Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Larry Niven – Jerry Pournelle: A szálkák

Szálkák 2.

2018. augusztus 15. - Mohácsi Zoltán

niven_pournelle_szalkak.jpgMivel meglepő fordulattal a magyar kiadó két külön, más-más címet viselő kötetben jelentette meg a könyvet, ami eredetiben azonos címet viselt önmagával, így a könyv értékelése megegyezik Szálka Isten szemében című könyv alá írottakkal.

A könyv szép: megkapó a borító, kellemes a méret, keményfedeles, jó a tördelés. A könyvek szépek: megkapó a borítójuk, kellemes a méretük, keményfedelesek, jó a tördelésük. Nem dadogott a kezem, nem véletlenül ismétlem magamat: ez a könyv magyarul, érthetetlen oknál fogva, hacsak nem a dőljönazsé a magyarázat, két kötetben, különböző címekkel jelent meg, holott az angol eredetinek egy címe van. A könyvek magyar borítóin semmi nem utal arra, hogy egybetartoznak, s hogy melyik az első, melyik a kettedik rész. Vó't már ilyen érthetetlenség a magyar könyvkiadásban.

Olvastam a könyvet. Mert olvastatta magát nagyon. De közben fogalmam sem volt, mi a véleményem arról, amit olvasok. Sodródtam a lassúdad cselekménnyel. Lassúdad, mert voltaképpen aminek meg kellett történnie, az az első kötet háromnegyedénél megtörténik. Előtte történGET valami, utána pedig gyakorlatilag inkább semmi. Ettől még lehetne jó a könyv.

A sztori egyszerű: az Univerzumban kirajzott emberiség értelmes fajra bukkan. Az értelmes faj fejlettségi szintje uszkve az emberekénél van. Eltérések vannak, de annyira nem jelentősek. Vagyis elindulhat a tökölődés, hogy akkor mit kezdjenek egymással, ki legyen alul, ki felül, ki a nő, és ki a férfi (ez mondjuk átvitt és valós értelemben is igaz az új fajra).

S valahol itt kezdődnek a bajok. Jó, ’74-es könyv, s megszoktuk, hogy az idegen faj, lett légyen bármilyen eltérő, alapjaiban mégis humanoid: feje van, karja van (ebben az esetben három), lába van, tehát úgy mindenestül olyan marha nagy eltérés nincsen a felépítésükben. Nos, az új faj, a szálkák esetében voltaképpen semmiben nincsen marha nagy eltérés. Háborúznak, politizálnak, van művészetük (szobrok, festmények), kasztjaik, ahol nincsen átjárás, szeretkeznek (sokat), kereskednek, hazudnak és dominálni akarnak. Naná! Van ugyan egy-két olyan tulajdonságuk, amitől majdnem érdekesek, de olyan igazán mégsem.

Aztán van ez az érdekes anakronizmus, figyeljetek csak. A könyv háromezer valamikor játszódik. A kapcsolatfelvevő két csatacirkáló egyikét Lenin-nek hívják. Hoppá! Mondom, a könyv ’74-ben jelent meg, a politikai korrektség a ruszkik felé, ahogyan a könyvben is emlegetik őket. Újra mondom, a könyv háromezerben játszódik. A szerzőpáros, hm, ugyancsak statikusnak képzelte el a népek, fajok meglétét. Csak óvatosan utalnék rá, hogy háromezer évvel ezelőtt hogyan is nézett ki mondjuk Európa vagy Amerika. 
Aztán: ugyanaz a hiba előjött, mint Dan Simmons Hyperion-sorozatában: röppennek az évszázadok, de a művészet olyan statikus, mint a Stonehenge sziklái, kiesik a XX. és a XXXI. század közötti idő, kizárólag a XX. század előtti művészektől, bölcselőktől hangzik el idézet.

De a szerkezettel van a legnagyobb probléma. történeti csúcs az első kötet harmadában lezajlik. Valóban izgalmasan, agyalósan, falósan olvastatón. Aztán a második kötet elején még történik valami. Aztán a második kötet maradék közel kétszázötven oldalán voltaképpen már nem történik semmi, csak politikai tárgyalunk, stratégiázgatunk, meg taktikázunk. Már bocsánat, de olyan az egész, mintha orgazmus után folytatódna ugyan az aktus, de további orgazmusok nélkül. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert jó az, csak amikor az ember abbahagyja, orgazmus nélkül miért is teszi? Na? Ühüm: az unalom miatt: „Most már akár abba is hagyhatjuk, nem?” S valahogy így ér véget a könyv. A fene nagy megoldás és a cselekmény valami olyan ásítósan üdítő, mint cukros kakaó a nyári sziesztán.

S ha már szapulok: a szereplők is olyan kis felcserélhetők, súly és jellem nélküliek. Többször gondolkodnom kellett, hogy ki kicsoda, mi is a szerepe az űrhajón. Sok szereplő van, de mintha csak azért lennének, hogy ne legyenek kevesen. Az egyetlen karakteres figura Kutuzov admirális (el sem tűnődtem rajta, hogy milyen paralelizmus lehet a Napóleonnal harcoló, eredeti Kutuzov és közte; mondjuk ugyanígy kérdéses a másik cirkáló, a Mcarthur elnevezése: ez a Mcarthur vajon a koreai háború tábornokáról lett elnevezve?), de a szimpátia végett még az ő karaktere is cseppfolyóssá válik, amikor végre nem csupán emlegetik, hanem szemtől-betűre is megjelenik.

Ha arra gondolok, hogy űroperett, akkor ezentúl a szálkákra gondolok: színtelen, szagtalan, de határozottan szórakoztató vattacukor.

De egyvalami mégis elgondolkodtató a könyv olvastán! Akár aktuálpolitikaként is értelmezhetjük. Nem a korrekt fajtából. S bizonyos, hogy a szerzőpáros nem prófétaként jövendölte a XX. századból a XXI. századba. De van abban valami hátborzongató, hogy a kérdés voltaképpen ez: a mindennemű élet jogának feltétlen tisztelete vagy az egészséges életösztön, a fajfenntartás és az észszerű önvédelem döntse el, hogyan viszonyuljon az emberiség a szálkákhoz, amikor a kettő nem összeegyeztethető? Nem tudott nem eszembe jutni az olvasáskor a szintén ezt a kérdést boncolgató John Wyndham-könyv, a Szemünk fényei, amely gyakorlatilag ugyanezzel a dilemmával foglalkozik. S a feloldása is hasonló. Mondhatni ész- és életszerű.

2,5/5

(2015)

Cherubion / Aquila, Budapest, 1999, ISBN: 9636790019 · Fordította: Békési József

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr414181959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása