Elolvastam a könyv értékelésit a moly.hu-n. Voltaképpen nincs sok mondanivalóm róla. Egy Melvin nevű felhasználó nagyjából mindent megfogalmazott helyettem.
Tán sokat elmond, hogy voltaképpen a szöveg lábjegyzetei kötöttek le leginkább.
Mert a törzsszöveg tartalma, miközben iparkodik elfogulatlannak tartani magát, meg érzelemmentesnek, mégis valami olyasmit sugall, hogy akinek ma magyarként kinyílik a bicska zsebében Trianon nevének hallatán, az irredenta, revizionista zsivány.
De Ablonczy Balázs kétségtelenül ügyesen fogalmaz, ez a feeling sehol sem érhető tetten úgy istenigazában. De az összhatás mégis valahogy ez, ráadásul a stílus erősen bulváros. Ami szintén nem lenne baj egyáltalán, csakhogy valahogy mást ígér…
S Trianonról: lehet azt mondani, hogy a Trianon-probléma lerágott csont, unalmas, túl vagyunk már rajta. De nekem két történet jut eszembe.
- 2004. december. Joci, a konok székely fiú könnyes szemekkel mondja nekem a gyülekezetben, valaki nevét említve: „Látod, Moha, XY–nak nem kellünk, mi erdélyiek, mert a szocikra szavazott, s nem a kérdésre!”
- 2009, Erdély, Gyimesfelsőlok: Ülünk a verandán, Mihály, a házigazda, Gyula, az erdész, Zoli a segédje, a feleségem, a két gyerekem, a jövendő vejem és én. Fogyott már Hargita sör vaskosan, elfogyott egy heti pálinkatartalékunk is, Zoli már előcsalta az erdész terepjárójának (valami Lada volt) mélyéről a vésztartalék borokat is. Gyulához fordulok: „Aztán, Gyula, milyen most Erdélyben élni?” Gyula szeme elsötétül, lehajtja a fejét, de válaszol. „Hát tudja, az odaátiaknak románok vagyunk. A románoknak emitt bozgorok. Közben meg csak csángó magyarok lennénk…” Nem válaszoltam, csak kifacsartam a pálinkásüveg utolsó cseppjeit. Koccinttottunk. Mi, gúnyhatáron inneni és csángó magyarok.
2/5
(2015)
