Ugye, mindennek több rétege van, ezt már Shrek is megmondta, abban a nagyon találó hagymás hasonlatában. Mert, ugye, nézzük csak, mi ez a könyv?
Egy Stephen King. King világsikerű író, rajongótáborral, szellemes (hahaha) ötletekkel, milliós eladásokkal, rossz (tisztelet a kivételeknek, de azok meg nagyon jók: A remény rabjai, Halálsoron és a Ragyogás, amiben Jack Nicholsonnak egy életre az arcára fagyott a a védjeggyé vált démoni vigyor) megfilmesítésekkel.
King fogalom.
Kifene akarna kikezdene egy fogalommal. Idelentről?
Mert, ugye a másik réteg az irodalom. Aminek önmagában is ezer rétege van. Egyezzünk meg abban, hogy King jobbára horror-könyveket ír. Ez valamit mond, de nem túl sokat, mert azt is lehet sokféleképpen írni. S King nem ír rosszul. Enyhén szólva... King jól ír: bevezetés, tárgyalás, befejezés, pofáncsapás. Felépít, van dramaturgia, van feszkónövelés, van minden, ami ide köll. A befejezés is szokásos, csittcsatt, dirrdurr, fröccsenet, szomor, döbi, ahogy kell. Az, hogy mindez nem az én műfajom, hiába is jött be nagyon a Tortúra, de az mégis inkább thriller, arról nem King tehet, hogy én mit szeretek és mit nem.
Mert, ugye a horrorhoz jobbára valami misztifikált, túlvilági darabolós szörnyre van szükség. Meg lucsogásra, freccsenésre emitt, elzöldült, tán cseppfolyós torz arcokra, kilógó inakra, szörnyekre amott. Kinek-kinek ízlése szerint. Nem vagyok félős, de nem is szeretek félni. Bevallom, az Állattemető olvastán nem is tudtam…
Úgy valahogy addig, amennyit a fülszöveg is elárul, hogy a macska visszagyön a halálból, vitt is a lendület. A folytatásban már valahogy motivációját veszítette a rémület szál, számomra például az após-vej kapcsolat kommunikáció-borzalma sokkal érdekesebb volt.
S mert ugye, van az a baj, hogy a sírból visszamászkálás, halottakkal való kommunikáció eleve, tetszik, nem tetszik, feltételez egyfajta világnézetet. Amely világnézetet részben vallom: „több van, mint amit szemünk láthat, több van, mint amit fülünk hall” (a' la LGT). Az is stimmel az én nézetemmel, hogy a „visszatérések” alkalmával valami/valaki más jön vissza, nem a visszahívók által remélt célszemély.
A Biblia például ezért óv a halottidézésektől, és még a mltán híres Endorban megidézett Sámuel próféta esete is nagyjából kétségtelenné teszi, hogy Saul a halott prófétával vagy valami/valaki mással beszélt-e (1Sám 28:7–20).
Szóval, úgy fest, King ehhez tartja magát, mert ami/aki/akik visszajönnek nem az eredeti célszemélyek. Idáig rendben is volna. De van egy epilógus, ami aztán relativizálja Loius Credd addigi cselekedeteit. S bevallom, az előzmények után nekem nagyon kétséges, hogy bárki meglépte volna, amit Creed meglépett. Meg amit eőtte meglépett. Mert a tapasztalat által valahogy motiválatlan a harmadik meglépése.
Szóval: á, nem, köszönöm, Mr. King, de ez nem az én műfajom. Nem mondom, hogy nem próbálkozom újra Önnel, de nem vagyok túl lelkes, már ne is haragudjon!
3/5
(2014)
