Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek, amely elég komoly hangsúlyt helyezett az egészséges életmód propagálására, benne a helyes táplálkozásra is. Dicséretükre legyen mondva, nem konjunktúrát lovagoltak meg, hiszen ezeket az alapelveket nagyjából a XIX. század vége óta hirdették.
Szóval nem idegen tőlem, semmi, ami életmód-reform. Legalábbis elvben. Még a közösségben sem tudtam teljes mértékben belevetni magamat ebbe a vonulatba, vagyis agyban vagyok csak reformer. Megtartottam ezt meg azt, de nem volt igazán szívügyem. A gyakorlatban maradt/marad a hedonizmus.
De az ember, ugyebár, öregszik. S ahogyan öregül, jönnek az itt-ek, meg az ott-ok, az ezek meg az azok. (Kivizsgálásra nem szabad már menni mert akkor kiderül, hogy valójában csak néhány lépés a végső összeomlás. Negyvenhat évesen voltaképen nem panaszkodhatok, túl sok bajom nincsen: a derekamra kell vigyáznom, tönkretette az előző munkahely, meg mostanság puffadok (igaz, tudok enni), bármit is eszem. Ez volt az indok. Meg Dunaharasztin lakó barátaink, akik mániákusan hűdeegészségesek (szerencsére apjukom családi főzésű csodapálinkája még belefér az eü-reformjukba!), akik ezt-azt elültettek bennem.
A könyvet szerelmetesfeleségtársam vette ki a könyvtárból. Én meg, bár ilyet nem szoktam csinálni, mert bunkóság, de nagyjából a kezéből, hogy belenézzek. Aztán valahogy az én kezemben maradt. Nem örült neki. (A szerelmetesfeleségtársam. A könyv szótlan tűrte.)
Én a könyvnek igen. Szendi világos, tömör, beszélgetős (engem nem zavart a közvetlen fogalmazás, sőt!) uszkve szembe megy mindennel, amit eddig tudtunk. Evolúciós alapon. Arra apellál, hogy mi volt évszázadokig a természetes eledelünk. Ehhez hinnem kell az evolúcióban. (A keresztény közösség pedig az Édenre apellált, meg a Bibliára, meg hatezer évre.) Azt írja, hogy úgy fele zöccség, gyümi, fele hús. S ha nincsen cukor, liszt, tej, fehér liszes pékcuccok, akkor ez dunsztig elég. Sőt, megszűnik a cukorbetegség, a laktóz- és gluténérzékenység, a keringési-, szív- és emésztési panaszok.
Azt is mondja, hogy nem muszáj az embernek betegségben meghalnia. Elég neki, ha szimplán lemerül az aksi, a sejtregeneráció már nem tökéletes, és kikopik a világból. Elalszik, és arra ébred, hogy nem ébred.
Ja, és fogyni lehet vele koplalás nélkül. Hoppá! Vagy trendiül: wow!
Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem követik többen? Mert a változtatás a megszokásból nehéz. S mert a köznépi sulykolásban nem ez megy (érdekes a koleszterin össznépi/orvosi szerepének a megkérdőjelezése: Szendi szerint a koleszterin segít az immunrendszer karbantartásában, csökkenti a vérnyomást, megakadályoz bizonyos agyi betegségeket [SM, Alzheimer]. Ezzel szemben jelenleg közellenségnek kiáltották ki, és idős korban mindent megtesznek, hogy csökkenjen a szintje. Ezért persze gyógyszerek tömkelege van forgalomban. Kapizsgáljuk? S ha hozzá tesszük, hogy állítólag az állati zsírral jobban járunk, mint a sokkal nehezebben lebomló növényi olajokkal, vagy az eredetileg kenőanyagnak indult margarinnal, akkor már a kettős érdeket sért a paleolit.)
Naiv ember vagyok: hajlok Szendi igazára. Nem unszimpatikus megoldás. Tán ki is próbálom. A tej, sajt nem fáj annyira. A cukor sem. A kenyérrel már lesz gond.
Viszont van egy ellenpéldám. A közösségben volt egy nagyon kedves, tényleg keresztényi figura. Neki meg egy kutyája, az a pattogós pumi. A kutya, Basa, úgy hatéves lehetett, amikor rárontott valami ízületi nyavalya. Voltaképpen csak kúszni tudott, ha lábra állt, remegett, mint a kocsonya, és látszott, hogy minden lépés szánalmas erőfeszítésébe kerül.
Gazdija gondolt egyet, s váltott: a kutyus onnantól ugyanazt a vegán kosztot kapta mint a ő, a felesége és a gyereke. Vagyis semmi állatit. Fából vaskarika, persze,hogy naná, de a kutya fél évében belül teljesen talpra állt, ugrált, bohóckodott, lótott-futott, mondom, mert láttam, és eléldegélt még tizenhárom éves koráig. Hm…
4/5
(2013)
