Amikor az ember másodszor, sokadszor Burroughs-t vesz a kezébe, tudja, mire számíthat, nagy meglepetés nem érheti. Tarzan és John Carter szülőatyja hatalmas képzeletű, meglehetősen rossz tollú író, aki szereti fekete-fehérben láttatni hőseit (tegyk hozzá, teljes sikerrel), a személyiség árnyalatainak leghalványabb gyanúja nélkül, és történeteiben mindenki mindig ott van, ahol leginkább lennie kell, s a véletlenek mindig főhőseink érdekeit szolgálják.
A szöveg maga véletlenül sem irodalmi, a motivációk olyan egyértelműek, egyszerűek, mint a bot.
Szóval, aki másodszor, sokadszor Burroughs-t vesz a kezébe, és meglepő módon, aki előszőr megtette, megteszi másodszor is sokadszor is, mert Burroughs-ot olvasni valami titokzatos, homályos, okból ha nem is függőség, de akkut állapot, tudja mire számíthat. És mire nem.
Ez a kötet valamiét mégis kivétel. Lehet, csak én nem voltam ráhangolódva, vagy túl sok ponyvát és ponyvaközelit olvastam mostanság, de Tarzan ésaz őrült története lefárasztott. Mondjuk letenni nem bírtam, meg sem kísértett a félbehagyás gondolata, de a naivitása, az egyszerűsége most szinte fájt. Autóban, valahol Abonyban, az utasomra várva olvastam azt a részt,
(SPOILER: ahol a repülő magától leszáll; naná, mivel mennének vissza a dzsungelből a civilizált főhősök. Ez már több volt a soknál.)
Ráadásul a könyv címe is félrevezető:
(SPOILER: az őrült nem őrült, csak amnéziás.)
S a kezdeti félelmetessége hamarost elpárolog, feloldódik a sajnálatban, amit érezni kell iránta.
De persze mindezért nem a szerző a hibás. Illetve igen, de az olvasónak tudnia kell, hogy kell őt olvasni. Én tudom. De, ahogy mondtam, most valahogy nem mégsem sikerült. Ennek ellenére nem tudtam letenni könyvet, amíg végig nem olvastam.
3/5
(2015)
