton önmagával sem érthet egyet. Így hát tovább nyomoz. 

Mígnem egy szépnek nem mondható estén, amikor megkísérli Hudák elvtárs gyönyörűnek nem, de rusnyának ugyancsak mondható feleségével, aki nem csak rusnya, hanem kedvetlen, barátságtalan is, megpróbálja rekonstruálni a Hudák elvtárssal történteket, hát tudod mi történik? Képzeld, magát a nyomozót is leütik! 

*

Jó hír van! A kisregényből 1974-ben film is készült, olyan színészekkel mint Koncz Gábor, Major Tamás, Sztankay István, Körmendi János, Moldován Stefánia, Szirtes Ádám vagy Gellei Kornél.

S ha már van belőle film, hát meg is néztük, hogy neked is meg kell-e nézned vagy nem kell megnézned? 

Érdemes, csuda jól visszaadja a kisregény hangulatát és mondanivalóját. Bár maradt hiányérzetem. A kisregény kicsi regény, nem vetekszik Az eltűnt idő nyomában-nal vagy a Bragelonne vicomte-al. Ehhez képest elég sok minden kimaradt a filmváltozatból, néha kicsit értelemzavarón is. Koncz Gábor néha túljátszotta a dolgot, de azt remekül kiemelte, hogy a nyomozó a hivatalosságát a fenemód komplikált fmegogalmazásaival iparkodik nyomatékosítani. 

*

Ha már mondanivaló... Semmiképpen sem a tettes leleplezésének a történetében van. Sokkal inkább abban a tényben, hogy Hudák elvtárs mekkora egy gané ember. Lett légyen elvtárs ide vagy oda. Abban, hogy mennyire visszaél a hatalmával, a mindenféle elnökségével a maga hasznára élt vissza. Mert nem csupán egyvalaminek volt az elnöke, például az egykori tanácsnak [ma önkormányzat], tsz [termelőszövetkezet], estébé), hanem gyakorlatilag minden egyes kis szervezetnek, ami csak falun létrejöhet. A Vadászszövetség, az Átszervezési Bizottság, a Legeltetési Bizottság és rengeteg hasonlók. 

Ahhoz, hogy a mondanivaló kérdésében tovább léphessünk, újabb pillantást kell vetnünk a történet folyására. Vessünk hát pillantást!

A nyomozónak a falu állatorvosával konzultálva először amiatt kell megdöbbennie, hogy Hudák elvtársnak van huszonegy gyereke faluszerte. Nosza, mi lehet nagyobb motiváció a fejbesújtásra mint a férjek homlokát ékesítő szarvak? A nyomozó el is indul, hogy sorra vegye a felszarvazottakat. 

Aztán rádöbben, hogy a kiindulási alapja merőben elhibázott volt, újra kell gondolnia, kezdenie az egész nyomozást. Többek között azért, mert az alibik döntő részben a Hudák elvtárs fejbevágásának az estéjén a tévében vetített Angyal-epizódhoz kötődnek. S mert jobbára mindenki csak momentumokra emlékszik a filmből. De ezek a momentumok gyakorlatilag az összes epizódra érvényesek... 

Amikor a nyomozó újra összejön az állatorvossal, Emil bácsival, az újabb listát tesz elé. Az új lista egészen más koncepcióra épül. De a lényege ugyanaz: kinek volt oka az új koncepció alapján fejbe vágni Hudák elvtársat? Kulcsjelenet a könyvben. A nyomozó gyanút fog, és megkérdezi Emil bácsit, ugyan hány listája van még? És Emil bácsi kelletlenül válaszol... 

Mi tehát a mondanivaló? 

A molyos értékelő kollégák egyöntetűen azt írták a könyvről, hogy kordokumentum. Kétségtelen, hogy az is. Igen, persze, beszél az akkori vezetők kötelező képmutatásáról. Arról, hogy látszatra hisznek a rendszerben, de a valós mindennapi tetteik a rendszer ellen beszélnek. Erkölcstelenek, becstelenek, képmutatók, harácsolók ezek a tettek. Hudák elvtárs visszaél a hatalmával, az elnökségéivel, az elvtársságával. A társadalmi és politikai befolyásával. 

S ez az a pont, ahol megítélésem szerint Mocsár Gábor akaratlanul is túlmutat a szocializmus korán, s valami általános emberit rajzol elénk. Akaratlanul, hiszen '74-ben elképzelhetetlen volt, hogy egyszer a kommunista rendszernek az a struktúrája semmivé lesz. 

Az általános emberi megmutatása nem spanyol viasz felfedezés. Arról van szó, hogy Hudák elvtárs a hatalmával visszaélve a maga szemétdombján mocskos eszközöket használva kikapirgálta a maga maximumát. (Számomra gyomorforgató szófordulattal ma azt mondanák: kimaxolta a lehetőségeit.) De amerre, ahol csak megfordult elnökként. És gyakorlatilag mindenhol szervezetben megfordult, aminek elnöke volt a Bakatófalván. 

Hát, erre én nem merném kijelenteni, hogy a szocializmus tipikus kortünete. Illetve de. Csakhogy ez minden kor tipikus tünete. Minden rosszul használt hatalomé. Azt, hogy a vezető a köz, az ország, a királyság, a köztársaság, a demokrácia, a nép érdekire hivatkozva  a tevékenysége folytán hamarosan svájci bankszámlát nyit, és off shore cégekbe fektet, nem szocialista sajátosság. A hatalom centralizálása sem. Sőt az sem, hogy a centralizálás aztán a törvények privát alkalmazását is magukkal hozzák, sőt nem csupán a privát alkalmazását, hanem a privát törvények meghozatalát is. 

Gondolj, amire akarsz... 

*

A könyvecske stílusa könnyed, de nem röhögöd magad betegre tőle. Csak csuda jókat mosolyogsz. Még a szörnyülködésed közben is mosolyogsz. Mert hamarosan magad is csont nélkül egyetértesz a nyomozóval, hogy az a csoda, hogy eddig csupán egyszer vágták fejbe Hudák elvtársat. S hogy aki végre megtette, nem büntetést, hanem jutalmat érdemelne. Bár a tett maga természetesen elítélendő, s akármilyen is Hudák elvtárs (és hű, de akármilyen, azt a kutyafáját!), azért az nem járja, ami vele történt... 

Mocsár Gábornak nem esik nehezére a történet terelgetése, játszi könnyedséggel vezeti a nyomozóját a falu életének újabb és újabb bugyraiba, ontja a csuda jó alakokat, konfliktusokat. 

Arról nem beszélve, hogy van egy végső csavarja is. De azt már nem mondom el. Egy krimi csattanóját a legnagyobb alávalóság elárulni, nincsen is ennél mélyebb lelki alávalóság. Talán csak Hudák elvtársnak az a visszataszajtó jeelmje neki! 

*

Simán kíváncsi lettem Mocsár Gábor többi szatírájára is. Úgy bizony. Nosza, körül is nézek itt-ott! 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Elröppent ez a hét is. Még mindig a Linux-al küszkörésztem. Ma, csütörtökön írtam először folyamatosan, hosszabban. Annyi mindenféle apró szarságba futottam bele, hogy már megkísértett a gondolat, hogy visszarakom a lementett partíció-képből a Windows-t. De kitartottam. 

Az MI mondott két jó dolgot, amikor éppen az XnView képnézegető csatolási problémáival küzdöttem (semmi pénzért nem volt hajlandó látni a Win alól megörökölt NTFS partíciót, amin az adataim vannak). Volt egy pont, amikor megkértem, mondjon nekem hasonló szintű, tudású Linuxos képnézegetőt. S akkor mondjon már egy szinttel többet tudót, olyasfélét mint az Artweaver. Mondott. Patent. S akkor mondta azt is, hogy ez lenne a lényeg: nem feltétlenül a Win-élményt űzni Linux alatt, hanem értékelni a mást, amivel ugyanúgy lehet dolgozni egy sokkal stabilabb, gyorsabb, igénytelenebb, biztonságosabb rendszer alatt. 

Aztán meg azt is, hogy persze, megérti a frusztrációmat, hat napja szenvedek (teszem hozzá, miattuk is, mármint mert több MI-t használtam), de olyan a Linux mit a saját kézzel összerakott oldsmobil: el kell vele pepecselni nagyon sokáig, de aztán annyira egyben van, hogy az csuda!

Remélem, megmarad az az érzésem, hogy igaza volt. Jelenleg bosszankodom ezért a hat napért és a sok zsákutcáért, de máris élvezem például a be- és a kikapcsolás sebességét. 

*

A lányomékkal és az unokáimmal ezen a héten sem találkoztam. Kommunikációs zavar is volt Szamival: valamiért én abban voltam, hogy még mindig nincsenek teljesen jól. Aztán kiderült, hogy szombaton beszéltünk utoljára...

*

S úgy egyébként: ébresztő, készülés, utazás, munka, utazás, számítógép, vacsora, film, fürdés, fekvés. S most legalább egy hónapig koncertre sem megyünk, mert a szerkesztőm Dél-Amerikában van, a lánya esküvőjén. Sokáig. 

Joel Kotkin amerikai közíró, városkutató és demográfus, akit leginkább a városok jövőjéről, a gazdasági hatalom földrajzáról és a társadalmi rétegződésről szóló – gyakran vitákat kiváltó – elemzései miatt ismernek.

Kotkin nehezen pozícionálható figura. Alapveően baloldali nézeteket képvisel, de nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy jobboldali ember gondolatait olvasom. 

Megosztó a munkássága. A baloldal gyakran túl konzervatívnak tartja, a jobboldal egy része szerint viszont szociálisan túl érzékeny. Vagyis nem fér bele könnyen egyik dobozba sem.  

Szakterülete az urbanisztika, demográfia és a gazdaságföldrajz. A  stílusa esszéisztikus, közérthető és határozottan fogalmaz. Nem egy langyos akadémikus-típus. 

Dolgozott több think tanknél, oktatott a Chapman University-n, a houstoni Urban Reform Institute igazgatója, a NewGeography weboldal vezető szeresztője, rendszeres publikál egyéb médiumokba is, könyvei jelennek meg. Fő témái (és itt már a lényegnél vagyunk): 

• Városok felemelkedése és hanyatlása
  Gyakran bírálja azokat a nagyvárosokat (pl. San Francisco, Los Angeles), amelyek szerinte túlságosan elitistává, drágává és élhetetlenné váltak a középosztály számára.

• Középosztály vs. elit
  Kotkin egyik visszatérő állítása, hogy a modern nyugati társadalmakban egyfajta „új feudális rendszer” alakul ki: technológiai elit + politikai-bürokratikus réteg felül, kiszolgáltatott tömegek alul.

• Technológia és hatalom
  Kritikus a Szilícium-völgy idealizálásával szemben; szerinte a techszektor nem felszabadít, hanem gyakran koncentrálja a gazdasági és társadalmi hatalmat.

• Demográfia
  Foglalkozik népességcsökkenéssel, elöregedéssel, migrációval – nem ideológiai, hanem erősen pragmatikus szemszögből.

Nos, nézzük, konkrétan miről szól ez a könyve! 

Hát konkrétan a kép feletti pontokról. :-D Csak nem ebben a sorrendben. 

Meglátása szerint a világ egy új feudalizmus felé halad. Neofeudalizmus felé. Vagy már benne is van. A feudalizmus idején eléggé egyszerű volt a társadalom szerkezete. Leegyyszer-sítva: legfelül az arisztokraták, középen a papság, legalaul a jobbágyság. 

Kotkin azt mondja, ez manapság sincsen másképpen. A hetvenes-nyolcvanas évek felemelkedése óta/után itermelődött egy olyan oligarchia-réteg, amely a világ vagyonának a döntő többségét a kezében tartja. Ő legfelső rétegben helyezi el a Szílicium völgy moguljait, a Apple, az Amazon, a Google, a Facebook, a MIcrosoft vezetőit. Nem csupán az észvesztő vagyonuk, hanem a világra gyakorolt hatásuk miatt is. S a világra gyakorolt hatásuknak a legfontosabb jellemzője a középosztály talajtalanné válása. Igen, a kozmopolitizmus, a nemzet, a család értéktelenné válása és a szociális kapcsolatok kiüresedése miatt. (Ez utóbbin rosszmagam is egyre többet gondolkodom, önmagammal kapcsolatban. Nem állok jól...) 

Természetesen ehhez az oligarcha-réteghez tartoznak a politikai vezetők, a banki szféra. . 

Az egykori papság szerepét a média urai és az értelmiség vezető rétege tölti be. A feudális papság nem tűrt ellenérveket, más Isteneket, más hitet, más liturgiát. Arra ami más, ellenérvekkel, véleményekkel, gondolatokkal mit sem törődve, dogmatikusan, keményen lecsapott. 

Hát, pajtás, a jobbágyok meg mi vagyunk, a köznép, pórnép, a városok szimpla lakói, a vidéki emberek. Akik már nem számítunk. Vagy az emberiség létszámának a csökkentett mínuszába tartozunk, vagy mi vagyunk a kiszolgáló alantasok. De mint egyén, nincsen jelentőségünk. 

*

Kotkin azt mondja, szerte e világon centralizál a politika. Gyakorlatilag minden ország a kínai modell felé tart. A klasszikus kapitalizmus elveszett, a demokráciának már nincsen jelentősége. A döntések a fejünk felett, a megkérdezésünk nélkül születnek. 

A cél a társadalom immunrendszerének a teljes szétzúzása. 

Egy civilizáció csak akkor tud fennmaradni, ha tagjai – különösen azok, akik nagy befolyással bírnak – hisznek alapvető értékeiben Ma kulcsfontosságú intézményeink – az akadémiai szféra, a média, a vállalati hierarchia, sőt egyes egyházak – sok olyan alapvető eszményt elutasítanak, amelyek a nyugati kultúrát hosszú ideje meghatározzák.Ahelyett hogy azt hangsúlyoznák, mi tart össze egy demokratikus társadalmat, mind a bal-, mind a jobboldali aktivisták egy olyan szűk identitáspolitikára fókuszálnak, amely nem tudja fenntartani a pluralista demokráciát.

A társadalmunk alapvető értékeibe vetett hit elvesztése különösen feltűnő a fiatalok körében; a fiatal amerikaiak közel 40 százaléka hiszi úgy, hogy az országnak nincs olyan történelme, amelyre büszke lehet. Sokkal kevesebben helyeznek hangsúlyt a családra, a vallásra vagy a hazafiságra, mint a korábbi nemzedékekben. Azáltal, hogy kiátkozza saját örökségét, Európa talán még gyorsabban halad a kulturális dekonstrukció irányába. „A párizsi nyilatkozat", amelyet 2017-ben egy több európai ország tudósaiból álló csoport adott ki „A Europe We Can Believe In” (Egy Európa, amelyben hihetünk) címen, kimondja, hogy az Európai Unió bürokráciája olyan valláspótlék kialakításával van elfoglalva, amely a posztnacionalizmuson, a multikulturalizmust favorizálja, illetve különleges történelmi kultúrájának elutasításán alapszik, és A nyugati társadalmak kulturális dekonstrukció iránti magas szintű elkötelezettségét figyelembe véve nem meglepő, hogy a fiatalok körében csökken a kulturális műveltség és a történelem iránti érdeklődés.

230.

Ezt a cél szolgálja manapság például az áldatlan lakáshelyzet, az ingatlanhoz jutás minimális esélye, a családok szétzúzása (pl. az LMBTQ nyomatása orrba-szjba), az elmagányosodás elősegítése, a városi élet erőltetése, a képernyőkhöz kötöttség, a nemzeti identitások szétzúzása a kozmopolita gondolkodással.

Bár látok benne rációit is, de például a három éves unokámat kötelező volt beadni óvodába, holott a lányom még otthon van a kisebbik csemetével. Ahogyan ő is otthon volt az iskolaelőkészítőig az édesanyjával és a tesójával, ugyan mi kárt szenvedett volna ez a hároméves kislány, ha ugyanúgy logisztikázták volna az életét, ahogyan egykor az édesanyjáét? 

Ennek eszköze az egyre kiterjedtebb, átfogóbb ellenőrzés és megfigyelés is. Aminek a számtech cégek guruk, ugye...

Bár Kínához képest még jócskán le vagyunk maradva, de „ami késik, az nem jön időben”  (szokta mondani Szerelmetesfeleségtársam). 

Ugyan ki nem tapasztalta még, hogy nem kellett semelyik eszközén rákeresni egy termékre, elég volt beszélgetni róla, és nicsak, a Facebook máris dobálta a reklámokat róla. S persze ez csak a jéghegy apó csúcsocskája. Én személy szerint egyelőre élvezem a digitalizáció nyújtotta előnyöket. Zenész ismerőseimnek pedig nem merem elmondani, hogy mostanában mennyi MI-komponálta muzsikát hallgattam élvezettel... 

*

Még négy dolgot megemlítek. Kettő Kotkintól kapott információ, kettő pedig Kotkinról szól. 

1. Bár ezt már érintettem, de nagyon lényeges: Kotkin szerint a cél a középosztály tönkretétele. Azért, mert a középosztály az az erő, amely képes félreállítani a felette levő hatalmat. Ennek a módszerét nem fejti ki. Emiatt komoly hiányérzetem támadt. Mert, ugye, van egy alcíme is a könyvnek: Figyelmeztetés a globális középosztály számára. Oké, figyelmetzetve lett. És akkor mi van?
2. Bár Kotkin liberális, elképesztő tisztán látja a neoliberalizmus pusztítását. S azt is, hogy a nyugati világ szélsőségesen elcsúszott balra mind a politikai vezetést, mind a média irányítását, mind az oktatást illetőn. 
3. Kotkin reális ember. Csak a tényekről és a belőlük fakadó következtetésekről beszél. Így egy szót sem ejt a háttérhatalomról, a világ titkos urairól, mérnökeiről. Akiknek a látható arisztokrácia csak a keze, a végrehajtó szerve. 
4. Kotkin tényszerű. Szinte egyáltalán nem sztorizik a könyvében. Nem színesíti, amit mond, csak a tényeket sorolja. Kétszázharminc oldalon keresztül. (A maradék száz oldal a jegyzeteké. Hát ezt nem aprózta el, de mondom, a tények embere. A jegyzetek talán kivétel nélkül csak forrásokat takarnak. Nem lapoztam végig a száz oldalt, hogy akad-e nem forrást tartalmazó hivatkozás.) Emiatt nem feltétlenül könnyű olvasmány. De nehéznek sem mondanám az érdekessége és a mondanivalója miatt.  

*

S végül még két dolog.

• Az MCC Press stabil, jól olvasható, kézbe való könyveket szokott kiadni. Ezt viszont nehéz volt olvasni. Nem a tipográfia miatt, azzal semmi baj nincsen, hanem a papír minősége és a kötés miatt. Nehéz a papír, szoros a kötés, néha kimondottan fájt az ínhüvelyem, hogy nyitva tartsam a kötést. 
• Zseniális a borító! Nézd csak meg jobban! Illetve van a hátsó borítón is egy kis képecske. Nézd csak ! 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

Azt a qva! Elegem lett a Win piszok lassú kilépéséből és még lassabb belépéséből, ha elment aludni a masina. Gondoltam, itt az ideje, hogy hiába legális, tűnjön a francba A Win, ahoj Linux!.

Bevallom, azt hittem egyszerűbb lesz. Pénteken kezdtem, most vasárnap kora délután van. De az itthoni hálózattal még küzdök, nem látják egymást a gépek, hiába a megosztott mappák.

Olyan apró szarakodásokkal ment el csomó idő, mint képek mentésénél ajánlja fel mindig az utolsó mappát, vagy Vivaldiban helyesírás ellenőrzés menet közben (bebukott), Firefox mint alternatíva, de ott meg az FVD Speed Dial csempés megoldása nem működik, aztán Epson szkenner működésre bírása (bebukott, lett alternatíva)... Meg sok egyéb, ilyen apró xarság. Ja, hiphip, a Linuxon van automatikusan működő rendszermentési lehetőség! Csak éppen a hozott NTFS-partícióval nem működik együtt. Grrr! Partíció átszabás, oké. De mi a tökömmel Linux alatt. Megvan az alternatíva, de akkor meg boot-pendrive kell, mert magam alatt a fát nem lehet átszabni.. S ha már, akkor van olyan verziós mentési lehetőség, ami egy fájlban ment, mint az AOMEI szoftvere. Ezzel olyan három óra ment el. Az egy fájlos cucc nem is jött össze. Grrrrrr!  

Ha nem segített volna a Haver (ebben az esetben a ChatGPT és a Gemini, szerintem már kihajítottam volna a francba az ablakon a gépet. Mondjuk nem egy esetben ők is szívattak („Nincsen olyan opció, amit mondtam? Persze, hogy nincsen, ez már újabb verzió, ebben már nincsen ott!”, „De te ajánlottad, cseszd meg!”, „Bocs! Mondok mást!”, „Anyád! Ja, az neked nincsen!”, „Megértem a frusztrációdat...”, „Kösz, de azért vagyok frusztrált, mert átbaxtál!”)

De most egy Linux Mint van a gépemen, arról írok. Még szoknom kell, de szerintem nem lesz gond. A sebessége viszont sokkal jobb, s nem kell majd a rendszer karbantartásával pepecselni, driverek, töredezettségmentesítés, takarítgatás, optimalizálás, egyéb Win-időrablások. Nem kell vírusirtó se (jó, hogy az év közepén megvettem egyet, ráadásul egy kis technikai bonyodalom miatt két évre, öt gépre...). Ilyen szempontból egyszerűbb lesz az életem. Ha megszokom... De megszokom, úgy döntöttem. 

  AZ ELSŐ MEGLEPETÉS:  amikor belelapoztam a Fülöp-ökbe, örömmel konstatálhattam: Cserkuti Dávid nem csupán a borítók ábráit készítette el, hanem van jó pár grafikája a könyvön belül is.

Dupla hurrá! 

A második meglepetés előtt elmondom, amit már unásig ismételtem más bejegyzésekben: marhára nem mindegy, hogyan néz ki egy könyv! Akármilyen is a tartalom, a kinézet simán meghatározza az olvasók létszámát. Eklatáns példám erre, ha már meseregényről beszélünk, Méhes György Szikra Ferkó című meseregénye. A második kiadásának az illusztrációit Rusz Lívia rajzolta. Nekem ez a kiadás került a kezembe az óbudai gyerekkönyvtárban anno. Aztán kerestem is vagy negyvenöt évig. Azt a kiadást, amit Rusz Lívia rajzolt. Mert egy másik kiadása megjelent a könyvnek az Ulpiusnál. A törekvés dicséretes. De olyan depresszív kinézetű gyerekkönyvet adtak ki,  hogy szerintem aki meglátta, abban spontán a felszínre tört a szuicid hajlam, és eret akart vágni magán. 

A Rév Fülöp-ök előző kiadásai egyáltalán nem rettenetesek. Sőt! Azoknak a rajzai Haránt Artúr készítette. Aki a moly.hu szerint egyébként  elkövette ezt a Rév Fülöp-trilógiát, meg köze volt a Zórád-sorozat Móricz-adaptációjához, a Forró mezők-höz és slussz, ennyi. Nézegettem a neten a rajzait: kimondottan tetszenek. Aham, de nem Cserkuti-rajzok... (Bocs, Dávid!) 

Szóval egy könyv külleme simán meghatározza, mennyire van kedvem elolvasni. Ugyanazt nem ugyanolyan élmény kiprintelve vagy könyvben kiadva olvasni. 

S tetszik, nem tetszik (többet nem mondom ki a nevét, nehogy túlájnározzam megint) a grafikus, ez a grafikus különös minőséget jelent. Nem tudtam, hogy fogom leírni, mert kicsit gejlül fest, de a helyet az, hogy Cserkuti munkáiban nem csupán tengernyi derű, humor és játékosság van, hanem rengeteg szeretet is. 

*

  A MÁSODIK MEGLEPETÉS   az volt, hogy fejest ugorjak az értékelésembe, és megelőlegezzem a végeredményt: a Rév Fülöp első része, ez a Balatoniai lovagregény (ez az alcíme a sorozat első kötetének) egy hihetetlenül kedves, humoros, ötletes, fantáziadós meseregény. 

Tulajdonképpen itt be is fejezhetném az írogatást. Meg volt a lényeg, taps, meghajlás, függöny, pápá, virágokat az öltözőbe, legyetek szívesek! 

*

  JENEY ZOLTÁNRÓL   a Google AI-módja ezt mondja, nem kicsit tréfásan, de úgy fest, tökéletesen tudatlanul:

Élete és munkássága
Tanulmányait az ELTE BTK francia szakán végezte, majd a Sorbonne Nouvelle egyetemen szerzett doktori címet. Pályafutása során dolgozott egyetemi könyvtárban, rajzfilmstúdióban, tanított a felsőoktatásban, és két és fél évig a Párizsi Magyar Intézet munkatársa volt.

Főbb művei
Leghíresebb alkotása a Rév Fülöp-sorozat, amely egy lovagregény-paródiába oltott balatoni mese:

• Rév Fülöp (2012) – A könyv az év gyermekkönyve díjat is elnyerte.
• Rév Fülöp Fajszföldön
• Rév Fülöp és Nyár Lőrinc
• Balatoni kacsavész

Műfordítói tevékenysége
Számos francia irodalmi művet ültetett át magyarra, többek között olyan szerzőktől, mint Jean Echenoz, Pierre Michon vagy Clémence Picard.

A főbb művei alatti felsorolás annyira a főbb műveit tartalmazza, hogy összeset. S ebből legismertebb a Rév Fülöp három kötete. Mármint a négyből. :-) 

*

  A TÖRTÉNET  MESÉSEN  EGYSZERŰ.   Rév Fülöp egy kisfiú, aki „szerette a puszpángot reggelire, a tördemicet ebédre és a loncot vacsorára. De legkedvesebb eledele mindenekfelett a tördemic volt. Fülöp, ha tehette, leginkább a szántódpusztán heverészett. Mert heverészni nagyon jó!” 

Álljunk is meg egy picikét! Megkérdeztem a ChatGPT nevű, nagy tudású Havert, a három ételből valós-e bármelyik, és van-e mai megfelelője? Azt felelte, hogy a tördemic valós étel volt, amolyan mozsárral tört gabonából készült kásaféle. A puszpáng az nagyjából egyenlő a bukszussal: nem hogy nem ehető, hanem egyenesen mérgező. A lonc sem fogyasztásra való, bár régen a gyerekek kiszívták az ártalmatlan nektárját, 

A magyarázat után kifejtette, hogy miért kerülhetett egy felsorolásba ez a három növény. Fantasztikus a válasz! 

A magyar nyelv felsorolásai nem zártak

Indoeurópai nyelvekben (különösen latin–német hagyomány):

• a felsorolás lezárt készlet
• pontos jelentésmezővel

A magyarban:

• a felsorolás nyitott„ 
• és effélék”
• „meg ami még akadt”

Ezért a lista nem definíció, hanem hangulatjelzés.

👉 A tördemic–puszpáng–lonc nem azt mondja, mik voltak, hanem azt, milyen volt az élet.

[...]

A tördemic–puszpáng–lonc nem azért működik magyarul, mert értelmes felsorolás, hanem mert a magyar nyelv és történelem megtanította az olvasót elfogadni az  értelmetlenséget, ha az hitelesnek hangzik.

Elcsalinkáztam. Szóval Fülöp heverészik, arra jár a királylány, Akarattya, és gyakorlatilag elrabolja Fülöpöt. A találkozásuk mulatságos.

– Pattanj haptákba, ha a nagyméltóságú, hatalmas Akarattya hercegnő szól hozzád, te kis tökfej! –  figyelmeztette jóindulatúan a szolgálattevő, míg Akarattya hercegnő finnyásan húzogatta orrát  a batárban, s csendben „piházott”, „nohátozott” meg „mégilyetezett”. Fülöp megértette, hogy most nem az ő drága anyukája keltegeti, hanem sokkal súlyosabb dologról van szó: idegenek szólították meg. És nem is akárki, hanem a királyi család egyik legcsodálatosabb tagja, a hatalmas hercegnő! 

Megértette ezt Fülöp, s valahol agyának leghátsó zugában megsajdult valami, ami azt súgta, lehet, hogy talán mégis jobb, ha feláll, és illendőn köszön. De nem tudta, miképpen illik köszönni az ilyen  nagyszerű látogatóknak, így csak annyit mondott bizonytalanul, hogy „Csókolom”. 

– Csókolod ám a lába nyomát a hatalmas hercegnőnek, esetleg a kormos képű nénikédet, te kis rövidlátó éti csiga! Hát minek képzeled magad, az afgán császárnak, vagy magának a marcali főhercegnek? – rivallt rá a szolgálattevő, s maga a hercegnő meg sem bírt mukkanni a megbotránkozástól.

– Köszönj tisztességesen, te körtemoly! Hogyaszongya: Alásságos mély tisztelettel való hódolatom a hatalmasságos és gyönyörűséges hercegnőnek! No, mondjad! 

– Ságosélyszteletelódolatomasságosrűségnőnek! – hadarta Fülöp, bár fogalma sem volt, hogy mit  jelent ez a sok ságos meg séges.

.

Azért vitte magával Fülöpöt, hogy növelje az esélyeket. Bajban volt a királyság. 

»Hallják, kik hallanak, mind, a hatalmas Csobánc király alattvalói! Mint ahogy az közismert, hatalmas Csobánc királyunkat hatalmas kór döntötte ágynak, s e hatalmas kór hatalmas erejétől még a leghatalmasabb király is csúnyán megbetegszik. A kór neve kiliti-láz, melytől jó urunkat éjjel-nappal kínzó csuklás gyötri. Hatalmas királyunk ezért rettentő csuklások között az ország bölcseinek tanácsát kérte, akik három és fél napon át tanácskoztak, tanácskozásuk eredményeképpen pedig az itt elolvasandó gyógymódot javallották. Terem a királyság egy távoli zugában, a Vonyarc-hegy rozsdás szirtjein túl, a Halápi-lápok erdőinél is messzebb, a Vendek folyó forrásvidékénél egy növény, mely egyszer virágzik százévente, és akkor is csak a legderekabb vitéz szeme láttára. Ennek a virágnak szirmaiból kell jó urunk, a hatalmas Csobánc király számára teát főzni, amelytől láza elmúlik, s ő maga friss erőre kaphat. Tehát az itt mulatozó lovagok, s a sebbel-lobbal összeterelt egyebek most parancsba kapják, hogy legott felkerekedjenek, s a virágot mihamarabb elhozzák. Egyként keljen útra nemes lovag és póri származék, hogy a jó szerencse döntse el, ki a legderekabb az egész  birodalomban.«

Ha más nem is, de annak már fel kellett tűnnie, hogy Jeney Zoltán a történetében nem kicsit Balaton-központú. Bár nem árul zsákbamamcskát, ezt a tényt már a könyv alcíme is elárulja. 

Szóval, Fülöp ott van a várban, az édesanyjától el sem tudott búcsúzni, hallotta a feladatot, de még mindig nem ért semmit. Majd azon kapa magát, hogy mindenki elhagyta a palotát, elment virágot keresni, csak ő maradt, ahol eddig is volt. Ekkor megszólítja egy lovag, és kinevezi a fegyverhordozójának. Ő Ádánd. Akinek lova is van. Fegyvere alig, nem nagyon van mit hordozni. Viszont Ádánd arról híres, ahogy egy lassan kiderül Fülöp számára, hogy csodálatosan tud énekelni. 

Útra kelnek Ádánd paripájával hármasban, meg egy verssel, amit Fülöp Akarattya hercegnőtől kapott. A vers kulcsvers. 

Hamarosan új útitársuk is lesz egy manó fajsz személyében. Vaszinak hívják. Fülöp tőle tudja meg, miről is híres a gazdája. 

– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – a kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott.
– Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy a nagy Ádánd vetődött pont az én fám alá.
– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása
láttán végképp leesett az álla. 
– Nem érdekes, majd egyszer elmesélem – szerénykedett Ádánd.
– Fiacskám, te nem ismered a saját gazdádat? – förmedt rá a cseppnyi fajsz a nálánál százszor nagyobb Fülöpre.
– Új beszerzés vagyok… – motyogta amaz megszégyenülve.

No, kiszakadok a részletekből (csak olyan mulatságosak!), és nagyobb távlatokban mesélek tovább. 

Fülöp hőssé lesz, nagy dolgokat hajt végre. Bár tulajdonképpen alig csinál valamit. Csak szerencsés dolgokat csinál, és felismeri az Akarattyától kapott vers jelentőségét, és kapisgálnu kezdi a használatát, az értelmezését. 

*

Te, ilyet még nem láttál:  SEMMI ERŐSZAK NINCSEN EBBEN A TÖRTÉNETBEN.   De abszolút semmi! Soha nem bánt senki senkit. Akad, hogy majdnem, de akkor sem! Pedig van spontán lovagi torna, van kalóztámadás, van kísértetjárta erdő, van itt minden, ami kalandéhes gyermeki énnek ígéretes, ízletes, nyálcsorgató, aztán soha sem nincsen egy jó kis akció. Illetve valahogy mindig megnyugtatón zárulnak a vészheyzetnek, akciónak induló jelenetek. De figyelj, tudod mi van? Az, hogy soha nincsen hiányérzeted amiatt, hogy még csak egy pofon se csattant el! 

Mondjuk de, most jut az eszembe, egyetlen alkalom van, amikor Fülöp fenéken szúr egy lovat a kardjával... De az az össz' fizikai erőszak a mesében. 

Nem semmi!

*

 AZT PERSZE MONDANOM SEM KELL, HOGY A SZEREPLŐK NEVEI A BALATONHOZ KÖTŐDNEK.  A legtréfásabb egy ikerpár neve: Gyenes és Diás. Mármint Rév Fülöp neve után a legtréfásabb. De szó mi szó, Jenei Zoltán ugyancsak kitett magáért! Mármint nem pusztán ezzel a három névvel, hanem a szemmel látható, vitathatatlan, kreatív Balaton-imádattal.  

Figyelj, a főszereplő lovag lovát tudod hogyan hívják? Monosznak. Monosz. De ez csak rövidítés, becenév. Mert a teljes neve Monosz-ló. 

* 

 AZ VAN, HOGY A RÉV FÜLÖP SIMÁN OTT VAN A LEGKEDVESEBB NÉPMESEI MŰMESÉK KÖZÖTT!   Igaz, nem túl hosszú a lista. Eddig a következő darabok kerültek rá. 

Méhes György: Szikra Ferkó 
Kolozsvári Grandpierre Endre: A Csillagszemű
Adorján Viktor: Világváltó Nevenincs
(a másdik része, a CSILLAGVITÉZ már birtokon belül van , de még nem olvastam el)

Mindhárom történetre, illetve a Rév Fülöpre  is egyaránt igaz, hogy alapvetően népmesei elemekkel, alapokkal, stílusban mesélnek, de mindhárom(négy) műmese. 

Boldizsár Ildikó szerint (is) a műmesék nem olyan terápiás hatásúak mint a népmesék. A nép maga mindegyik melyik, az terápiás.

Bár ha Kocsis Istvánt, Kandra Kabost, Bíró Lajost vagy Berze Nagy Jánost kérdeznéd, ezzel nem biztos, hogy egyetértene. Mármint, hogy mindegy, melyik népről van szó. Ők minden bizonnyal amellett érvelnének, miként némely dietetikusok: ahol él egy nép, annak a tájnak a természetes ételei a nép ételei, más tájak itt meg nem termő, elő nem forduló ételei nem a legjobbak az itt élő népnek.

A mesék szövete lenyúlik a kollektív emlékezetbe, így szól az érvelés. Ahoj, Jung! S teszem azt, egy csiroki indián kollektív emlékezete egészen más képekkel dolgozik mint a magyar alföldi paraszté, vagy egy csángó magyaré. És fordítva: a csirokinak nem mond semmit a táltos paripa és Tündér Ilona. (Bár Kocsis István azt írja A táltos paripa című könyvének a bevezetőjében, hogy Dante a maga korában irigyelte  a magyarokat, hogy tudnak a táltos paripáról és Tündér Ilonáról... Tehát legalább az olaszok tudtak a táltos paripáról...) 

Nem megyek bele ebbe mélyebben. Nem értek hozzá, csak a felszínt karcolgatom. Nekem a mese az mese. De érdekes, hogy a műmesék közül ez a három került hozzám a legközelebb. 

Természetesen vannak még meseregények, amik szívcsücskök, nagyon sokan. Elsősorban is Lezsák Levente két (1. és 2.) kötete (csak csendben mondom, szintén Cserkuti Dávid rajzaival: az elsőt kimondottan emiatt űztem pár évig) vagy Békés Pál Félőlénye, A kétbalkezes varázslója, Békeffi István remeke, A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak. És még sorolhatnám. Lázár Ervin önmagában álló, külön műfaj. S persze a Tündér Lalát se felejtsem ki! 

Elképesztő, de se a Békés-könyvekről, se a Bozzi-ról nincsen bejegyzésem még a Molyon sem. De Szabó Magda regényéről se. Ezeket sürgősen pótolni szükségeltetik!

Viszont érdekes, hogy mindegyik említettem magyar. Nem tudatosan. Mindössze így alakult. Meg sem próbálok utána gondolni, miért van ez így. Csak felfigyeltem arra, amit írtam. 

Szombat reggel van. Egyedül ücsörgök a nappaliban, kávét szürcsölgetek a meleg takaró alatt, a lábfejem és a combom külön pléddel betakargatva, a lengyel progrock együttes a Millenium fantasztikus muzsikája zenél a fülembe.

S az jutott az eszembe, ha felébred, megkérem Szerelmetesfeleségtársamat, aki ugye elvégezte Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyását, hogy adjon irodalmat a nép- és a műmese különbségéről. Megkértem. Hát kaptam. Úgy négyezer oldalt. Ebből kettőt azonnal kiszűrtem, hogy könnyebb legyen a helyzetem. Az egyik az asztrológiára alapoz (kuka azonnal!), a másik Neumann Nagy Anya-hipotézisének a súlyosan vaskos kifejtése. Jung archetípus-elméletével kapcsolatban van nem megalapozott, semmi tudásra, mindössze intuícióra épülő betonfal ellenérzésem. Jung elméletére ráadásul Neumann ráhúzott még egy szintet ezzel Nagy Anyáskodással.

Erről már akkor vitáztunk SzFTvel, amikor ő olvasta a könyvet. Tömény elfogultság, a matriachátus nyomatása ezerrel.

Az ember férfi ÉS nő. Együtt. Ha bármelyik túlsúlyba kerül, baj lesz! Ugyan ki akar csupa nők között dolgozni? És ki akarna csupa női főnököt? (Oké, nekem, nő a főnököm, szia, Nóri, és ha nem ő lenne, már régen mentem volna a 'csába, főleg a pénz, jobban mondva a hiánya miatt, amin ő sem tud változtatni. Vagy rohadt jól kommunikálja, hogy nem tud. Imádjuk őt, minden hibájával együtt. Oké, Nóri, tudom, belátom, neked olyan nincsen!) 

Az ember pedig Isten képére teremtetett férfinak és nőnek. A kettő nem ellentéte, nem ellenfele, nem két pólusa az emberségnek. A két nem egymás kiegészítője, tökéletessé tevője, egymás másik fele. 

Ami egyelőre a kezemben ragadt SzFT nekem ajánlott sokadalmából, bár félelmetes ennek is a mennyisége (héccá' oldal!), az Persing Lajos összegző műve, Az égig érő fa. Hátha okosabb leszek! Még ha nem is az egészet emésztem csak a vonatkozó részeket. Meglátjuk. Van bennem némi belső ellenállás, de még nem fogalmazódott meg, mi miatt, mi okból.

*

  AZT MONDTAM MÁR, HOGY CSUDA JÓ KÖNYV EZ A RÉV FÜLÖP?   De igazán komolyan az!

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 január közepe, vasárnap délelőtt. Szerelmetesfeleségtérsam uszikál. Széles Katinka uszodájában. Közel van, óccó. Én itthon pancsikoltam. Ha ingyen nincsen is, de olcsóbb. Viszont így enyém az ebéd-előkíszítés fantasztikus lehetősége. 

Tegnap SzFt elment Csemetééért a kórházba, mer' hogy pénteken  mandulaműtéte volt szegénynek. Jöttek, cuccoltak. Én meg már előtte nekifeküdtem az ebédnek. Zöldbaba-leves, gombapöri, galaska. Nem nagy wasistdas, de kell azért vele ezmegazolni, közben mosogatni, meg gesztenyepüré, meg savanyú lé, meg a kávé bekészítés, meg melegen tartani, ami kész. 

SzFT bevonult a szobába. Egyszerre érzékeltem, hogy nappali ajtó becsuk, Mohabácsi ki van zárva. Önmagában nem zavart, de mégis, mert szó sem volt róla ("Bocs', Morzsám, ezmegaz van, becsukom, jó?") Aztán megérkezett anyós is. 
– Csókolom! 
– Főzöl? 
– Ja, több órája, fasz ki van! 
– Tedd a dolgod! 
Tudom, hogy nem akart bántani, nem ÚGY gondolta, de még inkább felbaxódott az agyam. Aztán bementek szobába, ajtó újra becsuk. A konyhaszolgálatos cseléd maradt idekint. 
– De nem úgy gondoltam Morzsám, nem akartalak megbántani! Karácsonykor én voltam a konyhában, hogy a gyerekeiddel lehess!
– És én vagy ötször mondtam, kérdeztem, hogy nem akarsz-e bemenni, menj be, felváltalak! És nem zártalak ki az eseményekből a csukott ajtóval, hogy cselédként végezd a dolgod, amíg a fontosok odabent szeretik egymást!
– Csemete elaludt, azért csuktam be a nappali ajtaját. 
– És ezt nekem mondtad egy szóval is? Csak hogy jelezd, az ejtőt nem azért csukod be, hogy menjek a picsába a bent zajló dolgok elől? Amikor megjött édesanyád az ajtó csukva maradt, pedig akkor már egészen biztosan nem aludt tovább Csemete! Én meg meg sem álltam odakint.
– Bocsánat! Kérdeztem, kell-e valamit szeletelni!
– Szeletelni? Tudtad, mi  a menü. Szeletelni csak a gombát kellett. Azt meg láttad, hogy már nem kell szeletelni. A jövő héten a konyhát sem akarom látni a hétvégén!
– Rendben, megcsinálom én a rakott káposztát! 
– Helyes! Meg a levest, bármi lesz! 
– Rendben! 
Tényleg rohadt megalázottnak éreztem magamat. Miközben tudtam, hogy senki sem akart bántani, senki sem gondolt cselédnek. Csak mindenki úgy kezelt. 

 Írta: 
Lakatos István
Szegedi János Péter

  Rajzolta:  
Kovács Péter

Néha úgy járok, hogy azt sem tudom, hol vagyok, hány éves vagyok, meg fiú-e vagy lány. Belecsöppenek ilyen-olyan irodalmi élménybe, amiről semmit sem tudok, sem a szerzőkről, sem a műfajról, sem semmiről. Ott állok kapaszkodók és háttérinfók nélkül és csak azt tudom, hogy tetszik-e nekem vagy sem, amit olvasok, látok.

  A műfaj  

Miután elolvastam, megnézegettem a Mezsgyé-t, lett róla egy véleményem. Utána elolvastam a Molyos értékeléseit. S igen, azt láttam, vannak viszonyítási pontok, amikről én mit sem tudok. Hogy alapvetően van műfaja is ennek a Mezsgyé-nek: weirdnek hívják. 

Kérdeztem is a  Gemini nevű Havert, az mi az az a weird? Ezt felelte: 

A képregények világában a „weird” (furcsa, különös) kifejezés nem csak egy egyszerű jelző, hanem gyakran egy konkrét műfajra vagy hangulatra utal. Leginkább olyan történetekre használják, amelyek átlépik a hagyományos sci-fi, fantasy és horror határait.Íme a legfontosabb jellemzői annak, ha egy képregény „weird”:

  1. A műfajok keveredése (Weird Fiction)  

A „weird” képregények ritkán sorolhatók be egyetlen kategóriába. Gyakran ötvözik a következőket:

• Lovecrafti horror: Kozmikus félelem, megmagyarázhatatlan szörnyetegek.
• Szürrealizmus: Álomszerű, logikátlan események és látványvilág.
• Mágikus realizmus: Ahol a legbizarrabb dolgok is természetesnek tűnnek a szereplők számára.

  2. Meghökkentő vizualitás  

A rajzstílus gyakran eltér a megszokottól. Lehet torz, túlságosan részletes vagy éppen absztrakt. A cél az, hogy az olvasó vizuálisan is érezze: "itt valami nincs rendben". 

  3. Tabuk és különcségek  

A „weird” címke sokszor utal az Underground Comix mozgalomra is (például Robert Crumb munkásságára), ahol a polgárpukkasztás, a szokatlan szexuális fantáziák vagy a társadalomkritika groteszk ábrázolása volt a cél.

Hát és ja, vitathatatlanul erről van szó. Köszönöm, kedves Molytársak! Eddig (2036 januárja) öt értékelése van a szerzőtrió százhúsz oldalának, s mind az öt csuda lelkes. Rejtő-i humort, fantáziadússágot, kiszámíthatatlanságot, egyedi világképet, kiforrott személyiségű szereplőket, világszínvonalat emlegetnek, meg Watchmen-i színvonalat, meg hogy jöhet még ebből vagy háromezer oldal. 

Szóval egyáltalán nem aprózzák el a méltatást. 

Csakhogy ez itt az én blogom, és bár részben megmondták már, mi  a véleményem, mégis van nekem olyan, önálló és saját. De mielőtt az orrodra kötném, lássuk, kik követték el az alanyunkat! 

 A SZERZŐK  

Folytattam a Geminivel a beszélgetést. Megkérdeztem tőle, kicsodák is a szerzők. 

A   Mezsgye   valóban a kortárs magyar képregény egyik legizgalmasabb és „legfurcsább” (weird) projektje. Az alkotótrió minden tagja más-más területről érkezett, ami meg is látszik a végeredmény egyediségén.

Íme a három alkotó bemutatása:

---

  1. Lakatos István (író)  

Ő a hazai kortárs grafika és gyerekirodalom egyik meghatározó alakja. Stílusa összetéveszthetetlen: imádja a groteszk, sötét, mégis bájos figurákat.

• Munkássága: Olyan kultikus művek fűződnek a nevéhez, mint a Lencsilány vagy a Dobozváros (utóbbi az Év Gyermekkönyve díjat is elnyerte).

• Szerepe a Mezsgyében: Ő a történet motorja. Érdekesség, hogy bár ő maga is kiváló rajzoló, a Mezsgye az első olyan nagyobb képregénye, amit „csak” íróként jegyez, így szabadabban engedhette el a fantáziáját a sötét fantasy és a kozmikus horror irányába.

• Díjai: Többszörös Alfabéta-díjas (a legrangosabb magyar képregényes elismerés).

  2. Szegedi János Péter (társíró és producer)  

Ő hozza a projektbe a modern popkulturális és technológiai szemléletet. Elsősorban a videojáték-iparból érkezett.

• Munkássága: Komoly tapasztalata van játékfejlesztésben; dolgozott a NeocoreGames-nél (pl. Warhammer 40,000: Inquisitor - Martyr), jelenleg pedig nemzetközi produkciókban (Supermassive Games) tevékenykedik producerként.

• Szerepe a Mezsgyében: Társíróként és a projekt „gazdájaként" (kiadójaként) vesz részt a munkában. Neki köszönhető a professzionális háttér és a képregény köré épített világépítési logika, ami sokszor a szerepjátékok mélységét idézi.

  3. Kovács Péter (rajzoló)  

A vizuális világért ő felel, és az ő aprólékos, sötét tónusú rajzai teszik a Mezsgyét igazán „weird” élménnyé.

• Munkássága: Szintén a videojátékok világából (is) ismert mint concept artist és illusztrátor (olyan játékokon dolgozott, mint a Vagrus vagy a Black Geyser).

• Szerepe a Mezsgyében: Az ő rajzai adják meg azt a sűrű, néha nyomasztó, de lenyűgözően részletgazdag hangulatot, ami keveri a biopunkot a gótikus horrorral. A karakterdizájnjai (például a „poszták” vagy a fejetlen „blemmi”) egyedülállóak a magyar piacon.

• Elismerése: Munkájáért ő is megkapta már a szakma elismerését, többek között Alfabéta-díjjal jutalmazták.

  Miért különleges az együttműködésük?  

A Mezsgye azért lett ekkora siker (a közösségi finanszírozású kampányuk is igen sikeres volt), mert három olyan profi állt össze, akik képesek voltak a magyar népmesei motívumokat, a Rejtő Jenő-féle humort és a lovecrafti borzalmat egy egységes, sötét világba gyúrni.

Ilyen horror képregényt még nem olvastál! | Mezsgye KÉPREGÉNYBEMUTATÓ   

  MÉLTATÁS  

Kellően lelkes vagy már a Mezsgye iránt? 

Nem úgy gondolok magamra, mint hivatásos fanyalgóra. Simán tudok lelkesedni. Jó, igen, igazad van, visszafogottan teszem, meg konzervatív is vagyok, néha ünneprontó is, de Isten bizony simán rá tudom mondani egy alkotásra, hogy zseniális, kiemelkedő, felemelő, szóval bármit, ami dicséret. 

S nem, hiába is gondolod, nem fogom lehúzni a Mezsgyét. Azért nem, mert a messze nem széles spektrumú, és korántsem világnagy ismeretekkel rendelkező magam számára egyáltalán nem volt sem unalmas, sem semmitmondó, nem plagizálós, sem kínban született, sem erőltetett, meg semmi ilyesféle-jelzős olvasmány, látvány. 

A helyzet az, hogy a Mezsgye a maga műfajában és szerepében úgy zseniális, fantasztikus és egyedi (ezügyben a csekély ismereteim végett simán cáfolható és meggyőzhető vagyok), ahogyan van! Pont.

De azért folytatom. 

Hogy micsoda is a Mezsgye mint képregény, átadhatatlan. Persze, össze lehetne foglalni a cselekményét, a világot, amelyben ez a cselekmény játszódik, de nem jutnák vele messzire. Pár dolgot megtudnál a Mezsgyé-ről, de voltaképpen semmit. Olyan mintha át kellene adnod, mittomén, a Gyalog galopp cselekményét és hangulatát. (Most gondoltam bele ebbe a címbe először: Gyalog galopp. Mekkora hülyeség már! Mondjuk, ha belegondolok, mégiscsak szellemesebb mint az eredeti cím: Monty Python and the Holy Grail.) Mondom, átadhatatlan. Látni és olvasni kell. Mármint a Mezsgyé-t. 

A világa annyira egyedi, hogy olyan nincsen is. A cselekmény annyira meghökkentő, abszurd, borzalmas, hogy perverznek kell lenni, hogy tessen. Nekem tetszett. A világ ábrázolása egyenesen fantasztikus, én eddig háromszor lapoztam át elejétől a végéig a százhúsz oldalt, de még mindig találok újdonságokat, eddig észrevétlen részleteket. 

A Mezsgye tehát annyira egyedi, annyira sajátos, annyira, de annyira annyira, hogy mindenképpen méltó a figyelmedre és a te dicséretedre és elismerésedre is. 

   BIZONYOS KÉRDÉSEK  

Hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, meglátjuk. Mert tény, ami való: ez egy bevezető kötet. Ismerkedünk a világgal, a szereplőkkel, a cselekménnyel. Ismerkedünk, mondom, mert ez a százhúsz oldal csak ismerkedés, bárhogyan is nézem. 

Azt, hogy merre is megyünk majd, tulajdonképpen nem árulja el. Nem tudjuk meg, mi az a Mezsgye, miért kell oda menni, miért kell dolgokat kihozni, és miért marha veszélyes bemenni oda. S egyáltalán, mi a jelentősége, hogyan született, miért működik úgy, ahogyan? 

S ezek csak a legalapvetőbb kérdések. (Persze, nyugodj meg, sci-fi kedvelő nincsen, akinek ne jutna erről eszébe a Sztrugackij-tesók alapvető, általam soha meg nem értett, és nem is kedvelt műve, a Sztalker. De csak nagyon szigorúan az alapvetés hasonlít, aztán semmi más. 

Na, tehát ez a kötet füzet alapvetés, annak is vékonyka, amiből még bármi lehet. A molyos értékelések egyike alatt Lakatos István azt találta írni, hogy a terveik szerint egészen másfelé megy majd a cselekmény mint amerre most tart. Mondjuk ezen meghökkentem, de előjel nélkül. 

Szóval, ki tudja mi lesz ebből a gyerekből, ha felnő.. S valamelyest ismerve a hazai viszonyokat, örüljünk, ha egyáltalán felnő!

Mindenesetre, nem győzöm hangsúlyozni, eddig több mint pöpec!

   EGYETLEN FENNTARTÁS  

Csak a borítóval nem tudok mit kezdeni. Vacak. Mindenestül. Semmit nem ad vissza a belbecsből. Olyan mintha egy huszadim század eleji ponyva sci-fi borítója lenne, már csak az elrabolt, dús keblű, hosszú hajú, sikító nő hiányzik róla. S van annyi hely mint a rohadás, mégis, a szerzőknek csak a vezetékneve lett odaxarva az oldal tetejére, ugyan legyen már ott is valami. 

Szóval a címlap rajza semmit nem ad vissza abból, ami belül van. Ez mocsok nagy félrenyúlás. 

  BIZONYOS KÉTSÉGEK  

Most jön, amikor irodalmi értelemben vett skizofrénként önmagammal is vitatkozni fogok. A betűk Jekyllje összevész a billentyűk Hyde-jával. 

Vesszőparipám, amit Stephen Kingtől tanultam, hogy egy történetnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről.. Elég ha csak magáról a meséről szól. Az érdekes cselekményről. A humoros cselekményről. A meghökkentő, megdöbbentő cselekményről. De nem kell neki feltétlenül mondania valamit.

King egyébként ebben több mint profi: több száz oldalon keresztül képes lebilincselően mondani a semmit! S néha még a sztorik is szarok. Bár tény, hogy minden szavában vérprofi a tálalás. 

Tehát egy történetnek nem kell feltétlenül szólnia valamiről. Elég ha csak leköt, mert szórakoztat. Arról fogalmam sincsen, a Mezsgye mond-e majd bármit is, vagy semmi más célja nincsen mint a meghökkentő szórakoztatás. Ezzel semmi baj nincsen. Az jutott most az eszembe, hogy bár már többször olvastam a Watchmen-t, ami szerintem a képregény-világ egyik alapműve, de soha eszembe sem jutott azt keresgélni, mit is üzen a történet? Mégis itt van a polcon, hogy bármikor levehető, lapozható, olvasható legyen. 

Ezzel azt akarom mondani, hogy simán a mesék pártján állok. Legyen jó a mese, oszt csókolom, elégedett is leszek/vagyok. 

Csakhogy azért egy picit lassítsunk már! Minden művészeti alkotás sugall valamiféle világképet. Jót vagy rosszat, jól vagy rosszul. De sugall. Mert a művész, az alkotó sem adhat mást, csak mi lényege, s ami a lényege, az valamilyen formában ott lesz az alkotásban is. Ilyen értelemben például a Watchmen rengeteg mindenről szól. 

Mit akarok mondani... A Mezsgye horror is. S ha horror, akkor féljünk, meghatározott helyeken spricceljen a vér, fröcsögjön az agyvelő- Ízlése formálja, kit érdekel és kit nem érdekel ez. Engem a borzalom ábrázolása önmagában soha nem kötött le igazán. Ha meg valódi, az megráz.

Brrr! A YouTube indulása idején nem volt annyira cenzúrázott mint manapság. Akkoriban sikerült látnom két videót, ami, hogyan is kell mondani, beleégett a retinámba. Az egyik két amerikai katona lassú, élve elégetését mutatta meg. A másik valami borznagyságú állat élve megnyúzását. Nem az undortól, hanem a felháborodástól mindkét esetben erős hányingerem és üthetnékem támadt. Ugyanezért nem jutottam túl soha a Híd a Drinán legelejének karóbahúzásos jelenetén.

A héten láttuk például a Sisu című amerikai-finn film két részét. Kezdetben komolyan vettük. Aztán már nem. Onnan nagyon szórakoztató volt. Bár nem vasárnap délelőtti matiné: fröcsög benne a vér rendesen. De olyan túlzások vannak a történetben, az akciókban, hogy rövid idő után poén minden ami történik. Frecsegő vér, felrobbant emberek, poén... Lehetne mélázni, vajon méltó mementója-e a finn hősiességnek, kitartásnak a Sisu?  Avagy hogy volt-e kimondott üzenete Aatami Korpi, a Halhatatlan (Koschei) történetének. Vagy csak volt egy jó mondat („A sisu nem azt jelenti, hogy valaki halhatatlan, hanem azt, hogy nem hajlandó meghalni.”) és építettek köré egy ennek megfelelő filmet? Nem tudom. 

De a Mezsgye horrorja néha megtorpantott. Mivel ez a füzet a Nagy Történetnek csupán a bevezetője, még nem tudtam eldönteni, hogy a felrobbanó fejek, a levágott, leszakított testrészek, a zubbonyról leemelt, mert véletlenül odahullt, talajtalan szemgolyók, a csontjuk vesztett, összeroskadó, kulimásszá vált testek, a karóval arcon szúrt, ketrecbe zárt rabok, stb, mindössze a szerzői lelkek kamasz-dühének a kiélései, kivetülései vagy egy később kibontakozó művészi koncepció részei. Bármelyiket elfogadom, de hosszabb távon csak az egyik érdekel. Mert végső soron, így vagy úgy, ha nem is cizellált eszközökkel, ha nem is hiteles eszközökkel, de még a Sisu is mond valamit. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 januárjának a dereka, szombat reggel. Csak a szokásos: egész héten alig tudtam fél hatkor, hatkor felébredni, immeg fél négykor már ideát voltam a nappaliban. De éjfél felé már felriadtam, igaz, igen korán ledőltünk az este. De azért éjfélkor még nem jöttem át, csak kimentem kiengedni a vízkészletemnek az új gyógyszeremtől láthatósági mellény-sárga feleslegét, és még néhány óra alvásra kényszerítettem magamat. 

És már akkor arra gondoltam, hogy szegény-szegény lánykám, aki az unokáim, a gyerekei miatt nem alszik másfél éve rendesen, de az utóbbi napokban meg csak tényleg néhány órát, na ő bezzeg nem kellene, hogy alvásra kéynszerítse magát. Drága lányom, úgy sajnálom, ami neked mostanság jutott! 

A legnagyobb magyar könyvesportálon egyetlen értékelése van ennek a könyvnek. Ez önmagában elképesztő. Az egyetlen értékelés sommás: „Bírom, amikor egy gyógyszeripari csaló ír könyvet átverésről https://geopoliticaleconomy.com/2024/12/27/vivek-ramasw…. Csak ő ügyesen megúszta, hogy lecsukják, nem úgy, mint anno Elizabeth Holmes.”

Érdemes elolvasni az idézett cikket. És mögé nézni is kicsit. Az írás a Economist vélemény-rovatában jelent meg. Az Economist nem vádolható anti-neoliberalizmussal. A cikk tartalmának a lényegéről, Ramaswamycége megvásárolt egy kész gyógyszerterméket, tőzsdére vitte a részvényeit, majd a gyógyszer csúfosan megbukott. egyébként maga Ramaswamy is ír a könyvben. 

Megkérdeztem a ChatGPT nevű MI-havert, mi igaz a cikkből. Érdekes volt a válasza. Minden és semmi. 

Vagyis azt történt a Molyon a Woke Rt. értékelése során, amiről a napokban a másik blogomon írtam: a könyv értékelése helyett egy karaktergyilkossági-kísérlet történt. Azért rossz a könyve, azért mond csupa hülyeséget, mert a szerző személye kétséges, hiteltelen. 

S ezt egy enyhén szólva is liberális, tehát Ramaswamy nézeteivel élesen szemben álló oldallal, annak is a véleményrovatával bizonyítja, s a véleményrovatnak olyan csúsztatott tartalmú cikkével, amin még az MI is lazán átlát. 

Ambrus Attila ne beszéljen a banki biztonságtechnikáról, mert gazember volt, maga is áthágta a szabályokat! (S még ez a példa is csúsztatás, mert Ambrus Attila valóban áthágta a szabályokat, míg Ramaswamyról nem bizonyosodott be, hogy ezt tette. S az ártatlanság vélelme, ugye...) 

Bravúros! Akkor is, ha nem tudatos. Ha tudatos, akkor meg gyomorforgató. 

Lássuk inkább a lényeget!

*

Ramaswamy lemondott a cége vezetéséről, mert nem tudta összeegyeztetni a cégvezetést és az elvárt társadalmi szerepvállalást. Véleménye szerint egy vállalatvezetőnek nem a társadalom felé kell jól teljesítenie, hanem a részvényesek felé. A társadalmi jól teljesítés szereptévesztés. Vagy tudatos megtévesztés, bűvésztrükk egyéb dolgok elleplezésére. 

Természetesen a gazdaság minden szereplőjének lehet erkölcsi kérdésekben magánvéleménye. S még ez a mondat sem jó: a gazdaság szereplője lehet vállalat is. Annak pedig nincsen magánvéleménye. Szóval a gazdaságban résztvevő minden emberi szereplőjének lehet erkölcsi magánvéleménye. Természetesen. De a cég nem a megfelelő eszköz a magánvélemény terjesztésére és pláne nem a társadalomra kényszerítésre. Már csak azért sem, mert a vállalatok létezésének az oka nem más mint a profit. S nem a társadalom erkölcsének a befolyásolása, megváltoztatása. Szezonnal a fazonnal. 

*

Ramaswamy vaskos könyvének a témája nehezen meghatározható. Ha akarom, antineoliberális irodalom. De ennél lényegesen több is. Mert egy kicsit amerikai eszme- és gazdaságtörténet. Meg picit belemászik a közgazdiba, a vállalati formák működésébe is. S persze a politika és gazdaság kapcsolatába. Meg fordítva is: gazdaság befolyása a politikára-kérdésbe. S nem kicsit a Szilicíum-völgy társadalomformázásába, politikacsinálásába. 

S mindezeket egy-egy fejezetben tárgyalja. Példákkal illusztráva. S persze az idióta, minden tudományos, logikai alapot nélkülöző, képmutató, liberálfasiszta woke-mozgalmon keresztül. Nem az a célja, hogy hányni kelljen a mai helyzettől, de a végeredmény mégis ez. 

A status quo szépsége a Woke Rt-t illetően, hogy Ramaswamy amerikai milliomos/milliárdos, cégtulajdonos, ráadásul indiai származású. Aki mindezeken túl az amerikai demokráciát félti/temeti a könyvében. Mert a woke és ostoba követői már kinyírták. 

Magyarországon a woke még nem nyert teret, legalábbis a térnyerése a közelébe sincsen annak a pusztításnak, amit Amerikában már véghez vitt. Itthon leginkább a Netflix szereplőválasztásain ütközünk meg. De nem kell félteni a munkahelyünket, ha nem vagyunk a társadalmi igazságosságnak hazudott bolsevik gyakorlat hívei. Akkor sem, ha teret engedünk a véleményünknek. Legfeljebb néhány médiumban lesz meg a következménye a vállalt, kimondott, alátámasztott konzervativizmusnak. 

De itthon még nem a woke határozza meg a gazdaságot, a kultúrát, a munkahelyek megőrzését/elvesztését és a vállalkozások gazdasági állapotát, működését, talpon maradását. Itthon még nem versengenek a vállalkozások egymással, ki igazságosabb társadalmilag. S ha valamelyik tönkremegy, nem azért megy tönkre, mert nem vesz részt az össznépi hülyeségben. 

*

A woke logikátlan. Elsősorban azért mert a sokszínűséget a nemiségben és a bőrszínben határozza meg. Vagyis minden elfogadott, ha nem fehér. De persze azon túl is vannak ketegóriák. Az ázsiaiak már majdnem fehérek. A spanyol ajkúak már majdnem jók. De a legjobbak a feketék. Mert a fekete életeke számítanak. BLM, tudod. 

Felejtsük el, hogy már maga a BLM kifejezés is vérrasszista. Ahogy konkrétan a woke egésze is a raszizmuson alapszik. Mert a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció. Faji alapon. A fajok közötti különbségtétel maga a rasszizmus. 

S most persze felejtsük el az antropológiát, ami biológiai szempontból négy csoportba sorolja a ma élő emberiséget. Ahogyan egyébként a férfiak és nők között is vannak a testfelépítésen kívül is különbségek. 

Az antropológia szerint az alábbi négy rassz létezik. 

Spongyát rá, hogy manapság szigorúan tilos kimondani a néger szót, erre a rasszista tudósok nem átalják negridnek (negroidnik) meghatáozni az egyik rasszt! 

Felejtsük el azt is, hogy bár csekély a különbség, de genetikai különbségek is vannak a rasszok között. Árnyalt ez a kérdés, nincsenek ugyan éles határok, de főleg orvosi szempontból akadnak lényeges különbségek. Például bizonyos gyógyszerek lebontása vagy egyes genetikai betegségek (például Tay-Sachs kór, cisztás fibrózis) gyakorisága eltérő lehet bizonyos felmenőkkel rendelkező csoportoknál. Emiatt a modern orvoslás figyelembe veszi a páciens származását, de nem „fajként”, hanem genetikai háttérként kezelve azt.

*

Manapság Amerikában én akkor lennék nyerő, ha fehér, hetero, férfiként (ahogy egyébként nincs más lehetőségem, csak elismerni, hogy genetikailag hulladék vagyok), úgy határozom meg magamat, hogy 

Az állításaimmal vitatkozni nem szabad, mert az már rasszizmus, bántalmazás, homofóbia, iszlamofóbia,  antiszemItizmus és fallokratizmus. S persze társadalmilag igazságtalan. Fotóm is van róla, hogy azonos vagyok az új identitásommal! Beee!

*

Ramaswamy szemmel láthatón nem fehér ember. Vagyis nem a fehér ember szempontjából érvel. Ramaswamy nem rasszista semerre. Ramaswamy a nemi egyenjogúság híve. Ramaswamy a sokszínűség mellett teszi le a voksát, bár nem ugyanazt érti ez alatt, amit manapság érteni szükséges. 

Vagyis Ramaswamy józan, konzervatív ember. 

Nagyon-nagyon sokaknak olyannak kellene lenniük ebben a kérdésben mint Ramaswamy, hogy újra normálissá legyen a világ. 

Már csak azért is, mert például a transzság előtérbe kerülése kivégezte a feminizmust. Nem csupán a józan, jogos feminizmust, hanem úgy en bloc. 

*

Ami Ramaswamy könyvében kuriózum: nem csupán látlelelet állít fel, nem csupán a tragédiát konstatálja, nem csupán példákat mutat, mennyire nem szabad már másképpen gondolkodni Amerikában, de megoldási lehetőségeket is javasol. Elsősorban jogit. 

Azt mondja, hogy a woke alapvetően vallás. Kifejti, hogy miért mondja ezt. Logikus a kifejtése. De ha a woke vallás, akkor az amerikai alkotmány vallásszabadságról szóló, első kiegészítése szerint senki sem szankcionálható sem a vallása, sem bármilyen vallás elutasítása miatt. Ahogyan manapság a woke teszi. 

Ha belegondolsz, ha kimondom magamról, hogy fekete, zsidó-muszli, leszbikus transznő vagyok, és neked ezt el kell hinned, különben bántalmazol! Na, kell-e hit a woke-hoz? Ráadásul a woke komplett világnézetet és magyarázatot ad arra, hogy az élet, a világmindenság meg minden. S mit tesz a vallás? Komplett világnézetet és magyarázatot ad az élet egészére, a világmindensg létezésére. (A szcientológiát felejtsük el, az csak arra ad magyarázatot, hogyan legyen tele a központi kassza és David Miscavige zsebe.) 

Pamparapapapam, hoppácska!

*

Részben hülyéskedek, de egyfelől amott ez már tényleg így működik. Csak kicsit sem tréfás. Életek, karrierek mennek rá, állások vesznek el, az egyetemeket már felzabálta, onnan özönlik a társadalomra a fiatal woke-értelmiség tömege. 

Reszkess nyugati világ! Vajon az töprengett-e a migráns imádó Nyugat, mi marad a woke-ból, és pláne mi marad a követőiből az iszlám hatalmas nyugati térhódításával? Valóban azt remélik, hogy a minaretekből majd a végtelen tolerancia müezzin-kiáltásait hordja majd Allah nevében reggelente a szél? 

A woke alapvetően baloldali mozgalom. Amikor a baloldali szellemiség túlsúlyba került egy társadalomban abból még soha nem származott áldás, mindig vér, pusztulás, népírtás, terror, szellemi kiüresedés, agymosás lett az eredmény. A woke (egyelőre?) még a fizikai terror eszköze nélkül pusztít. De már pusztít vastagon. 

*

Ramaswamy könyve nem könnyű és nem rövid olvasmány. Voltak részei, ahol a magam tudatlanságában csak próbáltam felfogni, mit is mond. Egyfelől sem a gazdasághoz, a vállalatvezetéshez, sem a joghoz nem értek.  Ramaswamy mindkettőből jókorát harap. 

Ezzel együtt egy pillanatig sem unatkoztam az olvasása közben. S visszatérek oda, ahol kezdtem. Lehet fikázni félmondatokkal a manust, hogyne lehetne, de a karaktergyilkosság egyszerűen nem érv semmire és semmi ellen, amit mond, amire felhívja a figyelmet, amire figyelmeztet. Tény, sokkal egyszerűbb a személyét súlytalanná tenni  mint az érveit. 

POLKORREKTELEN, avagy témákba vágó bejegyzés-gyűjteményem

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 január közepe. Hideg, munka, variálás a kocsikkal. Visszakaptam a saját Transitomat. Mármint amivel én hordom a lakókat. Olyan vacak a gumija, hogy az udvaron semmi hóban elakadtam. Erősen gondolkodom, hogy ha újabb hó esik, vagy valami ónos szar, simán megtagadom a munkát úgy mindenki és a kocsi épsége érdekében. 

*

Csemetét holnap kaszabolják mandulailag. Ma itt alszik, reggel Szerelmetesfelségtársam viszi a kórházba. Be van tojva szegény. Mármint Csemete. Naná, én is be lennék. Szerencsére így közel a hatvanhoz is meg van még a mandulám. 

*

Szami lányomék is dögrováson vannak. A nagyobbik uncsi mandulagyulladt, a kisebbik is köhög már, Szami is köhög, a párja is. Szami reggelre még be is lázult, és a feje is szét akar hullani. De az a nem alvástól is lehet... Nagyon sajnálom őket... 

*

Szóval nem egy sikersztori ez a hét. És SzFT nincs most itthon, gyvédhez mentek az édesanyjával. Kocsival. Jól vezet, de mindig bennem van a frász, amikor nincs itthon. 

Úgy vagyok paff, hogy a dugámba dőlök. Ennek egyetlen oka van: elolvastam, megnézegettem ezt a kötetet és a helyzet az, hogy a rajzok megítélésén túl voltaképpen az égvilágon semmit, de semmit nem tudok hozzátenni az előző kötetről szóló bejegyzéshez. De komolyan semmit. Vagyis foghatnám az egészet, ahogy van és Ctrl+C–Ctrl+V-vel idelökhetném az egészet. Szerintem semmihez nem kellene nyúlnom... Ja, de, a képeket cserélnem kellene. 

Itten vanna magát az az értékelés, az első köteté. 

S most az lesz, hogy megírom a Leges Legrövidebb Könyvértékelésemet! Még soha nem írtam Leges Legrövidebb Könyvértékelést. Egyszer ezt is el kell kezdeni!

*

A helyzet az, hogy amióta az eszemet tudom, érdekelt a rockzene. De naprakész csak a nyolcvanas években voltam belőle. Egyfelől mert akkoriban messze nem jelent meg annyi minden mint manapság. Vagy akár a rendszerváltás után. Másrész azért, mert a kilencvenes években a figyelmemet elterelte a két gyerekem születése és a majd húszéves keresztényesdi.

S persze az is benne volt, hogy az akkori underground muzsikák (Balaton, URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Ági és a Fiúk, PUF, VHK, stb) soha nem kerültek hozzá közel. Meg a heavy metal sem (Pokolgép, Ómen, Ossian, Akela, stb.).

Ráadásul a nyolcvanas évek nagyjai (Edda, Karthago, Skorpió, Omega) egyre unalmasabb lemezeket készítettek. Ha egyáltalán készítettek. Az LGT is lejtmenetbe került, a Fonográf a legjobb lemezük kiadása után feloszlott, a KFT lemezeit már végig sem hallgattam, ahogy Presser kihátrált mögülük, Katona Klári sem volt már izgalmas, Kentaur sem, Zorán önismételt. De Presser szólólemezei is egyre egysíkúbbak lettek. 

Vörös István a Prognózis nélkül fele annyira sem volt izgalmas (bár kétségtelenül volt néhány frenetikus nótája). Charlie csuda jó dalokat énekelt, de az sem a heréimnél fogva ragadott meg.

A HBB és Hobo lemezei is érdektelenségbe süllyedtek, van, amit a mai napig sem hallgattam végig. Billt a Kormoránnal valahogy nem tudtam autentikusnak tekinteni. Varga Miklós és Vikidál színházaskodtak (a Nyomorultak előadáson simán elaludtam), a P. Mobil még csak-csak, de a is Ricse feledhető lett. Az Omega lemezek keverése valahol rendre elcsúszott, Kóbor éneke alig hallatszott innentől, pedig zeneileg még volt néhány jó dobásuk. A Bikini és a Republic, az igen!. De zseniálisból az East is csak több mint minőségi progrockká módosult. Az After Crying alig-alig működött. A Mini és Varga János projektjei, na azok igen, azok ott voltak! Meg a Solaris! De sajna ezek alig-alig léteztek, csak fel-felbukkantak. 

Tehát a kilencvenes években nekem már nagyon sok minden kimaradt. S ami nem maradt ki, az sem fogott meg Isten igazából. Csak nyomokban. 

Minderről persze nem a könyv tehet. De a könyvet olvasva olyan érzésem volt, hogy ez a része kábé annyira köt le, amennyire akkoriban lekötött a rockvalóság. 

*

Ezt a második kötetet nem ugyanazok rajzolták, akik az elsőt. Mert azt, ugye, Szabó Csaba és Fritz Zoltán követte el rajzilag. Emezt meg Haragos Péter és Felvidéki Miklós. 

A koncepció ugyanaz. Egy-egy grafikus egy-egy évtized. Mindkét kötetben van egy realisztikus és egy karikatúraszerű etap. A realista tetszett. A karikatúraszerűt megszoktam pár oldal után. De amikor utólag átlapoztam a kötetet, hogy ezt-azt kifotózok belőle, feltűnt, hogy alig leletem olyan rajzot, ahol az ábrázolt szereplők átütően önmaguk lettek voltak. Ráadásul a rózsaszínes, babakék pasztell-színezés sem győzött meg igazából. Bakker, rózsaszínes, babakék színezés egy ROCKTÖRTÉNETBEN? 

Mondjuk ez a két kép nem jellemző: ezek sokkal jobbak mint egyébként az összhatás

*

S a két kötetben az is azonos, hogy egy fiktív szereplő, egy zeneipari másodvezetővé vitézlett rockzenész életén, sorsán keresztül nézzük végig a magyar rock történetének a felszínét. 

A sztorija egyébként ugyancsak jól sikerült. Kimondottan érdekelt, pedig fiktív és pedig a magyar rock rajzolt történetére voltam kíváncsi, amikor kézbe vettem ezeket a könyveket. Aztán közben egyre kíváncsibb lettem „Pallaghy Karcsi közepesen tehetségtelen rockzenész élettörténetére” (ahogyan az első kötet fülszövege fogalmaz). Sőt a negyedik negyedben, a rózsaszín-babakék, nyomokban felismerhetően rajzolt sztárok részében már Karcsi érdekelt, a magyar rock története annyira nem. 

Nem tudom, hogy ez a forgatókönyv íróját vagy a magyar rock történetét minősíti. S ha az előbbit, akkor hogyan, ez pozitívum vagy negatívum? Nem tudom eldönteni, ne is kérd! 

*

S akkor ennyi. Tényleg. Minden más ott van a linken, az első kötet értékelésében. 

Tudod, itt van.

5–10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2026 januárjának a közepe. Ma megint esett a hó. Meg az ónos eső. Viszont kevés dolgom volt ma a dolgozdában. És ez egész nap álmos voltam, pedig negyed tíz felé már ágyban voltunk, és alvással voltunk elfoglalva, és ezt tettük reggel hatig. 

Megérkezett ma a könyvcsomag, amit Lili unokámnak rendeltem. Meg magamnak egy képregénnyel és az évek óta akart „Lafkádió”-val. Amit Lilinek akartam. Lili négyéves. ma elolvastam, mit írtam anno a könyvről. És rájöttem, hogy elbaltáztam, még nem Lilinek való. Így végül magamnak vettem meg. Minden szentnek magam felé hajlik a kezem... 

S csak úgy csendben egész nap bújhatnékom volt Szerelemtesfeleségtársamhoz. Aztán amikor hazajöttem, megfőztem a délutáni kávénkat, beültem a helyemre, erre ő jött ide hozzám, hogy „Kicsit hozzád bújhatok, Morzsám?” Mondtam volna nemet? :-)