Pethe Ferenc tér, Könyvmegálló, felvettem, visszatettem, elindultam haza, rágyújtottam egy szivarra, majd egy mély slukk után, úgy húsz méterről visszamentem érte. Akkor éppen senki nem járt arra, így elvinni sem tudta senki.
Fogalmam se volt, miről van szó, egyszerűen csak szimpatikus lett a könyv, és amint kiolvastam az előtte levőt, A sakál háláját Feleki Lászlótól, azonnal ebbe fogtam.
Úgy a harmadik fejezetet olvasva állt össze a koncepció. Ami azonnal meggyőzött. S tulajdonképpen egyáltalán nem csalódtam benne.
Többször leírtam már itt-ott, már gyerekkoromban sem szerettem azokat a regényeket, ahol gyerekek nyomoztak felnőttek ténylegesen elkövetett bűntettei után. Ilyen volt az egyébként nagyon kedvelt Csukás-könyv, a Vakáció a halott utcában, vagy az egyébként szintén a kedvenc írók között tartott Berkes Péter regénye, Az öreg bánya titka.
Egy kivétel azonban akadt. Nem csupán azért lett kivétel, mert a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg, hanem nem is tudom miért. Már csak azért sem tudom, mert hosszú évek múlva, újra olvasva már egyáltalán nem voltam lelkes tőle. A kis detektívek című opuszról beszélek. S ha már Delfin Könyvek, akkor akadt ott még egy fehér hollós, gyerek-nyomoz-kivétel, Astrid Lindgren-től, Az ifjú mesterdetektív. Na, abból az égadta világon semmi másra nem emlékszem, csak az első mondataira, meg a hangulatára. De tervben van az újraolvasása.
De ez a két kivétel erősíti a szabályt: a felnőttek bűnügyeinek a nyomozása gyerekek részéről nem kompatibilis egymással. Legalábbis nekem nem.
Erre itt van egy újabb, magyar, ha akarom krimi, amiben kamasz fiúk járnak egy titokzatos eset végére. A fülszöveg elmond sok mindent.
Nemere Karcsiban, a neves pécsi sebészorvos kamasz fiában egy régi fénykép láttán szörnyű balsejtelem támad: eddig feddhetetlennek ismert szülei eltüntették, talán meggyilkolták ikertestvérét. [...] Agatha Christie-n nevelkedett barátjával, Skultéti Gabival elhatározzák, hogy kiderítik az igazságot, a végsőkig folytatják a nyomozást.
S a regénnyel kapcsolatban eddig említett két dologgal (az egész könyv a két srác párbeszédje + alapszituáció a fülszövegről) tulajdonképpen majdnem mindent elmondtam. Amit meg nem az poéngyilkosság lenne. Izé... krimi esetében nem poén van, hanem..., hanem... Megnéztem, van-e magyar megfelelője a spoiler szónak. Van: áramlásrontó féklap. Azt hiszem, ez a fordítás egy történet kapcsán nem illeszkedik igazán a szövegösszefüggésbe.
No, azért elpöttyentenék egy-két dolgot. Már csak azért is, mert egy bizonyos ponton nagyon mélyen érintett Székely Júlia történet. Kezdem ezzel az érintettséggel. 
*
A fülszövegben említett régi fénykép kétségtelen bizonyíték arra, hogy Karcsinak úgy három éves koráig volt egy testvére. Aki azóta nincsen. Nyomtalanul, teljesen és véglegesen eltűnt a valóságból.
Ám ha kétségtelen is a bizonyíték, hogy egykor létezett ez a testvér, az a helyzet, hogy Karcsi ebből az ég adta világon semmire sem emlékszik.
Az egy dolog, hogy soha, senki nem beszélt neki az egykor volt, de köddé lett tesóról, a nagyobb gond, hogy neki magának egy hangyapénisznyi emléke sincsen erről a másik kispasasról. Aki ráadásul az ikre volt. S bár szemmel látható, hogy egypetéjűek voltak, Karcsi tengerkék szemét roppant nehéz lett volna Áron (mert így hívták a Karcsi számára addig nem is létező tesót) mélyfekete szemével összekeverni. Legalább az nem kétséges, hogy melyikük lett semmivé, és hogy Karcsi kétségtelenül azonos önmagával, és nem a saját ikre.
Karcsit hihetetlenül zavarja, hogy semmire, de semmire sem emlékszik, ami a tesójával kapcsolatos.
Ahogyan én sem emlékszem semmire, vagy alig-alig valamire Anyuval, az édesanyámmal kapcsoltban.
Huszonhét éves volt, amikor meghalt. Leukémiás volt.
A terhesség és a szülés robbantotta ki belőle a betegséget. A velem való terhesség és az én megszületésem. Vagyis így-úgy az létrejöttem, fejlődésem és világrajövetelem ölte meg az anyukámat.
Vagyis ha én nem lennék, akkor nagy eséllyel ő még lehetne.
Amikor meghalt, én hétéves voltam. Hét év azért nem kevés idő. A huszonhét a kevés egy életre.
Rendben van, hogy a memóriám soha nem volt fényképezőgép-szerű, vasmemória, de azért az hihetetlen, hogy semmi, hangsúlyozom SEMMI vele kapcsolatos emlékem sincsen. Se a hangja, se az illata, se egy mozdulata, az érintése, semmilyen hozzá kötődő közös élmény sincsen az emlékeim között. Hét év minden emléke kitörlődött belőlem.
Egyetlen emlékem van csak róla. Ahogyan utoljára ment vissza a kórházba, és ment át az óbudai Harrer Pál utca nagy parkolóján, és a Miklós utca sarkáról visszaintegetett nekem. Az ötödik emeleti lakásunk ablakából néztem utána. A lakást egy évvel ezelőtt utalták ki nekünk.
Ezt az utolsó mozdulatát, a legutolsó pillanatot, amit láthattam belőle meg is írtam. Magamnak. Meg neked, ha érdekel.
Ő volt az anyukám, akire nem emlékszem. A kép pár hónappal a halála előtt készült. Mosolyog. Pedig tudta, mi vár rá. Azt is, hogy már mi nem...
Mostanában (pillanatokon belül hatvan éves leszek, majdnem két és félszer többet éltem mint amennyit ő élt), fogalmam sincsen miért, el kezdett piszkosul fájni a nemléte. A múltkor főzőcskézés közben hallgattam a Korál első lemezére felvett Anyám vigasztalj engem-et. Amit kamaszkorom óta hallgatok, és bár messze nem értek egyet mindennel, amit Fecó abban énekelt, de a dal igen sűrűn megríkatott.
De ott és akkor, főzőcske közben nem a nemléte tette ezt velem, hanem a remény, hogy minden dolgok legvégén, amikor Isten feltámasztja az övéit, újra találkozhatok vele. Átölelhetem, érezhetem az ölelését, az illatát, hallhatom az elfeledett hangját, megsimogthatom az arcát, belebújhatok a hosszú hajába... Örömömben sírtam, így majdnem hatvan évesen. Nem is értem, tizenhét éves kereszténységem alatt ez miért nem jutott soha az eszembe, s hogy poszkeresztény koromban, újabb tizennyolc év elteltével miért zuhant rám a boldog felismerés.
– Morzsám – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, amikor a nyakába sírtam az örömömet –, el kellene menned pszichológushoz, hogy kiturkálja neked, miért blokkolt mindent az agyad, ami anyuddal kapcsolatos!
– Kell ehhez pszichomókus? Hogy ne fájjon, azért. Ez a válasz.
– És nem fáj?
Nem feleltem, csak mentem vissza főzőcskézni, nehogy odaégjen a hétvégi ebédünk. Legalábbis erre hivatkoztam.
Semmi, de semmi emléke nincsen Karcsinak a testvéréről. Rettentően feldühíti, hogy egészségügyis szülei, az apja neves, keresett sebész, az anyja ápolónő, eltitkolták előle a múltat, hogy volt amikor volt testvére. Gyanakodni kezd. A gyanúját megosztja a legjobb barátjával, a krimirajongó Skultéti Gabival.
Nyomozni kezdenek Karcsi múltja után. Nincsen kétségük, hogy a tesót hároméves korában valaki megölte.
Innentől akár húzhatnám is a számat. De nem húzom.
Azért nem, mert a nyomozásuk nem az a szokványos, majd jól lebuktatjuk a felnőtteket nyomozás. Karcsi személyes érintettsége egészen más összefüggésekbe helyezi ezt a nyomozást. Ahogyan az is, hogy Skultéti a legjobb barátja, és csak Karcsi (no, meg a krimik) iránt érzett szeretete motiválja. Nem pedig a bűnös mindenáron lebuktatása. Karcsivel ellentétben teljesen jó véleménnyel van a doktor úrról, és az ápolónőről
*
Mennyire lehet egy ilyen szubjektív krimit párbeszédekben jól elmesélni? Az ötödik parancsolat a bizonyíték, hogy tökéletesen lehetséges ezt megtenni.
Jó, be kell látnom, hogy Székely Júlia néha csal. De olyan ügyesen teszi, hogy kis jóindulattal észre sem vesszük. mert nem igaz, ha azt mondom, nincsenek leíró részek a regényben. Vannak. Mindet valamelyik fiú, Karcsi vagy Skultéti meséli a másiknak. Vagyis voltaképpen párbeszélgetnek akkor is, amikor leírást olvasunk. De mondom, én is csak menet közben tudatosítottam, hogy át vagyok vágva, hogy így, ilyen részletességgel, ilyen szempontok szerint ember nincs, aki így beszél. Pláne nem egy privát beszélgetés közben. Még előadást tartva csak-csak, de négyszemközt teljesen kizárt.
Mondom harmadszor is: a szöveg vezetése azonban annyira ügyes, hogy ezt tudatosítani kell. Illetve kell a csudát: csak tudatosulhat. Ha muszáj. De akkor is legyintünk rá.
Ettől eltekintve tényleg egy merő párbeszéd a regény.
*
Azt kérdezed, mennyire krimi a történet? Az attól függ hogyan olvasod. Valóban van benne áldozat, van, aki áldozattá tette, van, aki nyomoz utánuk. Nincsen benne rendőr, nincsen hivatalos magánnyomozó, nincsen ügyvéd, belga úriember és idős, logikus hölgy, se három, csinos, távolról irányított fiatal nő.
De van benne egy kis történelem, benne némi szoclista propagandával, de kritikával is (van, akit a nyilasok üldöznek, van aki a komcsik áldozata), van generációs különbség, van kamasz- és felnőtt szerelem, van némi korlelet a legvidámabb barakkról. De soha nem merülünk ezekben mélyre, egyik sem válik titkolt mélyréteggé. Mindvégig fókusz marad a fókusz: mi történt az ötvenes évek elején az Áron nevű, három éves kisfiúval, miként lett hová?
Ja, és vannak a történetben gyanúsítottak is. Igen, több is. Sőt, van csavar is, hogy jól meglepődjön az olvasó a végére. A magam részéről hálás krimiközönség vagyok: a legritkább esetben logikázom ki a gyilkos személyét. Ebben az esetben mégis sikerült, de ez semmit sem rontott az összhatáson és a tanulságon.
*
Nem értem, a komolyabb hangvitelű kamaszkönyvekben miért volt kötelező az elmúlt rendszerben a főhősöknek nyávogni. Mert Karcsi megtudja, hogy volt egy ikre, és tökre kiborul, dühös lesz, elefánt a porcelánboltban.
Gondolkodtam, én mit tettem volna, ha tizenöt éves korom körül ilyen helyzetbe kerültem volna, ha kiderül, hogy volt egy tesóm, akit elhallgattak előlem. Nem tudhatom pontosan, hiszen változom én is. De azért én vagyok az az ember, akit legjobban ismerni vélek.
Csudálkoztam volna. Meg érdeklődöm, kérdezek. Eszembe sem jutott volna vádolni Anyut és Aput. Meg kérdeztem volna Nagyit is, Anyu anyuját. Eszembe sem jutott volna, hogy azért nem tudok semmit a tesóról, mert ők meggyilkolták.
Soha nem értettem, miért szükségesek ezek a kamaszhisztik. Amikor valamelyik szülő új párt talál, és utálkozni azonnal a gondolatra is, hogy márpedig anyut/aput senki sem pótolhatja, szentségtörés még a gondolat is, hogy bárki a helyébre lépjen. Ez is egy visszatérő hisztialap. Tudod, én vagyok az, akinek három anyja volt.
Ezt mondjuk leírtam már néhányszor. Soha nem indítottam a gyűlölködéssel. Apu huszonnyolc volt, amikor Anyu meghalt. Még amikor egészségügyi szexbe fogott a kétszobás lakás másik szobájában, panelkecó, naná, hogy hallottam, akkor sem zavart egyáltalán. Oké, ufó vagyok, mert 1.) nyolcévesen tudtam, hogy mi történik odaát 2.) Apu idegen nővel szeretkezett, és egy csöpp ellenvetésem sem volt, teljesen megértettem, fiatal férfi, szükséges van rá.
Nyitott voltam, amikor aztán egy másik nővel összejött és elvette feleségül. Meg akkor is, amikor lett egy harmadik felesége is. Na, az tragédia volt, abból valóban gyűlölködés lett, a nő jól ki is forgatott minden örökségemből, de esküszöm, nem úgy indultam neki, hogy akkor én ezt utálni fogom!
– Morzsám, ha te egyszer engem megcsalsz, az nem azért lesz, mert haragszol rám, vagy mert nem bírsz a véreddel, hanem azért, mert megsajnálod a nőt, aki meg akarja veled dugatni magát, és nem akarod majd megsérteni – mondta egy alkalommal Szerelmetesfeleségtársam.
– Milyen udvarias vagy! Megéri? Ha egyszer nekem lesz jogsim, én biztosan nagyon szemét leszek minden velem közlekedővel – mondta ma mellettem ülve a vadonatúj, csinos, húsz éves kollegina, ahogy a Haller utcai kardiológiáról hazafelé tartottunk a Transittal.
És akkor döntsem el, hogy valóban türelmes, udvarias vagyok vagy csupán egyszerűen bamba birka!
Nekem Karcsi hisztije tehát túlzás volt, csak csóváltam miatta a fejemet. De ahogy Nagyi mondogatta: „Nincs két egyforma ember. Hiszen még a két ujjam sem egyforma!” Ha Karcsinak úgy jobb, ugyan miért ne hisztizhetne? Egyébként nem jobb neki. Csak szólok. Mondjuk senkinek sem jobb a hiszti mint a higgadtság.
– Nem lehet, hogy elfojtasz, Zoli, és az jött ki így? – kérdezte kedvenc főnökasszonyom az infarktusom után.
– Hm... Szerintem nem. Ha nagyon tele van a bugyor, tök simán kiadom magamból. Csak elég nyugis manus vagyok, sok kell, hogy borítsam a bilit. De akkor csuklás nélkül borítom. Tudod, váltam is már, és én vittem végig.
*
Hogy mi a tanulság? Mármint Az ötödik parancsolat-é. Több is van. Felsorolva nem közhelymentes a lista, de a regényt olvasva istenbizony elgondolkodtam.
A tanulságok a következők:
- A szülők is emberek, bár erről mindnyájan hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Szülővé válva önmagunkat simán embernek tekintjük. Ha azzal szembesülünk, hogy a saját szüleink is emberek, tévednek, hibáznak, vannak jellemhibáik, rossz érzelmeik, az megbocsáthatatlan. Ugyanezeket önmagunknak minden korszakunkban simán elnézzük. Nekünk nem kötelező tökéletesnek lennünk, de ők legyenek azok! Mindenképpen, minden körülmények között!
- A szülők nem ördögök, bár hajlamosak vagyunk minden bajunkért őket okolni. (Csernus erre mondja, hogy tizennnyolc éves korunk után azért ne mutogassunk már, hanem változtassunk!)
- A látszat nem feltétlenül a valóság leképződése. Sőt!
- Bennünk van a titokzatos, valós képesség, hogy tökéletesen elfelejtsünk dolgokat (vö.: én az anyukámat).
- Az igazság valahogy mindig előkerül (kivéve, amikor nem, mert volt azért például egy Kennedy-gyilkosság is).
De egyébként tökéletesen megáll a lábán ez a történet tanulság(ok) nélkül is.
*
A regényt Hegedűs István illusztrálta. Aktív alkotó volt (1932–2007), a moly.hu szerint 181 könyvet illusztrált, többek között P. G. Wodehouse muris remekeit, meg jó néhány Delfin Könyvet is.
Szeretem Hegedűs István illusztrációit. Nem önmagukban humorosak, de valahogy minden vonala laza, könnyed, kifejező, játékos. Úgy általában. Miközben véresen realista. Viszont amikor kizárólag véresen realista akar lenni, akkor titokzatos módon az invencióját veszíti. Az ötödik parancsolat-ban nagyon komolyan veszi a dokumentarista szerepét. Viszont félreérthetetlenül kiütközik, hogy igazi mondanivalója nincsen. Ennek a kötetnek a megalkotásában nem a zseniális művész, hanem a fantasztikus mesterember vett részt.
Ezeket a rajzait nem szerettem. Olyanok mint egy kávé és egy telefonálás között felskiccelt, hányaveti ötletek. „Legyen a koncepció az, hogy mintegy dokumentarista sorozatban bemutatjuk a szereplőket? Mondjuk valahogy így? Azt mondod, jó lesz? Oké, akkor nesze itt vannak, a célnak tutira megfelelnek. Rendben, megyek is. Nem, nem akarok már foglalkozni vele, jó lesz az így! Szia!!”
S mert hogy a rajzok annyira nem jellemzők a történetre, a szerkesztő jó dokumentaristaként, meglehetősen szokatlan módszert választott az olvasók megsegítésére: mindegyik rajz mellé odaírta, kit ábrázol.
*
Amikor megkértem az MI-t (a Geminit, mert a ChatGPT-t elküldtem a programozója büdös édesanyjába), ki volt Székely Júlia, ezt felelte:
Székely Júlia (1906–1986) magyar író, zongoraművész és tanár volt. Főleg zenei tárgyú életrajzi regényeiről ismert, amelyekben a nagy zeneszerzők, mint Liszt Ferenc, Bartók Béla, Chopin, Schubert, Wagner és Debussy életét dolgozta fel.
Fontosabb adatok és tevékenységek:
Született: 1906. május 8., Budapest
Elhunyt: 1986. március 19., Budapest
Képzettsége: Zongoratanári diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol Bartók Béla növendéke volt (1934), emellett rendezői tanulmányokat is folytatott a Színművészeti Akadémián.
Pályája:
Kezdetben zongoraművészként dolgozott.
1952 és 1968 között a pécsi Tanárképző Főiskolán volt énektanárképzéssel foglalkozó tanár, docens.
Jelentős irodalmi tevékenységet folytatott. Első nagy sikere a A repülő egér című regény (1939).
Zenész-életrajzai tették országosan ismertté, melyek közül több idegen nyelven is megjelent. Néhány ismertebb címe:
Vándorévek (regény Liszt Ferenc életéről)
Elindultam szép hazámból (regény Bartók Béla életéről)
Chopin Párizsban
Schubertiada
A magányosság iskolája (önéletrajzi ihletésű regény)
Írt ezen kívül hangjátékokat, valamint televíziós játékokat is.
Visszaemlékezés Bartókra: Bartók tanár úr című visszaemlékezése fontos forrás Bartók Béla tanítási módszeréről és személyiségéről.
Móra, Budapest, 1984, 238 oldal · ISBN: 9631136930 · Illusztrálta: Hegedűs István
8/10
Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!
2025 októberének a közepe és a háromnegyede között. Tegnap nem voltam jól. Igaz, rosszul sem. Kába volt a fejem, de annyira nem, hogy bármilyen gyógyszerre gondoljak, renyhe a gyomrom, de annyira nem, hogy hányak vagy fossak gyenge voltam, de annyira nem, hogy össze akarjak esni. Viszont nagyon hosszú volt/lett a nap. És az unokákhoz megint nem jutottam fel.
Most szombat hajnal van, háromnegyed hat. Négykor ébredtem. Elmondani nem tudom, mennyire szeretem ezeket a reggeleket: meleg takaró, muzsika a fülemben (most éppen Led Zeppelin, mert a héten vettem egy Martin Popoff-könyvet róluk, az Álomgyár általa megfizethetővé árazva), kávé, írás, képszerkesztés, olvasás, villanyfény, zavartalanság. Tényleg simán órákig tudom űzni ezt az ipart.
