Vagyok dilemmában.
Picoult, ahogy megszokhattuk, nagyon jól ír. A már bevált, fejezetenként más-más nézőpontú történetvezetés, a feszültség fokozása, a felvetett társadalmi, erkölcsi problémák fejtegetése, és végső soron a mérleg szerepét az olvasóra bízó végkifejlet mind-mind sikerre predesztinálnák a könyveit. Ezt is. De nem az első alkalom, amikor a történet felfalása után („Már itt tartasz? Most kezdted el!” – csudálkozott rám Szerelmetesfeleségtársam vasárnap reggel, pár perccel keskenyszemű ébredése után) csak lestem, hogy a tehénbe lehetett ennyire elszúrni egy ilyen jó ötletet? Mint amikor egy pazar csípős-lecsó vacsi után egy elementáris gyomorgörcsöt követőn rohanni kell a vécére, hogy özönpatakként távozzon alul, ami felül bement.
Az alapprobléma nem új, de állandó, és valószínűleg meg- és feloldhatatlan: van-e joga bárkinek egy másik emberi lényt feleslegesnek ítélni, és kiiktatni a létezésből. A gyilkosságot mindannyian elítéljük, az abortusz megítélése lényegesen árnyaltabb. Miért?
Az alprobléma sem piskóta: valóban: tényleg mindennél, mindenkinél fontosabb a gyermekünk, átgázolhatunk értük bármin, bárkin?
Picoult roppant ügyesen árnyal a szereplők beszéltetésével. Az anya, az apa, a nagyobb lány, a orvos-barátnő, az ügyvédnő szempontjai meglehetősen kézzelfoghatóvá teszik, hogy a csonttörékeny Willow csodálatos ember, és hihetetlenül fárasztó probléma. Nem lehet nem szeretni, és nem lehet nem elismerni, hogy emberfölötti energiákat, pénzeket kell megmozgatni a létezése végett.
Picoult nagyon ügyesen kikerüli az a csapdát, amibe, fogadok, tízből kilenc író beleesett volna, tudniillik, hogy az egyik fő katyvasz szál, a nővér, Amelie bedurcizása, mellőzöttsége és ebből fakadón Willow iránti gyűlölete legyen. Még akkor is így van, még akkor is kikerülte, ha végső soron mégis ebből áll a befejező főkatyvasz.
A könyv legérdekesebb szereplője éppen ez a nővér. Az a végig feszülő ellentmondás, ami a húga szeretete és a saját mellőzöttsége között feszül, s ahogy kiskamasz aggyal próbálja mindezt feldolgozni: pazar.
Sorolhatnám tovább a cöccögő bólogatásra késztető elismerő érveket, amitől a könyv úgy jó, ahogy van.
Viszont vannak érvek, amitől a könyv úgy rossz mondanivalójában, ahogyan van.
A befejezés valami elképesztően satnya, suta, ésmostakkormifenevan. Egy fejezet erejéig az addig megszokott szereplők közé belép Willow is. Minden fejezet E/1-ben íródik, ahogyan azt megszokhattuk.
(SPOILER: De könyörgöm: a saját haláláról, ha nem fantasyt vagy horrort olvasunk, hogy a fenébe tud valaki E/1-ben beszámolni?)
Ezt a suta, buta, esetlen, amatőr megoldást hogy a viharba nem lökte kukába egy szerkesztő sem? Ez a rövid fejezet önmagában agyonvágta a könyvet. De teljesen és alaposan! Ráadásul az a helyzet, hogy ez a „megoldás” valahogy kódolva volt a történetben. Rendben, hogy nem kell minden regénynek a csavarra kihegyeztetnie, de azért valahogy itt, s pláne így… Ááá…
A fő gond, hogy ettől a befejezéstől visszamenőlegesen is hiteltelenné lesz több momentum, például
(SPOILER: Charlotte és Sean egymásra találása.)
Arról nem beszélve, hogy voltaképpen a legizgalmasabb kérdések szinte itt merülnek feligazán. Mert az abortusszal olyan sokan foglalkoztak már (legalapvetőbb talán Fallaci könyve]]) az emberi mi volt nagy-nagy problémáját is körbejárhattuk (Tropi komédia). Valószínűleg soha el nem dönthető kérdések ezek. De Picoult kihagyja az újrakezdés, a hogyan lehet tovább folytatni-kérdés megválaszolását. Kár. Ahogyan kár az egészért…
3/5
(2015)
