Öngyilkosság. Minden öngyilkosságban van valami érthetetlen, valami idegesítő. Minden halál fájdalmas, mert visszafordíthatatlan (eddig csak egyvalakinek sikerült reverzibilissé tenni, de ezt manapság már szinte alig hiszi el valaki, túl régen volt, elrepült az a kétezer év), de az, hogy valaki maga válassza ezt az utat, az még érthetetlenebbé, dühítőbbé teszi. S ha ráadásul híres emberről van szó, akkor meg naná, hogy persze!

Tegye fel a kezét, akinek még soha nem fordult meg a fejében, hogy oké, nagyjából itt elég, ennyi volt, nem kell több!

Nem mondom, hogy nincsen ilyen ember. Biztosan van. Nekem egyetlen alkalommal jutott eszembe, hogy elég volt. Úgy száztízzel Farmos felé hajtottam, egy Isten-tiszteleten kellett beszélnem azon a szombat reggelen, miközben körülöttem omlott össze a személyes világom. Milyen egyszerű lett volna egy kis jobbra kormányrántással mindentől megválni! Aztán a következő másodpercben eszembe jutottak a gyerekeim, tizenévesek voltak akkor mindketten, s az autó egyenesen ment tovább. Mert mi lett volna velük? Akkor általuk lett újra célja a létezésemnek. 

S néhány év múlva ki is teljesedett az életem. Teljesebbé vált, mint addig előtte bármikor.

Szóval a könyv az öngyilkosokról szól. Akiknek sikerült, és befejezték.

De az a helyzet, hogy ez a könyv nagyon becsapós. Becsapós, mert nem arról szól, ami a címe. Mert a címe, ugyebár, az, hogy Keserű magyar sors – Öngyilkosok klubja. 

Már a cím elejével baj van, de ebbe inkább bele sem megyek, olyan szerteágazó. Csak a kíváncsiság elűzése végett: nem érzem speciálisan magyarnak sem a hirtelen jött nyilvánosság súlyának következtében eldobott életet, sem a politika által tönkretett művészek, sportolók sorsát. De az, hogy a könyv a magyar öngyilkosok klubjával (s egyáltalán, mi a fene ez a klub, ha jobban belegondolok, még kicsit cinikus is a megfogalmazás, hiszen nem feltétlenül ugrik be mindenkinek Stevenson könyve) foglalkozik, egyszerűen nem igaz. 

Ha jól számoltam, a tizenöt történetből hét nem öngyilkosok sorsát beszéli el. Jó rendben, kis túlzással fogadjuk el, hogy aki alkoholista, az is öngyilkos, csak elhúzza az agóniáját. De meglehetősen gyenge érv, hogy például Rejtő Jenő tragikus sorsa is majdnem öngyilkosság volt. Nem volt az. Ami Rejtővel történt, az simán gyilkosság volt. Tragikus sorsa végett a szerző úgy gondolta, úgy akarta gondolni, hogy bele kell férnie ebbe a könyvbe. 

Avagy Papp Laci: köze nem volt még áttételesen sem az öngyilkossághoz. Sorsa egy hihetetlenül sikeres magyar sportoló tragédiája volt, akit a hazug, kicsinyes, ocsmány kommunista vezetés mérhetetlen mocsokságában megfosztott attól, hogy a maga sportágában a legelső lehessen. 

A magyar rock fejezetére pedig nem találok szavakat… Az, hogy Ferónak a Rice kicsinálásának idején eszébe jutott az öngyilkosság, nos, khm, nagyon xar megfeleltetési kísérlet a könyv címének. Majdnem olyan, mint hosszú évekkel ezelőtt egy Blikk hír, hogy valamelyik megasztáros majdnem leejtette a telefonját… A CPG együttes pedig a Rice kapcsán jött elő, az ominózus csirkedarálós-ügy kapcsán. Nekik eszükbe sem jutott az öngyilkosság. Legalábbis a könyv nem ír róla.

Szóval a könyv átgondolatlan, szerkesztetlen, koncepciótlan és a címét tekintve hírhajhász. A felfűzött történetek semmiféle logika szerint nem képeznek egységet. Ha az öngyilkosokat nézzük, akkor azért, mert nem mindnyájan öngyilkosok. Ha a politika kontra művészet viszonyt nézzük, akkor kicsit közelebb jutunk valamiféle összekötő szál megtalálásához, de az említettek többségüket nem a politika tette tönkre. Vagyis vannak így-úgy tragikus sorsok, magyarok sorsa. De a tragédiának millió arca van, szerzőnk pedig megkísérli besuszterolni egy címke alá az összes eszébe jutó híres magyart. 

A kisördög itt mozgolódik: nincs annyi híres öngyilkosunk, hogy egy kétszázoldalnyi könyvet megtöltsünk velünk? Hm, nem is állunk olyan rosszul, hiába vezettük a statisztikákat hosszú-hosszú évekig!

Viszont: a könyvet nagyjából egy nap alatt kiolvastam. Mert érdekes, olvasmányos, haladós. Ha a címét és tartalmát illetőn nem lenne morbid, azt mondanám, tetszett. Mert tetszett. 

3.5/5

(2016)