Mintha ülnék a cimborával a sarki kis retró kocsmában, felidézve a távol volt gyerekkorunkat, amikor bélyeget gyűjtöttünk, meg meztelen csajos kártyanaptárokat, amiken persze csak a lényeg nem látszott, csak utaltak rá, de öröm volt, hogy egyáltalán meztelen cicik meg popsik voltak, és a SZÚR magazinnal együtt, amiből a foci csöppet sem érdekelt, de ott is a csajok, meg aztán persze a gombfoci csapatok rangadói… Szóval ülnék a cimborával, úgy a harmadik, hét százalékos barna sör felett, és a cimbora belefogna egy számára nagyon jelentős történetbe a közös gyerekkorunkról, de a mesélés közben mindig ellófrálna a szürke mellékszálakon, hogy úgy kellene visszacibálni, mesélni akart valami nagyon jelentőset, mire ő ismét belefogna, és újra meg újra a mellékszálaknál kötne ki, mindig másnál, egyre érdektelenebbnél. Közben fogyna a sör, lankadna a figyelem, és már nem is érdekelne igazán az ő jelentős története, mások is leülnének az asztalunkhoz, elindulna a beszélgetés, de a cimbora nem tágítana a jelentős történetétől, s mondaná szakadatlan. S amikor észrevenné, hogy már senki sem figyel rá, akkor kimondaná a története magvát, de az a rengeteg mellékszál között, a múló idővel olyan kicsi, semmitmondó magocskává aszta volna magát, hogy egy pillanatra meg is áll tőle a zsivaj („Ezért küszködsz egy órája, bameg?”), majd egy legyintéssel el is terelődne a szó. A cimbi próbálná még menteni a menthetőt, megmagyarázni, miért is olyan hihetetlenül lényeges, amit mondott, de ekkor már tényleg senki nem figyelne rá, senkit nem érdekel az erőlködése; abba is hagyná mondat közben az erőlködést, és inkább rendelne még egy korsó barnát.

Ilyen ez a könyv nekem.

1,5/5

(2014)